"Már évekkel ezelőtt kifüggesztették a Szilágy megyei magyarlakta településeken a kétnyelvű helységnévtáblákat, így a megyei RMDSZ különösebb izgalmak nélkül várja a közigazgatási törvény további sorsát. A kétnyelvű helységnévtáblákra jogosult Szilágy megyei települések 95 százalékában már 1996-97-ben sikerült kitenni a kétnyelvű helységnévtáblákat, és ezek szinte kivétel nélkül helyükön is maradtak - nyilatkozta a Szabadságnak Seres Dénes Szilágy megyei szenátor. - Magyar nyelvű tábla áll Szilágycseh, Kraszna, Cigányi, Szilágyfőkeresztúr, Kémer, Ipp, Zovány, Lompért, Selymesilosva, Szilágyballa, Nagyfalu, Bagos, Perecsen, Varsolc, Kárásztelek, Sarmaság, Sztána, Sámson, Ketesd, Zsobok, Kispetri, Krasznahorvát, Bősháza, Völcsök, Désháza, Szilágymenyő, Szilágyszeg, Vérvölgy, Nagymon, Mocsolya, Diósad, Usaly, Erked, Görcsöny, Kisdoba, Nagydoba és Szentkirály határában. Az elfogadás előtt álló közigazgatási törvény segítségével újabb négy Szilágy megyei település határába kerül kétnyelvű tábla: Szilágysomlyóra, Magyarkecelre, Egrespatakra és Zilahra. Ez utóbbi kemény diónak tűnik, ugyanis kétféle népszámlálási adattal kell számolni: az egyik szerint Zilahnak mint közigazgatási központnak csak 19,6 százaléka magyar, a másik szerint - magának a városnak - 20,1 - mondta a szenátor. Szilágy megyében 12 RMDSZ-es polgármester már megvalósította a polgármesteri hivatalok kétnyelvű feliratát. - A legújabb: több falu határából már eltűnt a kétnyelvű tábla. /Szabó Csaba: Márciustól Zalau városát Zilahként is jegyzik. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 2./"

Négyéves átlagot tekintve Erdélybe ötször kevesebb pénz jutott, mint az ország másik négy történelmi régiójába – állapította meg Borbély László közmunkaügyi és területrendezési miniszter Zilahon, a szilágysági önkormányzati tisztségviselőkkel folytatott megbeszélésen. A miniszter hangsúlyozta, az elmúlt tíz hónapban nem sikerült mindent megvalósítani terveiből, mert a több hullámban érkezett árvizek utáni károk helyreállítása kimerítették a minisztérium pénzkeretét. Legfontosabbnak tartotta azt, hogy sikerült a kistelepülések számára is megteremteni az infrastrukturális fejlesztési lehetőségeket, hiszen a községek önerőből aligha tudnának megbirkózni az EU-s csatlakozás követelményeivel. Pályázatokkal országszerte mintegy 800 faluban bevezették az ivóvízhálózatot. Borbély László Kolozs megyei látogatása során Kalotaszentkirályt, Bánffyhunyadot és Ketesdet is felkereste. Lakatos András, az RMDSZ oktatási kérdésekért felelős ügyvezető alelnöke, a kalotaszentkirályi iskola igazgatója ismertette a miniszterrel a szórványközpont bővítésének terveit. Az új bentlakásépület tervei már elkészültek, a szükséges pénz megszerzéséhez Borbély László támogatását ígérte. /Farkas Imola, Józsa László: Önkormányzati gondokkal ismerkedett a területrendezési miniszter. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 12./

Mintegy 300 új könyvet mutatnak be a ma kezdődő 77. Ünnepi könyvhéten, amelynek négy budapesti és számos vidéki helyszínén több mint ezer író-olvasó találkozót is szerveznek. A június 8. és 12. között zajló kortárs magyar irodalom ünnepével együtt tartják az 5. Gyermekkönyv-napokat is. Az eseményt hagyományosan a Vörösmarty téren nyitják meg. Kolozsvárról a Koinónia, Polis, Kriterion, valamint a Komp-Press kiadók vesznek részt a vásáron. Dávid Gyula igazgató közölte, a Polis Kiadó könyvei között lesz Bánffy Miklós Politikus-portrék /Balassi Kiadóval közösen/, Bíró Béla, A tragédia paradoxonai címmel, amely Az ember tragédiáját elemzi, Hatházi András A hetérák tudománya című, három drámát tartalmazó könyve, Gazda Ferenc Elrabolt esztendők című visszaemlékezése börtönéveiről, László Ferenc Bartók markában című tanulmánykötete, és Lőrinczi László újabb regénye, A Raphsody fedélzetén, a Prospero Könyvei két új kötete: Botházi Máriának Vitályos Ildikóval, illetve Hegyi Rékának László Gerővel készített életinterjúja. A Reményik-életmű sorozat újabb kötete, a Kéznyújtás. Kántor Lajos tájékoztatása szerint a Komp-Press Kiadó két újdonsággal jön, Bányai Éva Sikertörténet kudarcokkal (Bukaresti életutak), valamint Pomogáts Béla Együtt Európában című