Március 16-án Kolozsváron, a Tranzit Házban, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) rendezésében, megnyitották az Épített örökségünk művészi megközelítése című nemzetközi fényképkiállítást. Dr. Gaal György KLMT-elnök elmondta, 110 alkotást mutatnak be. A fotók a tavaly augusztusban meghirdetett pályázatra érkeztek be. A Veress Ferenc-díjat most nyújtották át. A 23 pályázó 178 munkájából a zsűri a székelyudvarhelyi Zepeczaner Jenő történész Kercen készült felvételét találta a legsikeresebbnek, neki ítélte oda az első helyet megillető emlékplakettet, albumot és oklevelet. A díjazott a Haaz Rezső Múzeum igazgatója. /Ö. I. B.: Fotókkal emlékműveink megmentéséért. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 18./

KISEBBSÉGBEN: Szigetek és tengerek
Az apropó
A Hargita Megyei Kulturális Központ által meghívott fotós csapat a napokban készül kiutazni, hogy 27. tábori küldetését teljesítse. A célállomás: Medgyes és környéke. A toborzó hírlevél szerint a tíz főből álló csapat számára "a tábor a 2011-ben Nagyszeben és környékén szervezett tábor folytatásának tekinthető. A két Szeben megyei település és térsége olyan közösségeket, helyeket és kultúrákat tart életben, amelyeket a sokszínűség és a különböző kultúrák együttélése által kialakult sajátos ötvözetek jellemeznek. A tábor ideje alatt Medgyesről minden nap egy környéki településre látogat el a csapat: Erzsébetváros, Almás (Szászalmás), Mikeszásza, Kiskapus, Somogyom, Berethalom, Hosszúmező, Baromlak, Darlac, Baráthely."
Ezért aztán értelemszerűen visszalépünk a 2011-es nagyszebeni tábor emlékeihez, amikor is kilenc fotós töltött több mint egy hetet Nagyszebenben és környékén, az alábbi helységekben: Mihályfalva, Bólya, Kisdisznód, Nagydisznód, Talmács, Felek, Szakadát, Kerc, Vízakna, Szentágota, Bürkös és Szebenjuharos (Păltiniş). Ezt akkor a HMKK-nak sorrendben a 23. fotótáboraként jegyezték.
Azok a fotográfusok, akik huzamosabb időn át és következetesen részt vettek e sajátosan fotós hagyománymentés egész folyamatában, még élénken emlékezhetnek egy 2007-es tavaszi táborozásra is (szám szerint a nyolcadikra a sorban), amikor a fotótábor első ízben tette át a székhelyét Hargita megyén jóval kívül eső vidékekre, hogy a későbbiekben – a többségi magyar/székely közeg mellett – a szórványlét mindennapi jelzéseinek megörökítését is felvállalja. Ez a kiutazás akkor még csak szeszélyes tapogatózásnak indult, a többségi közegtől való eltérés másságának az éhe vezette a fotográfusokat, s az eredmény mindenképpen rendhagyónak bizonyult.
Olyannyira, hogy a rutinhoz szokott gondolkodás nem késlekedett megfogalmazni kifogásait: mit keres a tábor Hargita megyén kívül? Hát nem az a feladata mindenek előtt, hogy a szűkebb székely pátria értékeit rögzítse, örökítse tovább? Mit keressen abban a furcsa közegben, ahol összekeveredik a szász hagyomány a románnal, a román a magyarral és mindennek fejében a közéjük egyre elszántabban beszüremkedő roma életvitellel és kultúrával?!
Mindenki foglalkozzék csak a saját juhaival!
A sokféle gyűrődéshez hozzáedződött kis fotóscsapat, szerencsére, föl sem vette a kesztyűt, s vízaknai kiszállásának kedvező visszhangjaira, fejleményeire figyelve, tovább erősítette kapcsolatait a HÍD elnevezésű Szebeni Magyarok Egyesületével, illetve a Nagyszebeni Magyar Kulturális Irodával; segítségükkel, együttműködési felajánlásukkal élve került sor a Nagyszeben és vidéke táborozásra, illetve a mostani medgyesi és környékbeli kiruccanásra, továbbá az ezek eredményeként létrejött számos fotótárlatra is.
