Koronka Székelybós faluval önálló községgé válik. Koronkát 1968-ban a közigazgatási átszervezéskor olvasztották be Jedd községbe. Az új község lakossága 1850 lelket számlál, míg Jedd községé, amelyhez Agárd, Kebele és Kebeleszentivány tartozik, 1900-at. /Koronka különálló község. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 17./

Magyarbükkös és környéke
Az egykori gazdag faluból mára szegényebb lett
Magyarbükkös szegény község. Mindössze 850 lelket számlál, azaz ennyi a községközpont, Magyarózd, Gombostelke és Lándor lakossága együttvéve. A magyar előnevet viselő falvakban többnyire magyarok, Gombostelkén románok, Lándorban fele-fele arányban románok és romák élnek. A magyar falvakban a lakosság túlnyomó része idős, a fiatalok elköltöztek. Az a kevés fiatal, aki maradt, mezőgazdasággal, állattenyésztéssel foglalkozik. Nyáron mindenki elmegy, külföldön keresnek szezonmunkát – mondta Mihály Ferencz polgármester abban az önkormányzati épületben, amely hajdanán a Kemény családé volt. Kemény János erdélyi fejedelem 1607-ben itt látta meg a napvilágot. Az épület már 1740-ben középületként, községházaként szerepelt a hivatalos iratokban. Az ingatlant nem igényelték vissza, a Kemények Bükkösről megfeledkeztek.
A községben folyó munkáról szólva a polgármester elmondta, hogy a tavalyi év végére felújítottak két kultúrházat, az ózdit és a gombostelkit, sikerült lekövezni a községi utakat s további három kilométer megyei úton végezték el a kövezést. Az aszfaltút csak Magyarbükkös központjáig tart, Ózdra köves úton lehet eljutni, annak ellenére, hogy a terv elkészült. Pénz viszont nincs hozzá.
Idén mind a négy faluban kialakítottak egy-egy játszóteret, amit a helyi költségvetésből finanszíroztak. Tervbe vették, hogy a régi bükkösi könyvtárat kultúrházzá alakítják, hiszen a jelenlegi, ami a kastélyban működik, nem felel meg a követelményeknek.
A birtoklevelek 70 százalékát kiosztották a községben. A közelmúltban 250 hektáron mérték fel a parcellákat, hogy további birtokleveleket oszthassanak ki. A mérést hektáronként száz lejért végzik, ami eléggé megterheli a költségvetést – számolt be a polgármester.
Négy-öt év múlva nem lesz aki konfirmáljon
Urbán Rudolf tiszteletes úr 2009-től szolgál a magyarbükkösi református egyházban. Pályafutása során megfordult Kebelében, Újszékelyen, a Bonus Pastor Alapítványnál is. Amikor a faluba került a gyülekezet 220 lelket számlált. Azóta a hívek száma 197-re csökkent, de valójában csak 150-160-an aktív tagok. Több mint fele ennek 60 év fölötti. – A fiatalok, általában a jó képességűek, elmennek tanulni, s többé nem jönnek vissza a faluba. Nincs amit csinálni itt, munka és megélhetőségi lehetőség nincs. A gyülekezeti életről elmondhatom, hogy vasárnap délelőttönként 40-50 ember jön el a templomba, főként idősek. A gyerekek vallásórára járnak, alkalmanként körülbelül 25-en. Kétévente tartunk konfirmációt, idén négy fiatal konfirmált. Úgy néz ki, hogy 4-5 év múlva nem lesz aki konfirmáljon. Három óvodásunk van. Tömbmagyar falvaink rohamosan leépülnek, a jelek szerint felére csökken a lakosság. Az a kevés fiatal, aki itt maradt, mert ragaszkodik a szülőföldjéhez, nehezen boldogul, a gazdálkodáson kívül semmilyen más lehetősége nincs. Próbáljuk felrázni a fiatalságot, rendezvényeken veszünk részt, például az Alsó-Maros menti egyházközségek közös ifjúsági istentiszteletein. A konfirmandusokkal Németországban voltunk – mondta a lelkész abban a gyülekezeti teremben, ahol az egyházi összejöveteleket szokták tartani. S miközben erről beszélünk, elővesz egy tablót, olyan fényképekkel, amelyeken nagyszámú csoportok láthatók. Mind bükkösiek, a felvételek a Hangya Szövetkezet 1933. évi ünnepségén készültek. Akkor, nyolcvan évvel ezelőtt még volt életerő a közösségben. Ha az elvándorlási folyamatot nem sikerül megállítani, a jelenlegi közösség is csak emlék marad.
Nyolc gyermek a magyar tagozaton
Bükkösön járva az iskolát sem kerülhettük el. Egy szép osztályterembe kopogtunk be, ahol éppen Balog Erzsébet igazgató tartott órát az V-VIII. osztályosoknak. Öt magyar gyermeknek. Annak az ötnek, akik még Magyarbükkösön maradtak. Ebből ketten ötödikesek, hárman hatodikosok. Hetedik és nyolcadik osztályos nincs. Ugyanez, sőt rosszabb a helyzet az elemi iskolában, ott csak három gyermek van. Egy elsős és két harmadik osztályos. A nyolcosztályos iskola tehát nyolc gyerekkel működik! Ha átlagot számolnak, osztályonként egy jönne ki!
Magyarózdon az elemibe 11 gyerek jár, van nulladik, második és harmadik osztályos. Az V-VIII.-ba szintén 11 gyerek jár, van ötödikes, hatodikos és nyolcadikos tanuló.
– Húsz gyermek ment el a magyarbükkösi iskolából, Ludasra ingáznak. A szülők úgy döntöttek, inkább ingáztatják a gyerekeket, holott itt az iskola. A folyamat évekkel ezelőtt megkezdődött, akkor is összevont osztályok működtek, az ötödikesek a hetedikesekkel és a hatodikosok a nyolcadikosokkal jártak. Jelenleg hat tanár tanít a községben. Úgy osztottuk be az órarendet, hogy egyik iskolából a másikba menve váltjuk egymást – mondta az igazgató.
Több mint húsz éve előfizetőnk
Magyarózdon Korodi Jolánhoz látogattunk el, aki túl a nyolcvanon, közelebb a kilencvenhez özvegyen él. Több mint húsz évig volt előfizetőnk és hűséges olvasónk. Bekopogtunk hozzá, az ágyról felkelve örömmel fogadott, pedig egyre nehezebb számára a mozgás, járni csak járókerettel tud. – Mindig szerettem olvasni, szeretem a Népújságot, mindig megrendeltük. Amióta a férjem meghalt, és én alig járok, elmaradt az újságrendelés. Az unokám, az Udvarhelyen élő Már István megígérte, három hónapra megrendeli nekem, mert tudja, hogy szeretek olvasni. Szokott hozni nekem a székelyföldi lapokból, de én inkább a helyi újsághoz ragaszkodom – mondta Jolán néni, akinek átadtunk a legfrissebb lapszámokból. Majd tisztáztuk, hogy unokája nem más, mint az Erdély-szerte híressé vált Székelygyümölcs projekt vezetője.
A Népújság jó egészséget és, lapszámjainkat olvasva, tartalmas időtöltést kíván!
120 szarvasmarha, 750 juh az ózdi farmon
A gyönyörű fekvésű települések lehangoló hírei – az öregedő lakosság, elnéptelenedő óvodák, iskolák – után olyan pozitívumot kerestünk, amely reményt adhat a jövőre nézve. Kisüzemekre, feldolgozóegységekre nem találtunk. Egy farmra látogattunk el, ahol hét embernek adnak munkát.
