Csupa csapás az élet – Egy budapesti kiállítás
Aki betekintett Budán a Szentháromság téren a Magyar Borok Háza dísztermébe, ahol 1998 őszén Petrás Mária kiállítása volt, elcsodálkozhatott azon, hogy 1965 óta ez a 25. tárlata. Jászberény, Érd, Párizs (csoportos kiállítás), Pápa, több ízben is Budapest, Déva, Pécs, Kecskemét, Mátrafüred, Gödöllő stb. Munkái megtalálhatók az alábbi templomokban: Bükkzsérc, Epöl, Csucsa (Czecz János), Magyarvalkó, Kőrösfő, Jegenye, Kémer, Déva. Utóbbit szülőfalujának, Dioszénnek szánta, de ismert okok miatt az ottani papoknak és a világi hatalom birtokosainak nincs szükségük az ő munkáira. Kiállításait neves személyiségek nyitják meg – egyébként Kő Pál tanítványa.
Kóka Rozália, a Magyar Művészeti Intézet osztályvezetőjének meghatározása szerint: „Földből égetett képeivel a moldvai magyarság középkori állapotban megrekedt, kilátástalan sorsát panaszolja." Továbbá: „Művészetének középpontjában az anyaság témája áll. Az »anonim szentté« magasztosult sokgyermekes csángó asszonyoktól a Szűz Máriáig számtalan változatban formálja meg az ANYÁT s az anyaság érzésének minden stációját a karácsonyéji boldogságtól a nagypénteki szenvedésig.
L. dr. Imre Mária néprajzkutató a gödöllői kiállítás műsorfüzetében írja: „Népéhez való hűségét jelzi, hogy első önálló munkáját, egy oltárt a dévai ferencesek kolostorának adományozta." (Ez az alkotás az, amelyik nem kerülhetett szülőfaluja, a Szeret menti Dioszén templomába.) „Madonna-változatai egyszerre szentek és profánok. Magukban hordozzák a földi édesanyák örömteli és fájdalmas életének sorsfordító életszakaszait... Kiemelkedően szépek a Fájdalmas Anyát bemutató faliképei." Húshegyi Gábor esztéta, egyetemi tanár: „Petrás Mária madonnái, piétái a szent és profán mesgyét követve átértelmeződtek és kaptak újabb jelentést. Következetes kettősségükkel tűnnek ki. Egyik a szakrális tematika azonos rétegű profanizálása, a figurális forma archaizálása, a másik, hogy a kompozíciók, a sémák akár a reneszánszra, a 15–16. századi Rabbiákra, a reliefkeretek akár a középkorra, illetve a historizmusra is utalhatnának. Ezt a kettősséget gazdagítja a Keleti-Kárpátokon túlról hozott ornamensvilág, az égetett anyag és annak polikrómiája, egy egyedi színkezelés (...)"
Petrás Mária Szentháromság téri decemberi kiállítása, égetett krisztusképei, domborművei kiskarácsonyt, nagykarácsonyt köszöntőek, de nem alkalomhoz kötöttek, az esztendő minden szakának maradandó alkotásai.
1999-ben Dévára hozza át gyűjteményes kiállítását. Sepsiszentgyörgyre nemcsak azért kell átkérni ezt az „anyagot", mert édestestvérei és ezek családja él itt, hanem azért, mert Petrás Marika az egyetemes magyarság egyik reprezentatív művészegyénisége.
Sylvester Lajos, Erdély.ma

Eltiltották Gergely Istvánt a papi hivatástól
A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség meghatározatlan ideig felfüggesztette Gergely István tisztelendő papi hivatásának gyakorlási jogát. A döntés április 15-étől hatályos, és bármikor feloldható – tájékoztatta a Krónikát Potyó Ferenc pápai káplán, általános érseki helynök. A felfüggesztés okát az egyházi méltóság nem kívánta részletezni, hiszen úgy véli, ez csupán Gergely István tiszteletesre és a főpásztorra tartozik.
A korábban Csíksomlyón, majd Jegenyén szolgálatot teljesítő, végül betegállományba vonult, a csíksomlyói árvákat felkaroló tisztelendő jelenleg külföldön tartózkodik, azonban megkeresésünkre elmondta, amint hazatér, hajlandó nyilatkozni felfüggesztésének okairól. Potyó Ferenc érdeklődésünkre elmondta, a különböző intézményekhez, szervezetekhez hasonlóan a római katolikus egyháznak is létezik bizonyos szabályrendszere, az egyházi törvénykönyv, amely a világon valamennyi egyházközösségre érvényes.
„A törvénykönyvnek van előírása mindenre vonatkozóan, kezdve a pápától, a bíborosokra, püspökökre, plébániákra, a keresztségre, házasságra, fegyelmi ügyekre, a papokra, és természetesen ebben is vannak bizonyos büntetésekre vonatkozó cikkelyek, akárcsak a világi törvénykönyvben, így amikor visszaélések történnek vagy hiányosságok merülnek fel, az egyház próbál szankciókat alkalmazni” – részletezte az egyházi méltóság.
Hozzátette, az aggódó betelefonálók megnyugtatására kijelentik, ez a felfüggesztés nem vonja maga után Tiszti nyugdíjának megvonását, csupán meghatározatlan ideig nem gyakorolhatja papi hivatását. „Az igazi papi hatalmat a szenteléssel kapják meg a papok, ez a hatalom Krisztustól származik, és így is marad a világ végezetéig. A szenteléssel kapott hatalmat soha senki el nem veheti a paptól, maga az egyház sem, de szabályozhatja ennek használatát” – mondta a pápai káplán.
Hangsúlyozta azonban, hogy ez a felfüggesztés soha nem végérvényes, bármikor visszavonható, amennyiben teljesülnek az előírt feltételek. „Természetesen Gergely István továbbra is egyházunk tagja, megkapja a nyugdíját, szó sincs kiátkozásról, csupán pillanatnyilag nem gyakorolhatja papi hivatását” – összegzett Potyó Ferenc pápai káplán.
Forró Gyöngyi
Krónika (Kolozsvár)

Aki elutasította az állambiztonság beszervezési kísérletét
Szekuritátés dossziék nyomában.
Gergely István római katolikus lelkészt Erdély-szerte Tisztiként ismerik. A fiatalok lelki nevelése melletti elkötelezettsége 1987-es csíksomlyói kinevezésével csúcsosodott ki: a rendszerváltás után immár intézményes keretek között fogott hozzá az árva gyerekek felkarolásához. Az egykori csíksomlyói plébánost a rendszerváltás előtt a szekuritáté likvidálni akarta.
Miután a hetvenes években sikertelenül próbálták beszervezni, a kommunista állambiztonság emberei 1989 decemberéig számtalanszor beidézték a szekuritátéra, hiszen minden lépését besúgók figyelték. A vele készült beszélgetés rávilágít a kommunista rezsim azon törekvésére, hogy a besúgókon keresztül az egyház minden apró lépéséről tudomást szerezzen. Gergely István emiatt tartja furcsának, hogy az egyházi vezetés elzárkózik a múlt őszinte feltárásától. – Egyik előző beszélgetésünk alkalmából mondta, hogy a kikért szekuritátés dossziéja 600 oldalt számlál. Az állami szervek szemében ezek szerint megrögzött antikommunistaként szerepelt… – A kommunista rezsimmel már gyermekkoromban szembekerültem, amikor az iskolában KISZ-tagnak akartak felvenni. Hetedikben az osztályunkból mindenki aláírta a belépési nyilatkozatot, egyedül én utasítottam el. Szünetben a tanárok behívtak az osztályba, és körbefogtak: az egyik egy kis pálcával, nem durván ugyan, de ütögette a fejemet, a másik a pajeszomat próbálgatta. Egyféle vallatás volt ez, hogy miért nem írom alá KISZ-tagságomat. Pár napig sikerült ellenállnom, végül beadtam a derekam. – Volt-e ennek valamilyen előzménye a családban? Ebben az ellenállási kísérletben szülei támogatták? – A hatvanas években szülőfalumban, Vicében éppen folyt a kényszerkollektivizálás. A szüleim otthon erről sokat beszélgettek, én meg gyerekfejjel sehogy sem értettem meg, hogyan vehetnek el tőlünk valamit, ami a mienk. Amikor a kertünket kobozták el, és a községi pártitkár jött kimondani a szentenciát, elkezdtem vele vitatkozni. Annyira igazságtalannak tartottam az eljárást, hogy hatodikos fejjel kemény vitába szálltam vele. Egyszer csak otthagyott és odafordult édesapámhoz: „ez a gyerek azért mond ilyeneket, mert maguk tanítják erre”. A szavaitól hirtelen megrémültem, mert beláttam, hogy ezzel sokat árthatok a szüleimnek. – A kényszer-szövetkezetesítéssel már gyerekfejjel megismerte a rendszer igazi arcát… – Ezek a súlyos visszaélések a szemem előtt történtek. Ma is jól emlékszem a részletekre. Volt egy gyerektelen család a faluban, akik nagyon szerettek, többször is náluk aludtam. Volt egy Manci lovuk: amikor be kellett szolgáltassák, Marika néni átjött hozzánk, és szólt, jöjjek, mert utoljára ülhetek a lóra... Emlékszem, nagy szomorúan felültem a Mancira – egy hatalmas, széles hátú ló volt –, és együtt vonultunk be a kollektívbe. Hamar megértettem, hogy ami most jön, az valami rossz lesz, amit nem szabad elfogadni. A papunkat, Pattantyús Ábrahám Miklóst, aki megkeresztelt, kétszer is elvitték a falunkból, évekig ült börtönben. Amikor kiszabadult, és visszatért Vicébe, egy hétköznap a falu népe összegyűlt a templom előtti téren. Mint ünnepnapokon, zúgtak a harangok, mindenki őt várta. Gyerekfejjel ekkor értettem meg, hogy tisztelet övezi azokat, akik szembe mernek szállni az igazságtalansággal.