A hagyomány
Mintegy nyolc évtizeddel ezelőtt, a Szebenhez közel eső Oltszakadátra váratlanul beállított Vámszer Géza néprajzkutató, rajztanár, hogy monografikusan feltérképezze e hagyományőrző szórványtelepülés magyarságának helyzetét, életmódbeli, nyelvi, kulturális stb. sajátosságait, a többségi román, illetve a szász lakossággal való együttélésének kölcsönhatásait. Kutatóútja távolról sem vezette őt ún. terra incognitára, hiszen nagyszebeni születésű lévén (sz. 1896), előzőleg már jól ismerte a környéket.
„A magyar szórványügy és Szakadát maroknyi magyarságának különös helyzete, homályos múltja, régóta foglalkoztatja lelkemet, képzeletemet. Tíz és egynéhány éves gyermek lehettem, amikor először jártam ott közöttük. Egy napsütéses barátságos vasárnapon vitt ki Nagyszebenből édesapám. Szépnek, jónak láttam ott mindent és mindenkit. Az emberek ünneplő ruhával és mosolygó lélekkel fogadtak, jól esett nekik, hogy létezésükről tudomást vesz néhány magyar. Örömmel hallottam, hogy anyagilag, sőt lelkileg is erősek. De mégis éreztem azt a nagy sorsszerű szomorúságot, amely velejár az ilyen szórványélettel, az elfelejtettséggel, a magárahagyatottsággal" – írta 1939-ben, szakadáti monográfiájának zárszavában a tanár úr. E munkájával (Vámszer Géza: Szakadát. Egy Szeben megyei magyar szórvány. Erdélyi Enciklopédia Kiadás, Kolozsvár, 1940.) tulajdonképpen lefektette Erdélyben a szórványkutatás tudományos alapjait, s miképpen az egyik jeles, mai néprajzkutatónk, Pozsony Ferenc értékelte 2000-ben : "E leírások mind a mai napig alapvetően meghatározták a falu magyarságának az önmagáról és a vele együtt élő románságról alkotott képét, sztereotípiáit." (Erdélyi Múzeum) Olyannyira, hogy 1997-ben Pozsony és kolozsvári diáktanítványai mintegy „megismételték" Vámszer vizsgálódásait s minden tekintetben sikerült meggyőződniük elődjük kutatásainak alaposságáról, az adatok helytálló voltáról.
Pedig Vámszer Géza pályafutásának jó része a szülőhelytől távol, részben a székely többségű tömbben (Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában) bontakozott ki, ott foglalkozott több évtizeden át, kivételes szakmai alapossággal a székely népélettel. Bejárja a székely falvakat, rendszeres felméréseket végez, rajzol, fotózik. Egyik alapítója a csíkszeredai múzeumnak, műemlékeket vesz számba, a funkcionális székely folklór, zene, tánc, viselet felélesztője. E többségi közegben kifejtett évtizedes munka után fordul ismét a gyermekkori emlékeiből őrzött szórványhoz, valóra váltván ifjúkori álmát: fölkeresi Oltszakadátot. Munkája végeztével - amelyben jelentős segítséget kap mind a helyi értelmiségiektől, mind nagyszebeni fotográfus barátjától, Fischer Józseftől (aki a tanulmány fotóit készíti) - tisztában van azzal, hogy nem mindennapi feladatot hajtott végre: "E könyvecske is tulajdonképp első ilyenszerű munka itt Erdélyben" - szögezi le tárgyilagosan. Ezért dönt úgy, hogy a hagyománytól eltérően, előszót is ír a monográfiához, hogy néhány általános kérdést módszertanilag is tisztázhasson s leszögezzen szórvány-ügyünkről.
