Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Jódtelep (ROU)
5 tétel
2010. december 24.
Lassan elnémulnak a felső-marosmenti harangok
Jódtelep az egyetlen kimondottan magyar falu a Felső-Marosmentén. Jó félszáz kilométeren keresztül, Disznajó és Maroshévíz között, e kis sziget lakói kivételével már csak mutatóban maradt pár magyar család. Ezek leszármazottai is többnyire románul beszélnek, és az ortodox templomot látogatják. A Bánffyak, Kemények, Éltetők egykori birtokain az általuk behozott jobbágyok utódai kerültek többségbe. Hívek híján a református egyház kénytelen volt eladni a dédai parókiát, beletörődni a szalárdi fatemplom pusztulásába, mint ahogy az ellen sem tehet, hogy a csodálatos palotailvai templomban is fúj a szél a padsorok között.
Maros völgye maroknyi reformátusságát Disznajótól Palotailváig Nagy Ferenc jódtelepi lelkipásztor szolgálja, míg maroshévízi kollégája, Balla Árpád a gödemesterházi hívekben tartja a lelket. Mindketten tudják: a leépülés megállíthatatlan, megfékezése mindössze ideig-óráig járhat sikerrel.
Hívek hiányában eladták a parókiát
Disznajó a Maros völgye utolsó színmagyar települése. Jódtelep kivételével a következő ötven kilométeren található falvakban egészen Maroshévízig a románság és az ortodoxia uralkodik. Dédán, a Monarchia kiépítette vasúti csomópontnak számító községközpontban ma már mindössze három református él. Pedig egy évszázaddal korábban, 1905-ben a magyar állam még parókiát is építtetett az akkor jelentős számú kálvinista gyülekezetnek. Az egyháznak sikerült visszaszereznie az évtizedek során kocsmának, szövetkezeti épületnek, fogorvosi rendelőnek, majd iskolai laboratóriumnak használt ingatlant, de hívek híján kénytelen volt eladni az önkormányzatnak.
A Jódtelepről lejáró Nagy Ferenc már csak úrvacsoraosztáskor toppan be az Ördögh családhoz, ahol az istentiszteleteket tartják. „El sem tudom mondani mennyire felemelő érzés, amikor ünnepek alkalmával eljön a tiszteletes úr, és az édesapám portáján szolgál” – lelkendezik Şandor Ibolya. A vegyes házasságban élő asszony azonban nem várja meg a sátoros ünnepeket; van, amikor autóba ül, és elmegy Holtmarosra vagy Jódtelepre istentiszteletre. Máskor meg férjét követi a helyi ortodox templomba. Mint megjegyzi, jó viszonyt ápol a helyi románokkal, akik ódzkodnak attól, hogy vallása vagy nemzetisége miatt sértő megjegyzéseket tegyenek rá. Dédán mindössze három református él, de nem sokkal fényesebb a helyzet a szomszédos Dédabisztrán sem, ahol nyolc gyülekezeti tagot tartanak számon.
Azok is idős emberek, gyermekeik sem magyarságukat, sem vallásukat nem őrizték meg. Pedig az anyakönyvi adatok alapján, valamikor itt is népes magyar közösség élt. Galonyán már csak Kemény báró egyik leszármazottja, a Magyarországról hazaköltözött Nagy Géza képviseli a vallási és nemzeti kisebbséget. A középkorú férfi a turizmusból próbál megélni, és a jódi istentiszteleteket látogatja. Ezt teszi az a néhány ratosnyai református is, akinek egy-két kilométert kell gyalogolnia a községközponttal összenőtt Jódtelepig. Nagy Ferenc valamikor kijárt a vízi erőmű építésénél dolgozó, barakkokban élő munkásokhoz. Ma viszont már nincs akihez.
„A székelyföldi munkások mind hazatértek falujukba, ma már egyetlen református sem dolgozik a gátépítésen. Van viszont néhány magyar nő, aki éppen Jódtelepről ment férjhez egy-egy moldvai munkáshoz” – meséli a lelkész, aki bár furcsállja, nem kommentálja a menyecskék döntését. A szomszédos Borziatelepen valamikor még élt egy református. A völgyön felfele haladva, Andrenyásza szintén fehér foltnak számít. A legutóbbi népszámláláskor a falu egyik lakója reformátusnak vallotta magát, de aztán kiderült, hogy lényegében jódtelepi. Fia, Forró Ferencz József hiába visel ennyire hangzatos magyar nevet, már csak románul hajlandó megszólalni, és az ortodox templomot látogatja.
Szalárd, az államosított falu
A második világháború előtt talán senki nem jósolta volna meg, hogy a múlt század elején komoly fejlődésnek induló Szalárd telep 2010-re szinte teljesen kiürül. Mára nemcsak a többségi, református magyarok tűntek el a faluból, de román család is alig maradt. A völgyet hétvégi házak és a Marosvásárhelyről, Szászrégenből kiérkező nyaralók népesítik be. „Valamikor mind ipari, mind egyházi szinten nagy versengés volt a két párhuzamos völgy, Szalárd és Jód között. Szalárdon több református élt, mint Jódtelepen, 1908 után egy kis fatemplomot építettek. Az első világháborúig csaknem tizenkét kis fűrészüzem működött a faluban.
Ma már üzemek sincsenek, lakók sem maradtak” – állapítja meg Nagy Ferenc. A lelkész megítélésében Jód azért maradhatott meg, mert az ide telepített dolgozóknak az erdő- és gyártulajdonos Bánffy család házhelyeket adományozott. A Szalárd völgyén ellenben a munkásokat és családjukat bérházakban szállásolták el. „Miután az első világháborúban felrobbantották a gátereket, a magyar munkáscsaládok egy kivételével, mind elhagyták a falut. Nem rendelkeztek házzal, házhellyel, nem volt, ami a településhez kösse őket” – véli a lelkész. A gyülekezettel együtt a fatemplom is elpusztult, harangja vélhetően a mintegy három kilométerrel odébb fekvő Palotailvára került.
Református hívek, ortodox szokások
Palotailva az egyházmegye legfiatalabb gyülekezetei közé tartozik. Az itteni reformátusok többsége a második világháború idején telepedett le a fejlődésnek indult faluba. Felszámolva a szalárdi fűrészgyárat, a magyar kormány a jobb fekvésű Palotailvára telepítette át a munkatelepet, és vele együtt a dolgozókat is. Ahogy azonban a leányegyházközségnek nincs múltja, jövője sem igen lesz. A 64 lelket számláló gyülekezetből sokan elrománosodtak, de azok is átvették az ortodox szokásokat, akik a református templomot látogatják.
„Haláleset után hat hét, majd hat hónap múlva megemlékeznek a távozottról. A tehetősebb családok ilyenkor megkínálják a gyülekezet összes tagját kaláccsal, üdítővel, szeszes itallal” – sorolja a románoktól átvett szokásokat Nagy Ferenc, aki szinte minden egyes keresztelőt, házasságkötést és temetést két nyelven celebrál. Mint meséli, már azzal is szembesülnie kellett, hogy a konfirmálni készülő gyerek románul válaszolt a kérdéseire. Viszont sokak kellemes meglepetésére nem egy ortodox román kisiskolás volt hajlandó magyar versikét tanulni, és ünnepi alkalmakkor fellépni a református templomban.
„Sajnálatos módon nagyon érződik, hogy nem tősgyökeres közösségről van szó. Itt nincsenek hagyományok, a vasárnapi istentiszteleten kívül nem zajlik egyházi élet” – panaszolja a kéthetente Palotailvára látogató lelkész. Nagy Ferenc szerint nemcsak az a fájó, hogy egyes gyülekezeti tagok képesek az egyháztól kapott karácsonyi csomagjaikat átvételük után néhány perccel eladni, és a pénzt elinni, lehangoló jelenség az is, hogy a hatalmas templomban mindössze nyolc–tíz ember kíváncsi az igére. „Ennyi emberrel szinte olyan, mintha üres lenne” – mondja a Debreczeni László – az Erdélyi Református Egyházkerület építésze – tervezte, és a második világégés ideje alatt magyar katonákkal felépíttetett, majd 1954-ben felszentelt templomra a lelkész. A hideg beálltával némileg változik a helyzet: istentiszteleti célra a jóval szűkebb toronyfeljáratot használják.
Az impozáns, Kós Károly-stílusban megálmodott és felépült hajlék a hegyvidék és Erdély építészeti jegyeit viseli magán. A 18 méter hosszú és 23 méter magas tornyával az épület csodálatosan ötvöződi a kő- és faelemeket, melyeket a telekkel együtt báró Bánffy Dániel adományozott az államosítás előtt. A kéthetente együtt imádkozó néhány idős embernek jelentős ünnep Isten házában összegyűlni. „A fiatalok egyáltalán nem járnak templomba, csak mi, vének. De számunkra ünnep, amikor Jódtelepről eljön a tiszteletes úr, és magyarul hirdeti az igét. Advent előtt az esperes is ellátogatott hozzánk, akkor legalább negyvenen gyűltünk össze a templomban” – mondja Simon Márton. Az idős gondnok, akit 1959-ben a fűrészüzem „csalt el” a színmagyar Mezőcsávásról, büszkén vallja: azon kevesek közé tartozik, akiknek egész családja – fia, menye, unokái – megmaradt magyarnak.
Az idősek kitartanak
Hasonló a helyzet a völgy legfelső, magyarok lakta községközpontjában, Gödemesterházán. A hozzá tartozó két kisebb faluban, Nyágrán és Mesterházán egyetlen református sem maradt. A gödei, szintén fogyatkozó magyarokat az különbözteti meg az ilvaiaktól, hogy ők nem az iparosításkor telepedtek meg a Maroshévíz közelében fekvő faluban. Templomuk ugyan nincs, de ez nem a mai megcsappant, mindössze tucatnyira tehető lélekszámnak tudható be. „Valamikor jóval többen éltek itt. Annyian, hogy nem voltak képesek megegyezni abban, hogy Bánffy báró a Maros jobb vagy bal partján adományozzon telket a leendő templomnak. Addig vitatkoztak, míg jött a háború, majd az államosítás” – meséli Balla Árpád, hogy miként maradtak a gödemesterháziak istenháza nélkül. A maroshévízi lelkész minden hónap első vasárnapján a Kolpinszki család házában szolgálja öregedő híveit.
„A fiatalság, sajnos, nem veszi komolyan a hitéletet. Az öregek viszont szorgalmasan eljárnak, még azok is, akik szinte már semmit nem hallanak a prédikációból” – világít rá a nemzedékek közötti ellentétre a hévízi lelkipásztor.
Mivel az egész Felső-Marosmentén alig-alig akadnak Simon Mártonok, Şandor Ibolyák meg idős, de a hitéletükről semmi pénzért le nem mondó hívek, a reformátusokat szolgáló lelkészek nem bízhatnak a beolvadás visszafordításában. „Ezt a folyamatot megállítani nem lehet, de még csak megfékezni sem. Itt nincsenek befektetők, nincsenek munkahelyek, nem létezik faluturizmus. Magyar reformátusok még vannak, de ki tudja, meddig?” – fogalmazza meg a költői kérdést a Maros-völgyi szórvány lelkipásztora, Nagy Ferenc.
