A Szatmár megyei RMDSZ vezetése sokat utazott az elmúlt hetekben, és olyan falvakat is felkeresett, ahol még soha nem járt az érdekvédelmi szervezet egyetlen képviselője sem. Közel negyven településen jött létre, vagy alakult újjá az évek óta nem működő szervezet. Nagy József vállalkozó, akit a körzet, de mondhatnánk, hogy Medgyes-vidék RMDSZ elnökéül választottak, ezerre-ezerkétszázra teszi a környéken a magyarság számát. Ebből Józsefházán négyszázan, Patóházán háromszázötvenen élnek. - Józsefházán a szülők tartják fenn a magyar óvodát, azonban az önkormányzatnak is hozzá kell járulnia, elvégre a magyarok is fizetik az adót. Patóházán van magyar óvoda, állami támogatással, de nincs magyar V-VIII. osztály. /Sike Lajos: Ismét magára talál Meggyes-vidék magyarsága? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 11./

"A 210 lelkes szatmárgörbedi református gyülekezetnek évtizedek óta nem volt állandó lelkipásztora. Egészen 1999 nyaráig, amikor is augusztusban Keresztúri Sándor Zsolt, frissen végzett teológus került az egyházközség élére. Négy gyülekezetben teljesít szolgálatot a fiatal lelkipásztor: Szatmárgörbeden kívül Aranyosmeggyesen, Józsefházán és a józsefházahegyi szórványgyülekezetben. A 210 szatmárgörbedi lélekből 60-70 fő az átlagos vasárnapi templomba járók száma. Szatmárgörbeden 15 éve nincs magyar iskola, az anyanyelven való írást-olvasást a gyerekek a vallásórák keretében sajátíthatják csak el. Az V-VIII. osztályba 14 magyar gyerek jár román tagozatba, alsó tagozaton nincs meg a 10 gyerek sem. /Négy gyülekezetben teljesít szolgálatot. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), márc. 21./"

"Mindössze tízen vannak Bikszádon a református templomban, ez a megszokott közönségnek számít. Nyolc-tízezer román közt él egy maroknyi magyar, egy részük református, a másik római katolikus. Előbbieknek a kőszegremetei lelkész, Sziszik József hirdet igét, utóbbiakhoz a józsefházi plébános jár ki. Sziszik József havonta egyszer tart istentiszteletet Bikszádon. Reggel Avasfelsőfaluban tart istentiszteletet, ahol többbb, mintegy hétszáz magyar él, a reformátusok is népesebb közösséget alkotnak. Tizenegy órakor az anyagyülekezetben, Kőszegremetén szolgált, majd indult Bikszádra. Nem sietnek haza az istentisztelet után a hívek. Egy kicsit még elbeszélgetnek lelkipásztorukkal. Kiderült, hogy 13 református család él Bikszádon, s a gyülekezet létszáma az elöregedés miatt 25 fő alatt van. A templom 1952-ben épült. 1989 után többször is betörték ablakait, mostanában már nem bántják. /Sike Lajos: Tízen énekeltünk a bikszádi reformátusok templomában. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 11./"

"Az iskolaközpontosítási-program megvalósításán dolgozik a jelenlegi kormány. Ecaterina Andronescu miniszter asszony sajtónyilatkozatai szerint szeptember 15-éig az ország 13 megyéje kapja meg az összevonások következtében a diákok szállításához szükségessé váló buszokat. Az idei tanévben Szatmár megyékben négy iskolát (román tagozat) érint a központosítás. Erdei Líviusz főtanfelügyelő-helyettes közölte, hogy a központosítás a gyerekek érdekében történik, és csak akkor, amikor az iskolabuszok rendelkezésre állnak. A következő tanévben ez magyar tagozatot nem érint, de a 2002-2003-ra javasolt összevonások között szerepelnek magyar tagozatos iskolák is. Az előterjesztett javaslat szerint a tamásváraljai öt-nyolc osztályos diákokat Halmiba hoznák be. Továbbá a Nagykolcs községhez tartozó magyar diákokat (csak öt-nyolc osztályról van szó) Szamoskrassóra, a román anyanyelvűeket pedig Nagykolcsra vonnák össze. A gencsi gyermekeket a nagykárolyi 3-as számú iskolába csoportosítanák, Sárközre pedig az adorjániak mellett - akik amúgy is bejárnak, gyalog - iskolabusz szállítaná a józsefházi diákokat is. /(anikó): Erdei Líviusz: Iskolaösszevonás csak akkor lesz, ha rendelkezésre állnak az iskolabuszok. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), aug. 22./"

