" Dr. Kardalus János Utcatér-díszítés a Homoródok mentén /Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda/ című könyve az asztalosok, famegmunkálók kézikönyvévé válhat, hiszen bemutatja az összes olyan motívumokat, amelyek ismeretesek a Kis- és a Nagyhomoród mentén, de gyakorlatilag az egész Székelyföldön is. A Kis- és Nagyhomoród mentén lévő települések: Szentegyháza, Lövéte, Homoródalmás, Karácsonyfalva, Oklánd, Homoródújfalu, Székelyzsombor, Kápolnásfalu, Abásfalva, Homoródkeményfalva, Homoródszentmárton, Homoródszentpál, Recsenyéd, Városfalva, Lókod, Remete, Kénos, Bágy, Jánosfalva építészetének jellegzetes épületei a csonka nyeregtetővel épült házak, amelyeknek utcára néző oromfalain vakolatdíszek láthatók. "Akárcsak 1995-ben Budapesten megjelent kötetében, A székely festett bútorokban, a szerző nemcsak a kijelölt tájegység anyagának összegyűjtésére, hanem a kompozíciót alkotó elemek leírására, a tájegységben való megnevezésre és a díszítés alkotta kommunikációs rendszer magyarázására is vállalkozik" - írta a könyv előszavában Mihály Zita múzeológus-építész. /Fülöp D. Dénes: Homoródmenti formaleltár. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), júl. 10./"

Sepsiillyefalván egy vidékfejlesztési konferencián bemutatták a Civitas Alapítvány Helyi Fejlesztési Ügynökség projektjét, amelynek egy újabb változatában hat udvarhelyszéki unitárius egyházközségben kezdtek munkát helyi fejlesztési ügynökök. A projekt célja, hogy az önkormányzatok mellett a helyi fejlesztést elősegítő fiatalok dolgozzanak, főként a helyi fejlesztési stratégiák kidolgozásán. A Project Harvest Hope, a Harvest Hope Pro Homoród és a Civitas Alapítvány „Partnerségben az unitárius vidéki települések fejlődéséért” címmel tavaly elindítottak egy programot, amelyben az énlaki, a homoródalmási, a homoródkarácsonyfalvi, homoródszentpéteri, kénosi és oklándi unitárius egyházközségek vesznek részt. Ebben a programban a fejlesztési ügynökök az egyházközségekben dolgoznak, támogatják a helyi fejlesztési kezdeményezéseket, projekteket dolgoznak ki, pályázatokat írnak. /Kiss Edit: Helyi fejlesztési ügynökök az egyházközségek mellett. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), jún. 6./

A karácsonytól újévig terjedő ünnepkör népszokásaihoz kötődő mondókákat, énekeket, jókívánságokat – hangzóanyaggal ellátott – kötetbe gyűjtötte Ádám Katalin. A Csíkszereda Kiadóhivatal gondozásában napvilágot látott kiadvány és CD nem véletlenül kapta a Szállásikra adja az Isten! címet. Ez a jókívánság ugyanis a moldvai csángók szentes énekeihez hasonlóan nyomatékosítva kér áldást a hallgatóra, illetve a kötet olvasójára. Az archaikus népi imádságokat, karácsonyi énekeket, a kénosi regölést, az újévi énekeket, az aprószentekelő versikéket, névnapköszöntőket és a Cantionale Catholicum egy énekét a Gyermekek Háza Serketánc csoportja és a Borsika Együttes szólistái, valamint Györfi Erzsébet népdalénekes közreműködésével rögzítették. /Ajándék a fa alá. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 24./

Új könyv a két Homoród mentéről
Mihály János: Gyalogosan a két Homoród mentén. Útirajz 2009–2010. Kiadó: Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont. Székelyudvarhely, 2010 (208. oldal, kb. 215 színes képpel)
