„Kercsed sajnos kihalófélben lévő falu, éppen ezért döntöttünk úgy, hogy megpróbáljuk kicsit felrázni a lakosságot egy falunapi rendezvénnyel” – fogalmazott Kolozsi Ernő, a Kolozs megyei RMDSZ Aranyosmentéért felelős alelnöke, aki várfalvi községi tanácsosként is szívén viseli a környék falvainak sorsát. Több mint 200 résztvevőt megmozgató eseményt szerveztek június 10-én, vasárnap. Dr. Keszeg Vilmos kolozsvári egyetemi tanár tartott előadást az aranyosszéki templomok toronygombjában elhelyezett emlékiratokról, amelyek közül az elsőt éppen a kercsedi templom toronygombjában találták meg. A kultúrotthonban az Aranyosszék néptánc-csoport és zenekar szórakoztatta az érdeklődőket. /Kercsed. Falunap először – de nem utoljára. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 13./

Egy aranyosszéki közösségszervező emlékére
Amikor legutóbb a szerkesztőségben járt, hosszú perceken át hallgattam a történetét Aranyosszék lehetséges megmentéséről. Az erdélyi szövetkezeti mozgalom egyik szülőatyjáról, a Mészkőn élt Balázs Ferencről beszélt és Kövend két világháború közötti jeles unitárius lelkészéről, Fikker Jánosról, aki új lendületet vitt a falu gazdasági és kulturális életébe. Cserés Ferenc joggal tekintette őket a vidék példaképeinek, hiszen az Alsó- és Felső-Tordaszentmihályból, Sinfalvából, Mészkőből, Várfalvából, Aranyosrákosból, Kövendből, Bágyonból és Kercsedből álló összefüggő magyar faluközösségek már a kommunista rendszer megjelenése előtt ország-világ előtt megmutatták, hogy a közösségi önszerveződés útján nemcsak a falu hétköznapi boldogulását segítő helyi lapokat tudnak kiadni, hanem a terményfeldolgozó és értékesítő szövetkezet révén kincsesbánya nyílik meg a gazdák előtt. A hetvenes években a Szilágyságból Aranyosszékre érkező fiatal magyartanár, Cserés Ferenc türelemmel tanulmányozta a nagy elődök által megteremtett és az utókor számára felkínált gazdálkodási módszereket, a szövetkezeti összefogás lehetőségét, miközben arra gondolt: egyszer eljöhet az ideje ezek megvalósításának. Az 1989-es rendszerváltással bekövetkező változások láttán megbizonyosodhatott róla, hogy az idő neki dolgozik, így végre megvalósul az, amit az Amerikából hazatért fiatal unitárius lelkész, Balázs Ferenc Mészkőn kezdett el, de a háború derékba törte.
Az elmúlt két évtizedben sokszor találkoztam Ferenccel, és mindannyiszor kiéreztem hangjából a mély csalódottságot, ami mögött a meg nem valósult közösségi terv, Aranyosszék megmentése állt. Cserés Ferenc nem értette, hogy ilyen jeles elődök életművének birtokában miért tehetetlenek az utódok. Miért nem sikerül ötven év után újraalakítani egy olyan jól működő tejszövetkezetet, amely nemcsak Mészkő, hanem a környező magyar falvak által megtermelt, tejet, túrót, vajat is jó eséllyel értékesíthetné Tordán és Kolozsváron, ahogyan azt Balázs Ferenc szövetkezete tette? Cserés azon töprengett, miként lehetne az Erdély-szerte híres aranyosszéki gyökérzöldséget ismét helyzetbe hozni, ezúttal szövetkezeti értékesítésben.