– Magyarózdon 2009-ben vásároltuk meg az állattenyésztési farmot két sógorommal, Gilyén Józseffel és Gilyén Istvánnal. A feleségem, Mihály Erzsébet Ildikó, a farm adminisztrátora. 120 szarvasmarhát és 750 juhot tartunk. A szarvasmarhából 62 fejős, a többi növendék vagy borjú. Napi 1200-1400 liter tejet termelünk, amit kétnaponta a Friesland tejfeldolgozó vállalat szállít el. A szarvasmarha-állomány többnyire Holstein fajtájú, de van körülbelül húsz erdélyi piros tarkánk is. A farmon hét alkalmazott dolgozik, de segédkeznek a Bonus Pastor terápiás otthon lakói is. A vállalkozáson belül 170 hektár szántót művelünk, emellett megdolgozzuk az alkalmazottak földjeit is. A termény nagy részét takarmányozásra használjuk. Juhaink a községi legelőn vannak. Magyarbükkösön három családnak van még nagyobb farmja, ők is húsz fölötti állatállománnyal gazdálkodnak. Gombostelkén egy gazdának van 30 fejőstehene – mondta Mihály Ferencz, aki agrármérnökként számolt be a farmon folyó munkáról, arról a vállalkozásról, amely több helybeli családnak ad megélhetést.
Még nem szedték le a kukoricát
Múlt héten, amikor a községben jártunk, esős, hideg, zord volt az időjárás. A kukoricatáblák szinte zölden szedetlenül maradtak. A mezőgazdasággal foglalkozók kétségbeesetten mondták el, hogy a gépek sem tudnak a földekre menni, annyira nedves minden.
Várták, hogy jóra forduljon az idő, ami be is következett, és így neki lehet fogni a kukoricaszedésnek. A termelők amiatt aggódnak, hogy nagyon visszaesett a kukorica felvásárlói ára, egy kilogramm kukoricáért csupán 40-50 banit fizetnek, holott tavaly 1 lejért lehetett értékesíteni. Ugyanez a helyzet a búzával is, amelynek kilójáért csupán 60 banit fizetnének, ennyiért azonban nem érdemes odaadni, hiszen így még a befektetett költség sem térül meg. Bíró Sándor alpolgármester a felvételen a kukoricatermést veszi számba.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Bővült az egyesület
Évértékelő az RMGE Marosnál
Március 22-én, szerdán délelőtt Laposnya utcai székházában tartotta évértékelő közgyűlését az RMGE Maros szervezete. A gazdakörök képviselőivel tartott megbeszélés előtt és után az egybegyűltek gyakorlati bemutatón vehettek részt. Olyan gépekkel és berendezésekkel ismerkedhettek meg, amelyeket a tanyaprogramnak köszönhetően lehet megvásárolni vagy bérbe venni a kisgazdaságokat működtetőknek.
Miután Csomoss Attila, az RMGE Maros elnöke köszöntötte a vendégeket és a résztvevőket, elmondta, hogy a vezetőtanács elfogadta a tavalyi beszámolót és a 2017-es terveket, de úgy gondolták, hogy most szélesebb körben – a gazdakörök vezetőivel – is megosztják az elképzeléseket, annál is inkább, mert szeretnék bővíteni az egyesületet, hiszen rengeteg kihívás van, amiben az egyesület a gyakorlatban is segítheti a gazdákat, mint ahogy eddig is tette. Megemlítette a szaktanfolyamokat, a csűrszínházi gazdanapokat, a budapesti Országos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Kiállításon való sikeres szereplést, a nemrég beindult falugazdász programot, amelyek mind azt a célt szolgálják, hogy a gazdákat segítsék abban, hogy itthon maradjanak és a szülőföldön boldoguljanak.
A meghívott vendégek közül először Ileana Guşatu, a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Igazgatóság vezérigazgatója szólalt fel, aki elmondta, tavaly december végén azzal a reménnyel alakították újra a mezőgazdasági igazgatóságokat, hogy hatékonyabban fognak tevékenykedni. Tulajdonképpen három intézményt vontak össze, a korábbi igazgatóságot, a mezőgazdasági kamarát és a monitorozási szolgáltatást, amely statisztikailag követi a szakágazatot. Kiemelte, hogy nagyon fontos a szakmai társulások, a gazdaegyesületek tevékenysége, hiszen sok esetben hiánypótlóak, például a felnőttszakoktatás terén, ahol személyzet-, gép- és felszereléshiánnyal küzdött az igazgatóság, a korábbi kamara. Ezért is az RMGE Maros szervezetet is partnerüknek tekintik, és készek mindenben együttműködni.
– Sajnos, nem tudjuk meggyőzni a gazdákat, hogy társuljanak, ez a legnagyobb kihívás mind az igazgatóság, mind a gazdaegyesületek számára. Most az unió támogatja a mezőgazdaságot, azonban azt még nem tudjuk, hogy mi lesz 2020 után. Lehet, hogy teljesen megszűnnek a támogatások, és akkor a biztos jövőt a szakmai társulások jelenthetik – mondta az igazgatónő, aki külön megköszönte, hogy a magyarországi szaktárca kiemelten támogatja a magyar gazdákat, és ezáltal több olyan kérdésben mutattak fel konkrét példákat, amelyeket nálunk is alkalmazni lehetne.
A továbbiakban dr. Kincses Sándor, a Maros Megyei Állategészségügyi és Élelmiszer-biztonsági Igazgatóság nemrég kinevezett igazgatója mutatkozott be. Elmondta, az intézmény működési alapelve a termék nyomon követhetősége az élelmiszer-előállítástól az -értékesítésig. Ez azt jelenti, hogy a takarmány-előállítástól a fogyasztóig követik az értékesítési láncot. Kollégái nem „ellenségként”, hanem az állattenyésztők társaként vesznek részt ebben a folyamatban, ezért felkérte a gazdákat, hogy oltások, vérvételek, egyéb kötelező munkálatok elvégzésében segítsék a terepen dolgozókat.
Maros megyében található a második legnagyobb hazai szarvasmarha-állomány, mintegy 80.000 fő (Suceava megye van az élen). A hasznot azonban ebből a viszonteladók, az értékesítők húzzák. Felhívta a figyelmet, hogy pontosan kell vezetni az állatnyilvántartást. Ez különösen fontos az olyan gazdaságoknál, amelyeket cég működtet. Mint ismeretes, a gazdák – határidőre – kötelesek bejelenteni az állatállomány szaporodását és csökkenését (születést, elhullást). Sokan elmulasztják ezt, és emiatt olyan helyzet állt elő, hogy az országban mintegy 100.000 tenyészállatnak papíron nyoma veszett. Arra kérte a gazdakörök képviselőit, hogy szóljanak a tagoknak, ha bárki élelmiszer-termeléssel és -feldolgozással kapcsolatos kisebb üzemet szeretne nyitni, először keresse fel az igazgatóságot, hogy tisztázzák a törvényes előírásokat, és ennek megfelelően kezdjék el a beruházást. Ha bármilyen gond merül fel, az igazgatóság nyitott ennek megoldására, hiszen közös az érdek, az, hogy jól működő, minőségi terméket előállító gazdaságok létezzenek.
Szabó Árpád megyei tanácsos a megyei önkormányzat nevében gratulált az RMGE Maros eddigi tevékenységéhez, majd hozzátette: a gazdaegyesületek és a megyei önkormányzat meg kell találja a lehetőséget, hogy kiépítse azt az értékesítési láncot, amelynek eredményeként a gazdák el tudják látni termékeikkel a szupermarketeket, hiszen tetszik vagy nem, ma ez a tendencia, és csak ez biztosíthatja hosszú távon a megélhetést.