tanulmánykötete. A Kriterion Kiadó nyolc címmel jelentkezik, ezek között található verses- és tanulmánykötet, népmesék, népmondagyűjtemény, valamint történelmi regény: 101 vers a Székelyföldről, Válogatta Papp Kincses Emese; Cs. Szabó László Kárpátkebelében, (Szellemi utazás); Csetri Elek Európa és Erdély, (Tanulmányok és források); Dsida Jenő Séta egy csodálatos szigeten (Cikkek, riportok, novellák és levelek); Az igazmondó varjú (Tréfás magyar népmesék); Jakabffy Elemér Kisebbségi sorskérdések; Jancsik Pál Mit tanácsolsz, cinege, Versek gyermekeknek; Makkai Sándor Magyarok csillaga és A rókaszemű menyecske, Kovács Ágnes ketesdi népmondagyűjteménye. A Koinónia Kiadó könyvei: Láng Zsolt Kovács Emma születése, Selyem Zsuzsa 9 kiló, Történetek a 119. zsoltárra, Visky S. Béla Játék és alap, Zakariás Erzsébet Miesnapok képei (Moldvai csángó hétköznapok), Demény Péter Visszaforgatás és Visky András A szökés. /(köllő): Kolozsvári kiadók a 77. Ünnepi könyvhéten. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 8./

Vidéki magyar osztályok szűnnek meg
A Kolozs Megyei Tanfelügyelőségen még mindig nem döntöttek véglegesen arra vonatkozólag, hogy mely osztályokat, illetve tanintézeteket érint majd a pedagógusok létszámcsökkenése miatt bekövetkezett összevonás. Eddigi értesüléseink szerint a megye beiskolázási keretszámát pénteken, február 5-én juttatják el Bukarestbe, ám más források arról tájékoztattak, hogy az oktatási tárcavezető február 8-ra, hétfőre rendelte be az ország főtanfelügyelőit. Az biztos, hogy az összevonás főleg a kis létszámú osztályokat és a vidéki tanintézeteket érinti. Még a szakembereket is megosztja a tanintézetek megszüntetése: egyesek úgy vélik, hogy a gyermek jövője jobb kezekben van a községközponti iskolákban, mint az összevont falusi iskolákban. Mások pedig az ingázás miatti hátrányok miatt féltik az elemistákat. Szilágy és Fehér megye magyar oktatását kevésbé érinti az összevonás, gondok inkább Beszterce-Naszód megyében adódnak.
Péter Tünde: tömbösíteni kell az oktatást
„A Kolozs Megyei Tanfelügyelőség vezető tanácsa ma délután ül össze az osztályösszevonások véglegesítése érdekében. Az elmúlt hetekben azt tapasztaltuk, hogy a szülők által gyakorolt nyomás hatására a polgármesterek nem visszakoztak a helységbeli iskolák megszűnésének gondolatától. A legtöbb vidéki polgármester nem számolta ki azt, hogy a fejkvóta-rendszer bevezetése után mennyi pénzt kap? Kimutatásaink alapján a vidéki iskolák összesen százötven-kétszázezer lejjel kapnak kevesebb pénzt bérekre 2009-hez képest. Mi lesz majd 2010 májusában, amikor a polgármester rájön, hogy a fejkvóta alapján odaítélt pénzalap elfogyott, és nincs miből tovább fizesse a tanszemélyzet bérét? Arra ne számítsanak, hogy a megyei tanács költségvetésének kiigazításakor kapnak pénzt erre. A béreket nem, csak a fenntartási költségeket lehet a költségvetés-kiigazításból fizetni” – magyarázta Péter Tünde főtanfelügyelő-helyettes, majd folytatta: „Nem hiszek az összevont osztályokban. Az oktatás tömbösítése folytán gyerekeinknek a legjobb tanítási körülményeket biztosíthatjuk.
Egeres községben öt külön helységben működött elemi magyar tagozat összevont osztályokkal. Ezeket most tömbösítenénk, és ennek következtében az elemista külön osztályban tanulhat. Mikeháza községből behoznánk az elemistákat Désre az 1-es általános iskolába, ahol tanítás után a gyermek megebédelhet, szakképzett irányítás alatt elvégzi leckéit, és délután 4-kor hazamegy a busszal. Mit nyújt az elemistának az összevont osztály, amikor ötven perc alatt a másodikos tanuló román nyelvet tanul, az elsős matematika feladatot végez, a harmadikos Ady-verset szaval, és a negyedikesnek énekórája van? Az összevont osztályokban nehezebben alakulnak ki a gyerekek nyelvi kompetenciái, írás- és számítási készsége, ötödiktől nagyon nehéz ezt pótolni. A vidéki településekről már így is többen behozzák a gyereküket kolozsvári iskolába, mert így kívánják biztosítani számára a minőségi oktatást. Ugyanebből a meggondolásból csökken a lakónegyedi iskolákban a létszám, mivel a kolozsvári szülők – a legjobbat akarván gyermekeiknek – a belvárosi iskolákat részesíti előnyben” – vélekedett Péter Tünde.