Nem értette, választott elöljáróink, lelkészeink és a vidék embereinek magatehetetlenségét, ahogy mindenki sodródott az idővel, anélkül, hogy világos közösségi céljaik lennének. Nem értette, mint ahogy mi sem értjük, mi történt velünk a rendszerváltás óta eltelt 23 évben. Emlékszem, Balázs Ferenc elképzeléseinek jegyében a kilencvenes években jelentősebb magyarországi támogatással több aranyosszéki lelkészi hivatal vásárolhatott nagyobb kiterjedésű földterületeket. Az eredeti elképzelés szerint ez jelentette volna egy később létrehozandó, a vidék gazdáit összefogó szövetkezeti rendszer alapját. Cserés később szörnyülködve mesélt a történetről, hogy egy-két faluban a legrosszabb minőségű földeket vásárolták meg olcsón, hogy az elszámolásban magasabb áron lehessen feltüntetni. A terv kivitelezői nyilván nem szövetkezetben és közösségi összefogásban gondolkodtak, akár tucatnyi más magyar projekt esetében Erdély-szerte. Ezúttal is az emberi gyarlóság győzött, ami az Aranyoskert nevű szövetkezeti próbálkozás kálváriájához vezetett: megannyi fiaskó, amiről a nyugalmazott tanár, a népművelő és közíró Cserés Ferenc keserű szájízzel beszélt és írt.
A napokban elhunyt volt kollégám temetése után közös ismerősünk szegődött mellém. Mindketten jól ismertük Ferencet, ő viszont gyakrabban találkozott vele. „Tudod – mondta –, mégiscsak teljesült az álma. A környék polgármesteri hivatalai összefogtak, és megnyertek egy nagy értékű uniós pályázatot. Az elképzelésük az, hogy a felépítendő hűtőházakban tárolják a gazdák zöldségét, gyümölcsét, majd nagy tételben adják tovább nagyáruházak fele.”
Csendben bandukoltunk az október végi langymelegben. Újra belénk költözött a 67 évet élt Cserés Ferenc örök optimizmusa.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Mészkő: minden, ami Erdély
Itt minden van, ami Erdély: hegy, síkság, megcsuszamlott dombok, sziklák, hasadék, folyó, bánya s közelben a gyárakkal javított (vagy rontott) kisváros, Torda. Lakosai románok és magyarok: földművesek, iparosok, gyári munkások és hivatalbeliek – írja 1936-ban A rög alatt című emlékiratában Mészkőről Balázs Ferenc unitárius lelkész, közíró, népnevelő, társadalomszervező, az erdélyi szövetkezeti mozgalom szószólója. A jeles közéleti személyiség 1930–1936 között szolgált Aranyosszéknek a Tordai-hasadékhoz legközelebb fekvő szegletében, Mészkőn, és itt indította útjára falufejlesztési és társadalomszervezési terveit. A dán népfőiskolák és mezőgazdasági szövetkezetek mintájára dániai származású, amerikai feleségének támogatásával kezdi el kiépíteni az egyházi keretben elképzelt felnőttképzést, és megalakítja a Vidékfejlesztő Szövetkezetet. A környék első szövetkezetének aranyosszéki termékeit Tordán értékesítik.
A 2. világháborút követő kommunista éra Balázs Ferenc minden törekvését felszámolja, és a nyugat-európai tapasztalatokat Erdélyben meghonosítani akaró, világjáró unitárius lelkész emlékezetét is száműzi. Nem is lehetett ez másként, hiszen a sztálinista típusú kényszerszövetkezetesítéssel szemben annak a közösségi eszmének volt a híve, amit „nem felülről lefele akarnak reánk kényszeríteni, hanem amelyet alulról fölfele magunk építünk ki” – foglalta össze ezzel kapcsolatos ars poeticáját a Kis társadalmak önellátása című tanulmányában.
De milyen ma, 2015-ben Balázs Ferenc közösségi emlékezete Mészkőn, illetve a környező aranyosszéki falvakban? Ennek kiderítésére láttam jó alkalomnak a Balázs Ferenc Közösségi Ház átadási ünnepségét, amely egy öt évvel ezelőtt született építkezési terv befejezését jelenti az immár 111 lelket számláló mészkői unitárius gyülekezetben.