Szucher Ervin, Krónika (Kolozsvár)
Jódtelep az egyetlen kimondottan magyar falu a Felső-Marosmentén. Jó félszáz kilométeren keresztül, Disznajó és Maroshévíz között, e kis sziget lakói kivételével már csak mutatóban maradt pár magyar család. Ezek leszármazottai is többnyire románul beszélnek, és az ortodox templomot látogatják. A Bánffyak, Kemények, Éltetők egykori birtokain az általuk behozott jobbágyok utódai kerültek többségbe. Hívek híján a református egyház kénytelen volt eladni a dédai parókiát, beletörődni a szalárdi fatemplom pusztulásába, mint ahogy az ellen sem tehet, hogy a csodálatos palotailvai templomban is fúj a szél a padsorok között.
Maros völgye maroknyi reformátusságát Disznajótól Palotailváig Nagy Ferenc jódtelepi lelkipásztor szolgálja, míg maroshévízi kollégája, Balla Árpád a gödemesterházi hívekben tartja a lelket. Mindketten tudják: a leépülés megállíthatatlan, megfékezése mindössze ideig-óráig járhat sikerrel.
Hívek hiányában eladták a parókiát
Disznajó a Maros völgye utolsó színmagyar települése. Jódtelep kivételével a következő ötven kilométeren található falvakban egészen Maroshévízig a románság és az ortodoxia uralkodik. Dédán, a Monarchia kiépítette vasúti csomópontnak számító községközpontban ma már mindössze három református él. Pedig egy évszázaddal korábban, 1905-ben a magyar állam még parókiát is építtetett az akkor jelentős számú kálvinista gyülekezetnek. Az egyháznak sikerült visszaszereznie az évtizedek során kocsmának, szövetkezeti épületnek, fogorvosi rendelőnek, majd iskolai laboratóriumnak használt ingatlant, de hívek híján kénytelen volt eladni az önkormányzatnak.
A Jódtelepről lejáró Nagy Ferenc már csak úrvacsoraosztáskor toppan be az Ördögh családhoz, ahol az istentiszteleteket tartják. „El sem tudom mondani mennyire felemelő érzés, amikor ünnepek alkalmával eljön a tiszteletes úr, és az édesapám portáján szolgál” – lelkendezik Şandor Ibolya. A vegyes házasságban élő asszony azonban nem várja meg a sátoros ünnepeket; van, amikor autóba ül, és elmegy Holtmarosra vagy Jódtelepre istentiszteletre. Máskor meg férjét követi a helyi ortodox templomba. Mint megjegyzi, jó viszonyt ápol a helyi románokkal, akik ódzkodnak attól, hogy vallása vagy nemzetisége miatt sértő megjegyzéseket tegyenek rá. Dédán mindössze három református él, de nem sokkal fényesebb a helyzet a szomszédos Dédabisztrán sem, ahol nyolc gyülekezeti tagot tartanak számon.
Azok is idős emberek, gyermekeik sem magyarságukat, sem vallásukat nem őrizték meg. Pedig az anyakönyvi adatok alapján, valamikor itt is népes magyar közösség élt. Galonyán már csak Kemény báró egyik leszármazottja, a Magyarországról hazaköltözött Nagy Géza képviseli a vallási és nemzeti kisebbséget. A középkorú férfi a turizmusból próbál megélni, és a jódi istentiszteleteket látogatja. Ezt teszi az a néhány ratosnyai református is, akinek egy-két kilométert kell gyalogolnia a községközponttal összenőtt Jódtelepig. Nagy Ferenc valamikor kijárt a vízi erőmű építésénél dolgozó, barakkokban élő munkásokhoz. Ma viszont már nincs akihez.
„A székelyföldi munkások mind hazatértek falujukba, ma már egyetlen református sem dolgozik a gátépítésen. Van viszont néhány magyar nő, aki éppen Jódtelepről ment férjhez egy-egy moldvai munkáshoz” – meséli a lelkész, aki bár furcsállja, nem kommentálja a menyecskék döntését. A szomszédos Borziatelepen valamikor még élt egy református. A völgyön felfele haladva, Andrenyásza szintén fehér foltnak számít. A legutóbbi népszámláláskor a falu egyik lakója reformátusnak vallotta magát, de aztán kiderült, hogy lényegében jódtelepi. Fia, Forró Ferencz József hiába visel ennyire hangzatos magyar nevet, már csak románul hajlandó megszólalni, és az ortodox templomot látogatja.
Szalárd, az államosított falu
A második világháború előtt talán senki nem jósolta volna meg, hogy a múlt század elején komoly fejlődésnek induló Szalárd telep 2010-re szinte teljesen kiürül. Mára nemcsak a többségi, református magyarok tűntek el a faluból, de román család is alig maradt. A völgyet hétvégi házak és a Marosvásárhelyről, Szászrégenből kiérkező nyaralók népesítik be. „Valamikor mind ipari, mind egyházi szinten nagy versengés volt a két párhuzamos völgy, Szalárd és Jód között. Szalárdon több református élt, mint Jódtelepen, 1908 után egy kis fatemplomot építettek. Az első világháborúig csaknem tizenkét kis fűrészüzem működött a faluban.
Ma már üzemek sincsenek, lakók sem maradtak” – állapítja meg Nagy Ferenc. A lelkész megítélésében Jód azért maradhatott meg, mert az ide telepített dolgozóknak az erdő- és gyártulajdonos Bánffy család házhelyeket adományozott. A Szalárd völgyén ellenben a munkásokat és családjukat bérházakban szállásolták el. „Miután az első világháborúban felrobbantották a gátereket, a magyar munkáscsaládok egy kivételével, mind elhagyták a falut. Nem rendelkeztek házzal, házhellyel, nem volt, ami a településhez kösse őket” – véli a lelkész. A gyülekezettel együtt a fatemplom is elpusztult, harangja vélhetően a mintegy három kilométerrel odébb fekvő Palotailvára került.
Református hívek, ortodox szokások
Palotailva az egyházmegye legfiatalabb gyülekezetei közé tartozik. Az itteni reformátusok többsége a második világháború idején telepedett le a fejlődésnek indult faluba. Felszámolva a szalárdi fűrészgyárat, a magyar kormány a jobb fekvésű Palotailvára telepítette át a munkatelepet, és vele együtt a dolgozókat is. Ahogy azonban a leányegyházközségnek nincs múltja, jövője sem igen lesz. A 64 lelket számláló gyülekezetből sokan elrománosodtak, de azok is átvették az ortodox szokásokat, akik a református templomot látogatják.
„Haláleset után hat hét, majd hat hónap múlva megemlékeznek a távozottról. A tehetősebb családok ilyenkor megkínálják a gyülekezet összes tagját kaláccsal, üdítővel, szeszes itallal” – sorolja a románoktól átvett szokásokat Nagy Ferenc, aki szinte minden egyes keresztelőt, házasságkötést és temetést két nyelven celebrál. Mint meséli, már azzal is szembesülnie kellett, hogy a konfirmálni készülő gyerek románul válaszolt a kérdéseire. Viszont sokak kellemes meglepetésére nem egy ortodox román kisiskolás volt hajlandó magyar versikét tanulni, és ünnepi alkalmakkor fellépni a református templomban.
„Sajnálatos módon nagyon érződik, hogy nem tősgyökeres közösségről van szó. Itt nincsenek hagyományok, a vasárnapi istentiszteleten kívül nem zajlik egyházi élet” – panaszolja a kéthetente Palotailvára látogató lelkész. Nagy Ferenc szerint nemcsak az a fájó, hogy egyes gyülekezeti tagok képesek az egyháztól kapott karácsonyi csomagjaikat átvételük után néhány perccel eladni, és a pénzt elinni, lehangoló jelenség az is, hogy a hatalmas templomban mindössze nyolc–tíz ember kíváncsi az igére. „Ennyi emberrel szinte olyan, mintha üres lenne” – mondja a Debreczeni László – az Erdélyi Református Egyházkerület építésze – tervezte, és a második világégés ideje alatt magyar katonákkal felépíttetett, majd 1954-ben felszentelt templomra a lelkész. A hideg beálltával némileg változik a helyzet: istentiszteleti célra a jóval szűkebb toronyfeljáratot használják.
Az impozáns, Kós Károly-stílusban megálmodott és felépült hajlék a hegyvidék és Erdély építészeti jegyeit viseli magán. A 18 méter hosszú és 23 méter magas tornyával az épület csodálatosan ötvöződi a kő- és faelemeket, melyeket a telekkel együtt báró Bánffy Dániel adományozott az államosítás előtt. A kéthetente együtt imádkozó néhány idős embernek jelentős ünnep Isten házában összegyűlni. „A fiatalok egyáltalán nem járnak templomba, csak mi, vének. De számunkra ünnep, amikor Jódtelepről eljön a tiszteletes úr, és magyarul hirdeti az igét. Advent előtt az esperes is ellátogatott hozzánk, akkor legalább negyvenen gyűltünk össze a templomban” – mondja Simon Márton. Az idős gondnok, akit 1959-ben a fűrészüzem „csalt el” a színmagyar Mezőcsávásról, büszkén vallja: azon kevesek közé tartozik, akiknek egész családja – fia, menye, unokái – megmaradt magyarnak.
Az idősek kitartanak
Hasonló a helyzet a völgy legfelső, magyarok lakta községközpontjában, Gödemesterházán. A hozzá tartozó két kisebb faluban, Nyágrán és Mesterházán egyetlen református sem maradt. A gödei, szintén fogyatkozó magyarokat az különbözteti meg az ilvaiaktól, hogy ők nem az iparosításkor telepedtek meg a Maroshévíz közelében fekvő faluban. Templomuk ugyan nincs, de ez nem a mai megcsappant, mindössze tucatnyira tehető lélekszámnak tudható be. „Valamikor jóval többen éltek itt. Annyian, hogy nem voltak képesek megegyezni abban, hogy Bánffy báró a Maros jobb vagy bal partján adományozzon telket a leendő templomnak. Addig vitatkoztak, míg jött a háború, majd az államosítás” – meséli Balla Árpád, hogy miként maradtak a gödemesterháziak istenháza nélkül. A maroshévízi lelkész minden hónap első vasárnapján a Kolpinszki család házában szolgálja öregedő híveit.
„A fiatalság, sajnos, nem veszi komolyan a hitéletet. Az öregek viszont szorgalmasan eljárnak, még azok is, akik szinte már semmit nem hallanak a prédikációból” – világít rá a nemzedékek közötti ellentétre a hévízi lelkipásztor.
Mivel az egész Felső-Marosmentén alig-alig akadnak Simon Mártonok, Şandor Ibolyák meg idős, de a hitéletükről semmi pénzért le nem mondó hívek, a reformátusokat szolgáló lelkészek nem bízhatnak a beolvadás visszafordításában. „Ezt a folyamatot megállítani nem lehet, de még csak megfékezni sem. Itt nincsenek befektetők, nincsenek munkahelyek, nem létezik faluturizmus. Magyar reformátusok még vannak, de ki tudja, meddig?” – fogalmazza meg a költői kérdést a Maros-völgyi szórvány lelkipásztora, Nagy Ferenc.