A szórványvizsgálat etikája
Az alig pár oldalas előszó gazdag tapasztalaton alapuló megállapításai az erdélyi szórványkutatás alfáját jelentik. Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy aki e tevékenységre adja a fejét, az nem kerülheti meg a Vámszer által felvetett premisszákat:
„Rendesen csak az a nép és az a vallásfelekezet becsüli meg a szórványokban (diaszpórákban) szétmorzsoltan tengődő s félig már elveszettnek tekinthető testvéreit, amely sokáig kisebbségi sorsban élt és a faji öntudatnak és népi szervezkedésnek bizonyos fokára emelkedve, ráér befelé is nézni. A nép és nemzet vezetőinek bizonyos tekintetben még többet kellene törődni e mostoha sorsban tengődő testvérekkel, mint azokkal, akik egy tömegben élnek s nincsenek úgy kitéve az elgyengülésnek és elenyészésnek. Az egy tömegben élők, akiknek saját templomuk, iskolájuk és egyéb kultúrintézményeik vannak, nem is tudják, hogy mily gazdagok és erősek, nem ismerik és nem értik meg a szórványban élők szomorú helyzetét, más felfogását az életről, a nemzetről, a vallásról és a vagyonról. Viszont sokszor előfordul, hogy a szórványban élők szegénységük és elhagyatottságuk ellenére is lelkileg és gazdaságilag egységesebbekké és szervezettebbekké válnak, mert szomjúhozzák az anyanyelvű iskolát, Isten igéjét s érzik, hogy csak összetartással és önfeláldozással tudnak védekezni az őket körülvevő idegen nép eltiprással fenyegető előtörésével szemben."
Félreérthetetlenül fogalmazott, egyértelműen kemény szavak ezek. Hellyel-közzel vádak, szemrehányások. A tömbből érkező Vámszer a többségi élet tapasztalatait szembesíti a szórványlét szorító sivárságával, fenyegetettségével, intézménytelenségével. Ahol mindenkinek ajánlott a maga prókátorának lenni, ha igazának védelmére kíván szállni. Ahol szinte háziiparszerűen kell előteremteni a kultúrát, a hitéletet, s azt is legtöbbször a semmiből, vagy ahogy egy másik korai szórvány-kutató, a mezőújlaki Földes Károly tiszteletes (Jajszó a pusztuló szórványokból. Keresztes Nagy Imre Könyvnyomdája, Aiud— Nagyenyed, 1934.) fogalmaz: a puszta hitből. Idézett lelkipásztorunk, lesújtó élményei okán elődje mulasztásait, felelősségét próbálja megállapítani annak feljegyzései alapján: "1866. december 10-én Lőrinczy Miklós lett Mezőújlak és Septér református papja. 55 évet töltött itt nyomorúságban, küzdelemben, békétlenségben. Emlékiratában írja: A papilak 23 évig csaknem fedél nélkül volt. Csak akkor nem esett a házba, amikor nem volt eső. A falak annyira besüllyedtek, hogy az ajtón mindig lekukkanva járhattam be. A ház földjét évente mélyebbre ástam, hogy bár meghajolva tudjak benne járni. Az ablakai a föld színétől két arasznyira lesüllyedtek. A kutya az ablakon járt be hozzám." -„Holtom után arra kérem utódomat, gondolja meg, mikor idejön, tud-e ásni, kapálni, kaszálni, mint egy paraszt, és ha igen, úgy próbáljon, mert sok nélkülözés mellett holtig kínlódhatik. De mégis, ha tud kocsis lenni, az jobb, mint az ilyen papság." Megdöbbenve olvastam elődöm vergődéseit. Megláttam belőle, hogy miért olvadt el itt a magyarság. Hiányzott a hit. Foglalkozásnak és nem lelki szükségnek érezték a legszentebb munkát, az igehirdetést. El kellett pusztulni annak a nyájnak, amelyiknek, pásztorai rosszul fizetett béreseknek érezték magukat. Elpusztult a gyülekezet, amelyik béresnek tartja a papját."
Földes Károly félig-meddig belülről, havi alkalmanként kiutazó lelkesítőként látja nagy kiterjedésű, mély nyomorba és elhagyatottságba süllyedő missziós körzetét. Ha sikerül is emberfeletti összefogás és példamutatás árán kis gyülekezetével új Isten házát felépíteni, tudja, sejti: ez csakis csoda lehet. Amiből nem lehet törvényt leszűrni. Mert a szórvány összehangolt gondozást kíván. Odafigyelést, együttérzést. Empátiát. Méghozzá éppen ott, ahol a szórvány él. Hiszen dehogy akar ő onnan elmenni! Azok se szívesen keltek útra, akik a megélhetésért, egy jobb remény fejében éreztek elég erőt magukban ahhoz, hogy elszakított gyökereiket idegen talajban úgy-ahogy megnövesszék.