Gondot okozhat a tanulók ingáztatása
A főtanfelügyelő-helyettes azt is elmondta, hogy a tanfelügyelőség szakemberei hamarosan kiszállnak vidékre, hogy megtapasztalják: a megszüntetett osztályokból származó gyermekeket hogyan segíthetnék. Kolozs megyében eddig összesen 116 iskolabusz működik. Tavaly további 29 erre vonatkozó kérést iktattak, ám új iskolabuszokra nincs pénz. „A szülőket nem érintheti anyagilag az osztályok összevonása. Az önkormányzatokkal közösen a tanfelügyelőségnek meg kell találnia a módot a gyerekek szállítására” – vélekedett Péter Tünde. Ami pedig az állás nélkül maradt pedagógusokat illeti, a címzetes tanároknak a tanfelügyelőség biztosít állást, a helyettesítő tanárok pedig a nyári versenyvizsga után juthatnak újra katedrához.
Fekete P. P. János, Egeres alpolgármestere is a gyerekek ingáztatásáért aggódik, mivel úgy vélte: az elemista gyerek túl kicsi a napi ingázáshoz, s ha az eddigi két tanítónő helyett három gépkocsivezetőt kell majd fizetni, akkor ez anyagilag is nehezen megoldható. Továbbá gondot okozhat az önkormányzatvezetőknek, hogy mi legyen a sorsa az elnéptelenedett falusi iskoláknak, amelyek felújítására két-három évvel ezelőtt tetemes összeget áldoztak.
Lakatos András: minőségi oktatást a vidéki gyermeknek is
Lakatos András, az RMDSZ oktatásügyi ügyvezető alelnöke, aki egyúttal a Kalotaszentkirályi Ady Endre Általános Iskola igazgatója is, lapunknak az ügy kapcsán a következőket nyilatkozta: „A kalotaszegi iskolában lenne hely ama gyerekek számára, akik most a környező településen – például Magyarvistán – laknak. Az elemisták napi ingáztatása az idő miatt lenne nehezen megoldható. Harminc év tapasztalata azt mondatja velem, hogy a minőségi oktatást csakis külön osztályokban, stabil tanerőkkel lehet biztosítani. A kalotaszentkirályi iskolában ebédet, délutáni pihenést és tanulást biztosítunk a gyerekeknek, tornateremmel, korszerű könyvtárral és internet-hozzáférhetőséggel rendelkezünk. Az már a múlté, hogy a tanító négy különböző osztállyal egyszerre foglalkozik. A szülők ne játsszanak gyerekeik jövőjével, mert ily módon az ő esélyüket rontják. Az összevont osztályok helyett az erős községközponti iskolákat kell létrehozni” – vélekedett Lakatos, akitől azt is megtudtuk, hogy Magyarvistáról, ahol most megszüntetnék az összevont I–IV. osztályos oktatást, már eddig is jöttek gyerekek Kalotaszentkirályra. Amennyiben a jelenleg még Magyarvistán tanuló 26 elemista szülője úgy gondolja, gyerekeiket befogadja a kalotaszentkirályi Ady Endre Általános Iskola.
„Mind az összevont osztályoknak, mind a községközponti iskoláknak megvan az előnyük és a hátrányuk” – közölte Ráduly-Zörgő Éva pszichológus, egyetemi oktató. „Minél kisebb a gyerek, annál kevesebbet kellene utaznia, hiszen ez a korcsoport még nagyon fáradékony. Amennyiben az osztályok, illetve az iskolák összevonása elkerülhetetlen, akkor a cél az, hogy csökkentsük az ebből származó hátrányokat” – vélekedett a szakember.
Szilágy megyében nem eszközölnek összevonást
Szabó István Szilágy megyei főtanfelügyelő-helyettes lapunknak elmondta: a megye magyar oktatását sokkal kisebb arányban érintik az összevonási intézkedések, mint a román vonalat: – Nálunk olyan esetek fognak előfordulni, hogy például három osztály helyett csak kettőt indítunk, de sehol nem kell iskolát vagy óvodát megszüntetni. Egy esetünk lett volna: Ketesden felajánlottuk az elemi iskolás gyermekek szüleinek, hogy járjanak be a kalotaszentkirályi iskolába és bentlakásba, de ők nemet mondtak – mondta el a tanfelügyelő, hozzátéve, hogy Lakatos András, az RMDSZ oktatásügyi ügyvezető alelnöke még a diákok ingáztatásának költségeit is vállalta volna, a helyi önkormányzat és a szülők azonban elutasították az ajánlatot, és inkább vállalták, hogy összevonják a négy elemi osztályt. Azt is megtudtuk: Szilágy megyében egyelőre nem elbocsátások, sokkal inkább átszervezések szintjén gondolkodnak. – A február során zajló tárgyalások végére 214 személlyel kevesebben kell hogy legyünk, ez azonban nem feltétlenül jelent elbocsátást, és azt sem tudjuk, hogy ebből hányan lesznek pedagógusok vagy a kisegítő és egyéb személyzet tagjai. Ugyanakkor a márciusi átszervezések során máris igyekszünk nekik intézményben helyet találni – magyarázta a tanfelügyelő, hozzátéve, hogy kidolgoznak egy kritériumrendszert, amely alapján pontozni fogják a különböző iskolák személyzetét, és a legalacsonyabb pontszámot elért személyektől fognak megválni, ha szükséges.
