Feljelentések magyar emlékművek megrongálása miatt
Az aradi városháza után a megyei RMDSZ is feljelentést tesz az ügyészségen a Szabadság-szoborcsoport megrongálása miatt, miután az utóbbi hetekben az alkotás több bronzból készült eleme is eltűnt. Kovászna megyében is feljelentik azokat a személyeket, akik egy évvel korábban meggyalázták az 1849-es kökösi csatában elesett Gábor Áron emlékművét. Háromszéki magyar vezetők sérelmezik, hogy az igazságszolgáltatás semmit nem tesz a tettesek felelősségre vonása érdekében, holott az emlékmű-gyalázásról készült videó egy éve a YouTube-on látható.
utóbbi napokban eltűnt a Román-magyar megbékélés parkjában álló Szabadság-szoborcsoport több bronzból készült eleme, emiatt az Arad megyei RMDSZ feljelentést tesz – közölte csütörtökön Király András, a szervezet elnöke, aki szerint egy diadém, egy tőr és egy kard tűnt el a szobrokról. Az utóbbi napokban eltűnt a Román-magyar megbékélés parkjában álló Szabadság-szoborcsoport több bronzból készült eleme, emiatt az Arad megyei RMDSZ feljelentést tesz – közölte csütörtökön Király András, a szervezet elnöke, aki szerint egy diadém, egy tőr és egy kard tűnt el a szobrokról.
„Értesítettük a városházát, amely be is nyújtotta feljelentését az ügyészségen” – mondta Király. Hozzátette: javasolni fogja, hogy a városi vezetés ismét üzemelje be a néhány évvel korábban felszerelt kamerás megfigyelőrendszert a Román-magyar megbékélés parkjában.
Bognár Levente aradi alpolgármester elmondta: ellenőrizni fogják, hogyan volt lehetséges a bronztárgyak eltűnése, mivel a megbékélés parkjának szomszédságában egy rendőrőrs működik.
Az alpolgármester azt is elmondta, hogy a szoborcsoport alkotóelemein kívül más tárgyak is – 22 díszoszlop, két pad és néhány szemeteskosár – eltűntek a parkból.
Nem az aradi Szabadság-szoborcsoport az egyetlen magyar vonatkozású emlékmű, amelyet megrongálnak az utóbbi időszakban. Mint arról tájékoztattunk, egy héttel korábban Wass Albert marosvécsi sírjáról tűnt el a bronzplakett.
Feljelentés a kökösi Gábor Áron-emlékmű meggyalázói ellen is
Tamás Sándor, a Kovászna megyei tanács elnöke, valamint Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester csütörtökön bejelentették, hogy büntetőjogi feljelentést tesznek három férfi ellen, akik a tavaly meggyalázták az 1849-es kökösi csata helyszínén álló Gábor Áron-emlékművet, az erről készült filmfelvételt pedig feltöltötték egy videomegosztó portálra.
Tamás elmondta, nemrég szerzett tudomást „A magyaroknak” című, az internetre egy évvel korábban feltöltött félperces felvételről, amelyen az látható, ahogy egy férfi vizel az emlékmű előtt, egy másik férfi pedig a meztelen fenekét fordítja a márványtábla felé.
Antal Árpád és Tamás Sándor közölték: sikerült kideríteni a két férfi identitását: a 31 éves brassói Sava Florin Bogdan, illetve a 19 éves nagyszebeni Bobeşiu Constantin Gheorghe „akcióját” egy harmadik személy rögzíti kamerával, egy 24 éves személy pedig yrronick1 név alatt a YouTube-ra töltötte fel a felvételt.
A háromszéki elöljárók hangsúlyozták: nem a Csibi Barna Avram Iancu-akasztására adott válasz a felvétel, hiszen az a csíkszeredai fiatalember március 14-i akciója előtt egy évvel történt.
Mindketten sérelmezték, hogy az illetékes hatóságok nem intézkedtek a Gábor Áron-emlékmű meggyalázása kapcsán. „Hangsúlyozzuk, hogy ellenezzük a szélsőségességet, bármelyik oldalról is érkezzen (…), ellenezzük az ilyen megnyilvánulásokat, de azt akarjuk, hogy az igazságszolgáltatás nem csak az ilyen tetteket elkövető magyarok, hanem a románok esetében is intézkedjen. Hatalmas botrány volt a médiában a csíkszeredai incidens kapcsán, még a parlamentben is erről vitatkoztak, ez a film azonban egy éve ott van a YouTube-on, az igazságszolgáltatás azonban nem vett róla tudomást.
Felhívás a Kárpát-medencei magyar szobrok és emlékhelyek védelme érdekében
Közös húsvéti felhívással fordult a szlovákiai Magyar Koalíció Pártja (MKP) és a magyarországi Emberi Méltóság Tanácsa (EMT) a Kárpát-medencei magyarsághoz, fogjon össze a régióban található magyar emlékhelyek megvédéséért, és emelje fel szavát a szoborgyalázások ellen.
„Az idei évben négy hónap alatt közel tucatnyi magyar emlékhelyet, szobrot rongáltak meg a Kárpát-medencében” – hívja fel a figyelmet Berényi József, az MKP és Lomnici Zoltán, az EMT elnöke egy közös nyilatkozatban.
„A kassai Esterházy-szobor és a vereckei honfoglalási emlékmű után erre a sorsra jutott az Ungvár főterén álló Petőfi-szobor is. Az erdélyi Marosvécsen Wass Albert síremlékét gyalázták meg, Aradon a Magyar-román Megbékélés Parkjában álló Szabadság-szoborcsoportot rongálták meg. Néhány héttel ezelőtt pedig a délvidéki Adán takarták le Damjanich János szobrát, és további emlékhelyeket is megrongáltak” – emlékeztet Berényi és Lomnici.
Közös véleményük szerint ezeknek az utóbbi időben rendkívüli módon elszaporodott cselekedeteknek az elkövetői a kegyelet jogát vonják kétségbe.
„Magyar emlékhelyeink, szobraink közös történelmünket, kultúránkat szimbolizálják. Múltunk, nemzeti méltóságunk megőrzése mellett a nemzetiségek közti együttműködést is jelképezik” – fogalmazott Berényi és Lomnici.
Közös nyilatkozatukban felhívják az anyaországi és határon túli magyarok figyelmét, fogjanak össze az emlékhelyek védelme érdekében, és egységesen emeljék fel szavukat a sorozatos rongálások ellen.
Krónika (Kolozsvár)

Szabadkőművesség Magyarországon
Nagyvárad – Dr. Raffay Ernő történész csütörtök délután Nagyváradon is bemutatta Szabadkőművesek Trianon előtt című legújabb kötetét, mely a magyarországi szabadkőművesség történetét ismerteti 1867–1918 között.
Csütörtök délután a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházközpont múzeumtermében mutatta be legújabb kötetét Dr. Raffay Ernő történész. Bár ugyanebben az időpontban több eseményt is szerveztek Nagyváradon, a könyvbemutató iránt igen nagy érdeklődés mutatkozott. Nagy József Barna, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte a megjelenteket, majd Szakács Árpád, a Nagy Magyarország lap igazgatója mutatta be a történelmi folyóirat legfrissebb számait. Időközben a hallgatóság kérésére egy hangosító berendezést is beszereltek, így a történész szavait a hátsó sorokban is hallhatták az érdeklődők. A Szabadkőművesek Trianon előtt című könyv fő gondolatmenetét maga a szerző mutatta be. Megtudhattuk, hogy főleg levéltári forrásokat használt fel a kötet megírásakor. Magyarország az egyetlen olyan ország a világon, ahol hozzáférhetőek a titkos társaságokként működő szabadkőműves páholyok jegyzőkönyvei. Ezeket a Budai Várban található Magyar Országos Levéltárban lehet elolvasni. Jelenleg egyébként 3 millióra tehető a szabadkőművesek száma. A Trianon előtti időszakban a történelmi Magyarország területén működő páholyok tagjai többségében szellemi szabadfoglalkozású értelmiségiek voltak, ugyanakkor számottevő volt a protestáns egyházak lelkészeinek aránya is.
Titkos társaságok
Az első páholy 1749-ben alakult Brassóban, melyet továbbiak követnek Kassán, Pest-Budán, Zágrábban, Eszéken. Ezek két rítus szerint működtek: a Szent János és a skót rítus alapján. Később (1886-ban) engedélyezték az egységes szerkezeti működést, így megalakul a Magyar Szimbolikus Nagypáholy. A magyar szabadkőművesek alaptörvényei közt találjuk, hogy a titkos társaság tagjai nem foglalkozhatnak politikai kérdésekkel, ehhez képest a Jászi Oszkár nevével fémjelzett Demokratia Páholy, majd a Martinovics Páholy küldetésként vallotta az akkori Magyarország politikai átalakítását. A páholyok eszmegyártó és humanitárius szerepet vállaltak, támogatták a leányanyákat, a háborúból hazatérő sérült katonákat, a szegény tanítókat, stb. Egyes városokban, mint például Pozsonyban egyszerre 14-15 páholy is működött. A századforduló után működtek olyan társaságok is, melyek célja volt a progresszív eszmék bevitele a társadalomba. Azt hirdették, hogy a keresztény egyházat vissza kell szorítani, meg kell szüntetni a vallás lelkek fölötti hatalmát, meg kell szüntetni a hittanoktatást és helyette általános emberi erkölcstant kell tanítani a gyerekeknek. A közhiedelemmel szemben nem az ország feldarabolása volt a céljuk, hanem a központi irányítása, summázott Raffay Ernő. Elhangzott az is, hogy Ady Endre is páholytag volt. Egyebek mellett erre utal az is, hogy a Csinszkával kötött házasságkötési szertartáson a résztvevők közül egyedül a feleség volt az akinek nem volt köze a szabadkőművességhez. 
A közönség tagjai a könyvbemutató után feltehették kérdéseiket az előadónak. Számos érdekes kérdés hangzott el, melyekre a történész készségesen válaszolt. A bemutatott kötetet és az Erdélyország számait az Illyés Gyula Református Könyvesboltban és a Garasos híd melletti Libris Antica-ban is megvásárolhatják az érdeklődők.
Mészáros Tímea
erdon.ro

„Június 4-ét nem lehet kitörölni a nemzet emlékezetéből”
Ma első alkalommal ünneplik a nemzeti összetartozás napját
A nemzeti összetartozás napját ünneplik ma szerte a Kárpát-medencében. Tavaly május 31-én a magyar Országgyűlés a trianoni békeszerződés aláírásának napját a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította. 1920. június 4-én írták alá ugyanis az I. világháború győztes hatalmai Magyarország képviselőivel a versailles-i Nagy Trianon kastélyban a háborút lezáró magyar békeszerződést. Sólyom László köztársasági elnök június 3-án írta alá a nemzeti összetartozás napját kinyilvánító törvényt, amely másnap lépett hatályba. Nagy Anna magyar kormányszóvivő tegnapi nyilatkozata szerint a békeszerződés és határvonalak ellenére igenis létezik összetartozás a magyarok között. Magyarország kolozsvári főkonzulja a Szabadságnak adott nyilatkozatában közölte: június 4-ét nem lehet kitörölni a nemzet emlékezetéből. Hasonlóan vélekedett Egyed Ákos történész, az EME volt elnöke is, aki szerint minden nemzet életében nagyon fontos a szolidaritás érzésének az erősítése.
Nagy Anna felidézte: egy évvel ezelőtt döntött úgy a magyar Országgyűlés, hogy a nemzeti összetartozás napjává nyilvánítja a trianoni békeszerződés aláírásának napját, s a parlament döntése egy hosszú, csaknem egy évszázados folyamatot zárt le. Ugyanis több mint kilencven éve írták alá a szerződést, és az azóta eltelt időszak alatt voltak olyan évek, évtizedek, amikor nagyon sokan nem is tudtak erről az évfordulóról, hiszen az volt a hatalom célja, hogy ezt elfelejtesse az emberekkel. Ám még azokban az években is – folytatta –, amikor ugyan tudtak Trianonról, az emberek akkor sem tudták pontosan, hogyan viszonyuljanak hozzá.
A magyar kormányszóvivő szerint fontos, hogy megerősítsék azt a fajta összetartozást, amely békeszerződések és határok ellenére igenis létezik a magyarok között. Ennek – mint mondta – számos jele van, például a különböző katasztrófák idején, amikor bebizonyosodik, mennyire működik az emberek között az összefogás, az összetartozás.
„Ami közös bennünk, amitől valóban összetartozunk, az sokkal több, mint a földrajzi határok, hiszen a kultúránk, a nyelvünk, az értékeink és a történelmünk az, ami igazán erős összekötő kapocs” – fogalmazott, hozzátéve: az összetartozást erősíti az az ismeretanyag is, amelyet a gyermekek kapnak az iskolákban azért, hogy „ők már ne úgy nőjenek fel, mint ahogy például az én nemzedékem is felnőtt, hogy agyonhallgatták és eldugták Trianont”. Az iskolai megemlékezések előkészítésének megkönnyítésére 131 oldalas pedagógiai háttéranyag készült a nemzeti összetartozás napjáról.
A szombati rendezvényekről szólva a kormányszóvivő kifejtette: a megemlékezésre több helyen is lesz lehetőség majd az országban, így például Ópusztaszeren és Sárospatakon. A fővárosban szombat reggel felvonják a nemzeti lobogót az Országház előtt, a Kossuth Lajos téren, a budai Várban pedig délelőtt Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, Hoffmann Rózsa oktatásért felelős államtitkár és Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár köszönti a Szentháromság térről határon túli tanulmányi kirándulásra induló diákcsoportokat. A tanulók többek között Beregszászra, Kassára, Révkomáromba, Dunaszerdahelyre, Pozsonyba, Vereckére, Ungvárra és Fülekre utaznak. A Parlamentben ismét ingyenes nyílt nap lesz.
Nagy Anna tájékoztatása szerint a nemzeti összetartozás napján mintegy négyszázan vehetik át a magyar állampolgárságot igazoló dokumentumaikat országszerte, így például Hódmezővásárhelyen, Egerben, Hajdúnánáson, Baktalórántházán, Békéscsabán és Budapesten, valamint külföldön is, többek között Ausztráliában.
Több erdélyi és partiumi városban is megünneplik szombaton a nemzeti összetartozás napját, a legtöbb helyen a magyar politikai és civil szervezetek közösen emlékeznek a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulójára.
Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja a Szabadságnak adott nyilatkozatában emlékeztet arra, hogy a nemzeti összetartozás napja, az állampolgársági törvénnyel együtt régi elmaradást pótol, és a magyar nemzet kulturális összetartozását hivatott kifejezni. Ma Magyarországon és a határon túli magyarság lakta területeken méltó megemlékezéseket tartanak, a főkonzul Detrehemtelepen, magyar honvédek tiszteletére állított kopjafa-avatáson vesz részt, és ünnepeli a nemzeti összetartozás napját.
A magyar diplomata szerint június 4-ét nem lehet kitörülni a nemzet emlékezetéből, állandó figyelmeztető jelként kell érzékelni. Ugyanakkor hangsúlyozta: nem gyászkultusz a nemzeti összetartozás napja, hanem előre mutat, önbizalmat és tartást sugall, valamint a közös célokban való gondolkodásra serkent. Szilágyi Mátyás ennek szellemében kívánt méltó ünneplést minden magyarnak.
Lapunk kérdésére, hogy miképpen vélekedik a nemzeti összetartozás napjáról, Egyed Ákos történész, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) volt elnöke kifejtette: a szolidaritás fontos minden nemzet életében, mert a történelmi pillanatokban nagy szükség van rá. A történész vallomása szerint a legnagyobb és legfontosabb emberi közösség pedig továbbra is a nemzet.
Szabadság (Kolozsvár)

Közlekedő kultúrák
Ha a kisfiúk kaviccsal dobálják a péket, nem kell annak azonnal két kilós kenyerekkel visszadobnia!
A brassói magyar, ha kimozdul otthonából, ma is meglepve tapasztalhatja, hogy a többnyelvűség, ami a Cenk alatt természetes, máshol tilos.
Messzire is lehet tapasztalatot gyűjteni az idegengyűlöletről. Például Szlovákiában, ahol csak a brassói könyvesboltban vásárolt útikönyvből lehet tudni, hogy Presov az az Eperjes (ott ízlett oly nagyon a nyáreleji gyümölcs II. Vak Bélának). Igaz, a múlt század elején még zömében magyarok lakta városban ma mindössze kétszáz magyar él. Loviceről sem derül ki, hogy a Fehér Asszony városa, Lőcse. Talán Kezmar nevéből még lehet következtetni Késmárkra...
De még a magyar históriában oly fontos szerepet játszó Kassán is hiába keresünk, ha nem is magyar, de legalább német vagy angol nyelvű feliratot a gazdag történelmi múltról. Az 1910-ben háromnegyedében még magyar város főterén semmi sem utal arra, hogy 1625. március 2-án itt tartotta esküvőjét Bethlen Gábor Brandenburgi Katalinnal. Arról is csak holt nyelvű, latin tábla figyelmeztet, hogy 1906-ban a dóm kriptájába temették el II. Rákóczi Ferencet.
Kapható volt viszont a turisztikai irodákban az Európai Régiófejlesztési Alapból is finanszírozott ingyenes kiadvány, az „Oficiális városi kalauz”, amelyből a magyar turista megtudhatja, hogy „a Kassai Látogatóközpontból először a város bugyraiba fognak áthaladni.” Ám megnyugodhat, mert olvashatja, hogy „ha már a városban van, összpontosult központjában problémamentes a mozgás.” S ha nem sejtené, milyen élményekkel kecsegtet a főtér, az Oficiális városi kalauz eligazítja: „A városközpontban lévő épületekre vetett tekintetünk által belemerülhetünk a porlepte sorsokba.”
Óhatatlanul Kassa, az Oficiális városi kalauz bikkfanyelve jut eszembe, amikor olvasom a közleményt: „A kolozsvári rendőrök felderítették, hogy négy magyarországi illetőségű személy magyar nyelvű helységnévtáblát helyezett el a helyszínen, majd gépkocsijukban (amelyben a 43 éves B. Ildikó és egy tízéves gyermek ült) találtak egy másik magyar nyelvű helységnévtáblát Torda felirattal. A magyar állampolgárokat közerkölcs elleni vétség és csendháborítás gyanújával kísérték be a rendőrségre.”
Elképzelem, amint a meglett férfikorban lévő magyar turisták rövid nadrágban és zokni nélkül sértegetik a híres Kolozsvári közerkölcsöt, néhány száz méterre a bájaikat kínáló – milyen szép szó! – örömlányoktól. Szinte hallom, amint a digitális fényképezőgép zümmögése felveri a nagyváros csendjét. Ám ujjongok, hogy a rendőrség éberen vigyáz a közerkölcsre és a csendre.
Dehogyis ujjongok! Fölháborító és érthetetlen a kolozsvári rendőrök ügybuzgalma. Akkor is az, ha netán igaz, hogy szélsőjobboldali provokáció történt, mert még a bibliai parancs teljesítését is mérlegelni kell. Ahogyan Karinthy írta: ha a kisfiúk kaviccsal dobálják a péket, nem kell annak azonnal két kilós kenyerekkel visszadobnia! Karhatalmi fellépés előtt meg igazán érdemes felmérni a rendőri akció következményeit!
Ezúttal ugyanis az derült ki, hogy Kassa és Kolozsvár a primitív, gyűlölettel kezelni próbált idegenfóbia tengelyének mentén helyezkedik el.
Megnyugtató hazatérni oda, hol a bejáratoknál a kölcsönös tisztelet és elfogadás jeleként Braşov–Kronstadt–Brassó felirat áll, és szabad fényképezkedni alatta!
És némileg megnyugtató az is, hogy ezen a héten Kolozsvár már nem a túlbuzgó rendőrök, a piacnyító polgármester városa, hanem az Erdélyi magyar kultúra fővárosa. De csak részben az. Egészen megnyugtató akkor lenne, ha végre több történne, mint amit Cseke Péter üdvözölt pénteki vezércikkében. Kétségtelenül fontos, hogy az RMDSZ és az EMNT összefogásával „legalább egy hétig ismét a magyaroké lehet a kincses város főtere.” Mert Kolozsvár csak akkor szakadhat le a kassai-pozsonyi tengelyről, ha a magyar napoknak (is) köszönhetően a város különböző kultúrái közeledő kultúrákká válnak, nem csupán a magyaroké, hanem a transzilvanizmust ma is elfogadó magyaroké, románoké, zsidóké, németeké, romáké lesz nem csupán a főtér, hanem egyáltalán a kulturális és politikai cselekvés tere.
Ambrus Attila. Új Magyar Szó (Bukarest)

Esterházy János a szlovák államfő szerint Hitler és a fasizmus híve volt
Ivan Gasparovic szlovák államfő szerint Esterházy János, a felvidéki magyarság két világháború közötti vezetője, aki az ötvenes években egy morvaországi börtönben hunyt el, Hitler és a fasizmus híve volt, ezért helytelen, hogy Kassán mellszobrot állítottak neki.
"Szobrot állítani Kassán Esterházynak, aki Hitler és a fasizmus híve volt, helytelen" - jelentette ki Gasparovic abban az interjúban, amelyet a Bojovníkban, a szlovákiai antifasiszták kéthetente megjelenő lapjának idei 18. számában tettek közzé.
Az elnöktől azt kérdezték, mi a véleménye arról, hogy Esterházynak Kassán, Ferdinand Durcansky, volt szlovák nácibarát politikusnak pedig Rajecben mellszobrot állítottak. Gasparovic megjegyezte: az, amit Esterházyról mondott, Durcanskyra is érvényes.
A szoborállítás minden településen a helyi önkormányzatok hatáskörébe tartozik, s a kérdésnek emberi, politikai és művészeti vonzata van - fejtette ki az elnök. Azt mondta, nem híve annak, hogy a múltban állított szobrokat lerombolják, mert azok a település arculatához tartoznak. Nem tartja azonban helyesnek, hogy új szobrokat állítsanak vitatott történelmi személyeknek.
Esterházy kassai mellszobrával kapcsolatban elmondta: magánterületen áll, s ott bárki azt tehet, amit a törvény megenged.
"A büntető törvénykönyvben azonban benne van, hogy tilos a fasizmus népszerűsítése. Meg kell vizsgálni, milyen mértékben lehet beavatkozni magánbirtokon, illetve azt, hogy milyen mértékben lehet erről a magánbirtokról kedvezőtlen hatást gyakorolni a környezetre egy szoborral vagy más propagandaeszközzel. Ha a szobrot valaki a kertjében saját maga számára állítja fel, nehéz bebizonyítani, hogy a fasizmus népszerűsítéséről van szó. Kassán is magánterületről van szó, amely azonban nyilvánosan látogatható. Ez probléma" - szögezte le Gasparovic a Bojovníkban.
Esterházy Jánost, a felvidéki magyarság egykori vezetőjét, aki a II. világháború idején a pozsonyi parlamentben nem szavazta meg a zsidóellenes törvényeket, Szlovákiában hivatalosan ma is háborús bűnösnek tartják, s bármiféle rehabilitációját elutasítják. 
Durcanskynak nagy szerepe volt az első Csehszlovák Köztársaság 1939-es felbomlásában. A politikus 1938 és 1940 között több miniszteri tisztséget is betöltött Szlovákiában. Miután külügyminiszterként megpróbált részben önálló szlovák utat keresni, menesztették tisztségéből. 1945-ben Nyugatra menekült. 1947-ben Szlovákiában távollétében háborús bűnösnek nyilvánították és halálra ítélték. Az ítélet ma is jogerős. Krónika (Kolozsvár)