Mihály János történész 2009 nyarának elején indult Homoród menti túrájára, amellyel Jánosfalvi Sándor István (1804–1879) unitárius lelkésznek, szónoknak illetve Székelyhoni utazás a két Homoród mellett című ismert munkájának kívánt emléket állítani. A tervezett útvonal magába foglalta mindazokat a Hargita megyei településeket (Lókod, Bágy, Ége, Székely-dálya, Városfalva, Homoródszentpéter, Homoródszentpál, Recsenyéd, Homoródszentmárton, Abásfalva, Homoródkeményfalva, Gyepes, Homoródremete, Kénos, Homoródfürdő, Kápolnásfalu, Szentegyháza, Lövéte, Homoródalmás, Homoródkarácsonyfalva, Oklánd, Homoródújfalu és Jánosfalva), amelyekről leírást találunk Jánosfalvi feljegyzéseiben. Mihály János gyaloglata során elkészítette a maga látleleteit, a saját útirajzát, amely az előző években, folytatásban az Udvarhelyi Híradó hasábjain volt olvasható. Az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont jóvoltából a nagy sikerű útirajz 2010 végén könyv formájában is megjelent. Első bemutatójára a II. székelyföldi napok keretében került sor 2011. június 5-én, a szerző szülőfalujában, Lövétén. Azóta több helyszínen (Homoródalmás, Homoródszentmárton, Szentegyháza, Városfalva, Brassó) is bemutatták a kötetet, legutóbb a magyar kultúra napja rendezvénysorozat keretében Székelyudvarhelyen. A könyvet többek közt Oláh Sándor, a csíkszeredai KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központjának alapító tagja és munkatársa, a két Homoród mentének kiváló kutatója is méltatta, aki így ír a szerzőről és művéről a könyv előszavában: “Amikor Mihály János a Jánosfalvi Sándor István nyomdokain bejárt tájon a múltra vonatkozó, folytonosságot, állandóságot sugalló bizonyítékokat elénk tárja, amikor az emlékezet változatos kellékeit – templomok, harangok, sírkövek, világháborús emlékművek feliratait, katonai összeírások, kéziratos könyvek adatait, régészeti leletek tárgyait, vagy a táj természeti értékeit – leltározza, akkor a múlt megőrzésének eszközeit teszi elénk. Könyvét elolvasva úgy vélem, hogy hosszú évek szívós, kitartó munkájával nekünk – akik a két Homoród mentéhez akár múltunkkal kötődünk, akár mint saját mindennapi világunkat éljük és lakjuk e tájat – Mihály János különleges, pótolhatatlan emlékezet-emberünk, akire nagy szükségünk van, ha tudni akarjuk, mit nem szabad elfelejtenünk. Nemcsak emlékezetünk elevenen tartásában, a jövőnket illető várakozásainkban is. A sokat hivatkozott Pierre Nora szavaival: “mivel a jövő mindig izgat bennünket, szükségünk van az emlékezetre: az emlékekben keressük a jövőre utaló jeleket.”
Mihály János történész könyvét Hargita Megye Tanácsa, a Bolyai téri unitárius egyházközség valamint a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont szervezésében Marosvásárhelyen is bemutatják február 2-án délután 5 órától a Bolyai téri unitárius egyházközség tanácstermében. A kötetet és a szerzőt Simó Sándor, a székelyudvarhelyi unitárius egyházkör esperese ismerteti az érdeklődő közönséggel.
P. Buzogány Árpád, Székelyudvarhely
Népújság (Marosvásárhely)

Udvarhelyszékieket is díjaztak
Az unitárius ifjúság és más felekezetű, szabadelvűen vallásos fiatalok szervezeteként működő Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) február 21–23. között közel száz részvevővel Korondon rendezte meg a 17. ODFIE versmondó és népdaléneklő versenyt. A versmondók közül a homoródszentpáli Dénes Erzsébet 2. díjat, a népdaléneklő versenyen a szintén homoródszentpáli Nagy Szilvia Csilla 3. díjat kapott. A versmondóknál különdíjban részesült a magyarandrásfalvi Nagy Sándor, a szentábrahámi Isztujka Máté és a szentegyházi Kedves Kriszta, a népdalosoknál pedig a bencédi Tamási Tivadar.
„Ez az első alkalom, hogy nem a nagyvárosi forgatagba hívlak meg titeket, hanem a székely hegyek ölére, Korondra, ahol a tyúkok is cserépedényből esznek – fogalmazott Kolozsvári Alida. – Ne félj, itt nem kell lámpalázasnak lenned. Biztonságban vagy, mert egy bölcső. Bölcsője népművészetnek, vendégszeretetnek, vidám néniknek és bácsiknak, akik mosolyogva tekintenek rád, mert a látogatókat szeretik. Daloló rigók és pacsirták köszönnek vissza a cserépvázákról, tulipánok hajolnak föléd, és árnyékukban otthon érzed magad.”