Fehér megyében a gyereklétszám csökkenése a gond
Fehér megyében a magyar oktatást egyelőre nem érintik az összevonási intézkedések, tudtuk meg Szabó Hajnaltól, a Fehér Megyei Tanfelügyelőség kisebbségi oktatásért felelős tanfelügyelőjétől: – Mivel szórványvidék vagyunk, egyszerűen nincs megoldás arra, hogy a kis létszámú vidéki iskolákban tanuló magyar gyermekek átmenjenek valahová a közelbe, hiszen 15–20 km-re lenne a legközelebbi magyar iskola. A szülők érthető módon ezt nem vállalják, ezért nem nyúlnak hozzá ezekhez az iskolákhoz. Egyetlen érdekes esetünk van: Balázsfalván ősztől valószínűleg csak 4 magyar gyermek kezdene első osztályt, míg a közelben lévő Péterfalván 23. Mivel nem valószínű, hogy a városi szülők átvinnék a falusi magyar iskolába a gyermekeiket, így inkább azt próbáljuk megoldani, hogy győzzünk meg néhány péterfalvi szülőt: hozzák be Balázsfalvára tanulni a gyermekeiket, így megmaradna Péterfalván is az osztály, de indulhatna Balázsfalván is. Sajnos, Balázsfalván még mindig szomorú tendencia, hogy a szülők román osztályba íratják gyermeküket – magyarázta a tanfelügyelő. Hozzátette: nem az összevonás, hanem a gyereklétszám csökkenése miatt ősztől valószínűleg mintegy 3 tanítónőtől fognak megválni.
Beszterce-Naszód megyében gondok akadhatnak
Nem ennyire egyértelmű a helyzet Beszterce-Naszód megyében, ahol komoly gondokkal küszködik a kisebbségi oktatás. Balázs Dénes tanfelügyelőtől megtudtuk: a Vicében, Szentmátén és Magyardécsében működő magyar iskolák is egyre kevesebb gyermekkel, kislétszámú osztályokkal működnek, és leépítések is várhatók ezekben az intézményekben. – Igyekszünk minden megtenni, hogy megtartsuk ezeket az iskolákat, átiratot is küldtünk Pásztor Gabriella államtanácsosnak, amelyben ismertettük a helyzetet, és felhívtuk a figyelmet arra, hogy a vicei iskola például egyedülálló a környéken, mivel nem csak a környező falvak gyermekei, hanem csángó gyermekek is tanulnak itt – ismertette a tanfelügyelő. Hozzátette: a besztercei és bethleni román iskolákban működő magyar osztályok esetében nem lesz gond, a többségi oktatásban viszont várható, hogy a 20-as létszám alatti párhuzamos osztályokat összevonják. Az előzetes becslések szerint a megyében mintegy 278 pedagógusi állás fog majd megszűnni.
N.-H. D., S. B.-Á. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

„Szeresd ezt a fölrdet, Erdélyt, és képes legyél érte áldozatot hozni”. Beszélgetés Kovács Kuruc János zilahi helytörténész-tanárral
Kovács Kuruc János helytörténész a Szilágysággal szomszédos tájegység, Kalotaszeg szülöttje. Körösfőhöz kapcsolódik gazdag helytörténészi munkássága, helyismerete szilágyságivá nemesítette. Családtagjaival együtt ragaszkodik választott hazájához, amit a Szilágyságban végzett munkássága, az elismerések hitelesítenek. Felsoroljuk – a teljesség igénye nélkül – azokat a munkákat, elismeréseket, amelyeket zilahi éveiben szerzett. 1990-től a Szilágy megyei Tanfelügyelőség szakmai irányítója kisebbségi és egyetemes történelemből, a Szilágy megyei történelemtanárok Konzultatív Tanácsának tagja. Szakmai, társadalmi, kulturális és politikai tevékenységéért számos kitüntetést, oklevelet és emlékérmet kapott: Szilágysági Magyarok (Báthory István Alapítvány – 2002); Vasvári Pál-díj (Körösfő – 2003); Életműdíj (Pro Zilah – 2006); Diplomă de Excelență (Történelmi és Művészeti Múzeum, Zilah – 2006); EMKE-díj (2008); Körösfő díszpolgára (2010).
Tagja a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének; a Romániai Történelemtanárok Társaságának; a Pro Körösfő Baráti Társaságnak; a Pro Kalotaszeg Kulturális Egyesületnek; a Zilahi Református Kollégium Baráti Társaságának; a Báthory István Alapítványnak; a Tövishát Kulturális Társaságnak; a Pro Zilah Egyesületnek és a Katz Pál alapította Holocaust Társaságnak; az 1990-ben újraindított Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, melynek keretében 2003-tól az EME Zilah és Vidéke fiókszervezet megalapítója és alelnöke lett. Alapító tagja a 2002 januárjában beindított Hepehupa művelődési folyóiratnak. Szakmai és közérdekű cikkeket és tanulmányokat közöl folyamatosan a Művelődés, a Hepehupa, a Limes, a Caiete Silvane, a Gazeta de Duminică, a Școala Noastră, a Romániai Magyar Szó, a Szabadság, a Kalotaszeg, a Szilágysági Szó, a Kraszna, a Szilágyság, a Sarmasági Hírmondó, a Szilágysági Vidéki Napló, az Árkád folyóiratokban, valamint a Nemzetiségi Fesztivál Füzetekben (1991–2000).