– A Beszterce megyei Vicéről Gyulafehérvárra került. Mit jelentett ez egy tizenéves gyerek számára? – 1970-ben kerültem Gyulafehérvárra, kántoriskolába. Akkoriban jött hozzánk Albert atya plébánosnak, miután Désen szétverték a barátokat. Példája nyomán akkoriban sok fiú szeretett volna pap lenni. Gyulafehérváron egy más világ fogadott: szalmazsákot kellett magunkkal vigyünk, és azt az iskola udvarán töltöttük meg szalmával. Tanárainkat azonban szerettük, megbíztunk bennük. Meg sem fordult a fejemben, hogy lenne olyan tanár, aki nem az egyházát, hanem a kommunista rezsimet szolgálja. Márton Áron püspök mellett tanultunk. Szilenciumon, emlékszem, az ablak felőli padokban egy-egy kollégánk elszólta magát, hogy elindult sétálni a püspök úr. Mindannyian az ablakokhoz léptünk, és néztük, ahogy a püspök lassú léptekkel, méltóságteljesen jön lefele. Önmagában nagy esemény volt ez. Emlékszem nagy bakancsaira, a nagykabátjára, a kopott Kossuth-kalapra, sétapálcájára...
– Gondolom, a rendszer emberei, az állambiztonság ezt a tanár és diák számára egyaránt meghitt környezet is megbolygatták előbb-utóbb...
– A kántorképző középiskola után a gyulafehérvári teológia következett. Itt már érezhető volt a rendszer kevésbé tapintatos jelenléte. Másodéves koromban, amikor a vakáció idején otthon tartózkodtam, váratlanul behívattak a szekuritátéra. Több mint egy félnapon keresztül vallattak, puhítottak, próbáltak becserkészni. Megvillantották az élet szépségeit: elmondták, hogy amennyiben melléjük állok, és besúgó leszek, minden földi jóban részesülni fogok. Azt mondták, ha aláírom a nyilatkozatot, Rómában folytathatom tanulmányaimat, itthon pedig olyan plébániára kerülök, hogy soha nem lesz anyagi gondom. Ezt a szót használták: „zsíros” plébániára fognak kihelyezni. Meglebegtették előttem, hogy oda utazhatom a világon, ahova akarok, mert adnak útlevelet. A hosszú beszélgetés során aztán kiderült, hogy Anaklét atya besúgójává akartak beszervezni, akinek minden mozdulatára, minden szavára kíváncsi lett volna a szekuritáté. A teológiáról valószínűleg már elárulta valaki, hogy nagyon jó viszonyba vagyok vele. Szinte minden nap behívott, és sokat mesélt. Többek között arról is, hogy mit mondott a Szabad Európa: meggyőződése volt, hogy ez a rendszer sokáig nem maradhat fenn. Megbízott bennem: ha valahova titkos küldeményt kellett eljuttatni, engem és egy másik társamat kért meg. – Egyedül ment a szekuritátéra? – A plébánosom kísért el Besztercére, a szekuritáté ajtajáig. Miután órákon keresztül várakozott rám, felszállt az utolsó buszra, és hazament. Én késő éjszaka kerültem haza: szerencsére a szüleimet a plébános megnyugtatta. Abban az esztendőben szerettem volna Magyarországra utazni, de már a vallatás idején szóltak, hogyha nem írom alá a belépési nyilatkozatot, nem mehetek. Azt válaszoltam, rendben, akkor nem kell útlevél. – Hogyan lehetett ellentmondani a szekuritáté tisztjeinek? – Nekem ez volt az első találkozásom velük, még nem volt semmilyen tapasztalatom, de tudtam, hogy én nem leszek besúgó! Először azzal próbáltam elhárítani a kérést, hogy ezt meg kell beszéljem a tanáraimmal. Mint akit megcsípett valami, úgy ugráltak fel a helyükről a tisztek, és egymást túllicitálva kiáltoztak: szó sem lehet róla, hogy én bárkivel is szót váltsak az itt elhangzottakról. Aztán újra barátságosabb lettek: arról győzködtek, hogy tulajdonképpen embereket menthetnék meg a börtöntől, ha jelenteném róluk, hogy miben sántikálnak. Azt mondták, így meg lehetne előzni, hogy bárki is rossz útra térjen a teológiáról. Aztán elkezdtek agyba-főbe dicsérni: legyek a barátjuk, mert nagyon szimpatikus és mindenki által kedvelt, elfogadott diák vagyok. Olyan ember, aki mindenkihez közel tud férkőzni. Így tartott ez hosszú órákon keresztül, késő éjszakáig. Végül befejeződött a kihallgatásom. Nem álltam kötélnek: azt mondtam, én ezt semmilyen formán nem tudom vállalni. Akkor egy papírlapot tettek elém, és az egyik tiszt diktálta: „amennyiben az itt elhangzottakról bárkinek is szólnék, akkor kérem az állami hatóságokat, hogy a törvények értelmében börtönbüntetéssel sújtsanak”. Nem tudtam, hogy van-e ilyen törvény, de akkor úgy gondoltam, hogy jó, ha ezt aláírom. A papirost a tiszt magához vette, majd megragadta a karomat, és kitaszigált az utcára. Emlékszem, a besztercei szekuritáté főnöke a kihallgatás alatt többször is bejött, utoljára késő éjszaka, a találkozó vége fele: ma is látom a tekintetét, amint csodálkozással vegyes megbecsüléssel nézett rám. Valószínűleg nem ilyen magatartáshoz voltak szokva. – Kivel beszélte meg kihallgatás után a történteket? – Alkalmival hazatértem a szülőfalumba, és először a plébánoshoz mentem. Intett az ujjával, hogy egy szót se, a polcról leemelt két nagy unitárius poharat, és lementünk a pincébe. A poharakat megtöltötte, ráültünk a hordókra, és ott meséltem el részletesen első találkozásomat a szekuritátéval. Másnap reggel Bethlenben vonatra ültem, és leutaztam Gyulafehérvárra. Első dolgom az volt, hogy Anaklét és Huber atyáknak részletesen elmeséltem a történteket. Amikor elmondtam, hogy mit írtam alá, Huber atya legyintett, és azt mondta, ilyen törvény nincs! Innentől kezdve felbátorodtam, és mondtam fűnek-fának, hogy engem be akart építeni a szekuritáté. – A diákok körében lehetett beszélni? Gyanakodtak besúgókra? – Bizonyosat nem lehetett tudni, de voltak sejtéseink, hogy közöttünk kik a beépített emberek. Óvakodtunk, tartózkodtunk tőlük. Sejtettem, hogy immár én is rajta vagyok a megfigyeltek listáján, akikről folyamatosan jelentenek. Ez hamarosan be is bizonyosodott, amikor a szekustisztek egyre többször idéztek be kihallgatásra. – Az újabb beidézések már teológusként elkezdődtek? – A besztercei kihallgatásom után újabb és újabb idézések jöttek. Az egyikre ma is jól emlékszem: lelkigyakorlaton vettünk részt Vicében, amit a Hargitán folytattunk. A résztvevők között voltak teológusok, néhány plébános, magyarországi vendégek, és sok helybéli fiatal. Vicében kezdtük néhány elmélkedéssel, aztán elutaztunk Csíkba, ki a Büdösbe, ahol már elég sokan csatlakoztak. Megpróbáltuk diszkréten, csendben szervezni, de mégis nagy híre lett. Ahogy visszamentünk a teológiára, Páll Jóskával együtt (ő ma resicai plébános) rögtön hivatott a szekuritáté. Menet azt éneket énekeltük, hogy Nem félek, nem félek... Ezzel igyekeztünk bátorítani magunkat. A tisztek Jóskát beültették az egyik szobába, engem a másikba, és ugyanazokat a kérdéseket tették fel mindkettőnknek. Volt egy előérzetünk, hogy ez így lesz, emiatt úgy egyeztünk, hogy csak az igazságot mondjuk. Igazából nem volt rejtegetnivalónk, hiszen tudtuk, hogy egy lelkigyakorlat nem lehet bűn. Kiderült, hogy a fiatalokat is sorra vették, kikérdezték őket Csíkban. A vallomásainkról jegyzőkönyv készült, ezt aláírtuk, aztán elengedtek. Az ilyen kihallgatások mindig azzal értek véget, hogy kirúgással fenyegettek! A tiszt szavaiból nem értettem, hogy honnan rúgnak ki: a városból, a teológiáról, vagy az országból? – Szekuritátés dossziéjának kézbevétele után rálelt ezekre a kihallgatásokra? – Ezek mind részletesen megjelennek a több mint hatszáz oldalon. A dossziéban tételesen szerepelnek azok a szekuritátés fenyegetések is, amelyek ugyan élőszóban nem hangzottak el, azonban leírva rögzítik, hogy milyen intézkedéseket kell foganatosítani velem szemben. – Hány helyen teljesített szolgálatot a teológia elvégzése után? – Gyergyóújfaluban kezdtem diakónusként, onnan kerültem Gyergyószentmiklósra, majd Brassóba, innen Kiskapusra, majd 1987-ben Csíksomlyóra. A szekuritáté parancsára 1989-ben a megyéből is el akartak takarítani. A helyzet pikantériája, hogy jóval a rendszerváltás után, amikor jegenyei lelkészként szolgáltam, meghívtam helyi fellépésre a Hargita néptáncegyüttest. A rendőrség egész nap ott körözött a faluban, majd előállított, hogy milyen jogon hívom meg az együttest Jegenyére? Van-e erre engedélyem? Azt válaszoltam, ha ez ilyen bonyolult, akkor a templomban tartjuk meg a rendezvényt. Végül mégis bekerültünk a kultúrházba, és egy nagyon sikeres előadást láthatott a közönség. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a megfigyelés, a zaklatás a rendszerváltással nem ért véget... – Példája azt bizonyítja, hogy aki akart, ellen tudott állni a szekuritáté beszervezési kísérleteinek... – A hetvenes, nyolcvanas években a beépítéskor egyfajta szelíd erőszakot alkalmaztak, de a szekuritáté nem minden áron szervezett be. Azt gondolom, ha valakit minden áron beépítenek, az nem „megbízható munkaerő”. Nekem akkor csak annyi bántódásom esett, hogy nem mehettem Magyarországra, miközben teológus kollégáim elmehettek. A későbbi kihallgatások alatt már nem a beszervezésről folyt a párbeszéd: a szekuritáté lemondott arról, hogy munkatársa legyek.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Korteshíradó
Három nap, hat település, közel 300 km, és ami a legfontosabb: több mint 400 személyes találkozó – így számszerűsíthető Máté András Levente hétvégi kalotaszegi kampánya.
Kiskapuson Máté pénteken találkozott a helyiekkel. A két nyelven folyó kötetlen beszélgetés során a román közösség nevében felszólaló elmondta: szeretné megköszönni a képviselő munkáját, hiszen mindenki számára nyilvánvaló, hogy a településfejlesztési támogatásokat az ő közbenjárására nyerte el a község.