Az idei versenyre negyvenegy fiatal jelentkezett be Erdély különböző településeiről: Bencéd, Dicsőszentmárton, Homoródszentpál, Kénos, Kolozsvár, Magyarandrásfalva, Marosvásárhely, Nagyajta, Olthévíz, Pusztina, Székelyderzs, Székelykeresztúr, Székelyszentmihály, Szentábrahám, Szentegyháza, Szentgerice, Torda képviseletében, valamint a magyarországi Géberjénről. „Otthonos volt, mert első alkalommal egy faluközösség adott helyet a rendezvénynek. A Versmondó- és népdaléneklő verseny legnagyobb erénye, hogy fiatalos és vidám: a verset és a népdalt könnyed módon viszi be a fiatalok életébe” – összegezte kérdésünkre Fülöp Júlia elnök.
A megmérettetés két napját számos program egészítette ki: a pénteki Mesterek társaságában című beszélgető alkalmon vendégük volt Antal D. Csaba székelyudvarhelyi színművész és Sorbán Enikő népdalénekes. A fiatal népdalénekesek, szavalók, szárnyaikat bontogató színészek egy-egy szakmabelihez címezhették kérdéseik, választ kaphattak a felkészülésük során előforduló nehézségek megoldására. Antal Csaba vallja: „A mester nem attól mester, hogy nem követ el hibákat, hanem attól, hogy a problémákat miként kezeli: tud-e előnyt kovácsolni a hátrányból”. Végül Sorbán Enikő vezetésével a Csillagok, csillagok című népdal közös eléneklésével zárták a beszélgetéssort. Az esti táncházat Tőkés Lóránt csókfalvi unitárius lelkész vezette.
Nagy Henrietta áhítata után elkezdődött szombaton a megmérettetés. A délelőtti és délutáni versenyidőt Szász-Mihálykó Mária Bolyongás a rengetegben című kötetének bemutatója színesítette. Fellépett a Korondi Ifjúsági Néptánccsoport, és megtekintették a székelyudvarhelyi diákszínjátszó csoport, a Vitéz Lelkek Oroszlánkirály című előadását.
A gálaműsoron Ilkei Loránd népdalelőadását Fekete Hunor kísérte citerán. Hagyományaikhoz híven a gála keretében átadták a díjakat. „Az igazságosság kedvéért” a bíráló bizottság tagjait is a színpadra állították. Face Today-koncerttel zárult a verseny napja, vasárnap pedig a korondi unitárius templomban Bartha Alpár hatodik éves teológiai hallgató alkalmi szolgálatával adtak hálát a rendezvényért.
Molnár Melinda |
Székelyhon.ro,

Emlékeket idézve töprengeni a jelenről
Az 1928-ban született Kovács Ilona nénit a falu valahai életéről faggattuk. Sok régi embert emlegetett, „akik már a temetőben vannak”. De örömmel említette, hogy egyetlen testvérével ők a legidősebb Kénosban élők. Életüket szülőfalujukban élték le, hiszen amikor fiatalok voltak és elmehettek volna, nem volt szokás az elvándorlás, dolgoztak, és jól érezték magukat családjaikban. Derűsek: egészséges humorral, pajkos mosollyal mesélgetnek a régi dolgokról.
Felkerestük a 90. évében járó Gelérd Sándor bácsit is, aki még mindig méhészkedik. Szinte hasonló a mai életterük is: kis lakószobák, ahol karos padokon pihent meg a kérdező. Mindkettejüknél ropogott a tűz a hűvös tavaszi napokon. Sándor bácsi ma is abban a házban lakik, ahol született.
– Sok utcája van ennek a kicsi falunak – jegyezte meg Ilona néni. – Télen ültünk rea a korcsolyára, vagy kihúztuk a széket, felfordítottuk, és azzal is mentünk. Az erdőn jártak keresztül Udvarhelyre: átalvetőben vitték a tojást, tejet, tejszínt, vajat a házakhoz. „Reggel korán indultunk, délre vissza kellett érni, és mentünk a mezőre” – emlékezett vissza Ilona néni. Amikor ezt felemlegettem Sándor bácsinak, kérdezvén, ha lekésném a buszt, mehetnék-e arra hazafelé, sokatmondóan mosolygott: gyalog nem lehet járni, nem használják már rég a gyalogösvényeket, benőtte a bokor…
Szüleik mezőgazdasággal foglalkoztak. Állatokat tartottak, abból jól meg tudtak élni. Patakfalván volt a csarnok, a felcédulázott tejes kondérokot szekérrel vitték. Ilona nénitől tudjuk: „Gyermekekül hajtottuk a marhákat a mezőre, őriztük, ezzel foglalkoztunk. Kellett dolgozni. Ha egy idegen ment a házhoz, egy székre leültek, nem lehetett beleszólni a nagyok dolgába. Köszönni kellett előre mindenkinek. Magyar világot is éltek. Nyolc osztályt jártak, mert közben román világ lett, és követelték, hogy ennyit ki kell járni. „Románul kellett beszélni, tanfelügyelő is jött. Elég nehéz volt.”