Fejér Lászlóval és Kovács Sándorral együtt kiadta Fazakas Ferenc: Életemet elmesélem című könyvét (Kriterion, 1998); A grundtól az olimpiáig helytörténeti füzetet (Zilah, 2001), több kollégával közösen Körösfő képes monográfiáját (2001). Egyik legjelentősebb alkotása a Szilágysági magyarok című monográfia munkaközösségének megszervezése (Kriterion, 1999), amelynek második kötete kiadóra vár.
– Mindenekelőtt arra kérlek, mutatkozzál be néhány mondatban olvasóinknak: mikor és hol születtél, hol jártál iskolába, milyen intelmekkel tarisznyáltak fel szüleid, amikor útnak indítottak, hogy keresd és megtaláld helyedet a világban?
– Kezdhetném hagyományosan: a kalotaszegi Körösfőn születtem 1951. március 13-án, kézműves-háziiparos családban. Négyen voltunk testvérek, közülünk sajnos az egyik kishúgom orvosi műhiba miatt nyolcvanegy napos korában tüdőgyulladásban meghalt. A négygyermekes család megszokott volt körösfői viszonylatban akkor, az egykézés nem volt jellemző még Felszegen, mint a nádasmenti falvakban. Édesanyámék családjához képest viszont visszalépés volt, mivel ők a Nagy Péntekek famíliájából nyolcan érték meg a felnőtt kort.
A második világháború utáni Körösfőn elég nehéz világba születtem és nevelkedtem. Sok család siratta elhunyt vagy eltűnt szeretteit. Emlékszem, hogy dédnagyanyám haláláig (1966) nem nyugodott bele, hogy az első világégésben férjét elvesztette. Férje, Mihály János Cika a galíciai front első csatájának első áldozatai közt halt hősi halált Halics mellett 1914. szeptember 31-én, nagyon fiatalon, és három árvát hagyott maga után. Dédapámról még csak annyit, hogy tehetséges fafaragó volt, és részt vett abban a csapatban, amely Bartók Bélának készítette a híres kalotaszegi hímes bútorát.
A második világégés sem kegyelmezett családunknak, két nagybátyám pusztult el, amihez hozzáadható a falunk létét megrendítő esemény, amikor 1944. október 11-én, a front átvonulása után a szomszédos hegyi lakosok (főleg a hitványabb bedecsiek vezetésével) irgalmatlanul kirabolták Körösfőt. Állatok, szekerek, élelem, ruha, kályha és lábbeli nélkül hagyták a háborútól amúgy is sokat szenvedett, férfiak nélkül maradt, védtelen, kétségbeesett asszonyokat. A 15 éves édesanyámnak Bungar Iosif rángatta le erőszakkal egyetlen pár csizmáját, mezítláb indítván neki a télnek. Kuruc Pisti bátyánkat, a Hangya Szövetkezet raktárosát félholtra verték és két napig vallatták a hideg vizes hordóban eldugott kincseket keresve rajta. Hasonló dolgok történtek a környező magyar falvakban is. Feleségem nagyapjának mondta egyik román szomszédja: magyarok vagytok, szenvedjetek, örüljetek, ha a gúnyátok megmarad rajtatok. Aztán végig kellett néznie, amint román szolgája szekérre felrak minden értékes holmit és élelmet, majd indulás előtt köszönetképpen ostorával végigvágott egykori kenyéradója hátán.
Falunkat a teljes pusztulástól az orosz hadsereg egyik tisztje mentette meg, az első világháborút megjárt oroszul még tudó öregek könyörgésére. Elképzelhető, milyen lehetett a Völgyön szekéren közeledő rablóbanda meglepetése, mikor gépfegyvertűz fogadta őket a Kuruc oldalról. Erről tanúskodik a református egyház első Családkönyve: „Ezt a családkönyvet megmentettem az elpusztulástól 1944. október 12-én, amikor megszállták az oroszok Körösfőt. (Péntek Márton Piszkiri presbiter)”.
A nehéz világ tovább hitványodott, mert szovjet mintára megkezdték a közös gazdaságok szervezését, először társulásokba, majd termelőszövetkezetekbe való csalogatással, végül a legdurvább erőszakkal. A túléléshez, a mindennapi előteremtéséhez a gyenge lábakon tipegő háziipar nyújtott megoldást, ami hatalmas áldozatot követelt a vállalkozó szellemű emberektől. Édesanyámat idős koráig sosem láttam éjfél előtt ágyba térni, aztán korán, a tehéncsorda kihajtása előtt már a műhelyben görnyedve, az eszterga előtt vagy az asztalnál fűzögetve találta a hajnal. Így sikerült lábra állniuk, házat építeniük, minket iskolába járatniuk, hiszen esküvőjükön nagyapám egy rendes pár csizmát sem biztosított kisebbik fiának. Korán, már ötödikes tanuló koromban, fejlett fizikumomnak köszönhetően, rendesen tudtam esztergálni (a vésőt fogni), annyira megszerettem, hogy vakációimat egyetemista és tanár koromban is édesapám 2001-ben bekövetkezett haláláig mindig otthon, a műhelyben esztergálva töltöttem.