Nemzetközi vagy nemzetgúnyoló
A múlt héten lezajlott diószegi napokon „nemzetközi bográcsosfőző-versenyt” is tartottak, amelyen – mint hétfői tudósításunkból is kiderült – néhány magyarországi, tehát a trianoni gúnyhatáron túli csapat is részt vett. A tulipános bihari közbeszédben sajnos gyakran fordul elő, hogy nemzetköziként hirdetnek meg és propagálnak olyan eseményeket, rendezvényeket, történéseket, amelyeknek egyáltalán nincs internacionalista jellege. Amikor ugyanis a magyar nemzet politikai határokkal szétszabdalt tagjai vagy csoportjai egymásra találnak valahol valamilyen alkalomból, abban nincs semmi nemzetközi, sőt, az valójában nagyon is nemzeten belüli, azaz nemzeti ügy. Attól nem válik valami nemzetközivé, hogy kívül esik az egyik vagy másik nemzetállam határain. Ha oroszok mulatnak Monte Carlóban, románok hóráznak Rómában, norvégok vadásznak bálnára Japán partjainál, magyarok bográcsoznak Szabadkán és énekelnek Kassán, ez semmiféle nemzetköziséget nem jelent, akárhonnan is érkeztek volna az adott helyszínre, akármelyik állam polgáraiként. Ők ugyanis nem „nemzetköziek”, hanem oroszok, románok, norvégok, magyarok. A trianoni szétszakítottság átka és a román nemzetállami alávetettség hat és köszön vissza akkor, amikor erdélyi-partiumi magyarok (politikusok és közemberek) „nemzetköziségről” papolnak magyarországi relációban. A nemzet egyesítését és egységes mivoltát nemcsak a közpolitikában és a közéletben kellene megjeleníteni, hanem immár a közbeszédben is.
Dénes László. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Ezt a háborút sem mi nyertük meg
Nagyvárad – Szerda délután az RMDSZ Bihar megyei szervezete által indított Szacsvay Akadémia történelmi előadássorozata keretében Szakály Sándor professzor, az MTA Történettudományi Bizottságának tagja értekezett a Városi Művelődési Ház dísztermében, Magyarország a második világháborúban címmel.
A megjelenteket Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte, aki azon meggyőződésének adott hangot, hogy a Mérlegen a magyar történelem című előadássorozat iránti érdeklődés is a rendezvény létjogosultságát támasztja alá.
A legutóbbi meghívott Szakály Sándor, a történelemtudományok doktora, a Magyar Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Bizottságának tagja, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora volt, aki Magyarország a második világháborúban címmel értekezett. Bevezetőjében azt a választ adta a saját maga által felvetett Miért volt szükség a II. világháborúra? kérdésre: a világégés kitörésének gyökere az I. világháborút lezáró Versailles-i békerendszer. A vesztes és megalázott hatalmak nem tudták elfogadni a rájuk erőltetett diktátumot, a ’30-as évek második felére pedig a győztesek is rájöttek arra, hogy a helyzet fenntarthatatlan és bizonyos korrekciókra van szükség. Magyarországon a két világháború között nem volt olyan politikus, aki ne tekintette volna célkitűzésének és feladatának a revíziót, hiszen enélkül semmi esélye sem lett volna a közéleti érvényesülésre. 1938 októberében zajlottak a komáromi tárgyalások Magyarország és Csehszlovákia képviselői között arról, hogy bizonyos területeket átadjanak Magyarországnak, azonban mivel a felek nem tudtak megegyezni, a döntőbíráskodást a nagyhatalmakra bízták. Az 1938. november 2-i első bécsi döntés következtében Magyarország jelentős területeket kapott, melyeknek körülbelül 86 százalékában magyarok éltek, a határvonal pedig nagyjából megegyezett az 1918 november végi demarkációs vonallal. A sikeren felbúzdulva a magyarok Kárpátalja visszaszerzésével is próbálkoztak volna, azonban Mussolinin kívül senki sem támogatta az ötletet, így a lelkesedés alábbhagyott. Kedvezően változott viszont a helyzet 1939 tavaszán, amikor Csehszlovákia kettévált, így eljött az ideje annak, hogy Kárpátalját is Magyarországhoz csatolják.
II. bécsi döntés
1939 tavasza után sajátosan alakultak a dolgok Európában, ugyanis egyfajta versenyfutás kezdődött a gazdasági és katonai potenciállal rendelkező Sztálin kegyeiért. Augusztus 23-án megszületett a Molotov-Ribbentrop-paktum, szeptember 1-jén pedig Németország megtámadta Lengyelországot. Magyarország semleges álláspontra helyezkedett, viszont megnyitotta a határait a lengyel menekültek előtt. Novemberben a Szovjetunió megtámadta Finnországot, a fegyverszünet eredményeképpen a finnek lemondtak bizonyos területekről. Közben a három balti állam is „önként felajánlotta”, hogy vonuljanak be hozzájuk szovjet csapatok. 1940-ben Magyarország látva, hogy a román királyság kielégítette a Szovjetuniónak Bukovinára és Besszarábiára vonatkozó igényeit, úgy gondolta, eljött az ideje annak, hogy a magyarok is területi igényekkel lépjenek fel. Teleki Pál miniszterelnök azon a véleményen volt, hogy Magyarország önállóan kellene lépjen ez ügyben, nehogy Németország és Olaszország később benyújtsa a számlát. Az 1940 augusztusi szörényvári tárgyalások kudarccal végződtek, így ismét döntőbíráskodás volt, melynek köszönhetően az augusztus 30-i II. bécsi döntés nyomán Magyarország visszakapta Észak-Erdélyt, vagyis 43 ezer négyzetkilométert, melyen 51-52 százalékos volt a magyarság részaránya. Úgy tünt tehát, hogy Magyarország poziciója erősödött, visszakapott területeket, decemberben pedig örökbarátsági szerződést kötött Jugoszláviával. 1941-ben a délszláv államban „rendet teremteni akaró” Németország azt kérte Magyarországtól: csatlakozzon hozzá, cserében pedig visszatérhetnek délvidéki területek, plusz Magyarország megkapja Fiumét. Április 1-jén a Legfelsőbb Honvéd Tanács úgy döntött: akkor támogatja a német elképzeléseket, ha politikai vákuum keletkezik, vegzálják a Jugoszláviában élő kisebbségeket vagy a délszláv államközösség szétesik. Utóbbi április 10-én következett be, amikor Horvátország kimondta függetlenségét. Immár Bárdossy László minisztersége alatt katonai hadművelet indult a Délvidéken, és újabb területekkel gazdagodott Magyarország.
Kassa bombázása
1941. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót, június 26-án pedig nem azonosított felségjelű gépek bombázták Kassát. Magyarországon rendkivüli minisztertanácsi ülést hívtak össze, és mivel a korabeli álláspont az volt, hogy szovjet repülőgépek voltak, úgy döntött Horthy, hogy válaszcsapást kell adni a Szovjetuniónak. Ennek megfelelően mozgósították a honvédség egy részét (Kárpát-csoport), és június 28-án megindult a támadás a Szovjetunió ellen. Novemberben az erők egy részét visszarendelték Magyarországra, a többiek pedig Kárpátalján maradtak. Közben Wert Henrik honvéd vezérkari főnököt Szombathelyi Ferenc váltotta e tisztségben. Jelentős fordulat történt 1941 decemberében, amikor Hitler szemében felértékelődött Magyarország, ugyanis a Wehrmacht csapait feltartóztatták Moszkvánál, ezért a kisebb országok támogatására is szüksége volt. Ribbentrop a magyarországi látogatásakor felvetette, hogy a magyarok nagyobb erővel vegyenek részt a harcokban. Ő úgy értelmezte, hogy beleegyező választ kapott, majd 1942 kemény hangú tárgyalások következtek, melyek azzal zárultak: Magyarország a hadereje egyharmadát bocsátja Németország rendelkezésére, utóbbi viszont felfegyverezi a katonákat.
A Don-kanyarban
1942. április 11-én megindult a 2. Magyar Hadsereg kiszállása a frontra, Jány Gusztáv vezérezredes parancsnoksága alatt. Szakály Sándor szerint problémát okozott, hogy a honvédok nem ismerték pontosan a feladatukat, csak menet közben derült ki, hogy támadó hadműveletekkel kell segítsék a nagy német offenzívát, és a katonai felszerelésük sem volt megfelelő. A Don-kanyarban 1943 januárjában indult meg a Vörös Hadsereg támadása, áprilisig 198 ezerről 106 ezerre csökkent a honvédek élelmezési létszáma, mely statisztikai adat tartalmazza a 28 ezer sebesültet, a 26 ezer hadifogságba esettet és a 41 ezer fő vérveszteséget. A történész ezen a ponton befejezte előadását, megjegyezve, hogy „ezt a háborút sem mi nyertük meg”.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Kolozsvár is bemutatkozott a FesztMagyaron
Tíz magyar város – Kassa, Beregszász, Kolozsvár, Arad, Magyarkanizsa, Lendva, Miskolc, Nyíregyháza, Békéscsaba és Székesfehérvár – nevezetességeivel, jellemzőivel, szellemiségével, ízeivel és hagyományaival ismerkedhettek meg mindazok, akik szeptember 16. és 18. között ellátogattak a budapesti Millenárisra: a FesztMagyar elnevezésű rendezvényen a Kárpát-medence csaknem minden jelentősebb régiója képviseltette magát. Kolozsvár természetesen ezúttal sem maradhatott ki a sorból: az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) főszervezésében, az Erdélyi Kézmíves Céh és a Homo Ludens Alapítvány közreműködésével városunkat is méltóképpen képviselték a rendezvényen, amelyről Vincze László bábszínész, az EMKE munkatársa számolt be lapunknak.
– A FesztMagyar elnevezésű rendezvényt a Millenáris szervezte, a kolozsvári képviseletet az EMKE fogta össze. Meghívtak 10 várost a Kárpát-medencéből, hogy mutassák be saját és a környékük jellegzetességeit. A kezdeti elképzelések végül anyagi lehetőségek hiányában módosultak, így minden város kapott egy pavilont, illetve rendelkezésre állt két kis színpad is, ahol kisebb produkciókat lehetett bemutatni. Velünk tartott a Harmadik zenekar, akik két ízben is muzsikáltak, mi pedig Demeter Ferenc bábszínész kollégámmal – Keljfeljancsi Bábszínházként – kétszer is bemutattuk a Mátyás király és a kolozsvári bíró című darabunkat. De volt még a színpadon népzene, néptánc, bábszínház, klasszikus zene, kamaraszínházi előadás és mesemondók is – részletezte Vincze László, hozzátéve: igyekeztek megfelelni az elvárásoknak, és nem is vallottak szégyent. Bár a gasztronómiai rész végül nem valósult meg, a kézműves részleg sok mindenért kárpótolta a résztvevőket – tudtuk meg. – Nagyon szép kézműves kiállítással készültünk, az Erdélyi Kézmíves Céh jóvoltából, amelynek képviselői három mesterrel és számos szemet gyönyörködtető tárggyal érkeztek. Ők hárman mesterségbemutatót is tartottak, de magukkal hozták bemutatásra több kollégájuk termékeit is, és nagyon feldobta a kolozsvári pavilont a színes mezőségi-kalotaszegi viseletek, szőttesek, egyéb tárgyak összeállítása.
Természetesen Kolozsvárról szóló kiadványokat és könyveket is vittünk magukkal. Fogadtunk egy tiszteletbeli kolozsvári borászt is, mivel városunk a filoxéra óta híresen nem borvidék, így Seprődi József barátunk elhozta a Küküllő menti világhírű borait. Ez felülmúlhatatlannak bizonyult a rendezvényen, mindenki a csodájára járt – mesélte a bábszínész.
A kolozsvári pavilon berendezését, felépítését egyébként Guttmann Szabolcs építész álmodta meg. – Előtte ugyancsak vele jártunk a Kolozsvári Magyar Napok szervezőinél, hogy megbeszéljük velük, ilyen kis területen hogyan lehetne minél szemléletesebb kiállítást rendezni, amellyel a rendezvényt is áttekintjük. Bőven vittünk tehát anyagokat a Magyar Napokról, és plazmatévén is folyamatosan mentek bejátszások a rendezvénysorozatról.
A közönségről érdeklődve megtudtuk: a Millenárisnak van egy többé-kevésbé állandó törzsgárdája, ők ezúttal is ott voltak. – Bár nagy konkurenciát jelentett a Nemzeti Vágta, amely jó nagy tömeget vont el, de mégis jó hangulatú rendezvény sikeredett. Nagy egyetértésben és szeretetben töltöttük el a három napot, jó kapcsolatok alakultak ki, a már meglévők továbbfejlődtek. A szervezők egy építész céget bíztak meg azzal, hogy vizuálisan is megfogalmazzák a különböző városok üzeneteit.
Kolozsvár ezúttal az organikus szellemiséget képviselte, hiszen itt fejtette ki tevékenységét Kós Károly, az organikus építészet atyja, és ebbe sok mindent bele lehet vinni, hiszen itt együtt él a múlt a jelennel, és a múltból táplálkozva folyamatos a fejlődés is. Gyakorlatilag ezt volt hivatva üzenni minden, amit elvittünk, és erre utalt a befelé forduló spirált ábrázoló installációnk is, amely nagy népszerűségnek örvendett a gyermekek körében is.
S. B. Á.
Szabadság (Kolozsvár)