Szucher Ervin, Krónika (Kolozsvár)
2015. január 22.
Közelebb a harangok hangjához
Idén januártól új ügyvezető főgondnoka van az Erdélyi Református Egyházkerületnek. Dézsi Zoltánnal a diktatúrában tanult filozófiáról, a tanári hivatásról, a harangszóba kapaszkodó lélekről, kivándorlásról és költészetről beszélgettünk.
– „Mit ér az életem, ha másképpen élem, mint amilyennek álmodom?” Évtizedek távlatából visszatekintve, ilyennek gondolta?
– Szerencsés vagyok, olyan dolgok történtek velem, amilyenekről ifjú koromban álmodni sem mertem volna. Bár úgy vélem, a szerencsére is fel kell készülni. Egyke voltam, szerény körülmények között éltünk Jódratosnyán, szórványban. Bár szüleim csupán néhány osztályt végeztek, mégis megérezték: gyereküket taníttatni kell. Több nagyszerű szellemi adottságú gyerek azért kallódott el generációkon át, mert a faluban magyar nyelven csak egy összevont osztály működött, így legtöbbjük jobb esetben szakmát tanult, és a közeli gyárakban helyezkedett el. Én amolyan vándordiák lettem, Gyergyóremete, Galócás, Szováta sok kitűnő pedagógusa egyengette az utam.
– A kommunizmusban nem volt könnyű úgy felnőni, hogy közben az egyházhoz is kötődjék az ember. Hogyan került kapcsolatba az egyházzal?
– Édesanyám katolikus, édesapám református presbiter volt, aki hite miatt a sok győzködés ellenére sem lépett be a pártba, mondván „én az Urat választottam”. Mindketten eljártak istentiszteletre és misére is, utóbbit ugyancsak a reformátusoknál tartották, mivel a katolikusok még nálunk is kevesebben voltak. Mivel nem laktunk messze a templomtól, a kegyszereket nálunk tartották, így gyerekként sokat segédkeztem a miséken. Szüleim hívő emberek voltak, református és katolikus vallási nevelést is kaptam. Református hitemhez azonban kétség sem férhetett, ráadásul nagy műveltségű lelkipásztorunk volt, Bakk Imre, akinek ugyancsak sokat köszönhetek.
– A filozófusokra talán még ma is furcsán néznek, fokozottan érvényes ez azokra, akik a régi rendszerben végeztek. Hogyan lehetett összeegyeztetni a diktatúrát a filozófiával?
– Nem filozófiára készültem. A világháború után sok vándorszínész járta a falvakat, ezért először én is színész szerettem volna lenni, de édesanyám lebeszélt róla. Néptanácsi ösztöndíjrendszer működött akkoriban, elhatároztam, külkereskedelmi szakot végzek, de Bukarestbe kellett volna mennem, így édesanyám arról is lebeszélt. Marosvásárhelyre iratkoztam a magyar–történelem szakra, ám az ösztöndíjat – talán munkás származásomra való tekintettel – áthelyezték a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetem filozófia–pedagógia–történelem szakára. Falusi gyermekként így kerültem a nagyvárosba, ahol korábban sohasem jártam. Az első éjszakát a Tanítók Háza előtti parkban, aztán a kolozsvári vasúti állomáson töltöttem, mert még a bentlakást sem találtam meg. Kilencen voltunk a magyar csoportban, olyan közösséggé formálódtunk, amely ma is megtartó erő. Rengeteget kellett tanulnom, hiszen addig azt sem tudtam, mit jelent a filozófia. Bretter György a szemináriumokat tartotta, ott ismerkedtem meg a másképp gondolkodás örömével: jó példa erre, amikor Jean Paul Sartre filozófusnak Roger Garaudy kommunista írónak küldött levele révén „szelídítette meg” számunkra a marxista világnézetet, és elkalauzolt Hegel, Kant, Feuerbach világába. Nagy dolognak számított ez abban az időben.
– Miután végzett, hol sikerült munkahelyet kapnia?
– Három helyet ajánlottak, én Gyergyószentmiklóst választottam, mert édesanyám remetei származású volt. Eszembe jutottak szüleim, akik mindig arra tanítottak, hogy anyanyelvemen tanuljak, de tanítani is így a legszebb dolog a világon. Azóta is sokszor megköszönöm Istennek, hogy így gondolkoztak. Az idegen nyelvűséggel ugyanis a gyökereitől vágják el ma is a magyar gyerekeket Erdély-szerte. 1967-ben kerültem az iskolába, és az évek folyamán sok mindent kellett tanítanom lélektantól politikai gazdaságtanig. Diákjaimmal, régiekkel és újakkal ma is nagyon jó a kapcsolatom. Igaz ugyan, hogy KISZ-irányító is voltam, de a Székelyföldön ez nem politikát, hanem kulturális munkát jelentett. Színjátszó kör, szavalókör, néptánccsoport vezetőjeként sokat forgolódtam a fiatalok között. Író-olvasó találkozókat szerveztem mindazokkal, akikkel egyetemi éveim alatt megismerkedtem, Király László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, és még sokan mások minden évben iskolánk vendége volt. Hívtak újsághoz, megyei pártbizottsághoz, de én kitartottam a tanári pálya mellett.
– Aztán „elszegődött” politikusnak is, az RMDSZ színeiben Gyergyószentmiklós polgármestere, Hargita megye prefektusa, államtitkár, a Szövetségi Képviselők Tanácsának elnöke is volt. Miért vállalta ezt a szerepkört?
– Úgy lettem polgármester, hogy az 1989-es változások alkalmával a helyiek utánam jöttek. Többször telefonáltak december 22-én, hogy menjek, mert kellenek az emberek. A sokadik kísérletre beadtam a derekamat, szükség volt valakire, aki felajzott emberekkel, nagy tömeggel kommunikálni tud. Így kerültem bele aztán abba a forgatagba, amely továbbsodort.
– És miért hagyta abba? Megcsömörlött az RMDSZ politikájától?
– Nem, én inkább belefáradtam. De megmaradtam RMDSZ-tagnak, mert elkötelezettje vagyok a szövetségnek, bár nem mindennel értek egyet. Más vonalat képviseltem, de mindenképp a konszenzus embere voltam.
– Az egyházi tisztségekbe is csak úgy belesodródott?
– Presbiter voltam Gyergyószentmiklóson, aztán Marosfőre kerültem, ahol ugyancsak presbiter lettem. Ott a kis közösségnek templomot építettünk, hajlékot, amely átalakította életünket. Addig magánháznál tartották az istentiszteleteket, a templom megépítése után pedig három-négyszeresére nőtt a templomlátogatottság. A vaslábi románok, a gyergyói katolikusok is segítettek – nagy összefogással épült fel a templom, amelyhez természetesen felhasználtam a megyei kapcsolataimat is. E körülmények is talán a szerencse számlájára írandók.
– A globalizált, liberális világban egyre szűkül az egyház szerepe. Mit gondol, Erdélyben ma is harangszóba kapaszkodik a világ, a lélek?
– Sajnos a világ nem, pedig szüksége lenne rá. Csak néha, amikor vészhelyzetben van. A mai világ egyre távolodik a harangok hangjától ahelyett, hogy közeledne. Az emberek szívesebben mennek egy-egy vallási jellegű rendezvényre, mint istentiszteletre. Az egyháznak viszont igenis szüksége van rájuk, hogy betöltse a feladatát, szolgálja nemzeti közösségünket. Így maradhatunk meg erős közösségnek a hit jegyében. Ha csak a templomba járókat számoljuk, kevesen lennénk, ezért aztán új generációkat, fiatalokat kell felnevelni az egyház közelében.
– Mit tehet főgondnokként?
– Az intézmény feladatait világosan kell ismerni, együtt kell haladni a korral, felismerni az egyházat érő kihívásokat, képviselni a világiakat az egyházi testületek döntéseiben. Bár sok tisztséget töltöttem be, életem legnagyobb ajándéka, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka lehetek. A szabályzat szerint nincsenek konkrét feladataim, ám amikor elfoglalsz egy ilyen felelős tisztséget, tudásodat, tapasztalatodat, emberi alázatodat az egyház, a gyülekezetek, lelkipásztorok segítségére kell felhasználnod. Felekezeti társaid bizalma rendkívüli felelősséget ró rád.
– A három egyházkerületi főgondnok megegyezett, hogy az ügyvezetői főgondnoki tisztséget kétévente felváltva töltik be. Eddig Markó Gábor volt, 2015-től Dézsi Zoltán lesz, a ciklus utolsó két évében pedig Fekete P. P. János. Miért van erre szükség?
– A szándék azt jelenti, hogy a vezetőségben minden emberre szükség van. Jó lenne, ha egy-egy rövidebb periódusban mindhárman aktívabban vennénk részt az egyházi munkában. A három főgondnok rotációs ügyvezetői főgondnoksága különben csak erre a hatéves ciklusra vonatkozik, a megfelelő időben mindannyian lemondunk a következő javára. Különben szabályzatmódosításra lenne szükség.
– Az asszimiláció és a kivándorlás mellett a természetes apadás is nehéz helyzet elé állítja az egyházat. Hogyan látja az erdélyi reformátusság jövőjét?
– A számok kegyetlen valóságot mutatnak. Szívszorító volt kimenni a kilencvenes évek elején az állomásra, amikor beindították a székely gyorsot Budapestre. Rengeteg búcsúzkodó embert lehetett látni, úgy köszöntek el egymástól, mintha katonának mennének. Ma már más a helyzet: nem vonattal és nem Magyarországra, búcsúzkodás nélkül, de ma is mennek az emberek. És ez nem jó, sőt, veszélyes, és a folyamatot, sajnos, nem tudjuk megállítani, míg a közép-kelet-európai helyzet nem javul. Az is szomorú, hogy a közöttünk is egyre több a szétszakadt család: a szülők külföldön, a gyermekek a nagyszülőnél. Az egyháznak a lehetetlent is vállalnia kell, hogy a fogyást valamilyen szinten próbálja megakadályozni. A körülmények javítása érdekében mindenkire szükség van: egyházra, iskolára, kulturális intézményekre.
Dézsi Zoltán
Marosvásárhelyen született 1943. november 13-án. Gyermekkorát Jódratosnyán töltötte, 1961-ben érettségizett Szovátán. 1966-ban végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem filozófia-pedagógia-történelem szakán. Gyergyószentmiklóson a Salamon Ernő Gimnáziumban tanított 1996-ig. 1990–2008 között az RMDSZ színeiben Gyergyószentmiklós polgármestere, Hargita megye prefektusa, államtitkár, valamint az RMDSZ SZKT-nak elnöke. Tizenkilenc éve tanít a Babeş–Bolyai Tudományegyetem gyergyói és sepsiszentgyörgyi kihelyezett karán oktatáselméletet és neveléstudományt, ez utóbbi volt doktorátusi dolgozatának témája is. Költő, az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) és a Romániai Írók Szövetségének tagja, több mint 20 kötet szerzője (Haranggal járnék, A Nap és a Hold mesélte, Amit az angyal itthagyott, Harangszóba kapaszkodik a lélek, Mesekalap, Hargitai medvetánc, Drótostót, Somlyószekerén stb.).