– Milyen hangulata volt gyermekkorodban szülőfaludnak, mi változott azóta? Mit jelentett Kalotaszegen körösfői magyar gyermeknek, fiatalnak lenni? Volt részed ezért hátrányos megkülönböztetésben, az iskolában, egyetemen vagy később a katonaságnál, bárhol?
– Körösfő lakosságának száma sosem haladta meg a másfél ezret (mára már ezren alig élnek a faluban), gyerekáldás azért bőven volt, hiszen pajtásaimmal harmincan szorongtunk a régi, egykori felekezeti iskola egyik osztályában. Az új, emeletes iskolában az 1952-ben születettek végeztek legelőször. Nagy öröm és megtiszteltetés volt számunkra, hogy 2010-ben Antal István ifjú igazgató meghívására részt vehettünk az iskola Kós Károly névre való keresztelésének ünnepén, s újra találkozhattunk kedves tanító néninkkel s még élő tanárainkkal: Szabó T. E. Attilával, Mártonné Tőrös Ilonkával és Mihályné Tóth Annával, Fekete Károllyal és Fekete Ernővel. Aránylag jó magaviseletű gyereknek számítottam, azért én is belekóstoltam párszor a körmös, a tenyeres, vagy a kukoricaszemen való térdepelés, a nádpálca és a nadrágszíj élményeibe. Alig vártuk a hétvégét, amikor sorjában kipróbáltuk az egyetlen, a háborúból maradt Eska típusú biciklit (10 banit fizettünk egy fordulóért). Vasárnap délutánonként darabjaira rúgtuk a rongylabdákat. A villany bevezetéséig mozikaraván járt filmeket vetíteni a kultúrház falára. Visszaemlékszem az 1954-es foci világbajnokságra is, amikor apró gyerekként lábatlankodtam a nagybátyám, Cika Gyuri telepes rádióját hallgató és a magyar válogatottnak – Puskásnak, Kocsisnak, Grosicsnak – szurkoló falubeliek között. Ugyanúgy emlékszem az 1956-os eseményekre, s most is látom a megdöbbent arcokat, a kétségbeesést a megtorlások és a véres események hallatán.
A román nyelv elsajátítása számomra könnyűnek tűnt, mivel sok román könyvet olvastam, és néha beszélgethettem az egyik nagynéném román férjével. Főleg a téli vakációban, az ünnepek idején, disznóvágáskor tartózkodtak huzamosabb ideig otthon. A téli esték különösen vidáman teltek nekem és a románul szintén folyékonyan beszélő unokaöcsémnek, amikor a tolmács szerepét játszottuk a románul vajmi keveset beszélő nagyanyám és a magyarul ugyanannyit értő Nelu sógor (Bota Ioan) között. Őszintén elmondhatom, hogy származásom, nevem miatt nyíltan sosem tapasztaltam hátrányos megkülönböztetést. Az általános iskolában a romántanárnő nagyon kedvelt, amiért olyan sokat olvastam és szépen beszéltem. A katonaságnál és az egyetemen sem éreztem megkülönböztetést. Sőt a nevem miatt nagy becsületem volt Ioan Piersic őrnagynál, a híres színész, Florin Piersic nagybátyjánál. Akkoriban nagyon megbíztak katonáéknál a magyar bakákban. Az egyetemen sok román jó barátom volt, akikkel végig egy szobában laktunk. Sokat hülyültünk s autonómiákat osztottunk Erdély egyes részeinek (attól függően, honnan származtunk), engem elfogadtak és megválasztottak ezelőtt 36 évvel az önálló Erdély gubernátorának. Egyformán befogadóak voltunk és vallottuk: a lényeg az, hogy eléggé szeresd ezt a szülőföldet, amit Erdélynek hívnak és képes legyél érte áldozatot hozni, küzdeni; megelégedjél azzal a kevéssel, amit nyújthat, amely azonban nagyon édes és kedves lehet. Mert tudod, hogy a tied, és azt senki tőled el nem veheti. Nekem érthetetlen az a magatartás, hogy még most is bizonyos szülők nem anyanyelven taníttatják gyereküket, mondván, hogy jobban tudnak majd érvényesülni az életben. Ez hamis állítás volt mindig. Ennek ellenkezőjét tanítottam diákjaimnak. Ebben nevelkedtek gyermekeim is, akik itthon maradtak, megtalálták helyüket és számításukat. Azt szeretném, ha unokáim is ugyanúgy éreznének, élnének, gondolkodnának és cselekednének.
– Kik befolyásolták fejlődésedet? Kihez szerettél volna hasonlítani? Miért lettél történész, kik voltak kedvenc tanítóid, mestereid? Mit tudtál megtanulni a családban, szülőfaludban és mit tehettél hozzá a kolozsvári egyetemen?
– Szülőfalum vonzása még most is erőteljes, hiszen ott nyugszanak őseim, ott élnek rokonaim, ismerőseim és kedves barátaim. Divat volt régebben a kalákában történő segítségnyújtás komolyabb munkálatoknál (például házépítésnél), de kalákában folyt a kukoricahántás is, ahol a kukoricacsövekről leszedett panusában kedvünkre hempereghettünk, birkózhattunk és bajszokat aggathattunk egymásnak. A visítozó lányoknak alaposan teletömtük alsóneműiket puha panusával.