Szombat délelőtt Nádasdaróc és Inaktelke településeken járt Kalotaszeg képviselőjelöltje. Az Egeres községhez tartozó két faluban minden egyes ház lakóit felkereste, azaz több mint 200 családhoz látogatott el. E két településen az önkormányzati választásokon való részvétel a magyar közösség fegyelmezettségét és bölcsességét tükrözte, amelyért természetesen az RMDSZ helyi vezetését illeti elismerés – mondta a jelölt. A település lakói tudják, hogy december 9-nek sorsdöntő jelentősége van a térség magyarságának jövője szempontjából.
*
Jegenyén szombat este Termés bált szervezett az RMDSZ helyi szervezete, amelynek házigazdája Máté András Levente volt. A jelölt kifejtette: nem a hosszú kampánybeszédek helye ez, sokkal inkább a baráti eszmecseréké és kikapcsolódásé. Csupán annyit kért a helyiektől: ne feledjék, december 9-én a régió jövőjéről döntenek. A helyiek kérésére pozitívan reagált: a jegenyei futballcsapatot támogatni fogja a Kalotaszeg-kupán való részvételben.
Magyargyerőmonostor kis magyar közösségéhez vasárnap délelőtt látogatott Máté András Levente. Az RMDSZ elnöke, Bogdán Erzsébet ügyesen összefogja a kis lélekszámú magyar közösséget, biztos alapot fog nyújtani a parlamenti választáson való magyar részvétel növelése szempontjából. – Ha nem vagyunk jelen a parlamentben, ahol rólunk döntenek, akkor esélyünk sem lesz a megmaradásra – hangsúlyozta Máté.
*
Körösfőn vasárnap Máté András Levente egy szál virággal köszöntötte az Erzsébeteket, de a más nevű hölgyeknek is jutott virág. A falugyűlésen Vákár István szenátorjelölttel együtt vázolták a parlamenti választások kalotaszegi tétjét. „Minden szavazatot, amelyet nem az esélyes magyar jelöltre, vagyis az RMDSZ jelöltjére adnak le, a román pártok erejét növeli velünk szemben. Ha ez a bástya elesik, az nem csupán Kalotaszeg, de egész Kolozs megye magyarságának jövőjére hatással lesz december 9-e után” – összegezték a jelöltek.
*
Szerdán, november 21-én 17 órától az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt szervezésében, a Restitutio in Integrum! programsorozat keretében kerekasztal-beszélgetésre kerül sor az egyéni és közösségi vagyonok visszaszolgáltatásának helyzetéről az Erdélyi Múzeum-Egyesület dísztermében (Jókai utca 2. szám, I. emelet). Részt vesz Sipos Gábor levéltáros, az EME elnöke, Vekov Károly történész, a Kolozsvári Casino egyesület elnöke és Szőcs Sándor jogász, a visszaszolgáltatási perek szakértője. A beszélgetést Ilyés Szilárd, az EME tudományos kutatója, a néppárt kolozsvári képviselőjelöltje vezeti.
*
Felháborítónak tartja az Erdélyi Magyar Néppárt Victor Ponta miniszterelnök kolozsvári kampányrendezvényén tett kijelentését, miszerint csak akkor fogják az észak-erdélyi autópálya építését folytatni, amennyiben erre uniós alapokat tudnak szerezni, mert jelenleg Romániának a 4-es korridor részeként épülő dél-erdélyi autópálya a prioritás. Az EMNP szerint a megoldást Románia föderális átszervezése jelentené, a regionális döntéshozatal megteremtése és a régiók fiskális autonómiája nem csak az autópálya kérdésére, de Románia gazdasági problémáinak a megoldására is alkalmas.
Szabadság (Kolozsvár)

Két éve jöttek létre a Demokrácia Központok
November 24-én lesz két éve, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Budapesten aláírta a Magyar Külügyminisztériummal, a Nemzetpolitikai Államtitkársággal és Wetzel Tamás honosításért felelős minisztériumi biztossal azt a dokumentumot, amely kimondja a Demokrácia Központok létrejöttét, és ily módon elkezdődhetett az erdélyi honosítási folyamat.
Sándor Krisztina elmondta: két év alatt 230 ezer erdélyi fordult meg a 28 honosítással foglalkozó irodák egyikében. A Demokrácia Központot honosítási kérelmeikkel megkeresők iratcsomói közül 74 717 lezártnak tekinthető, és ennek köszönhetően 121 637 erdélyi kapta már meg könnyített honosítási eljárással a magyar állampolgárságot. Szász Péter közölte: a kincses városban 25 655-en érdeklődtek, 7784 iratcsomó lezártnak tekinthető, és 13050 személy szerezte meg a magyar állampolgárságot. Gergely Balázs elmondta: jelen volt Budapesten, amikor Toró T. Tibor aláírta a fentebbi dokumentumot.
Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke elmondta: az EMNT huszonnyolc erdélyi városban létesített irodát, amelyek hálózatot alkottak. – Az első hat hónapban természetesen nagyon sokan keresték fel a Demokrácia Központokat. A magyar állampolgárságot és a központok segítségét igénybe vevő személyek 53,84 százaléka székelyföldi volt. Közép-erdélyi a kérelmezők 13,67 százaléka, a Partiumbeliek aránya pedig 32,44 százalék. A huszonnyolc iroda közül legtöbben a csíkszeredait, a marosvásárhelyit, a kolozsvárit, a szatmárnémetit és a székelyudvarhelyit keresték fel. A csíkszeredai Demokrácia Központ segítségét 14 568-an, míg a székelyudvarhelyiét 10 582-en igényelték. A huszonnyolc iroda mellett kisebb településekre is ellátogattunk, és segítettünk az iratok lefordításában, a dossziék összeállításában – magyarázta Sándor Krisztina. Megemlítette továbbá, hogy a www.demokraciakozpont.org honlapon bárki tájékozódhat a hozzá legközelebb található központ ügyfélfogadási órarendjéről, vagy a 0264-308-208-as vezetékes számon érdeklődhet a magyar állampolgárság igényléséről.
Szász Péter, az EMNT-iroda kolozsvári vezetője a Demokrácia Központok és a konzulátusok közötti jó együttműködést emelte ki. Szásztól megtudtuk: Kalotaszegen sokkal többen igényelték a magyar állampolgárságot, mint a Mezőségen. Kolozs megyében kiszálltak Székre, Bonchidára, Ördöngösfüzesre, Detrehemtelepre, Jegenyére, Körösfőre, Tordára, Magyarszovátra, Nádasdarócra és Magyarkapusra.
Zárszóként Gergely Balázs, az EMNP alelnöke köszönetet mondott a huszonnyolc központ közel száz munkatársának a tevékenységéért. Szász Péter a történelmi magyar egyházak támogatását említette, amikor a központ kihelyezett tevékenységeit az egyház által a rendelkezésükre bocsátott gyülekezeti termekben fejthette ki. Gergelytől azt is megtudtuk, hogy a magyar állampolgárság elnyerése közösségkovácsoló tény is, hiszen Marosvásárhelyen és Szatmárnémetiben már megalakult a Magyar Állampolgárok Klubja.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Kalotaszeg, 1890 és 2013
Rácsodálkozásban, felfedezésekben, de még sok mosolyban is lehet részünk, ha fellapozzuk a Kalotaszeg kulturális közéleti folyóirat legújabb, ámde a 120 évvel ezelőtti kezdetekről regélő legrégebbi számainak antológiáját. Talán nem véletlen, hogy Buzás Pál éppen az 1890–91-ben megjelent folyóiratokat hagyta sorozata végére: az már mindannyiunk számára csak leírásokból, olvasmányokból megelevenedő világot jelent, amelynek az összefüggéseit is úgy kell megfejteni, felkutatni. Mert ahogyan egy napilap egy napig, egy havilap egy hónapig él – és mégsincs ez egészen így: a 19. századi Kalotaszeg antológiában közölt írások is egy szép egésszé illeszkednek össze, hangulatos miliőjét idézve fel egy általunk nem ismert világnak, több mint 120 évvel ezelőtti valóságokat kerek történetekké kovácsolva össze.
Az akkor virágkorát élő, ma már nyomaiban sem fellelhető Jegenyefürdő bérlője, Herrmann Antal néprajzkutató ötlete nyomán Kalotaszeg nagyasszonyával, Gyarmathy Zsigánéval együtt indították útjára a Kalotaszeg című lapot 1890-ben. Az antológiában foglalt írások részletes képet kínálnak a lap alapításáról, a pezsgő jegenyei fürdőéletről, a kalotaszegi gazdasági életről, mezőgazdaságról, oktatásról, de komoly néprajzi tanulmányokat és gyűjtéseket is olvashatunk, amelyek a néprajzkutatás hajnalán születtek, továbbá értékes irodalmi alkotások is megjelentek a lapban. Különleges élmény szembesülni azzal, hogyan éltek egy évszázaddal ezelőtt, hogyan gondolkodtak a kalotaszegiek, mi foglalkoztatta őket, hogyan alakultak a közügyeik. A kishírek közül efféléket tallózott a szerkesztő: Agyonrúgta a ló, A hunyadi Katalin-vásár, A járásbíróságnál nincs semmiféle váróterem, A korcsolyasport, Nyolclábú malac. Bármilyen furcsán hangozzék, de még egész sor újdonsággal is szolgálhat az ilyen ódon cikkek gyűjteménye: nem sokan tudják ma már, hogy Zsobokon márványgyár létezett, Jegenyében messze földön híres fürdő és etnográfusstelep, Bánffyhunyadon szikvízgyár.
Néhány „ínyencség” a tartalomjegyzékből: A Párbaj, A jegenyefürdői színház búcsúelőadása, Kulturális viszonyok Bánffyhunyadon, Körösfő új földeket kap, Meddig terjed Kalotaszeg?, Kalotaszegi szerelmi varázslás, Újesztendei köszöntők Kalotaszegen, A kedves meny, Hogyan csaptak be engem először, A bánffyhunyadi kórház.