Közösen indított falugazdász program
Dr. Hancsók Szabolcs a magyar földművelésügyi minisztérium képviseletében szólalt fel. Kiemelte: a szaktárca évek óta aktív partnere az RMGE Maros szervezetnek. Nemcsak anyagilag és szakmailag támogatják a tevékenységét, a tavaly közösen indították el a falugazdász programot, amelynek célja, hogy a gazdák közvetlenül kapjanak fontos szakmai, pénzügyi információkat, amelyek által növelhetik majd gazdaságukat. Ezenkívül az RMGE Maros közvetítésével évente a Sapientia marosvásárhelyi kara kertészmérnöki tanszékének három tehetséges tanulóját ösztöndíjban részesítik. A diákok jelenleg is aktívan részt vesznek az RMGE Maros szervezetépítési munkájában. Szintén a szaktárca biztosítja, hogy a Kárpát-medencei magyar gazdák jelen legyenek a kétévente megrendezett OMEK-on, amely Magyarország legnagyobb mezőgazdasági kiállítása. – A vidék népszerűsítése és bemutatása mellett ez kiváló lehetőség üzletkötésre is. Dr. Hancsók Szabolcs is hangsúlyozta, milyen fontos, hogy a gazdák belépjenek a szakmai szervezetbe, mivel „nem lehet tudni, hogy 2020 után mit hoz a jövő”.
Bordi Kacsó Zsolt, a megyei Kifizetési és Intervenciós Ügynökség képviselője a 2016-os támogatások kifizetéséről beszélt. Elmondta, eddig a 26.600 igénylőből mintegy 21.000-en kapták meg a pénzt. Jelenleg folyamatban van a 2017-es mezőgazdasági év kérvényeinek elbírálása. Hozzátette: 2016-ban átalakult a rendszer, azért késtek a kifizetésekkel, de most már minden egyenesbe jött. Jelenleg 86 féle támogatás van. Majd arról beszélt, hogy az idénre milyen szubvenció várható. Megjegyezte, hogy a múlt évhez viszonyítva vannak összegek, amelyek csökkentek, mivel az átmeneti nemzeti támogatás esetén van egy keretösszeg, és ha erre többen pályáznak, oszlik közöttük az egy állatra, vagy növénytermesztés esetén a hektáronkénti támogatás összege. Így történt a húsmarhák és a fejőstehenek esetében is. Az előző évek nagyobb összege meghozta a pályázási kedvet, többen vásároltak állatot, és így, mivel a tavaly nagyobb állományra kértek támogatást, az egy főre eső rész csökkent. Az újdonságok között említette, hogy az új rendszer szerint a földalapú mellett „zöldítésre” is lehet pénzt igényelni, illetve a terület nagyságától függően a visszaosztott és a fiatal gazdáknak járó támogatással szép összegeket lehet megpályázni hektáronként. Ha ehhez hozzájön a növényfajtákra, illetve az állatokra (egyedenként) járó pénztámogatás, esetenként a hegyvidéki vagy az ún. agrárkörnyezeti járulék, akkor érdemes gazdálkodni. Természetesen oda kell figyelni a feltételekre és a követelmények betartására, ellenkező esetben elveszíthető ez a lehetőség. Bordi Zsolt jó ötletnek tartotta a falugazdász-hálózat mielőbbi kiépítését, mivel – akár az APIA esetében – kevés a szakember, aki tájékoztathatná ezekről a lehetőségekről a gazdákat, és ezért jó lenne, ha akár különböző támogatásokra szakosodva kiképeznének olyan falugazdászokat, akik egy adott körzetben eljuttatják a szükséges információkat a gazdákhoz.
A meghívott vendégek felszólalását követően röviden ismertették a tavalyi tevékenységi beszámolót, majd az idei terveket, illetve az egyesület költségvetését, amelyet egyhangúlag elfogadtak. Örömmel fogadták a négy gazdakör (Marosvásárhely, Kebele, Kibéd, Mezőpanit) létrejöttét és csatlakozását az RMGE Maros szervezethez.
Amint említettük, a székház garázsában Németh Attila, a Milk Pasteur Kft. tulajdonosa és a forgalmazó patakfalvi Bálint György Szabolcs által elhozott tejfeldolgozó berendezéseket mutatták be a gazdáknak. Először egy automata zöldség- és gyümölcsszárítót, majd egy kis kapacitású tejfeldolgozó gépsort, amivel naponta 80-100 liter tejből lehet sajtot előállítani, illetve pasztőrözött tejet csomagolni. A gépsor, kiegészítve, alkalmas tejtermékek előállítására is. Csomoss Attila elmondta, a gépeket a tanyaprogramnak köszönhetően azok a mezőgazdászok szerezhetik be, akiknek a gazdaságuk távolabb van a községközponttól vagy a tejbegyűjtő központtól, esetleg 5-10 szarvasmarhát tartanak, így a megtermelt tejet a család helyben feldolgozhatja. Ugyanakkor a zöldség- és gyümölcsszárítással a friss értékesítése után megmaradt terméket is piacra dobhatják. Ugyancsak a tanyaprogram keretében az érdekeltek kisebb mezőgazdasági gépeket bérelhetnek, ami kifejezetten előnyös az olyan háztáji gazdaságok esetében, ahol a cél nem a piacgazdálkodás.
VAJDA GYÖRGY
Népújság (Marosvásárhely)

Emlékező alkotók – erdélyi életutak
Kedei Zoltán Vár-lak-beli műtermében találkozhattunk augusztus 18-án ismét. Ötvös József vártemplomi lelkész-esperes, az Új Kezdet című református kiadvány felelős szerkesztője, közíró és Kiss Székely Zoltán költő-tanár, közíró voltak a vendégeink. Ötvös József nemrég tartotta utolsó istentiszteletét a Vártemplomban, formailag nyugdíjba vonult. De tud-e egy lelkész nyugdíjba vonulni? A lelkész a hivatást elhivatásnak érzi, igent mond az isteni hí- vásra, jellemével, egész lényével, cselekedeteivel, szavaival élete végéig jó pásztor módjára pásztorolja híveit. Ez a hivatás nem szűnik meg a papi palást levetésével. Ötvös József munkásságát népe és szűkebb pátriája, az erdélyi magyarság szolgálatában töltötte. Tette ezt több mint négy évtizeden át, lelkipásztorként, esperesként, missziói elő- adóként, és jelentős szerepet vállal egyházi és közíróként. A Felső-Maros mente – Székelyföld-Mezőség találkozásánál született 1952. augusztus 27-én, Pókában. „Ma a Mezőség települései között sorolják fel, amit gyermekkoromban nemigen tudtunk, de Wass Albert és Kallós Zoltán óta büszkén vállaljuk mezőségi voltunkat.” Földműves család gyermekeként mindvégig a szülőföld és nemzete elkötelezettje. Elemi iskoláit Pókában, a középiskolát a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceumban végezte. Ezek az évek alakították jellemét, határozták meg egész tevékenységét. Teológiai tanulmányait 1971–1976 között végezte Kolozsváron. Itt érett be a szülőfalu, a család, a marosvásárhelyi iskolai évek ötvözetéből származó gyümölcs, mellyel útnak indították Ötvös Józsefet. Gyümölcs, ajándék és hagyaték, ami a tálentumok megsokszorozására kötelezte. „Lelkipásztori szolgálatom helyei egy szép erdélyi életút nyomai” – vallja. Görgényszentimre, Görgényüvegcsűr, Alsóidecs, Jedd az akkor hozzá tartozó Marosagárd, Kebele és Kebeleszentivány falvakkal, majd a marosvásárhelyi Cserealja egyházközség és 2002-től a marosvásárhelyi Vártemplom – ezek a gazdag életút állomásai. A gyülekezeti tagok száma változó volt, a görgényüvegcsűri néhány oda férjezett református asszonytól egészen a cserealji ezres létszámú közösségig. Szívesen mesél a kezdetekről, lelkészként és családfő- ként egyaránt. Már házasságkötése is egyfajta szálka lehetett a hatalom szemében, hiszen feleségének édesapja ’56-os elítélt – Kacsó Tibor, néhai Csiha Kálmán püspök, Páll Lajos festőművész-költő, Dávid