Tasnádszántón többévi szünet után ismét lesz magyar V-VIII.osztály - közölte Kónya László megyei főtanfelügyelő-helyettes. Van elég gyermek, s egyúttal növekszik az anyanyelvi oktatás iránti igény. Az első osztályba például a múlt ősszel 21-en iratkoztak. A főtanfelügyelő-helyettes szerint a szükséges tanerő is biztosított. Őszig mindenképpen megoldják a józsefházi magyar V-VIII. osztály ügyét, mely nem csak létszámhiánnyal küzd, de több szaktanár is hiányzik. Legkézenfekvőbbnek az tűnik, ha a közeli (mindössze 4 km-re) lévő Sárközújlakra ingáztatják az érintett tanulókat, hisz ott minden feltétel biztosított. /(sike): Ősztől ismét lesz magyar V-VIII. osztály Tasnádszántón. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 13./

"Harminckét település története címet viseli az Otthonom Szatmár megye /Szent-Györgyi Albert Társaság és EMKE, Szatmárnémeti/ helytörténeti sorozat 16. kötete. Merli Rezső, a kötet szerzője. /A települések: Alsóhomoród, Barlafalu, Csanálos, Csomaköz, Erdőd, Józsefháza, Gilvács, Kaplony, Kálmánd, Kigye, Kisdengeleg, Krasznabéltek, Krasznasándorfalu, Krasznaterebes, Királydaróc, Mérk, Mezőfény, Mezőpetri, Mezőterem, Nagykároly, Nagymadarász, Nagymajtény, Nagyszokond, Nántű, Szakasz, Szaniszló, Szinfalu, Tasnád, Tasnádszántó, Túrterebes, Vállaj, Zajta./ A településekből három Magyarország területére esik (Vállaj, Mérk, Zajta), egy pedig, Kigye története már csak mementó lehet. A könyv tartalmazza az egyes helységekből deportáltak névsorát is. /Az Otthonom, Szatmár megye sorozat újabb kötete. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), aug. 23./"

"Ismeretlen tettesek fekete festékkel bemázolták Patóháza település névtábláján a magyar feliratot. Patócs Sándor patóházai tanácsos az ügyben feljelentést tesz a községi rendőrőrsön. Évekkel ezelőtt megszületett a tanácsi határozat, hogy Aranyosmeggyes község két érintett falujában, Patóházán és Józsefházán kiteszik a kétnyelvű helységnévtáblát, erre csak két héttel ezelőtt került sor. /(fodor): Összemázolt helységnévtábla. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), jún. 24./"

Közismert, hogy a régi rendszerben a vegyes lakosságú területeken rendszerint a színtiszta magyar települések kárára hozták létre a közigazgatási egységeket, még akkor is, ha ezek nagyobbak voltak, mint a községközpontnak kijelölt román vagy vegyes lakosságú falvak. Így került Szatmár megyében Egri Batizhoz, Csomaköz Szaniszlóhoz, Kökényesd Halmihoz, Tamásváralja Batarcshoz, Józsefháza Aranyosmeggyeshez vagy Gencs Érkáváshoz. Megfogyatkozott lakosságuk miatt már nem mindegyik élhet a különválás lehetőségével, de néhánynak már sikerült elérni az önállósulást szentesítő sikeres népszavazást. Sőt Kálmánd már esztendeje elvált Kaplonytól, s a közelgő helyhatósági választás után, immár saját önkormányzattal és polgármesterrel jogilag is önálló lesz Egri, Kökényesd és Csomaköz. Rövidesen. négy új magyar község jelenik meg Szatmár megye térképén, olyan községek, amelyek tanácsülésein (érvényes román törvény szerint) magyarul beszélhetnek. Az ötödik Avasújváros lehet, de ott más a helyzete. Hozzá annak idején egy nagyobb lélekszámú román települést csatoltak, a ráksai polgármester nem segíti faluja önállósulását. Nemrég a megyei román lapban arról írt, hogy Avasújvárosban nagyszabású etnikai konfliktus van kibontakozóban, mert az újvárosi magyarok el akarnak válni a ráksai románoktól. Másnap Szabó István megyei elnök válaszolt a lapban, hogy nincs szó semmiféle etnikai ellentétről, erről maga is tudna, hisz ott lakik. Most azonban kiderült, hogy a ráksaiak is a váláshoz szükséges népszavazás mellett döntöttek. /(Sike Lajos): Négy új magyar község és az ötödik. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 13./

A gyülekezeti élet fellendítésén, a szomszédos települések közötti egyházi és személyes kapcsolatok elmélyítésén munkálkodnak Patóháza, Józsefháza, Apa és Szatmárgörbed református lelkipásztorai. Első lépésként felváltva hirdetnek majd igét advent vasárnapjain. A négy egyházközség hasonló helyzetben lévő, hasonló problémákkal küszködő kisgyülekezet. Aranyosmeggyesen 70 református él, ebbe a leányegyházközségbe a szatmárgörbedi lelkipásztor szolgál be. Szatmárgörbeden is mindössze 140 a református hívek száma. A józsefházai gyülekezet 150 lelkes. Patóházán az egyházközség tagjainak száma: 293. Apa a maga 300 egyháztagjával a környék legnagyobb református közössége. /Fodor István: Kapcsolatépítés fiatal lelkészek és szomszédos gyülekezetek között. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), nov. 13./

