Ne szóljon igéd hiába
Verőfényes őszi napsütésben autózom át a Mezőségen. Szászrégent elhagyva kissé „vadulni” kezd a táj. Lélegzetelállítóan szép helyeken vezet az út a Maros partján, Wass Albert hamvait őrző és a Helikonnak egykor szállást adó Marosvécs, majd Dédabisztra, Ratosnya és Gödemesterháza után Maroshévíz következik, ahol a négygyermekes Barticel-Kiss lelkészházaspár már lázasan készülődik: imaházat avatnak a szomszédos Borszéken. A parókia udvarán nagy a sürgés-forgás: még mikrobuszt is béreltek, hogy a környező településekről és Maroshévízről gyülekezeti tagokat szállítsanak az ünnepségre.
Barticel-Kiss Krisztián alig több mint egy éve került az egyházközségbe, de a gyülekezeti életen már meglátszik munkája. Az alig 350 lelkes közösségből korábban jó, ha huszonöten jártak templomba, ma már százhoz közelít a számuk. Presbiteri, nőszövetségi, ifjúsági és felnőtt bibliaórát tart, három vallásórás csoportot vezet. Felesége, a maga is lelkipásztor Emese kórust vezet, a gyermekeket furulyázásra, Krisztián pedig gitározásra oktatja. Kis zenekart is terveznek összeállítani. „Így nemcsak a fiatalok járnak majd el templomba, hanem szüleik, hozzátartozóik is, akik kíváncsiak lesznek a gyerekek műsorára” – vázolja missziós terveit a lelkipásztor.
Temetőből temető
Nehéz anyagi körülmények között lévő gyülekezetet vett át, most azonban igyekeznek mindent helyrehozni. Sőt, temetőt is vásároltak. A Sbârcea román nemesi család visszakapta államosított területét, amelyen az idők folyamán temető alakult ki, s mivel ipari célokra nem tudta értékesíteni, kénytelen volt azt eladni az egyetlen ajánlattevőnek. A kezdeti vételárat ezért az egyháznak sikerült lényegesen lealkudnia, s a helyi magyar vállalkozók, valamint a Hargita Megyei Tanács segítségével megvásárolni. „A temetőt bekerítettük, a templomban villamosítottuk a harangot, új fűtési rendszert vezettünk be, s szeretnénk kápolnát is építeni. Milyen város az, ahol a temetőben nincs kápolna?” – teszi fel a kérdést Barticel-Kiss.
A temetések sajnos gyakoriak, a magyar közösség apad: a kilencvenes évek elején még több mint 900 lelkes maroshévízi reformátusság szinte a harmadára csökkent. A fafeldolgozót bezárták, a cipőgyár és a kötöde is takaréklángon üzemel, a munkanélküliség magas, a fiatalok elvándorolnak, sorolja az okokat a Kisiklódról származó, de már több mint 20 éve Maroshévízen élő Soós Éva, aki kis üzletet vezet a településen, hétvégeken pedig esküvőkön énekel. Veress Csaba Attila mérnök az oktatási helyzetet ecseteli: az egykor magyar iskolába járó diákok már románul beszélnek, meg sem akarják ismerni régi kollégáikat. A valamikor párhuzamos magyar osztályokat működtető iskolába ma már egyre kevesebben iratkoznak be.
Gyors ötlet, „fenti” segítség
Közben közeledünk Borszék felé, a tükörsima autóút festői tájakon vezet fel. A kis templom épp a főút mellett fekszik, szinte átellenben a szintén idén felszentelt katolikus templommal. Az új imaház ötlete is a lelkészházaspárhoz kötődik. „A fürdőtelepen levő rozoga, salétromos kis háromszobás lakásba a faluból vittem ki istentiszteletre autóval az idős egyháztagokat. Ezért arra gondoltam, hogy inkább lent, a faluban kellene ingatlant szereznünk” – eleveníti fel a történteket a lelkipásztor. Az egészet a Fennvaló kormányozta – teszi hozzá.
Egy 14 áras egyházi terület árából vásárolták a jelenlegi házat a kerttel együtt. A fürdőtelepen, az épülő modern wellness-központ közelében lévő imaháznak használt épületet szinte csodával határos módon magas áron tudták értékesíteni. A hirdetésre különben főleg moldáviaiak jelentkeztek, de őket visszautasították. „Nem leszünk soha olyan szegények, hogy egyházként idegeneknek adjuk el a területet” – jelenti ki büszkén Barticel-Kiss Krisztián. Egy Borszékről Amerikába elszármazott magyar vásárolta meg az ingatlant. Az összegből sikerült felújítani az épületet, tornyot építeni, harangot öntetni, bútorokat készíttetni. Óriási volt a lelkesedés, Maroshévízről is mentek az emberek segíteni, hiszen a 44 lelkes borszéki közösség nagy része már idős ember. Amikor megtudták, hogy harang is van a kis templomban, egy 87 éves beteg néni elcsoszogott, hogy meghallgassa a „református harangot”.