Gyula irodalmár egykori rabtársa. Régi történetek elevenednek meg, huszonöt évi fogságra ítélt apósa és társai kifogyhatatlan, keserű emlékei, melyeket fiatal lelkészként receptíven hallgatott. Hogyan lehetett kibírni, hogyan lehetett együtt élni a huszonöt év tudatával? „Úgy gondolták – mondja –, az eltelt huszonöt év alatt háromszor változott a hatalom, így lesz talán a következőkben is, és valamelyik hatalom csak kiszabadítja őket.” Gyermekei névadásában is a tudatos belső ellenállás jelét fedezzük fel: Koppány Bulcsú, Ajtony Atilla, Tétény Álmos – ősmagyar nevek, melyek szimbolisztikája mindnyájunk számára értelmezhető. Közíróként is jelen van, Hétköznapok, ünnepnapok, emléknapok című kötete 2004-ben jelenik meg Kolozsváron, ez rádióban elhangzott beszédeinek, publicisztikai írásainak gyűjteménye; 2011-ben pedig az Ahol még magyarul szól a zsoltár címmel 33 református gyülekezetről szóló riportkötete. Ötvös József felelős szerkesztőként jegyzi a Vártemplom egyházi folyóiratát. „Az Új Kezdetet örököltem… rám testálódott… Azért merem dicsérni, mert egy olyan űrt tölt ki, egy olyan sajátos kiadvány, melyet nem kell szégyellni. A 210. számnál tart a lap. 2000-ben alapította Adamovits Sándor és Fülöp G. Dénes… Voltak hullámvölgyek, amikor nem tudtuk, lesz-e folytatás, mert a lap ráfizetéses, húsz oldalon jelenik meg, száz, fontosabb események alkalmával kétszáz példányban. Egyházi lapról lévén szó, a második oldalán a kezdetektől fogva egy-egy vers olvasható, nagyrészt vallásos versek, eleinte klasszikus magyar költőktől, de helyüket átvették a kortárs, erdélyi költők vallásos versei, például: Baricz Lajos, Nagy József Levente, Fülöp Kálmán. Elmélkedések, prédikációk, történelmi vonatkozású írások követik egymást, két évtized marosvásárhelyi, vártemplomi élete benne van… Amikor a kétszázadik számot szerkesztettük, elkészítettem a lap bibliográfiáját – egy nagy anyag –, és akkor döbbentem rá, hogy a 15 év alatt csupán öt vers ismétlődött… Kétszáz prédikáció, 100 oldalnyi történelmi anyag, még házigazdánkról, Kedei Zoltán festőművészről is van külön írás” – tárja fel előttünk a lap „titkait”. Az Új Kezdet Donáth-Nagy György műszaki szerkesztésében jelenik meg. Ötvös József az Új Kezdet antológiát is örömmel látná nyomtatásban. A másik vendég, Kiss Székely Zoltán is e táj fia, 1951. január 3-án született Marosvásárhelyen, és bár 1990-ben kitelepedett Magyarországra, otthonról gyakran jön haza Erdélybe. Jól ismeri minden zegétzugát, hisz biológiatanár, botanikus kutató. 1974-ben szerzett biológiatanári oklevelet Kolozsváron. Tanárként tevékenykedett Szőkefalván, Marosvásárhelyen, Gyermelyen, Budapesten és Szentendrén. Botanikai és tudománytörténeti kutatómunkát folytat, emellett rendszeresen közöl szaktanulmányokat napi-, heti- és havilapokban, többek között a Népújságban is. Külső munkatársa volt a Marosvásárhelyi Rádiónak. „Civilben” a versírással szemezett már fiatalon, a ’60-as évek elején. A vers felé terelgették: keresztapja, Paál Elek festőművész, Kapusi Ildikó, „bolyais” tanárnője, Cseke Gábor, Lázár László szerkesztők, Székely János, Lőrincz József költők. A kezdeti lelkesedést felváltja egy hallgatási időszak. 1997-ben ért meg benne újra az elhatározás, hogy: „amit én akarok elmondani a világról, azt csak én tudom elmondani úgy. Az igazmondás(oma)t nem hagyhatom másra. Hiszem, hogy az igazi vers menedék, menedék mások számára is. Bölöni Domokosnak köszönhetem, hogy erre rádöbbentett. Nos, azóta írok újra verseket”. 2008 óta közöl a Népújság Színes Világ mellékletében, a székelyudvarhelyi A Versben, az Erdélyi Tollban, az Erdőszentgyörgyi Figyelőben, a debreceni Tisztásban. „Én jelenleg Magyarországon élek, és itt is, ott is keresztre feszítik a nyelvet, megpróbálunk ezzel a teherrel élni…” Nem véletlen, hogy verseskötének címe Az anyanyelv keresztje (2015-ben jelent meg, Turcsány Péter gondozásában). Allegorikus cím. „Hallgattam évtizedeken át, felnőtt bennem a hallgatás. Ezt a saját magam köré épített hallgatást tördelem versekbe…” Kiss Székely Zoltán „körülbástyázza” magát a nagy elődök lírai útravalójával, ezt tapasztaljuk A természet kalendáriuma című népszerű sorozatában, és ennek jegyében született az Áprily Lajos tiszteletére írt versciklus, vagy Bolyai János, József Attila, Reményik Sándor emlékének megidézése. A szülőföld vonzásában alkot, ez az érzelem végigkíséri líráját, néhol fájdalmas, másutt öniróniával fűszerezve szövi lélekfonalát verseiben. „Megérkeztem megint. Itthon vagyok/ ebben a kifosztott tájban.” (A Székely körvasúton 2014-ben) Erdélyi sorskö- zösséget vállal, vallomásszerűen írja: „Sorsom a megmaradás, nem tűnök el.” (Címerem) A délután ünnepi fényét emelte a találkozás elején Kilyén Ilka színművésznő előadásában Áprily Lajos A Fejedelemhez című költeménye, majd Áprily Tetőn című, Kós Károlynak ajánlott verse, és a kései utód Tetődön – három emberöltő távolából Áprily Lajosnak című lírai reflexiója. Zárásként a költő felolvasta Csak fehérbe öltözötten című költeményét, és könyvét dedikálta olvasóinak
Doszlop Lídia / Népújság (Marosvásárhely)

„Ezt az életet csak akkor, csak ott és csak úgy lehetett megélni”
Születésnapi beszélgetés a 65 éves Ötvös József református lelkésszel, egyházi íróval
– „Kis Bécsben”, azaz a mezőségi Pókában született. Miért nevezték így a falut? Kérem, meséljen szülőföldjéről.
– A szülőföld igazi nagy értéke a jellemformálás és az örök menedék. Általában csak később – vagy sosem – vesszük észre, mekkora szellemi és lelki kincset örököltünk a szülőföldtől: szokást, nyelvjárást, viselkedést és magatartást kialakító példaképeket, s mindez legtöbbször nem is tudatos. Meglettebb koromban boldogan fedeztem fel életfelfogásomban pókai gyermekkori hatásokat, amelyek fél évszázaddal azelőtt észrevétlenül épültek be egyéniségembe. Életem nagy részét úgy éltem meg, mint akinek három szülőföldje van. Meglehet, minderre azért is volt szükségem, mert mindhárom szülőföld kisebbségi létre predesztinált. Nekem Erdély a szülőföldem, mert így bennem él egy ország, egy haza, egy semmi mással össze nem téveszthető szép világ. Második szülőföldem – mondhatnám – szűkebb: az erdélyi Mezőség. Gyermekkoromban talán lekicsinylőnek, pejoratívnak hallottam a szomszédos Székelyföld vagy a büszke Maros mente mellett. Fel kellett fedezni, meg kellett ismerni és meg kellett találni benne az igazi, egyedi szépségét, sajátos világát, s jobban megismerve le mertem írni a következő mondatot: „itt még a sár is szebb, mint más tájékán a világnak”. Pontos szülőföldem az erdélyi, mezőségi Póka, amelynek „Kis Bécs” elnevezését édesapámtól hallottam először. Emlékeim szerint Szőcs István író a Hét évkönyv egyik cikkében azzal magyarázza ezt a furcsa, nagyon kedvemre való megnevezést: Kis Bécs, hogy ott az egy főre eső kisnemes igen nagy számban volt jelen falunk lakosságához képest.