Januártól változik az általános iskolák besorolása, megszűnik az eddigi központosítás, s jogilag és gazdaságilag is önállósulnak mindazok az oktatási egységek, amelyek (az óvodásokkal együtt) legalább 200 tanulót számlálnak. Arra kérdésére, hogy vajon nem érinti-e ez az átszervezés hátrányosan a magyarnyelvű oktatást, Kónya László tanár Szatmár megyei főtanfelügyelő-helyettese azt válaszolta, hogy több magyar településen, így Szamoskrassón, Kökényesden, Óváriban és Józsefházán éppen az intézkedés nyomán önállósul a helyi iskola, akkor inkább előnyről lehet beszélni. Ugyanakkor sajnálatos, hogy a szükséges tanulólétszám hiánya miatt olyan jelentős magyar településeken, mint Tamásváralja, Dobra vagy Magyargéres nem sikerült önállósítani, a községközponttól leválasztani az iskolát. /Inkább előny, mint hátrány. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 17./

Több mint kilencven költő verse szerepel a Mária-költészetünk /Ady Endre Társaság, Szatmárnémeti/ című kötetben, amelyet a héten mutattak be Szatmárnémetiben. A verseket Simpf János szerkesztette kötetbe. Simpf János pap-költő 1951-ben született a Szatmár megyei Józsefházán. Korábban két verseskötete jelent meg, néhány alkotása pedig a válogatásban is szerepel. Paptársa és barátja, Heinrich József plébános szerint az 1975-ben készült Mária-költészetünk – amelyet akkor a Gyulafehérvári Római Katolikus Papnevelő Intézetben nyomtattak ki háromszáz példányban – csak úgy tudott megmenekülni a Szekuritátétól, hogy kiegészítő tananyaggá tették a főiskolán. A szerző maga is a papnevelő intézet tanára volt egészen 1988-ben bekövetkezett haláláig. /Babos Krisztina: Mária-versek gyűjteménye. = Krónika (Kolozsvár), febr. 29./

A kettős mérce ellen
Kónya László szatmárnémeti tanár úgy véli, a jogok kivívása nem elegendő, ha nincs bátorság élni ezekkel
Alig van olyan magyar ember Szatmárban, aki ne örült volna beszélgetőtársunk nemrég kapott Ezüstfenyő díjának. Az érintettek közül csaknem mindenki tudja róla, hogy megyei főtanfelügyelő-helyettesként, az RMDSZ által kiharcolt törvényes lehetőségekkel élve, sokat tett az anyanyelvi oktatás bővítéséért, egyúttal a magyar iskolák anyagi feltételeinek javításáért. Azt kevesebben ismerik, hogy történelem- és néprajzkutató tevékenysége is igen jelentős. A nemrég nyugdíjba vonult Kónya Lászlóval természetesen erről is beszélgettünk
Az Ezüstfenyő díj önmagában sejtetni engedi, hogy a körülményekhez viszonyítva milyen állapotban hagyta tavaly ősszel, négy évtizednyi oktatói és tanfelügyelői tevékenysége után, a Szatmár megyei magyar oktatást. De lássuk a részleteket! Mi volt a legnagyobb gond, amikor jó tíz éve felelős posztot kapott a tanfelügyelőségen? – Mindenképpen az, hogy sok magyar gyermek nem tanult, tanulhatott anyanyelvén. Nagyobbrészt azért, mert az ezt ösztönző politikai döntés mellett hiányoztak a tárgyi és a személyi feltételek, az iskola, osztály vagy éppen a szakképzett pedagógus, másrészt azért, mert több szülő úgy látta, hogy a román iskolával „jobban érvényesül” csemetéje – amit a tapasztalat messze nem igazol. Alsóbb szinten a magyar gyermekek 15–17 százaléka, középfokon 40–45 százalékuk tanult románul. Mivel a mai oktatásban az alap az óvoda, azzal kezdtük, hogy növeltük a magyar óvodai helyek számát. Hogy milyen sok tennivalónk volt ezen a területen, jól bizonyítja: a magyar többségű Nagykárolyban is négy új magyar csoportot kellett indítani. Az elemiben is javult a helyzet, főleg annak köszönhetően, hogy   13-15 faluban újraindítottuk a korábban úgymond gyermekhiány miatt vagy más csinált indokkal megszüntetett anyanyelvi oktatást. Olyan helyeken, mint Görbed, Kismajtény vagy Királydaróc több évtizedes