A szórvány – történelmi időfolyam mentén képződött állapot. Vámszer Géza szerint Szakadáton ez így alakulhatott: „A háború előtt Erdélyben a szászok, akik évszázadok óta fejlett kisebbségi szervezetben éltek, gondoskodtak leginkább szétszórtan élő fajtestvéreikről s erre külön diaszpóra-szervezetük is volt. A románság vezetői gazdasági és pénzügyi politikával támogatták a földhöz jutásban egyszerű népüket, amely igy ösztönös szívóssággal ragaszkodott vallásához és nyelvéhez s védekezni tudott a beolvadás ellen. A magyar vezető réteg nem sokat törődött az évről-évre elveszített magyar szórvány-testvérekkel. Bizakodóan, sőt elbizakodottan tekintett a jövő felé jogi helyzetének előnyeire támaszkodva, noha érezte és tudta, hogy számbelileg aránytalanul megfogyatkozott. Politizált és román vidékeken levő ősi birtokait olcsó pénzért az ottani lakosságnak eladogatta s csak arra törekedett, hogy bejuthasson az állami hivatalokba. Pedig akkoriban is akadtak papok, írók, akik fájdalmas hangú cikkekben, röpiratokban, sőt regényekben és színdarabokban is felhívták a hivatalos magyar körök és társadalom figyelmét egyes falvak elnémult magyar harangjaira. Nem használt, nem volt érdekes téma, mindenki a nagyvárosba, sőt Nyugateurópába igyekezett. Jobban ismerték magyarjaink ebben az időben Európa térképét, gazdasági és kulturális viszonyait, mint saját országrészüknek, megyéjüknek, községüknek fájó sebeit.”
Amnéziás közjáték
Vámszer Gézáról lévén szó, az alábbi személyes kitérőt nem kerülhetem el.
Úgy nőttem fel, úgy hagytam hátra iskolás koromat ugyanis, hogy bár Vámszer Géza tanár úr több éven át rajzra okított engem és osztálytársaimat, de szakadáti küldetéséről, néprajzi úttörő munkájáról mit sem tudtunk. Ezért aztán nem a nosztalgia, inkább a megbánás és a későn, de végül csak bekopogtató bölcsülés íratja velem ma az alábbi sorokat, miközben Vámszer Géza Csík vármegye településtörténete című, nemrég újra kiadott, igazából ugyancsak nem ma készült könyvét forgatom, a Pallas-Akadémia Kiadó Bibliotheca Transsylvanica sorozata 53. köteteként. Látom magam előtt a hórihorgas, élete utolsó szakaszában Kolozsváron megtelepedett Tanár Urat, aki közel negyven éve hagyta itt ezt a sárgolyót, és akit én már csak életének egy menedékesen lehajló ágában volt alkalmam megismerni.
A megismerés – alig írtam le, már bele is borzongtam - nagyot mondó kifejezés ahhoz képest, amit egykori, ötödik-hatodik osztálybeli kolozsvári rajztanárom közelében éreztem, akit az egykori 7-es fiúlíceum (később Brassai középiskola) osztályai bohócának, a gyermeki kegyetlenség céltáblájának tudtunk.
Egymásnak kilincset adó osztályok hagyományozták ránk, az ötvenes évek elején az ún. „Vámszer-legendát”, miszerint a fanyar humorú, nem túl barátságos rajztanár óráján gyakorlatilag azt lehet csinálni, amit akarunk, egy feltétellel: két-három tanulónak föl kell áldoznia magát „a haza oltárán”, és mindjárt óra elején valamiféle rendbontással magára vonni a Tanár Úr figyelmét. A többi rajta múlott, s minduntalan lelkesen beleesett egy már kipróbált forgatókönyv csapdájába, a sarokban álló osztályseprűvel iramodván a rendetlenkedők nyomába, akik rafinált nyolcasokat írtak le, a padok körül cikázva. Vámszer Géza pedig, örök póruljárt üldözőként chaplini figurára emlékeztetve szórakoztatott bennünket, többieket.
Akik, ugye, a hasunkat fogtuk a röhögéstől, és közben fogalmunk sem volt arról, hogy akit mi akkor kifiguráztunk, lehetetlenné tettünk, és aki egy kiadós kergetőzés után végül feladta a küzdelmet, majd duzzogva hóna alá csapta az osztálynaplót és kivonult a teremből, az tulajdonképpen egy érző, érdeklődő, sokoldalú, nagy tudású ember. Pedig hát éppen akkortájt születtek, véglegesítődtek legjobb tanulmányai, készültek kalotaszegi néprajzi gyűjtései. Polgári vétetésű szorgalmának akkor nem volt se istene, se fóruma, se barátja, se pártolója, se társadalmi felhajtó ereje. És akkor persze azt sem tudhattuk, hogy Vámszer tanár urat hosszú évekre nyúló csíkszeredai tanárkodása vette rá arra: mintsem, hogy középszerű grafikus legyen az erdélyi prérin, inkább segít begyűjteni mindazt, ami megtartotta az erdélyi magyarságot: hagyományokat, népi értékeket, az omló múlt üzenetét.