Demográfiai folyamatok a Kárpát-medencében
Nagyvárad – Kedd délután az Ady Endre Középiskola egyik termében elkezdődött az RMDSZ Bihar megyei szervezete által indított Szacsvay Akadémia kisebbségkutató moduljának második féléve. Kiss Tamás, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elemzési és kutatási osztályának vezetője tartott előadást.
A megjelenteket Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Arra hívta fel a figyelmet: míg az első félévben a kisebbségi kérdés erdélyi vonatkozásaira fókuszáltak, addig az elkövetkezendő hetekben szélesebb, vagyis Kárpát-medencei kitekintésben vizsgálják a demográfiai folyamatokat.
A meghívott előadó, Kiss Tamás kisebbségkutató bevezetőjében elmondta: a Magyar Tudományos Akadémia felkérésére ő is részt vesz egy összehasonlító kutatásban, mely a népesedés aspektusait vizsgálja azokon a Kárpát-medencei területeken (Erdély, Felvidék, Vajdaság és Kárpátalja), melyek egykoron Magyarországhoz tartoztak. Burgerlandot, a Muravidéket és Dél-Baranyát azért nem vették számításba, mert például Szlovénia magyar lakosainak száma akkora, mint Csíkszentdomokos népessége. Történelmi visszatekintésben elmondható: 1910-ben, vagyis abban az évben, amikor az utolsó népszámlálás volt az Osztrák-Magyar Monarchiában, azokon a területen, melyek Trianon után más országokhoz csatoltak, körülbelül 3,3 millió magyar élt: 1,6 millió Erdélyben, több mint 1 millió Felvidéken és Kárpátalján, és 425 ezer a Vajdaságban. A részarányuk nagyjából mindenütt ugyanannyi, vagyis 30 százaléknyi volt az össznépesség körében. A két világháború között Csehszlovákiában csökkent a legnagyobb mértékben a magyarok száma (az arányuk 30 százalékról 16 százalékra esett vissza), a Vajdaságban és Erdélyben sokkal kisebb volt a fogyás. Előbbinek kiváltó okai a migrációs folyamatok, a kettős identitású népesség, a nyelvi asszimiláció és a nemzetiségváltás voltak. A második világégés utáni időszak demográfiailag jobban megviselte Kárpátalját és a Vajdaságot. Mint ismeretes, Magyarország és Csehszlovákia lakosságcserét hajtott végre, Kárpátalján pedig igen bonyolult volt a helyzet: a magyarokat kollektív bűnösnek mondták ki, ezért sokukat elhurcoltak Szibériába, mások pedig nem vállalták az identitásukat. Erdélyben viszonylag kedvezően alakult a helyzet, a Vajdaságban a bácskai hideg napok során ugyan sok magyar legyilkoltak, mégis a ’40-es évek végén nőtt a magyarság részaránya a ’30-as évekhez viszonyítva. 
Magyar korstruktúra 
Az összkép a ’60-as évek elején változott, amikor Kárpátalján és a Felvidéken a magyar demográfiai mutatók az abszolút számok szintjén kedvezőbben alakultak, mint Erdélyben vagy a Vajdaságban. Míg Jugoszláviában a ’80-as években vált erőteljessé az apadás, a többi három elcsatolt területen a ’60-as és a ’70-es években nőtt a magyar lakosság száma. Erdélyben 1987-1991 között körülbelül 100 ezres nagyságú elvándorlási és menekülthullámról beszélhetünk. 1992-2002 között részben etnikai migráció következett be, melyben a magyarság felülreprezentált volt, 2002 óta azonban inkább a románok vállalnak tömegesen munkát külföldön. A Vajdaságban már a ’70-es években engedélyezték a külföldi munkavállalást, a ’90-es években pedig a szerb menekültek fellazították a tömbmagyarság széleit. Kárpátalján 1990 után bevezették a kishatárforgalmat és az időszakos munkavállalást, melynek legvonzóbb célállomása Magyarország lett. Szlovákiából tanulni mentek Csehországba és Magyarországra, és kisebb mértékű munkaerő-migráció zajlott Ausztria, Németország és Anglia irányába.
Ami napjaink korstruktúráját illeti: a legkedvezőbb a helyzet Szlovákiában és Ukrajnában, a legkedvezőtlenebb pedig a Vajdaságban, ahol előrehaladott az elöregedés. Míg a ’60-as és a ’70-es években a Felvidék és Erdély fej-fej mellett haladt az 1000 főre jutó elhalálozások tekintetében, a ’90-es évektől kezdve tetemes különbség mutatkozik Erdély rovására.
Asszimiláció
Erdélyben 40 százalékos a magyarok dominanciája, ami azt jelenti, hogy Székelyföldön és Észak-Biharban a részarányuk meghaladja a 80 százalékot a különböző településeken. 15 százalékuk többségben (a Partiumban), 35,9 százalékuk kisebbségben (10-50% között vannak jelen egy adott településen), 7,4 százalékuk szórványban él, 1,1 százalékuk pedig ún. szórványban élő egyén, vagyis az adott településen a magyarok száma nem haladja meg a százat. Szlovákiában ugyan a magyarok háromnegyede többségben él, de nem olyan erőteljes a jelenlétük, mint a Székelyföldön, Kassán és Pozsonyban pedig összesen 40 ezer magyar él, vagyis részarányuk nem éri el az 5 százalékot. Kárpátalján a legtöbb magyar domináns területen él, a Vajdaságban viszont kisebbségben vagy szórványban vannak egy-egy településen.
Ugyanakkor Erdélyben a legkevesebb a vegyes házasságok száma, akár nemzetközi összehasonlításban is, Szlovákiában viszont a legelterjedtebb (valószínűleg azért, mert kisebbek a társadalmi különbségek, a „magyarok és a szlovákok évszázadokon keresztül ugyanazon katolikus templomba jártak”).
Kedvező feltételek
Kiss Tamás arról is beszélt, hogy a két utóbbi népszámlálás, vagyis 1991 és 2002 között mindenhol csökkent a magyarság részaránya, mely 16,3 százalékról 14,9 százalékra esett vissza (Erdélyben 20,8 százalékról 19,6 százalékra esett). Az idei népszámláláskor arra számítanak, hogy Szlovákiában 480 ezer, Kárpátalján 147 ezer, a Vajdaságban pedig 240-250 ezer magyart regisztrálnak. Erdélyben adottak a demográfiai feltételek a kedvező népszámlálási adatokhoz, ehhez azonban szükséges, hogy a kampány üzenetei átmenjenek, illetve sok függ attól is, hogy a magyarul beszélő romák minek vallják magukat.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Az Aradi Ereklyemúzeum története
Arad nemcsak az aradi, hanem a világon bárhol élő magyarok számára az 1848–49-es vértanúk városa. 
A vár mellett golyó által vagy akasztással 1849. október 6-án kivégzett, a forradalomban és szabadságharcban részt vett, a hazáért a legnagyobb áldozatot is vállaló főtisztek kultuszának kialakulása már nem sokkal haláluk után megkezdődött. Az 1867-es kiegyezést megelőző kemény elnyomás éveiben a vértanúkra emlékezés különleges formákat is ölthetett, mint például a hölgyek kilenc betűvel (P.V.D.T.N.A.K.L.S.) díszített karperece. A felirat németül így hangzott:
Pannonia Vergiss Deine Toten Nie Als Kläger Leben Sie!, magyarul:
Pannónia, ne feledd halottaidat, mint vádlók élnek ők!
A karpereceket viselők a 13 vértanú – Pöltenberg, Vécsey, Damjanich és Dessewffy, Török, Nagysándor, Aulich, Kiss és Knezich; Lahner, Lázár és Leiningen, Schweidel – nevének kezdőbetűit viselték.
Aztán elérkezett az ideje annak is, hogy az aradi vesztőhelyen előbb csak egy követ helyezzenek el, majd obeliszket emeljenek a vértanúk emlékére (1881), 1890-ben a Szabadság-szobrot is felállították.
Addigra már érlelődött a forradalomnak és a vértanúknak szentelt ereklyemúzeum gondolata is. Ennek történetéről kedden délután tartott előadást az aradi múzeum raktárában lévő ereklyék felleltározását, tudományos feldolgozását, digitalizálását végző magyar–román történészcsapat tagjaként résztvevő dr. habil. Zakar Péter egyetemi tanár. A rendezvényt a Bethlen Gábor Alap támogatta.
Alábbi cikkünk az (időben 1920-ig terjedő) előadás alapján készült.
Az aradi ereklyemúzeum létrehozásában kiemelkedő szerepet játszott a helyi Kölcsey Egyesület, amely 1881 áprilisában alakult, fő céljául a nemzeti közműveltség és a magyar nyelv terjesztését tűzve ki. A Tabajdi Károly főispán vezette ülésen 167 rendes és harminc-egynéhány pártoló tag vett részt. 1882 januárjában az első előadáson elhangzott beszámoló Aradon olyan kulturális tevékenységekről számolt be, mint köztéri szobrok felállítása, zenei szakosztály működtetése, néprajzi és régészeti gyűjtemény létrehozása, városi könyvtár megalapítása, ásatás, történelmi emlékhelyek gondozásba vétele.
Kutatások arra engednek következtetni, hogy az ereklyemúzeum létrehozásának gondolatát Márki Sándor, a neves történész 1886. dec. 30-án elhangzott előadásában vetette fel. A következő évben már számba is vettek néhány tárgyat: egy zászlót, két szuronyt, Kiss Ernő fehér mellényét, Kossuth bankókat. 1890. november 20-án Dömötör László, a Kölcsey Egyesület titkára már konkrét javaslatot tett az ereklyemúzeum alapítására. A kor híres festőművésze, Zichy Mihály két, az aradi vértanúkkal kapcsolatos festményéről lenyomatok készültek (ezek sokfelé ma is láthatók), amelyek pénzforrást jelentettek az egyesület számára. Megalakult a Szabadságharci múzeum bizottsága, elnöke Varjassy Árpád lett, tagjai közt voltak Bohus László, Barabás Béla, Boros Vida, Dömötör László, Lukácsy Miklós és más, köztiszteletben álló személyiségek.
A gyűjtőmunka jól haladt, és 1892. október hatodikán ideiglenesen, majd a következő évben, március 15-én hivatalosan is megnyitották a színházi bérház második emeletén, négy szobában elhelyezett ereklyék kiállítását. A tárgyak közt Vécsey, Kiss Ernő tábornokok és Lázár Vilmos ezredes néhány személyes tárgya, fegyverek, a rabságuk idején a honvédtisztek által készített emléktárgyak, külön szobában proklamációk és kéziratok stb. A gyűjtés folytatódott; mint Zakar Péter elmondta, megszólalt a külföldön élő Kossuth Lajos is, aki kiállt amellett, hogy egy ilyen emlékmúzeum csak Budapesten lehet, ám akkorra már a verseny eldőlt Arad javára. A múzeum számára mindenhonnan, Budapestről, Kassáról és Kolozsvárról, a Partiumból, Bánságból, Bácskából stb. érkeztek a forradalommal, a vértanúkkal kapcsolatos emlékek.
A millenniumi ünnepségek évében húszezer (!) látogatója volt az addigra már szűkössé vált emlékmúzeumnak. A város 1898-ban határozatot hozott az ereklyemúzeumnak is helyet adó palota felépítésére a líceum szomszédságában, a korcsolyatérül használt helyen. Az ügy azonban 1909-ig elhúzódott, s akkor is csak Barabás Béla közbenjárására született meg a felső jóváhagyás. Holott már 1901-ben a kiírt tervpályázatra 27 pályamunka futott be. Minthogy egyik se nyerte el maradéktalanul a bírálók tetszését, az aradi Szántay Lajost bízték meg, hogy az öt legjobb pályamunka legérdekesebb és legcélszerűbb elemeinek felhasználásával készítsen új tervet.
A Kultúrpalota ünnepélyes felavatására 1913. október 25–26-án került sor, az első napon nagyszabású hangversennyel. Másnap beszédet mondott Varjassy Lajos polgármester, Jankovich Béla kultuszminiszter, Rákosi Jenő, Herczeg Ferenc.
Problémaként merült fel az összegyűlt anyag tulajdonjogának kérdése. A Kölcsey Egyesület végül átadta a városnak a gyűjteményt, de az megmaradt továbbra is az egyesület gondozásában. A történelmi és a város múltját is bemutató kiállítást, képtárat és iskolai múzeumot is befogadó új intézmény első igazgatója Varjassy Árpád tanfelügyelő lett.
Az ereklyemúzeumot hétfői, szerdai, pénteki napokon látogathatta a nagyközönség 40 krajcárért, vasárnap ingyenesen is.
1915-ben felmérték, hogy addig rendezett 3804 tárgy értéke 461 950 korona, a 237, szépművészeti részlegen található tárgyaké pedig 265 ezer korona volt. Az akkor létező ereklyék a Militaria kategóriában fegyverek, egyenruhák, zászlók, katonai felszerelés, továbbá fotó-, irat- és nyomtatványanyagok (11 ezer lapnyi nyomtatvány, mintegy 1500 fotó, több, 1848–49-ben készült daguerrotípia). A valamikori, ma már idős látogatók még emlékeznek arra, hogy láthatták a tábornokok több személyes tárgyát, Damjanich mankóját (törött lábbal, szekérrel vitték kivégzésre is), Kiss Ernő Újszövetségét, Vécsey katonai és polgári kitüntetését, Kossuth két levelét, az Arad megmentőjének nevezett Asztalos Sándor őrnagy portréját stb.
Zakar Péter beszámolt arról, hogy az ereklyemúzeummal foglalkozó közös román–magyar történész bizottság a közelebbi jövőben három, kétnyelvű kötetet jelentet meg munkájának eredményeiről. Az első egy múzeumtörténeti kiadvány az ereklyegyűjtemény létrejöttéről, a második, jóval vaskosabb kötet katalógus a gyűjteményről, végül a harmadik válogatás az iratokból. A munkákat jövő esztendő őszére le kell zárni.
Megtudhattuk az előadásból azt is, hogy a tárgyak egy része feltétlenül sürgős restaurálást igényel.
Az ereklyemúzeum újabb kori történetéről nem beszélt az előadó. A mai fiatalok aligha tudhatják, hogy 1974-ben gyakorlatilag felszámolták az múzeumnak a magyar szabadságharccal kapcsolatos, már addig is fokozatosan „karcsúsított” kiállítását, amelynek bizonyos fokú visszaállítására az 1990-es évek elején került sor. A nemsokára megjelenő könyvek fognak némi betekintést nyújtani a múzeum által őrzött gazdag állományba.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Magyarország nem tudott kimaradni ebből a háborúból
- Az internetes fáma szerint nem véletlen, hogy Szakály Sándor egyik fő kutatási témája a második világháború korszaka – valamiféle személyes érintettség alapján. Hogy is van ez?
- Édesapám nagybátyja, nagyapámnak az öccse éles eszű fiatalember volt, a családban az első lehetett volna, aki tanult emberré válik, hiszen beíratták Pápán a bencésekhez. De nem tudták tovább taníttatni, a harmadik gimnáziumi osztály befejezése után elment péksegédnek. 1919-es születésű volt, bevonult katonának, kikerült a második hadsereggel a frontra, és 1943. január 18-án eltűnt. Azóta se tudtuk meg, hogy eltűnése az azonnali halált jelentette, vagy hadifogságba esett. Az volt a családban a döntés, hogy ha fiúgyermek születik, kapja a Sándor nevet a nagybátyja emlékére. Ez is közrejátszott abban, hogy történészként a második világháborúval kezdtem foglalkozni. A megmaradt leveleiből kiderült, hogy ő szeretett volna megmaradni katonának, pilóta lenni. Mellesleg nagyobbik fiam, aki most kapja a diplomáját közlekedésmérnöki karon, repülő szakirányon végzett – ezt sorsszerűségnek is lehet tekinteni.
- Engedje meg, hogy egy személyes vonatkozású kérdéssel folytassam beszélgetésünket. Arad-Hegyalján láttam meg a napvilágot, Pankotán, ahol Asbóth Oszkár is született. Ön írt egy kisebb tanulmányt a jeles feltalálóról és helikopterkonstruktőrről. Miként ítéli meg az ő jelentőségét?
- Az akkori Technika című folyóiratban jelent meg egy rövid írásom róla. A Hadtörténeti Levéltárban találtam egy anyagot Asbóth Oszkárral kapcsolatban, akiről állandóan vitatkoztak a repülés- és technikatörténészek, hogy valóban fel tudott-e szállni az általa tervezett helikopter vagy sem. Asbóth és a helikopter elválaszthatatlanok egymástól. Minden műszaki találmány létrejötténél sokaknak kell közreműködniük. Asbóth támogatást kért a kutatásaihoz a honvédelemtől, hiszen az a haderő fejlesztése szempontjából is fontos lett volna. Megbizonyosodtam arról, hogy ha nem is ő találta fel, de az ő tevékenysége jelentős mértékben hozzájárult, hogy működőképes helikopter szülessen. A feljegyzések is azt bizonyítják, hogy az általa konstruált helikopter képes volt felszállni. Mintegy kuriózumként ugyanott, ugyanakkor írtam arról is, hogy egy pihent agyú nyugállományú csendőrgazdászati főhadnagy a „folyamalattjárót” találta fel, és küldte el a tervrajzát Horthy Miklós kormányzónak azzal a javaslattal, hogy ilyet kellene konstruálni. Mert ez a víz alatt közlekedő szerkentyű észrevétlenül le tudna úszni a Dunán, Budapestről a Fekete-tengerig, és mindent kikémlelhetne… - A nyolcvanas évek derekán kisebb botrány kerekedett a Hadtörténeti Levéltárban: a hadsereg megrótta az intézményt egyik ifjú munkatársa, Szakály Sándor „viselt dolgai” miatt. Mi volt ez?
1980-ban kerültem az akkor még Hadtörténelmi Intézet és Múzeum nevet viselő intézménybe segédmunkatársként. Én szeretem a precíz dolgokat, és írogattam mindenféle apróságot az Élet és Irodalomba meg másfelé, hogy ez meg ez nem akkor történt, nem úgy történt, s így tovább. Ezek az írások a katonai elitről, a csendőrségről szóltak – az ilyesmi akkoriban nem volt kurrens tematika. Egyébként az intézmény vezetői soha nem gátolták a munkámat, nem én voltam a kedvenc kolléga, de soha nem akadályozták a tevékenységemet. Megtörtént többször is, hogy szombaton megjelentettem az Élet és Irodalomban valamit, és hétfőn közölte a főnököm: „szóltak a Honvédelmi Minisztériumtól, te megint írtál valamit”, olyankor a néphadsereg magazinjában, az Igaz Szóban az akkori főszerkesztő „kiszerkesztett”, hogy megint milyen nem helyénvaló dolgokat írtam. 1985-ben megjelent a Valóságban egy tanulmányom, ami egy fiatal történész számára fontos volt, hiszen a Valóság akkoriban mérvadó folyóiratnak számított, ott közöltem egy tanulmányt azzal a címmel, hogy A hadsereg és a zsidókérdés az ellenforradalmi Magyarországon. Emiatt egy névtelen följelentés érkezett, hogy én „antiszemita” vagyok. Úgymond, sok jó család most tudta meg, hogy a családjában zsidók is voltak… Attól kezdve minden írásomat be kellett mutatnom a főnökeimnek, hogy eldöntsék: leadható vagy sem. Én egyébként semmi másról nem írtam, mint hogy 1944–45-ben a magyar katonai ellenállásban részt vevők többsége azért került be a mozgalomba, mert sérelem érte származási okok miatt. 1939 és 1941 között emiatt került ki a honvédségből Sólyom László, Révai Kálmán, Tartsai Vilmos, és még lehetne a neveket sorolni. Az akkori törvények szerint ezek az emberek – függetlenül a tehetségüktől, a képességeiktől – nem futhattak be olyan katonai karriert, amilyet egyébként ténylegesen megtehettek volna. A törvények előírták, hogy aki „nem tiszta keresztény”, az nem lehet ezredesnél magasabb rendfokozatú, nem szolgálhat a repülőknél, a páncélosoknál. Volt, aki azt mondta, ennek ellenére tovább szolgál, és volt, aki úgy érezte, kettétörik a karrierjét. Tartsai Vilmosról, akit a nyilasok kivégeztek 1944 decemberében, azt írta a felettese, Jány Gusztáv, az első hadtest parancsnoka, hogy a fiatal vezérkari tisztek egyik legkiemelkedőbb képességű embere, s a honvédség érdeke megkívánná, hogy a szolgálatban megtartsák. De nem tartották meg. Ugyanakkor a sokszor méltán dicsért lófő székely, vitéz Nagybaconi Nagy Vilmos kijelentette, hogy „elvi okokból sem támogatom, hogy a honvédségben zsidó származásúak megmaradjanak”. Miközben ő volt az, aki 1942–43-ban honvédelmi miniszterként határozottan kiállt a munkaszolgálatosok jogai és érdekei mellett.
- Az ön munkásságának egyik pászmája, hogy bizonyos történelmi személyiségeknek a rehabilitálását vagy esetleg a róluk tudottak finomítását elvégzi. Hadd említsek hirtelen egy nevet: Gömbös Gyula. Mondana néhány szót vele kapcsolatosan?
- Én úgy látom, hogy Gömbös Gyula, aki 1932-ben lett miniszterelnök, reformgondolkodású politikus volt. Meg akarta változtatni Magyarországot, egyféle „fehér” forradalmat is elképzelt, meg szerette volna erősíteni a középosztályt az arisztokratákkal és a hagyományos politikai erőkkel szemben, és fiatal, friss erőket szándékozott bevinni a politizálásba. Az ő példaképe akkor Mussolini volt. A harmincas évek elején Mussolini Nyugat-Európában, Nagy-Britanniában és Franciaországban is elfogadott politikus volt. Nem a negyvenes évek, a második világháború Mussolinijáról van szó. Ekkor még „szalonképes” politikus volt. Szokták mondani: Mussolini elérte Olaszországban a lehetetlent: a vonatok akkor érkeztek és akkor indultak, amikor kiírták. Gömbös is valami olyasmit akart, hiszen a magyar társadalom valóban anakronisztikusan avítt volt a harmincas évek Európájában. Ő egy sajátos evolúciós folyamatot képzelt el. Azt mondta, cseréljük le az ötven–hatvan évesek korosztályát, jöjjenek a harminc–harmincöt éves fiatalok, akiket bevitt a politikába. Sokakat a honvédség kötelékéből válogatott, fiatal őrnagyokat, alezredeseket, olyan személyeket, akik műszaki vagy gazdasági téren elismert szakembernek számítottak, s akik a különböző minisztériumokban államtitkári beosztásba kerültek. Én azt gondolom, hogy amit Gömbösről Magyarországon a hatvanas években állítottak, hogy totális fasiszta diktatúrát akart megvalósítani, nem felel meg a valóságnak. Gömbös Ernővel, Gömbös Gyula fiával sokszor beszélgettem, Klagenfurtban élt emigrációban. Nem ugyanaz volt a világnézetünk, de tiszteltem a következetességéért. Ő azt mondta: „Apámnak volt egy nagy hibája: soha nem volt alkalmas és hajlamos arra, hogy a kormányzóval szembeforduljon.” Úgy is fogalmazhatnék, alkalmatlannak bizonyult arra, hogy Horthyt eltávolítsa. Ő egy modernebb Magyarországot szeretett volna, amire a társadalom nagy részében megvolt az igény. Nem véletlen, hogy Gömbös próbálkozott a népi írókkal, a különböző értelmiségi csoportokkal megállapodásra jutni. Azt hiszem, Gömbös Gyulát a vele alaposabban foglalkozó kollégák kezdik a helyére tenni. Az a baj, hogy 1945 után a magyar történetírásba gyakorlatilag csak olyan sztereotípiák kerültek be, amiket a kommunista párt diktált, azoknak megfelelően lehetett megítélni a dolgokat. Vannak idősebb kollégák, akik már a hetvenes–nyolcvanas években is másképp írtak, de nem ez maradt meg az emberekben. Valamit könnyű bevinni a köztudatba, és ha kiderül, hogy az nem úgy volt, onnét kiirtani rettenetesen nehéz. Nekünk történészeknek – köztük nekem is – ebben van feladatunk. Például ha egy katonai vezetőről kiderül, hogy nem követett el bűncselekményt, s mégis halálra ítélték, akkor ki kell mondanunk, hogy nem volt bűnös. A történész és a társadalom attól még nevezheti őt a magyar történelem negatív vagy pozitív hősének, de nem állíthatja azt róla, hogy bűncselekményt követett el, mert a bűn és a politikai felelősség nem ugyanazt a kategóriát jelentik.
- Az előző negyven-ötven évben nem lehetett úgy megírni a dolgokat, ahogy történtek, vagy torzítva jelentek meg, vagy hallgattak róluk. Ilyen volt a Sztálin és Hitler közötti, Molotov–Ribbentrop-paktumnak nevezett egyezmény. Egyáltalán mikor lehetett hozzáférni az ezzel kapcsolatos dokumentumokhoz?
- A szovjet befolyás alatt álló országokban nem lehetett beszélni arról, hogy létezett egy Molotov–Ribbentrop-paktum, s hogy milyen tartalommal. Persze, a történészeink olvasták németül, angolul a dokumentumokat, amelyek Nyugaton megjelentek. Az 1980-as évek elején, az akkor friss szellemű és népszerű História folyóiratban közölték le először a paktum szövegét. Addig azt állították, hogy a Szovjetunió kötött egy megállapodást Németországgal, hogy ezzel elodázza a háborút, és föl tudjon rá készülni. De hogy az egyezmény arról szólt, hogy Lengyelországot miként osztják fel, ki mit fog tenni – erről nem esett szó. Nemrég a Rubicon folyóiratban Ungváry Krisztián részletesen megírta a Molotov–Ribbentrop-paktum történetét, előzményeivel, hatásaival együtt, ez abszolút korrekt, a történelmi tényeket feltáró tanulmány. Manapság a paktum kérdése egyértelmű és tiszta: Németország és a Szovjetunió megegyeztek az érdekszférák felosztásában. Gondoljunk az akkori Romániára, amely sajátos helyzetbe került. A Szovjetunió érvényesíthette az érdekeit, és négynapos határidőt adott Romániának, hogy a területeket ürítsék ki, Németország megtámadta Lengyelországot, alig két héttel később a Szovjetunió is. És ami érdekes: Franciaország és Anglia csak Németországnak üzent hadat Lengyelország miatt, a Szovjetuniónak nem.
- Apropó, Lengyelország. Mi motiválta a hagyományos történelmi szimpátián túl, hogy Magyarország befogadja a lengyel menekülteket, amiért Hitler neheztelt is Magyarországra?
- Magyarország nem kívánt szembeszállni Németországgal, hiszen pontosan tudta, hogy az első visszacsatolás sikere, Felvidék visszatérte, vagy Kárpátaljáé, Németországnak és részben Olaszországnak köszönhető. De amikor a németek részéről jelzés érkezett arra, hogy a lengyeleket meg fogják támadni, akkor a magyar politikai vezetés – már Teleki Pál miniszterelnök – kijelentette: Németország ne számoljon azzal, hogy Magyarország bármilyen formában tevékenyen részt venne a megszállásban. A friss szlovák állam, a nemrégiben létrejött Szlovák Köztársaság csatlakozott ehhez a támadáshoz. Meg szoktunk feledkezni arról, hogy nemcsak Németország és a Szovjetunió, hanem a szlovák állam is megtámadta Lengyelországot. Viszont Magyarország azt mondta, semleges álláspontra helyezkedik ebben a kérdésben. Vitatkozni szoktunk azon, hogy amikor Magyarország elutasította, hogy magyar területen német katonai szerelvények haladjanak át, akkor ez mennyire komoly döntés volt, hiszen később mégis áthaladhattak. De nem ez a dolog lényege, hanem az, hogy Magyarország megnyitotta a lengyel menekültek előtt a határt, és befogadta őket. 1944. március 19-ig, a német megszállásig, Magyarországon lengyel gimnázium működött, a lengyel menekültek énekelhették a himnuszukat, felhúzhatták a lengyel zászlót Balatonbogláron. A hagyományos jó kapcsolatokon túl volt egy olyan elképzelés is, hogy létre lehetne hozni egy Varsó–Budapest–Belgrád tengelyt, ami sajátos helyzetet teremthetne a térségben.
- Apropó, Belgrád. Amikor már a Délvidék került sorra, megváltozott a helyzet. Magyarország kényszerült-e arra, hogy ebbe a kalandba belemenjen, vagy a magyar revíziós törekvéseknek is volt közük a fejleményekhez?
- Az a magyar politikus a két világháború közötti Magyarországon, aki nem tartotta politikája egyik alapelemének a revíziót, politikailag halott volt. Telekit én reálpolitikusnak tekintem, aki megpróbált egyensúlyozni a német–olasz szövetség és a brit birodalom között, az amerikaiak még nem léptek fel, a franciák kevésbé avatkoztak bele. Magyarország úgy próbálta meg érvényesíteni revíziós követeléseit, hogy a brit érdekeket ne sértse, legyen valamelyes brit elfogadottsága is. Amikor a második bécsi döntés után Magyarország visszakapja a Romániához csatolt területek közel ötven százalékát, akkor Teleki Pál nem igazán boldog. Nem azért, mert ötvenvalahányezer négyzetkilométer Romániáé maradt, hanem mert Magyarországnak nem sikerült a revíziót önerőből megvalósítania. Teleki úgy szerette volna, hogy ne nagyon kelljen német–olasz támogatást igénybe venni, s hogy a britek is fogadják el a döntést. Ugyanis az első bécsi döntésnél Nagy-Britannia és Franciaország kijelentette, hogy ők nem vesznek részt benne, de tudomásul vették, és elfogadták. Ezt követően Magyarország és Jugoszlávia között aláírtak egy barátsági szerződést, amit hangzatosan „örök barátsági szerződés”-nek neveztek, merthogy minden nemzetközi szerződés úgy kezdődött, hogy „örök béke és barátság álljon fenn a szerződő felek között”. Ez a dokumentum semmiben nem különbözött a többitől, ez a szöveg egyetlen lapon elfért azzal a kitétellel együtt, hogy „a szerződő felek a vitás kérdéseket tárgyalásos úton rendezik”. És a brit diplomácia úgy vélte: ha Magyarország ezt a szerződést meg tudja kötni a jugoszlávokkal, az azt jelenti, hogy van önálló cselekvési képessége. A németeknek azért tetszett az ötlet, mert azt gondolták, Magyarországon keresztül lehet majd befolyásolni Jugoszláviát. Tehát sajátos helyzet alakult ki. Ekkor jött az a probléma, hogy bár Jugoszlávia politikai nyomás hatására csatlakozott a háromhatalmi megállapodáshoz 1941 márciusában, de mire a kormánydelegáció, amely aláírta a szerződést Bécsben, hazaért, már új hatalom volt Belgrádban. Az angol és a szovjet titkosszolgálat is besegített abba, hogy így legyen. Ekkor Hitler dönt: „rendet” kell teremteni a térségben. S itt a nagy probléma: nem akadt egyetlen olyan magyar államférfi 1941 áprilisában, aki kijelentette volna, hogy Magyarország nem tart igényt a Jugoszláviához csatolt területekre, mi nem akarunk ebbe beleavatkozni. Teleki Pál érezte, hogy lehetőséget kap az ország, hiszen húsz éven keresztül azt mondtuk, szeretnénk visszakapni mindent. A propagandában „mindent vissza” volt, a reálpolitikusok azt gondolták, hogy jó lenne, ha legalább a tömbmagyarság vagy csak az etnikai határok alapján rendeznék a határokat. Negyvenegyben nem volt olyan politikus, aki azt mondta volna, hogy nem akarjuk a Délvidéket vagy legalábbis egy részét visszakapni. Teleki Pál nem tudta föloldani ezt a problémát. Legyünk őszinték: minden szerződés addig van érvényben, amíg a szerződő felek közötti erőviszony meg nem változik. Egy legyőzött ország, amelyikkel mindent megcsinálnak, és húsz év múlva kétszer olyan erős lesz, mint az addigi legyőzője, nem fogja elviselni, hogy a területét ne szerezze vissza. A magyar politika úgy vélte, itt a lehetőség a visszaszerzésére azoknak a területeknek, amelyek ezer évig Magyarország részét képezték. - A történelem nem operál olyan fogalmakkal, hogy „mi lett volna, ha”. Mégis megkérdezem: lett volna Magyarországnak lehetősége arra, hogy ne sodródjon bele a második világháborúba?
- Magyarország abban a helyzetben nem tudott volna kimaradni a háborúból. Azt talán el lehetett volna időben érni, hogy nem 1941. július 27-én lép hadba a Szovjetunió ellen, hanem augusztusban vagy szeptemberben. Vagy ha nagy szerencsénk van, akkor csak decemberben, amikor már a Vörös Hadsereg a Moszkva előtti csatában jelentős eredményt ért el a Wehrmachttal szemben. És van még egy dolog, amiről meg szoktunk feledkezni, nekem ez kicsit vesszőparipám is: 1941-ben a Szovjetuniót megtámadó Németország kapcsán az akkori közvélemény úgy vélekedett, hogy egy gyors német siker következik be, hiszen addig mindent elért pillanatok alatt. És ami nagyon fontos: a német támadással egyidejűleg Románia, nem sokkal később Szlovákia is a németek oldalán masírozott a Szovjetunió ellen. Akkor általános vélekedés volt, hogy lesz egy gyors lefolyású háború, a románok és a szlovákok a németek oldalán győznek, s ha Magyarország semleges marad, Hitler újra fogja húzni a határokat. Akkor vajon Magyarországnak lesz-e arra ereje, hogy megőrizze az addig visszakapott területeket? Megítélésem szerint Magyarország nem azért csatlakozott a szovjetek elleni háborúhoz, hogy „az őshazát keressük, és gyarmatokat szerezzünk”, hanem azért, hogy ne legyünk rosszabb helyzetben a németek előtt, mint a szlovákok vagy a románok. A korabeli rendkívüli minisztertanácsi ülésről két hamisított jegyzőkönyv maradt fönn, tehát eredetit nem ismerünk, de mindkettőben ugyanaz benne van, nevezetesen az, hogy Bárdossy László miniszterelnök, külügyminiszter azt mondja: „Kéretik a honvédelmi miniszter úr, hogy limitált erők vétessenek igénybe.” Tehát a magyar részvétel a hadműveletekben jelképes legyen. A politika elképzelése szerint minél komolyabb katonai erőt meg kell tartani, hogy a háború végén, ha valami adódik, a szomszédainkkal másképp tudjunk bánni. Ami a hadüzenetet illeti, azt hangoztatták, hogy Bárdossy törvénytelenséget követett el. Ez nem igaz. Bárdossy és az államfő, Horthy az akkor érvényes törvények szerint járt el. Azon lehet vitatkozni, hogy Kassán szovjet támadás volt-e vagy sem, helyes volt-e a magyar lépés vagy nem. De az akkori felfogás szerint a Szovjetunió támadta meg Magyarországot, és Magyarország erre reagált. Az 1920. évi első, illetve tizenhetedik törvénycikk az államfőnek biztosítja azt a jogot, hogy az országot ért támadás vagy közvetlen fenyegető helyzet esetén a hadsereg csapatait az ország határain kívül bevetheti, s ehhez utólagosan kell kikérni a nemzetgyűlés és a kormány hozzájárulását. Bárdossy maga is azt mondja, hogy ő a politikai felelősséget vállalja, de törvénytelenséget nem követett el. Én ebben igazat adok neki. Ez még nem jelenti azt, hogy a magyar történetírásban, közgondolkodásban nem lehetne azt mondani, hogy „én nem szeretem Bárdossy Lászlót, és amit tett, az az ország kárára szolgált”. De nem lehet azt mondani rá, hogy amiért őt fölakasztották, azért az ügyét nem lehet elővenni.
- Sokszor újraforgatott téma a második hadsereg kérdése. Elkerülhetetlen volt a tragédia, nem lehetett volna jobban felkészülni?
- Nagyon lényeges 1941 decemberében a Wehrmacht megtorpanása Moszkva alatt. Ez az a pillanat, amikor a német politikai és katonai vezetés számára minden szövetséges ország katonai és gazdasági potenciálja felértékelődik, és minden szem gabonára, minden liter nyersanyagra és minden katonára szüksége van. Szombathelyi Ferenc, amikor 1942 januárjában Keitel tábornagy Budapestre érkezik és folynak a tárgyalások, azt hangoztatja, hogy a magyar honvédség nincsen felkészülve arra, hogy ilyen léptékű háborúban ekkora erővel vegyen részt. Az ő meglátása szerint 1943, de inkább 1944 volna az az időpont, amikor a magyar honvédség már olyan felkészültségű, olyan fegyverzettel bír, amit a Szovjetunió ellen is be lehet vetni. A németek ezt nem hajlandók elfogadni. Nagyon kemény hangnemben zajlanak a tárgyalások, Keitel feljegyzései szerint szinte üvöltözés tör ki kettejük között. A magyar politikai vezetés megdöbbenve veszi tudomásul, hogy a németek a teljes magyar haderő frontra küldését követelik. A kérdés az, hogy sikernek számít-e, hogy a teljes magyar haderőnek csupán egyharmadát bocsátják a németek rendelkezésére, vagy kudarcnak. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a németek azt ígérik, ezt a haderőt haditechnikai tekintetben, ha nem is a Wehrmacht szintjére emelik, de kiegészítik, és a hiányokat pótolják. Elsősorban páncélosokkal, páncélelhárító fegyverekkel látják el. Nem dőlt el a tárgyalásokon, és a magyar vezetés nem tudta, hogy haderejét mire akarják fölhasználni; ha ugyanolyan megszálló feladatra, mint amilyenre a már kint lévő csapattesteket a front mögött, akkor ez nem lett volna probléma. De kiderült, hogy a hiányok pótlására ugyanúgy vetik be, mintha egy német haderő lenne, annak a létszámával, fegyverzetével, felszerelésével. És azt kell mondanom, hogy a második magyar hadsereg 1942 nyarán, kora őszén nem teljesít rosszul. És arról sem szabad megfeledkezni, hogy parancsnoka, Jány Gusztáv rendszeresen jelenti azokat a gondokat, amelyekkel szembesül. S amikor 1942 őszén Nagy Vilmos honvédelmi miniszter, akivel együtt végeztek a katonai akadémián, kint van, őt, a jó barátját kéri, hogy a kormányzónak jelezze: Jány kérelmezi a fölmentését, ilyen körülmények között nem tudja vállalni a felelősséget a hadseregért. Nagy Vilmos elő se meri terjeszteni a kérelmét. Egyébként az a hadsereg, amelyik papíron a második volt, nevében megmaradt, de különböző megfontolásokból összetételét tekintve egy másik hadsereg ment ki. Az volt az elgondolás, hogy az ország területét egységesen kell megterhelni, ne legyen az, hogy csak Somogyból vagy Biharból vonulnak be a katonák. Az volt a kormányzói kérelem, hogy a román határtól ne vonjanak el erőket, mert soha nem lehet tudni, hogy Erdély ügyében nem lesz-e konfliktus a két állam között.
- Ami Horthyék balul sikerült kiugrási kísérletét illeti, ezzel kapcsolatban merültek-e fel újabb szempontok? - Egy példával szeretném illusztrálni, mennyire nehéz erre a kérdésre válaszolni. Münchenben működött a Magyar Intézet, amelyet egykori magyar irodalmárok és történészek hoztak létre, a müncheni egyetemmel együtt. Ott hagyatékokat is gyűjtöttek. 1990-ben kaptam lehetőséget arra, hogy ott egy hónapot eltölthessek, és megnéztem három katonai vezető levelezését. Mindannyian fontos beosztásban vannak 1944. október 15-én: Henyei Gusztáv külügyminiszter, Lakatos Géza miniszterelnök, Lengyel Béla hadtestparancsnok. Ők az emigrációban október 15-ről váltanak egymással levelet. A harmadik vagy negyedik levélváltás után olyan mértékben összevesznek, hogy már-már becsületsértő kifejezéseket vágnak egymás fejéhez. Nem az volt, nem úgy volt, nem az történt. Azt gondolom, hogy alapvetően új dolgok nem kerültek elő, nem is hiszem, hogy nagyon át lehet értelmezni a történtek megítélését. A kiugrási kísérlet előkészítetlen volt és felületes. Egyrészt az államfőnek és a hadseregnek a kapcsolata jelentősen meglazult, másrészt egy kiugrást nem lehet rádiószózattal elintézni. Főleg nem úgy, hogy a katonai vezetés egy része nincs is beavatva. Vörös Jánosról azt tartották, a németekhez közelebb állt, ezért őt nem kéne beavatni. No de a vezérkar főnöke kulcsfigura, ő az, aki parancsot adhat a hadseregnek. Vattay Antal lehetett jó főhadsegéd és a kormányzó bizalmi embere, de hiába telefonál, hogy ez történjen, nem hajtják végre, mert nem ez a rendje a dolgoknak. Ha valakit katonaként arra nevelnek, hogy parancsra kell valamit teljesíteni, és elhangzik a rádióban egy felhívás, akkor arra – elnézést a kifejezésért – normális katona nem reagál. Az egyik hadsereg parancsnokát nem avatják be, mondván, hogy az olyan németbarát-féle. Miklós Béla pedig nem avatja be a saját szűkebb törzsét arra nézvést, hogyha elhangzik ez a parancs, akkor mi a feladat. Sokat beszélgettem az első hadsereg vezérkari főnökével, Kéri Kálmánnal, aki nagyatyai jó barátom volt. Ő vetette föl: várta, hogy azt mondják meg, mi a hadsereg feladata. Mert az nem hangzott el, hogy át kell állni az oroszokhoz, szembe kell szállni a németekkel, meg kell nyitni ellenük a frontot, semmi ilyesmi nem történt. És amikor ő fölhívja a kormányzóságot, hogy onnan kapjon információt, mert a vezérkarnál kikapcsolják, akkor azt mondja egy vezérkari ezredes, hogy adom a Vattay kegyelmes urat, aki azt mondja: „Kérlek, mi most nem állunk le, mert már zajlanak az események.” A kormányzó, egy 19. században felnőtt – ma azt mondanók: szocializálódott – személyként gyaníthatóan úgy vélte, ha ő azt mondaná, hogy emberek, most más van, akkor az emberek úgy gondolkodnak. Nem biztos, hogy úgy gondolkodtak, nem is lehet egy haderőt így megfordítani. Gondoljunk bele: húsz éven keresztül a szovjetekkel áll szemben, s az elfoglalt magyar területekről nem olyan hírek jöttek, hogy ezek az emberek a kultúrát, a jólétet hozzák magukkal. A tisztikar egy része tudja, mi történt a lengyel tisztekkel Katynban, s nincsenek határozott és meghatározó parancsok.
- Sztálingrád után Budapest volt az a nagyváros, amelyik a leghosszabb ideig állt ostrom alatt. Hitler áldozatul dobta Budapestet, hogy Bécset mentse?
- Hitler nem arra gondolt, hogy ha majd Budapest elesik, akkor Bécs is elvész. A németek abban reménykedtek, hogy talán Budapest egy olyan pont, ahol a szovjeteket meg lehet állítani. És ha nemcsak az ostrom ötven-egynéhány napját vesszük, hanem az egész hadműveletet, ami október második felétől kezdődött, s elhúzódott februárig, akkor ez valóban nagy teljesítmény. Az akkori magyar politikai vezetés, a nyilas-hungarista hatalom sem akarta Budapestet föláldozni. Szálasi sem azt szerette volna, hogy szétlőjék Budapestet. Nyilván, Hitler azt remélte, hogy itt még van valami keresnivalója a német hadseregnek. Azt mondta, itt lesz az a pont, ahol az oroszokat megállítjuk, és utána megindulunk. Ez nem következett be. Bécs esetében már nem rendelkezett olyan haderővel, amivel tovább lehetett volna védeni.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Ne azokra tekintsetek, akik ellenetek szólnak! – Olvasói levél
Kedves Erdélyi Testvéreim!
Sok milliónyi anyaországi magyar nevében írok most Nektek. Nagyon fájt a szívem, amikor a hozzászólások egy részét olvastam, s még jobban, amikor Baricz Gergőt, s korábban másokat bántottak „honfitársaim.
Kérlek benneteket, hogy tudjatok róla, a legtöbbünk igenis tisztában van azzal, hogy mi történt a múltban, s kik vagytok ti, akik Erdélyben, Kárpátalján, a Felvidéken, és a Vajdaságban őrzitek a nyelvet, identitást, kultúrát , apáitok örökségét.
Tisztelünk és szeretünk benneteket, és felnézünk rátok.
S nekünk is rettenetesen fáj, amikor Magyarországon élő, de magyar identitással nem rendelkező egyének épp titeket bántanak. Higgyétek el, még mindig sok millióan gondoljuk mi ezt így. Azok, akik benneteket románnak (szlováknak stb) neveznek, itt élnek ugyan Magyarországon, de nem szeretik a hazájukat, annak múltját nem ismerik, és nem jelent nekik semmit az, hogy magyarok, mégpedig azért mert sokuk egyáltalán nem is az, még genetikailag sem.
Ne feledjétek, hogy a csonka országrészben is sokféle nemzetiség él együtt, akik magyarul beszélnek ugyan, de a magyar identitásuk elveszett. Ők azok, akik kinevetik a szomszédjukat, ha az kirakja a magyar zászlót a házára (Pesten!!!), és kigúnyolják azt, aki büszke a magyarságára. És nagyon sok köztük az újságíró, üzletember, művész, tévés személyiség, politikus is.
Tudnotok kell, hogy Magyarország valószínűleg az egyetlen olyan állam a világon, ahol a hazafiságot tűzzel-vassal üldözték 45 évig, sőt, talán azóta is, csak most nem tűzzel és vassal, hanem furfangosabb módszerekkel teszik ezt.
Mialatt még a kommunista országokban is erősítették a nemzeti érzést 1945-1990 között is (pl Romániában is) Magyarországon az a világszinten egyedülálló helyzet állt fenn, hogy tilos volt büszkének lenni a nemzetünkre, 45 évig TILOS, abszolút tilos volt Trianonról, Erdélyről beszélni, azt a szót, hogy székely, otthon hallottam először, az iskolában soha. Nem hallottuk azt a szót, hogy „Felvidék, mert ha iskolai kirándulásra mentünk innen Pest megyéből Zólyomba vagy Kassára, akkor azt úgy kellett mondani, hogy „megyünk a csehekhez. És persze Zólyomban egy betű nem jelezte azt, hogy Balassi ott született, mert csak cseh és szlovák feliratok voltak mindenütt.
Úgy neveltek fel itt több nemzedéket a 60-as, 70-es, 80-as években, hogy azt higgyék, Erdély az Románia és ott románok laknak. Még a 80-as években is rendőrök verték meg azokat Pesten, akik március 15-ét meg merték ünnepelni valamelyik szobornál.
Vajon lehet azon csodálkozni, hogy a 45 év agymosás nyoma még ennyire látszik? Lehet ezen csodálkozni, ha a Magyar Tudományos Akadémia a mai napig is kirekeszti és nevetség tárgyává teszi azon tudósokat, akik tagadni merik a finnugor elméletet? Igen, tudjatok róla, hogy a Magyar Tudományos Akadémia még mindig azt sulykolja, hogy a szkíta-hun rokonság csak mese, és semmi közünk Attilához.
Én a 80-as években jártam iskolába, és csupa olyan dolgot kellett tanulnom a saját országomban, hogy a magyarok egy műveletlen, igénytelen, durva, nomád nép volt, akik loptak, csaltak, raboltak, mi magyarok egy kis senki nép vagyunk, örüljünk, ha Európa befogad minket, legközelebbi rokonaink a manysik, és 896-ban a szlávoktól vettük el az egész Kárpát-medencét, ők voltak itt előbb, mi csúnya módon becsaptuk őket, minden szavunk szláv szó, a magyar az egy kis semmi nyelv, a nép meg egy semmi nép.
Komolyan mondom, hogy mi csak ezt hallottuk az iskolában még a 80-as években is. Kádár elvtárs jól elintézte ezt az országot, széttiporta büszkeségét és öntudatát, elérte, hogy szégyellje a származását, és kb a lakosság feléből szépen ki is irtották a nemzeti érzést.
Ehhez a körülményhez jött még az, hogy 89-90 körül tömegével települtek át erdélyi magyarok, akiket az agymosás ellenére is nagyrészt nyitott szívvel fogadott az anyaországi lakosság. Csakhogy ott valami nagyon el lett rontva, mert sokan az áttelepültek közül nem jó hírét keltették az erdélyi magyarságnak. Én személy szerint is több olyan személyt ismerek, akik 1989 körül jöttek át, és úgy érezték, nekik itt minden jár. Sokan kaptak lakást, berendezési tárgyakat, és személyesen ismerek olyat, akinek az én családom segített, de pár évvel később az utcán elment mellettünk köszönés nélkül. Ismerek olyat is, aki szintén kapott lakást, és fel volt háborodva, hogy nem színes tévétt adtak hozzá, hanem fekete-fehéret. Miközben az anyaországiak közül senki nem kapott ingyen akkor semmit.
Nem túlzok, sőt. Ez mind tény, és az igazsághoz ez is hozzátartozik. Tehát míg 1988-ban még tömegek vonultak a budapesti Hősök terére az erdélyi falurombolás ellen tiltakozva, 90-ben már sokan csak azt látták, hogy rengetegen jöttek át Erdélyből, köztük nem egy olyan, aki csak igényelt, de meg nem köszönt semmit, ezzel rossz hírét kelve az áttelepültek becsületes többségének, illetve a szülőföldjükön maradtaknak.
Láthatjátok hát, hogy több körülmény összejátszása ez a helyzet , ami valószínűleg egyetlen más népnél sem fellelhető. Viszont az sem, hogy így elbánjanak egy európai országgal, mint velünk 1920-ban. Én mégis azt mondom Nektek, az elszakított országrészekben élő Testvéreinknek, hogy tartsatok ki, és egyáltalán ne foglalkozzatok azokkal, akik csak magyarul szólnak és írnak, de szívükben semmi közük a magyarsághoz., akiknek a dédapját vagy ükapját akkor fogadták be ebbe az országba, amikor a ti őseitek már évezredek (bizony évezredek!!!) óta azokon a helyeken éltek, ahol ti ma.
Hogy jönnek ők ahhoz, hogy titeket bántsanak, titeket, akik a kisebbségi sorsban is így összetartotok, és őrzitek a nyelvet, kultúrát, történelmet, akik hisztek még apáitok örökségében, ahogy Baricz Gergő is énekelte.
Kérlek benneteket, ne azokra tekintsetek, akik ellenetek szólnak, hanem ránk nézzetek és gondoljatok, ha az Anyaország jut eszetekbe. Ránk, akik még vagyunk sok milliónyian itt, és veletek együtt érzünk, veletek sírunk és amennyire erőnkből telik, meg is védünk, és szívesen fogadunk benneteket, éljetek bár Erdélyben, Kárpátalján, a Felvidéken, vagy a Vajdaságban.
Ani, Magyarországról
(A levél hozzászólásként érkezett Bayer Zsolt Gyergyóalfalu című publicisztikájához) 
Erdély.ma