mulasztást kellett pótolni. Nem részletezem, de könnyű elképzelni, hogy mennyi aprómunkával, ráhatással járt az ilyesmi, különösen ott, ahol a magyar osztály beindítása román osztályt vagy éppen tanítói állást veszélyeztetett. A felső tagozaton, az V–VIII. osztályban még bonyolultabb volt a helyzet. Például Józsefházán, ahol korábban már vagy kétszer-háromszor megszűnt a felső ciklus, de legutóbb is sikerült visszaállítanunk. Jelenleg 36 szimultán, vagyis összevont V–VIII. osztály van a megyében, ebből 16 magyar, ami arányainkhoz viszonyítva is igen jó. Az csak természetes, ha Szilágypérben, Mezőpetriben vagy Ákoson román osztályok működhetnek 8-10, esetleg még kevesebb diákkal, akkor Vámfaluban, Józsefházán, Gencsen, Irinyben is működhetnek hasonló létszámú magyar osztályok. Ma már csak rajtunk múlik, hogy ne engedjünk kettős mércét érvényesülni, még akkor sem, ha olykor a helyi politika inkább ezt pártolná vagy csak sugallná. Legyen bennünk kellő tartás, s ha kell, bátorság, hogy éljünk nehezen kivívott törvényes jogainkkal, lehetőségeinkkel! Ez nagyon fontos. Igen, e bátorság nélkül a középiskolai és szakmai oktatásban sem következett volna be mifelénk olyan kedvező változás, mint amilyen bekövetkezett. Jóllehet még ez sem elég, mert nemrég éppen egy szakmai tanácskozáson vetették fel, hogy némelyik mesterséget a magyar fiatalok még ma sem tanulhatják anyanyelvükön!
– Igazuk van, de mindjárt hozzátenném, hogy nem lehetett pár év alatt mindent megváltoztatni. A legkeresettebb szakmákban, mint a kereskedelem, vendéglátás, könyvelés, víz- és gázszerelés, élelmiszeripar, autószerelés, faipar, már évek óta működnek magyar osztályok, csoportok. A továbblépést több minden hátráltatja, például a magyar szakkönyvek hiánya, de nem kis részben egyes oktatók hozzáállása vagy inkább felelőtlensége, hozzá nem állása is. A működő magyar osztályoknál is megesik, hogy a tanár azt mondja: ezt meg azt inkább románul adja elő, mert ő is így tanulta! Ez azért is lehetséges volt, mert a szakoktatáshoz mindeddig nem rendelkeztünk megfelelően képzett magyar tanfelügyelőkkel. Most már itt is változás lesz, köszönhetően annak, hogy a nyugdíjazásomkor helyembe lépő Szász Piroska főtanfelügyelő-helyettes igyekszik mielőbb megoldani a tőlem örökölt ügyeket. Szóval maradtak gondok, de a lényeg az, hogy a magyar oktatás szépen araszolt előre az elmúlt években. Említettem, hogy egy évtizede az itteni magyar gyermekek 40-45 százaléka még román szaklíceumokba járt, mára ez az arány 20-25 százalékra csökkent, ami még mindig nagy, ám látnunk kell, hogy az ilyen fiatalok többsége vegyes házasságból származik. A változásban nem kis szerepe van az anyagi feltételek javulásának, az iskolai épületek modernizálásának és bővülésének, például Sárközújlakon, Avasújvárosban vagy Csomaközön, a központi fűtés bevezetésének, az új sporttermeknek, laboratóriumoknak, számítástechnikai berendezéseknek. S nem utolsósorban annak, hogy a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmári tagozatán mind több, jól képzett pedagógus végez. Mindez együtt fejti ki pozitív hatását!
Van mit számbavenni, bár önt nem olyan tanárnak és tanfelügyelőnek ismeri környezete, aki csak úgy rábólint a dolgokra. Mi az, ami leginkább bosszantja? – Az, hogy néhány fejlesztést nemcsak a gazdasági válsággal járó kevesebb pénz, hanem az elburjánzott bürokrácia miatt sem tudtunk befejezni. Több szaklíceumnak ezért nincs még korszerűen felszerelt műhelye, például a mechanikai, vízszerelési, építészeti és élelmiszeripari szakmákban. Az is fáj, hogy néhány vidéki iskolában, minden igyekezetünk ellenére, máig nem tudtuk megoldani a központi fűtést – Pelekeszin és Nagypeleskén még annak árán sem, hogy modernizáltuk az épületet. Mindezzel együtt nyugodt lélekkel jelenthetem ki, hogy Szatmár megyében mindenki tanulhat magyarul, aki csak akar, s talán nem tűnik nagyképűségnek, ha azt mondom, hogy nálunk az anyanyelvi oktatásban az országos vagy inkább erdélyi átlagnál jobb a helyzet. Persze, a Székelyföldet leszámítva, ahol azért más hatások is érvényesülnek.