(Fájdalmas dolog, hogy mindezt Neki már nem tudom, nem tudjuk megvallani, de kötelességem most nyilvánosan kimondani: gyermekkorom ideje, a nagy népi demokratikus átalakulások szelleme sajnálatosan nem kedvezett a hagyományos értékeknek, bár azt hirdette, hogy MINDENT AZ EMBERÉRT. Egy egész sor európai hírű szakember húzta meg magát, egyszerű tanári dokköpenybe bújva, értelmük megannyi sziporkáját küldve felénk, minket pedig vakká és süketté tett a korszellem.
És csak akkor, már későn tudatosult bennem, hogy igazából milyen emberek is vettek körül engem, én pedig mit sem tudtam arról, hogy két lábon járó szellemi kincsek között éltem, mekkora esélytől estem el, nemzedéktársaimmal együtt azokban a félnivaló időkben, mert nem tudhattuk azon melegében és kellőképpen megbecsülni ezt a kincset.
Rajztanárom is így néz rám vissza az időből, figyelmeztetőleg magasba emelt seprűjével. Most már tudom, hogy nem bennünket fenyegetett az a szerszám, hanem akkori életünk rendjéhez tartozott. Vámszer Géza éppen úgy nem szégyelte mindvégig fölvállalni a vásott csibészek megrekcumozását, mint a néprajzi kutatás aprómunkáját és rejtett szépségeit. Népszolgálatban fogant és kifejtett munkásságát, teljességre törekvő életvitelét csak az az érzéketlenség tudta elfedni előlünk, amellyel a dogmatikus kurzus magának tartotta fenn a népszolgálatiság privilégiumát, s aki nem úgy mentette volna a népet, ahogy az akkori társadalmi receptkönyv előírta, annak kuss volt.)
Az utókor szerencsére nem felejt
A Szakadát megszületése óta a szórvány-lét erdélyi térképe egyre nagyobb területen terpeszkedett el. Amit Vámszer Nagyszeben környékén vizsgált, s amelynek megfelelői minden bizonnyal egy tágabb körben is fellelhetők voltak, az mára legszűkebben mérve is legalább félmillió lelket érint; tágabb értelmezés szerint a szórványba csúszás veszélye már lassan 1 millió lelket is fenyeget. Ijesztő, meggondolkoztató számok ezek - az embernek nem is jön, hogy elhiggye... E mellett a még megmaradt tömb már csak erősen porladó szikladarabnak tűnik...
Viszont az is igaz, hogy ezzel párhuzamosan a jelenséggel való törődés, az elszórványosodás vizsgálata is gyakrabban és erőteljesebben hallatott magáról. Megszületett s terebélyesedett a

Nem mentek üres kézzel
A szórványban kirándultak a barótiak
A Kovászna Megyei Művelődési Központ támogatásával, a Kulturális Örökség Napok program keretében, a Baróton működő Erdővidék Múzeuma szeptember 18–20. között kirándulást szervezett Dél-Erdélybe.
A kirándulás során a résztvevők Kerc, Nagyszeben, Magyarigen, Borosbenedek, Ompolygyepű, Zalatna, Abrudbánya, Verespatak, Brád, Marosillye, Piski, Szászváros, Gyulafehérvár és Tür nevezetes, többnyire magyar vonatkozással is bíró helyeit látogatták meg.
– A kirándulás egyik célja volt, hogy a háromszékiek is közelebbről megismerhessék azt a felbecsülhetetlen értékű szellemi- és épített örökséget, melyet Erdélynek ezen a részén a szórványban élő magyarság kitartóan őriz, ápol – mondta az idegenvezető szerepét is ellátó Demeter László, Erdővidék Múzeumának igazgatója.