Nem véletlen, hogy a Kalotaszeg legújabb, 2013-as tavaszi száma is hírt ad ezen antológia megjelenéséről, és kiválóan illeszkedik az alkalomhoz a sorokból is egyértelműen „halkszavú”, szerény zenész-íróember, Buzás Pál rövid önéletrajzi írása Éneklő életéről. Sorozatban újraközlik dr. Wlislocki Henrik néprajzkutató 1890-es cikkét Az újszülött a kalotaszegi néphitben címmel, a Kalotaszeg falvait bemutató sorozatban ezúttal Magyarléta van terítéken, továbbá ismertetik Fekete Károly A nemzet napszámosa voltam Kalotaszegen című kötetét, annak márciusi bánffyhunyadi bemutatója kapcsán.
K. E.
Kalotaszeg kulturális közéleti folyóirat Antológia (1890-1891) Szerkesztette Búzás Pál /Művelődés, Kolozsvár, 2012/
Szabadság (Kolozsvár).

Böjte Csaba nem lesz az RMDSZ EP-jelöltje
A Krónika értesülései szerint többek között Böjte Csaba ferences szerzetest és Gergely István katolikus papot is felkérte a Magyar Polgári Párt (MPP), hogy induljon az európai parlamenti választáson az RMDSZ jelöltlistájának harmadik helyén. A római katolikus egyház mindkét képviselője megerősítette portálunknak a megkeresést, hozzátéve: nem fogadták el az ajánlatot.
A Krónika a napokban feltárta, a polgári alakulat az RMDSZ európai parlamenti jelöltlistájának harmadik helyére tart igényt a két alakulat között körvonalazódó megállapodás keretében. Az MPP és az RMDSZ várhatóan a napokban véglegesíti hetekkel ezelőtt megkezdett tárgyalásait.
Az RMDSZ-nek a múlt héten átnyújtott megállapodástervezetben Biró Zsolt MPP-elnök egy párton kívüli, erdélyi és székelyföldi közösségépítési tapasztalatokkal rendelkező, európai parlamenti jelöltségre alkalmas személyt javasolt az RMDSZ listájára.
Az RMDSZ Szövetségi Állandó Tanácsa (SZÁT) az alakulat jelöltjeinek rangsorolásával egy időben a hétvégén felhatalmazta Kelemen Hunor elnököt, hogy – ha sikerül ilyen megállapodást kötniük – nyissa meg az RMDSZ listáját az MPP jelöltje számára. Kelemen akkor leszögezte, a polgári párt jelöltjének is RMDSZ-tagnak kell lennie ahhoz, hogy a listára kerüljön, majd hozzátette: ez öt évvel ezelőtt Tőkés László esetében sem jelentett gondot.
Az Erdélyben Tisztiként közismert, korábban Csíksomlyón és a Kolozs megyei Jegenyén szolgáló, 2011-ben betegállományba vonult Gergely István katolikus pap kedden portálunk érdeklődésére közölte: nem lesz harmadik jelölt az EP-listán. Az erről szóló felkérést firtató kérdésünkre a Csibész Alapítvány vezetője hozzátette, nem kíván bővebben nyilatkozni, mivel a témában „diszkrét beszélgetés” zajlott.
Eközben Böjte Csaba a Krónikának elmondta, nemcsak az MPP, hanem Kelemen Hunor RMDSZ-elnök is felkérte, induljon a májusi európai megmérettetésen. „Én nagyra tartom a politikusok, a pártok tevékenységét, de számomra Isten más feladatot szabott. Szó sincs arról, hogy lenézném vagy leértékelném a politikusok munkáját, de mi, katolikus papok nem szoktunk politizálni” – nyilatkozta portálunknak a ferences szerzetes.
A Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője hozzátette, neki az árva gyerekek nevelésével kell foglalkoznia, továbbá munkával, imával kívánja szolgálni népét. „Sokszor azt tapasztalom, hogy a közéleti személyiségek túl sok lovat ülnek meg egyszerre. Tisztelem a politikusokat, fontosnak tartom az európai képviseletet is, de nagyon sok rátermett fiatalember van, aki el tudja látni ezt a feladatot” – jelentette ki a Krónikának Böjte Csaba.
Emlékezetes, az RMDSZ jelöltlistáját Winkler Gyula és Sógor Csaba jelenlegi képviselők vezetik. Miután a szövetség elutasította a hárompárti koalíció létrehozását, az EMNP úgy döntött, hogy nem kívánja kockáztatni az erdélyi magyarság brüsszeli képviseletét, így nem indul a választáson, Tőkés Lászlónak pedig azt ajánlotta: fogadja el a Fidesz felkérését, és induljon a magyar kormánypárt színeiben újabb mandátumért.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár),

Az 1848–49-es szabadságharc Kalotaszegen és környékén
Erdély bércei között kis hepehupás völgymedence terül el, délről a Gyalui-havasok, nyugatról a Kalota-havas az 1836 m-es Vigyázó-csúccsal, észak felől a Meszes-hegység és Kolozsvár-Almás hegység dombvonulatai, kelet felől pedig Kolozsvár határolja: Kalotaszeg.
Történészeink szerint Erdély azon vidékei közé tartozik, ahol a magyarság legkorábban megtelepült. (Akár már a VII. században: László Gyula neves régész „kettős honfoglalás” elmélete szerint a Kárpát-medencében 678 táján a második avar korban érkezett, úgynevezett „griffes-indás” népesség a székelyek voltak.) Az évszázadok során Kalotaszeget és vidékét sok pusztítás érte, a tatár–török hadak dúlásai, a pestisjárványok mind hozzájárultak a magyarság pusztulásához, e táj etnikai metamorfózisához. Az elpusztított magyar falvak egy része teljesen megsemmisült, másokba a havasokból román lakosság telepedett. Az uszítás, ármánykodás, nemzeti villongások színterévé vált ez a terület is, akárcsak Erdély sok más része. Gyilkolta itt már egymást a román és a magyar a Horea, Cloșca és Crișan vezette 1784-es parasztlázadáskor, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején, valamint 1918-ban és 1944-ben. Az alábbiakban a szabadságharc kalotaszegi történéseit elevenítjük fel.
Havasiak a kalotaszegi civil lakosság ellen
Az ősi Kalotaszegen az Erdélyt birtokba vevő magyarság egyik nemzetsége, feltehetően a Kalota nemzetség telepedett meg, megszállván a vidék stratégiai központját, Sebesvárat, később pedig Gyerőmonostoron nemzetségi monostort, Váralmáson pedig Benedek-rendi kolostort épített. Ma a Csucsa és Kolozsvár közötti területen elhelyezkedő több mint 40, túlnyomó részben magyarok lakta falvak összlakosságának száma megközelíti a 20 ezret. Központja a már csak 25 százalékban magyarlakta Bánffyhunyad. Kisbács és Jegenye katolikus településeket kivéve református vallású.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején Kalotaszeg is hadszíntérré vált, ezt a civil lakosság is megszenvedte. Az osztrák, szász és muszka csapatok mellé csatlakoztak az Avram Iancu által vezetett román, állítólag 198 ezres létszámú lázadó erők, melyek sor- és határőr ezredekből, valamint a román falvak hadra fogható férfi lakosaiból verbuválódtak. A románok bízva az osztrák ígéretekben, hogy megvalósulhat régi álmuk, a nagy Dákorománia, teljes erővel támadták nemcsak a reguláris magyar haderőket, de valóságos népirtást végeztek a magyar civil lakosság körében is, több helységben csecsemőtől aggastyánig mindenkit legyilkoltak, az osztrák hadsereg hallgatólagos beleegyezésével. Avram Iancu, „a havasok királya” először a kalotaszegi magyar falvak ellen intézett támadást. 1848. november 6-án és 8-án egy századnyi császári könnyűlovas több ezer havasi románt (mócot) szabadított rájuk. Kalotaszeg maga is fegyverben állt Dobozi Lajos bihari nemzetőr őrnagy fedezete mellett. A támadást sikerült visszaverni, de Zentelke és Kalotaszentkirály a lángok martaléka lett.
Ezzel kapcsolatban részletet idézünk Berzenczei Antal őrnagy segélykérő leveléből Vay Miklós Erdély királyi biztosához:
„Nagyméltóságú Királyi Biztos Úr! Folyó év november hó 6-ikáról küldött hivatalos parancsolatjai Nagy Méltóságodnak az 1958-ik szám alatt köszönettel vettem, de már ezen rendelés vétele ellőt biztos hírek és kémeim által értesítve lévén az oláhok megrohanási szándékáról a következőleg rendelkeztem. A mákói és egeresi századokat M.Monostor és Valkó fedezésére a K.Szentkirályi századot pedig ezekkel érintkezésbe tettem – mire hiteles hírek érkeztek, hogy az ellenség Nagy Kalotára beérkezett s már Szentkirályra bevárandó... Addig is míg e tisztelt parancsolat megjöhetne, a megérkezett honvédek és az almási és körösfői századot indítom Kalota ellen, hogy még ma vagy holnap széjjelverhessem e rabló csordát.”
Erről az eseményről számol be idős Killyén Ferenc magyarvalkói református pap korabeli leírása, amely az egyház anyakönyvének 44. oldalán található. Csak pár mondat a lejegyzésből:
„Borzasztólag emlékezetes esemény 1848 év november hó 6-ik napján az albáki román rablócsorda néhány oláh pap és három rablófőnök vezérletük alatt a havasról lerohanván itten e helységben is tetemes károkat okoztak... Isten bosszúálló igazsága utoléri őket, mert az a sok ártatlan vér, annyi sok száz család sóhajtása, könnyhullatása kik élelem és lakóhely nélkül maradtak télnek idején, lehetetlen hogy bosszúállást ne nyerjen a gonoszok fejére, az Isten irgalmasságának királyi székétől... Ily pusztulást még a pogány ellenség sem tett, midőn istentelen lábával hazánk földjét taposta.”
Kalotaszegen ez időben a nép állandó rettegésben élt, hiszen a havasiak rémtetteinek híre futótűzként terjedt a vidéken. A magyar forradalmi csapatok viszszavonulóban, Gyerőmonostor és Csucsa a románoktól megfenyegetve – mindez jogosan keltett félelmet a magyarokban, hogy a bosszúvágytól fűtött havasi hordák soraikat rendezve újból lecsapnak a békés magyar falvakra. Az események azonban másképp alakultak.
A csucsai győzelem
Bem tábornok szemlét tartott a magyar csapatok felett Csucsától Nagybányáig, felkészítve őket Erdély visszafoglalására, melyről már december 13-án tudósítja Kossuthot. Eközben az osztrák vezetés is felkészült a harcra, 1848. december 18-i kezdettel kilenc oldalról rendelte el Magyarország megtámadását Windischgrätz, melyhez az erdélyi császári erők is hozzátartoztak. Bem tábornok „Erdély kapujában”, Csucsán terem és átveszi a parancsnokságot a fiatal és tehetséges Czetz János őrnagytól, akit egyben alezredesi rangra, valamint táborkara főnökévé nevez ki. Ennek az eseménynek állít emléket a csucsai református templomban elhelyezett, Petrás Mária által készített dombormű.