– Milyen volt a gyermekkora, mivel foglalkozott otthon, amíg nem került felsőbb iskolába?
– A múlt század hatvanas éveiben előnyös volt pókai tanárnak lenni, hiszen találó volt az autóbuszjárat a naponkénti 25 km-es távolsághoz. Így a kolozsvári egyetemen frissen végzett marosvásárhelyi tanárok szívesen választották Pókát, ha csak rövidebb időre is. Öt-hatodikos koromban az a Deé Nagy Anikó volt a magyartanárnőm, aki később a Teleki Téka igazgatója lett.
– Lelkésznek készült, de sohasem környékezte meg a versírás, a próza, vagy a publicisztika, amivel általában már a gimnáziumi években szokott „találkozni” a tehetséges tollforgató?
– Első irodalmi próbálkozásom éppen olvasmányaim alapján született. Az ember tragédiája után Benedek Elek meséi kerültek a kezembe, s el is határoztam, én megírom abban a tiszta, érthető és egyszerű stílusban a pókai ember tragédiáját. Mondanom sem kell, egy oldal után elfogyott a mondanivalóm… A versírás 18 évesen ihletett meg először… és utoljára. Az akkori divat szerint én is elküldtem az Utunkhoz Losonczy Levente álnév alatt. Akkor még azt gondoltam, az a név hangzatosabb az enyémnél, de volt ifjúságomnak ennél nagyobb tévedése is… A félelmetesen szigorú K. Jakab Antal „költői termékemről” azt nyilatkozta, hogy nagyon érződik rajtuk a középiskolás anyag hatása. Ismerve a szókimondó kritikust, ez ma is átmenő jegynek számít, de verset többet nem írtam.
– Szintén mezőségiként, otthonról tudom: a mezőségi embernek megtartó pillére a templom, az egyház, a lelki közösség – a tiszteletes úr pedig támasza, szinte azt kell mondjam, hogy védőszentje egy kis közösségnek. Ön hogyan emlékszik vissza ezekre a pókai viszonyokra?
– Sokévi távollét, erdélyi és Kárpát-medencei tapasztalat alapján értettem meg a pókai református templom szimbolikus és valóságos értékét, jelentőségét. A magyar, túlnyomórészt református faluban az új ideológia, a politikai hatalom háttérbe szorította az addig példát, szellemi nevelést és kultúrát adó kisnemeseket. Az így „lefejezett falunak” szüksége volt egy új, tiszta erkölcsű és értéket jelentő példaképre. A második világháború után az útkereső falu együtt építette fel új, harmadik református templomát, s akarva-akaratlanul ez lett az értéke, jelképe Pókának. Gyermekkoromban zsúfolásig megtelt a templom, még a falusi bajnokság hivatalos labdarúgó-mérkőzéseinek kezdő időpontját is ahhoz kellett igazítani, mert a legények először templomba mentek, s csak utána a futballpályára. Mintha történelmi küldetésének gyönyörűséges terhére érzett volna rá az a falu: míg tőlünk északra a nagy múltú Nagyercsében teljesen elfogyott a magyarság, Toldalagon és Unokán megszűnőben van a magyar közösség, a templom jelképes őrállóként áll és él.
– Mi következett az otthon elvégzett 8 osztály után?
– Említettem, szerencsés pókai nemzedék tagjának vallom magunkat, még akkor is, ha taníttatásunk, tanulásunk következményeként elhagytuk a falut, és ma lefelé menő, kiöregedő település. Mint földműves szülők gyermeke, belenőttem a kaszálásba és az állatok gondozásába. Még ma is kézi kaszával kaszálom le az udvaron a füvet, meg tudom verni a kaszát. Mezőgazdasági szakközépiskolába készültem nyolcadikos koromban, de tavaszszal egykori magyar- és matematikatanárom eljött hozzánk és szüleimet meggyőzték: küldjenek a Bolyai Farkas Líceumba tanulni. Igen, akkor még ilyen felelősséget éreztek és hordoztak magukban nemzetünk napszámosai. Édesapám azt kérdezte: egy egyszerű pókai fiú megbírja-e a Bolyai iskolát? Próbaidőre bevittek a Bolyaiba, beültettek a nyolcadik osztályosok közé, és ugyanúgy feleltettek, mintha ott jártam volna az 1–8. osztályt. Aztán pár nap múlva kiértékelték, s csak a romántudásom nem felelt meg, s javasoltak felvételi előtt néhány románórás felkészítőt. Ez nem az én érdemem volt, hanem annak a nevelő, tanári karnak a dicsérete, akik felelősséggel végezték munkájukat egy mezőségi falusi iskolában.
– Milyen volt a Bolyai szellemisége a hatvanas években, kik voltak azok a tanárok, akikre ma is szívesen emlékszik vissza?
– Az 1960-as évek végén épült a marosvásárhelyi tanítóképző épülete, s azokban az években a tanítóképző osztályai a Bolyai Farkas Líceum épületében voltak. Csak a sportolóknak tudtak bentlakást biztosítani, ezért is felvételiztem sportosztályba, s végeztem el a középiskolát. A bentlakásnak volt egy áldásos hangulata. Külön világ volt az, hiszen vidéki fiúk laktunk együtt, s az adott egyfajta belbiztonságot a városi elit gyerekeivel szemben. Legnagyobb áldás a nevelőnk, dr. Kiss Géza bácsi, az akkori marosvásárhelyi élet egyik legismertebb személyisége volt. Igazi nevelőként formálta ifjú életünket. Igazán mély nyomot nem a tanári kar hagyott bennem, hanem a tanulók átlagintelligenciája. Majdnem két éven át éreztem azt a szellemi, kulturális lemaradást, amit a bábszínház, színház, városi kulturális intézmények látogatásának hiánya jelent. Hogy mennyire magas szintű volt abban az időben a Bolyai Farkas Líceumban az iskolai követelmény, annak legjobb igazolása teológiai hallgatóként való teljesítésem. Úgymond középgőzzel kerültem a jeles tanulók közé, mert akkorra már jól beérett a bolyais oktatás színvonala. Úgy gondolom, nem is a tanári gárda volt olyan nagyszerű akkor, sőt nagyon heterogén volt a tanári kar, kezdve a politikailag megfelelni akaró igazgatótól a csendben, szorgalmasan tanító jó tanárokig. Az ott tanuló ifjúság volt igazán erős és az iskola értéke, mert az a nemzedék megállta helyét Bukaresttől Párizsig.
– Miért választotta a lelkészi pályát akkor, amikor azonkívül, hogy igen kevés jelentkezőt vettek fel, a lelkészeket is figyelte a szocialista-kommunista rendszer?