– Nemcsak oktatóként, egykori intézményvezetőként és politikusként vagy főgondnokként tartják számon, hanem költőként is. Hobbi ez, vagy annál több?
– Ha csak hobbi szintjén művelném, nem lehetnék a Romániai Írók Szövetségének tagja. A 22. könyvem megjelenése előtt állok. Számomra a költészet az érzelmeim és gondolataim kifejezésének egyik eszköze, már gyerekkoromban verseltem a magam módján. Egyetemi éveim alatt sok költővel ismerkedtem meg, de Király Lászlóhoz, Farkas Árpádhoz, Magyari Lajoshoz, és a Gaál Gábor irodalmi kör, az első és második Forrás-nemzedék nagyjaihoz képest mindig kicsinek éreztem magam. Ettől függetlenül mindig ott voltam, ahol verset írtak, vagy az irodalomról beszéltek.
– Mit mesél a gyermekeknek a Nap és a Hold?
– Szüleim sokat foglalkoztak nevelésemmel, sokat meséltek. Eleinte a Nap és a Hold nem jelentett szimbólumot, hanem két csodálatos égitestet, amely beragyogta a lelkemet, bejárta az életemet reggeltől reggelig. Lassan tudatosult, hogy erre a pályára fel van fűzve egy sor csodálatos történet, amely hitvilágunkkal és történelmünkkel kapcsolatos, beleégetve a génjeinkbe. Ezért szeretek mesélni a gyermekeknek, mert a mese áldást jelent, ugyanakkor élő, játékos, jótevő anyanyelvet. Hatalmas lehetőség arra, hogy gondolataik szárnyaljanak. És nemcsak mesélni, írni is szeretek nekik a szolgálat jegyében.
Somogyi Botond |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Idén januártól új ügyvezető főgondnoka van az Erdélyi Református Egyházkerületnek. Dézsi Zoltánnal a diktatúrában tanult filozófiáról, a tanári hivatásról, a harangszóba kapaszkodó lélekről, kivándorlásról és költészetről beszélgettünk.
– „Mit ér az életem, ha másképpen élem, mint amilyennek álmodom?” Évtizedek távlatából visszatekintve, ilyennek gondolta?
– Szerencsés vagyok, olyan dolgok történtek velem, amilyenekről ifjú koromban álmodni sem mertem volna. Bár úgy vélem, a szerencsére is fel kell készülni. Egyke voltam, szerény körülmények között éltünk Jódratosnyán, szórványban. Bár szüleim csupán néhány osztályt végeztek, mégis megérezték: gyereküket taníttatni kell. Több nagyszerű szellemi adottságú gyerek azért kallódott el generációkon át, mert a faluban magyar nyelven csak egy összevont osztály működött, így legtöbbjük jobb esetben szakmát tanult, és a közeli gyárakban helyezkedett el. Én amolyan vándordiák lettem, Gyergyóremete, Galócás, Szováta sok kitűnő pedagógusa egyengette az utam.
– A kommunizmusban nem volt könnyű úgy felnőni, hogy közben az egyházhoz is kötődjék az ember. Hogyan került kapcsolatba az egyházzal?
– Édesanyám katolikus, édesapám református presbiter volt, aki hite miatt a sok győzködés ellenére sem lépett be a pártba, mondván „én az Urat választottam”. Mindketten eljártak istentiszteletre és misére is, utóbbit ugyancsak a reformátusoknál tartották, mivel a katolikusok még nálunk is kevesebben voltak. Mivel nem laktunk messze a templomtól, a kegyszereket nálunk tartották, így gyerekként sokat segédkeztem a miséken. Szüleim hívő emberek voltak, református és katolikus vallási nevelést is kaptam. Református hitemhez azonban kétség sem férhetett, ráadásul nagy műveltségű lelkipásztorunk volt, Bakk Imre, akinek ugyancsak sokat köszönhetek.
– A filozófusokra talán még ma is furcsán néznek, fokozottan érvényes ez azokra, akik a régi rendszerben végeztek. Hogyan lehetett összeegyeztetni a diktatúrát a filozófiával?
– Nem filozófiára készültem. A világháború után sok vándorszínész járta a falvakat, ezért először én is színész szerettem volna lenni, de édesanyám lebeszélt róla. Néptanácsi ösztöndíjrendszer működött akkoriban, elhatároztam, külkereskedelmi szakot végzek, de Bukarestbe kellett volna mennem, így édesanyám arról is lebeszélt. Marosvásárhelyre iratkoztam a magyar–történelem szakra, ám az ösztöndíjat – talán munkás származásomra való tekintettel – áthelyezték a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetem filozófia–pedagógia–történelem szakára. Falusi gyermekként így kerültem a nagyvárosba, ahol korábban sohasem jártam. Az első éjszakát a Tanítók Háza előtti parkban, aztán a kolozsvári vasúti állomáson töltöttem, mert még a bentlakást sem találtam meg. Kilencen voltunk a magyar csoportban, olyan közösséggé formálódtunk, amely ma is megtartó erő. Rengeteget kellett tanulnom, hiszen addig azt sem tudtam, mit jelent a filozófia. Bretter György a szemináriumokat tartotta, ott ismerkedtem meg a másképp gondolkodás örömével: jó példa erre, amikor Jean Paul Sartre filozófusnak Roger Garaudy kommunista írónak küldött levele révén „szelídítette meg” számunkra a marxista világnézetet, és elkalauzolt Hegel, Kant, Feuerbach világába. Nagy dolognak számított ez abban az időben.
– Miután végzett, hol sikerült munkahelyet kapnia?
– Három helyet ajánlottak, én Gyergyószentmiklóst választottam, mert édesanyám remetei származású volt. Eszembe jutottak szüleim, akik mindig arra tanítottak, hogy anyanyelvemen tanuljak, de tanítani is így a legszebb dolog a világon. Azóta is sokszor megköszönöm Istennek, hogy így gondolkoztak. Az idegen nyelvűséggel ugyanis a gyökereitől vágják el ma is a magyar gyerekeket Erdély-szerte. 1967-ben kerültem az iskolába, és az évek folyamán sok mindent kellett tanítanom lélektantól politikai gazdaságtanig. Diákjaimmal, régiekkel és újakkal ma is nagyon jó a kapcsolatom. Igaz ugyan, hogy KISZ-irányító is voltam, de a Székelyföldön ez nem politikát, hanem kulturális munkát jelentett. Színjátszó kör, szavalókör, néptánccsoport vezetőjeként sokat forgolódtam a fiatalok között. Író-olvasó találkozókat szerveztem mindazokkal, akikkel egyetemi éveim alatt megismerkedtem, Király László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, és még sokan mások minden évben iskolánk vendége volt. Hívtak újsághoz, megyei pártbizottsághoz, de én kitartottam a tanári pálya mellett.
– Aztán „elszegődött” politikusnak is, az RMDSZ színeiben Gyergyószentmiklós polgármestere, Hargita megye prefektusa, államtitkár, a Szövetségi Képviselők Tanácsának elnöke is volt. Miért vállalta ezt a szerepkört?
– Úgy lettem polgármester, hogy az 1989-es változások alkalmával a helyiek utánam jöttek. Többször telefonáltak december 22-én, hogy menjek, mert kellenek az emberek. A sokadik kísérletre beadtam a derekamat, szükség volt valakire, aki felajzott emberekkel, nagy tömeggel kommunikálni tud. Így kerültem bele aztán abba a forgatagba, amely továbbsodort.
– És miért hagyta abba? Megcsömörlött az RMDSZ politikájától?
– Nem, én inkább belefáradtam. De megmaradtam RMDSZ-tagnak, mert elkötelezettje vagyok a szövetségnek, bár nem mindennel értek egyet. Más vonalat képviseltem, de mindenképp a konszenzus embere voltam.
– Az egyházi tisztségekbe is csak úgy belesodródott?
– Presbiter voltam Gyergyószentmiklóson, aztán Marosfőre kerültem, ahol ugyancsak presbiter lettem. Ott a kis közösségnek templomot építettünk, hajlékot, amely átalakította életünket. Addig magánháznál tartották az istentiszteleteket, a templom megépítése után pedig három-négyszeresére nőtt a templomlátogatottság. A vaslábi románok, a gyergyói katolikusok is segítettek – nagy összefogással épült fel a templom, amelyhez természetesen felhasználtam a megyei kapcsolataimat is. E körülmények is talán a szerencse számlájára írandók.
– A globalizált, liberális világban egyre szűkül az egyház szerepe. Mit gondol, Erdélyben ma is harangszóba kapaszkodik a világ, a lélek?
– Sajnos a világ nem, pedig szüksége lenne rá. Csak néha, amikor vészhelyzetben van. A mai világ egyre távolodik a harangok hangjától ahelyett, hogy közeledne. Az emberek szívesebben mennek egy-egy vallási jellegű rendezvényre, mint istentiszteletre. Az egyháznak viszont igenis szüksége van rájuk, hogy betöltse a feladatát, szolgálja nemzeti közösségünket. Így maradhatunk meg erős közösségnek a hit jegyében. Ha csak a templomba járókat számoljuk, kevesen lennénk, ezért aztán új generációkat, fiatalokat kell felnevelni az egyház közelében.
– Mit tehet főgondnokként?
– Az intézmény feladatait világosan kell ismerni, együtt kell haladni a korral, felismerni az egyházat érő kihívásokat, képviselni a világiakat az egyházi testületek döntéseiben. Bár sok tisztséget töltöttem be, életem legnagyobb ajándéka, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka lehetek. A szabályzat szerint nincsenek konkrét feladataim, ám amikor elfoglalsz egy ilyen felelős tisztséget, tudásodat, tapasztalatodat, emberi alázatodat az egyház, a gyülekezetek, lelkipásztorok segítségére kell felhasználnod. Felekezeti társaid bizalma rendkívüli felelősséget ró rád.
– A három egyházkerületi főgondnok megegyezett, hogy az ügyvezetői főgondnoki tisztséget kétévente felváltva töltik be. Eddig Markó Gábor volt, 2015-től Dézsi Zoltán lesz, a ciklus utolsó két évében pedig Fekete P. P. János. Miért van erre szükség?
– A szándék azt jelenti, hogy a vezetőségben minden emberre szükség van. Jó lenne, ha egy-egy rövidebb periódusban mindhárman aktívabban vennénk részt az egyházi munkában. A három főgondnok rotációs ügyvezetői főgondnoksága különben csak erre a hatéves ciklusra vonatkozik, a megfelelő időben mindannyian lemondunk a következő javára. Különben szabályzatmódosításra lenne szükség.
– Az asszimiláció és a kivándorlás mellett a természetes apadás is nehéz helyzet elé állítja az egyházat. Hogyan látja az erdélyi reformátusság jövőjét?