Erdélyi magyar sajtó-újságírás a két világháború között (1918-1938)
Az erdélyi sajtó mindig színvonalas részét képezte az általános magyar újságírásnak. Fontossága főleg az impériumváltást követően nőtt, mivel a Romániához csatolt erdélyi magyar kisebbség egyetlen megnyilatkozása volt, Ligeti Ernő szavaival élve „az egyetlen kopoltyú, amelyen a magyarság lélegzett.” Az addigi határ menti sajtóközpontok a román hatóságok szigorú ellenőrzése miatt korlátozottan tudták csupán ellátni a feladatukat. Ilyen volt Nagyvárad esete, amely az erdélyi újságírás élvonalába volt sorolható, mivel itt dolgozott újságíróként Ady Endre, Juhász Gyula, Krúdy Gyula stb., a változás után azonban elköltöztek Váradról.
Egy néhány példa az impériumváltás előtti sajtóból (a felsorolt újságok napilapok):
- Arad: Aradi Közlöny, Arad és vidéke, Függetlenség, Aradi Hírlap
- Nagyvárad: Szabadság, Nagyváradi Napló, Nagyvárad, Új Nagyvárad, Tiszántúl, Friss Újság.
- Temesvár: Temesvári Hírlap, Temesvarer Zeitung.
- Kolozsvár: Újság, Kolozsvári Hírlap, Esti lap, Ellenzék.
- Brassó: Brassói Lapok.
- Szatmár: Szamos.
- Marosvásárhely: Székely Napló.
Sajtótörténeti szempontból 3 fő korszakra lehet osztani a két világháború közötti korszakot: A hőskor (1919-25), a virágzás kora (1926-30), a helytállás kora (1931-37).
A szerkesztőségek voltak a politikai megbeszélések búvóhelyei, így az újságírás szorosan összefonódott a politikával. A sérelmek üzenésein kívül a román hatóságok is a sajtón keresztül érintkeztek a magyarsággal. A napilapok és az irodalmi folyóiratok szoros összekapcsolódása is megfigyelhető, mivel legtöbb újságíró irodalmár, költő is volt. Továbbá a „transzilvanizmus” eszmerendszerének továbbítását is elsősorban a korabeli sajtó vállalta fel.
Ahol jó színvonalú napilapok voltak, ott később és nehezebben született meg az irodalmi folyóiratok. Így az első komolyabb irodalmi folyóiratok nem Kolozsvárott, hanem Nagyváradon, Aradon és Marosvásárhelyen születtek.
A Hőskorban 330 erdélyi lap jelent meg, egyedül Kolozsváron 113. Az impériumváltással bekövetkező közhangulatot befolyásolta a sajtó, ezek „szomorú idők” voltak, ami azt is mutatja, hogy csupán 12 humorisztikus lap jelent meg. Legtöbb újság ebben a korszakban megszűnt, vagy tulajdonost váltva átalakult. Nem volt nehéz lapot indítani: 1939-ig a román kormány a lapkiadást nem kötötte engedélyhez. Így azonban jelentkezett a dömpingsajtó (krajcároslapok megjelenése) amely a színvonal csökkenését eredményezte. Minden lap hivatalosan és nyíltan fizette a cenzort (de ez nem jelentette, hogy nem voltak kiskapuk). Ebből következőleg Belső-Erdély sajtója jobban virágzott ebben a korszakban: minél beljebb került a határtól, annál nagyobb volt a sajtószabadság. Ebben a vonatkozásban beszélhetünk Kolozsvár- és főleg a későbbiekben Brassó, mint szabad és fontos sajtóközpontokról.
Megemlítendő az Újságírói Szervezet, amely fennállása alatt kongresszusokat rendezett Aradon, Brassóban, Marosvásárhelyen, Nagyváradon és Temesváron. Komoly eredménynek számított, hogy elsőnek vetették fel Romániában az újságírói nyugdíj intézményét. Nagyobb városokban újságírói klubok létesültek, ahol gyakran rendeztek felolvasóesteket, illetve a közönség találkozhatott azon személyiségekkel, kik írásait nap, mint nap olvashatta. További eredménynek számított a tusnádfürdői Szanatórium létesítése, amely gyakorlatilag újságírói üdülőként szolgált. Több mint 300 bejegyzett taggal rendelkezett, román személyiségek, politikusok is gyakran látogatták, mivel egy ilyen komoly létszámú szervezet határozta meg az erdélyi magyarság politikai közhangulatát.
Vizsgabizottságot is létesítettek, így csak az lehetett képezni újságírásra, aki megfelelt a vizsgabizottság feltételeinek. Tagdíjas rendszer volt, az újságírás ekkor becsületes megélhetést biztosított. Egyes érdemes újságírók, akik valamilyen igazolt okból hagyták ott állásukat, teljes fizetésüket kapták, amíg újra el nem tudtak helyezkedni.
A továbbiakban két kiemelkedő példával szeretném ábrázolni az erdélyi újságírás két korszakát. Kolozsvár, mint már említett sajtóközpont, főleg a 20-as években számított fontos tényezőnek. Ez a Keleti Újság elsődleges sikerének tudható be. A lapot már a háború alatt tervezték megjelentetni, de végeredményben a sors iróniájaként a román csapatok Kolozsvárra való bevonulásakor (1918. December 24-én) jelent meg az újság első száma. A sikert nagymértékben befolyásolta, hogy budapesti tapasztalt lapszerkesztők dolgoztak itt, mint Szentmiklósi József, vagy később Ignotus (aki a Nyugatnak volt szerkesztője). A hatalmas példányszám áttörte a határokat, a demarkációs vonalakat is, így Kassán és Debrecenben 2-3000 példány is elfogyott naponta. A lap későbbi szerkesztője Zágoni István lett, majd a csődtől való megmentés érdekében megvásárolta a lapot az Országos Magyar Párt. Így hivatalos pártlappá vedlett, veszítve politikai függetlenségéből, szabadelvűségéből.
Egy másik említett sajtóközpont Brassó volt ebben az időszakban. Felemelkedésében főleg a 30-as évek válságai, politikai- ideológiai törésvonalai járultak hozzá. A gazdasági válság több lap megszűnését eredményezte, ugyanakkor megjelent egy új, fiatal generáció is, amely már a 20-as évek viszonylataiban szocializálódott (Bányai László, Méliusz József, Wass Albert stb.). A Brassói Lapok megerősödésében a központiság is szerepet kapott. Mindamellett, hogy igen színvonalas országos lap volt, gyakorlatilag felvehette a versenyt Erdély szinte bármelyik városának a reggeli napilapjával. Fontos szempont, hogy szinte minden városban volt szerkesztője, illetve a román városokban elő magyar közösségekhez is eljutott, sőt ezen kívül még Bulgáriába is szállított több száz példányt. Színvonalas irodalmi mellékletét Kuncz Aladár szerkesztette és lehetőséget adott a Helikoni közösségen kívül rekedt fiatal generációknak a publikálásra. A cenzúra is szerepet játszott a sikerben, ugyanis amíg más városban megjelenő újságokban a helységneveket csak románul lehetett leírni, addig ezeket a Brassói Lapok magyarul közölte. A kezdeti jobboldalisággal felhagyva a 30-as években a Keleti Újság szabadelvűségét próbálta pótolni, nem kevés sikerrel.
F.J.
kolozsvaros.ro. Erdély.ma

Otthon a nyelvben – húszéves az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége
Huszonkét évvel ezelőtt a szabadság élménye volt a legfontosabb, a nyelvhasználat szabadságának, a magyar nyelv nyilvános megjelenésének az élménye. El is kápráztatott bennünket a kezdeti hősi időszak, amikor a román televízióban is szólni lehetett magyarul, közéleti személyiségeink, politikusaink is magyarul beszélhettek, sőt román honfitársaink közül is nagyon sokan vették elő rejtett magyar tudásukat, hogy aztán a későbbiekben és manapság is újra elrejtsék.
Velünk együtt a magyar nyelv is kikerült a diktatúra börtönéből, a nyilvánosság fényében tündökölhetett, természetes kapocs lehetett újra a magyarul beszélők teljes közösségével. Megszűnt a hatalom és a félelem skizofrén kettős beszéde, újra hitelesebbek lettek a szavaink, tisztábbak a mondataink. Gerincünkkel a beszédünk is kiegyenesedhetett. Amikor tudni lehetett, hogy nincs már akadálya az intézményesülésnek, háromszéki barátaink tették meg ezt a döntő lépést: húsz évvel ezelőtt hivatalosan is bejegyeztették az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségét.
Azért ők, és azért itt, mert a nyelvterületnek ebben a keleti zugában már 1990 előtt is több bátorsággal gondoskodtak tanítványaik anyanyelvi műveléséről. Tulit Ilona magyar szakos tanfelügyelő elnöke is lett az AESZ-nek, aztán Zsigmond Győző. A megye szaktanárai közül nagyon sokan játszottak kulcsszerepet a Szövetségben: Erdély Judit, Török Katalin és Péter Sándor, aztán Gazda József, Kőrösi Csoma emlékének ápolója, valamint Ördög-Gyárfás Lajos, aki mérnöki pontossággal és felelősséggel vette kezébe a szövetség ügyeinek intézését. Háromszéken a történelmi példa is több volt, mint máshol, a már-már héroszi példák: Apáczai Csere János, Mikes Kelemen, Bod Péter, Baróti Szabó Dávid, Kőrösi Csoma Sándor, akik emlékeikben kézzelfoghatóan helyiek, hűségükben és munkájukban egyetemesek, egyetemesen magyarok.
A névválasztásban is gondolni lehetett volna az erdélyi hagyományra, az említett nevekre vagy az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaságra. Annak kifejezése viszont szintén fontos volt, hogy az intézményesülő erdélyi anyanyelvi mozgalom csatlakozni kíván az anyaországihoz. Ezért a magyarországi Anyanyelvápolók Szövetsége neve egészült ki az erdélyi jelzővel. Így ebben a névben a természetes egység és a természetes különbözőség egyaránt kifejeződik. Azt látni lehetett már a 90-es évek elején, hogy a kisebbségpolitikának alapvető célkitűzése lesz az anyanyelvűség, a nyelvhasználati jogok kiterjesztése és védelme. Azt sem volt nehéz észrevenni, hogy az anyanyelvűségért folytatott harc mellett kisebb figyelemben fog részesülni maga az anyanyelv.
Pedig már akkor sem volt közömbös, milyen lesz az a nyelv, amelyet és amelyen tanítani fognak iskoláinkban, amely mintává válik a kiterjedő médiában, amely egyre nagyobb teret kap a nyilvánosságban, és egyre inkább feltűnik majd a közigazgatásban, a hivatalokban, amelynek dominánsnak kell maradnia a magyar–román kétnyelvűségben. E feladatok fölismerésének a jegyében fokozatosan alakult ki a szövetség munkájának három alapvető területe: maga a mozgalom; a magyar nyelv és irodalom iskolai és iskolán kívüli oktatása; a mindezt megalapozó szakmai munka: közösségeink nyelvi helyzetének és nyelvhasználatának tudományos igényű vizsgálata.
Magáról a mozgalomról
A szövetség vezetőtestületében már kezdettől képviseltette magát minden erdélyi régió, rendezvényeinkről pedig úgy döntöttünk, hogy folyamatosan változtatjuk a színhelyeket. Úgy gondoltuk, a mozgalom lényege éppen a mozgás, a jelenlét Erdély magyar közösségeiben. Magam ezt a tavaszi határjáráshoz hasonlítottam, ahhoz a mágikus rítushoz, amelynek szerepe szerint óvnia kell a közösséget, a falut, a település határát az ártó szellemektől, a mi esetünkben a nyelvhatárt, a veszélyeztetett peremrégiókat.
Fő rendezvényünkkel, a Magyar Nyelv Napjai ünnepével, az ehhez kapcsolódó szakmai konferenciával, a Nyelvőrzés Díjának átadásával, a Kőrösi Csoma Sándor anyanyelvi vetélkedővel, a mesemondó versennyel így jártuk végig két évtized alatt nyelvi régiónk foszló peremét és megtartó központjait: Nagybányát, Szatmárt, Nagyváradot, Aradot, Temesvárt, Dévát, Brassót, Csíkszeredát, de Udvarhelyt, Gyergyószentmiklóst, Nagyenyedet, Marosvásárhelyt és Zilahot is. És a magyar nyelvhatár tágabb körében, a Kárpát-medencei mozgalom résztvevőiként rendszeresen jelen voltunk Sátoraljaújhelyen, Széphalomban, Kassán, Győrben, Gyulán és Adán is.
A történelem kedvező fordulatával, a 90-es évek elején kölcsönös lehetett a felismerés, hogy a határnak túlsó oldala is van, született is mindjárt egy új nyelvi fordulat, a határon innen és túl, amely lassan sztereotípiává vált, az idő távlatában pedig mintha a népmesei fordulatok körébe kerülne. A magyarok felfedezték egymást. Felfedeztük egymást. Ennek a felfedezésnek is voltak szintjei és fokozatai. A magyarországiak közül sokan akkor szereztek tudomást arról, hogy a határon túl is van egy magyar világ, vannak olyan „románok”, „szlovákok” stb., akik – hogy, hogy nem – tudnak magyarul.
Azt is tapasztalhatták, hogy az ő magyar nyelvük jól érthető, de kissé más, hogy ők kétnyelvűek, hogy számukra fontos a magyar nyelv (ettől magyarok), hogy veszélyeztetettek magyar nyelvűségükben, de hogy ők meg akarják tartani nyelvüket. Aki pedig a határ innenső oldaláról jutott el Magyarországra, ott azt tapasztalhatta, hogy valóban van egy ország, ahol mindenki magyarul beszél, de az ottaniak ennek jószerével nincsenek is tudatában, emiatt számukra nem is fontos, hogy magyarul beszélnek.
A különböző régiók és az anyaország beszélői előbb némi meglepődéssel felfedezték egymást, rácsodálkoztak egymásra, élcelődtek egymással, lassan tudomásul vették, majd elfogadták egymást. Valóban elfogadták? Mi úgy gondoljuk, és ebben az anyanyelvi mozgalomnak is szerepe volt, hogy a versenyeinken szereplő, anyanyelvi táborainkat látogató, iskolai cserelátogatáson résztvevő fiatalok jártak elöl ebben az elfogadásban és elfogadtatásban. És talán nem túlozzuk el saját tevékenységünk jelentőségét, amikor azt mondjuk, hogy az AESZ fontos szereplője, kulcsszereplője volt a kapcsolatok építésének, az anyanyelvi mozgalom hálózatszerű kiterjesztésének.
Már jó ideje annak, hogy kitaposott útvonalak vezetnek Kézdivásárhelyről nemcsak Szentgyörgyre és Kolozsvárra, hanem Gyulára, Budapestre, Győrbe és Sátoraljaújhelyre is. És ez az út mindkét irányban járthatónak bizonyult. Már a kezdeti időszakban is tisztában voltunk azzal, hogy nem nekünk kell közvetlenül hatással lennünk az erdélyi magyarok nyelvhasználatára, a nyelvi tudatosságot és felelősséget sem leszünk képesek csak magunk terjeszteni: ehhez meg kellett nyernünk azokat, akiknek szakmája a beszéd és az írás, befolyásolói, mintaadói a nyelvi közösségnek. A pedagógusokon kívül ilyen szerepük van a papoknak, a színészeknek, a rádiók és a televíziók munkatársainak.
Ők mind professzionális használói a nyelvnek, tőlük – akik akkor is mintaadók, ha ennek éppen nincsenek tudatában – számon lehet kérni a mintaszerű nyelvhasználatot. Ezt tudatosítani kell bennük, és fel is kell készíteni erre őket. A 90-es években ilyen témájú szakmai konferenciákat és tanfolyamokat, beszédtechnikai képzést szerveztünk az éppen akkor szerveződő, induló rádió és televízió szerkesztőségek munkatársainak.
A 2. évtizedben mintha lankadt volna az erdélyi professzionális beszélők képzés iránti igénye, mintha túlságosan is tökéletesnek éreznék magukat, a nyomtatás és a könyvkiadás új technikai lehetőségeivel pedig a felületesség, a gondozatlanság és a gondatlanság terjed az írásbeliségben. Pedig erre nem terjed ki a regionalitás mentsége, ez már a restellnivaló provincialitás megnyilvánulása.
A magyar nyelv és irodalom iskolai és iskolán kívüli oktatása
Magának a mozgalomnak is az iskola volt a főszíntere, fő szereplői pedig a fiatalok. De közvetlenül érdekelt bennünket az is, hogyan folyik az iskolákban a magyar nyelv és irodalom oktatása, megvan-e a kellő tudatosság és felelősség abban, hogy milyen ennek az oktatásnak a nyelvi igényessége és tartalmi színvonala, eredményessége. Egyáltalán: milyen magyar nyelven és milyen magyar nyelvet oktatnak iskoláinkban? Az AESZ felelősnek érezte mindebben magát, a magyar szakos tanárok pedig ki is nyilvánították, hogy szakmai szervezetüket látják benne.
Az AESZ partner volt a tantervek készítésében; amíg lehetősége volt rá, a tankönyvek lektorálásában, ellenőrzésében; szakmai konferenciákat szervezett (több alkalommal is pl. a helyesírás tanításáról), vállalta az együttműködést az Romániai Magyar Pedagógusok Szövegségével a tanárok továbbképzésében (a Bolyai Akadémián vagy a Teleki Oktatási Központban). Igaz ugyan, és ez jelentős eredmény volt, hogy az anyanyelvi versenyeket „hivatalosként” ismerte el a minisztérium, a szövetség normatív támogatását is elértük a Communitas Alapítványnál, mindezek az együttműködések és partneri kapcsolatok mégsem bizonyultak kellően eredményesnek, hatékonynak.
Véleményünk szerint ennek alapvető oka az, hogy nem érvényesül kellő igényesség sem a pedagógusok kiválasztásában, sem a felkészítésükben. A másik, amire mindenképpen hivatkoznunk kell, a tankönyvek nyelvi igénytelensége, amelyre nekünk már jó néhány éve nincs befolyásunk, csak a sajtóban tehetjük szóvá, nem sok eredménnyel. Az ezzel kapcsolatos tapasztalatainknak és elemzéseinknek összegzése A romániai magyar közoktatás, különös tekintettel az oktatási nyelv(ek)re című tanulmányunk (Fóris-Ferenczi Rita és Péntek János írta, megjelent a Nyelv és oktatás kisebbségben.
Kárpát-medencei körkép című kötetben, szerk. Bartha Csilla–Nádor Orsolya–Péntek János, Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2011). Az oktatással és az oktatás nyelvével való törődés folyamatosan jelen volt munkánkban, ennek további bizonyítéka a Bálint Emese és Péntek János szerkesztésében, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 5. köteteként megjelent Oktatás: nyelvek határán. Közelkép és helyzetkép a romániai magyar oktatásról című gyűjteményes kötet. De talán arra a szülőknek címzett levélre is hivatkozhatunk, amellyel a magyar nyelvnek mint tannyelvnek a fontosságára hívtuk föl azoknak a szülőknek a figyelmét, akiknek gyermeke most kezdi az iskolát (Milyen nyelven tanuljon a gyermek? Magyarul vagy románul?).
A közösségek nyelvi helyzetének tudományos igényű vizsgálata
A mozgalmat, az oktatást csak folyamatos szakmai munkával lehet megalapozni. A Kárpát-medencei szinten összehangolt élőnyelvi kutatások már a 90-es évek elején elkezdődtek. Fokozatosan épült ki a külső régiók szakmai központjaiban dolgozó magyar nyelvészek együttműködése a közös témákban, az azonos vagy hasonló nyelvi helyzetek és folyamatok vizsgálatában. A 2001-ben akadémiai háttérrel intézményesült kutatóállomások együttműködése az éppen itt, Illyefalván rendezett nyári szemináriumokon vált annyira szorossá, hogy létrehozhatták az első és máig egyetlen Kárpát-medencei magyar kutatóhálózatot, a Terminit.
Ennek a hálózatnak az erdélyi kutatóállomása a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet kolozsvári és sepsiszentgyörgyi munkatársakkal, szoros szimbiózisban az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségével. 1990 óta fokozott az az elvárás, hogy a nyelvészek közvetlenül járuljanak hozzá a közösség érdekeit szem előtt tartó nyelvstratégia kidolgozásához és megvalósításához. Ez a hozzájárulás elsősorban a nyelvi tervezésben valósul meg, és ennek alapvetően arra kell irányulnia, hogy minél kedvezőbbek legyenek a feltételei a magyar nyelv használatának és megtartásának. Ezeket a feltételeket nagyon tömören a következőkben határozhatjuk meg:
(1) Magukban a beszélőkben legyen meg a tudatos szándék és akarat, hogy meg akarjanak maradni a magyar nyelvben és magyar identitásukban. Ezért is különösen fontos, hogy a fiatalok fedezzék föl azt a többletet, amelyet csak anyanyelvük révén érhetnek el. (2) Legyenek meg a jogi, politikai, nyelvkörnyezeti feltételei a nyelvválasztásnak, ill. az anyanyelv szabad, teljes körű használatának. A beszélőknek minden támogatást meg kell adni ahhoz, hogy ismerjék nyelvi jogaikat, hogy éljenek, élhessenek velük, és legyenek érzékenyek minden korlátozásra vagy hátrányos megkülönböztetésre.
(3) Legyenek meg a feltételei, forrásai és eszközei annak, hogy a beszélők folyamatosan gazdagíthassák anyanyelvi műveltségüket; legyen meg a lehetőségük a nyelv áthagyományozására nem csupán a családban, hanem a teljes körű intézményes oktatásban is.
(4) Elengedhetetlen, hogy a magyar nyelv minden további korszerűsítése, szabályozása, a szaknyelvek bővítése és anyanyelvűsítése a magyar nyelv egészében történjék; ilyen értelemben folytatni kell a Kárpát-medencei magyar nyelvi tervezés legfontosabb programját, a határtalanítást. A nyelvi otthonosságot, a használt nyelvváltozat által is kifejezett közösségi szolidaritást csak a nyelvjárások, a helyi változatok használata biztosíthatja. A beszélőket bátorítani kell arra, hogy használják anyanyelvüket, beleértve a helyi változatot, és tartózkodni kell attól, hogy bárki is megbélyegezze e változatok beszélőit.
(5) Minden eszközzel javítani kell a magyar nyelv presztízsét, külső megítélését.
Számvetés a nyelvi hálózat eredményeiről
A Termini 10 éves jubileumán, a jubileumra kiadott kötetben és a Magyar Tudományos Akadémián 2011. november 24-én tartott konferenciánkon számvetést készítettünk a magyar nyelvi hálózat eredményeiről, fölvázoltuk azt is, melyek azok a témák, amelyekkel folyamatosan foglalkozni kell. Az AESZ-hez szorosan kapcsolódó Szabó T. Attila Nyelvi Intézet a következő témákban folytat kutatásokat (főállású kutató nélkül): nyelvi kapcsolatok, kölcsönhatások (Benő Attila); területi nyelvjárások, a moldvai magyarok és más peremszigetek nyelvi helyzete, nyelv és identitás (Péntek János); nyelvcsere, nyelvélesztés (Gál Noémi); tannyelvválasztás, kétnyelvű oktatás, revitalizációs oktatás, idegen nyelvek oktatása (Bálint Emese, Fodor Dóra, Sorbán Angella, Vremir Márta); szótárszerkesztés; fordítás; szaknyelvek (hivatali nyelv, közigazgatás stb.) (Fazakas Emese, Sárosi-Márdirosz Krisztina); interkulturalitás (kulturális szótár: Benő Attila és Péntek János).
A nyelvhasználat támogatásának és bátorításának szándékával az AESZ kiadásában jelentettük meg a román–magyar és a magyar–román közigazgatási szótárat, a román–magyar oktatásterminológiai szótárat, valamint a román–magyar kulturális szótárat. Ebbe a körbe tartozik az is, hogy folyamatosan közreműködtünk a kolozsvári kisebbségkutató intézet által magyar nyelven forgalmazott hivatalos szövegek és nyomtatványok nyelvi ellenőrzésében, eleget tettünk a hasonló céllal működő szerkesztői felkéréseinek. Mindez már közvetlen közönségszolgálatot jelent, azaz a közösség közvetlen szolgálatát.
Elhanyagoljuk a jelent, mert el vagyunk telve a múltunktól
A szövetség jelenlegi helyzetét, működésének hatékonyságát és eredményességét, tehetetlenségét vagy éppen kudarcait saját erőfeszítéseinken kívül, sőt annál valószínűleg nagyobb mértékben magyar közösségünk általános helyzete és hangulata határozza meg. A 20-22 évvel ezelőtti nagy reményekhez és célokhoz viszonyítva csalódással kell tapasztalnunk a kiegyensúlyozottság hiányát. Azt, hogy a szabadság kezdeti mámorától még mindig nem jutottunk el a felelősség józanságáig. A jogtól, a jog jogos igénylésétől a kötelesség, a kötelezettség vállalásáig. Azt, hogy még mindig alibiként kizárólag a többségiekre hárítjuk saját mulasztásainkat, rossz döntéseinket, végzetszerűnek tüntetjük föl a demográfiai kevesebbséget, saját kicsinységünket álcázzuk vele.
Azt, hogy még mindig beletörődünk a megaláztatásokba, hogy nem ismertük föl az emberi méltóság értékét, azt, amely kiemelhet bennünket a kisebbségi, a kisebbrendűségi helyzetből. Azt, hogy elhanyagoljuk a jelent, mert el vagyunk telve a múltunktól, és félve tekintünk a jövőre. Ennek az általános helyzetnek a következménye, hogy a csúsztatásokkal és mellébeszéléssel újra hitelüket veszítik szavaink, tabuk és eufemizmusok, fennkölt üresség és hamisság kezdik elhomályosítani a magyar nyilvánosság mondatait.
Ami pedig közvetlenül bennünket illet, életünk prózai részét: szövetségünk ügyintézése a két évtized alatt mindig korrekt és hatékony volt, ezzel kapcsolatban soha nem merült föl a gyanúja sem hibának, sem mulasztásnak. Voltak olyan időszakok, és ezek nem is múltak el véglegesen, amikor nekünk magunknak kellett megelőlegeznünk vagy éppen fedeznünk rendezvényeink vagy kiadványaink költségeit. Köszönöm a mindenkori munkatársaknak, hogy megtarthattuk hitelességünket. Nem harcoltunk, mint ahogy sokan állítják magukról Erdélyben, és hősök sem voltunk, de talán azt elmondhatjuk, hogy végeztük a dolgunkat, a közösségnek a nyelvvel foglalkozó, arra figyelő munkásai voltunk. Úgy gondoljuk, részünk van abban, hogy a nyelv belső mozgásában a korábbi, közel egy évszázados távolodás után a közeledés ideje következett el: a Kárpát-medencei magyarság nyelvi, kommunikációs közösséggé vált.
Erősödött az erdélyi magyarok nyelvi öntudata, tudatosabbá vált a nyelvhasználat, spontánabbá a váltás a helyi változatok és a közmagyar között. Erősödtek a nyelvi hűség kötelékei, növekedett a nyelvi igényesség a fiatalok körében. A meghívásunkat elfogadó kollégáink, barátaink már jelenlétükkel is azt igazolják, hogy együttműködésre és a nyitottságra törekedtünk, szövetségeseket kerestünk, és bennük, valamint az intézményekben, amelyeket ők képviselnek, meg is találtuk. Ez volt az egyetlen biztos tőkénk, amit úgy szokás nevezni, hogy „kapcsolati” tőke, a bizalom, ami hiánycikk mai világunkban, és ez kárpótolt bennünket azért is, hogy költségvetési, pályázati támogatottságunk mindig szűkös volt és bizonytalan. Ami volt, és ami van, azt mindenképpen köszönjük.
De csak most, a jubileumi visszaemlékezések időszakában érezzük igazán annak visszásságát, hogy noha a szakma és az erdélyi magyar nyilvánosság elismeri tevékenységünket, a politikai élet szereplői a jelek szerint nehezen tudnak megbarátkozni azzal, hogy mi csak a közösség iránti elkötelezettséget vállaljuk – véleményünk szerint az egyetlen lehetséges közös nevezőt a megosztott magyar világban – másfajta „lekötelezettséget” nem. Ezért történhetett meg az, hogy a támogatáspolitika erdélyi kedvezményezetti listáján nem kerülhettünk be még az 56 támogatott intézmény közé sem.
Csak abban reménykedhetünk, hogy azok, akik erről döntöttek, nem hasonlóképpen rangsorolják fontossági sorrendben 57-nek az erdélyi magyar nyelvet és nyelvhasználatot. Mindennél fontosabb azonban az, hogy ezalatt a közel egy emberöltőnyi idő alatt a fiatalok ezreit-tízezreit avathattuk be az anyanyelv bűvös körébe, a magyar kultúrába. És fiatalok új nemzedéke került be pedagógusként a magyar közoktatásba, közülük nagyon sokan az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége szakmai köréhez is csatlakozott.
A szakmabeliek, a nyelvészek körében is ott vannak már a fiatalok az idősebbek mellett, akik folytatják és megújítják, korszerűbbé és hatékonyabbá teszik elődeik munkáját. És ez az új nemzedék is tudatában van annak, hogy a nyelvet megtartó közösség és a közösséget éltető nyelv sorsa elválaszthatatlan egymástól.
Péntek János
A szerző az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke
A szöveg beszámolóként hangzott el a szövetség jubileumi rendezvényén Sepsiszentgyörgyön, 2012. május 18-án. Krónika (Kolozsvár)