Isten völgye, az új népfőiskola
A földszinten tágas gyűlésteremmel és az emeleti részen korszerű vendégszobákkal felszerelt új közösségi otthon a faluban egyedüli, székely fafaragók által, frissen készített fedeles aranyosszéki kapuval várja az ide látogató környékbeli vendégeket és a nagyvilágból érkező turistákat. Balázs Ferenc életútja és az általa hátrahagyott anyagi és szellemi örökség unitárius zarándokhellyé tették Mészkőt. A vendégek megtekintik a falu 1931-ben újjáépített, 13. századi templomát, illetve ellátogatnak az 1936-ban elhunyt Balázs Ferenc sírjához a falu temetőjébe. A Balázs Ferenc Hagyatékmegőrző Terv keretében – a kétezres évek derekán kidolgozott gyülekezetfejlesztési programban – a régi helyett megépült új közösségi háznak azonban sokkal szerteágazóbb szerepet szánnak. 2006-ban a falut önszántából választó, csíki születésű, fiatal unitárius lelkész, Bálint Róbert Zoltán ténykedésével újjáéled a gyülekezeti élet, amely az előző lelkész öngyilkosságával süllyedt letargiába. A gyülekezet új világi vezetése – gondnok, pénztáros, kebli tanácsosok – felismerik a lehetőséget, hogy kiaknázásra váró kincsen ülnek, aminek közösségi hasznosítása rajtuk múlik. Az új lelkész irányításával igyekeznek fölkarolni azokat a Balázs Ferenc-i törekvéseket, amelyek megvalósítására nyolcvan év távlatából nyílik újra lehetőség. Így születik meg 2013 februárjában Az Isten völgye nevet viselő közösségi találkozások sorozata, amely Felső-Aranyosszék, azaz az „unitárius patkó” valamennyi települését érintik: Mészkő, Alsó- és Felsőszentmihály, Sinfalva, Várfalva, Csegez, Aranyosrákos, Kövend, Bágyon, Kercsed és Torda. A nyári hónapok kivételével, az évente hat alkalommal megrendezett találkozók évi rendszerességgel, februárban, Bágyonban kezdődnek az aranyosszéki falvak közös részvételével. Az áhítattal és az elmúlt év történéseire visszatekintő beszámolóval megnyitott, kosaras-, adománygyűjtő bál bevételeiből finanszírozzák a sorra kerülő újabb találkozókat. Az év során egy-egy gyülekezet által felvállalt helyi találkozóra ma már a környező falvak résztvevői érkeznek többségben. „A vendéglelkész által tartott istentiszteletet követően kerül sor egy unitárius esetleg közművelődési vonatkozású vagy világi témájú előadásra, mint például a verespataki cianidos aranykitermelés. A szeretetvendégséggel véget érő találkozóra mindig helyi asszonyok készítik el a harapnivalót, valamint a teákat és üdítőket” – magyarázza a találkozók „forgatókönyvét” Bálint Róbert Zoltán unitárius lelkész. A Balázs Ferenc által egykoron megálmodott népfőiskolai keret újjászületése ez Aranyosszéken.
A bágyoni huszárezred
A rendszerváltás után bő két évtizeddel szárba szökkenő aranyosszéki kezdeményezés a látszat ellenére mégsem annyira a természetes közösségi igény eredménye. Aki olvasta Balázs Ferenc A rög alatt című könyvét, tudja, mennyire nehéz volt ezt a folyamatot bő nyolc évtizeddel ezelőtt is az áskálódások és az emberi kicsinyesség miatt tető alá hozni. A mészkői lelkész úgy látja, néhány éve egy igen érdekes változás ment végbe Aranyosszéken. Az évtizedeken át a maguk gondjával, bajával és saját örömeikkel elfoglalt embereknek és faluközösségeknek sikerült túllépniük azokon a láthatatlan falakon, amelyek az egymás mellett élő falvakat elválasztották egymástól. Ez a nyitás még a kilencvenes években is nehezen lett volna elképzelhető. Ezzel is magyarázható a kétezres években, Szentmihályon bejegyzett, de szélesebb közösségi összefogás nélkül létrejött aranyosszéki zöldségfelvásárló és értékesítő szövetkezet, az Aranyoskert bukása. A lelkes kezdeményezők nem találkoztak a közösségi igénnyel, nem sikerült olyan tervet letenni az asztalra, amely a szövetkezeti tagokat, a gazdákat képes lett volna egy átgondolt középtávú terv támogatására késztetni.