– A számok kegyetlen valóságot mutatnak. Szívszorító volt kimenni a kilencvenes évek elején az állomásra, amikor beindították a székely gyorsot Budapestre. Rengeteg búcsúzkodó embert lehetett látni, úgy köszöntek el egymástól, mintha katonának mennének. Ma már más a helyzet: nem vonattal és nem Magyarországra, búcsúzkodás nélkül, de ma is mennek az emberek. És ez nem jó, sőt, veszélyes, és a folyamatot, sajnos, nem tudjuk megállítani, míg a közép-kelet-európai helyzet nem javul. Az is szomorú, hogy a közöttünk is egyre több a szétszakadt család: a szülők külföldön, a gyermekek a nagyszülőnél. Az egyháznak a lehetetlent is vállalnia kell, hogy a fogyást valamilyen szinten próbálja megakadályozni. A körülmények javítása érdekében mindenkire szükség van: egyházra, iskolára, kulturális intézményekre.
Dézsi Zoltán
Marosvásárhelyen született 1943. november 13-án. Gyermekkorát Jódratosnyán töltötte, 1961-ben érettségizett Szovátán. 1966-ban végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem filozófia-pedagógia-történelem szakán. Gyergyószentmiklóson a Salamon Ernő Gimnáziumban tanított 1996-ig. 1990–2008 között az RMDSZ színeiben Gyergyószentmiklós polgármestere, Hargita megye prefektusa, államtitkár, valamint az RMDSZ SZKT-nak elnöke. Tizenkilenc éve tanít a Babeş–Bolyai Tudományegyetem gyergyói és sepsiszentgyörgyi kihelyezett karán oktatáselméletet és neveléstudományt, ez utóbbi volt doktorátusi dolgozatának témája is. Költő, az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) és a Romániai Írók Szövetségének tagja, több mint 20 kötet szerzője (Haranggal járnék, A Nap és a Hold mesélte, Amit az angyal itthagyott, Harangszóba kapaszkodik a lélek, Mesekalap, Hargitai medvetánc, Drótostót, Somlyószekerén stb.).
– Nemcsak oktatóként, egykori intézményvezetőként és politikusként vagy főgondnokként tartják számon, hanem költőként is. Hobbi ez, vagy annál több?
– Ha csak hobbi szintjén művelném, nem lehetnék a Romániai Írók Szövetségének tagja. A 22. könyvem megjelenése előtt állok. Számomra a költészet az érzelmeim és gondolataim kifejezésének egyik eszköze, már gyerekkoromban verseltem a magam módján. Egyetemi éveim alatt sok költővel ismerkedtem meg, de Király Lászlóhoz, Farkas Árpádhoz, Magyari Lajoshoz, és a Gaál Gábor irodalmi kör, az első és második Forrás-nemzedék nagyjaihoz képest mindig kicsinek éreztem magam. Ettől függetlenül mindig ott voltam, ahol verset írtak, vagy az irodalomról beszéltek.
– Mit mesél a gyermekeknek a Nap és a Hold?
– Szüleim sokat foglalkoztak nevelésemmel, sokat meséltek. Eleinte a Nap és a Hold nem jelentett szimbólumot, hanem két csodálatos égitestet, amely beragyogta a lelkemet, bejárta az életemet reggeltől reggelig. Lassan tudatosult, hogy erre a pályára fel van fűzve egy sor csodálatos történet, amely hitvilágunkkal és történelmünkkel kapcsolatos, beleégetve a génjeinkbe. Ezért szeretek mesélni a gyermekeknek, mert a mese áldást jelent, ugyanakkor élő, játékos, jótevő anyanyelvet. Hatalmas lehetőség arra, hogy gondolataik szárnyaljanak. És nemcsak mesélni, írni is szeretek nekik a szolgálat jegyében.
Somogyi Botond |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. február 25.
Riportkötet a Felső-Maros mentéről
Magyarok az Istenszéke lábánál
Hosszú vajúdás után végre napvilágot látott az a különleges riportkötet, amelynek "nyersanyagát" 2013 tavaszán rögzítették a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete marosi szervezetének Ratosnyán tartott riporttábora résztvevői. A MÚRE – korábban is szervezett – riporttáborainak az a célja, hogy a tagság bejárjon egy erdélyi tájegységet, és az újságírói műfaj révén bemutassa az érdeklődőknek.
Azért esett a választás a Felső-Maros mentére, mert a nagyjából Déda és Maroshévíz közötti szorosban fekvő települések lakói "szórványszigetet" alkotnak a Székelyföld, Nyárádmente és Marosvásárhely között, ahol tömbben élnek a magyarok. A Felső-Maros mentére többnyire nyaralni, kirándulni járnak a Kelemen- és a Görgényi-havasok szépségével "fertőzöttek", de ilyenkor nincs idő és alkalom arra, hogy "mélyebben" is betekintsenek az itt lakók életébe, múltjába, a jövőbeli lehetőségek mérlegelésére. Az előző táborok hagyományát folytatva, nemcsak megyénkbeli újságírók (Bodolai Gyöngyi – Népújság, Bögözi Attila – www.vasarhely.ro, Gáspár Sándor – Marosvásárhelyi Rádió, Szucher Ervin – Krónika, Vajda György – Népújság) barangolták be a településeket, hanem más lapok munkatársai (Bajna György – Gyergyói Kisújság, Czirják Károly – Maroshévízi Hírlap, Mózes László – Háromszék, Sarány István – Hargita Népe, Sarány Orsolya – egyetemi hallgató) is eljöttek alaposabban megismerkedni a vidékkel. A MÚRE gondozásában, a Juventus Média és a Népújság támogatásával megjelent kötetet Szucher Ervin szerkesztette.
A könyv első bemutatóját, a szerzők jelenlétében, az elmúlt vasárnap délben, az istentiszteletet követően a jódtelepi református templomban tartották. Karácsonyi Zsigmond, a MÚRE korábbi elnöke elmondta, külön érdekessége a kötetnek, hogy igen sokszínűen, több témát is felvetve tükrözi a vidék lakóinak mindennapjait. De nemcsak a Déda és Maroshévíz közötti települések kerültek be, hanem Marosvécs és Magyaró község is szerepel benne, mert – bár ezek a települések nem tartoznak közvetlenül az említett övezetbe –, életükkel, mindennapi tevékenységükkel kötődnek a Kelemen- és a Görgényi-havasokhoz. Karácsonyi Zsigmond külön megköszönte a vendéglátást Nagy Ferenc református lelkésznek és feleségének, Editnek, ugyanakkor minden egyes alanynak is, hogy történeteikkel, elbeszéléseikkel hozzájárultak a kötet megjelenéséhez.
A rövid felvezető után a könyv szerzői ajánlották a kötetet, írásaikat. Vajda György és Gáspár Sándor több évtizede "hazajár" Ratosnyára, Jódtepelre. Kifejtették: bár a környéket jól ismerik, hiszen mindketten barangoltak eleget, a kollégák kötetbeli írásait olvasva sok újdonságot felfedeztek, s ez talán azokra is érvényes lehet, akik alanyként szerepelnek a könyvben, de nem igazán hallottak vagy tudnak információkat a szomszéd településekről. Szucher Ervin szerkesztőként a munkáról beszélt, megköszönve a munkatársak hozzájárulását. Kifejtette, megérte kivárni, hiszen mind tartalomban, mind pedig külalakban szép kötetet sikerült szerkesztenie. Bodolai Gyöngyi nem a táborban, hanem később kapcsolódott be a munkába. Pozitív kicsengésű riportjai hőseinek sorsa (Fickó és Holtmaros) azt igazolja, hogy bár nehéz, érdemes vállalkozni, dolgozni és helyben maradni. Bajna György a jódtelepi egyház könyvében kutakodva érdekes részleteket tárt fel a helybéli magyarok történetéről, nemcsak az egyházról, hanem a hajdanán működött egyházi iskoláról is. S ezen a vonalon maradva Disznajó kulturális örökségébe is betekintett. Bögözi Attila nagy prózai témát választott. Riportja a megélhetésről szól: a gödemes-terházi borvíztöltödét és a "maffia" által elkótyavetyélt kőfejtőt veszi górcső alá. Sarány István a nemesi családok (Kemény, Éltető) tulajdon-visszaszolgáltatási küzdelméről írt. A könyvbemutatón pedig egy idézettel is ösztönözte a szórványban élőket arra, hogy büszkén viseljék sorsukat.
A riportkötet az ötödik könyv, ami erről a vidékről szól. Mi több, a házigazda Nagy Ferenc tiszteletes megígérte, hogy ezen felbuzdulva hozzáfog Ratosnya monográfiájának megírásához. Sarány Orsolya egyetemistaként vett részt a táborban, és örömmel jelentette ki, hogy ez az első megjelent riportja, ami nagy lendületet ad a további íráshoz.
Nem volt jelen a bemutatón Mózes László, aki igen érdekes családi történeteket jegyzett le, illetve Czirják Károly, aki többek között a maroshévízi Urmánczy család kevésbé ismert sorsát vetette papírra.
A könyvbemutatón részt vett Rácz Éva, a MÚRE elnöke is, aki többek között elmondta, a szervezet örömmel támogatja a riporttáborok szervezését, korábban Kalotaszegen is készült egy ehhez hasonló kötet, amelyeknek célja, hogy az újságírók szemszögéből dokumentálják, leírják az adott vidéket, és úgy rögzítsék a jelent, hogy az a jövőhöz is szóljon.
A kötetet legközelebb március elsején, vasárnap 11 órakor a fickói református egyházközségben, ugyanaznap 15 órakor Holtmaroson is bemutatják. A marosvásárhelyiek március 4-én 17 órakor a Bernády Házban ismerkedhetnek meg a kiadvánnyal, míg március 6- án, pénteken 15 órára a disznajói óvodába várják az érdeklődőket.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)
Magyarok az Istenszéke lábánál
Hosszú vajúdás után végre napvilágot látott az a különleges riportkötet, amelynek "nyersanyagát" 2013 tavaszán rögzítették a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete marosi szervezetének Ratosnyán tartott riporttábora résztvevői. A MÚRE – korábban is szervezett – riporttáborainak az a célja, hogy a tagság bejárjon egy erdélyi tájegységet, és az újságírói műfaj révén bemutassa az érdeklődőknek.
Azért esett a választás a Felső-Maros mentére, mert a nagyjából Déda és Maroshévíz közötti szorosban fekvő települések lakói "szórványszigetet" alkotnak a Székelyföld, Nyárádmente és Marosvásárhely között, ahol tömbben élnek a magyarok. A Felső-Maros mentére többnyire nyaralni, kirándulni járnak a Kelemen- és a Görgényi-havasok szépségével "fertőzöttek", de ilyenkor nincs idő és alkalom arra, hogy "mélyebben" is betekintsenek az itt lakók életébe, múltjába, a jövőbeli lehetőségek mérlegelésére. Az előző táborok hagyományát folytatva, nemcsak megyénkbeli újságírók (Bodolai Gyöngyi – Népújság, Bögözi Attila – www.vasarhely.ro, Gáspár Sándor – Marosvásárhelyi Rádió, Szucher Ervin – Krónika, Vajda György – Népújság) barangolták be a településeket, hanem más lapok munkatársai (Bajna György – Gyergyói Kisújság, Czirják Károly – Maroshévízi Hírlap, Mózes László – Háromszék, Sarány István – Hargita Népe, Sarány Orsolya – egyetemi hallgató) is eljöttek alaposabban megismerkedni a vidékkel. A MÚRE gondozásában, a Juventus Média és a Népújság támogatásával megjelent kötetet Szucher Ervin szerkesztette.
A könyv első bemutatóját, a szerzők jelenlétében, az elmúlt vasárnap délben, az istentiszteletet követően a jódtelepi református templomban tartották. Karácsonyi Zsigmond, a MÚRE korábbi elnöke elmondta, külön érdekessége a kötetnek, hogy igen sokszínűen, több témát is felvetve tükrözi a vidék lakóinak mindennapjait. De nemcsak a Déda és Maroshévíz közötti települések kerültek be, hanem Marosvécs és Magyaró község is szerepel benne, mert – bár ezek a települések nem tartoznak közvetlenül az említett övezetbe –, életükkel, mindennapi tevékenységükkel kötődnek a Kelemen- és a Görgényi-havasokhoz. Karácsonyi Zsigmond külön megköszönte a vendéglátást Nagy Ferenc református lelkésznek és feleségének, Editnek, ugyanakkor minden egyes alanynak is, hogy történeteikkel, elbeszéléseikkel hozzájárultak a kötet megjelenéséhez.
A rövid felvezető után a könyv szerzői ajánlották a kötetet, írásaikat. Vajda György és Gáspár Sándor több évtizede "hazajár" Ratosnyára, Jódtepelre. Kifejtették: bár a környéket jól ismerik, hiszen mindketten barangoltak eleget, a kollégák kötetbeli írásait olvasva sok újdonságot felfedeztek, s ez talán azokra is érvényes lehet, akik alanyként szerepelnek a könyvben, de nem igazán hallottak vagy tudnak információkat a szomszéd településekről. Szucher Ervin szerkesztőként a munkáról beszélt, megköszönve a munkatársak hozzájárulását. Kifejtette, megérte kivárni, hiszen mind tartalomban, mind pedig külalakban szép kötetet sikerült szerkesztenie. Bodolai Gyöngyi nem a táborban, hanem később kapcsolódott be a munkába. Pozitív kicsengésű riportjai hőseinek sorsa (Fickó és Holtmaros) azt igazolja, hogy bár nehéz, érdemes vállalkozni, dolgozni és helyben maradni. Bajna György a jódtelepi egyház könyvében kutakodva érdekes részleteket tárt fel a helybéli magyarok történetéről, nemcsak az egyházról, hanem a hajdanán működött egyházi iskoláról is. S ezen a vonalon maradva Disznajó kulturális örökségébe is betekintett. Bögözi Attila nagy prózai témát választott. Riportja a megélhetésről szól: a gödemes-terházi borvíztöltödét és a "maffia" által elkótyavetyélt kőfejtőt veszi górcső alá. Sarány István a nemesi családok (Kemény, Éltető) tulajdon-visszaszolgáltatási küzdelméről írt. A könyvbemutatón pedig egy idézettel is ösztönözte a szórványban élőket arra, hogy büszkén viseljék sorsukat.
A riportkötet az ötödik könyv, ami erről a vidékről szól. Mi több, a házigazda Nagy Ferenc tiszteletes megígérte, hogy ezen felbuzdulva hozzáfog Ratosnya monográfiájának megírásához. Sarány Orsolya egyetemistaként vett részt a táborban, és örömmel jelentette ki, hogy ez az első megjelent riportja, ami nagy lendületet ad a további íráshoz.
Nem volt jelen a bemutatón Mózes László, aki igen érdekes családi történeteket jegyzett le, illetve Czirják Károly, aki többek között a maroshévízi Urmánczy család kevésbé ismert sorsát vetette papírra.
A könyvbemutatón részt vett Rácz Éva, a MÚRE elnöke is, aki többek között elmondta, a szervezet örömmel támogatja a riporttáborok szervezését, korábban Kalotaszegen is készült egy ehhez hasonló kötet, amelyeknek célja, hogy az újságírók szemszögéből dokumentálják, leírják az adott vidéket, és úgy rögzítsék a jelent, hogy az a jövőhöz is szóljon.
A kötetet legközelebb március elsején, vasárnap 11 órakor a fickói református egyházközségben, ugyanaznap 15 órakor Holtmaroson is bemutatják. A marosvásárhelyiek március 4-én 17 órakor a Bernády Házban ismerkedhetnek meg a kiadvánnyal, míg március 6- án, pénteken 15 órára a disznajói óvodába várják az érdeklődőket.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)
2015. március 9.
Élet az Istenszéke lábánál
Két hét alatt öt településen mutatták be a Magyarok az Istenszéke lábánál című riportkötetet. Miután a jódtelepi, fickói és holtmarosi olvasóközönség kézbe vehette a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) által kiadott könyvet, a hétvégén a marosvásárhelyi Bernády Házban, majd a Disznajón összegyűltek ismerhették meg a kiadványt.
Három székelyföldi megye hét különböző sajtótermékénél dolgozó újságíró – Szucher Ervin, Bögözi Attila, Vajda György, Bodolai Gyöngyi, Bajna György, Czirják Károly, Sarány István, Sarány Orsolya, Gáspár Sándor, Mózes László és Karácsonyi Zsigmond – összefogásával született a hiánypótló kórképnek is nevezhető kötet, amely a Felső-Maros mentét igyekszik bemutatni.
A kötet nem afféle turistakalauz akar lenni – mondta a marosvásárhelyi könyvbemutatón lapunk munkatársa, Szucher Ervin – a csodálatos, helyenként akár vadregényes vidékről, hanem az ott élő magyarság életét, problémáit próbálja bemutatni.
Jódtelepen a MÚRE 2013 nyarán szervezett riporttábort, amelynek keretében Vajda György például a funtineli boszorkány nyomában járva a jelenkori pásztorkodás sajátosságait is megörökíti, Szucher Ervin pedig az elnémuló Felső-Maros menti harangokra, a falvak kiürülésére, a magyarok létszámának csökkenésére figyelmeztet.
Bögözi Attila a borvízről és a kőről, mint haszonforrásról közöl oknyomozó riportot, Sarány István a dédai vasútvonal „magyarvilágbeli” építését idézi fel, Gáspár Sándor a gyógynövénytermesztéssel foglalkozó, fiatalkori álmát megvalósító Boros Erzsébet történetét meséli el. Bodolai Gyöngyi Lélekfa című riportjában a hangszerkészítő vállalkozásról ír.
A könyv szerkesztője, Szucher Ervin arról beszélt a kötet marosvásárhelyi bemutatóján, hogy annak dacára, hogy szinte minden marosszéki valamiféleképpen kötődik a Felső-Maros mentéhez, a legtöbb ember számára a régió csupán a kirándulási, túrázási lehetőséget jelenti.
„Mi egy másik oldaláról próbáltuk bemutatni a térséget, mégpedig az ott – helyenként tömbben, helyenként szórványban – élő magyarság szempontjából. Abból a magyarságéból, mely valamikor a Görgényi- és a Kelemen-havasok birtokosa volt, mára viszont elenyésző vagy teljesen alárendelt szerepbe szorult azokkal szemben, akiket másfél-két évszázaddal ezelőtt nemeseink telepítettek a hegyek lábához” – magyarázta.
A disznajói eseményen megjelentek például örömmel nyugtázták, hogy falujuk gondosan ápolt néphagyományai és a település kulturális mozgatórugói fontos helyet kaptak Bajna György írásában
Antal Erika |
Krónika (Kolozsvár)
Két hét alatt öt településen mutatták be a Magyarok az Istenszéke lábánál című riportkötetet. Miután a jódtelepi, fickói és holtmarosi olvasóközönség kézbe vehette a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) által kiadott könyvet, a hétvégén a marosvásárhelyi Bernády Házban, majd a Disznajón összegyűltek ismerhették meg a kiadványt.
Három székelyföldi megye hét különböző sajtótermékénél dolgozó újságíró – Szucher Ervin, Bögözi Attila, Vajda György, Bodolai Gyöngyi, Bajna György, Czirják Károly, Sarány István, Sarány Orsolya, Gáspár Sándor, Mózes László és Karácsonyi Zsigmond – összefogásával született a hiánypótló kórképnek is nevezhető kötet, amely a Felső-Maros mentét igyekszik bemutatni.
A kötet nem afféle turistakalauz akar lenni – mondta a marosvásárhelyi könyvbemutatón lapunk munkatársa, Szucher Ervin – a csodálatos, helyenként akár vadregényes vidékről, hanem az ott élő magyarság életét, problémáit próbálja bemutatni.
Jódtelepen a MÚRE 2013 nyarán szervezett riporttábort, amelynek keretében Vajda György például a funtineli boszorkány nyomában járva a jelenkori pásztorkodás sajátosságait is megörökíti, Szucher Ervin pedig az elnémuló Felső-Maros menti harangokra, a falvak kiürülésére, a magyarok létszámának csökkenésére figyelmeztet.
Bögözi Attila a borvízről és a kőről, mint haszonforrásról közöl oknyomozó riportot, Sarány István a dédai vasútvonal „magyarvilágbeli” építését idézi fel, Gáspár Sándor a gyógynövénytermesztéssel foglalkozó, fiatalkori álmát megvalósító Boros Erzsébet történetét meséli el. Bodolai Gyöngyi Lélekfa című riportjában a hangszerkészítő vállalkozásról ír.
A könyv szerkesztője, Szucher Ervin arról beszélt a kötet marosvásárhelyi bemutatóján, hogy annak dacára, hogy szinte minden marosszéki valamiféleképpen kötődik a Felső-Maros mentéhez, a legtöbb ember számára a régió csupán a kirándulási, túrázási lehetőséget jelenti.
„Mi egy másik oldaláról próbáltuk bemutatni a térséget, mégpedig az ott – helyenként tömbben, helyenként szórványban – élő magyarság szempontjából. Abból a magyarságéból, mely valamikor a Görgényi- és a Kelemen-havasok birtokosa volt, mára viszont elenyésző vagy teljesen alárendelt szerepbe szorult azokkal szemben, akiket másfél-két évszázaddal ezelőtt nemeseink telepítettek a hegyek lábához” – magyarázta.
A disznajói eseményen megjelentek például örömmel nyugtázták, hogy falujuk gondosan ápolt néphagyományai és a település kulturális mozgatórugói fontos helyet kaptak Bajna György írásában
Antal Erika |
Krónika (Kolozsvár)
2016. július 6.
Beolvad a Felső-Maros-menti szórvány
Húsz év alatt ijesztően csökkent a ratosnya-Jódtelepi és a környező református gyülekezetek lélekszáma, s bár anyagiakban sikerült megerősödniük, a beolvadást megállítani nem, csak lassítani tudják. Nagy Ferenc református lelkipásztorral beszélgettünk.
– Még egyetemistaként került ide, huszonegy éve a ratosnya-jódtelepi református gyülekezet lelkipásztora. Hogyan emlékszik a kezdetekre?
– Harmadéves teológusként Székely József akkori esperes megkért, hogy vállaljam el a szolgálatokat vakációban. Vasárnap helyben, majd palotailván, dédán és dédabisztrán volt istentisztelet. A következő évben lehetőség nyílt arra, hogy negyedéves teológusként kihelyezzenek a gyülekezetbe, mert akkoriban nagy volt a lelkészhiány. A feleségemmel és a kisfiammal ide költöztünk. Feleségem közben tanult kántorizálni. Negyedév végén a presbitérium felkért, hogy mAradjak, ebbe a püspökség is beleegyezett, így ötödéven is itt szolgálhattam. Amikor ide kerültünk, csak úgy lehetett megközelíteni az építkezést, a parókiát, hogy a gondnok utat vágott a derékig érő fűben. Aztán elkészült két szoba és a konyha, hogy legyen, hol lakjunk. Én tanulmányi segélyt kaptam, így a gyülekezetet nem terhelte a lelkész fenntartása, a begyűlt egyházfenntartói alapból tudtunk építkezni. Fontosnak tartottam a beázó templom rendbetételét, erre is gyűjtöttünk pénzt. A falakig le kellett bontani az épületet, s 1997-ben sikerült a templomot szakszerűen felújítani.
– Modern vendégszobák is épültek. Mi adta az indítékot egy ilyen mérvű beruházásra?
– Az Erdélyi Kárpát Egyesületnek 1997-ben volt egy tábora ratosnyán, s szállást kértek tőlünk. Mi akkor már a parókia mellé elkezdtük építeni a gyülekezeti termet, amelynek a tetőterét is beépítettük, hogy szállást biztosíthassunk a túrázóknak. Egyre többen érdeklődtek a szállás iránt. Szükség volt a vendégszobákra azért is, mert sokszor jöttek holland ismerőseink. Holland tervező barátunk készítette el az építési tervet, de az is nagy előnyünk volt, hogy a hollandok az építkezést is támogatták. Akkoriban kaptunk vissza 35 hektárnyi erdőt, ahonnan gyakorlatilag ki tudtuk termelni a tetőtér elkészítéséhez szükséges faanyagot. Sokan ismerik manapság a szálláshelyünket, egymásnak adják a kilincset nyáridőben. Közben folyamatosan fejlesztettünk, kialakítottuk a focipályát és a játszóteret is.
– Mekkora ma a gyülekezet?
– Amikor ide kerültünk, mintegy háromszázötven hívünk volt Jódtelepen és Ratosnyán. Felső-Marosmentén, Disznajótól felfele szétszórt települések húzódnak. Vannak gyülekezeti tagjaink, akik 2,5 kilométerről jönnek templomba. A nyilvántartások szerint ma már csak 176-an vagyunk Jódtelepen és Ratosnyán. Sajnos, a fiatalok nagy része elment külföldre, de papírforma szerint hozzánk tartoznak. A kivándorlás mellett nagyon nagy a természetes apadás, kevés gyerek születik és magas az elhalálozás. Az is gondot jelent, hogy sok a vegyesházasság: tavaly ugyan négy fiatal párt eskettem (ami rendkívüli eset), de csak egyik tagjai voltak magyar reformátusok, és ők is Franciaországban élnek. A statisztikák szerint majdnem 180 tagja van a gyülekezetnek, de valójában alig 150-en élnek itt.
– A szórványban mennyire hangsúlyos jelenség a beolvadás?
– Vegyes családokban a gyermekek nemük szerint öröklik a szülő vallását. Ha az anya ortodox, akkor a leánygyermekek is azok lesznek. Hozzánk járnak vallásórára, részt vesznek istentiszteleten, de jövőjük attól függ, kihez mennek férjhez, kivel alapítanak családot. Arra, hogy magyarok mAradjanak, kevés az esély. Néhány éve megszűnt a magyar iskola és az óvoda is, így a gyermekek beolvadása még gyorsabb. Sajnos, nem a közösségi, hanem a személyes érdeke vezérelte a helyettesítő pedagógust, így nem figyelt oda, hogy meglegyen az óvoda indulásához szükséges gyermeklétszám. Kérte, hogy helyezzék el más településre. Ma már a magyar gyerekek is román tagozatra járnak óvodába és iskolába. A legközelebbi település a 18 km-re fekvő Magyaró, ahol magyar oktatás van, és felfele Maroshévíz. Amíg működött a magyar tagozat, a tehetségesebb gyermekeket V-VIII. osztályba minden hétfőn beszállítottam Szászrégenbe, a katolikus egyház által fenntartott bentlakásba. Ha meglenne a magyar tagozat, ötödiktől most is elmehetnének a jó képességű gyermekek tanulni a régeni szórványkollégiumba, ezt anyagilag támogatni is tudnánk. A beolvadást az anyanyelvi oktatás felvállalásával próbáljuk némiképp fékezni. A vallásórákkal egyidőben anyanyelvi oktatást is biztosítunk. A foglalkozásokat a feleségem tartja: van népdaléneklés, népmesehallgatás, ismerkedés a magyar ábécével, gyermekjátékokkal, s mindazzal, ami a magyar kultúrához tartozik. Sikerült elérnünk, hogy akik ezeken az anyanyelvi foglalkozásokon részt vesznek, megkapják a magyar kormány által biztosított Szülőföldön magyarul éves támogatást.
– Nincsenek hazatelepülő magyar fiatalok, akik otthon próbálnának szerencsét?
– Az volt a tervünk, hogy olyan fiatalokat taníttassunk, akik pedagógusként, egészségügyi asszisztensként hazatérnek és itt a közösségben dolgoznak. Ki is taníttattunk egy lányt asszisztensnőnek, de amikor férjhez ment, elköltözött a településről. Egy másik fiatalt is támogattunk holland barátaink révén, hogy pedagógusnak tanuljon, de ő is elköltözött, most Temesváron dolgozik, más szakmában. Az asszisztensnő kérdése közben megoldódott, mert egy egyesület révén beindult az otthoni beteggondozás: egy református magyar asszisztensnő nagyon lelkiismeretesen végzi a munkáját, és mi lehetőségeink szerint mindenben támogatjuk.
– Palotailvára is eljár, ahol a környék talán legnagyobb református temploma található. Hány híve él ott?
– A „legnagyobb” szórványgyülekezetem Palotailva, ahol valóban a Maros mente egyik legszebb református temploma található. A korabeli magyar kormánynak hatalmas tervei voltak Palotailvával 1940–1944 között: azt akarták, hogy az itteni erdőkből kitermelt fát helyben dolgozzák fel. A terv részeként egy hatalmas templomot is építtettek katonákkal és kényszermunkásokkal az ide érkező munkások számára. Kós Károly tanítványa, Debreceni László tervezte, akárcsak a ratosnyai templomot. Jöttek a változások, a templomot pedig sikerült befedni, és lassan befejezni, 1957-ben volt a felszentelési istentisztelet. A hatalmas templom elkészült, de mAradt a parányi gyülekezet. Húsz évvel ezelőtt Palotailván 158 református élt, ma 34-en vannak... Tulajdonképpen 21 ott lakó gyülekezeti tagunk van, akik közül 7-8 ember jár el az istentiszteletekre. Időközben megszűnt a fakitermelés, a munkalehetőség, így sokan elmentek a településről, közöttük a magyarok is. Palotailván tavaly újítottuk fel a templom tetőszerkezetét. A gondnokunk, egy ügyes fiatalember, a gyergyói erdészeti hivatalnál talált munkát, a feleségét is ott alkalmazták, így már áruba bocsátotta palotailvai lakását, ő is elköltözik...
– Mi fogadja Dédabisztrán?
– Két évtizeddel ezelőtt 16 református élt ott, ma vannak négyen. Egy ideig egy nagyobb szobát béreltünk, de ma már nincs közösségi istentisztelet. Ünnepekkor minden gyülekezeti tagot felkeresek és úrvacsorát osztok nekik, elbeszélgetek velük. Ez a beszélgetés felér egy istentiszteleti alkalommal. Dédán ötön voltak húsz évvel ezelőtt, ma már ketten vannak, az egyik gyülekezeti tag az idősgondozó központban él. Az öregotthonba néha bekerülnek idős reformátusok, őket is mindig felkeresem, úrvacsorát viszek nekik ünnepek alkalmával. A nőszövetségi tagok kis tésztás csomagot szoktak készíteni számukra. Karácsonykor a holland barátokkal is meg szoktuk látogatni a dédai gondozóközpontban levő reformátusokat kis ajándékokkal.
– Fenn tudna-e tartani külső támogatás nélkül egy lelkészt az egyházközség? És mi lesz húsz év múlva?
– Emberi számítások szerint nem biztos, hogy húsz év múlva lesz itt még református gyülekezet. Már majdnem eltemettem a dédai, a dédabisztrai és a palotailvai reformátusokat. Ugyanez a jövő vár a ratosnyaiakra és jódtelepiekre is. Missziós egyházközségként kis- és szórványgyülekezeti támogatást kapunk a püspökségtől, Disznajótól Gödemesterházáig összetartjuk a magyar reformátusokat. A magyar kormánytól is érkezik kis gyülekezeti támogatás. Ezekkel a pénzekkel a gyülekezetek egy kezdő lelkészt el tudnak tartani. Az is fontos háttér, hogy az egyház tulajdonában levő erdő nagyon jó állapotban van, az ütemterv szerint évente lehetne kitermelni belőle. Ezzel a lehetőséggel még nem élünk: csak akkor termelünk ki, ha nagyobb befektetésre van szükség, például a ravatalozó építésekor értékesítettünk. Óvjuk az erdőt. Az egyházi épületek fűtésére a tűzifát a vendégház bevételéből vásároljuk meg. Ha olyan személy lesz majd itt, aki szívügyének tekinti mindazt, ami elkezdődött, akkor amíg egy magyar él Jódon, fenntartható lesz a lelkészi állás és megmAradhat a református egyház. Szeretnénk hivatalossá tenni a vendégház működtetését: ha egy vendéglátóipari hely, egy panzió el tud tartani egy családot, akkor a vendégház itt is el tud tartani majd egy lelkészt. Sokan idegenkednek ettől az ötlettől. Azt mondják, hogy az egyháznak nem az a célja, feladata, hogy vendégházat működtessen. El kell fogadnunk azt a tényt is, hogy biztosítani kell a gyülekezet anyagi hátterét. Az idősebbek közül sokan a múltban élnek és azokat az időket emlegetik, amikor a gyülekezetben még háromszázan-négyszázan voltak. Akkor fenn tudták tartani lelkészüket, egyházukat. Ma már az egyháznak több mindennel kell foglalkoznia. Az anyanyelvi és vallási oktatás és az istentiszteleti alkalmak biztosítása mellett nagyon fontos az anyagi háttér megteremtése is. Mindehhez sok segítséget kapunk a gyülekezettől. Feleségemmel megszerettük itt, s bár hívtak több helyre is, mAradtunk, s nyugdíjig itt szeretnénk tovább szolgálni.
Simon Virág
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Húsz év alatt ijesztően csökkent a ratosnya-Jódtelepi és a környező református gyülekezetek lélekszáma, s bár anyagiakban sikerült megerősödniük, a beolvadást megállítani nem, csak lassítani tudják. Nagy Ferenc református lelkipásztorral beszélgettünk.