Talán azok is észrevették ezt, akik az Ezüstfenyő díjról döntöttek. Néhány éve elég sok fiatal, egyesek szerint csak Szatmár megyéből legalább három osztályra való, az érettségi vagy éppen a nyolc osztály elvégzése után Magyarországon folytatta tanulmányait. Most mi a helyzet? – Sokkal kevesebben mennek át, ami a gazdasági bajok mellett az itteni anyanyelvi oktatás bővülésével is összefügg. Az uniós integrációnak is köszönhető, hogy most már onnan is jöhetnek át diákok. Nemrég például Csengerből érdeklődtek, hogy milyen szakmákat lehet nálunk magyarul tanulni, mert Nyíregyháza száz, Szatmárnémeti pedig mindössze tizenöt kilométerre van! Szóval, változik a világ!
Akkor váltsunk mi is témát. Most már kutatásra, írogatásra is több ideje jut. Várhatunk-e újabb könyvet a történelemkutató és néprajzos Kónya Lászlótól? Olyat például, mint a múlt években megjelent Szatmáriak a szabadságharcban, Szatmár megye népi építészete, Mesék és legendák a Kárpátok Eurorégióból vagy a Lakodalmi szokások az erdélyi kultúra sokszínűségében... Nem beszélve az olyan nagy tanulmányokról, mint az, amelyet az amerikai polgárháborúban, a mai Egyesült Államok megszületésében kimagasló fegyvertényt végrehajtó magyar 48-as honvédtiszt, Zágonyi Károly életéről írt!
– Igyekszem, már csak azért is, mert a jelzések szerint ezt sokan várják tőlem, de temérdek olyan anyagom is felgyűlt, amit zsúfolt tanfelügyelői tevékenység mellett nem tudtam rendszerezni, még kevésbé megszerkeszteni. Csak legyen erőm mind végigcsinálni... Az első nagy feladatot mindjárt Csehi Árpád megyei tanácselnöktől kaptam a Szatmár megyét bemutató magyar nyelvű, történelmi tárgyú olvasókönyv elkészítésére. Ez amolyan segédkönyv is volna a magyar iskolások számára. Ennek az összeállítása nem kis munka, de helyzetemet megkönnyíti az a tény, hogy az utóbbi időben sok kisebb-nagyobb monográfia jelent meg falvainkról és jellegzetes tájainkról, vidékeinkről, és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmári tagozatának hallgatói többféle gyűjtőmunkát, felmérést végeztek ebben a témakörben. Külön kötetben szeretném összegyűjteni és bemutatni a magyar lakodalmas szokásokat. Az előbb idézett lakodalmas könyv a multikulturalitás jegyében készült, így nemcsak magyar, de román, sváb, német, szlovák, ukrán, cigány szokások is belekerültek. Sok minden ki is maradt belőle, olyasmik, amik megérdemlik a nagyobb nyilvánosságot. Hogy csak egy példát adjak: Szilágypérből négy-ötféle változat volt lejegyezve, vőfélyversekből talán még több is. Az új könyvben már minden változat benne lesz. De hogy mást mondjak, volt egy tanulmányom a vargák céhéről, most a csizmadiák céhének történetét szeretném feldolgozni és kiadni. Foglalkoztat továbbá a szatmári könyvnyomtatás művészetének története, hisz sok szép művészi munka, rajz, illusztráció maradt fenn. Érdemes ezeket összegyűjteni, és akár egy nagyobb tanulmányban, albumszerűségben is kiadni. S akkor még nem beszéltem Bethlen Gábor és Szatmár kapcsolatáról, ami már azért is érdekes, mert itt esküdött meg Károlyi Zsuzsannával. Úgy hallom, újabban nyelvészettel is foglalkozik! – Inkább a nyelvek egymásra kifejtett hatásával, a nyelvi türelmetlenséggel és asszimilációval. Mert az ember nem lehet közömbös az iránt, ami szűkebb környezetében történik. Csak itt, Szatmár körül, mondhatni, pár száz négyzetkilométeren, amit akár egy kiáltással el lehet érni, furcsa dolgok történtek az utóbbi szűk száz esztendőben. Már-már hihetetlennek tűnhet, hogy Halmi környékén, az ugocsai részeken, harminchat faluban Trianonig tizenkét nyelvet beszéltek, amiből mára alig egyharmada maradt meg. Mégiscsak elgondolkodtató: miként lehetséges, hogy korábban tizenkét népcsoport békésen megfért egymás mellett, majd a térségre erőltetett totalitárius rendszerek Európa szeme láttára mindent szétvernek? Ki hallott ma már a cipszerekről, huculokról vagy akár a ruszinokról? De hol vannak innen a svábok, a jidiszek, a lengyelek? S látjuk, hogyan kopnak, szívódnak fel a megmaradt magyarok! Vajon kellő eszközökkel és erővel rendelkezik a mai Európa, hogy ilyesmi többé ne ismétlődhessen meg? Az is jelenthet valamit, ha kellő időben ilyen kérdéseket teszünk fel – minél nagyobb hangsúllyal, annál inkább. Ez mindenképpen kötelességünk!