Összetartozás?
Van, persze hogy van, ahol értelmetlen, sőt fájdalmas a kérdőjel.
Ilyen a múlt. Összetartozunk a múltunkkal. A történelmünkkel. Minden egyes napjával.
Örökre és eltéphetetlenül. Aztán e múlt, e história némely eseményét s alakját megpróbáljuk kitörölni önmagunkból. Az sem megy. Néhány eseményt és alakot gyűlölünk – az meg most, a jelenben szül újabb és újabb gyűlölséget. Nehéz tenni ellene, és egyre kevésbé látom, hogy lehetne egyáltalán. De felejtés, megtagadás, gyűlölet hasztalan: a múlt mi vagyunk. Mi játsszuk tovább.
„A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés…”
Nem oldotta békévé. Ki tudja, talán nem is oldhatja soha. Olyan sebeket ejtettünk egymáson a múltban, amelyek nem begyógyíthatóak. S a megbocsátó belepusztulna a megbocsátásba. Ez nem keresztényi mondat, tudom. S félem is az Istent miatta. S azt is tudom, nincsen kibúvó az utolsó ítéletnél – hát csak azt fogom tudni dadogni, hogy az elkövetett rettenetes bűnöknek csak egyikéről esett szó mindig, csak az egyiknek járt ki a tisztelet s az emlékezés. A mások rettenetes bűneit mindig illett nagyvonalúan megbocsátani, s még inkább elfelejteni. Ez növesztette naggyá ismét a gyűlöletet.
A múltunkkal összetartozunk tehát, de múltunk emlékei s az emlékekből, családi legendáriumokból fakadó, jelenbe nyúló ítéletek s gyűlölségek mélyen megosztanak bennünket. Nem mi, most élők leszünk azok, akik ezen felülemelkednek. Sebaj. Egy illúzióval legfeljebb kevesebb. Aztán, persze, összetartozunk ővelük, akiket ezen a napon elszakítottak mitőlünk.
1920. június 4., 16.30. Nem elfelejthető pillanat. S ők – mi vagyunk.
Nincs kérdőjel, ha közéjük megyek. Oda, ahol elrongyosodott a csönd, dunyhát húz magára a csecsemősírás is, oda, a hegyek közé. Vagy Kassára, reménykedve, hogy Márai majd megvált bennünket. Vagy éppen a Délvidéken, Csáth rémlátomásai közé. Lám-lám, doktor úr, semmi az ópium iszonyata ahhoz képest, amit a történelem produkált fél kézzel arrafelé…
Összetartozom velük.
Összetartozás? „»Szeresd a magyart, de ne faragd le« – szóla, / »Erejét, formáját, durva kérgét róla: / Mert mi haszna símább, ha jól megfaragják? / Nehezebb eltörni a faragatlan fát.«” Arany János üzen így a Toldi estéjében, s Hunnia mélysége, csodája világlik fel az üzenetből. A zsírral kevert korommal kent hajú hajdúk bizonysága és tanúságtétele, a nyakas reformáció halk, szótlan, mély ereje és elpusztíthatatlansága. Leborulok eléjük…
„S íme virágzik a mandulafácska merészen a télben,
Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd!
Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,
Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?”
Íme, Janus Pannonius szelíd szavával szól Pannónia is. A mély zengésű orgonán búgó egyetemes katolicizmus s a szent, templomépítő, fenséges barokk – leborulok eléd… Mert összetartozom véletek is.
Összetartozunk mi sok mindennel, csak nem tudunk róla. Vagy nem merünk tudni róla. S mert nem merünk, s mert a múlt elválaszt, s mert mást és mást meséltek szüleink, hát idehaza, idehaza térben és időben, vagyis hát a maradék hazában és ebben a nyomorult, szánalmas jelenben inkább gyűlölködünk. Egyszerűbb is, látványosabb is talán, csak hát, ha így folytatjuk, belehalunk. Ezért inkább menekülök. Gyerekekhez, megjuhászodott önmagamhoz. Odaátra, Wass Albert tizenhárom almafája alá, Nyirő Uz Bencéjéhez, Tamási rengetegébe. Balassi szép szavához, Márai bölcsességéhez. Csáth Gézához, Kosztolányihoz. Ha kell, egészen az Adriáig. Otthon vagyok az Őrvidéken, s ismerem a testőr költő minden panaszát. Enyém Hunnia s Pannónia – s tudom a varázslatot:
„Ha új tatárhad, ha kufárhad
özönli el a tiszta tájat,
ha útaink megcsavarodnak,
mint giliszta, ha rátapodnak:
te mondd magadban, behunyt szemmel,
csak mondd a szókat, miktől egyszer
futó homokok, népek, házak
Magyarországgá összeálltak.”
Illyés is megvigasztal… De növekvő rettegéssel értem egyre mélyebben
az ifjú Babitsot:
„Gyülöllek: távol légy, alacsony tömeg! / ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha / nem hallott verseket ma, múzsák / papja, erős fiatal füleknek.”
Lám, nem is Babitsot: Horatiust. S már nem szállok szembe vele. Mivel otthon vagyok mindenütt, mindenütt a múltban, mindenütt a régi hazában, csak itt nem vagyok otthon, a „varázstalanított” világban és a tömegben, hát én igenis az arany középszert kívánom. Sajnálom. De élni akkor is gyönyörűség. E világ ellenében is…
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap. Erdély.ma

Mentőövet” kínálnak a helyi magyar vállalkozók számára
Három hónapos a Kárpát Régió Üzleti Hálózat kolozsvári irodája
Anyaországi kezdeményezésre hozták létre azt az irodahálózatot, amelynek célja megkönnyíteni a külhoni magyar vállalkozókkal való kapcsolatteremtést és üzletkötést, az etnikai adottságokra építve gyümölcsöztetni a helyi szakemberek szellemi tőkéjét és gyakorlati tapasztalatát. A Kárpát Régió Üzleti Hálózat első üzletfejlesztő irodája három hónappal ezelőtt Kolozsváron alakult meg, utána hasonlók követték Romániában Nagyváradon, Székelyudvarhelyen és Sepsiszentgyörgyön, Szlovákiában Dunaszerdahelyen és Kassán, Szerbiában Szabadkán és Újvidéken, Horvátországban Eszéken, Ukrajnában Ungváron. A kolozsvári láncszem kezdeti szakaszának tapasztalatairól készítettünk interjút Vass Attila irodavezetővel, amelyből kiderül, hogy a hazai magyar üzletemberek még nem ismerik kellő mértékben ezt a fajta segítséget, amely számukra akár kedvező változásokkal is kecsegtethet, vagy az is meglehet, nyaralás utánra halasztották igénybevételét.
A kolozsvári iroda vezetője Vass Attila közgazdász, adószakértő, asszisztense pedig Bíró Biborka Eszter jogász. Szerintük az eltelt első három hónap alatt az előzetes számításnak megfelelően alakult forgalmuk. A főnök pontosabban fogalmaz:
– A legnagyobb érdeklődés magyarországi cégek részéről érkezett, amelyek Romániában, főleg Erdélyben szeretnének vállalkozásba kezdeni, tevékenységükkel terjeszkedni. Ők kapcsolatokat, partnereket kerestek nálunk, eddig körülbelül ötvenen.
– Milyen gazdasági ágazatokban?
– Számítástechnika, programozás, építkezési szektor, különböző ipari termékekkel való kereskedés, humán erőforrási szolgáltatások terén érdeklődtek.
– A kapcsolatteremtésben fontos az ismertség, népszerűség, a személyes kapcsolatok kialakítása. Önök hol és hogyan gyakorolták ezt?
– Részt vettünk egy magyarországi, a külgazdasági szakemberek számára szervezett konferencián, amelyen sok olyan vállalkozóval találkoztunk, akik érdekeltek a tevékenységük itteni kiszélesítésében. Ott voltunk a 30. Tusványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor gazdasági kérdéseket taglaló sátrában, ahol előadásokat szerveztünk, szeptemberben részt veszünk a Romániai Magyar Üzletemberek Egyesülete által rendezett találkozón. Szóval ezek a rendezvények folyamatosan zajlanak.
– Milyen más eredményt tudnak felmutatni?
– Feltérképeztük a helyi szakembereket, a könyvelőket, az ügyvédeket, a jegyzőket, és ezt az adatbázist folyamatosan feltöltjük.
– Mi az, amit nem sikerült az elképzelt terv szerint megvalósítani?
– A helyi vállalkozókkal való kapcsolat felvétele vonatkozásában még van pótolnivalónk, mert körükben nem vagyunk eléggé ismertek. Kevesen jelentkeztek eddig, pedig a kolozsvári irodához öt megye tartozik: Kolozs, Máramaros, Beszterce-Naszód, Fehér és Hunyad.
– Romániában ezekben a hónapokban legalább kétféle, gazdasági és politikai válság tombol. Érezhető-e ez a vállalkozói életben?
– Erősen érződik a krízis, mert minden egyes üzleti döntés előtt nagyon óvatosak a vállalkozók, a kockázatokat minimálisra próbálják csökkenteni. Ez azt jelenti, hogy körültekintőbben terjeszkednek, kevesebbet fektetnek be, és a döntési-kivitelezési folyamatok lelassultak. Mindezek ellenére a mi területünkön még ilyen körülmények között is hetente két-három cég alapítására került sor azok közül, akikkel mi tárgyaltunk.
– Történt-e valami érdekes esetük a három hónap alatt?
– Általában nem, mert minden érdeklődő kielégítő választ kapott. De azért akadt olyan hazai vállalkozó, aki pénzt szeretett volna kölcsön kapni tőlünk. Mi azonban nem vagyunk pénzintézet, csak a lehetőségeket tudtuk neki felsorolni. Minden irodának megvannak a maguk sajátosságai. A nagyváradi kollégámhoz a határmenti megyék tartoznak, ezért közvetlen kapcsolatban van a határon túli megyékkel is. A tömbmagyar területen működő irodában számszerűleg több a magyar vállalkozó. Ha olyan anyaországi kérés akad, amely egész Erdélyre vonatkozik, akkor elosztjuk a munkát a négy iroda között. Fontos, hogy a helyi vállalkozók jelentkezzenek, érdeklődjenek, mutassák meg terveiket, ismertessék velünk problémáikat, mire lenne szükségük, hogy jobban konszolidálják vállalkozásukat. Sok olyan jelzést kaptunk, hogy majd a nyár elmúltával fognak jelentkezni.
A Kárpát Régió Üzleti Hálózat kolozsvári irodája minden hétköznap 9–16 óra között várja ügyfeleit. Elérhetőségei a következők: Horea út 3. (a Kolozs Megyei Kereskedelmi és Iparkamara épülete), I. emelet, 105-ös szoba, tel./fax: +40372-302-933, 04736-301-495, www.crbnetwork.eu, attila.vass@crbnetwork.eu, office@crbnetwork.eu.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

Beszélgetés Fazekas László, felvidéki református püspökkel
Isten nem véletlenül teremtett minket magyarnak
Az Algyógyi keresztyén ifjúsági központban szervezte idei nyári táborát a komáromi református gyülekezet. A táborvezető, Fazekas László, a szlovákiai Református Egyház püspöke, aki egyben a komáromi gyülekezet lelkipásztora is.
Őt kérdeztük a tábor jellegéről, ittlétük céljáról. És persze szóba kerültek a felvidéki és erdélyi magyarság közös gondjai is.
– Régi vágyunk volt a gyülekezettel ellátogatni Erdélybe. Ezért az idei gyermektáborunknak itt kerestünk megfelelő helyszínt. Interneten találtam az algyógyi központra, ami nagyszerű táborhelynek bizonyul. Ez alkalommal azonban megpróbáltuk a szülőket, nagyszülőket is bevonni a táborozásba, hogy a családok is közelebb kerüljenek egymáshoz. Így állt össze egy negyvenfős csapat, gyerekekből szülőkből, nagyszülőkből, akikkel aztán felkerekedtünk, hogy legyőzve az 550 kilométeres távot itt tölthessünk egy szűk hetet. Ittlétünk a szokásos csendes hetek programja szerint zajlik. Délelőtt biblia témát vezetünk fel gyermeki szemszögből megközelítve, majd a gyermekekkel és felnőttekkel külön csoportban fejtegetjük a szentírás üzenetét. Este evangelizációs istentisztelettel zárul a nap. A délutánokat pedig arra fordítjuk, hogy megismerjük a vidéket.
– Röpke egy hét alatt mit sikerült megismerni Hunyad megyéből, illetve Dél-Erdélyből?
– Elsőként természetesen az algyógyi termálfürdőt, illetve ennek környékét látogattuk meg, aztán voltunk Vajdahunyadon, ahol a helyi lelkész vezetésével ismerkedhettünk a vár történelmével, egy délutánt Déván töltöttünk, és Gyulafehérvár, illetve környékének megismerése is szerepel a programban. Mivel én is ritkán fordultam meg Erdélyben és a csapatban vannak olyanok, akik még soha nem jártak erre, minden újszerűen hat. Nagyon szép vidék ez. Ami pedig az itt élő magyarságot illeti, úgy hiszem, ugyanazokkal a nehézségekkel küzdünk, hiszen elszakítottságban élünk Trianon óta és ezt mindannyian érezzük.
– Mennyire szoros a kapcsolat a felvidéki és erdélyi református egyházak között?
– Eddig is létezett egyfajta kapcsolat, de 2009. május 22. óta ez még elevenebbé vált, azáltal, hogy létrejött a Magyar Református Egyház, amelynek tagja lett a Kárpát-medence minden református egyházkerülete. Tavaly, mi, mint Szlovákiai Református Keresztyén Egyház is taggá váltunk, egy ratifikációs csatolmány által. Ezenkívül, a Felvidéki Református Egyház testvér-egyházkerületi viszonyban van a Királyhágómelléki Református Egyházkerülettel, Csűry István püspök úrral nagyon jó a kapcsolatunk, kölcsönösen látogatjuk egymást, és próbáljuk ezt a kapcsolatot úgy rendezni, hogy ne csak felső, egyházvezetői szinten, de egyházmegyei, sőt gyülekezeti szinten is szorosabbra fűzzük a szálakat.
– Milyen lélekszámú a felvidéki református egyház és hogyan alakult a lélekszám az utóbbi években?
– Tudvalevő, hogy az első Csehszlovák Köztársaság idején még Kárpátalja is hozzánk tartozott, és tulajdonképpen ettől számolhatunk egy különálló református egyházzal. Viszont 1938-ban megtörtént a visszacsatolás, és akkor újra a magyarországi református egyházhoz tartoztunk. A második világháború után újra kellett szervezni a Szlovákiai Református Egyházat, és jelenleg, a 2001-es statisztika alapján 110 ezer református van Felvidéken. Közülük olyan 18-20 százalék szlovák ajkú. Mindig is voltak szlovák reformátusok, de főleg az elmúlt húsz évben a számuk erősen megnövekedett. Egyre erősebb az asszimiláció, és egyre több gyülekezet vált nyelvet. Ez annak köszönhető, hogy a magyar iskolákat egymás után zárják be, és a magyar szülők akkor vagy utaztatják gyermeküket egy távolabbi magyar iskolába, vagy beíratják egy közeli szlovák tanintézménybe. De ezeknek a gyerekeknek a kulturális gyökerei elszegényednek, elsorvadnak, gyakran el is vesztik a kulturális kapcsolódásukat és ezt követően asszimilálódnak. Nagyon sok gyülekezetünk van, ahol ezt az asszimilációt szemmel követhetjük, és megtörténik a nyelvváltás, amikor magyar gyülekezetből átáll szlovák ajkú gyülekezetté, amikor már szlovákul tartják az istentiszteletet. Tehát a szám így alakul: most a 2011-es statisztika alapján 98 ezer és valahány száz a reformátusok száma, de ez sajnos elég pontatlan adat.
– Erdélyben is egyre gyakrabban találkozni román reformátusokkal, kétnyelvű szertartással. Felvidéken, ahol szintén történelmi magyar egyháznak számít a református, hogyan kezelik ezt a kétnyelvűséget?
– Ma már kétnyelvű egyház vagyunk. Szlovákia keleti részén, Kassától keletre és Kassa környékén 1994-ben alakult két szlovák egyházmegye. Ezt a szlovák lelkipásztorok és egyházi vezetők kérték. Hál’Istennek békességben megvagyunk. Gyűléseinket eleinte két nyelven tartottuk, az utóbbi időben pedig tolmácsot biztosítunk, hogy szlovákra fordítsa a magyar nyelven elhangzó beszédeket, és úgy tűnik, idő és nyelvi pontosság szempontjából is ez a jobbik megoldás. A szlovák gyülekezetekbe igyekszünk szlovák anyanyelvű lelkészeket kihelyezni, ha vannak jelentkezők a teológiára, de vannak magyar lelkipásztorok is, akiknek szlovák érettségijük van, vagy jól beszélik a szlovák nyelvet. Komáromban is megtörténik, hogy a rokoncia révén egy-egy család kétnyelvű szertartást igényel akár keresztelő, akár esketés vagy temetés esetén. Tehát megpróbáljuk az evangéliumot hirdetni mindenkinek. Az asszimilációt nagyon nehéz megállítani, pedig én azt tartom, hogy Isten nem véletlenül teremetett minket magyarnak, mint ahogy nem véletlenül teremtett valakit szlováknak sem, és mindez érték és ezt meg kellene őrizni. Én az asszimilációt nem tartom keresztyén dolognak, sőt Krisztus ellenesnek, evangélium ellenesnek tartom.
– Sajnos az asszimiláció Erdélyben sem lankad. Külső látogatóként azonban sikerült-e még olyan értékekre találni itt, amiért esetleg visszatérnek e vidékre?
– Mindenképpen. Én úgy látom a csapaton, hogy mindannyian örülnek ennek az egyhetes ittlétnek, mindenkinek sikerült itt lelkiekben, szellemiekben gazdagodnia. És ha Isten éltet bennünket, biztos vagyok benne, hogy visszatérünk, ha nem is pont ide, de Erdély más vidékére, megismerni az itteni történelmi, kulturális értékeket, találkozni a magyar közösségekkel, mert mindenképpen jó tudnunk egymásról, hogy ha kell, akkor erkölcsileg, vagy bármi más módon segíteni tudjunk egymáson.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Meg kell őriznünk Szent István hagyatékát
A keresztény magyar államalapításra emlékeztek augusztus 20. alkalmából Csíkszeredában. A rendhagyó ünnepségre – melynek főtámogatója az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács volt – a Mikó-vár udvarán került sor hétfő délután, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) csíkszéki szervezetének rendezésében.
Az ünnepség a történelmi egyházak képviselőinek áldásával vette kezdetét. Csapai Árpád a csíkszeredai Sapientia egyetem lelkésze beszédében Szent Istvánt egy új korszak megteremtőjének nevezte, aki egy európai kultúraadó országot hozott létre. A római katolikus pap annak a meggyőződésének adott hangot, hogy az idő a magyarságnak dolgozik, és megteremtődik egy új, igazi keresztény magyar nemzet, melynek élén a közösség iránt elkötelezett nemzeti gondolkodású vezetők állnak.
„Úgy nézünk vissza Szent Istvánra, mint arra a bölcs emberre, aki kősziklára igyekezett építeni országát” – fogalmazott prédikációjában Szatmári Szilárd református tiszteletes. Hangsúlyozta: nagy királyunk megsejtette, hogy nem elég a népnek kenyeret és földet adni, hanem templomokra is szükség van. „Csak az égi haza felé törekvő ember tud egy erkölcsi alapokon nyugvó országot teremteni itt a földön. Építsük kősziklára egyéni életünket, nemzetünket, hogy meg tudjuk őrizni házunkat, hazánkat” – nyomatékosította a lelkész.
György Szilárd, a csíkszéki EMI elnöke szónoklatában a Szent István által teremtett rend fontosságára hívta fel a figyelmet, melynek köszönhető a magyarság fennmaradása. Az ország határai ugyan már nem tükrözik az akkoriakat, de nemzetünk megmaradt és továbbra is meg kell tartanunk az anyanyelvünket, vallásunkat, vagyis meg kell őriznünk Szent István hagyatékát – mondta az EMI csíkszéki elnöke.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács képviseletében György Attila szólalt fel a szép számban összesereglett közönség előtt. A magyar lélekhez és szívhez szóló beszédében elgondolkodtatónak nevezte, miként jutottunk odáig, hogy idegen zászlók alatt ünnepeljük államiságunk ezer sokadik évfordulóját, Csíkszeredától Ungvárig és Szabadkától Pozsonyig. Ugyanakkor hangsúlyozta: „amikor Magyarországról szólok, akkor az itthonról beszélek, mert a szívünkben még mindig és mindenkor Magyarország alakú űr maradt, ahol Csíkszereda is Magyarország, Ungvár is Magyarország, Kassa is Magyarország, és Szabadka is Magyarország. És ezer év után újra magyar állampolgárok is vagyunk, ezt azért nem szabad említés nélkül hagyni. Gondolom, ha erre gondol, akkor valahol ott a szentek társaságában István királyunk is elmosolyodik, és biccent kicsit”.
György Attila rámutatott: „minden elmúlik, csak a nemzet marad, és az ország, amely akkora, amekkora, de amíg létezik, benne van a lehetőség az újabb dicsőségre. A nagyhatalmi státus ugyanis a szívekben lakik, és nem négyzetkilométerekben mérik. Példa erre a nyolc aranyérem, amelyekkel a nagyhatalmak sorába tértünk vissza Londonban.
Az augusztus 20-i ünnepségen Kovács Gábor Hunor szavalt, Bándi Enikő pedig kalotaszegi dalokat énekelt. A csíkzsögödi Harom Néptáncegyüttes fergeteges táncbemutatóval szórakoztatta a közönséget, amely vastapssal jutalmazta a produkciót.
Létai Tibor
Székelyhon.ro

Az Igazság Napja Sepsiszentgyörgyön
A szervezők adatai szerint huszonötezer résztvevő volt jelen az Igazság Napján Sepsiszentgyörgyön. Az egybegyűltek a Székely Mikó Kollégium visszaállamosítása ellen tiltakoztak, megmutatva a mindenkori hatalomnak, hogy nem félnek utcára vonulni a jogaikért.
Reggel tíz órától már folyamatosan érkeztek a buszok Sepsiszentgyörgyre, a város minden bejáratánál hosszú, tömött sorokban, énekelve vonultak a tüntetők. A városközpontban már péntek este felszerelték a színpadot és lezárták a forgalmat, az Igazság Napjára érkezők zavartalanul vonulhattak be a Székely Mikó Kollégium elé. Délben fél 12-kor, miután a város templomaiban véget értek a misék és istentiszteletek, egyszerre szólaltak meg a harangok, és a hívó szóra özönleni kezdett a tömeg az iskola előtti rendezvényre. A tüntetésre Erdélybõl és Magyarországról egyaránt érkeztek az emberek, de volt, aki Németországból jött haza azért, hogy kiálljon egykori iskolája mellett. A szervezők tájékoztatása szerint mintegy huszonötezer ember vett részt a rendezvényen, a rendőrség adatai szerint azonban nyolcezer.
Elsőként Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese és Antal Árpád polgármester köszöntötték az egybegyűlteket, mindketten kiemelve az Igazság Napjának jelentőségét. Kató Béla beszédében rámutatott, igen nagy a baj és ennek jele az is, hogy a négy erdélyi magyar történelmi egyház képviselője és a civilek, valamint a politikum együttes erővel, közösen lépnek fel az ügyben. Antal Árpád polgármester a katalán példát mondta el a tömeg előtt, hiszen amikor a spanyol parlament kijelentette, hogy nem létezik a katalán nemzet, ők kivonultak több tízezren az utcára és megmutatták magukat. „Ma mi vagyunk a katalánok. A mi létünket tagadják, a mi közösségünk tagjait fenyegetik börtönnel, a mi jogainkat akarják jogtalanul elvenni. Ma nekünk kell kiállni és kiáltó szóval kiáltani, hogy létezünk, tagjainkat megvédjük és javainkat nem adjuk” – hangsúlyozta a városvezető.
A polgármester arra is felhívta a figyelmet, hogy az erdélyi magyarság tagjai az elmúlt évtizedekben lojális tagjai akartak lenni a román államnak, de elvárva, hogy jogait tiszteletben tartsák. „Az elmúlt száz évben nem tettünk egyebet, mint szülőföldünkön maradtunk. A határok jöttek-mentek a fejünk fölött, de mi itt maradtunk” – mondta Antal Árpád, gondoltatait pedig Kós Károly szavaival zárta, kiemelve, hogy „lojálisak vagyunk inkább, mint rebellisek, építők semmint rombolók, de csak azzal a feltétellel, ha megadatik számunkra mindaz, amit nélkülözhetetlennek tudunk.” Sepsiszentgyörgy polgármestere kiemelte a Mikó-ügy súlyosságát, melyben egy mondvacsinált, hazug per végén börtönbüntetésre ítéltek két magyar embert és erőszakkal államosítanák vissza az egyházi tulajdont. „Azért vagyunk ma itt, mert az önkényes visszaállamosítás és jogtalan ítéletek ellen tiltakozunk. A mai nap az Igazság Napja, tiltakozunk az igazságtalanság ellen, az a nap, amikor megmutatjuk a magyar közösség erejét” – emelte ki Antal Árpád. A polgármester azt is elmondta, az önkormányzat azért nem veszi át a Mikó épületét, mert az mindig a református egyházé volt. A városvezető dokumentumokkal is bizonyította a tömeg előtt a Mikó-per igazságát: az egyház és az építők között köttetett szerződéssel, tanügyminiszteri engedéllyel, és azzal is, hogy 1948-ban megjelent a hivatalos közlönyben, a Mikót az egyháztól vették el. Antal Árpád tanúkat is hívott, olyanokat, akiket nem idéztek be a bíróságra, de a Mikóban tanultak és bizonyítják, hogy az iskola az egyház tulajdona volt. „Értük és az új generációért gyűlt egybe ennyi ember Sepsiszentgyörgyön, azért, hogy a jövő gyerekei ebben az isklában tanulhassanak. A Mikós szellem ma is tisztességes kemény munkával és a szülőföld szeretetével jelent egyet. Itt nem csak a Mikóról van szó, nemcsak arról van szó, hogy két erdélyi magyart börtönnel fenyegetnek igaztalanul! Itt arról van szó, hogy mondvacsinált ürüggyel bárkit meg lehet hurcolni, bárkinek a tulajdonát el lehet venni, csak azért, mert magyar. Azért vagyunk itt, hogy megmutassuk, van erőnk, össze tudjuk zárni a sorainkat, ha veszély fenyeget, hogy nem engedjük meg senkinek sem, hogy csorbítsa közösségi jogainkat és elszedje javainkat” – jelentette ki a polgármester.
Beszéde végén a polgármester megköszönte Sánta Imrének és társainak az 55 napos tiltakozást, akik élkül nem valósulhatott volna meg az Igazság Napja. „Legyen világos mindenki számára, másfél millió magyart nem lehet börtönbe hurcolni” – zárta beszédét a városvezető.
Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke beszédében az összefogásra hívta fel a figyelmet, hiszen nyilvánvaló, hogy erre van szükség, amikor közönséges lopás történik a hatalom nyomására. A püspök az iskola államosításának körülményeiről beszélt, mely egyik napról a másikra történt, megfellebezhetetlenül vették el az ingatlant az egyháztól. „Elvették és kész. Ezt jogi nyelven álllamosításnak lehet nevezni, becsületes magyar nyelv ezt viszont közönséges lopásnak hívják” – mondta a püspök. Most pedig – tette hozzá –, mégis az egyháznak kell bizonygatnia igazát, mert a visszaszolgáltatások elakadtak, sőt a folyamat teljesen leállt. Az egyházfő nézőpontja szerint ezzel a Mikó-üggyel betelt a pohár, ez ellen fel kell lépni, mert a bírósági döntésnek üzenetértéke van, azt üzeni, hogy Románia nem jogállam, és a jogsérelemeket nem orvosolja. „Mi tudjuk, hogy mi az igazság, hogy tőlünk vették el. Mi nem a másét kérjük, hanem a sajátunkat. Ítéljenek el minket is, de az igazságért akkor is kiállunk, felemeljük szavunkat és tiltakozunk követelve, hogy tartsák tiszteletben az egyház vagyonát” – üzente a református püspök.
Jakubinyi György, a gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye érseke, az egyházak közötti összefogásról beszélt, mely már 22 éve dolgozik azon, hogy az elkobzott vagyonokat közösen visszaszerezzék. „Közösen harcoltunk az elkobzott egyházi vagyonért, és ezt az utat végigjárva látjuk, hogy kevés hányada valósult meg elvárásainknak, pedig 22 évvel ezelőtt azt gondoltuk, véget ért a diktatúra.” Az érsek hangsúlyozta, az egyház nem meggadagodni akar és elvenni sem akarja azt, ami a másé, jogos tulajdonát követeli, őseik örökségét, megvédve közösségük tagjait, felekezettől függetlenül. „Mi nem akarunk gazdagodni, és jobb megélhetés után sem vágyakozunk. Őseink örökségéről van szó, ami bennünket kötelez”.
A katolikus érseket követően Bálint Benczédi Ferenc, a Magyar Unitárius Egyház püspöke szólalt fel, az égbekiáltó igazságtalanságok ellen emelve fel szavát. „Sajnálatos, hogy javainkan 22 évvel a rendszerváltás után még mindig nem jogos tulajdonosai, hanem kéregető koldusai vagyunk. Itt az idő, hogy összefojunk és megálljt kiálltsunk a gonosznak. A felekezetek közötti és nemzetközi összefogásra kérem fel mindannyiukat, a nemzetszeretet jelentse számunkra mindig a közösség iránti felelősségvállalást” – hangsúlyozta az unitárius püspök. Beszéde végén kiemelte, ma Romániában az állam és egyház viszonya rendezetlen, rendezettségéről pedig akkor lehet beszélni, amikor az igények maradéktalanul teljesülnek: az ingatlanok visszaszolgáltatása, felekezeti oktatás támogatása és biztosítása.
Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke az egyházkerület hívő népének üzenetét tolmácsolta, kiemelve, hogy „mielőtt megvádolnának azzal, hogy a mai tüntetést nyomást gyakorol az igazságszolgáltatásra, jelentsük ki, hogy Bukarestből irányított bólogató igazságszolgáltatók gyakoroltak nyomást a magyar közösségre, egyházra”. A püspök beszédében a magyar ingatlanok helyzetéről szólt, melyeket jogtalanul elállamosítottak: „Székely elődeink lidérces álmaikban sem gondolták volna, hogy idegeneknek építenek iskolát” – mondta a püspök. A visszaszolgáltatás mértéke Románia szégyenfoltja – hangsúlyozta, hozzátéve, hogy Nyugat-Európa nem vehet részt a sorsrontás ügyében, és nem nézheti tétlenül Magyarország sem, hogy kezet emelnek a magyar tulajdonra.
Az Evangélikus-Lutheránus Egyház részéről Fehér Attila szólalt fel, családhoz hasonlítva az egybegyűlteket, akik egy közös, szent célért jöttek össze, jelezni a külvilág felé az egymáshoz tartozást. A családokat a tragédia, sértés is összehozza – mondta a lelkész, a szolidaritás pedig kihat az egész közösségre, nem csak az egyénre. „Nem a félelemnek, hanem az erőnek, igazságnak, és szeretnek gyermekei vagyunk. Ezért nem nézhetjük tétlenül, hogy elrabolják a jövő generáció közösségének biztonságát” – emelte ki a lelkész.
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, EP-képviselő a Mikó-ügy mellett más igazságtalanságokra is felhívta a figyelmet, hiszen ma kezdődik Kassán is egy alkotmánymenet, a szlovák állampolgárságuktól megfosztott magyarokért. A képviselő elődeit is felsorolta, akik a Székely Mikó Kollégiumban tanultak, hozzátéve, hogy ezért érezte kötelezőnek a jelenlétet a tüntetésen, hiszen itt tanult és nevelkedett az édesapja és a nagyapja is.
Tőkés a román miniszterelnököt emlegette beszédében, aki – akárcsak a katalánok esetében – kijelentette, hogy Székelyföld nem létezik. „Isten nem ver bottal, tartja a közmondás, de ezt félretéve is, jelenlétünk, puszta jelenlétünk cáfolata annak, hogy igenis Székelyföld létezik és élni fog, és él az Isten és él az igazság, mert lennie kell Székelyföldön, lennie kell Romániában, lennie kell a Kárpát-medencében, lennie kell Európában az igazságnak. Mert Isten maga az igazság, ezért teszünk bizonyságot a mai napont Istenről és az igazságról”– jelentette ki Tőkés László. A magyar közösség nem fél, nem félt a rendszerváltáskor sem, és nem fél most sem, és ezt a hatalomnak is látnia kell: „Romániának teljesítenie kell az európai csatlakozáskor vállalt kötelezettségeit, és vissza kell szolgáltatnia az egyházak elkobzott vagyonát” – hangsúlyozta a demostráción az európai parlamenti képviselő.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke konkrét felkiáltással állt fel az emelvényre: El a kezekkel az egyáhzi vagyontól! Ne vegyétek el azt, ami a mienk! – fogalmazta meg a tüntetés célját. Nem lehet igazságtalanságot tenni egy egész nemzeti közösséggel – mondta az elnök, hozzátéve, hogy a azért gyűltek össze a tüntetők Sepsiszentgyörgyön, és azért támogatják őket még százezrek és milliók a nagyvilágban, mert az erdélyi magyar közösség múltja és jövője forog kockán.
„Az igazi tét sokkal nagyobb, mint a Mikó. A marosvásárhelyi polgármester vérszemet kapva máris szemet vetett a vásárhelyi magyar iskolák épületére. Lehet, hogy még nem jutott el mindenkihez az aggasztó hír, de a nagyváradi polgármester már hangosan arról álmodik, hogy visszalopja a katolikusok tulajdonát, a pénzügyi palotát. Tele van az ország őrült álmodozókkal, és azért vagyunk itt, hogy az ő álmuk ne valósuljon meg. Azért jöttünk ide, hogy közösen mondjuk: le a kezekkel az egyházi és közösségi vagyonról” – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke.
Az elnök beszédét követően az Igazság Napja kiáltvány elfogadásával ért volna véget a rendezvény, a tömeg azonban hosszú perceken át skandálta Sánta Imre lelkész nevét, aki végül felszólalt a tüntetők előtt. Azokhoz szólt, akik 55 napon át vele együtt a hátukkal védték az iskolát, tartották a hátukat és kiálltak az igazságtalanság ellen, ma pedig ismét eljöttek és bizonyságot tettek. „Őket illesse a taps, és mindazokat, akik nem hagyják magukat megfélemlíteni. Nap mint nap úgy köszöntem el az iskola előtt, hogy találkozunk holnap is. Ma is azt mondom találkozunk, ha kell, ha szükség lesz rá” – mondta a lelkész.
Az Igazság Napja a kiálltvány elfogadásával és a magyar, illetve székely himnuszok eléneklésével ért véget.
Both Ildikó
Székelyhon.ro