A kirándulók nem mentek üres kézzel: Barát Istvánnak, az abrudbányai református egyházközség lelkészének átadták azt a pénzadományt, melyet Krizbai Imre nyugalmazott baróti református lelkész küldött az Apafi-ház felújítására, továbbá a szászvárosi, gyulafehérvári, abrudbányai és türi magyar gyermekeket fa játékokkal lepték meg. A baróti Fauna játékgyár adományait Lukács Tibor vállalkozó kézbesítette.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A falu kitemetése
– Ha nincs mutatóujja egy magyar falunak, ott hét baj is lehet.
– Tiszteletes úr, szíveskedjék talán a legsúlyosabbat említeni.
– Az élhetetlenség, az. Mert ez a Szentágota, ahová tartozunk, hétszáz éves is megvan. Még a szászok építették a tatárjárás után. Ugyebár, az első tatárjárásra gondolok, az 1241-esre. Béla király a Dalmát-tengerig meg sem állott, ott egy szigetre menekítették a horvátok. De a tatár sosem szerette a tengert, hát tovább nem üldözte. Ez a mi Bélánk volt a második országteremtő, az országépítő. Mert a nyugati krónikás már azt írta, s máig is fennmaradt az írás, hogy Hungária megszűnt létezni. Megvoltunk, no, valahogy. Töltök még egy pohárkával. Jó bor ez, így igaz. 1910-ben több mint 1100 lakosa volt a mi falunknak, Bürkösnek. De a falunak fele-fele már akkor is román és magyar volt. Csak azért mondom, hogy tudd, hová kerültél lelkésznek.
Szentágotát is ellepték a románok. 3400 lakosból magyar alig 900, cigány már akkor is sok, s a románság.
– Mi a falu mutatóujja, tiszteletes úr?
– Egyszerűbben hangzik és látványosabb, ha azt mondják, hogy hát a templom tornya. Színigaz. De én hozzáteszem, hogy a pap, az ám, a papja a falunak! Mert a pap mutatja, merre kell menni.
Ez jutott eszébe Kelementelki Béla tiszteletesnek, a harminc évvel azelőtti beszélgetés. Akkor került a szétszórt magyarság falujába, aztán onnan el, el Székelyföldre. A falu mutatóujja. Az. A torony leomolhat, az isteni hitbe és a nemzet megmaradásába vetett hit soha.
Íme, itt kezdtem, itt. Most üres a papilak. A falak megvannak. Mit siratnék? Az életet? Sirassa az, aki nem vette hasznát, és nem vetette meg az ágyát annak az életnek.
– Béla, nem sírsz ugye? Csak 55 vagy. Három gyermek…
– Temetésre hívtak. Utánam már csak beszolgáltak papok. Mért nem őket, valamelyiket? Szanaszét vannak itt, Fogaras megyében a magyarok. És itt ma temetem az utolsó magyart. Hideg van.
– A falak hidegek, Bélám, a falak már rég nem élnek… Csak egyszer láttalak sírni. Akkor boldog… boldogok voltunk. Te mondtad akkor, hogy egymástól tanuljuk a boldogságot.
Délidő volt, az ebéd nem zavarta őket, hiszen Brassóban ebédeltek. A papilak kulcsa Szentágotán volt található a lelkésznél. A templom kulcsa – hol is lehet a templom kulcsa? A templom cserepes, vörös fedele foghíjas. A lefolyó vízszintes csatornában fű nőtt, valami facsemetehajtás is, a függőleges bádog csatornákat ki tudja, mikor lopták el. A kapu vicsorítva néz belé a román világba. Istenem, vajon hol lehet sírja az öreg papnak, aki itt fogadott borral, pánkóval, elkészülődésben jó szóval? A falu mutatóujja a pap s a templom tornya. Ha azt súgnák az égiek, hogy most, most dől a torony, beállnék-e mellé megtámasztani?
Nyár volt, meleg a dél, háromkor lészen a temetés. Háborús Beke Bálint halt el utolsóként. Egy jó ideig presbiterem is volt, de inkább templomszolgálat volt az övé. Hová levél, hová, ábrándok világa… Ez a műdal járt a fejében, még az anyjától tanulta a pap, kinek az a küldetése meghívottként, egykori lelkészként, hogy a magyar falut temesse ki innét egyszer s mindenkorra.
Cigány csapat sereglett a kapu előtt, röhejcseltek, vigyorogtak, és integettek a tornácon levő házaspár felé. Sokan emlékeztek a faluban Béla papra.