– A lelkipásztori szolgálat hivatás, amelyet hivatástudat nélkül nem lehet és nem is szabad végezni. A hivatás mögött mindig van, kell legyen egy elhívás. Ez nem csak teológiai okfejtés. Először építészmérnökire készültem, mivel a reáltudományok volt az erősségem. Utolsó középiskolás vakációm alkalmával egy kaszálási ebédszünetben édesapám javasolta, legyek pap. Mélyen hívő református férfiú volt. Akkor hirtelen azt válaszoltam: én merek temetni… Édesapám tudomásul vette, és elfogadta döntésemet. Lelkipásztori szolgálatom ideje alatt legszimpatikusabbnak a temetési szolgálatot tartottam, mivel az a közösség a legfegyelmezettebb, és nem egy általános, hanem konkrét igehirdetést igényel. Tizenkettedikes koromban már kezdett divatba jönni a felvételi tantárgyakból való magánóra. Én is kerestem egy főiskolai román nyelvű tanárt, akivel a második találkozás után román–magyar kérdésben nagyon csúnyán összevesztünk. Elmenetelemkor odavetettem neki: olyan egyetemre megyek, ahol magyarul tanulhatok! Mire ő kárörömmel reagált: ilyen Erdélyben nem létezik. Abban a pillanatban beugrott a teológia. Ma már tudom, ez volt az én isteni elhívásom, elhívatásom furcsa története.
– Meséljen a kolozsvári teológiai évekről, a nagynevű professzorokról, művelődési viszonyokról – Kolozsvárról mint Erdély legnagyobb magyar szellemi központjáról.
– Az élet egyik legszebb időszaka az egyetemi évek ideje. Azokban az években a kolozsvári teológián az élet különösen szép volt. Huszonévesen nyáron dolgoztunk, nagy ünnepeken legációkban szolgáltunk, és így nem voltunk szegény diákok. A főiskola, a bentlakás, a hatalmas könyvtár ott volt a város szívében a Bocskai téren (mi akkor is így hívtuk), s így otthonunk, közösségünk egy zárt magyar világ volt. Akkor láthattam a Sütő-drámák ősbemutatóit Harag György rendezésében, minden operát és operettet megnéztünk, ma is emlékszem Ferencsik János világhírű karmesterre, aki Kolozsváron Beethoven Egmont nyitányát vezényelte. A „kakasülőn” ülve nem hittem a szememnek, hogy ő ezt kotta nélkül dirigálja. Hetente vásároltuk az új Kriterion-könyveket, és olvastuk a Horizont meg a Téka-sorozat legjobb kiadványait. Egyszerűen részei lettünk a legnagyobb erdélyi magyar város kulturális-művelődési életének. Számomra ez természetes is volt: egy egyetemi világváros ilyen kell legyen. Mi akkor annak a városközponti zárt magyar világnak a biztonságában nem éreztük a románság súlyát vagy éppen túlsúlyát. Olyan erős, nívós, széles körű kulturális élet volt akkor Kolozsváron, hogy a négyéves egyetemi idő alatt teljes jogú magyar emberként éltünk, észre sem vettük, hogy semmiféle kapcsolatunk nem volt a románsággal.
– Tudták, érezték, hogy általában figyelik a teológiai hallgatókat, mi több, azon „mesterkedtek”, hogy minél többet beszervezzenek, akiktől fontos adatok kerültek birtokukba a leendő lelkészkollégákról, s később fel is tudták használni ellenük.
– Tizenkilenc évesen kerültem Kolozsvárra. Elindultam egy mezőségi kis falu közösségéből, majd egy erős középiskola sportosztályából kolozsvári egyetemista lettem biztonságos anyagi háttérrel: számíthattam szüleim áldozatkészségére, ha szükségem volt. Annyira szép, szabad élet volt, hogy eszembe sem jutott a lehallgatás vagy követés. Egyébként nem voltam feltűnő jelenség, számba sem vettem a titkosrendőrség létét. Én élni akartam egy szép egyetemista életet, talán felelőtlen voltam, de nem érdekelt a rendőrség léte. Aztán harmadéven történt egy emlékezetes eset. Megszervezték a Marosvásárhelyen érettségizett, majd a kolozsvári egyetemen tanuló ifjak találkozását a Metropol vendéglőben, ahol másfél százan találkoztunk, s – állítólag – elhangzott a Hargitai fecskemadár kezdetű műdal. A Mezőségen, legalábbis mifelénk akkor még ismeretlen volt ez a nóta, s nem is emlékszem arra, hogy énekelték volna. Különben sincs jó zenei hallásom és nem vagyok jó énekes, de a titkosrendőrség felgöngyölítette azt a találkozót, és az egyetem rektorán keresztül behívattak a szekuritátéra. Ott elém tettek egy papírt, rám szóltak, írjam le, mit énekeltünk ott a Metropolban, és kik voltak még ott. Majd rám zárták az ajtót, és négy óra múlva jött vissza a vallató rendőrtiszt az eredményért. Egyszerűen nem tudtam komolyan venni az egészet, s egyetlen sort sem írtam le, csakhogy a személyazonosságimat magánál tartotta, s így minden kedden délután 6 órakor kellett jelentkezzek. Amikor már harmadik-negyedik esetben ültem 4 órát egyedül a rendőrség zárt pinceszobájában, eszembe jutott, akár el is tehetnek láb alól, s szüleim meg sem tudják soha, mi történt egyetlen gyermekükkel. Akkor nagyon megijedtem, s elkezdődött egy olyan huzavona, egyezkedés, írogatás, tagadás, aminek az lett a vége, hogy leírtam fogyatékos romántudásommal néhány, általam ismert magyar nóta szövegét, ami elhangzott vagy el sem hangzott ott. Egyikre mai napig emlékszem, mert a Rácsos kapu, rácsos ablak kezdetű nótát így fordítottam le: „Poarta cu plasa, fereastra cu plasa”. Bentlakó szobatársaim egész éjjel röhögtek romántudásomon. Közben elkerültem a nagyszebeni teológiára, és kihallgatásom megszűnt. Furcsa módon, amikor esperesekként kikértük a titkosrendőrség irattárából iratgyűjtőinket, az enyémben erről a pár hónapos ügyről egyetlen sort sem találtam.
– A ’89-es változás lehetővé tette, hogy a németországi Göttingenben legyen peregrinus. Milyen emlékei vannak az ott töltött egy évről, s hol tudta később hasznát venni e neves egyházi intézményben tanultaknak?
– 1989 előtt nem sikerült ösztöndíjjal külföldi tanulmányokat végezni, így 1991-ben éltem a lehetőséggel, és egy évet az alsószászországi Göttingenben tanultam peregrinusként. Akkor már negyvenéves, kétgyerekes apa voltam, s az ott eltöltött egy év már nem lett ugyanaz, mintha közvetlenül az egyetemi évek után lehetett volna továbbtanulni. Mégis szép emlékeket hordozok magamban, hiszen éppen akkor voltam ott, amikor a Kurze Strasse egyik házának bejáratához feltették Wolfgang Bolyai (így!) márványtábláját, aki ott tanult 1796–99 között. Naponta elsétáltam a Weender Strassén, és olvastam egyik épület emeleti ablakai között: Alexander Csoma de Kőrös 1816–1818. Erdélyi büszkeséggel állapítottam meg, a híres Göttingenben mi, erdélyiek képviseljük a magyar nemzetet, hiszen a közel 200 emléktáblán három magyar név olvasható, és mindhárman erdélyiek: Bolyai Farkas, Gyarmathy Sámuel és Kőrösi Csoma Sándor.
– Hová szólt a kihelyezése, és milyen körülmények között igyekeztek eljuttatni Isten Igéjét a magyar lelkekhez?
– Görgényszentimrére, amely áldott hely volt, és szép életszakasz épült fel belőle hat és fél év alatt. Az igazi gyakorlati, lelki felkészítést egy ötéves elméleti oktatás után ott találtam meg. Egy nagy múltú magyar polgári falu utolsó éveit élte a még látható várromjával, Bornemissza-kastélyával – amelyben erdészeti szakközépiskola működött –, és egy alig százlelkes, idősödő református közösséggel. Odatartozott Görgényüvegcsűr, amely alig volt 200 éves település, soknemzetiségű őslakosságából – olasz, sváb, bajor, cseh, román és magyar – erős magyar katolikus közösséggé formálódott, ahova házasság révén került egypár református. Majd odacsatolták az egykori szász falut, Alsóidecset, ahol egyetlen templomban tartottuk egymás után románul, németül és magyarul az ortodox, az evangélikus, majd a református istentiszteleteket. Utolsó évben hollandiai segítséggel épült egy református imaház, amelyet mai napig használnak. Mivel elég sok időm volt, akkor még foglalkoztam tudományos teológiai kutatással, bejártam kéthetente a Teleki Tékába.