Rákóczi Szövetség: beiratkozási ösztöndíj felvidéki és partiumi iskolakezdőknek
- Több mint 3500 felvidéki és 700 partiumi magyar iskolakezdő részesül a Rákóczi Szövetség beiratkozási ösztöndíjában - közölte a szervezet hétfőn az MTI-vel.
A szövetség tájékoztatása szerint januárban és februárban 3582 diákot írattak be Szlovákiában magyar iskolába, ez több, mint a 2011-ben, illetve 2010-ben magyar iskolába beíratottak száma.
Az ösztöndíjak átadása szerdán Kassán, a Márai Sándor Alapiskolában veszi kezdetét a Rákóczi Szövetség beiratkozási programjának keretében. Az ösztöndíjakat szeptember és december között csaknem száz felvidéki magyar településen tervezik átadni - írták.
A Rákóczi Szövetség beiratkozási programja keretében minden felvidéki magyar iskolakezdőt részesíteni kíván az ösztöndíjban. A felvidéki tapasztalatokra alapozva, a Rákóczi Szövetség programját az idén kiterjesztette Nagyvárad, Margitta és Belényes magyar iskolakezdőire is, tekintettel az ottani asszimilációs folyamatokra.
A három partiumi városban szeptember folyamán mintegy hétszáz diák részesül a beiratkozási ösztöndíjban.
Az ösztöndíj értéke 10 ezer forint; támogatási szerződés keretében vehetik át az iskolakezdők szülei.
A szervezet tájékoztatása szerint a program célja, hogy ráirányítsa a magyar családok figyelmét a magyar iskolaválasztás fontosságára és helyességére. A program minden év decemberében veszi kezdetét az óvodások megajándékozásával, illetve a szülőknek írt levéllel, amelyben a magyar iskola előnyeire, az ott megszerezhető többlettudás lehetőségére, valamint a magyar közösség megmaradása és a magyar iskolaválasztás közötti összefüggésre hívják fel a szülők figyelmét.
Budapest,MTI

Mikó-ügy - A Székely Mikó Kollégium ügyével kapcsolatban szólaltak fel néppárti EP-képviselők
Románia és Szlovákia monitorozásának megkezdését szorgalmazta egyperces felszólalásában Tőkés László romániai magyar EP-képviselő hétfőn Strasbourgban, az Európai Parlament (EP) őszi ülésszakának első ülésnapján, amelyen a romániai Székely Mikó Kollégium újra állami tulajdonba helyezésével kapcsolatban több magyar néppárti képviselő is felszólalt.
Tőkés László rámutatott, hogy a szlovákiai Kassán és a romániai Sepsiszentgyörgyön szeptember 1-jén tüntetést szerveztek a magyar kisebbség tagjai közösségi jogaikért. Pozsony állampolgárságuktól, míg Bukarest egyházi iskolájuktól akarja "törvényellenes, diszkriminatív módon" megfosztani őket - mondta Tőkés László utalva a szlovák állampolgársági törvényre és arra, hogy egy romániai bíróság első fokon a város tulajdonába helyezte át a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium épületét, a romániai restitúciós bizottság három tagját börtönbüntetésre ítélte, az Erdélyi Református Egyházkerületet pedig jelentős kártérítés megfizetésére kötelezte.
Tőkés László leszögezte, hogy mind Románia, mind Szlovákia kötelezettséget vállalt arra, hogy betartja az emberi és kisebbségi jogokat, amikor beléptek az Európa Tanácsba, majd az Európai Unióba, de ennek dacára - véleménye szerint - egyik ország sem hajlandó ezt a vállalását teljesíteni. Ezért felszólalása végén arra kérte az Európai Bizottságot és a parlamentet, hogy "durván magyarellenes politikájuk" miatt kezdje meg Szlovákia és Románia monitorozását.
Gál Kinga fideszes EP-képviselő elkeserítőnek nevezte, hogy egy, a romániai magyar református egyháznak törvényesen visszaszolgáltatott ingatlan egy megkérdőjelezhető bírósági döntés értelmében újra állami tulajdonba került, azokat pedig börtön fenyegeti, akik annak idején az érvényes jogszabályok értelmében és tiszteletben tartásával visszaadták azt az egyháznak.
"Felháborító, hogy egy uniós tagállam a már általa intézményesített, kisebbség számára már biztosított jogot visszavon" - jelentette ki Gál Kinga, aki attól tart, hogy a kollégium újraállamosítása precedenst teremthet, ami az általános jogbiztonságba és a jogszabályokba vetett hitet áshatja alá Romániában. Ezért a képviselő abban bízik, hogy az Európai Bizottság érdemben foglalkozik majd az üggyel.
Winkler Gyula az igazság napjának nevezte szeptember 1-jét, amikor Sepsiszentgyörgyön 30 ezren tiltakoztak a kollégium visszaállamosítása ellen. A romániai magyar politikus szerint ezzel a bírósági döntéssel megtorpant a visszaszolgáltatási folyamat, pedig a képviselő szerint még nagyon sok, a kommunista rezsim által elkobzott egyházi ingatlant kell visszaszolgáltatni jogos tulajdonosaiknak, a történelmi egyházaknak.
Winkler Gyula felhívta a figyelmet arra, hogy ez Románia uniós csatlakozásának is egyik előfeltétele volt, és hangsúlyozta, hogy a másfélmilliós romániai magyarság jogai mellett az Európai Parlamentnek is ki kell állnia. Winkler úgy ítéli meg, "káros" az, hogy az etnikai közösségek problémáit az uniós intézmények automatikusan tagállami hatáskörbe utalják, mert ez szerinte az unió értékeivel és érdekeivel is ellentétes.
Konsiczky Zoltán, MTI

Hitélet – Békét az anyaméhben! – Kolozsváron a Fekete Madonna
Hétfőn reggel „átutazott” Kolozsváron a lengyelországbeli czestochowai Fekete Madonna kegyképének másolata. Eredetijének helyén, a Jasna Góra-i, magyar alapítású pálos monostorban tettek fogadalmat annak a tizenhét európai és ázsiai országnak a képviselői, akik elhatározták: földrészeket átölelő zarándoklatot indítanak az élet örömhíre terjesztése és védelme szándékával. Az Alfa Szövetség és a zarándoklathoz csatlakozó más egyházi és világi szervezetek, intézmények képviselői a kegykép másolatával szeptember 8-án Kassáról Olaszliszkára, majd Máriapócsra és Debrecenbe utaztak.
A kolozsvári Szent Mihály-templomban a papság és a hívek nevében Kovács Sándor főesperes (képünkön) fogadta és kísérte a kegyképet, az ünnepi szentmisén köszöntőjében hangsúlyozva: szinte elképzelhetetlen az életünk Szűz Mária nélkül. Ő az, akire mindig számíthatunk, s aki a legreménytelenebb helyzetekben is közvetíti imáinkat, kéréseinket Szent Fiához, Jézus Krisztushoz.
Az Istenanya czestochowai kegyképének hiteles másolata Vlagyivosztokból induló, 18 ezer kilométeres útján Magyarországon át Fatimába tart szeptember 16-ig az alábbi útvonalon: Debrecen–Beregszász–Szatmárnémeti–Kolozsvár–Marosvásárhely–Székelyudvarhely–Gyergyószentmiklós–Kézdivásárhely–Sepsiszentgyörgy–Lövéte útvonalon érkezik Csíksomlyóra, majd Nagyváradon át Szegedre, aztán Pécs és Kaposvár után a budaszentlőrinci, ősi pálos kolostorba.
A magyar gyermekeit szólító Madonna csaknem háromezer kilométeres útvonalán a zarándoklat minden olyan helyet érint, ahol erre igényt jelentettek be.
A szervezők felkérik az összes, Mária nevű keresztényt, támogassa a Madonna előtti imádságával és jelenlétével a zarándoklatot, amelynek jelmondata: Békét az anyaméhben!
Fodor György
Szabadság (Kolozsvár)

A Székely Mikó Kollégium ügye az EP-ben
Tőkés László európai parlamenti képviselő első ízben 2011 januárjában lépett fel az Európai Unióban a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium ügyében, amikor is levélben kereste meg Viviane Reding jogügyi biztost a magyar egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása terén mutatkozó anomáliák tárgyában.
Ugyanez ismétlődött meg idén júniusban, amikor is erdélyi képviselőnk a református Kollégium – folyamatban lévő – visszaállamosítása, illetve a többségi román ortodox egyház elvtelen favorizálása ellenében emelte fel szavát az Európai Bizottságnál.
Képviselőnk legutóbb az Európai Néppárt EP-frakciójának kihelyezett, firenzei ülésén, szeptember 7-én szólalt fel a kommunizmus idején jogtalanul elkobzott egyházi tulajdonok ügyében. Olaszországi néppárti konferenciájuk alkalmával a politikum és az egyházak cselekvő szolidaritása szerepelt a napirenden. Az egyik előadó, Rüdiger Noll, az Európai Egyházak Konferenciájának (CEC) vezető képviselője ekkor tájékoztatta őt az általa vezetett Egyház és Társadalom elnevezésű bizottság azon folyamodványairól, melyeket – a keresztény szolidaritás szellemében – Mona Maria Pivniceru igazságügy-miniszterhez, valamint Victor Ponta miniszterelnökhöz intéztek, a Székely Mikó erőltetett visszaállamosítása kérdésében.
Az EP mai, strasbourgi munkanapján Tőkés László napirend előtti felszólalásában vetette fel ismét a botrányossá dagadó székelyföldi iskolaügyet. A szeptember elsejei, sepsiszentgyörgyi tiltakozó nagygyűléssel a kassai „alkotmánymenetet” állította párhuzamba, az erdélyi és a felvidéki magyarság elleni román és szlovák többségi kormánypolitika állandó megfigyelés (am. monitoring) alá helyezését kérve a Parlamenttől és a Bizottságtól.
Tudnivaló, hogy az Európai Unió intézményei, köztük is az utóbb létrehozott Külügyi Szolgálat kiemelt figyelmet szentel az EU-n kívüli, ún. harmadik országokban elkövetett emberi és kisebbségi jogok elleni jogsértéseknek. Elfogadhatatlan, hogy ezzel szemben az EU egyes tagországai – minként Románia és Szlovákia is – következmények nélkül folytathatják jogsértő és kisebbségellenes politikájukat.
Felszólalásában Winkler Gyula RMDSZ-képviselő méltán utasította vissza azt a gyakorlatot, hogy az Európai Bizottság rendre a tagállamok hatáskörébe utalja vissza a kisebbségi vonatkozású ügyeket.
Tabajdi Csaba szocialista képviselő Magyarország-ellenes kirohanását követően Corneliu Vadim Tudor nagyromániás képviselő „a nemzetközi és a hazai maffia” bűneként leplezte le a felsőcsertési ciános bányakitermelés beindításának minapi engedélyezését.
Az egyperces felszólalások rendjén Gál Kinga néppárti képviselőnő szintén a Mikó Kollégium ügyével foglalkozott, rámutatva arra a veszélyre, hogy ez a kirívó eset súlyos precedenst jelenthet a Románia által vállalt tulajdon-visszaszolgáltatás eltérítése tekintetében. Éppen ezért az Európai Bizottság nagyobb odafigyelése várható el ebben és a hasonló ügyekben – zárta beszédét az erdélyi származású kisebbségpolitikai szakember.
A felszólalások között magyar szempontból is különleges figyelmet érdemel az, melyet Romeva i Rueda képviselő az autonóm önállóságát kivívott Katalónia nemzeti ünnepe alkalmából tartott, a katalánok európaisága összefüggésében.
Strasbourg, 2012. szeptember 10.
Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája
Mellékelve közöljük Tőkés László EP-képviselő hivatkozott felszólalását.
F E L S Z Ó L A L Á S
Ugyanazon a napon, szeptember 1-jén a szlovákiai Kassán (Kosice), valamint a romániai Sepsiszentgyörgyön (Sfântu Gheorghe) is közösségi jogaik védelmében szerveztek tüntetést a kisebbségi magyarok. Bratislava szlovák állampolgárságuktól, Bukarest pedig magyar egyházi iskolájuktól akarja törvényellenes, diszkriminatív módon megfosztani őket.
Az Európa Tanácsba, majd az Európai Unióba való felvételük alkalmával mind Szlovákia, mind Románia kötelezettséget vállalt az emberi és kisebbségi jogok tiszteletben tartására nézve. Ennek ellenére, ezen posztkommunista országok nacionalista kormányai mind a mai napig saját önkéntes vállalásaikat sem hajlandók teljesíteni.
Kérem a Bizottságot és a Parlamentet, Martin Schulz elnök urat és Viviane Reding ez ügyben illetékes alelnök asszonyt, hogy kezdeményezzék Románia és Szlovákia monitorizálásának elindítását durván magyarellenes politikájuk ügyében, valamint a fennálló sérelmek mihamarabbi orvoslását.
Strasbourg, 2012. szeptember 10.
Tőkés László EP-képviselő
erdon.ro