A császári csapatok B. Wardener vezetésével két oldalról december 18-án kezdték meg a magyar erők elleni támadást: Bánffyhunyad felől Losenau alezredes egy Siwkovich és két század Károly-Ferdinánd román gyalogsággal, valamint három század lovassággal, akiket a hegyekből Avram Iancu támogatott; az Almás-völgye felől Urbán alezredes kilenc század oláh határőrrel, akiket Butean prefekt támogatott és a felkelt románság. Céljuk volt átkelni a Királyhágón és Nagyváradon keresztül bejutni Magyarországra.
A magyar tábor főparancsnoka e ponton Riczkó ezredes volt, aki Csucsát, vagyis a bal szárnyat tartotta. Kissebesnél a jobb szárnyon a völgyben Dobai József ezredes foglalt állást, ahol Urbán támadott. December 18-án aztán ágyútűz, puskaropogás, szuronyroham, tehát a csata megkezdődött. Mind az országút, mind a Körös és a Sebes vize összefolyásától Csucsáig vérrel festett volt. Urbán csapatai az Almás-völgyében is támadtak, ahol kemény csata bontakozott ki, melyet Baumgarten székely huszárkapitány védett hősiesen, súlyosan meg is sebesülve a csatában. Dobai is jól tartotta a csucsai völgyet, a 11. zászlóalj itt kezdte el dicsőséges pályafutását.
A csata közben az osztrák könnyűlovasság támadott, gróf Saint-Quentin őrnagy vezetésével, a magyar zászlóalj össztüzet zúdított a rohanó osztrák lovasságra, melynek következtében az őrnagy is elesett. A harcok váltakozó szerencsével folytak egész nap, de végül is a császáriak visszavonultak Kolozsvár felé. (A magyarok december 24-én már Bánffyhunyadon voltak, ennek a református templom melletti Petőfi-kopjafa állít emléket.) Másnap, december 19-én, Zsibónál is kemény harcok bontakoztak ki, ahol Jablonczi ezredes csapatai támadtak báró Kemény Farkas őrnagy fiatal honvédseregére. Binder pedig Károly-Ferdinánd oláh határőri gyalogsággal és mintegy 15 ezer felkelt oláhval támadott, kiket Mikás vezetett. Kemény és Kis is elszántan védekezett, mígnem megérkezett Czetz és Bethlen Gergely a Kossuth-huszársággal. Másnap, december 20-án, a magyar sereg ellentámadásba lendült, az osztrák csapatok Gorbóig menekültek. Bem tábornok Nagybányáról indít támadást, Jablonczi ezredes december 22-én Kápolnánál próbálja megállítani, de sikertelenül, és a császári csapatok Dést is feladták. „December 25-én, Karácsony első napján, Kolozsvár lakossága nem akart hinni a szemének, amikor a megfáradt, kiéhezett, elrongyolódott sereg bevonult a városba. Az öröm határtalan volt, ilyen vidám karácsonya még nem volt Kolozsvárnak” – írja Kővári László haditudósító.
Télen megerősödtek a havasi csapatok Látva Bem sikerét, a megrémült General Comando december 31-re összehívatta a román és szász vezetőket Szebenbe, ahol olyan okmányt íratott alá velük, melyben a két nemzet kéri a muszka seregek segítségét. A sikeres tavaszi hadjárat következtében Erdélyt megtisztították az osztrák és a velük szövetséges román és szász erőktől, csak Déva várába, Gyulafehérvárra, valamint az Erdélyi-szigethegységbe szorult több mint 40 ezer román határőr és sorkatona maradt hódolatlan.
A havasi román falvak Avram Iancu parancsnoksága alatt álló, hadra fogható férfiait egy Ivanovics nevezetű osztrák kapitány látta el fegyverekkel és biztosított számukra katonai alapkiképzést. A felfegyverkezett havasi tűzfészkek ellen már 1849. január 3-án megindult a támadás. Bánffyhunyad felől Geley parancsnok vezetésével a több mint ezerfős sereg támadást intézett Kalota ellen, melyet a románok 4-5 órai harc után feladtak, és a havasok felé húzódtak.
Február 1-jén Gyalu felől két 600 fős csapat indított támadást elfoglalva Havasnagyfalut, ahol Indrei Roșu állt a románok élén. Ezzel egy időben Bem parancsára megerősített védvonallal zárták le a havasokat, megpróbálva kiéheztetni és így fegyverletételre kényszeríteni a románokat. Látva a helyzet súlyosságát, Avram Iancu is a vidéken termett és irányította a hadműveleteket. 1849. február 24-i, a Comite-hez írt levelében erősítést és fegyvereket kér, valamint több információt a magyar csapatmozgásokról. Ennek köszönhetően a megerősített román tűzfészkek elleni támadások mind kevesebb sikerrel jártak.
Vasvári és a Rákóczi szabadcsapat
A Havasnagyfalu elleni újabb, február 26-i támadásban, a közel 6 órás küzdelemben 6 román és 13 magyar vesztette életét, de a Kalota elleni újabb támadást is visszaverték a románok. Így köszöntött a tavasz Kalotaszegre, a havasi lázadók tábora megerősödve várta a kedvező pillanatot a leszámolásra. Ekkor az Országos Honvédelmi Bizottság (OHB) parancsára a „Márcziusi ifjú” Vasvári Pál őrnagy az általa szervezett Rákóczi szabadcsapatával siet a kalotaszegi magyar falvak védelmére. Május 2-án érkezik Bánffyhunyadra, ahol pár napi felkészülés után már május 5-én támadást intéz a Gyalui-havasokban lévő Lepiște, Felső- és Alsógyurkuca ellen, melyeket kemény harcok árán megtisztított a román lázadóktól, a havasokba szorította őket. Ezek után századait várakozó állásba a havasalji Incsel, Magyarv alkó, Kalotaújfalu, Magyargyerőmonostor, valamint Méregjó falvakban helyezte el, és várta a további fejleményeket.
Bem elhatározta egy erős honvédcsapat bevetését a román erők lefegyverzésére, ennek kivitelezését hadsegédére, Zarzinczki ezredesre bízta, kinek parancsa értelmében Déva felől báró Kemény Farkas ezredes háromezer, Gyulafehérvár felől Beke József alezredes kétezer emberrel, Gyalu felől Szépszögi József őrnagy a 123. tartalék zászlóalj zömével, Kalotaszeg irányából pedig Vasvári Pál őrnagy kétezer emberrel támogatta volna a hadműveletet. A terv szerint a Vasvári vezette dandár július 4-én a Havasnagyfalui-fennsíkon táborba szállt, itt várva a Gyalu felől érkező Szépszögi őrnagy csapatait. De Bem, aki éppen ez időben utazott Nagyváradra, hogy Kossuth-tal találkozzon, értesülvén az orosz csapatok betöréséről, a hadjáratot visszaparancsolta. Beke, Kemény és Szépszögi meg is kapták a visszahívó parancsot, Vasváriékhoz azonban sosem jutott el a levél. Július 5-én reggelre már körülzárta a többszörös román túlerő, akik állandóan támadták a magyar csapatokat, július 6-án, mivel az utánpótlásukat is elvágták, kénytelenek voltak kitörni a román gyűrűből.
A kitörés irányítását a lázbeteg Vasvári a tapasztalt Buzgó László főhadnagyra bízta. A dandár kétharmada megmenekült, azonban a Rákóczi-szabadcsapat 400 tagja, valamint teljes vezérkara, élükön Vasvári Pál őrnaggyal, itt lelte halálát. Avram Iancu nem volt jelen a bekerítési hadműveletnél, ezzel Chorchiș Nicolae tribunt, Iacob Olteanu kapitányt, valamint a havasnagyfalui népvezért, Indrei Roșut bízta meg, akit később a muszkák magas kitüntetésben részesítettek.
1995-ben ennek a szomorú eseménynek az emlékére állítottak Körösfőn kopjafát a Templom-domb alatt. A falu lakossága minden évben nagyszabású ünnep keretében emlékezik a Rákóczi szabadcsapat harcban elesett négyszáz tagjára, valamint legendás vezérükre, Vasvári Pál őrnagyra.
Az összeomlás – és mégsem volt hiábavaló áldozat
A muszka ármádia feltartóztathatatlanul nyomult Erdélyen keresztül magyarhon felé. Augusztus 15-én Kolozsvárról a sötét beálltával kezdték meg csendben a magyarok a kivonulást először az ágyúkkal, majd a lovassággal, éjjel egy órára a fővezérség is elhagyta a várost. Reggel Nagykapusnál táborba szálltak, de a visszavonulás folytatódott. Iszonyú volt a fájdalom és a levertség, mikor már a gyerővásárhelyi hágót is elhagyták. Augusztus 17-e reggelén Bánffyhunyadon haditanácsot tartottak, és a várostól körülbelül két kilométerre északnyugatra erős védővonalat állítottak csatarendbe. Mintegy 6-7000 gyalogos, 6-700 lovas és 23 ágyú várta az oroszokat és románokat. A Gyerővásárhelyen hagyott vadászokat a kozákok lefegyverezték, és a Hunyadon állomásozó vadászokra is oly sebesen csaptak le, hogy kevés tüzelés után szétszóródtak. Hunyad utcáin iszonyú lármával dübörögtek végig a kozák csapatok. Gál Sándor ezredes, a magyar erők vezére parancsot adott a támadásra, de inkább futás és szétbomlás lett a vége a demoralizált zászlóaljnak, ugyanis ekkor érkezett a hír, hogy Világosnál a magyarok letették a fegyvert.
A várost a gyalogosan és szekereken menekülők özöne öntötte el, a keskeny utcákban az udvarokból kiforduló szekerek felborultak, elzárva az utat a menekülők elől. Mindenki menekült a dzsidások lándzsáitól, ki a szántóra, ki a várost övező mocsarakba, erdőkbe, mivel a kozákok senkinek nem irgalmaztak. Ekkor a városon kívüli vadászok egy pár ágyúval és egy század Würtenburg-huszárral a dzsidások közé vágtak, és a városon kívülre hajtották őket. A város utcáit civilek és katonák holttestei borították.