Kónya László (1945, Nagyenyed)
Tanár, kutató. A középiskolát a Bethlen Gábor Kollégiumban, felsőbb tanulmányait (történelem, magyar nyelv és irodalom) Marosvásárhelyen és Kolozsváron végezte. Negyvenhárom éve Szatmár megyében él és dolgozik. Tanított Ákoson, Krasznadobrán, Szamoskrassón, Ombódon, Szatmárnémetiben (miközben politikai okokból háromszor kitették állásából). 1998-tól tanfelügyelő, 2000-től nyugdíjazásáig főtanfelügyelőhelyettes volt. Több könyv szerzője, társszerzője, szerkesztője, többek között a következőké: Az erdélyi magyar tanító- és óvónőképzés évszázadai, Szatmár megye az 1848-as szabadságharcban, Szatmár megye kismonográfiája, Szatmár megye népi építészete, Lakodalmi szokások az erdélyi kulturális sokszínűségben. Szakmai és társadalmi tevékenységéért többször kitüntették, így az Ezüstgyopár díjjal, illetve az általa nemrég átvett Ezüstfenyő díjjal.
Sike Lajos
Új Magyar Szó (Bukarest)

A láger etikája és az irónia – Visky András a Kofferben
Elsősorban az alkotó emberi oldalát szeretnék megismertetni – szögezte le Zágoni Balázs, a Koinónia Kiadó igazgatója, a kolozsvári Koffer könyves kávéházban Visky Andrással szervezett közönségtalálkozó házigazdája. Zágoni azt is hozzátette, remélik, sorozat lesz a kezdeményezésből.
Az íróként, költőként, dramaturgként és a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatóhelyetteseként is ismert Viskyről kiderült, hogy egy hétgyerekes család hetedik gyermekeként született, és egyéves volt, amikor apját, a marosvásárhelyi református lelkész Visky Ferencet az ’56 utáni ideológiai tisztogatás idején börtönbe zárták, a családot pedig a Bărăgan-alföldi táborba internálták.
„Fogságban a gyermek hamar felnő. Tudnia kell, milyen füveket lehet megenni, a felnőttek pedig megtanítják lopni – ez hozzátartozik a láger etikájához. A nyolcadik parancsolatot például a családi parlament a következőképpen módosította a szükségállapotban: »Ne lopj – nappal«. És éreztük, hogy erre isten rábólint. Talán egy kicsit rosszul is érezte magát, hogy erre nem gondolt” – elevenítette fel Visky András.
A családot végül néhány év múlva szabadon engedték, a Szatmár megyei Józsefházán, egy szintén lelkész nagybácsinál kerestek menedéket, az apa azonban csak később szabadult, a család legifjabb sarja akkor már 8 éves volt. Az apával való első igazi találkozást is felelevenítette a meghívott, felidézve a várakozás félelemmel vegyes örömét, az apa ugyanis egyenként hívta be a családtagokat – őt utoljára.
Visky szerint az irodalom hozta össze őket apjával: amikor megmutatta neki egyik versét, egy vastag, kemény borítójú jegyzetfüzetet ajándékozott neki, hogy azontúl abba írja a szövegeit, amiket aztán mindig meg is beszéltek, még rímtechnikára is tanította a fiát. Azt is elmesélte, milyen fiatalon a kezébe adott az apja akár Dosztojevszkij-köteteket is, amit aztán folyton meg is beszéltek közösen.
A közös bibliaolvasás, és az olvasottak megbeszélése rendszeres program volt a családban a napi étkezések előtt, Visky András azt is elmondta: beszélgetéseik alatt az irónia igen fontos volt, a szentimentalizmus viszont Kierkegaardra hivatkozva tiltott dolog volt.
Visky őszintén beszélt arról is, hogy apja sokáig kételkedett az ő írásaiban, a Júlia című darabjával törte meg nála a jeget, amely tulajdonképpen az anyja szemszögéből mesélte el a fogságuk történetét. „Minden szava igaz, és minden szava hazugság” – összegezte véleményét édesanyja, miután megnézték a Júliából készült kolozsvári előadást. Visky azt is elmondta, hogy az utóbbi időben ismét fontossá vált számára a vers, amely „elviszi a nyelvet a maga határáig”.