Téli estéken a férfiak összeültek beszélgetni, pipázgatni, italozni. Fahordás és friss vízhozatal ellenében minket, gyerekeket is beengedtek. A kályha melletti sarokba kucorodtunk, és tátott szájjal hallgattuk egy évszázad eseményeit, a két világháború történéseit, szemtanúk által egyes szám első személyben elmesélve. Harcolni láttuk őket a szerb fronton, Galíciában az oroszokkal, Isonzónál az olaszokkal, vagy dideregve, vacogva, vonszolva magukat a Don-kanyarnál, éhezni az orosz lágerekben. A disznótor az egyik legszebb élménynek számított Mikulás napja környékén. Mi, gyermekek már napokkal előtte izgultunk és készültünk egy kis tüzelődésre, hiszen abban az időben még szalmával perzselték a göndörszőrű mangalicát.
A tanulás, a könyv szeretete hagyomány volt családunkban, rongyosra olvastuk a faluban létező könyveket, az érdekesebbek fejezetre bontva jártak kézről kézre. Abban a szegény világban anyám testvérei közül Laci, Miki, Anna Kolozsvárt tanultak, Kati néném egy hegyközszentmiklósi időszakot követően nyugdíjazásáig volt tanítónő a faluban. Keresztapám, az utolsó Mihály János Cika a bánffyhunyadi kereskedelmi szövetkezet elnöke volt. Unokatestvérem, Mihály Éva Cika pedig gyerekorvosként tevékenykedett. Azt, hogy én is jól tanultam, szüleimnek, tanáraimnak és jó kollégáimnak köszönhetem. Hogy tanár lettem, osztályfőnököm, Makfalvi Erzsike példamutatásának eredménye. A középiskolában végig párhuzamosan szerettem a történelmet és a földrajzot, de a biológiatanárom, Vasas Samu egyénisége hatott rám különösen, akitől megtanultam az egyenes tartást, a népi hagyományok tiszteletét és becsülését. Vele tanultuk meg és barangoltuk végig nagy sikerrel Szentimrei Jenő: Csáki bíró lánya című népszínművével egész Romániát. Játszottunk a kolozsvári és a szentgyörgyi színházban is, valamint Kalotaszeg és Székelyföld számtalan településén, Körösfőtől Csíkszentsimonig, sőt Bukarestben és Budapesten is. Én a vőlegény szerepét játszottam, Árvadi csizmadia fiát, aki menyasszonyát halálra táncoltatta.
Vasas Samutól kaptam az első megbízatást a Kalotaszeg folyóirat új sorozatának beindítása után, ahol ő volt a mindenes szerkesztő, hogy írjam meg folytatásos cikkekben a magyarok történetét. Egyetemi éveim alatt Jakó Zsigmond professzor volt számomra az alaposság és a komolyság mintaképe, Kovács József a szakmai megbízhatóság megtestesítője, míg Imreh István szakmai igényességre nevelt, államvizsga dolgozatom türelmes irányításával is. A szülőfalumból származó Péntek János nyelvészprofesszor mai napig fő támaszom és tanácsadóm, 2001-ben közösen szerkesztettük Körösfő kismonográfiáját. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület újraindítása óta Egyed Ákos akadémikust tekintem tanítómesteremnek és második apámnak.
Az egyetem elvégzése után Zilahon tanítottam különböző iskolákban, főleg románul. Az 1989-es váltás után bekapcsolódtam a Szilágyság szellemi és politikai életébe. Az első napokban megjelent Szilágysági Szóban, majd a Szilágyságban közérdekű cikkekkel jelentkeztem, majd Joikits Attilával magyarságtörténelem leckéket közöltünk sorozatban tanároknak és diákoknak. 1994 és 1995 között a Bemutatjuk falvainkat sorozatban megírtam Kalotaszeg Szilágy megyéhez szakadt alszegi falvainak rövid történetét (Magyarzsombor, Nagypetri, Kispetri, Középlak, Váralmás, Bábony, Farnas, Zsobok, Sztána és Ketesd). Ez felbátorított egy szilágysági monográfia megszerkesztéséhez, kezdetben Major Miklós szilágynagyfalusi kollégámmal és Sipos László bogdándi iskolaigazgatóval, majd egyre bővülő szerzőgárdával. Ebből született meg 1999-ben a Szilágysági magyarok első kötete, amely kétezer példányban kelt el, és lendületet adott a második és harmadik kötet megírásához és szerkesztéséhez.
– Mikor nősültél? Milyen körülmények között kezdted el helytörténészi munkásságodat, hogyan született meg a Szilágysági magyarok nagy sikerű kötet, és mikor olvashatjuk a folytatást, a képes krónikát? Hogyan működik az EME Zilah és Vidéke fiókszervezete?