Strasbourgban a Mikó-ügy
Románia és Szlovákia monitorozásának megkezdését szorgalmazta egyperces felszólalásában Tőkés László romániai magyar EP-képviselő hétfőn Strasbourgban, az Európai Parlament (EP) őszi ülésszakának első ülésnapján, amelyen a Székely Mikó Kollégium újra állami tulajdonba helyezésével kapcsolatban több magyar néppárti képviselő is felszólalt. Csütörtökön napirendjére tűzi a Mikó-ügyet az Európai Parlamentben működő Nemzeti Kisebbségügyi Intergroup is.
Tőkés László rámutatott, hogy a szlovákiai Kassán és a romániai Sepsiszentgyörgyön szeptember elsején tüntetést szerveztek a magyar kisebbség tagjai közösségi jogaikért. Pozsony állampolgárságuktól, míg Bukarest egyházi iskolájuktól akarja törvényellenes, diszkriminatív módon megfosztani őket – mondta Tőkés László utalva a szlovák állampolgársági törvényre és arra, hogy egy romániai bíróság első fokon a város tulajdonába helyezte át a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium épületét, a romániai restitúciós bizottság három tagját börtönbüntetésre ítélte, az Erdélyi Református Egyházkerületet pedig jelentős kártérítés megfizetésére kötelezte. Tőkés László leszögezte: mind Románia, mind Szlovákia kötelezettséget vállalt, hogy betartja az emberi és kisebbségi jogokat, amikor beléptek az Európa Tanácsba, majd az Európai Unióba, ennek dacára egyik ország sem hajlandó ezt a vállalását teljesíteni. Ezért felszólalása végén arra kérte az Európai Bizottságot és a parlamentet, hogy durván magyarellenes politikájuk miatt kezdje meg Szlovákia és Románia monitorozását. Gál Kinga fideszes EP-képviselő elkeserítőnek nevezte, hogy a romániai magyar református egyháznak törvényesen visszaszolgáltatott ingatlan egy megkérdőjelezhető bírósági döntés értelmében újra állami tulajdonba került, azokat pedig börtön fenyegeti, akik annak idején az érvényes jogszabályok értelmében és tiszteletben tartásával visszaadták azt az egyháznak. „Felháborító, hogy egy uniós tagállam az általa intézményesített, kisebbség számára már biztosított jogot visszavon” – jelentette ki Gál Kinga, aki attól tart, hogy a kollégium újraállamosítása precedenst teremthet, ami az általános jogbiztonságba és a jogszabályokba vetett hitet áshatja alá Romániában. Ezért a képviselő abban bízik, hogy az Európai Bizottság érdemben foglalkozik majd az üggyel.
Winkler Gyula az Igazság napjának nevezte szeptember elsejét, amikor Sepsiszentgyörgyön 30 ezren tiltakoztak a kollégium visszaállamosítása ellen. A romániai magyar politikus szerint ezzel a bírósági döntéssel megtorpant a visszaszolgáltatási folyamat, pedig még nagyon sok, a kommunista rezsim által elkobzott egyházi ingatlant kell visszaszolgáltatni jogos tulajdonosaiknak, a történelmi egyházaknak. Winkler Gyula felhívta a figyelmet arra, hogy ez Románia uniós csatlakozásának is egyik előfeltétele volt, és hangsúlyozta, hogy a másfél milliós romániai magyarság jogai mellett az Európai Parlamentnek is ki kell állnia. Winkler úgy ítéli meg, káros az, hogy az etnikai közösségek problémáit az uniós intézmények automatikusan tagállami hatáskörbe utalják, mert ez szerinte az unió értékeivel és érdekeivel is ellentétes. Napirendjére tűzte a Mikó-ügyet az Európai Parlamentben működő Nemzeti Kisebbségügyi Intergroup is, Tabajdi Csaba MSZP-s politikus, a szervezet társelnöke bejelentette, hogy a szeptember 13-i ülésen „tájékoztatják az ügy hátteréről, a Romániában élő magyar nemzeti közösséget rendkívül hátrányosan érintő döntés lehetséges következményeiről a nemzetközi közvéleményt”.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kárpát–medencei magyar színházak Budapesten
A kárpátaljai magyar nyelvű színház Dekameronjával kezdte meg az idei évadot tegnap a József Attila Színház. Decemberig a közönség találkozhat a csíkszeredai, a kassai és az újvidéki magyar társulat előadásaival is.
Nemcsák Károly igazgató a tegnapi évadnyitó sajtótájékoztatón elmondta: minden hónapban egy teátrum mutatkozik be az évad első felében a József Attila Színházban, és terveik szerint az egész szezonban folytatják a programot. Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár, az esemény védnöke örömét fejezte ki, hogy a teátrum felvállalta a határon túli színházakkal a kapcsolat kiépítését, bevonásukat a budapesti kulturális életbe. Szerinte azzal, hogy a József Attila Színház saját műsorfolyamába építve mutatja be ezeket a vendégjátékokat, természetessé, mindennapivá teszi a határon túli színházak jelenlétét Budapesten. Parászka Miklós, a Csíki Játékszín igazgatója elmondta: színháza évi nyolc bemutatóval 35–40 ezer nézőt fogad, 160 előadást teljesít. Mint kifejtette, az intenzíven dolgozó színtársulat számára fontos, hogy bemutatkozhasson Budapesten, ezzel bekapcsolódva a magyar színházi életbe. Czajlik József, a Kassai Thália Színház igazgatója arról szólt, hogy új társulat formálása zajlik Kassán, tájoló, folyamatosan utazó színházként működnek negyvenfős társulattal. Gyarmati Kata, az Újvidéki Színház művészeti titkára elmondta: évente négy bemutatót tartanak, tematikus évadokat hoznak létre. Színháza innovatív repertoárpolitikát folytat, klasszikusok újraértelmezésével is foglalkoznak. Vidnyánszky Attila, a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház művészeti vezetője elmondta: a jövőre húszéves beregszászi színház évente 130–160 előadást játszik. Hozzátette: nem készítenek sok új előadást, de évekig műsoron tartják produkcióikat, mintegy 15 előadással szólítják meg közönségüket folyamatosan. Szólt arról, hogy bemutatóik többsége közös produkcióban készül, és a társulat sokat utazik külföldre, ám a budapesti bemutatkozás mindig kiemelkedő jelentőségű számukra.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A pusztákból a nagyvilágba hallatszott szava
„Szólni tudó más nyelveken is, / hű európaiként / mondandói miatt figyelemre, / bólintásra becsült más népek előtt is: / nem léphet föl oly ünnepi polcra, / nem kaphat koszorút / oly ragyogót, amelyet szaporán lesietve ne hozzád / vinne, ne lábaid elé / tenne, mosollyal bírva mosolyra vonagló / ajkad, fölnevelő / édesanyám.”
1970-ben írja Illyés Gyula (Sárszentlőrinc–Felsőrácegrespuszta, 1902. november 2.–Budapest, 1983. április 15.) Koszorú című versét, melynek fent idézett zárósorában még egy lépést tesz előre a gyakori használat miatt már szinte észre sem vett, vallomásos értékű anyanyelv szavunk metaforikus megnevezéséig, fölnevelő édesanyámnak mondva lényegévé vált munkaeszközét, a nyelvet. Hódolata annál is értékesebb, mert nem kényszerhelyzetben teszi, nem kisebbségben élve azonosítja a Szentírással, mint Reményik vagy az akkor még a visszaút nélkülinek tudott emigrációban Márai vagy Faludy, hanem a mindenki által értett és beszélt nyelv otthonos melegéből.
Amit viszont csak akkor érzünk, ha valamiért hűlni kezd ez a meleg. Akár a levegőt is csak akkor, ha már fogyóban – addig, amíg a hiánya meg nem fojt. Akárcsak a mélyszegénység, ahonnan Illyés indult, helyesebben, ahonnan kiemelkedett: a dunántúli Rácegrespusztán, uradalmi cselédek gyermekeként született. „Vidéken születtem és nevelkedtem, de a falvak életéről sokáig alig tudtam többet, mintha városban pillantottam volna meg a napvilágot. A parasztok lelkivilágát jó ideig csak hallomásból ismertem. Pusztán születtem, és ott is laktam serdülő kamasz koromig. Puszta magyarul nemcsak azt a regényesen szabad, tengervégtelenség legelőt jelenti, amelyen Petőfi méneseinek körme dobog, a dunántúli magyar nyelven ezt egyáltalán nem jelenti, abból az egyszerű okból, mert ott ilyenek nincsenek. A Dunántúl a nagybirtokok közepén épült, s néha egész faluszámba menő cselédlakások, istállók, fészerek és magtárak együttesét jelenti, amelyet azért nem lehet tanyának nevezni, mert a tanyán csak egy-két család él, ezeken meg néha száz-kétszáz is.”
Nagy merészségnek tűnhet az Illyéséhez hasonló, gazdagon áradó életműhöz egyetlenszavas kulcsot keresni, de úgy érzem, vele kapcsolatban mégsem nehéz azt megtalálni, ami nem is annyira az Illyés-művek hétpecsétes zárjait, hanem szerzőjük egész gondolat- és érzelemvilágát azonnal kitárja. Ez a varázsszó: Petőfi. Az 1936-ban megjelent, irodalmi szociográfiaként definiált Puszták népe című művének idézett kezdő soraiban is feltűnik, de – mondhatnám: természetesen – nem hiányozhat a ma már irodalmi csemegének számító Oroszország című, 1934-es útijegyzetek egyik legtorokszorítóbb epizódjából sem. „Az Arzenálba nem könnyű bejutni. Másfél óráig is folyik a telefonálás ide-oda, míg az engedélyt nagynehezen megkapjuk. Az Arzenálban hadianyagot őriznek, minden kapualjban fegyveresek állnak. Vorobjov őrnagy kalauzol bennünket. A régi hadizsákmányok ódon hatalmas épületben vannak, melynek széles vörösmárvány feljáróján gépkocsival és lóháton is lehet közlekedni. Öt-hat termet is megtöltenek a zászlók. Vannak itt kifakult svéd lobogók, lófarkos török zászlók, primitív kirgiz és tatár harci jelek, pogány hadi istenek, melyeket az észak-szibériai törzsektől zsákmányoltak. Itt vannak a lengyel felkelések lobogói és amott, az ablak mellett sorban: a piros-fehér-zöld színűek... Nem győzhettem le meghatottságomat, mikor óvatosan felemelem őket, leverem öregesen zörgő selymükről a port. KIRÁLYÉRT, HAZÁÉRT, SZABADSÁGÉRT, olvasom, ahogy az elsőt végigterítjük a földön. Nemzeti színűre van festve a nyél is, tetején még ott vannak a szalagok, melyeket a búcsúzó lányok rákötöttek. MEZŐKÖVESD LELKES NEMZETŐREINEK – hirdeti a másik. Súlyos, vastag selyemből készült ez is, szélén a dús bojt gondos kézimunka. Sokáig tapogatom, aztán csak úgy tartom a tenyeremben, gondolataim messze járnak. Furcsa találkozás! Szegény zászlók, milyen utat jártak meg, míg idejutottak. Ide, ebbe a dohos, félhomályos terembe a csencsenc és arjél fétisek közé. Ha hozzájuk érsz, sóhajtásul sűrű port eresztenek. A következőn együgyű, kéz hímezte címer és körülötte: MINDENT A HAZÁÉRT ÉS KIRÁLYÉRT 1848.22.T.C.
A következőt viaszosvászon burokból húzzuk elő. Lyukas, össze-visszatépett, közepén a címer alatt egyetlen szó áll: »UNIO«. Nem nézzük végig valamennyit. Kibotorkálunk a diadaljelek temetőjéből, melyek mindegyikének megszerzése ezer és ezer ember életébe került. Visszapillantok azokra, melyek körül egykor a mi kis szabadságunk lelkes katonái indultak rohamra a szörnyű polip, az abszolutizmus ellen. Ott van tán közöttük, amely alatt Petőfi indult utolsó útjára, az a fakult selyem, amelyet életénél is többre tartott. Soványan, dideregve állnak ott egymáshoz szorulva, sorsüldözött testvérek az idegenben. Lehetnek vagy húszan. Legtöbbje tetején egyszerű aranyozott fagömb fénylik.”
Ekkortájt, az oroszországi út után közvetlenül kapja a francia írószövetségtől a felkérést, hogy írjon egy könyvet Petőfiről, ismerkedjék meg vele behatóbban a francia olvasó. Megírja a Petőfi Sándor című könyvét, ami regénynek semmiképpen sem nevezhető, hisz nem fikció, kis- vagy nagymonográfiának sem, mert nem száraz adathalmaz – leginkább talán oknyomozó lírai riportkötetnek mondanám, végső soron pedig még a thriller sem volna túlzás ezzel a szöveggel kapcsolatban, mert tudjuk, hogyne tudnánk, hogy a főszereplő meghalt, de a szerző olyan mennyiségű szeretetet áraszt felé, hogy végig reménykedhetünk: hátha mégse... A 20-as évek elején Párizsban kiépített francia kapcsolatnak nemcsak a Petőfi-könyv a jeles fegyverténye, hanem egy újabb, még szörnyűbb háború után, amikor már nemcsak harci zászlókat gyűjtött a győztes sereg, hanem egész országokat akart mindenestül lenyelni, s amikor 1956-ban néhány napra visszatérni látszott „a mi kis szabadságunk”, nem utolsósorban Illyés francia írói kapcsolatainak köszönhetően maradtak börtönben, de életben a meghurcolt írók. Illyés megírta híres ikonversét, az Egy mondat a zsarnokságról címen áradó vádirattirádát, aminek egyik „mellékhatása” Albert Camus tragikus esszéje, A magyarok vére lett. Ma már alig van olyan, aki ne tudná, hogy „ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van...”, ha esetleg nem is társítja azonnal az Illyés nevéhez. Ahogy a hortobágyi pásztorok is népdalként énekelték Petőfi egy-egy szerelmes versét. És hogy is hiányozhatna Petőfi a másik nagy referenciaverséből, a kultúrhazát újrafogalmazó Haza, a magasban című költeményből: „Már meg is osztom, ha elmondom, / milyen e biztos, titkos otthon. / Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit, / köréd varázskör teremtődik. // Ha új tatárhad, ha kufárhad / özönli el a tiszta tájat, / ha útaink megcsavarodnak, / mint giliszta, ha rátapodnak: // te mondd magadban, behunyt szemmel, / csak mondd a szókat, miktől egyszer / futó homokok, népek, házak / Magyarországgá összeálltak. // Dühöngő folyók kezeskedtek, / konok bércek – ezt ne felejtsed, / ha megyünk büszke szájjal vissza, / mint várainkba, titkainkba. // Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet, / nem ölhet, mi csak ölne minket, / mormolj magadra varázsinget, / kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.”
A Koszorú anyanyelvről szóló, himnikus soraiban hű európainak nevezi magát, több mint egy emberöltővel ezelőttről mutatva meg az európaiság igazi arcát: ha a saját nyelvünkkel, kultúránkkal nem foglalkozunk, nem várhatjuk el másoktól sem a velünk való törődést, illetve a mi aggodalmunk mások iránt önmagunk elhanyagolása miatt azonnal álságossá fog válni. Illyés mindezt nem harsányan kiabálva, nem mellveregetve, hőzöngve mondta el, szava mégis elhallatszott a pusztákból a nagyvilágba. Mi volt a titka? Talán éppen az őszintesége, a hiteles hangereje. Az egyszerűsége, érthetősége. Ahogy például a megjelenésekor olyan nagy vihart kavart „ötágú síp”-gondolatát is kimondta: „A magyar irodalom ötágú síp, összehangolatlan. Eléri még vajon a mi nemzedékünk, hogy egy jó munka mind e nemcsak külön-külön, de más és másként is szóló sípot egyszer ismét összehangolja, illetve az eldugulástól megmenti? A közelmúlt esztendei a föladat nehezülésére vallanak. Nézzük meg egy azonos mondandónak kifejeződését – a vers ezt különös élességgel mutatja – Kassán, Kolozsvárt, Szabadkán, Dél-Amerikában, és szemmel látjuk, hogy a különben gazdagító távolság hogy szegényíthet, közös mérce híján.” A közös mérce még mindig hiányzik, de a feladat mintha könnyebben megoldhatónak látszana. A 110 éve született Illyés Gyula és nemzedéke ennek már nem örvendhet köztünk élő klasszikusként, csak az örök dicsőség fényénél gyönyörködhetnek a lassan-lassan alakuló eredményben.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Egyenruhás államfő, stratégia nélkül
A Szacsvay Akadémia legfiatalabb előadója, Turbucz Dávid nagy érdeklődést keltett a Magyarország 1920 és 1944 közötti kormányzójáról, Horthy Miklósról megjelent könyvével. Az MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos segédmunkatársa alapos tájékoztatást kínált eddigi munkájáról Szilágyi Aladár interjújában.
Milyen meggondolásból választotta kutatása tárgyául Horthy Miklós alakját, illetve a Horthy-kultusz kérdéskörét?
Öt és fél éve foglalkozom a Horthy-kultusszal. Tudományos diákköri dolgozatot írtam harmadéves koromban a korszak politikai rendszerének jellegéről. Az ahhoz kapcsolódó szakirodalom feldolgozása közben találkoztam a kultusz jelenségével, miután több történész is utalt rá, de senki sem elemezte áttekintő jelleggel. Alapvetően emiatt kezdtem el ezzel foglalkozni. Egy olyan terület volt, ahol érdemben lehetett, lehet újat mondani.
Mivel magyarázható az, hogy Trianon után ez a különös, „király nélküli királyság” államforma alakult ki Magyarországon?
Azzal, hogy a Károlyi Mihályék által bevezetett köztársaság, amit Horthy budapesti bevonulását megelőzően pont egy évvel, 1918. november 16-án kiáltottak ki, teljesen leszerepelt. A szociáldemokratákat leszámítva talán alig volt olyan ember az országban, aki a köztársasági államformát támogatta. Különösen azok nem, akik a formálódó rendszer meghatározó alakjainak számítottak. Abban tehát egyetértés volt, hogy a köztársasági államforma nem maradhat, a királyságot vissza kell állítani. Királyt azért nem választottak akkor, mert a győztes nagyhatalmak – nem csak a szomszédos államok – sem támogatták a Habsburg restaurációt. Ez jelentősen megnövelte Horthy esélyeit. A Habsburg restaurációt itthon a legitimisták támogatták. Ők azzal érveltek, hogy IV. Károlynak továbbra is joga van a trónhoz, az 1918 őszi lemondása nem érvényes, mert nem volt ellenjegyezve, nem fogadta el a törvényhozás. A velük szemben álló „szabad királyválasztók” – például a kisgazdák – azt mondták, IV. Károly elvesztette erkölcsi jogát, hogy király legyen. Lehetőség van tehát nemzeti királyt választani, ha majd eljön ennek az ideje, érveltek. Horthyt ideiglenesen választották meg államfőnek, azt senki sem gondolta, hogy huszonnégy évig tart majd a király kormányzó általi helyettesítése.
Legalább két esetben – itt Telekire és Bethlenre gondolok – olyan kormányfőt nevezett ki, aki a konszolidáció előmozdítója volt. Egyfajta előrelátó döntés volt ez a részéről…
Megítélésem szerint Bethlen kinevezése volt Horthy legnagyobb érdeme, illetőleg az, hogy kinevezését követően a napi politika alakításától a kormányzó szép lassan visszavonult. Szerepfelfogása alapvetően úgy összegezhető, hogy ő az a vezér, akinek válságos időszakban kell aktív szerepet vállalnia, ugye, válság emeli az ország élére. Ez beépült az önképébe. Bethlent az ország egyik legokosabb emberének nevezte, tisztában volt azzal, hogy a konszolidációs politika végrehajtására Bethlen sokkal alkalmasabb. Horthy megbízott benne és átadta neki az ország „kormányát”. Ez tette lehetővé, hogy Bethlen és egyes miniszterei – például Klebelsberg Kunó – végrehajthattak egy olyan politikát, amely elég komoly sikereket ért el a néhány évvel korábbi összeomlás után. Én nem nevezném Horthyt államférfinak, hiszen nem volt hosszú távú stratégiája azonkívül, hogy antibolsevista volt, azonkívül, hogy a rendet fenn kívánta tartani. Ezzel kapcsolatban 1923-ban megjegyezte, hogy a „rendetlenkedőkbe” belelövet, akár bal-, akár jobboldalról érkezzenek, és hozzátette, hogy ha baloldalról jön a rendetlenkedés, akkor „passzióból” fog lövetni, ha jobboldalról, akkor „fájó szívvel”, de rendnek kell lenni, ennek a konzervatív rendszernek fenn kell maradnia. Tehát antibolsevizmus, rendpártiság és revízió, ez a három eleme volt Horthy politikai felfogásának. Ha használjuk a „horthyzmus” kifejezést, ezt nem nagyon szoktuk, mert ez nem volt egy kidolgozott ideológia, de ha használjuk, akkor szerintem ezt a három dolgot lehet ezen érteni. Ez nem egy államférfiúi koncepció, legalábbis Bethlenéhez képest. Horthy Miklós államfő volt, reprezentált egy rendszert, egy korszakot, emellett mindig is katona, tengerész maradt, elég csak az egyenruháira gondolni, ilyen fényképek, festmények is szép számmal készültek róla.
Ami Csehszlovákia megszállását, majd Lengyelország megtámadását illeti, Horthy igyekezett ezekből kimaradni, sőt, adott pillanatban nem adott engedélyt a német hadseregszállításokra. Hitler nem taksálta kedvezően ezeket a döntéseket. Miután kitört gyakorlatilag a második világháború, a fentebbieknek tudható be részint, hogy Hitler nem sürgette annyira a magyarok belépését, miközben úgy tűnt, magyar részről voltak olyanok, akik igyekeztek minél hamarabb csatlakozni?
Magyarország kényszerpályán mozgott 1920 óta, mert revízióra törekedett, s mivel önerőből ezt nem valósíthatta meg, szövetségesekre volt szüksége. Szövetségesei csak azok az államok lehettek, amelyek elégedetlenek voltak a versailles-i békerendszerrel: a Szovjetunió, Olaszország és Németország. A Szovjetunió kiesett ideológiai okokból, maradt a másik kettő. A revízió érdekében természetes volt, hogy Magyarország a tengelyhatalmak felé orientálódott, azonban arra is törekedett a magyar diplomácia, hogy lehetőleg ez nemzetközi egyetértéssel, minél szélesebb támogatással valósuljon meg. A második világháború kitörése előtt erre egyre kevesebb esély volt, amihez kellett az is, hogy Anglia és Franciaország 1938-ban engedékenységet tanúsított a Harmadik Birodalom iránt. A revíziós sikerek áraként köteleződött el a magyar állam Berlin irányába. Ezt a folyamatot tehát a nemzetközi erőviszonyok, a német hegemónia és a saját mulasztások is befolyásolták. Magyarország mozgástere így fokozatosan csökkent. 1938 augusztusában azt mondta Hitler Horthynak: ha megtámadja a magyar állam Csehszlovákiát, a Wermacht be fog avatkozni, biztos a győzelem, és Magyarország visszakapja egész Szlovákiát. Erre akkor Horthy nemet mond, a küldöttségével egyetemben. Részben azért, mert nem akartak agresszorok lenni, de azért is, mert a haderőfejlesztés terén volt még pótolnivaló. A lényeg itt az, hogy akkor még nemet lehetett mondani. 1939 szeptemberében is nemet lehetett mondani a német–lengyel konfliktus idején, igaz, a nemzetközi körülmények már megváltoztak 1938 nyarához képest. 1940 őszén, a második bécsi döntés után tovább szűkült az ország mozgástere. 1941 áprilisában viszont fel sem merült, hogy Magyarország kimarad a katonai konfliktusból, ráadásul Hitler ezt el is várta, úgy, hogy a Délvidék bizonyos részeinek visszacsatolására ígéretet tett. Horthy meg, ha ilyen ajánlatot kapott Hitlertől, nem tudott nemet mondani. Ugyanis beépült az önképébe, hogy neki köszönhetően kerülhetnek vissza az elcsatolt területek, erről szólt a kultusza, hogy ő az az ember, aki visszaszerzi az elvesztett területeket. Nem tudott nemet mondani. 1941. június 26-án, Kassa esetén más a helyzet, ugyanis akkor nem kellett német elvárásoknak megfelelni. 22-én indult meg a Barbarossa hadművelet, Németország megtámadta a Szovjetuniót, négy nappal később történt a kassai bombázás. Ötven perccel később tájékoztatták Horthyt, hogy szovjet gépek bombázták Kassát. A kormányzó talán egy percig sem gondolkozott azon, hogy a szovjeteknek milyen érdekük, céljuk fűződhetett ehhez. Háborús oknak tekintette, a kormány egy-két órán belül döntött arról, hogy a hadiállapotot ki kell hirdetni. Magyarország így lépett be a világháborúba. Itt felvetődnek kérdések. Először is az, hogy a Szovjetuniónak semmi érdeke sem volt Kassát bombázni. Valószínűleg az történt, hogy nem rajzolták át a térképeken az új határokat, Kassát csehszlovák városként mutatta a térkép, úgy vélték, hogy egy ellenséges várost bombáztak. Moszkvának nem volt érdeke Magyarországot belerángatni a konfliktusba, miközben a németek nyomultak az országuk belseje felé. Horthy ebbe nem gondolt bele, nem rendelt el vizsgálatot, megbízott a vezérkari főnökben, Werth Henrikben, aki németbarát katona volt. A németek 1941 júniusában nem kértek a magyar államtól katonai segítséget. Azt mondták, ha önkéntesen fölajánl Magyarország katonákat, azt elfogadják, mert tudták, hogyha kötelezik a magyarokat erre, akkor Magyarország újabb területi követelésekkel fog előállni. Németország azt remélte, hogy néhány hónapon belül legyőzik a Szovjetuniót, önbizalomban nem volt hiány német oldalon, emiatt sem tartottak igényt magyar segítségre. A magyar államnak nem voltak területi követelései a Szovjetunióval szemben, ez sem volt ok. A háromhatalmi egyezmény, amelyhez 1940 őszén csatlakozott Magyarország, egy defenzív szerződés volt, így nemzetközi jogi kötelezettségek miatt sem kellett a háborúba belépni. Tehát Horthyék kivárhattak volna, néhány hónap múlva, nem tudjuk, mikor, valószínűleg egy erőteljesebb német nyomás hatására kellett volna a háborúba belépnünk. Nem tudtunk volna kimaradni a háborúból, ez kétségtelen, de máskor és más körülmények között is bekövezhetett volna.
A megkésett, kudarcba fulladt kiugrási kísérlet mennyire írható Horthy számlájára?
Az egy dilettáns kivitelezésű próbálkozás volt. A hadsereg nagy többsége németbarátnak tekinthető, főleg a vezérkar. Horthy többször fogalmazott meg olyan bizalmas parancsot a korszak utolsó éveiben, sőt, erről rádióbeszédben is kifejtette álláspontját, hogy „el a kezekkel a hadseregtől”. Tisztában volt a problémával, de nem lépett föl erélyesen ellene. Nem volt közvetlen és rendszeres kapcsolatban a hadsereg felső vezetésével, csapatszemléken alig vett részt, átengedte ezt azoknak, akik egyre inkább elkötelezték magukat Németország irányába. Ez egy éveken át tartó folyamat volt, Horthy alig tett valamit, hogy a helyzetet a saját javára fordítsa. S az lett a kudarc egyik fő oka, hogy a hadsereg kihátrált mellőle. Magyarország megszállt ország volt, az államapparátus, a belügyminisztérium hivatalnokainak egy részét lecserélték, a főispánok közül is sokat, többségben németbarátok kerültek a helyükre. Ez is rontotta az átállás esélyeit. Horthy antibolsevizmusa is alapvető aspektusa ennek a problémának. Az utolsó pillanatban szánta rá magát arra, hogy Moszkvába küldjön egy fegyverszüneti küldöttséget, s az is megkérdőjelezhető, hogy mennyire volt ez a szándék őszinte a részéről. Rosszul volt megszövegezve a proklamáció, mert az a jövőre utalt, amikor fegyverszünetről volt benne szó, miközben azt már megkötötték október 11-én. Amikor 15-én beolvasták Horthy nevében a rádióban, akkor már megvolt, de ez nem volt kimondva. Horthy előbb tájékoztatta Veesenmayert, a német nagykövetet a döntéséről, mint a magyar kormányt. Úgy gondolkodott, hogy a „bajtársakat”, tehát Hitlert tájékoztatni kell… merthogy 1915-ben Olaszország úgy lépett be a háborúba, hogy elárulta a Monarchiát, a szövetségesét. Ilyen árulást ő nem fog elkövetni – gondolta. Amit a román fél elkövetett augusztus 23-án, az árulás volt az ő szemében: ilyet nem lehet csinálni, „nekünk becsületesnek kell lennünk”. Hitler és Sztálin között nem biztos, hogy a tisztességnek kellett volna dominálnia. Horthy részéről ez egy szép elv, bizonyos körülmények között rendben lenne, csakhogy 1944-ben egy ilyen szörnyű háború, tragédiasorozat, a holokauszt után, két totalitárius rendszer között őrlődő kis országnak miért kellene „becsületesnek” lennie, amikor ez a becsületesség az ország érdekeivel szemben állt. Horthy szerepét befolyásolta az is, hogy a németek elrabolták a még élő egyetlen gyermekét.
Ami a holokausztot illeti, a történettudomány nem dolgozik a „mi lett volna, ha” kategóriával. Mégis rákérdezek: ahogy a budapesti zsidóságot sikerült, nagyrészt, megmenteni, mi lett volna, ha Horthy valamilyen módon erélyesen fellép a vidéki zsidóság gettósítsa, majd elszállítása ellen? Netalán – fogalmazzak naivul – lemond, és világgá kiáltja a fenyegető szörnyűségeket?
A „mi lett volna, ha” – eléggé ingoványos talaj, bármivel kapcsolatban. Tény, hogy Horthy követelésére leálltak a deportálások július elején, ez érdeme a kormányzónak. Ebből következően azonban teljes joggal tehető fel a kérdés: miért nem tette meg korábban? A felelőssége már ebből is látszik. Horthy azért nem mondott le március 19. után, mert Hitler azt mondta neki 18-án, hogy ha Magyarország bizonyítja, hogy megbízható szövetségese a Harmadik Birodalomnak, akkor kivonulnak a megszálló csapatok. A környezete is amellett érvelt, hogy maradjon a helyén, mert ez egy újabb lehetőség lehet „megmenteni” a nemzetet. Úgy vélte, a megszállás ideiglenes lesz, ezért nem szabad lemondania. Ezzel legitimálta a megszállást, és gyakorolta az államfői jogait, nem vonult passzivitásba. Nem költözött Kenderesre, nem is volt házi őrizetben, és az sem igaz, hogy a megszállásból következő sokk hatására összeomlott, s június végéig, amikor elkezdte követelni a deportálások leállítását, nem tudott érdemi döntéseket hozni. Pilátusként mosta a kezeit, hogy ő nem tehet erről, megszállás van, a németek akarják. Passzívan végignézte 440 ezer vidéki zsidó deportálását. Az auschwitzi jegyzőkönyvek nyilvánosságra kerülésének hatására intenzív nemzetközi tiltakozás indult be Magyarországgal szemben. Emiatt szakított Horthy az addigi politikai stratégiájával, amelynek a szuverenitás visszaszerzése volt a célja. Ezt akkor feladta és leállítatta a deportálásokat. Az addig történtekért egyértelműen felelős, ugyanis felléphetett volna korábban is, legalább megpróbálhatta volna. Tény, hogy legalábbis átmenetileg, megmentett 200 ezer zsidót. Október közepe, a nyilasok hatalomra jutása után ő ebből a szempontból már nem volt tényező.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Élet és Irodalom, LVII. évfolyam, 7. szám, Pomogáts Béla
Megszűnik-e az Anyanyelvi Konferencia?
Vannak intézmények, szellemi mozgalmak, amelyek hosszú évtizedek során bizonyították, hadd mondjam így: nélkülözhetetlenségüket. Ezek egyszersmind a mi országunkban olyannyira szükséges civil társadalom eredményei, működtetői, alakítói is – márpedig civil társadalom nélkül nehezen képzelhető el a demokratikus berendezkedés. Most mégis arról kell beszámolnom, hogy a magyar–magyar kulturális kapcsolatok egy régi és bevált intézménye: a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (hagyományos nevén: az Anyanyelvi Konferencia) az ellehetetlenülés (esetleg a teljes felszámolás) közvetlen közelébe került.
Hídépítő vállalkozás
A határok fölött hidat építő magyar–magyar párbeszéd nem a rendszerváltozás után vette kezdetét. 1989 után csak az történt, hogy beértek a párbeszéd intézményesülésének feltételei, és szervezettebbé lehetett tenni a dialógust, ezzel együtt eredményesebbé is. Mindennek tudományos konferenciák, kulturális összejövetelek, ifjúsági tanfolyamok és persze könyvek, valamint egy gazdag folyóirat: a Nyelvünk és Kultúránk volt a következménye, egyben intézménye. Ez az intézményesülés annak idején valóságos történelmi fordulatot jelentett, kialakította a dialógus folyamatosságát és rendszerességét, a több országban élő és tevékenykedő magyar értelmiség kölcsönös tájékozódásának és együttműködésének kereteit. Az első magyar–magyar találkozó 1970 augusztusának elején jött létre Debrecenben, majd Budapesten. Az előadások elsősorban a magyar nyelv megőrzésének, a nyelvművelésnek és az irodalmi kultúrának a kérdéseivel foglalkoztak, az előadók között megtaláljuk Bárczi Gézát, Lőrincze Lajost, Keresztury Dezsőt, Kálmán Bélát, Imre Samut, Szende Aladárt, Maróti Gyulát, Boldizsár Ivánt, Czine Mihályt, Béládi Miklóst és Szabolcsi Miklóst, a külföldiek közül pedig az Amerikából érkezett Nagy Károlyt és Sinor Dénest, az angliai Czigány Lórántot, a franciaországi Karátson Endrét, többnyire azokat, akik később az anyanyelvi mozgalom irányításában is szerepet vállaltak. Külön meg kell emlékeznünk Illyés Gyuláról, aki már korábban is egy átfogó magyar kulturális mozgalom létrehozását szorgalmazta, és élete utolsó évtizedében igen sokat tett ennek a mozgalomnak a sikere érdekében. Az anyanyelvi mozgalom lehetővé tette az emigráció számos kiváló egyéniségének – s közvetve az emigrációban született műveknek és gondolatoknak – a magyarországi jelenlétét. Az Anyanyelvi Konferenciáknak az volt a történelmi jelentőségük, hogy közös asztalhoz tudták ültetni a hazai és a nyugati magyar értelmiség hangadó képviselőit, és fórumhoz tudták juttatni a nyugati világban született magyar gondolatokat. Ezzel a konferenciák hozzájárultak ahhoz a szellemi erjedéshez, amely végső soron előkészítette a hazai politikai átalakulásokat, a nyolcvanas évek végén bekövetkezett történelmi fordulatot.
Nemzeti felelősség
Az anyanyelvi mozgalom korábban nagyrészt az emigrációs magyarsággal kialakított dialógusintézménye volt. A rendszerváltozás történelmi folyamatában ebben a tekintetben radikális átalakulás következett be. Az emigrációt ugyanis lényegében akkor már megszűntnek lehetett tekinteni: lassanként igazából senkinek sem volt különösebb oka arra, hogy politikai emigránsként éljen külföldön. A nyugati világban élő magyarok ma már itthon is gyakorolhatják politikai jogaikat, s részt vehetnek a gazdasági, politikai és kulturális életben. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Nyugatról idővel minden emigráns magyar hazatér. Nyilvánvaló, hogy a nyugati magyarság túlnyomó része továbbra is az őt befogadó országban kíván élni: odaköti munkája, odakötik családi kapcsolatai. A második és harmadik emigrációs nemzedék tagjainak visszavándorlására pedig csak egészen kivételes esetben lehetett számítani. Az imént körvonalazott felismerések jelentek meg igen széles körben a mozgalomtörténetében nagy fordulatot hozó 1992 augusztusában, Esztergomban rendezett VII. Anyanyelvi Konferencián, amely különben a Magyarok III. Világkongresszusának első rendezvénye volt. Az elhangzott előadások: Dobos László bevezetője, Nagy Károly és e sorok írójának referátuma, valamint igen sok felszólalás azt a kérdést járta körül, hogy a kultúra lehetőségeivel és eszközeivel miként lehet erősíteni és szolgálni a nemzeti identitás teljes helyreállítását és a nemzeti szolidaritást. A kilencvenes évek elején kialakított kulturális: szellemi és mozgalmi stratégia mind teljesebben bontakozott ki az esztergomi konferenciát követő két évtizedben. Talán mond valamit a mozgalom minőségéről az, hogy résztvevői, vezetőségének tagjai között nagyjából tizenöt Kossuth-, illetve Széchenyi-díjas kulturális egyéniség volt. Olyan, a világban szinte mindenütt élő magyarok által nagyra becsült személyiségek vállaltak szerepet a mozgalomban, mint Keresztury Dezső, ifj. Bartók Béla, Czine Mihály, Szathmári István, Imre Samu, az ausztriai Galambos Ferenc bencés tanár és Bujdosó Alpár, az erdélyi Péntek János és Kántor Lajos, a felvidéki Dobos László és Gál Sándor, a vajdasági Bányai János, a franciaországi Nagy Pál, az amerikai Lotz János, Nagy Károly, Éltető Lajos, a németországi Világhy Ernő, az angliai Gömöri György és Czigány Lóránt és mások. Nem hinném, hogy akadt más magyar kulturális szervezet, amelynek munkájában annyi (külföldön is elismert) tudós vállalt volna szerepet, mint az anyanyelvi mozgalomban.
Találkozók és szövetségesek
A mozgalom egész élettörténete során a részeire szakított magyarság kulturális összefogását tartotta stratégiai feladatának, és arra törekedett, hogy hatékony segítséget adjon a kisebbség imagyaroknak anyanyelvük és nemzeti kultúrájuk ápolásában, nemzeti identitásuk védelmében. Évente átlagosan tizenhat-tizenhét szakmai találkozót rendezett: a többi között Budapesten, Keszthelyen, Kecskeméten, Kolozsvárott, Szatmáron, Temesváron, Kassán, Galántán, Szencen, Ungváron, Szabadkán, Adán, Eszéken és Lendván. Néhány találkozóra külön is érdemes utalni ezek közül. A keszthelyi Helikoni Ünnepségek keretében rendeztük meg a határon túl dolgozó magyar irodalmi és nyelvészeti tanszékek tanárainak eszmecseréjét, a magyar nyelvművelő társaságok, majd a Kárpát-medencei magyar irodalmi folyóiratok szerkesztőinek találkozóját Kolozsváron. A Szabédi László-napok keretében eredményes konferenciát rendeztünk a századvég magyar feladatairól, a magyar irodalmi felsőoktatásról, illetve az egyház és a társadalom kapcsolatairól, a kassai Kazinczy-napok programjában a magyar sajtónyelv, valamint általában a magyar kisebbségi nyelvhasználat kérdéseit tekintettük át, az ugyancsak kassai Fábry-napokon a magyar kulturális régiókról adtunk képet. Szabadkán a mi támogatásunkkal évente rendezték meg a Kosztolányi Dezső-napokat, Adán részt vettünk a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok rendezésében, Lendván igen sikeres konferenciát tartottunk a magyar nemzeti tudat erősítésének feladatairól, Kecskeméten pedig két alkalommal szerveztük meg a Lőrincze Lajos-napokat. A megújuló anyanyelvi mozgalom munkája során természetesen igényt tartott a hazai politikai és kulturális intézmények, valamint a nyugati világban élő magyar szervezetek, egyesületek, egyházak és kulturális műhelyek támogatására. Együttműködés jött létre szervezetünk és a Magyar Írószövetség, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság, a Duna Televízió, a miskolci Kapcsolatok Alapítvány és Pro Recreatione, illetve az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, a Csemadok, a Szlovákiai Magyar Tanáregyesület, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége, a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, a Horvátországi Magyarok Szövetsége, a Muravidéki Magyar Közösség, továbbá a Magyar Pax Romana Fórum, az Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem, az amerikai Magyar Baráti Közösség (Itt-Ott) és az Amerikai Magyar Tanáregyesület, valamint számos más, a kisebbségi körülmények között vagy a nyugati világban működő magyar oktatási, kulturális és nyelvművelő egyesület között. Az újjászervezett Anyanyelvi Konferencia minden korábbi értékét tovább kívánta ápolni, egyszersmind minden korábbinál szélesebb körű kulturális tevékenységet kívánt folytatni. Az anyanyelvi kultúra gondozásának és védelmezésének ugyanis szerintük egészen tág értelme van. Anyanyelven nem pusztán nyelvhasználatot kell érteni: magyar anyanyelvünkkel szorosan összefügg kultúránk, hagyományvilágunk, zenei anyanyelvünk és nemzeti identitásunk, valamint történelmileg kialakult mentalitásunk. A konferencia fogalma pedig talán megtéveszthető lehet, ugyanis az anyanyelvi mozgalom már régóta nemcsak a négyévente megrendezett összejövetelekre: anyanyelvi konferenciákra korlátozódik, medrében ott vannak a tanári továbbképző tanfolyamok (korábban Debrecenben és Békéscsabán, majd Szombathelyen), az ifjúsági találkozók, amelyeken hagyományosan nyugati és kisebbségi magyar fiatalok vettek részt, illetve az ugyancsak hagyományos sárospataki, balatoni és esztergomi anyanyelvi táborok), valamint egyéb értelmiségi és szakmai találkozások.
Küzdelem a túlélésért
Kétségtelen, hogy az anyanyelvi mozgalomnak a nyolcvanas és kilencvenes években volt a fénykora: ebben a két évtizedben igen széles körű tevékenységet folytatott, számos sikerprogramot hozott létre, nagy számban voltak munkatársai és hívei szinte mindenütt, ahol magyarok élnek. Előfordult, hogy választmányunk ülésén kormányzati tényezők – például Göncz Árpád köztársasági elnök – is megjelentek, kapcsolatban voltunk Antall József miniszterelnökkel és Orbán Viktor későbbi miniszterelnökkel is. Általában elmondható, hogy az Anyanyelvi Konferenciának igen nagy tekintélye volt a hazai egyesületi életben, már csak annak következtében is, hogy nem egy viszonylag szűk értelmiségi réteget képviselt, hanem a világ magyarságával épített ki gyümölcsöző kapcsolatokat. Ahogy azonban szaporodni kezdtek az (össz)magyar kulturális egyesületek, úgy veszített fontosságából a korábban megkerülhetetlennek tekintett anyanyelvi mozgalom. Mindennek részben az volt a hátterében, hogy az Anyanyelvi Konferencia nem kívánt beállni egyetlen politikai párt mögé sem. Csupán a nemzeti kultúra szolgálatára szegődtünk el, vagyis stratégiai feladatokat vállaltunk, erre a mára teljesen átpolitizálódott magyar társadalomban valószínűleg nincs szükség. Aki nem vállal pártelkötelezettséget, az ne akarjon fellépni a közéletben. Intézményünk az utóbbi esztendőkben mind kevesebb költségvetési támogatást kapott, márpedig ilyen szerteágazó és költségigényes munkát nem lehet támogatás nélkül végezni, hiába vállalnak résztvevői önzetlenül szerepet. Mégis valami szerény keretből fenn tudtuk tartani irodánkat, intézni tudtuk határon túli társintézményeink ügyes-bajos dolgait, minden esztendőben rendeztünk néhány szakmai konferenciát, pedagógus-továbbképző tanfolyamot, és rendre meg tudtuk tartani választott szerveink: az elnökség és a választmány üléseit. Mindemellett rendszeresen közreadtuk Nyelvünk és Kultúránk című folyóiratunkat is. Így azután a közelmúltban tapasztalt kormányzati és bírósági döntések következtében az Anyanyelvi Konferencia munkájának alighanem vége van. Kulturális és társadalmi szervezetek működésére ugyanis jelenleg nem írtak ki pályázatot, ezért azoktól a lehetőségektől is elesünk, amelyeket az úgynevezett közhasznúsági státus elérése révén kaphatnánk meg. A jelenlegi szabályok szerint ugyanis az a kulturális egyesület tarthat sikeres igényt költségvetési támogatásra, amely megszerzi az úgynevezett közhasznúsági státust, vagyis az állami szervek elismerik munkájának közhasznú voltát. Ezt a státust a bíróság állapítja meg. Természetesen az illetékes bírósághoz fordultunk annak érdekében, hogy számunkra ezt a státust ítélje meg, ennek birtokában lehettünk volna egyértelműen jogosultak valamilyen (akárcsak szerény mértékű) költségvetési támogatásra. Az illetékes Fővárosi Törvényszék első alkalommal beadványunk kiegészítését kérte, majd miután ennek eleget tettünk, dr. Kovács Enikő bírósági titkár aláírásával elutasította kérelmünket, a többi között a következő indoklással: az alapszabály 16. pontja azt tartalmazza tévesen, hogy a számvizsgáló bizottsági tag a legfőbb szervek ülésein tanácskozási joggal vesz részt, holott a számvizsgáló bizottsági tag egyesületi tagként a közgyűlés ülésén szavazati joggal jogosult részt venni. Gondolom, mindenki érti, hogy alapszabályunk szerint a számvizsgáló bizottság tagjai csupán a legfőbb szervek, vagyis az elnökség és a választmányülésein vannak kizárva a szavazás lehetőségéből, ezek a vezetőségi ülések azonban nem közgyűlések, ezeken ugyanis a számvizsgáló bizottság tagjai is (az egyesület tagjaiként) teljes joggal, természetesen szavazati joggal is részt vehetnek. Ez különben így történik minden társadalmi egyesület eljárásrendjében. Őszintén szólva nem értem, hogy az illetékesek szándékosan vagy tévedésből voltak képtelenek a magyar nyelv szabályai (és a józan ész) szerint értelmezni az alapszabály szövegét. Jó volna ez ügyben jogorvoslatot vagy legalább magyarázatot kapni, nem tudom, vajon ebben reménykedhetem-e.
A búcsúzás árnyékában
Most tehát fájó szívvel kell búcsút vennünk attól a több száz magyarországi és határokon túl dolgozó magyar pedagógustól, lelkésztől, írótól, tudóstól és művésztől (közöttük tizenöt vagy tizenhat Kossuth-, illetve Széchenyi-díjastól) és attól az ugyancsak számos kulturálisegyesülettől, közösségtől, akikkel és amelyekkel négy évtizeden keresztül, szem előtt tartva a nemzet szellemi és erkölcsi összetartozásának magasabb érdekeit, közösen alakítottuk ki, és igyekeztük elvégezni tennivalóinkat. A búcsú természetes módon fájdalmas és drámai, a csalódottságon, a kifosztottság miatt bennünket elfogó, lelki megrázkódtatás érzésén nehéz úrrá lenni, különösen most, az utolsó pillanatokban. Ezek a pillanatok, hacsak nem kapunk az illetékesek részéről némi biztatást, pontosabban inkább tevőleges támogatást, amelynek birtokában továbbra is végezhetjük munkánkat, úgy tetszik, most érkeztek el. Nehéz elfogadni ezt a helyzetet, különösen nekem, aki immár négy évtizeden keresztül vesz részt az anyanyelvi mozgalom tevékenységében. Bizonyos vagyok abban, hogy csalódottságomban és fájdalmamban nem vagyok egyedül, igen sokan élnek Magyarországon a szomszédos országok magyar közösségeiben és a nyugati világban olyan magyar értelmiségiek, akiknek élete és munkássága hosszú évtizedeken keresztül egybefonódott az anyanyelvi mozgalom tevékenységével, és akik áldozatosan, időt és munkát nem sajnálva vállaltak szerepet abban a munkában, amely a magyar nyelv és a magyar kultúra és természetesen a magyar nemzeti közösség fennmaradását és megerősödését szolgálta. A reményt azonban nem adjuk fel: a vezetőség tagjainak egy része vállalta, hogy saját zsebből finanszírozza legalább az iroda fenntartását (mert máskülönben a kormányzat elkobozza az irodát), s reméljük, hogy talán a támogatások megítélői rádöbbennek arra, hogy egy nagy történelmi múltra visszatekintő intézményre a magyar kultúra nemzeti egységét, mint mondják, oly fontos értéknek és érdeknek tartó kulturális stratégiának szüksége van.
(A napokban érkezett bírósági döntés alapján az Anyanyelvi Konferencia közhasznú társaságként működik tovább – a szerk.)