Az író egyébként egyetemi tanárként évente kétszer Amerikába utazik, arról is említést tett, hogy milyen nagy ott a bizalom az ember iránt akkor is, ha idegenként érkezik. „A dölyfös európaiak lenézően a Coca-Cola-kultúraként említik az amerikait – fogalmuk sincs, hogy miről beszélnek” – fogalmazott Visky, bevallva, hogy irigyli az amerikai közvetlenséget, hiszen ott egy takarító és egy egyetemi professzor teljesen közvetlenül el tud beszélgetni az egyetem kávézójában.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Élhető reformáció – A nagyokról Szatmárgörbeden
A reformáció nagyjai címmel az elmúlt hónapokban előadássorozatot hallhatott Szatmárgörbed református népe. Eme színvonalas epizód záróakkordjaként kolozsvári dékán, esperes és történelemtanár is érkezett a gyülekezetbe, hogy lelki és szellemi feltöltekezésben részesítsen.
Vasárnap délelőtt 11 órától Király Lajos, a Szatmári Református Egyházmegye esperese hirdette az Úr szavát János evangéliuma 21. részének első 14 verse alapján. A prédikátor bátorítva elmondta: Jézus tud a semmi élethelyzetekből is áldást kihozni, miképpen azt a tanítványok életében is tette. Ővele újra újat tudunk kezdeni. Ilyen újrakezdési lehetőséget kaptak az emberek ötszáz esztendővel ezelőtt Istentől a reformátorokon keresztül és ezt adhatja Ő ma nekünk is.
Kürti Tamás házigazda lelkipásztor, az eseménysorozat rendíthetetlenül lelkes szervezője köszöntött, majd átadta a szót Dr. Lukács Olgának, aki a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Református Teológiai karának dékánja. Az előadásban a református nagyasszonyokról: Lorántffy Zsuzsannáról, Bornemissza Annáról, Lónyai Annáról esetett szó. A nagy reformátor férfiak mellett nőkre is szükség volt, és ők is sokat tettek a reformációért, a misszióért, a gyülekezeti munkáért. Mitől lesz valaki nagyasszony? – tette fel a kérdést a dékánasszony. Akkor, hogyha kegyes és bölcs, és ezt minden szinten gyakorolja. Ez áldás lehet a „mikroklímánkra”, a mikroorganizmusunkra, azaz a családra és a makroorganizmusunkra, vagyis a gyülekezetre és nemzetünkre, népünkre.
Ezt követően Póti Eduárd történelemtanár vette át a szót, aki már kilencedik alkalommal, összesen mintegy ötszáz percen keresztül beszélt a reformáció ötszázadik évfordulóján. Attól a kérdéstől, hogy mi a reformáció, átvezette a gyülekezetet addig, hogy miként tudják azt a saját életükben hasznosítani. Az elődöktől van mit tanulnunk, éppen ezért fontos, hogy ne csak őseink legyenek, hanem hőseink is, akiknek a példájából erőt tudunk meríteni. – figyelmeztetett az előadó, aki hangsúlyozta továbbá: az igehirdetés nemcsak a szószéken, hanem életvitelünkben is meg kell, hogy nyilvánuljon!
Az igehirdetésben és az előadásokban is kitűnt, nem elérhetetlen a reformátorok életpéldája, hanem igenis élhető, azaz nemcsak a történelem hősei, hanem mi is lehetünk „nagy”-ok. Az istentiszteletet követően Józsefházán szeretetvendégségre került sor. Az eseménysorozatot a Reformáció Emlékbizottsága és a Communitas Alapítvány támogatta. szatmar.ro

Eltemették Veres-Kovács Attila várad-olaszi lelkipásztort
Péntek délután a Rulikowski temetőben gyászolók sokasága kísérte utolsó földi útjára a tragikus hirtelenséggel elhunyt Veres-Kovács Attila nagyvárad-olaszi református lelkipásztort.
A metsző hideg ellenére nagy tömeg vett részt a Rulikowski temető városi ravatalozójánál zajlott gyászszertartáson, három egyházi elöljáró is, Csűry István református, Böcskei László római katolikus és Virgil Bercea görögkatolikus püspökök, jeléül annak, hogy mennyien tisztelték és szerették a december 19-én tragikus hirtelenséggel elhunyt Veres-Kovács Attila nagyvárad-olaszi református lelkipásztort.