Mikor besötétedett, rendezték soraikat a magyarok és hadirendbe álltak, így várták Urbánt az oláh csapatokkal és a kozákokat, mely támadás augusztus 18-a hajnalán be is következett. A sereget Dobai ezredes vezette, mivel Gál Sándor az estéli csatában megsebesült. Mintegy három órán át tartott az ádáz küzdelem, ezalatt a szekerek Csucsánál a Szilágyság felé menekülhettek és Királyhágótól az őrség is visszavonulhatott. Dobai ezek után megkezdte a visszavonulást Gál Sándorral együtt, Zsibónak vették útjukat, ahol augusztus 26-án a cári csapatok előtt tették le a fegyvert. Az elkeseredett küzdelemben több mint háromezer honvéd és civil esett el az oláhok és kozákok fegyverétől, sok kalotaszegi is itt lelte halálát, hogy közülük hányan lehettek körösfőiek, nincs rá adatom.
A szájhagyomány szerint a felszegi falvak elesett hozzátartozóikat titokban hazaszállították és eltemették. Habár a szabadságharc elbukott és a félelem, a rettegés korszaka következett, senkinek sem volt biztonságban az élete és szabadsága, aki részt vett a küzdelemben, támogatta azt vagy csak szimpatizált is a forradalom eszméivel, hiszen az osztrákok könyörtelenül megbüntették őket, de azért ne feledkezzünk meg a forradalom pozitív hozadékáról sem. Nem volt hiábavaló a sok kiöntött vér, hiszen óriási változást hozott a parasztság életében a jobbágyfelszabadítás. Az a föld, melyen robotolt évszázadokon keresztül, vért izzadva művelte a földesúr részére, az most a saját tulajdonába került, és egy új világ, társadalmi rend vette kezdetét a kalotaszegi társadalomban is. A Kolozsváron ülésező Országgyűlés 1848. június 18-i határozatát követően Kalotaszegen 2647 jobbágycsalád szabadult fel.
Befejezésül pedig ne felejtsük el a történész Sebestyén Kálmán szavait: „A román hatalom ezen a tájon mindig is különösen agresszív volt, ugyanis tudta, hogy Kalotaszeg magyar etnikai sziget a román tengerben. Olyan sziget, mely öszszekötő híd a magyar Alföld, a Partium, valamint Kolozsvár és Székelyföld magyarsága között. Egyetlen olyan láncszem, mely bizonyos etnikai kontinuitást biztosíthat. Kalotaszeg azonban elég nagy sziget ahhoz, hogy a tenger hullámai egykönnyen el ne mossák, de elég kicsi ahhoz, hogy az Anyaország gondoskodását kiérdemelje.”

(Forrásanyag: Kővári László: Erdély története 1848-49-ben, 1861; Sebestyén Kálmán: Körösfői Ríszeg alatt, 2007; Dr. Egyed Ákos: Kalotaszeg 1848-49-ben, 1998; Péntek László: Bölcsőtől a csatatérig, 2001; Nicolae Steiu: De sufletul Jancului, 1995.)
Péntek László
Szabadság (Kolozsvár),

Szőcs István: Az irodalom emlékezete – és a történelemé (II.)
Minden nemzetnek megvannak a maga al- vagy fiók-etnikumai, pót-népcsoportjai; ezek gyakran az unokaöcs: „szépséges mákvirág”, vagy a nagybácsi: „vén ütődött” jellegzetességeit viselik, de ugyanilyen gyakori az idillista általánosítás, a „fönn a magas hegytetőn, hangzik a havasi kürt” s hasonlók. Ismertem sok olyan jóhiszemű magyarországi értelmiségit, akiknek képzeletében „a székely” hatgyermekes családapa, a havason rovásírásos pásztorbotjával elűzi a feles számú medvéket, szellemes aforizmákban fejezi ki magát, és mindegyre a Szűz Máriához fohászkodik! Az „új idők” e képen legelőször a „hatgyerekeseket” ritkították meg – bizony a Székelyföld sok vidéken is baranyás egykézés terjedt el –; rovásírásos bot legfennebb a parajdi múzeumban van, s az is hamisítvány; medve még akad a kukák meg a gyümölcsösök körül; ami pedig a Szűz Máriás fohászkodásokat illeti, csak temérdek …-tal adhatók még ma is vissza. Az viszont nem igaz, hogy a székely „soviniszta és elzárkózó”, ez legfennebb egyes színigazgatókra és kultúrfelelősökre lehetett érvényes! Éppen ellenkezőleg! A közismert adomákkal szemben mindenki tud olyan eseteket, mint amelyek velem is meg-megtörténtek, például: este a sötét kézdivásárhelyi utcán megkérdek magyarul valakit, van itt valahol trafik? – és: „pázsiná csélélalta” felelik elemi iskolai reminiszcenciával, mert érzik a kiejtésemen, hogy nem helybéli vagyok. (A román kifejezés értelme: „a másik könyvoldalon”!) A Fekete-tenger partján egy tudományos kutató intézetben négy óra hosszat beszélgettem egy szakemberrel a kontinentális talapzat érdekességeiről, s a búcsúzáskor elárulta, hogy udvarhelyi származású, s ugyanaz a vezetékneve, mint nekem! 1989-ben egy sepsiszentgyörgyi banketten, ahol asztaltársaim csak románul voltak hajlandók csevegni, holott csupa Molnár meg Császár nevűek voltak; ugyanekkor mellém húzódott a brassói román színház egyik művésze s azt duruzsolta a fülembe, hogy ezek a szentgyörgyi magyarok milyen soviniszták, például csak azért hozták létre a magyar színház román tagozatát, hogy a brassói román színház közönségét elcsábítsák, s ezzel gyengítsék színházuk munkájának értelmét! (Azért egyes történelmi pillanatokban hangsúlyozták a magyar nyelv jelentőségét is. Évekkel azelőtt Király Károly volt a megyei párttitkár, utána Nagy Ferdinánd, majd egy Rab nevű, abból a bizonyos zajzoni családból. Érzelgős hangon emlegették, hogy a „Királyság” és a „Nagyság” korszakai után, ím elérkezék a „Rabság ideje”. Viszont, amikor 1989 decemberében a forradalmi hangulatú tömeg behatolt a megyei pártbizottság épületébe, az első titkár felkiáltott: „Jaj, jóemberek! Ne bántsatok!” A helybeliek így viszonozták: „Ne is bántsátok, mert né milyen okos ez! Egy perc alatt megtanult magyarul, de azelőtt évek alatt sem volt képes!” És nem is bántották!) Beke György termékeny és népszerű riporter volt, aki akkoriban minden lapot, folyóiratot teleírt, és 40 év alatt 26 kötete jelent meg, mégis mindég mellőzöttségről panaszkodott; utolsó panasza: a Változás után kiköltözött Budapestre, egyszer csak hallja a nyitott ablakon keresztül a tömbház udvaráról, két szomszédasszonya társalgását: „Mondja csak Mariska, hogy hívják ezt a román írót, aki fölöttem lakik?” Uzoni születésű volt s a székelység ideológusának tekintette magát. (Népszerű is volt, de olyasmikért is, hogy bizonyos kölcsönzött szófordulatokat súlyosan félreérthető módon alkalmazott, s ezt, sok olvasó szellemességnek vélte; pl. Számba venni jó és A miniszoknya sem fenékig tejfel! Voltak azonban komolyabb „szembenézései” is. Középiskolai dolgozatok alapján készült felmérésekben szóvá tette, hogy a végzős osztályok magyar nyelvű dolgozataiból az a megdöbbentő tény derül ki, hogy nyelvezetük szegényesebb, sablonosabb, ízetlenebb, mint a néhány évvel alattuk tanuló osztályoké!)
Nagyon komoran hallgatott eleinte, amikor arról beszéltünk neki, hogy a „székelyei” sok fele nem adják gyerekeiket magyar iskolába, ha nagyvárosba kerülnek; nem olvasnak magyar újságot, nem járnak magyar színházba… Eleinte csak morgott: „A székelyek számára a társadalmi megbecsülés, az elismertség mindég is fontosabb volt, mint bármi más”… „A 19. század végén a székely leesett a fejlődés körhintájáról.” „Székelyföld, Marosvásárhely kivételével, kiesett az urbanizációból, a technikai civilizációból!” „Ha elmegy ma Bukarestbe, Temesvárra, a modern civilizáció, az urbanizációs erő össze van kötve a román nyelvvel!” Igen! – és felemelte a hangját és kezdett kivörösödni: „Az emancipáció a varsági, az atyhai, a kászonaltízi, az oklándi székely számára: a román nyelvvel együtt jelentkezett, ezért nézhetik le?”… És már ordítozott: „Bezzeg, hogy röhögtetek a múltkor, hogy a színi akadémista lányokat fölvitték Bukarestbe tapasztalatcserére, és amikor megkérdeztétek az egyik székely lányt utána, hogy mi jelentette számára a legnagyobb élményt a főváros művészeti életéből, azt felelte: az, hogy az Ambasador szálloda fürdőszobájában két vécé volt, »az egyikbe pisiltünk, a másikba az izénket mostuk«, na ugye, micsoda röhej!... De hogy honnét jöttek ezek, mi van az agysejtjeik mélyén? Te is – fordult felém –, te magad mondtad, milyen nevetségesnek tartottad, ha nagyanyád, amikor még háromszáz éve sincs, hogy igenis hajtott! A lányokat Giraj kán »színi akadémiájára« vitték Bahcsiszerájba, sürgetted, menjenek már valahova, mindég azt felelte: »Minek siessünk, nem hajt a tatár!« Pedig de ott is csak arra tanították őket, mint Vásárhelyen a te művész-pedagógus barátaidat, hogy Hopsza Sári sarokra!... a gyerekek arcába pedig horgot akasztottak és úgy hurcolták őket a rabszolga kereskedők elé!... Mit tudjátok tiii!” Jól van Gyuri, feleltük, mindenki őseinek megvan a maga szörnyű történelme! De a szenvedésen kívül mást is műveltek! Miket építettek máshol! Festettek, utat vágtak! Ott van például a csíksomlyói búcsújáró hely! Háromszáz év nem volt elég ahhoz a székelyeknek, hogy a szeredai letérőtől egy pár kilométernyi tisztességes „zarándok-utat” építsenek a Csíksomlyói Szűz Mária templomáig, s onnét fel a kápolnáig!... Nézd meg máshol, bárhol a világon; az ilyen helyekhez vezető utakat: kapuk, oszlopok, emléktáblák, díszkapuk, fogadalmi oszlopok, padok, lugasok… oszl… Ám Beke arca ekkor már sötétvörös lett és ordított: „Az egyház mért nem gondoskodott róla? A híres nagy papjaitok! Azok azt mondták, ha a csángók Moldova felől azokon a szűk ösvényeken is fel tudnak jönni, akkor a székelynek is legyen jó az a mellékutca, elég széles!” – és felkapta a szerkesztőségi telefon-kagylót és többször hevesen a villára sújtott vele. Beke, sajnos, azóta elment, végleg… S ma, megint írja az újság: Csíkszeredában régizene fesztivál! Ehhez különleges jussuk is van, ottan őrzik a Kájoni-kódexet, a magyar zeneirodalom első nagy monumentumát: háromszázötven évről ezelőttről tartalmaz kortárs nyugati zenét, saját szerzeményeket, gyűjtött népdalokat… És akkor, kérdezzük megrettenve, hogy lehet, hogy noha itt született Kolozsvár környékén, a kalotaszegi Jegenyén, sőt Kájon is errefelé van, hogyan lehetséges, hogy az utóbbi ötven-hatvan évben Kolozsvár zenehallgató közössége – itt, ahol több ezer magyar diák tanul –, csakis úgy részesülhetett rangos, gazdag műsorú Kájoni-esetben, hogy egy francia – ismétlem: francia! – misszió tartott néhány éve egy Kájoni-estet? Nem a csíkiak és nem is a helyiek, ahol annyi zenei intézmény és annyi ilyesmire váró hallgató létezik? Ezt kellene most valahogy kimagyarázni…

Jegenye új pappal ünnepelte 150 éves templomát
Hármas ünnepre gyülekeztek a jegenyeiek szombaton. 150 éves római katolikus templomuk búcsúünnepe egyúttal új lelkipásztoruk, a kolozsvári születésű ifj. Kádár István plébános beiktatási szertartására is alkalmat adott. A mintegy 400 lelkes falu életében nem oly mindennaposak a közösségi ünneplések, az emberek nem szoktak hozzá, de a hitéhez ragaszkodó gyülekezet az ünnepi szentmisén zsúfolásig megtöltötte a templomot. A délutáni településtörténeti bemutatóra főleg az ifjúság jött el, este pedig az Operettissimo előadásán mozdulni is alig lehetett a faluházában. Vasárnap verses-zenés előadáson mutatkoztak be a falu tehetségei, a köztudomásúan sok helybeli zenész közül is felléptek néhányan. Az új lelkész és a közösség nagy nyitottsággal fordul egymás felé, bízva a fejlődés ígéretét magában hordozó, gyümölcsöző együtt munkálkodás lehetőségében.
Talán az idei utolsó nyárias hétvégére ébredt szombaton Kalotaszeg egyetlen színtiszta római katolikus faluja. Mától esőket és lehűlést jósolnak, de szombaton és vasárnap még cirógató napsütésben ünnepelhette a jegenyei közösség Szent Mihálynak szentelt templomát, amelynek jelenlegi épületét 150 évvel ezelőtt emelték. Egyben búcsúünnep is volt a hétvégén, és ez alkalommal köszöntötték új lelkipásztorukat is: ifj. Kádár István paptársai és főesperese jelenlétében tett fogadalmat új szolgálati helyén.
Templom és vallás
Bizonyos források szerint 1062-ben, más írások szerint a XIII. században már létező településen 1250 körül emeltek kőtemplomot Szent Mihály tiszteletére. A reformáció Jegenyét sem kerülte el, de temploma csak rövid ideig volt a reformátusoké, 1579-ben Báthori István fejedelem visszavásárolta és a jezsuitáknak adományozta. Később ismét református templom volt, de 1615-ben Bethlen Gábor újra a jezsuitáknak adományozta. A lakosság többsége mindvégig megmaradt katolikus hitében.
Az 1629-ben vagy 1630-ban született, majd röviddel azután Jegenyén megkeresztelt híres szerzetes, építész, botanikus, zeneszerző és zenegyűjtő Kájoni János nevezetes könyvében, a Libernegrában így ír a születése körüli időszakban Jegenyén uralkodó vallási állapotokról: „A [jegenyei] katolikus egyház ama igen gyászos és szűkölködő helyzetben semmiképpen sem tudott katolikus papot szerezni, de még a plébánia hívei között sem volt egy tanult ember, az Egeres nevű szomszéd falu kálvinista lelkészét fogadta föl a katolikus lelkésznek járó teljes bérért, de azzal a szigorú kikötéssel, hogy a meghatározott napokon eljővén hirdesse nekik az ünnepnapokat, a böjtöket, hogy kereszteljen, eskessen és a halottakat temesse el stb., de soha ne merészeljen prédikálni vagy a képeket megérinteni.” (Fordította: Madas Edit, a Kájoni-kézirat 1991-es szegedi kiadásának szerkesztője.) A hagyomány szerint, amikor a református pap mégis prédikációval próbálkozott, a hívek alaposan megkergették. A jelenlegi templom 1866-ban, Boér János plébános idején épült.
 Szabadság (Kolozsvár)

Vasvári kerékpáros túra, vasakaratúaknak, élni akaróknak
Sohasem késő új életet kezdeni
Szombat reggel alig fél 7, Monostor, köd. Az egyik szervezővel a tervezettnél jóval korábban, elsőként érkezünk a 17. Vasvári Pál Kerékpáros Emlék- és Teljesítménytúra kolozsvári előrajtjának helyszínére, és amikor 15 perc múlva még mindig sehol senki (7-kor rajt!), azon kezdek gondolkozni, hogy a feliratkozottak közül hányan fogják lemondani a túrát a péntek esti jókora eső és a szombati előrejelzésben szereplő záporok miatt. Aztán feltűnik az első kerékpár… Szászfenesen, a körforgalom után már látszik egy kis kék folt az égből, Gyaluban, a hivatalos rajtnál már hétágra süt a nap – és a nagy kartondobozból elfogy minden sorszám. Majd rendre elkezdenek eltűnni a biciklik is: irány a Funtineli tető. A tekerők között vannak éppen 14 évesek és majdnem 70-esek, összeszokott, nagyhangon pajzánkodó barátok és félénk újoncok. Vannak, akik a mókáért és úgy öt sörért jöttek, s vannak, akik saját határaikat feszegetni.
Micsoda bringák! – álmélkodom a földön heverő kerékpárok láttán, miközben a résztvevők az indulási csomagért állnak sorban, majd ismét elcsodálkozom: még jóformán el sem kezdődött a túra, máris javítanak vagy két-három szuperbiciklit. De aztán mindenki végez és elindul, köztük a János Zsigmond Unitárius Kollégium néhány „bicatúrása”, a magát Unicum Lovagoknak tituláló haveri társaság, a szintén poénkodó, öltözetükkel is profi kerékpáros csapat látszatát keltő Codespringesek („Na, induljunk már, amióta itt vagyunk, a Tour de Francon már letekertek volna vagy 100 km-t!”), a magányos farkasok és a családos túrázók is. S mi is, utolsóként a túraszolgálatos Szikszai Attila vezette kísérőkocsiban.
A gyalui gátnál sokan megállnak gyönyörködni a tájban vagy fényképeződni, mi azonban megyünk tovább, s nem sokkal odébb máris egy oldalra dőlt bicikli: ereszkedik a hátsó kerék. Előkerül az autóból a pumpa, csakhogy nem talál a szeleppel. Van adapter is – de valaki elvette még Gyaluban, s odaadta Branea Robinak, a főszervezőnek. De hát ő még nincs sehol, utolsóként indult, hogy biztosítsa, zárja a sort. Közben megállapítjuk: pont a szelep mellett ereszt a gumi. Marad a kerékpár tulajdonosának a kis kézi pumpája – jónéhányszor kell majd „szórakoznia” a célig ezzel a kerékkel…
Az első ellenőrzőpontnál egy velünk azonos irányba haladó Salvamont-Salvespeo feliratú autó áll meg mellettünk: a hegyimentős figyelmeztet, szóljunk a bicikliseknek, mert vannak, akik egymás mellett haladnak, ami most nem a legjobb. A tetőn ugyanis ünnepség van, s aztán egyes környékbeliek kissé spiccesen, nagy sebességgel jöhetnek majd lefelé, s nem lesz idő félreállni…
„Mindenkinek szóljatok erről, mondjátok meg, hogy legyenek figyelmesek” – hagyja meg Szikszai Attila a havasnagyfalui elágazásnál lévő első ellenőrzőpont pontbíróinak, majd visszaindulunk, lássuk, nem szorul-e valaki segítségre. Közben az út menti illegális szemétlerakatokon bosszankodunk, s azt beszéljük, remélhetőleg nem lesz gond a tetőn, amikor az Avram Iancu ünnepélyre összegyűltek és az ott lévő ellenőrzőponthoz érkező bringások – egyesek már feltűzték a túra igen szép, kokárdás jelvényét – útja keresztezi egymást…
A Funtineli-tetőn azonban szerencsére még nincs igazi fesztiválhangulat: egyelőre a sátrakat húzzák fel, a kocsikból (sok közöttük a bolgár rendszámú) az árut pakolják le. Ugyanott néhány süldő és egy jó nagy koca mit sem zavartatva magát kutat eldobott ételmaradék után, az erdőszélen pedig gyönyörű lovak legelnek, néha lezárva az egész úttestet…
Aztán kezdenek érkezni az első kerékpárosok, akiknek bizony volt mit tekerniük idáig: az első és a második ellenőrzőpont között 816 m a szintemelkedés, és ez akkor is sok – olyan 5%-os folyamatos emelkedő –, ha a szakasztáv több mint 18 km volt. Sokan – főleg a fiatalabbak, az első túrások – le is szálltak egy-egy különösen nehéz szakaszon, de hát erre van lehetőség, hiszen ez nem verseny, még ha mérik is a részidőket.