Az illyefalvi pálos rendház működése (1701–1786)
A magyar alapítású pálos rend erdélyi jelenléte a 16. század derekán megszakadt, Berzeviczi Lajosnak és Egri Györgynek a fejedelemség utolsó évtizedeiben végzett székelyföldi magánmissziójától eltekintve a pálosok hivatalosan a 18. század legelején tértek vissza. Behívásukban és letelepítésükben (Tövis, Illyefalva, majd Torda) vezető szerepet vállaltak a székely katolikus főurak (gróf Apor István, gróf Kálnoki Sámuel, gróf Mikes Mihály), akik már korábban is kapcsolatot ápoltak a rend magyarországi elöljáróival, valamint jelentősebb kolostoraival. P. Székely András 1701 tavaszán vette át a pálos rend számára Nagy Mózes plébánostól a Bialis Ferenc költségén Páduai Szent Antal tiszteletére néhány évvel korábban fából épített, gróf Apor István és Henter Ferencné Apor Anna által kegytárgyakkal és haranggal ellátott illyefalvi kápolnát. Ezzel kezdetét vette a több mint nyolc évtizedre nyúló háromszéki pálos misszió, amely feladata a helyi plébánia és elemi iskolája, valamint a hozzá tartozó leányegyházak vezetése, továbbá a reformációt követően plébánia nélkül maradt alsó-háromszéki katolikus közösségek lelki vezetése volt. Illyefalván szerény körülmények vártak a misszióban részt vállaló „fehér barátokra”, egy 1713-as leírás szerint a fából épített rendház mindössze néhány szerzetes befogadására volt alkalmas: egyikük a vidéket járta, és káplánként szolgált a nemesi udvarokban, a másik a plébánia és a rendház állandó adminisztrátora volt. Legfőbb helyi támaszuk Bialis Ferenc és Geréb János nemes volt, ugyanakkor az Apor István-féle alapítványból is részesültek. A barátokat hamar megszerették, mindenki tehetsége szerint támogatta őket, erről több adománylevél, végrendelet tanúskodik. A kezdeti éveket követően, ugyanakkor P. Rácz István házfőnöksége idején zálogon vagy adásvétel útján megkezdték a rendházzal és a kápolnával szomszédos szántók és kaszálók megszerzését. P. Újhelyi Athanáz 1722-ben érkezett Illyefalvára, és közel egy évtizeden keresztül vezette a rezidenciát. Az ő idejében építettek új kőtemplomot étfalvi Gidófalvi Gábor és Hollaki Jánosné Szotyori Ilona költségén, amelyet 1723-ban szenteltek fel.
P. Marton Hilarion házfőnöksége idején (1733–1741) megerősödött a pálos misszió. Jótevőik száma jelentősen megnőtt, az 1730-as évek második felétől pedig tudatos birtokszervezés járult hozzá a rendház gazdasági fellendüléséhez. Az új házfőnök létrehozta a rendházat kiszolgáló és fenntartó birtoktestet, valamint gondoskodott a fizikai munkát elvégző szolgákról és jobbágyokról is úgy, hogy ezzel egy időben az erdélyi törvényekkel, ezen belül is a székely rendtartásokkal is meg kellett ismerkednie. A Magyarországról érkező pálosok földbirtokosként való viselkedése ugyanis gyakran súrlódásokhoz vezetett.
A bő évtizedre nyúló átmeneti időszakot követően a század közepén, P. Nagyidai Mihály első rendházfőnöksége (1754–1755) idején az illyefalvi pálosok újabb építkezésekbe kezdtek: a rendház birtokán, a temető fölötti telken új templomot emeltek a Fájdalmas Boldogasszony tiszteletére, amelynek költségeit nagyszabású anyagi összefogás biztosította. Tevékenységükhöz köthető a sepsiszentgyörgyi plébánia újjászervezése is. A szék Illyefalvához közeli, kálvinista többségű központjában a székely határőrezredek megszervezése, a huszárezredi parancsnokság felállítása nyitotta meg a katolikus egyházi élet felélesztését. A feladatra 1762-től kezdődően a pálosok kaptak megbízást, és az ezredparancsnok lakhelyének udvarán Szent József tiszteletére emelt kis fakápolna igazgatását egészen 1768-ig ellátták. A plébániák újjászervezésével a 18. század második felében a háromszéki pálos misszió folyamatosan teret vesztett, az 1770-es évek végétől már csak egy állandó lakója volt az illyefalvi rendháznak. Utolsó jelentős megvalósításuk a harangtorony felépítése volt 1778-ban, amely számára néhány évvel korábban harangot is öntettek.
A rend magyarországi feloszlatását (1786. február 6.) követően P. Burján Lőrinc, az utolsó illyefalvi pálos atya püspöki hozzájárulással helyben maradt, és a század végéig világi papként szolgált. A rendház birtokai a kincstárra szálltak, amely nagy részüket árverés útján értékesítette. Ingóságaik közül az 1701-től vezetett egyházi anyakönyveken és az 1775-ben öntött harangon kívül könyvtáruk egy része maradt a plébánia tulajdonában.
A rendház könyvei
A rezidencia könyvgyűjteményét feltehetően P. Bencsik Márton alapozta meg az 1710-es évek közepén, maga is több kötettel gazdagítva azt. A rendház legkorábbi tulajdonosi bejegyzése 1716-ból ismert, és a rendház könyveiről vezetett katalógus létéről tanúskodik. A pálos rend szabályzatai alapján a kolostori könyvtárak gondozója, a könyvjegyzékek vezetése a mindenkori házfőnök feladata volt. Így történt Illyefalván is, ahol a század második feléből (1755, 1763, 1768, 1775) származó könyvbejegyzések a gyűjtemény folyamatos gyarapodását, valamint a katalógus vezetését igazolják. Az erdélyi vagy magyarországi rendházak valamelyikéből érkező rendtagok általában két-három évet töltöttek a székelyföldi misszióban, a könyvtár legfontosabb gyarapodási tényezőjét ők, az általuk hátrahagyott magánszemélytől vagy valamelyik rendházból kölcsönzött könyvek jelentették. Az illyefalvi könyvanyagba bekerültek más rendházak, esetenként más szerzetesrendek (jezsuita, ferences) könyvei is. A gyűjtemény a vidék katolikus főnemessége jóvoltából is gazdagodott (árapataki Geréb József, szentiványi Henter Gáspár, zabolai gróf Mikes Antal). A nyolc és fél évtizeden át működő illyefalvi rendház könyveinek túlnyomó részét a missziós tevékenységben hasznosítható prédikációs irodalom, a lelkiségi, teológiai és aszketikus művek alkották. A szerzőség tekintetében a jezsuita irodalom túlsúlya érvényesül. A pálosrendi irodalmat Csúzy Zsigmond mellett Dónyi Gellért és Kollenicz András, valamint Ferdinand Meislseder képviseli. Az ókori szerzők és egyházatyák, püspökök és világi teológusok mellett ugyanakkor további szerzetesszerzők munkái is megtalálhatóak. A kötetek többsége 18. századi nyomtatvány, kisebb részt 17. század végi vagy az említett század első feléből való. Legnagyobb számban a nagyszombati jezsuita egyetemi nyomda 1691–1762 közötti kiadványait találjuk meg. Mellette több kötet származik augsburg-dillingeni, bécsi, kassai, pozsonyi, prágai, velencei, antwerpeni, bambergi, drezdai, kölni, olmützi nyomdákból. A hazai nyomtatványok száma kevés, ezzel együtt a magyar nyelvű nyomtatványok száma is csekély, elsősorban Kassán, Nagyszombatban, Pozsonyban és Egerben megjelent prédikációgyűjtemények.
A tövisi, tordai és nagyváradi rendházak könyvtárához hasonlóan pálos rendtörténeti munkák (pl. Benger, Orosz) is maradtak Illyefalván. A jogi, államtudományi, világi és egyháztörténeti, orvosi vonatkozású művek hiánya azzal magyarázható, hogy ezekhez a környékbeli főnemesi könyvtárakból hozzájuthattak.
Az illyefalvi pálos rendház tulajdonosi (possessori) bejegyzéssel ellátott könyvei közül jelenleg 62 kötetet tartunk számon. Az egykori könyvgyűjtemény pontos rekonstruálása a 18. századi katalógus hiányában bizonytalan, köteteinek száma a 19. századi adatok (vizitációs jegyzőkönyvek) alapján 80–100-ra tehető.
Csáki Árpád
Pálos misszió Háromszéken a 18. században. Az illyefalvi rendház és könyvei, Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy, 2013 (Székelyföldi könyvgyűjtemények 1.)
A Pálos misszió Háromszéken a 18. században című konferencia, kiállítás és könyvbemutató a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban pénteken 18 órakor kezdődik.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Sok hazájú nép
„Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar” – figyelmeztet a Szózat első sora. De melyik hazának, mert pillanatnyilag, a trianoni békediktátumnak „köszönhetően” nyolc hazája is van a magyarnak, ezek mindenikében valamivel nyomorgatják őt. Az egyikben a nyelvtörvénnyel és a Beneš-dekrétumokkal, a másikban a tanügyi törvénnyel, a harmadikban az elkobzott magán-, közösségi és egyházi javak vissza nem adásával, a negyedikben...
és így folytathatnám tovább bezárólag a maradék Magyarországgal. Mit jelentett a haza egy magyar számára a piski, szebeni, nyergestetői és a segesvári csata idején,1849-ben, az I. és a II. világháború ojtozi és gyimesi harcai korában, 1956-ban Magyarországon?! Mit jelent ma, 2013-ban Erdélyben (Románia), Felvidéken (Szlovákia), Kárpátalján (Ukrajna), Őrvidéken (Ausztria), Délvidéken (Szerbia, Horvátország, Szlovénia) és a maradék Magyarországon?! Annak idején magától értetődőnek tartották meghalni a hazáért, és ez adott erőt elviselni akár a halált is. Ha most megkérdeznék száz székely embert, hogy ha támadás érné Magyarországot valamilyen oldalról, mondjuk Románia irányából, kész lenne-e azonnal a román haza védelmére sietni, nem tudom, akadna-e akár egy is, aki igennel válaszolna. Különben ismerve a románok alkalmazkodó készségét, ők sem vizsgáznának jobban a magyaroknál, ha Moldávia ellen kellene harcolniuk. A haza fogalma
Mindenekelőtt tisztázásra szorul a haza fogalma, ami napjainkra nagyon is bonyolulttá vált. A Magyar Értelmező Szótár szerint haza az az ország, az a nép, amelyhez valaki születés vagy honosítás révén tartozik. Terület, hely, ahol valamely embercsoport életlehetőségekre talál. Egy másik felfogás szerint a haza fogalma életteret jelent, ahol az ember születik, nevelkedik és meghal. Mások szerint a haza a lakóhely, család, ország, történelem, az azonos nyelvű és kultúrájú közösség összetartozása, szülők, rokonság, nép, anyanyelv és anyaföld, melynek szelleme van. Megállapítható, hogy a haza igen tág fogalom, és változó nagyságú hely, amely lehet egy családi ház, de lehet Oroszországnyi terület is, amely minden orosz ember hazája. Ezt a hazát szeretni és tisztelni kell. Ha a szükség úgy hozza, emberi kötelességünk megvédeni. Napjainkban hozzám hasonlóan igen sok azoknak a száma, akik nem ott születtek, ahol laknak, és nem ott laknak, ahová valók. És mégis van egy olyan hely, amelyet szülőföldjüknek neveznek. Az én esetemben szüleim és felmenőim révén, akik Felső- és Alsó-Háromszéken születtek és haltak meg, a hazám Háromszék még akkor is, ha életem háromnegyedét nem ott, hanem máshol éltem le. Háromszék szervesen kapcsolódik Székelyföld többi részéhez is, amelynek a délkeleti részén fekszik. Mivel életem folyamán Erdővidéken, Udvarhelyszéken és Csíkszéken is laktam és lakom ma is, úgy ezek tovább növelik térben az én hazámat. Marosszék pedig az azonos nyelvű és sorsú közössége révén kiteljesíti szülőföldem határait. Az én hazám ilyenformán a Székelyföld. Ez viszont része a Történeti Erdélynek, amelyhez Trianon után hozzászámítják a Partiumot és a Bánság vidékét is. Ilyenformán, több mint ezeréves közös történelmi múltja okán az én hazám Erdélyország. Igen ám, de Erdély a Székelyfölddel együtt Románia résztartománya, ennél fogva a román állam kötelezettségei közé tartozik a részek, többek között Erdély védelme is az idegen támadókkal szemben. De kik akarhatják Erdélyt elszakítani Romániától? Erre a kérdésre tíz román közül kilenc a magyarokra esküszik. Nekünk viszont a magyarok nem ellenségeink. Itt az első probléma a haza fogalmával. Tekinthetjük-e mi hazánknak Romániát, ha az ellenségként kezeli a magyarokat, és meg akar védeni tőlük?! Ha állami elöljárói mindent elkövetnek, hogy ne érezzük jól magunkat a Székelyföldön és máshol se Erdély-szerte!? Pedig nagyon szeretnénk hazánknak érezni Romániát és büszkék lenni rá. Ehhez csupán egypár dolog szükségeltetnék: a teljes nyelvi jogegyenlőség, a pozitív diszkrimináció és a különböző autonómiaformák meghonosítása. Ha ez megvalósulna, úgy nálunknál hűségesebb szövetségesre nem találna a románság. A második probléma a földhöz kapcsolódik. A múlt század közepéig (1950) a magyar ember lényegét a föld szeretete jellemezte, amiért annyit küzdött, ami élete része volt, és amitől őt a kollektivizáláskor megfosztották. Azóta sikerült még inkább szétzilálni a hagyományos falut, amelyet már csak a nagyszülők emléke őriz. Napjaink globalizálódó világában a földhöz való ragaszkodás teljesen eltűnt, és az emberek többsége halála után a sírban kerül közvetlen kapcsolatba az anyafölddel. A haza fogalmának fontos elemeként szükséges újrafogalmazni a magyarság földhöz való viszonyát.
Gólyafészek Amint már említettem, a haza az a nép, amelyhez valaki születés vagy honosítás révén tartozik. Mi, székelyek és erdélyi magyarok a magyar nemzethez tartozunk még akkor is, ha határok választanak el egymástól. A trianoni békediktátum után közel száz évnek kellett eltelnie, míg ezt a magyar állam a honosítással hivatalosan is igazolta. Ilyenformán immár két hazával is dicsekedhetünk. De úgy vagyunk vele, mint a gólyák. Sehol sem érezzük magunkat igazán otthon. Pedig a gólyák keményen rádolgoznak arra, hogy megmaradjanak. Vonulásuk Európából a 10 000 km-re fekvő Dél-Afrikáig három irányba történik. Észak-Európából délnyugati irányban, Nyugat-Európán és a Pireneusi-félszigeten keresztül, a másik szinte egyenes vonalban vezet északról délre Olaszországon és Szicílián át, a harmadik, délkeleti út a Balkán-félszigeten és Kis-Ázsián keresztül. Ez utóbbi a mi gólyáinknak az útvonala. Ezt az emberi mértékkel is hatalmas távot természetesen nem egyhuzamban teszik meg. Naponta csak néhány órát repülnek, kedvezőtlen időjárás esetén akár napokig, sőt, hetekig a pihenőhelyen maradnak. Érdekes viszont, hogy a visszaút sokkal rövidebb idő alatt zajlik le. A fészekrakó ösztön, a költés iránti vágy hajtja a madarakat. Nálunk fél évet tartózkodnak, a másik fél év vándorlással telik el.
Talán közelebb állunk az igazsághoz, ha kijelentjük: a gólyáknak csak egy hazájuk van, a hely, ahol fészket raknak és felnevelik a tojásból kikelő kis gólyákat. Nekünk is csak egy van, és ez a Kárpát-medence. Az a hely, ahol a történelmi Magyarország kialakult. Ez a terület ezeréves történelmünk színhelye, ahol nincs olyan fertály, amely ne emlékeztetne múltunkra. A történelmi Magyarország középkori építményeinek 80 százaléka az elszakított területeken található, nagyjaink szülőföldje, győztes és vesztes csatáink színhelyeinek több mint fele ugyancsak ide került.
Bárhol is legyen, magunkénak érezzük a burgenlandi Kismarton történelmi városmagját, Magyarország egykori fővárosát, Pozsonyt, a kassai gyönyörű Árpád-házi Szent Erzsébet-templomot az ott nyugvó II. Rákóczi Ferenccel és Zrínyi Ilonával, Késmárkot Thököly Imrével, Krasznahorka várát, a Vereckei-hágót és Munkács várát, Nándorfehérvárt és a szabadkai városházát, Csáktornyát és Fiumét, Erdély városait és megannyi faluját. Köztük azokat is, ahol egy magyar sem él. A marosszentimrei, a vaskapui és a kenyérmezei csatateret, a piski, szebeni, segesvári, nyerges-tetői, kökösi csaták és az erdélyi hegyszorosok harctereit, Szent László, Hunyadi János, Mátyás király, Bolyai János, Liszt Ferenc, Mikszáth Kálmán, Madách Imre, Kölcsey Ferenc, Jókai Mór, Kálmán Imre, Wass Albert, Nyirő József és még sok jeles magyar szülő- és nyughelyét. Mindezek erőt és hitet adnak a magyarságnak, mert az ősök hagyatékához kapcsolódnak. Megérintjük az épületeket, és halljuk üzenetüket. Azt üzenik, ne csak nézzük a falakat, az emlékhelyeket, a hajdani csata- és harctereket, hanem lássuk bennük a múltunkat is. Érintsük meg az épületeket, a romba dőlt várfalakat, kastélyokat, emlékoszlopokat, az elárvult temetők sírköveit, és hallgassuk meg az ősök gondolatait és üzeneteit. Azt üzenik, hogy a hazát szét lehet darabolni, de tárgyi és szellemi hagyatékait nem lehet egymástól elválasztani, mert összetartoznak, és benne él az utódok tudatában. Bizonyság rá Krasznahorka vára. Amikor tetőzete a lángok martalékává vált, úgy fájt minden magyarnak, mintha a saját háza égett volna le. És így fáj minden, múltunkhoz kapcsolódó létesítmény, hajdani emlékhely megrongálása vagy tönkretétele Kárpát-medence szerte. Halott ingatlan nem jó példa. Élettel kell megtöltenünk, hanem a többségi népek saját múltjukat álmodják belé. Megmaradásunk elengedhetetlen feltétele a nemzedékek közötti nyelvi és történelmi tudat átörökítése. Tanuljunk hát a magyar nép lekedveltebb madarától, a gólyától. Itt építs házat, és itt nevelj családot, és bárhova is sodor a sors, mielőbb visszatérj ide, és ródd le a hazával szembeni adósságodat. Ne feledd, vannak csak egy kisebb nyelvi közösséget érintő hazák, mint amilyen Háromszék, Csíkszék, Udvarhelyszék, Marosszék, Aranyosszék és végül ezek összessége, a Székelyföld. Ezenkívül van még Felső-Maros mente, Küküllő mente, Szászföld (Királyföldje), Barcaság, Fogarasföldje, Keresztesmező, Erdélyi-hegyalja, Kenyérmező, Hátszeg vidéke, Bányaság, Mezőség, Szamoshát, Kis-Szamos mente, Máramaros, Kalotaszeg, Nádas mente, Torockó vidéke, Szilágyság, Tövishát, Erdőhát, Borsa völgye, Bükkalja, Sajó mente, Lápos mente, Kővárvidék, Avasság, Mócföld, Partium, Berettyó mente, Krasznavidék, Érmellék, Bihar, Rézalja, Báródság, Sebes Körös völgye, Fekete Körös völgye, Fehér Körös völgye, Aradi hegyalja, Szörénység, Bánság, Magyarországon Szigetköz, Rábaköz, Kemenesalja, Hajdúság, Hanság, Somogy, Jászság, Nagykunság, Kiskunság, Hortobágy, Nyírség, Palócföld, Várvidéken Fertővidék, Felső-Őrség, Kárpátalján Ung vidéke, Tóhát, Felvidéken Bodrogköz, Szepesség, Gömör, Ipoly mente, Erdőhát, Garam mente, Csallóköz, Zoborvidék, Mátyusföld, Délvidéken Vendvidék, Muraköz, Drávaköz, Bácska, Vajdaság, Deliblát, Temesköz és a Szerémség. A felsorolás nem teljes, sok kicsi haza hiányzik belőle, beleértve a székelyföldieket is. Vannak közöttük gólyányi életterekhez mérhető kicsi és megyényi nagyságú, sőt, ennél nagyobb területek is. És e kisebb-nagyobb hazák mindenikében élnek magyar emberek. Néhol alig egypáran, másutt meg a lakosság felét, háromnegyedét vagy teljes egészét teszik ki. Ők azok, akik életet visznek a haza e kis darabkáiba, és akár a mágnes, egymáshoz csatolják őket. A sok kicsi hazából összeállt régi haza így támad fel és öleli magához minden lakóját. Ezek után már bátran kijelenthetem, hogy az én hazám és minden magyar és székely ember hazája a Kárpát-medence.
Beder Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),