Hogy változnak az idők Aranyosszéken is, azt jól mutatja az idén, március 8-án, a Bágyonban felavatott huszár lovasszobor története, amellyel az 1763-ban felállított bágyoni huszárezred emléke előtt tisztelegtek. A Duna tv által élő adásban közvetített szoboravatással Aranyosszék magyar falvai annak a 32 huszárnak állítottak emléket, akik 1848-ban parancsra sem voltak hajlandóak szembefordulni saját nemzetükkel és hazájukkal. A közös ünnep megmozgatta a környék magyarságát, és az esemény Aranyosszék rendszerváltás utáni legnagyobb ünnepévé vált. Bálint Róbert Zoltán szerint ez a fajta összefogás a faluról falura vándorló közösségi találkozók megszervezésében is tetten érhető: a népfőiskolai sorozat gazdája immár nem egyedül Mészkő – nem csak az aprócska mészkői gyülekezet –, hanem a környező falvak mindenike, valamennyi aranyosszéki unitárius gyülekezet immár a sajátjának tekinti.
Helyben maradást ígérő gazdaösszefogás
Balázs Ferenc hagyatékának gondozásába tartozik az az értékmentő felmérés is, amelyet az unitárius egyházon belüli népfőiskolai mozgalom irányítói készítettek közösen kolozsvári néprajzos szakemberekkel és diákokkal tavaly Felső-Aranyosszék falvaiban. A falujárás, az emberekkel való kapcsolattartás, az adatfelvétel azt is elősegítette, hogy a felmérés készítőinek átfogóbb képe alakulhasson ki Aranyosszék mai társadalmáról, a lakosság boldogulási lehetőségéről, a fiatalok párválasztási törekvéseiről.
Úgy tűnik, a történelem ismétli önmagát. A második bécsi döntés nyomán, amikor Aranyosszék falvai Romániában maradtak, a vegyes lakosságú Mészkő – amelynek a II. világháború előtt mintegy 55 százaléka volt román és 45 százaléka magyar – elveszítette magyar lakosainak 40 százalékát: aki tehette, Észak-Erdélybe, Magyarországra szökött. A második érvágást a hatvanas, hetvenes évek iparosítása hozta, amikor kivétel nélkül minden környékbeli magyar faluból tömegeket szippantott el Torda, Kolozsvár, illetve a távolabbi települések. A vegyes lakosságú Mészkő és Csegez érezte meg ezt a legjobban. Torda ipari centrumként történő felszámolódása másrészt az előző évtizedekkel ellentétes folyamatot indított el: a kiüresedő városból sok román család vásárolt házat vagy beépítésre váró telket Aranyosszék magyar falvaiban. Ezzel párhuzamosan kezdődött el a magyar fiatalok tömeges elvándorlása. „A fordulópont valamikor tíz évvel ezelőtt történt: az addig jó pénzt hozó aranyosszéki zöldség eladhatatlanná vált a piacokon. Sok gazdaember mondott le a zöldségtermesztésről és keresett munkahelyet magának” – magyarázza a bajok egyik fő okát a lelkész. A multinacionális cégek által telepített üzletláncok átalakították a vásárlói szokásokat, a kistermelés eddigi formája zsákutcába jutott. A fiatalok újabb nemzedékei nem fogadják el a környék gyengén fizető állásait, így a többség Nyugat-Európába indul: Angliában, Spanyolországban, Olaszországban, illetve egyéb gazdaságilag fejlett államokban keresik a boldogulás lehetőségeit. Félő, hogy aki huzamosabb időre talál magának külföldön munkát, nem fog többé hazatelepülni Aranyosszékre – véli a lelkész.
Kérdésemre, hogy a Balázs Ferenc által megálmodott aranyosszéki szövetkezeti rendszer kialakítására mennyivel van ma több esély, mint egy-két évtizeddel ezelőtt, Bálint Róbert Zoltán sem tud megnyugtató választ adni. Abban bízik, hogy az általuk elkezdett népfőiskolai szervezkedésnek előbb-utóbb gazdasági vonzata is lehet: az emberek rájönnek, hogy a gazdálkodás csak úgy tartható fenn, csak abban az esetben biztosít tisztességes megélhetést, ha a jobb hatékonysággal végezhető beszerzést és értékesítést szövetkezeti keretbe terelik. Az aranyosszéki falvak jövője függhet ezen a felismerésen.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)