Három előtt már vagy húszan jelen voltak a sírgödör körül. Frissen barnállott Háborús Beke Bálint sírja, aki megúszta a két világháborút, s úgy tartották a faluban, hogy Isten örök kopjafaként tartotta a falu felé, immár csak máig.
Isten óvja és megtartja a benne hívőket! Egy egész falura kellett figyelnie a 94 éves Beke bácsinak, hogy jó felé menne a népség. Most itt állunk az őt befogadó szülőföldön – Kelementelki Béla pap érezte, egyetlen gondolata, szava nem illő ehhez az elképesztő, hihetetlen alkalomhoz. A helybeli románok mögött itt vannak, lám, Apátfalváról, Hégenből, Kiskercből is a szórványbéli magyarok. El, hát eljöttek. – Bürkös falu ezennel kivonult a magyar nemzet kebeléből. A nemzet egy darabkáját, a nagy lélek Bálint bácsit adjuk vissza a szülőföldnek, melyből vétetett…
Akkor egy feketébe öltözött román ember szólalt a sír mellett, szemközt a pappal, a halottnak lábtól, románul.
– Eu încă sunt ungur. Én még magyar vagyok, csak nem tudok magyarul, református volt nagyapám, apám is… Magyar vagyok, őrzöm a sírt. Hoztam kolivát, édes gabonát, gyümölcsöt a halottnak. Nekem két keresztem van, református is, román is… Kijárok ide…
Sírt erősen. Megmentette a papot a fájdalomtól. Sírtak a szomszédos román falvak magyarjai is erősen. Látták a múltat abban a gödörben.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Név és küldetés
Szórványturnén a kórus
A 2016-os esztendő új nevet és új küldetést is hozott a baróti római katolikus kórusnak. Templomunk védőszentjének, Szent Adalbert püspöknek és vértanúnak a nevére esett a választás. A kórus tagjai ezennel küldetést is vállaltak: az egyházi zene, a keresztény család és közösség megélése mindennapjainkban, továbbá ennek továbbadása embertársainknak.
Erre adott lehetőséget a július 8–10. közötti Szórványturné 2016 című program is, a Baróti Szent Adalbert Egyesület szervezésében. A tavalyi Kolozs megyei út után, idén Fehér, Hunyad, Szeben és Brassó megye szórványvidékeit látogattuk meg. Szépen hangzott az ének a fogarasi, kerci, dévai és vajdahunyadi templomokban, a Gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Kollégium kápolnájában, de különös élményt jelentettek a székesegyházban elhangzott énekek is, melyeknek visszhangjai misztikus élménnyel töltöttek el mindannyiunkat. Vajdahunyadon a baróti származású Szabó Ákos plébános az Ifjúsági Lelki Napok keretében fogadott minket. Az esti szentmisén adhattunk hálát az együttlétért és azért, hogy a szórványban élő magyar testvéreinket megörvendeztethettük énekeinkkel.
A turné során ősi várainkat is volt lehetőségünk meglátogatni Fogarason, Kercen, Déván, Vajdahunyadon, Medgyesen. Részt vettünk a Gyulafehérvári „őrségváltáson” is. Nem mAradhatott ki a programból Tóth Csabának, a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség főborászának borospincéje sem, ahol nemcsak a borkészítés mesterségébe, hanem Csabi bácsi (ahogy mi neveztük ) igazi finom boraiba is belekóstolhattunk. A szállásért és az étkezésért köszönet a fehérvári kollégium, valamint az alapítvány munkatársainak, Vajdahunyadon Ákos atyának köszönjük a vendéglátást.Ugyanakkor köszönjük az anyagi támogatást Barót önkormányzatának, a Communitas Alapítványnak, a Baróti Erdőbirtokosságnak, valamint a Kovászna Megyei Művelődési Központnak.
Sok-sok élménnyel tértünk haza, füleinkben, de főként szíveinkben még most is ott csengnek a sokat énekelt verssorok:
„Az Úr vezessen végig az úton, ha szerteszét sodor is a sors,
mert, ha őbenne bízva bízunk, nagy örömben majd találkozunk.
És míg újra látjuk egymást, Isten a kezében tartson meg!
És míg újra látjuk egymást, Isten a kezében tartson meg!...”
L. J.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)