– Mikor érezte úgy, hogy – Isten akarata szerint – egy másik közösségben kell szolgálnia, hogyan alakultak a következő évek?
– Valóban, az első gyülekezetváltás látványosan Isten akarata szerint történt. Marosvásárhely mellett, Jedden közel negyvenévi szolgálat után nyugdíjba vonult Ady József lelkipásztor. Jedd egy teljesen más munkaterület, ahol sok-sok lehetőség nyílt egy úgynevezett vidéki értelmiségi pályához. Természetesen sok mindent nem lehetett elvégezni. Mivel 11 évig éltem a faluban, megismerhettem az ősi székely település ezredvégi arcát, belső világát. Hat évet a ’89-es változás előtt és öt évet a változás után szolgáltam, éltem ott, el is terveztem, földolgozom a faluban lévő családszerkezeteket, lakossági összetételt, névhasználatot a változás előtti évtizedből és a változás utáni évtizedből. Sajnos, a felgyorsult közéleti és közegyházi tevékenység miatt erre már nem volt időm, de örök adósságként hordozom magamban, hiszen éppen ez alatt a két évtized alatt átalakult egy ősi székely közösség szerkezete, felépült és félig-meddig beleépült egy egészen új falu. Közben a Jeddhez tartozó Marosagárdon építettünk egy új református templomot, amely egész Erdélyben egyedi, hiszen szobrászművész által faragott belső bútorzata van. Kebelében már akkor beindult egy új templom építése, ami később valósult meg. Jedd kitörölhetetlenül él életem emlékeiben, hisz sok-sok minden történt 11 év alatt; ott alapítottam családot, ott született első két fiunk: Koppány Bulcsú és Ajtony Atilla, és az ottani megpróbáló, ám mégis szép szolgálat készített fel a későbbi egyházi, közéleti és médiabeli tevékenységemre.
– Mit jelentett ’89 előtt egy falusi, egyáltalán egy erdélyi református gyülekezet lelkipásztorának lenni?
– A mostani visszatekintésben is ugyanazt a vallomást vállalom fel, mint ami akkor megfogalmazódott bennem: a vidéken élő erdélyi magyar értelmiségből legjobb helyzetben a pap, a lelkipásztor volt. Általában szép szolgálati lakással szép családi életet élhetett. Nem befolyásolta őt a közlekedés időpontjához való alkalmazkodás, és volt egy egyedi, sajátos, népszerű élethelyzete. Családlátogatások során majdnem minden titkot és érzést, véleményt és felfogást megismert, mert mind az örömet, mind a fájdalmat valakinek el kellett mondani. Együtt álltunk sorba a kiporciózott cukorért, sőt tőlünk is elkérte a néptanács az évi 15 kg húskvótát. Ezért nagyon egymáshoz tartozónak érzett a falu. Vasárnap két méterrel magasabb helyről, a szószékről biztattam, intettem és erősítettem őket, s így elöljárójukként tiszteltek. A heti vallásórákon és ifjúsági összejöveteleken máshol már el nem mondott erdélyi történelemről és magyarságunkról tanítottuk őket, s ezért lelki, szellemi vezetőjüknek tartottak minket. Az 1948-ban beszüntetett kántortanító tevékenysége után egyre inkább a lelkipásztor, a pap maradt egy-egy falu egyedüli felelős értelmiségi őrállója. Ez nemcsak felelősséget, kötelezettséget jelentett, hanem tiszteletet, hálát és szeretetet is. Közel két évtizedes falusi lelkipásztori szolgálatom alatt, és még utána legalább két évtizedig számtalan jelét mutatták meg szeretetüknek és hálájuknak a Görgény-völgyiek és a jeddiek egyaránt. Hadd említsek meg egyetlen megható történetet. A Tudor negyedbeli tömbházrengeteg közötti cserealjai templomban szolgáltam már, és éveken át lóháton, lószekeren énekelve, székely népviseletben felöltözve bejöttek a jeddi fiatalok meghívni a szüreti bálba. Sokszor még a rendőri tiltás ellenére is vállalták a városi úton a lóhátas hívogatást. Mondjam azt, már csak ennyi is megérte értük, velük dolgozni!
– Miért döntött úgy, hogy 1994-ben a jeddi gyülekezetet felváltja a cserealjival?
– Lényegében három olyan motiváció volt a szolgálati hely változtatásához, amelyek személyi vagy családi vonatkozásúak. Korosztályunk nagy része úgy látta, jó az, ha egy lelkipásztor nem ül kevesebbet, mint 6-7 évet egy helyen, de 10-nél többet sem. Tizenegy évi jeddi szolgálat után jó volt váltani, változást keresni. Negyven és ötven év között voltam, és ez az életkor, amikor még egy lelkipásztort meghívnak, megválasztanak a gyülekezetbe, utána már túl öreg. A mi életpályánkban ez a kihívás is megjelenik. Ezek mellett egy jó másfél évtizedes lelkipásztori gyakorlattal a hátam mögött, egy németországi peregrinus év után úgy éreztem, egyházi és közéleti tevékenységben többet tehetek, s így indult el a médiával való együttműködésem, a Marosvásárhelyi Rádió Hitvilág műsorába való bedolgozásom, a megyei lappal való jó kapcsolatom, majd pedig egyházi tisztségviselőként esperesi és generális direktori megválasztásom, megbízatásom. És volt mindennek családi vonatkozása is: nagyobbik fiunk már a marosvásárhelyi művészeti iskolában tanult, feleségem a filharmónia énekkarában énekelt, én a kántor-tanítóképző főiskolán tanítottam. Lehet, hogy ezek prózai érvek, de a lelkipásztor is teljes családi életet él, a gyermekei iránti felelősséggel és lehetőséggel. Időnként ez akár feszültséget is jelenthet egy-egy papi család életében, hogy melyiket tartsa elsőbbrendűnek. Hála istennek, mi mindezt egyensúlyban tudtuk tartani.
– 2002-től a Vártemplom lelkésze, ami nemcsak nagy megtiszteltetést jelentett, hatalmas munkával is járt. Mit jelentett az Ön számára az a megbízatás, hogy egy olyan lelkész helyébe léphetett, mint Fülöp G. Dénes, a neves intézményvezető, -alapító, szellemi közösségépítő?
– Vártemplomi lelkipásztornak lenni – legalábbis kívülről úgy látszik – státusszimbólum, hiszen nagy elődök sorába kell lépni, egy nagyon gazdag ötödfél évszázados múltat is ápolni kell. De az Erdély bármely gyülekezetében való szolgálat ugyanolyan értékes és fontos, legfeljebb nincs annyira rivaldafényben. Nem volt nehéz Fülöp G. Dénes utóda lenni, mert ismertem őt jól, és tudtam, nem az ő munkáját kell lemásolni vagy továbbvinni. Egyébként gyorsan változó világunkban az egyházi élet is változik, máskülönben igen konzervatív marad, s elveszíti az ifjúságot. Egész konkrétan: megtartottuk és tovább működtettük a Fülöp G. Dénes által elindított intézményeket, a kántor-tanítóképző főiskolát, működik a Calepinus nyelviskola, az általa 2000-ben elindított Új Kezdet megünnepelte múlt évben a 200. számát. Közben megjavítottuk a Vártemplom több mint kétszáz éves műemlék orgonáját, Németországból ajándékként hoztunk egy százéves koncertorgonát, s mindez azért érdekes, mert a Vártemplom ma az egyedüli templom, ahol két koncertorgona működik, és van, amikor egyszerre, együtt szólal meg a két hangszer. Azt hiszem, ez Erdélyi unikum.