A lelkipásztor szerint azonban koránt sincs még minden készen, a kétszintes házzal – amely immár toronnyal együtt kis templomként szolgálja a kis borszéki reformátusságot – további tervei vannak a lelkipásztornak. Miután másfél évtizeden át egy amerikai alapítvány önkénteseként dolgozott, s a különböző tevékenységekből jelentős összeget gyűjtött össze, az alapítvány amerikai vezetői hozzájárultak ahhoz, hogy a pénzt missziós célokra használja fel. „Szeretnénk jövőre konyhát kialakítani, vendégszobákat berendezni, így a borszéki egyház kis jövedelemforrásra is szert tehetne. Előbb-utóbb csak beindul a turizmus, s akkor keresni fogják a szálláshelyeket” – vázolja elképzeléseit a lelkipásztor.
Borszék, az egykor tündöklő fürdőváros
Borszék Székelyföld legészakibb települése a Gyergyói-, a Kelemen- és a Besztercei-havasok találkozásánál fekszik. Neve a magyar bor (itt borvíz, ásványvíz értelmű) pataknévből származik, amelyhez a magyar szeg (= szeglet, sarok) utótag társult. Ez az idők folyamán a szék főnévvel cserélődött fel. Már a 16. században ismert volt gyógyvize, több mint 30 bővizű borvízforrással rendelkezik. A fürdő a falutól 4 kilométerre, 900 méter magasan fekszik. A borvizet szekereken messze vidékekre is elhordták a helybéli székelyek. Fürdőháza 1725-ben épült, borvizét már 1770-ben palackozták. A két világháború és az impériumváltás kedvezőtlenül érintette a települést, a kegyelemdöfést azonban a szocializmus hazug gazdaságpolitikája adta meg. Az 1968-ban városi rangot kapó településben nagy potenciált látnak a befektetők: főleg izraeli zsidók vásárolják fel a villákat, de a moldáviai újgazdagok is ide menekítik a pénzüket. Ezért az ingatlanárak igen magasak. Az egykoron Karlovy Varyval, Badennel, Ótátrafüreddel egyenrangú, zömében magyarlakta fürdőhely ma már csak árnyéka önmagának. A gyönyörű sétányok, a bájos fürdőpavilonok, de főleg a gyógykezelő központ romos állapotban van, a sajátos fürdőhelyi „színes világ” csak az emlékezetben él.
Sorsfordító Isten
„Nagy szerencsénk van a lelkészházaspárral – mondják a székeket rendezgető, kávét és kalácsot előkészítő asszonyok. – Barticel tiszteletes úr fiatal, tele van energiával, sok ötlete van, és mindent hamar próbál elintézni.” Az ünnepi istentiszteleten Kató Béla püspök igehirdetésében arról beszélt, hogy akkor válhatunk közösséggé, ha vannak közös lelki élményeink. Nem elég házaknál egybegyűlni és imádkozni, olyan hely kell, ahol az Istennel való közösséget együtt lehet megtapasztalni. A püspök szerint azért érdemes Erdélyben református magyarnak lenni, mert egyrészt közösségben élünk, másrészt Istenben olyan reménységünk van, amilyen másoknak nincs. Harmadrészt pedig azért, mert sokszor tapasztaljuk, hogy szabadító Urunk van, aki a legnyomorúságosabb helyzetben is meg tud tartani, képes arra, hogy megváltoztassa életünket. A püspök hangsúlyozta: kész van a templom, de nem szabad itt megállni, mindig vissza kell jönni az Úr hajlékába, ahol erőt, vigasztalást lehet nyerni. Ha ezt mások is látják, akkor számukra is vonzó lesz az egyház, a kis közösség pedig szaporodhat, hiszen a településen vannak még olyanok, akik valamikor a református egyházhoz tartoztak.
A zsúfolásig megtelt teremben, a kinti padokon szorongók meghatódva hallgatták a püspöki prédikációt, majd a Barticel-Kiss családi zenekar műsorát – a Ne szóljon igéd hiába című dal sok embernek csalt könnyeket a szemébe.
Mik József elmondta: igyekeznek, hogy az egykor dícső napokat megért város minél szebb legyen, a turisták újra felfedezzék maguknak Borszéket.