– Feleségem, Erzsébet, nyárszói születésű, már bánffyhunyadi középiskolás korunk óta udvaroltam neki, együtt ingáztunk. Az esküvőnk első éves egyetemista koromban történt a nyárszói református templomban. Két szép gyerekkel áldott meg az Isten. Egyetem után, 1977-ben Zilahra költöztünk. A zilahi 2-es számú Általános Iskolába kerültem, Vártelekre, ahol románul kellett tanítani. Kiderült, hogy nem is volt olyan rossz választás, Erdély bejáratánál, a Meszesi kapunál tanítani, az ókori Porolissum szomszédságában. Sok jó és tehetséges tanulóm származott Mojgrádról, akikkel tavaszonként (hisz akkor még szántották a mojgrádi tetőn a római vár területét) sok értékes római leletet gyűjtöttünk az iskola múzeumi sarkába, amiket a fordulat előtt egy évvel át kellett hogy adjak a Zilahi Múzeumnak. Azokban a sötét években, amelyeknek fiatalságunk leggyönyörűbb éveinek kellett volna lenniük, nem bízhattál majdnem senkiben, még véleményt is veszélyes volt cserélni. Csak otthon éreztük magunkat biztonságban, szüleinkkel, nagyszüleinkkel és gyerekkori pajtásainkkal mertünk őszintén tárgyalni. Számomra igen nehéz volt az alkalmazkodás, még diákjaimmal is politikai vicceket mondtunk, aminek meg is lett később az eredménye. Megízlelhettem ellenben, milyen gyógyító ereje van az Istenhez való őszinte imádkozásnak és a benne való hitnek. Jó az, ha az ember mindig egyenesben van Istenével. Az 1989. évi decemberi események Zilahon, a város főutcáján találtak. A Szabad Európa rádióból és a magyar tévéből értesültünk a beindult eseményekről. 1990-től a zilahi Simion Bãrnuțiu és az Avram Iancu iskolákba kértem áthelyezésemet, ahol tanárként tevékenykedek most, 2011-ben is, annyi kitérővel, hogy 1995 és 1997, majd 1999 és 2003 között kinevezett aligazgatója voltam a Fenyves negyedi iskolának. Örömünkre a fizika–kémiatanár feleségem is ott tanított, majd 1994-től Ildikó lányom is ott kapta első tanítónői állását. Szép életünk van a Szilágyságban, mégis Mikes Kelemennel mondhatom: úgy szeretem Szilágyságot, hogy el nem feledhetem Kalotaszeget. Ha otthon, szülőfalumban maradtam volna, anyagilag biztosan jobban állnék, szaporán esztergálnék ma is édesapám műhelyében, ott a Kuruc oldal alatt, de valószínűleg egyetlen elképzelésemet, gondolatomat sem fektettem volna papírra.
Azt is elmondhatom, hogy ha újra kezdhetném, ismét pedagógus lennék. Terveimet, elgondolásaimat mindig is szerettem halogatás nélkül gyakorlatba ültetni. Így valósult meg például a Vasvári Pál emlékére emelt kopjafa Körösfőn (1995), az emléktábla Nagymonban Márton Gyula nyelvészprofesszor házán (1996), a Zilah 525 év emléktábla (1998), az Ady Endre halálának 80. esztendejére szervezett közös ünnepségek Kalotaszegen és Szilágyságban: Nyárszón, Zilahon és Diósadon (1999), a Petőfi emlékoszlop Bánffyhunyadon (1999), az 1848-as obeliszk Zilahon (1999), a Sipos László emléktábla Bogdándon (2001), a Wesselényi szobor Zsibón (2004).
Úgy érzem, bőven válaszoltam kérdéseidre, sok időbe telt a közel hat évtizednyi emlékeimet felidézni, de jólesett és utólagosan elégtételt érzek ezért. Saját kezdeményezésre talán sosem fogalmaztam volna így meg élményeimet, pályafutásom és eddigi munkásságom egyes részeit. Köszönöm, hogy rám is gondoltál, és úgy érzed: a Szilágyság-kutatásnak van múltja, jelene és jövője, mert van egy Kurucjancsija.
– Igen, van a Szilágyságnak egy Kurucjancsija, akit a Kalotaszeg egy kis részével Körösfőtől kaptunk ajándékba. Szerintem sok hasonló, népünk önazonosságát kutató, ápolásában elkötelezett, az együtt élő nemzetiségek barátságát hirdető értelmiségire lenne szükség ma és nem csak a Szilágyságban, hanem máshol is.
Gáspár Attila?
Művelődés (Kolozsvár)

Isten hajlékának felújítása: megmaradásunk szándéka
Két évtizedes munkáért adott hálát február 26-án, vasárnap délben a ketesdi gyülekezet.
Az ünnepi istentiszteleten Kántor Csaba, az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzője hirdette az igét, amelyen az Óbudai testvérgyülekezet képviselői és a Szilágy megyei RMDSZ küldöttei is részt vettek. Az elmúlt húsz esztendőben a ketesdi gyülekezet nagyszabású felújításokat végzett az egyház épületein. Restaurálták a templomot, korszerűsítették a parókia épületét, és új gyülekezeti házat építettek, ahol a bibliaórákat, ifjúsági alkalmakat és vallásórákat tartják. A fáradtságos, de eredményes munkálatokért adott hálát a gyülekezet a vasárnap délelőtti ünnepi istentisztelet keretén belül. Kántor Csaba püspökhelyettes a 84. Zsoltár kapcsán elmondta, hogy a választott nép számára minden időben a jeruzsálemi templom jelentette a biztos pontot.
(Hover Zsolt)
Szabadság (Kolozsvár),