Volt egy téli és egy nyári cipőjük, de olyan gyermek is akadt, akinek nem jutott lábbelire. Mind lehúzták a cipőjüket, és mezítláb mentek be a templomba. Egy héten egy lejre vettek nekik cukorkát, az elég kellett legyen. A gyermekek mind egy iskolába jártak, a tanító a nyolc osztályt egyedül megtanította. Az iskola megsemmisült, Szentmártonba, Udvarhelyre járnak manapság a gyermekek.  Egy disznót levágtak, egy családnak az egy esztendeig elég kellett legyen. Ilona néni úgy véli: „most a luxért kell annyit dolgozni”. Tapaszos ház volt, úgyis felnőttek a gyermekek.
Nem is úgy volt, hogy mindenki menjen ide-oda – fűzte a szót az otthon maradásról Sándor bácsi. Nagycsaládokból mentek inkább el, ahol nehéz volt a megélhetés. Sándor bácsi nem kívánkozott el, a felesége is odavalósi volt. Húsvét utáni beszélgetésünk alkalmat kínált arra, hogy elmondja: nem jártak mindenhová locsolni legénykorukban, csak oda, ahol lány volt.
Összegyűltek cséplés, vagy ősszel a betakarodás után, húsvétkor, karácsonykor. Színdarabot is tanultak, férfiak, asszonyok sokan voltak. Két-három színdarabos bál volt évente, más vasárnapokon tánc, zenész volt, színdarab nem – mondta Sándor bácsi. A környező falvakba is jártak szórakozni, Bágyba például, ahol rokonság volt. Szépen felöltözve gyalog mentek, olyan is volt, hogy reggel jöttek haza. Átöltözött, és ment kaszálni. „Olyankor délben nagyobbat aludtam” – mondta pajkosan.
– Nem vittek el a háborúba, me’ gyenge voltam – emlékezett. Sorkatonai behívója később Máriaradnára szólt. Tüdőgyulladással került az aradi kórházba, hamar felgyógyult, de az orvos személyes szolgálatára maga mellett tartotta – hat hónapig volt Aradon. Utána előbb a szüleivel, a magángazdaságban, majd a kollektívben dolgozott: három évig brigádos, kettőt pénztáros volt, és a kerekes műhelyben is dolgozott. Mindig voltak állatai. 1950-ben megnősült, akkor „szerelte” a méheket: „két rajt vettem, arra ütte a pénzem”. Kedvelték a mézet, megtermeltették. A többletet eladták. „Most is el tudnám adni, ha lenne…” Sándor bácsi vallja: „Csípősek a méhek, de szeretem őket. Ha megmar sem dagad fel a helye.”
A kollektív gazdaság méhészeként egy alkalommal vándoroltatta az állományt Olténiában. Legtöbb negyven saját család méhe volt, legutóbb harminc. „Eltelt az idő kicsit” – villant a szeme. Ma tizennégy méhcsaláddal foglalkozik, ezeket már nem akarja eladni. Lányával, vejével és unokájával lakik egy udvaron, két dédunokája és lányunokája nem velük lakik. „Nincs más, aki rendezze a méheket” – mondta szerényen, amikor rákérdeztünk, hogy még mindig maga rendezi-e. Megemlítette: betegség soha nem volt közöttük. A jó méz titkáról elárulta: akkor a legfinomabb, amikor a méhek lefedik a lépet. Le kell kaparni a viaszfödémet, és utána lehet pergetni. Sajnos nem kóstolhattuk meg a tavalyit, mert nem tudott elvenni tőlük a kedvezőtlen virághordás miatt. Annyit termeltek, amivel kiteleltek. Nem járt még idén a méheknek az idő – Sándor bácsi tett egy szálfát a tűzre, és elkísért.