A lelkipásztor szeretné, ha Maroshévízet – amelyhez Göde, Széppatak, Bélbor és Gödemesterháza is tartozik – összekapcsolnák Borszékkel. Utóbbi missziós egyházközséghez tartozik Galócás, Hódos, Salamás és Tölgyes. A kérés eljutott ugyan az illetékesekhez, de végül nem tárgyalták, mert az összevonáshoz és missziós központtá alakításhoz szükséges jogi keretet a közeljövőben alakítják ki. „Egy tíz gyülekezettel rendelkező szórványközpont nagyobb eséllyel pályázhatna különböző projektekre alapítványokhoz, szervezetekhez – reménykedik Barticel-Kiss Krisztián.
Somogyi Botond
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Elhunyt Kibédi Varga Sándor
Kibédi Varga Sándor (eredetileg Varga Sándor; Marosvásárhely, 1946. október 14. –2015. május 17., Budapest) erdélyi származású újságíró, író, tanár, a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola román–magyar szakának elvégzése után öt évig falusi általános iskolákban tanított. 1978-ban újságíró lett a Maros megyei Vörös Zászlónál: a művelődési rovat szerzőjeként recenziókat, színikritikákat írt. Négy év múlva a Bukarestben szerkesztett Előre tudósítója lett. 1988. május 1-jén Karlovy Varyba indult pihenni, de nem érkezett meg, mert Budapesten leszállt a vonatról.
Az "új hazában" az újságírói hivatást folytatta, de a Varga Sándor nevet kiegészítette a Kibédi előnévvel, ugyanis meg kellett különböztetnie magát a hasonló nevű kollégától. Más indítéka is volt: közeli rokonai, akik az első világháború után érkeztek Budapestre, szintén ezt az előnevet vették fel. Apja unokatestvére, az 1902-ben Szentgericén született, 1986-ban Münchenben elhunyt Kibédi Varga Sándor a kolozsvári filozófiai iskola neves képviselője volt.
Négy évig dolgozott a Magyar Rádióban, az egymilliós példányszámú RTV Újságnál, majd nyolc évig a Kurír című országos politikai napilapnál. Sokáig parlamenti tudósító is volt. Különböző időszakokban a Mai Nap, az Új Magyarország és a 168 Óra című hetilap állandó külső munkatársának mondhatta magát. 1999-ben az MTI Kiadói Kft. szerződtette, majd hamarosan ismét tanár lett. Nyugdíjazásáig, 2006-ig, magyar nyelvet és irodalmat tanított egy újpesti általános iskolában.
Újságírói pályájával párhuzamosan, 1973 és 1982 között körülbelül száz novellája jelent meg, főleg az Utunk című kolozsvári szépirodalmi hetilapban. 1979-ben színpadi művel szerepelt az Utunk Évkönyvében, 1986-ban pedig rövidprózával szerepelt a Kriterion Könyvkiadó Ajtók című antológiájában. 2001-ben a marosvásárhelyi Impress Kiadó elkészítette A megváltás ezután következik című novelláskötetét. Egy pesti alapítvány felhívására szociográfiát írt az 1990- es rendszerváltás előtt Magyarországra menekült több mint háromszázezer erdélyiről. 1998-ban részt vett a Másság Alapítvány cigányellenes diszkriminációkat feltáró Ácsi! című riportkötetének (Osiris Kiadó) készítésében. Az Üveghegyen túl – Erdélyi ki- és bevándorlók az ezredfordulón című kötetét a Mentor Kiadó gondozta és publikálta 2009-ben.
2002-ben megírta munkahelyének, a Langlet Valdemar Általános és Felnőttképző Iskolának centenáriumi évkönyvét (az intézmény névadója a svéd vöröskereszt zsidómentő főtitkára volt Budapesten a vészkorszak idején).
Források: Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2011, Udvardy Frigyes: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006. Kibédi Varga Sándor, 2001. november 7.
Élet és Irodalom, 2010. május 7. Láng Zsolt: Becsületes antimese. Recenzió Kibédi Varga Sándor Az Üveghegyen túl című kötetéről.
Duna tévé, a Kívánságkosár vendége Kibédi Varga Sándor. Interjú. 2010. május 31.
Káfé Főnix internetes irodalmi és fotóművészeti lap. Kibédi Varga Sándor: Rövid szakmai életrajz
Népújság (Marosvásárhely)

Tizenöt előadás érkezik hét országból a szabadkai Desiré fesztiválra
Hét ország tizenöt előadását láthatja a közönség november 13. és 20. között a Desiré Central Station kortárs nemzetközi színházi fesztiválon Szabadkán.