A gyászolókat, illetve a végtisztességet tévő gyülekezetet Dénes István-Lukács, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület generális direktora, a Bihari Református Egyházmegye esperese, élesdi lelkész üdvözölte, majd Kocsis Attila debreceni lelkipásztor, akit több mint 30 éves barátság kötött eltávozott lelkésztársához, hirdette Istennek vigasztaló igéjét a Máté írása szerinti evangélium I. részének 23. verse alapján: „Íme a szűz fogan méhében, fiút szül, akit Immanuelnek neveznek, ami azt jelenti: velünk az Isten”. Úgy fogalmazott: minden temetési igehirdetés hihetetlen törékeny lelkiállapotban hangzik el, kiélezett élethelyzetben érinthet meg, vigasztalhat, avagy tovább sokasíthatja a már elviselhetetlenül tornyosuló miérteknek a garmadáját. Ezekben a napokban különösen is érzékenyek vagyunk, de talán jó reménységgel mondhatjuk: nyitottak vagyunk Urunk megszólító szavára. Mikor, ha nem most hallhatjuk és hallgathatjuk sokkal érzékenyebb füllel a bátorító szót: velünk az Isten? Hangsúlyozta: a testi halál ugyan fájdalmas veszteség, az itt maradottak számára nehezen feldolgozható trauma, mégis hitvallásos bizodalommal mondhatjuk: halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod? Tudjuk ugyanis, hogy életünkben és halálunkban, testestül és lelkestül, nem a magunké vagyunk, hanem a mi Megváltónk drága tulajdona. A zsoltárossal mi is együtt vallhatjuk: „siralmamat vígságra fordítottad, leoldoztad gyászruhámat, körülöveztél örömmel”. Nincs nagyobb vigasztalás annál, hogy Isten velünk van nemcsak életünkben és halálunkban, hanem feltámadásunkban.
A tiszteletes azon meggyőződésének adott hangot: Veres-Kovács Attila mérhetetlenül többet vállalt magára, mint kellett volna. Lelke biztosan bírta volna még, de a szíve nem, annyi minden rakodott ott le, hiszen mindent a szívére vett, és szívből csinált. Ha valaki, akkor ő, tudott nevetni is, hányszor és sokan örültünk öblös hangjának. Ugyanakkor ne feledjük azt a bibliai tanítást, amit a Példabeszédek könyvében olvasunk: nevetés közben is fájhat a szív, és ez a szív most nem dobban többet. A zsoltárának kedves igéje egy másik hitvallással együtt adja meg az igazi eredőjét kifogyhatatlan szolgálatának: „ezért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené”. Mert minden a könyörülő Istené, ahogyan a most elmúló reformáció évében is rengetegszer elhangzott: Soli Deo Gloria, egyedül Istené a dicsőség.
Akadályfutás
Az évfolyamtársak nevében Sándor Lajos várad-újvárosi lelkipásztor búcsúzott Veres-Kovács Attilától, néhány anekdotával és viccel fűszerezve mondandóját, és a Zsidókhoz írt levél XII. részének 1. versét idézve („Kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőtért”), mely ige az 1976-ban végzett teológusok szolgálatba indítója volt. Felidézte, hogy sokfélék voltak, különböző karakterek, jellemek, ugyanakkor mindannyian elhívottak. Veres-Kovács Attila 41 kört tett meg a képzeletbeli stadion futópályáján, ahol nem a küzdőtársak voltak az igazi ellenfelek, hanem az akadályok, mert a lelkész élete akadályfutás, és az akadályok kiszámíthatatlanul következnek, rájuk edzeni csak imádsággal lehetséges. Küzdőterének időmérő pontjai: Nagyvárad-Velencén segédlelkész, Patóháza, ahol Józsefházára és Aranyosmeggyesre is helyettesként beszolgált, Fugyivásárhely – hegyaljai templomépítéssel –, és Nagyvárad-Olaszi. Időközben egyházkerületi főjegyző volt, a változás viharos idejében, majd kitérő következett az Egyesült Államokbeli és ausztráliai szórványmagyar reformátusság világába. Szíve csücske volt a Lorántffy Zsuzsanna Gimnázium, melynek bábáskodott az újraindításánál, és később felnőtté cseperedésében mint az anyaegyházközség lelkipásztora munkálkodott. A Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ létrejöttét is szívügyének tekintette. Kitartása nemcsak egyházi szolgálataira, hanem közéleti szerepére is kiterjedt. Alapítványok, egyesületek tudhatták támogatóik közt, irodalmi, zenei, képzőművészeti bemutatók házigazdájaként sokoldalú kultúráját, gazdag nyelvezetét, jó humorát csillogtatta meg. Igehirdetési szolgálata sokak épülése volt.
A gyászszertatáson közreműködött a várad-olaszi Béczy Ernő kórus, a kántorok kórusa, a lelkészek kórusa és vitéz Erdei József előadóművész. A végtisztességet tévőket a szervezők arra kérték, hogy egy szál virággal jelezzék tiszteletüket, szeretetüket. A koszorúmegváltás összegét a Nagyvárad-Olaszi Református Egyházközség reformációi emlékköveinek megvásárlására ajánlja fel a gyászoló család. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro