Aradon, a Kölcsey Egyesület rendezésében a Kölcsey-délutánon Ujj János történész Arad megye nevezetes műemlékeiről beszélt, majd levetítette azt a kultúrtörténeti filmet, amelyet pár évvel ezelőtt Csép Sándorral és dr. Kovách Gézával forgattak Arad megyében. Bemutatta a film többek között a világosi várat, Borosjenő várát, a máriaradnai búcsúhelyet, a marospetri várat, a búlcsi és a pompás kápolnási kastélyt, végül a pankotai kastélyt. /Regéczy Szabina Perle: Emlékezetes Kölcsey-délután. Arad megye nevezetes műemlékei. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 5./

Ápr. 24-én Aradon több mint százharmincan jöttek el a tizedik székely találkozóra. Az aradi székelyek – Khell Levente és Péter Vilmos kezdeményezésére – 1993 óta tartják meg évente báljukat, ahol lehetőség adódik az ismerkedésre. Az Aradon letelepedett székelyek többsége Udvarhelyszékről, Kápolnásról, Siklódról érkezett, de jócskán vannak Felső-Háromszékről is. Ideiglenes kiállítás is nyílt Csiki Imre Aradon élő székely fafaragómester alkotásaiból. /(nagyálmos): Találkoztak az aradi székelyek. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 27./

Előrelépés történt a székely szimbólumok elfogadtatása terén
Három Hargita megyei település címerét hagyta jóvá a kormány 2012/243-as határozatában: Korond, Csíkkozmás és Csíkszentgyörgy községét. Mindez előrelépést jelent, hiszen több mint tíz éve várnak jóváhagyásra Hargita megyei címerek. Az említett települések címerét még 2009-ben terjesztették fel a Román Akadémia Országos Heraldikai Bizottságának kolozsvári körzeti irodájához, amely 2011-ben, Hargita Megye Tanácsa sorozatos utánajárására, továbbította Bukarestbe, az Országos Heraldikai Bizottsághoz jóváhagyásra. Az Akadémia a fentiek mellett előzetes engedélyezéssel hagyta jóvá Csíkszentkirály, Kányád és Kászonaltíz címerét, de módosításokat kért.
Hargita Megye Tanácsa tavaly novemberben újabb kilenc Hargita megyei település címerét küldte jóváhagyásra a kolozsvári heraldikai irodához, a helységek a következők: Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Maroshévíz, Bélbor, Kápolnás, Gyimesközéplok, Salamás, Csíkszentdomokos, Csíkszentmárton.
Amint azt Borboly Csaba, a megyei tanács elnöke nyilatkozta, számtalanszor sürgették már a Hargita megyei települések címerének elbírálását, ám sokáig nem történt előrelépés; az intézmény a Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium segítségét is kérte, aminek nyomán az ügy kimozdult a holtpontról. A tanácselnök szerint újabb előrelépés történt a székely szimbólumok elfogadtatása terén e három címer jóváhagyásával. Erdély.ma