Sok juhuk volt, teheneket tartottak Ilona néniék. Jó volt az eszteringahajtás is. Pontosított a kedvünkért: hajtották a fejős állatokat a fejőlikra. Hátul szájván volt. Finom volt a frissen oltott tej – merengett Ilona néni. Számára ma is jobb Kénosban, mint városon. Lányának van tömbháza, de nem tud ott ülni.
Tíz éve özvegy, de közel lakik az unokája, akinek menyasszonya is van. Bejárnak, nincs egyedül. „Jobb falun, az ember kimegy az ajtón, lát valamit, valamihez hozzáfog.” Ottjártunkkor a kertben az unokájával rózsafákat metszettek. Tyúkok vannak, a teheneknek szénát ad. Mindig akad, mivel foglalkozni. Nyáron nem tud a mezőre menni, messze vannak a kaszálók. „Nem is kell most takarni. Fésülik fel géppel, és hozzák haza.” A tél a majorság- és állatrendezéssel eltelik. „Ezelőtt jó volt: nappal is mentünk egymáshoz fonni. Összeültünk, jókat mondtak az öregasszonyok, olyan jól eltőtt.. Kendervásznat szőttek, csináltak belőle köntöst, a gyapjúból szoknyát. „Nem volt ilyen bő világ. Most mindenki otthon ül, nézik a tévét."
Vasárnaponként a leánya visz ételt. De amit maga főz, azt szereti. Régi ételeket: tormás tárkonyos levest, pityókás tokányt, puliszkát csirkemártással. Régen szilvát aszaltak. Volt aszaló, olyan fonott, mint a kosár – magyarázta. Alatta tüzeltek. Télen megfőzték az aszalt gyümölcsöket, és azt ették. Ősszel szaragózát, csipkebogyót szedtek, pecset főztek belőle. „Most úriság van a miénkhez képest. Minden lehetőség megvan, de a miénk jobb volt. Ha nem is volt minden, jobb volt. A régiek már, ugye, elmúltak? – nézett rám kérdőn. Fiatalságuk idején a fehérnépek varrtak, fontak, szőttek. Rámutatott a falvédőre: mennyit kérték a magyarországiak… Bármennyi pénzt adtak volna érte, de amíg él, nem adja el. Hogy télen még mivel telnek a napjai? Itt van a Biblia – mutatott az asztalra. Majd fellebbentette a takaró papírlapot a patinás könyvről.
Molnár Melinda 
Székelyhon.ro

Ahol az augusztus sem múlik el áradás nélkül
Nem volt olyan nyári hónap, hogy ne okozott volna károkat az áradás Homoródszentmárton község valamelyik településén. Noha hétfőn csak egyetlen lakóházba ment be a víz, több faluban komoly anyagi kár keletkezett.
Az áradás Homoródremetén, Gyepesben és Kénosban jelentős anyagi kárt okozott, az önkéntes tűzoltók bevetésére viszont nem volt szükség. Főleg az utak, hidak és pallók rongálódtak meg.
Homoródremetét sújtotta leginkább az áradás, itt egy lakóházban okozott károkat az útról beömlő víz. Nem a patak vize, hanem a nedves talajra hirtelen lezúduló eső okozta a károkat – tudtuk meg Jakab Attila polgármestertől. Kénosban és Gyepesben a lekövezett útszakaszokat mosta ki a víz, ugyanakkor községszerte mintegy hét-nyolc hektár szántóföldet és kaszálót tett tönkre, emellett számos kertet, veteményest is elárasztott – tájékoztatott az elöljáró. A községben továbbá négy híd is megrongálódott, a helyreállítási költséget tízezer lejre becsülte a polgármester.
Kedden szakember bevonásával a polgármesteri hivatal munkatársai felmérték a károkat, ami több mint 180 ezer lejre rúg, erről részletes jelentést küldtek a katasztrófavédelemnek, a prefektúrának, a vízügyi igazgatóságnak és a megyei tanácsnak, most az elbírálást várják.
A polgármester azt is elmondta, hogy a megyei tanácstól megkapták a júniusi áradások miatt kért támogatást, a júliusi hatvanezer lej körüli összeg még nem érkezett meg. Reméli, hogy most is kapnak támogatást, hiszen most a legnagyobb a kár.
Dávid Anna Júlia
Székelyhon.ro