A régió egyik legizgalmasabb színházi fesztiválja az idén a Borderline alcímet viseli, amely – ahogy Urbán András szervező, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház igazgatója a fesztivált beharangozó pénteki sajtótájékoztatóján kiemelte – egy pszichikai állapot neve is, ugyanakkor a határ és a vonal szó összetételéből származik, ami bizonyosfajta asszociációkat vált ki abban, aki hallja.
A színházi rendezvényre Szerbiából, Magyarországról, Romániából, Bosznia-Hercegovinából, Szlovéniából, Montenegróból és Horvátországból érkeznek színészek, rendezők és társulatok.
A fesztivált november 13-án a Zombori Népszínház nyitja meg Gogoland című előadásával, amelyet Herceg János művének motívumai alapján Urbán András rendezett. Ezt követően a Forte Társulat és a Trafó Kortárs Művészetek Házának produkcióját, a Horváth Csaba nevével fémjelzett A te országodat tekintheti meg a közönség, amely az idei Pécsi Országos Színházi Találkozó legjobb rendezésért járó díját érdemelte ki.
A második napon a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Koldusoperája lesz látható, amelyet a szerb Kokan Mladenovic állított színpadra.
November 15-én az Én tökéletes vagyok – tudattalan történet című előadást láthatják a nézők Perovics Zoltán rendezésében a szegedi Metanoia Artopédia előadásában.
A kortárs színházi fesztivál negyedik napján a Balerinák című dokumentumszínházi előadást tekinthetik meg az érdeklődők, amely a ma Szerbiában élő táncművészek életét mutatja be a Szerb Nemzeti Színház Balettegyüttesének és az Újvidéki Egyetemi Kultúrközpontnak az előadásában. Ezt követően Frenák Pál Társulata hozza el Szabadkára a Lutte című legújabb produkcióját, amelynek ez az első külföldi szereplése.
A szarajevói MESS Színpad két produkcióját is felvonultatja a Desiré. Először Selma Spahic Tyúk, majd Urbán András What is Europe? (Mi Európa?) című előadását láthatja a közönség. Ez utóbbi Végel László művének nyomán keletkezett, és a rendező korábban azt mondta róla, hogy a Balkánon élő ember tapasztalatairól, identitásáról, ugyanakkor az európaiság filozófiai és politikai összeütközéseiről szól, és a „jugónosztalgia” jelensége is erőteljesen megjelenik a vendégmunkásokról is szóló történeten keresztül.
A rendezvény egyik leginkább várt előadását november 17-én láthatja a közönség, amikor a Hajdu Szabolcs által rendezett Ernelláék Farkaséknál című film eredeti, színpadi változatát tekinthetik meg az érdeklődők. A film nyerte el az idén a versenykategória fődíját, a Kristály Glóbuszt az 51. nemzetközi filmfesztiválon Karlovy Varyban.
A ljubljanai Maska mutatja be Damir Avdic Mephisto című rendezését szintén 17-én, másnap pedig az előadó koncertjére ülhetnek be a Szabadkára látogatók.
Az utolsó előtti napon lesz látható a Balkán idei színházi évadának életét a leginkább felkorbácsoló előadás, amely a Szlovén Ifjúsági Színház és az Ivan Zajc Horvát Nemzeti Színház koprodukciójában született. A mi erőszakunk és a ti erőszakotok című produkciót a társadalmi témákat provokatív módon feldolgozó előadásairól ismert Oliver Frljic rendezte. Az előadást a múlt hét végén a szarajevói nemzetközi színházi fesztiválon majdnem közönség nélkül játszották le, miután Vinko Puljic boszniai püspök feljelentette az előadókat, a darabot pedig istentagadónak nevezte, amely sérti az ott élő keresztény és muszlim lakosok vallási érzéseit. A felkorbácsolt indulatok hevében a szervezők először úgy döntöttek, hogy nem engedik be a nézőket, később azonban a jeggyel rendelkezők saját felelősségre bemehettek a színházba, amelyet rendőrök biztosítottak.
A fesztivál folytatásában még három előadás szerepel. A színházkedvelők megnézhetik a cetinjei Zetski Dom Királyi Színház Pillangó című előadását Urbán András rendezésében, valamint ugyanennek a társulatnak az Ameddig a szem ellát című produkcióját, amelyet Schilling Árpád rendezett, illetve zárásként, november 20-án Hód Adrienn Grace című koreográfiáját.
Az esti produkciók mellett közönségtalálkozókon, kötetlen beszélgetéseken és kritikai szemináriumon is részt vehetnek a nézők.
A Desiré Central Station fesztivál nevét a szervező színház névadója, Kosztolányi Dezső becenevéről kapta, és először 2009-ben rendezték meg. Szabadság (Kolozsvár)