Köszöntötték a 70 éves Lőrincz Györgyöt
A Székelyudvarhelyen élő, kápolnási születésű író a kezdetektől fogva tagja a Székelyföld szerkesztőbizottságának, olyan “külső” szerkesztőségi munkatárs, aki amellett, hogy rendszeresen közöl a lapban, folyamatosan szerzőket és különböző műfajú írásokat ajánl a “belső” szerkesztők, az ötfős “kemény mag” figyelmébe, akik ezt a rendkívül színvonalas lapot immár két évtizede havi rendszerességgel – több kontinensen és a világhálón – az olvasók rendelkezésére bocsátják. Az íróval június 30-án, péntek délután, a Székelyföld szerkesztőségében találkozhattak az olvasók és a kollégák.
Lőrincz Györggyel a júliusi lapszámban Zsidó Ferenc író interjút készített, úgyhogy sok-sok apró részletet megtudhatunk a pályaívről, az ötvenes években lezajlott gyermekkorról, az indulásról és a cseppet sem egyszerű kettős életről, hiszen a hetvenes-nyolcvanas években a szerző gyári dolgozóként vált az erdélyi magyar irodalom egyik meghatározó, sikeres és egyéni hangú írójává, sőt a rendszerváltozás után sem volt annyira egyszerű a helyzete, hiszen nem lett főállású szerkesztővé, nem lehetett szabadfoglalkozású alkotó, hiszen különböző megyei és városi beosztásokban kultúra- és közösségépítő munkát is végzett. Ahogy teltek az évek évtizedek a karcolatokkal, irodalmi igényi riportokkal jelentkező író, egyre nagyobb ívű munkákhoz látott, a novellák mellett, regényekkel és publicisztika-válogatásokkal örvendeztette meg olvasóit. Most is regényen dolgozik, amely lassan “íródik”, hiszen – saját bevallása szerint – több lehetőség is kínálkozik a befejezésre, s mivel egy disszidens életútjáról van szó, akit 1977-ben “szöktetett” át a határon, a történetnek, amely valóságos eseményeken alapszik, de azért az író világában szuverén és szubjektív minden, máig gyűrűző, ma is vannak olyan vonatkozásai, amelyek a politikai-gazdasági és a mi kisebbségi közösségi életünk eseményeitől függenek.
Az írót a két oldalon ülő két fiatalabb szerkesztő- és író-kolléga faggatta. Lőrincz György elmondta, hogy az első karcolatok és novellák után a riport felé fordult a figyelme – 1980-ban megjelent Forrás-kötete is riportokat tartalmaz -, hiszen olyan fordulatot vett akkor az élete, hogy zetelaki helyettes tanári munkája és a családi kapcsolatok többnyire ezt a műfajt kínálták, biztatást is erre kapott több oldalról, de aztán ismét visszatért az elbeszélés műfajához, úgyhogy a nyolcvanas években megjelent két újabb kötetében a hatvanas évek végén mutatkozó markáns novellistát ismerhette meg az olvasó. A Forrás-kötet és az után következő másik két könyv is jelentős sikernek számított akkor Erdélyben.
Bár Vári Attilával, Szávai Gézával, Csíki Lászlóval indult a pályája, soha nem tartozott generációs csoportosuláshoz. Élete amiatt is különleges volt, hogy a Székelyudvarhelyi Gábor Áron Rt. mezőgazdasági gépgyár szállítással foglalkozó osztályvezetőjeként, másodállásban lehetett író. KimAradt az irodalmi élet fősodrából, s ennek az volt a következménye, hogy az írt, s úgy, ahogy akart. Ha megkérdik – s most valóban megkérdezték – azt mondja, hogy ő elsősorban erdélyi író. Itt más témák vannak. Az általános emberi mellett speciális élethelyzetekben élünk, s arról szót kell ejteni. Bevallotta azt is, hogy kik voltak mesterei: elsősorban Móricz Zsigmond volt rá nagy hatással, aztán Németh László, Szabó Dezső, a nagy orosz írók, Tolsztoj, Dosztojevszkij, majd – a teljesség igénye nélkül – Hemingway, Csingiz Ajtmatov, Cseres Tibor, Tar Sándor…
Azt mondja, hogy egyáltalán nem bánta meg. Ha most lenne kezdő, mindent hasonlóképpen tenne, bár sosem lehet ugyanabba a folyóba lépni. Ma másfajta valóságanyag van, de az erdélyi, a Székelyföldi magyar írónak most is különleges a helyzete, és a témái sem olyanok, mint egy Pesten vagy urbánus környezetben élő és szocializálódó alkotónak. Vannak még történetei. Ereje, kedve is hozzá. Azt mondja, hogy öt éve nyugdíjas, s immár főállású írónak tekintheti magát, azt írhat, s akkor, amikor szeretne.
A kollégák erőt, egészséget kívántak Lőrincz Györgynek, kitartást.
Nem a fényben való fennforgás fontos, hanem a köznapi munka. És biztos, hogy az író szeret dolgozni, hiszen a nagy prózai munkák mellett a történésekre is figyel folyamatosan, heti rendszerességgel jelennek meg a jelenből táplálkozó publicisztikái.
Simó Márton
eloszekelyfold.wordpress.com