– Milyen a lelkipásztor családi élete: áldás vagy terhes elkötelezettség?
– Van egy régi mondás: a lelkipásztor lakásának fala üvegből van, és ez nem is rossz. Hosszú időn keresztül a papi család élete példa volt egy-egy faluban, s ezért el is várták a papgyerekek erkölcsösebb viselkedését. Ez a fajta példaadás változott, de még mindig van egyfajta elvárás a lelkipásztori család életvitelét, viselkedését illetően. Ritkán beszélnek arról, hogy legnehezebb a lelkipásztor feleségének, hiszen ott kell élnie falun, vidéki környezetben akkor is, ha városon nőtt fel, vagy éppen kolozsvári egyetem végzettje. A papi családnak más az „időbeosztása”, mert szombat-vasárnap a lelkipásztor szolgál, s így nincsenek szabad hétvégi közös kirándulások.
– Több könyve is megjelent, s rendszeresen kiadják a Vártemplom egyházi lapját, az Új Kezdetet.
– Eddig két könyvem jelent meg. Az első Kolozsváron, 2004-ben: Hétköznapok, ünnepnapok, emléknapok címen. Rádióban elhangzott, valamint világi és egyházi újságokban megjelent elmélkedések, emlékezések gyűjteménye. Alcíme szerint református publicisztikai írások Erdélyből. Másik könyvem már egy világi kiadónál jelent meg Kolozsváron, a Fehér Holló sorozatban, és 33 egyházi riportot tartalmaz, címe: Ahol még magyarul szól a zsoltár.
A Vártemplom gyülekezeti lapját Fülöp G. Dénes lelkipásztor és Adamovits Sándor presbiter, MÚRE-tag alapította. Sikerként könyveljük el, hogy 18 év után is megjelenik minden hónapban 20 oldalon, színes borítóval, s benne vallásos témájú írások mellett történelmi, képzőművészeti, irodalmi beszámolók, elmélkedések olvashatók. Már az első számtól kezdve a második oldalon egy vers jelenik meg, s így eddig legalább 200 – nagyrészt vallásos – verset közöltünk. Remélem, nemsokára könyv formájában is napvilágot lát az általam 14 hónapon át szerkesztett reformációs sorozat, amely minden szerdán jelent meg a Népújságban 500 éves a reformáció címmel a protestáns Marosvásárhelyről. Öt évvel ezelőtt elakadtam az Őszinte vallomás a besúgásról című emlékezésemen. A megírt 35 fejezethez még jön(ne) hat fejezet, de nehéz újrakezdeni egy leállt, félbeszakadt munkát. Talán a Nyelvleckék címen, szintén a Népújságban kéthetente megjelenő sorozatból is lesz egy könyv, hiszen már kb. 70-80 között van a számuk, és gyakoriak a visszajelzések. Feleségemnek megígértem, hogy a Vártemplomban elmondott prédikációkból összeállítok egy kötetre valót.
– Hogyan látja a protestáns gyülekezetek következő 500 esztendejét, és mennyire kell az Istenbe vetett hit a megmaradáshoz, az állandóan fenyegető, fejünk fölött „ingadozó” világkatasztrófa elkerüléséhez?
– Szerintem egy 500 éves nagy, kerek évfordulós visszatekintés igazi értéke a megtett út eredményeinek felmutatása. Ez a jövőt is építi! Amint a protestáns Marosvásárhely múltjáról szóló cikksorozatot szerkesztettem, azalatt ismertem fel, mekkora erőt és értéket, kultúrát és közösségi összetartást jelentett az egyház, a hit megélése. Csak egyetlen kézzelfogható igazolást említek: amikor Trianonban kimondták az elszakadást, Marosvásárhelyen két református, egy unitárius és egy evangélikus templom volt. Amikor beindult a kommunista fejmosás, ebben a városban három református templom volt, egy unitárius és egy evangélikus. 2017-ben van tíz református templom, két unitárius, egy evangélikus és egy baptista. Negyvenéves lelkipásztori és tizenkét éves esperesi tapasztalatom alapján állapítottam meg: az erdélyi magyarság közösségi léte, szeretetszolgálata, sokszor nemzeti megemlékezése és megélése a templomokhoz kötődik. Túl sokat csalódtunk politikai pártokban vagy éppen nemzeti intézményeinkben; az egyház maradt közösségi létünk utolsó mentsvára. Ennek szép jele és élő bizonyítéka: ma Erdélyben állandóan renoválják, szépítik templomainkat, sőt még mindig épülnek új templomok, holott öregedik, apad az erdélyi magyarság. 500 év nagy idő, de legalább 100 évre merek ígérni: ha az egyház állandó megújulásában megtalálja továbbra is helyét az erdélyi társadalomban, az emberek pedig újból és újból felismerik e változó, mulandó világban az örök értékeket, akkor a reformáció 600. esztendejében is lesz ünnepi felvonulás Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön.
– Gyakran látjuk írásait, szerkesztett anyagait a Népújságban, s már évek óta Ön szerkeszti a Marosvásárhelyi Rádió Hitvilág műsorát is.
– A Népújsággal van egyfajta hivatalos és egy személyes kötődésem. Egy nagy múltú megyei lap, amely még mindig a legolvasottabb Maros megyében, s helyet kell adjon annak a lelki-szellemi szolgálatnak, amelyet az egyház tölt be. A Marosvásárhelyi Rádióval való kapcsolatom már két évtizedes. Alig indította el Kelemen Ferenc a Hitvilág műsort, nemsokára református részének szerkesztéséhez hívott, s egy kicsit egy időben ott is ragadtam. Később – egyházkerületi és egyházmegyei elfoglaltságom miatt – ritkábban hallottak, ma már más adásokban is igénybe veszik az egyház, a lelkipásztor által megjelenített tevékenységet, szolgálatot.
– Mint friss nyugdíjas, mivel telnek napjai?
– Elég gyakran igénybe veszik szolgálatomat. Van egy négy és fél éves unokám, aki hetente egy nap a nagyszülőké, érkezik a kislány unoka is, és végre felújíthatom Pókában az egykori hagyományos gyümölcsöst. Merész álmom visszahonosítani azokat a gyümölcsfákat, virágokat és díszfákat, amelyek egykor sajátossá, egyedivé tették régiónkat…
– Szeret utazni? Hol járt a nagyvilágban?
– Nem vagyok világutazó, habár voltam Brazíliában és Litvániában, vagy éppen Görögországban. Legmeghatóbb utazási élményem az volt, amikor a munkácsi várnál megállapíthattam: mindenik elszakított területen imádkozhattam. Délvidéken még akkor prédikáltam – 1997-ben –, amikor éjszaka jól lehetett hallani a lövöldözéseket. Szlovéniában olyan istentiszteleten vettem részt, ahol egyik éneket szlovénül, a másikat pedig magyarul énekelték, mert már annyira vegyes volt a magyar evangélikus közösség. Horvátországban ottjártunkkor javították a félig lebombázott szentlászlói református templomot, Felvidéken még leégése előtt megcsodálhattam, belülről is, Krasznahorka büszke várát. Németország jelentett számomra sok szép élményt, de ugyanolyan öröm egy-egy hazai kirándulás a Szászföldön, Dél-Erdélyben, Kalotaszegen vagy a Mezőségen. A harinai evangélikus vagy a somkeréki református templom, a lassan eltűnő szentbenedeki Kornis-kastély, a mezőségi tóvilág nádas, vadrucás hangulata ugyanolyan öröm és élmény, mint Prága vagy Krakkó zsúfolt főtere. Én ezt a másságot, egyediséget, Erdély csodálatos tájait szeretném ezután jobban megismerni. Székely Ferenc / Népújság (Marosvásárhely)