– Még egyetemistaként került ide, huszonegy éve a ratosnya-jódtelepi református gyülekezet lelkipásztora. Hogyan emlékszik a kezdetekre?
– Harmadéves teológusként Székely József akkori esperes megkért, hogy vállaljam el a szolgálatokat vakációban. Vasárnap helyben, majd palotailván, dédán és dédabisztrán volt istentisztelet. A következő évben lehetőség nyílt arra, hogy negyedéves teológusként kihelyezzenek a gyülekezetbe, mert akkoriban nagy volt a lelkészhiány. A feleségemmel és a kisfiammal ide költöztünk. Feleségem közben tanult kántorizálni. Negyedév végén a presbitérium felkért, hogy mAradjak, ebbe a püspökség is beleegyezett, így ötödéven is itt szolgálhattam. Amikor ide kerültünk, csak úgy lehetett megközelíteni az építkezést, a parókiát, hogy a gondnok utat vágott a derékig érő fűben. Aztán elkészült két szoba és a konyha, hogy legyen, hol lakjunk. Én tanulmányi segélyt kaptam, így a gyülekezetet nem terhelte a lelkész fenntartása, a begyűlt egyházfenntartói alapból tudtunk építkezni. Fontosnak tartottam a beázó templom rendbetételét, erre is gyűjtöttünk pénzt. A falakig le kellett bontani az épületet, s 1997-ben sikerült a templomot szakszerűen felújítani.
– Modern vendégszobák is épültek. Mi adta az indítékot egy ilyen mérvű beruházásra?
– Az Erdélyi Kárpát Egyesületnek 1997-ben volt egy tábora ratosnyán, s szállást kértek tőlünk. Mi akkor már a parókia mellé elkezdtük építeni a gyülekezeti termet, amelynek a tetőterét is beépítettük, hogy szállást biztosíthassunk a túrázóknak. Egyre többen érdeklődtek a szállás iránt. Szükség volt a vendégszobákra azért is, mert sokszor jöttek holland ismerőseink. Holland tervező barátunk készítette el az építési tervet, de az is nagy előnyünk volt, hogy a hollandok az építkezést is támogatták. Akkoriban kaptunk vissza 35 hektárnyi erdőt, ahonnan gyakorlatilag ki tudtuk termelni a tetőtér elkészítéséhez szükséges faanyagot. Sokan ismerik manapság a szálláshelyünket, egymásnak adják a kilincset nyáridőben. Közben folyamatosan fejlesztettünk, kialakítottuk a focipályát és a játszóteret is.
– Mekkora ma a gyülekezet?
– Amikor ide kerültünk, mintegy háromszázötven hívünk volt Jódtelepen és Ratosnyán. Felső-Marosmentén, Disznajótól felfele szétszórt települések húzódnak. Vannak gyülekezeti tagjaink, akik 2,5 kilométerről jönnek templomba. A nyilvántartások szerint ma már csak 176-an vagyunk Jódtelepen és Ratosnyán. Sajnos, a fiatalok nagy része elment külföldre, de papírforma szerint hozzánk tartoznak. A kivándorlás mellett nagyon nagy a természetes apadás, kevés gyerek születik és magas az elhalálozás. Az is gondot jelent, hogy sok a vegyesházasság: tavaly ugyan négy fiatal párt eskettem (ami rendkívüli eset), de csak egyik tagjai voltak magyar reformátusok, és ők is Franciaországban élnek. A statisztikák szerint majdnem 180 tagja van a gyülekezetnek, de valójában alig 150-en élnek itt.
– A szórványban mennyire hangsúlyos jelenség a beolvadás?
– Vegyes családokban a gyermekek nemük szerint öröklik a szülő vallását. Ha az anya ortodox, akkor a leánygyermekek is azok lesznek. Hozzánk járnak vallásórára, részt vesznek istentiszteleten, de jövőjük attól függ, kihez mennek férjhez, kivel alapítanak családot. Arra, hogy magyarok mAradjanak, kevés az esély. Néhány éve megszűnt a magyar iskola és az óvoda is, így a gyermekek beolvadása még gyorsabb. Sajnos, nem a közösségi, hanem a személyes érdeke vezérelte a helyettesítő pedagógust, így nem figyelt oda, hogy meglegyen az óvoda indulásához szükséges gyermeklétszám. Kérte, hogy helyezzék el más településre. Ma már a magyar gyerekek is román tagozatra járnak óvodába és iskolába. A legközelebbi település a 18 km-re fekvő Magyaró, ahol magyar oktatás van, és felfele Maroshévíz. Amíg működött a magyar tagozat, a tehetségesebb gyermekeket V-VIII. osztályba minden hétfőn beszállítottam Szászrégenbe, a katolikus egyház által fenntartott bentlakásba. Ha meglenne a magyar tagozat, ötödiktől most is elmehetnének a jó képességű gyermekek tanulni a régeni szórványkollégiumba, ezt anyagilag támogatni is tudnánk. A beolvadást az anyanyelvi oktatás felvállalásával próbáljuk némiképp fékezni. A vallásórákkal egyidőben anyanyelvi oktatást is biztosítunk. A foglalkozásokat a feleségem tartja: van népdaléneklés, népmesehallgatás, ismerkedés a magyar ábécével, gyermekjátékokkal, s mindazzal, ami a magyar kultúrához tartozik. Sikerült elérnünk, hogy akik ezeken az anyanyelvi foglalkozásokon részt vesznek, megkapják a magyar kormány által biztosított Szülőföldön magyarul éves támogatást.
– Nincsenek hazatelepülő magyar fiatalok, akik otthon próbálnának szerencsét?
– Az volt a tervünk, hogy olyan fiatalokat taníttassunk, akik pedagógusként, egészségügyi asszisztensként hazatérnek és itt a közösségben dolgoznak. Ki is taníttattunk egy lányt asszisztensnőnek, de amikor férjhez ment, elköltözött a településről. Egy másik fiatalt is támogattunk holland barátaink révén, hogy pedagógusnak tanuljon, de ő is elköltözött, most Temesváron dolgozik, más szakmában. Az asszisztensnő kérdése közben megoldódott, mert egy egyesület révén beindult az otthoni beteggondozás: egy református magyar asszisztensnő nagyon lelkiismeretesen végzi a munkáját, és mi lehetőségeink szerint mindenben támogatjuk.
– Palotailvára is eljár, ahol a környék talán legnagyobb református temploma található. Hány híve él ott?
– A „legnagyobb” szórványgyülekezetem Palotailva, ahol valóban a Maros mente egyik legszebb református temploma található. A korabeli magyar kormánynak hatalmas tervei voltak Palotailvával 1940–1944 között: azt akarták, hogy az itteni erdőkből kitermelt fát helyben dolgozzák fel. A terv részeként egy hatalmas templomot is építtettek katonákkal és kényszermunkásokkal az ide érkező munkások számára. Kós Károly tanítványa, Debreceni László tervezte, akárcsak a ratosnyai templomot. Jöttek a változások, a templomot pedig sikerült befedni, és lassan befejezni, 1957-ben volt a felszentelési istentisztelet. A hatalmas templom elkészült, de mAradt a parányi gyülekezet. Húsz évvel ezelőtt Palotailván 158 református élt, ma 34-en vannak... Tulajdonképpen 21 ott lakó gyülekezeti tagunk van, akik közül 7-8 ember jár el az istentiszteletekre. Időközben megszűnt a fakitermelés, a munkalehetőség, így sokan elmentek a településről, közöttük a magyarok is. Palotailván tavaly újítottuk fel a templom tetőszerkezetét. A gondnokunk, egy ügyes fiatalember, a gyergyói erdészeti hivatalnál talált munkát, a feleségét is ott alkalmazták, így már áruba bocsátotta palotailvai lakását, ő is elköltözik...
– Mi fogadja Dédabisztrán?
– Két évtizeddel ezelőtt 16 református élt ott, ma vannak négyen. Egy ideig egy nagyobb szobát béreltünk, de ma már nincs közösségi istentisztelet. Ünnepekkor minden gyülekezeti tagot felkeresek és úrvacsorát osztok nekik, elbeszélgetek velük. Ez a beszélgetés felér egy istentiszteleti alkalommal. Dédán ötön voltak húsz évvel ezelőtt, ma már ketten vannak, az egyik gyülekezeti tag az idősgondozó központban él. Az öregotthonba néha bekerülnek idős reformátusok, őket is mindig felkeresem, úrvacsorát viszek nekik ünnepek alkalmával. A nőszövetségi tagok kis tésztás csomagot szoktak készíteni számukra. Karácsonykor a holland barátokkal is meg szoktuk látogatni a dédai gondozóközpontban levő reformátusokat kis ajándékokkal.
– Fenn tudna-e tartani külső támogatás nélkül egy lelkészt az egyházközség? És mi lesz húsz év múlva?
– Emberi számítások szerint nem biztos, hogy húsz év múlva lesz itt még református gyülekezet. Már majdnem eltemettem a dédai, a dédabisztrai és a palotailvai reformátusokat. Ugyanez a jövő vár a ratosnyaiakra és jódtelepiekre is. Missziós egyházközségként kis- és szórványgyülekezeti támogatást kapunk a püspökségtől, Disznajótól Gödemesterházáig összetartjuk a magyar reformátusokat. A magyar kormánytól is érkezik kis gyülekezeti támogatás. Ezekkel a pénzekkel a gyülekezetek egy kezdő lelkészt el tudnak tartani. Az is fontos háttér, hogy az egyház tulajdonában levő erdő nagyon jó állapotban van, az ütemterv szerint évente lehetne kitermelni belőle. Ezzel a lehetőséggel még nem élünk: csak akkor termelünk ki, ha nagyobb befektetésre van szükség, például a ravatalozó építésekor értékesítettünk. Óvjuk az erdőt. Az egyházi épületek fűtésére a tűzifát a vendégház bevételéből vásároljuk meg. Ha olyan személy lesz majd itt, aki szívügyének tekinti mindazt, ami elkezdődött, akkor amíg egy magyar él Jódon, fenntartható lesz a lelkészi állás és megmAradhat a református egyház. Szeretnénk hivatalossá tenni a vendégház működtetését: ha egy vendéglátóipari hely, egy panzió el tud tartani egy családot, akkor a vendégház itt is el tud tartani majd egy lelkészt. Sokan idegenkednek ettől az ötlettől. Azt mondják, hogy az egyháznak nem az a célja, feladata, hogy vendégházat működtessen. El kell fogadnunk azt a tényt is, hogy biztosítani kell a gyülekezet anyagi hátterét. Az idősebbek közül sokan a múltban élnek és azokat az időket emlegetik, amikor a gyülekezetben még háromszázan-négyszázan voltak. Akkor fenn tudták tartani lelkészüket, egyházukat. Ma már az egyháznak több mindennel kell foglalkoznia. Az anyanyelvi és vallási oktatás és az istentiszteleti alkalmak biztosítása mellett nagyon fontos az anyagi háttér megteremtése is. Mindehhez sok segítséget kapunk a gyülekezettől. Feleségemmel megszerettük itt, s bár hívtak több helyre is, mAradtunk, s nyugdíjig itt szeretnénk tovább szolgálni.
Simon Virág
Erdélyi Napló (Kolozsvár)