A jókora szendvics elfogyasztása és a jól megérdemelt pihenés után már sokkal könnyebb a feladat: 303 méteres szintereszkedéssel kell eljutni a jósikafalvi (Bélesi) tóhoz. Időnként egy-egy bicikli után „eredünk”, és bemérjük a sebességét: a bátrabbak 50 km/h felettivel repesztik…
A tónál már javában zajlik a körösfői Rákóczi Kultúregylet által az elesett 48-as forradalmárok, köztük Vasvári Pál tiszteletére szervezett megemlékezés, a koszorúkat is már bedobták a vízbe. De azért a Himnuszt, meg a Székely himnuszt is együtt énekeljük a körösfőiekkel és magyarországi vendégeikkel, és eleresztjük a fülünk mellett a szemközti partról érkező „Hai România”, „Deşteaptă-te, române” átkiabálásokat...
A negyedik ellenőrzőpontnál, a Bánffyhunyadi Kudor-portán mennyei áldás fogadja a túrázókat, akiknek egy része – akik nem húztak biciklisnadrágot – már igencsak fájlalja a hátsóját: málna és bodzaszörp, de mindenekfelett: fánk, baracklekvárral. Pillanatok alatt elfogy… Sokan benéznek a Kudor család magánkiállítására is, mások – ismét – biciklit javítanak az udvaron.
Innen már semmiség beérni Körösfőre, ahol a célban tartott pihenő után az elégedett csapat egy része máris hazaindult a szervezők által biztosított kisbusszal. Egy kisebb csoport pedig, mintha nem lett volna elég a megtett 100 km, szintén haza, de biciklin... Ja, ráadásul kerülővel, Jegenye felé…
Így is szép számban maradnak túrázók, hogy aztán Péntek László, a már említett kultúregylet elnöke felkonferálja az „ünnepélyes” bevonulást: nagy taps közepette érkezik meg a maradék csapat – természetesen kerékpáron – a Vasvári-kopjafánál a Vasvári Emléknapok keretében tartott koszorúzási ünnepségre. Emléktúra kipipálva…
Fiatalodik a mezőny
Branea Robival, aki 2015-ben vette át a Vasvári Pál Kerékpáros Emlék- és Teljesítménytúra szervezését, már a túra utáni napon beszélek: épp elég volt neki szombatra a szervezés, és az, hogy közben maga is teljesítette a távot. Mint mondja, kicsit csalódott. Mert több résztvevőre számított, hiszen nagyon idejében indult a nevezés, a túra honlapja pedig már háromnyelvű…
De hamar áttérünk a pozitívumokra. Mert idén ugyan „csak” 74-en indultak, de korábban csak 15–20 résztvevő volt. 2014-ben jegyezték az addigi maximumot, 25-öt. 2015-ben már 41-en voltak, 2016-ban 82-en!
Statisztikai adatoknál maradva, az idei indulók között 68 férfi és 6 nő volt, korosztály szerinti lebontásban pedig a 30–40 éves korcsoport vitte a pálmát (21 személy). 17-en voltak a 14–20 évesek, 3–3-an 50–60, illetve 60–70 évesek. A részvételek számát tekintve Szilágyi P. András a rekorder, ő mindegyik túrán részt vett, és 69 évével egyben az idei túra legidősebb résztvevője volt – a legfiatalabbja pedig éppen az ő unokája, Szilágyi P. Márk (14). A 74 résztvevőből 36-an voltak, akik első ízben álltak rajthoz a túrán; 4 család is indult. Az indulók közül csak 62-en voltak Kolozsváriak, 5-en az EKE Kolozsvár 1891 tagjai.
Végül, ami a főszervező szerint a legörvendetesebb, hogy sikerül egyre több fiatalt bevonni: a résztvevők átlagéletkora idén 33 év volt, vagyis 2015-höz képest 5 évvel csökkent.
Aki Körösfőről indult…
Az őszes hajú Váradi Sándorra már majdnem az elején figyeltem fel. „Előrajt volt?” – kérdezte tőle a gyalui rajtnál a pontbíró. „Hát nem, én Körösfőről jöttem biciklivel” – érkezett a válasz szerényen, szinte bocsánatkérően, amiért nem ment el Kolozsvárig…
Körösfőn aztán nem véletlenül őt kerestem meg a célban.
„Elég későn kezdtem ezt a sportot…” – mosolyogja el magát, majd meglepődve tudom meg: ő nem is körösfői, mint számítottam, hanem szatmári.
„Ezelőtt 12 évvel eldöntöttem, hogy megváltoztatom az életem… 35 kilót fogytam… Háromszor műtöttek veseproblémával, mind a két vesémet. Ekkor határoztam el. Egy reklám ragadott meg a magyar tévében, egy gyerek mondta benne, hogy a sport kiűz a halálból…” – magyarázza, s a történetnek még nincs vége. Megtudom: tavaly is műtötték, melanomával. „Ha két-három hét múlva megyek csak orvoshoz, lehet, már nem vagyok itt… Örülök, hogy ilyen helyekre el tudok jönni, és nagyon örülök, hogy ennyi magyart találtam Kolozsvárt” – mondja már ismét mosolyogva, és hozzáteszi: az ő falujában, Szatmárnémetitől 16 km-re, a lakosság 95%-a magyar.
Meséli: a feleségével gyakran járnak gyalogtúrázni Körösrévre, Borsára, Nagybánya környékére, olyan 10–16 kilométereket tesznek meg. De volt hosszabb túra is: Borsán eltévedtek, mert valaki elforgatta az irányjelző táblákat, akkor 26 km-esre sikeredett a túra… Az idén Csucsán vettek részt egy EKE-túrán, az nagyon tetszett nekik, azóta követik Facebookon a kolozsvári EKE programjait. „Nálunk is van túrázási lehetőség, de mi szeretjük a hegyeket, az viszont nálunk nincs…” – teszi hozzá, én pedig tovább faggatom. Mint mondja, semmiképp nem akart elkésni a rajtról, merthogy a szervezők külön kérték a pontosságot, ezért Körösfőről reggel 5 óra 5 perckor indult. De olyan jól haladt, hogy egy órával hamarabb érkezett a gyalui rajt helyszínére. Egyébként maratonfutáson is vett már részt. S hogy milyen volt a számára első Vasvári-túra? „A Funtineli tető előtt azt hittem, már soha nem érünk oda. Akkor azt mondtam, többet nem jövök. De ha Isten megsegít, akkor most így utólag mégis azt mondom, hogy jövök jövőre is…”
Bicatúrás főpróba is volt
A János Zsigmond Unitárius Kollégium néhány diákja is rajthoz állt a Vasvári 100-on, ami nem meglepő, hiszen nekik aztán igazán van „kerékpáros múltjuk”. A tíz induló közül nagyjából fele-fele arányban voltak olyanok, akik korábban már részt vettek a JZSUK nagy népszerűségnek és ismertségnek örvendő, immár hagyományos bicatúráján, illetve akik idén indulnak azon először – utóbbiak közül néhányan a vacsora utáni csocsózás végeztével vidáman dumálva várták, hogy induljon Kolozsvárra a bringásokat hazaszállító busz. Mint mondták, nem volt nagyon nehéz a túra, az autósok is nagyon rendben voltak, mert nem jöttek túl közel, illetve nem dudáltak a csapatra. Egyébként pedig, tette hozzá egyikük, vasárnap is mennek túrázni, ezúttal az iskola szervezésében, felkészülésképp az idei bicatúrára…
Vasárnap is mennek...
Számukra ez volt az első Vasvári-túra, ám az indulók között sokan voltak a „visszatérő” kerékpárosok. Ilyen Boér Imre is, aki már maga sem tudja, hogy a mostani a 8. vagy a 9. Vasvári-túrája volt. Érdeklődésemre kiemelte, az utóbbi 3 évben nagy fejlődés észlelhető a túra szervezésében. S hogy mi a siker, azaz a túra teljesítésének titka? Jó karban kell legyen a bicikli… „Gumidefektet nem lehet előrelátni, de a többi mind a biciklis bűne…”
Balázs Bence / Szabadság (Kolozsvár)

Tenyerére kiülnek az angyalok /Beszélgetés Gergely István „Tisztivel”, a Csibész Alapítvány elnökével/ (Karácsony)
Úgy tartja, Jézus minden csábítás ellenére nem „disszidált”, szülőföldjén maradt, betöltötte a feladatát. A mi utunk is ez, Jézus útja. Gergely István „Tisztivel”, korábbi csíksomlyói plébánossal, a Csibész Alapítvány elnökével arra is igyekeztünk választ találni: mit tehetünk annak érdekében, hogy minél tovább tartson a karácsony?
– A születéstörténetnek melyik „változata” áll legközelebb a szívéhez?
– Gyerekkoromban mindig ugyanazt az Erdély-szerte ismert klasszikus pásztorjátékot adták elő, amely később könyvben is megjelent. Ma is érzem a szívemben, a lelkemben a gyönyörű dallamokat, amelyeket az angyalok, a nagylányok énekeltek a szülőfalum szentélyében. Ezeket mindenhová magammal vittem Gyergyószentmiklóstól Jegenyéig, bármerre is szolgáltam vagy vetett a sors. E dallamokat mai szellemi gyermekeim, az Árvácska együttesünk vezetői és tagjai részben ma is felhasználják. Én legfeljebb tanácsokkal és ötletekkel járulok hozzá az egészhez, igazából csak nézem és hallgatom őket.
– Papként és „civilként” is sokszor megélhette az ünnepet, melyik minőségében járt mélyebben?
– Papként nem tudtam igazából átélni a karácsonyt, de érvényes ez a többi ünnepre is. Többfelé kellett mennem misézni, programot kellett összeállítani a közösségek számára, igét hirdetni, törekedni mindig valami olyanra, ami fentről érkezik, s ha nem sikerült, nagyon rosszul éreztem magam. Mióta nem plébánosként tevékenykedem, sokkal mélyebbek az ünnepeim. Csendben tudok lenni, magamba szállni, meg tudom idézni a karácsony lényegét. Azt, hogy az ősbűn utáni szabadítás jegyében Isten eldöntötte a megváltó eljövetelét, de az eljövetel helyét is meghatározta, kiválasztotta a szülőpárt, megfogalmazta a küldetés célját. Az idő beteltével pedig a fiatal lány a méhébe fogadta őt, majd a gyerek megszületett, küldetését felismerte, felvállalta, s ha megingások közepette is, de elvégezte. Minden csábítás ellenére nem „disszidált”, szülőföldjén maradt, betöltötte a feladatát. Aztán visszatért az atyához és beszámolt az elvégzett feladatról, mint egy királyi követ. A mi utunk is ez, a Jézus útja.
– Milyen mértékben alakította az ünnepeit, hogy egy ideje apaként, családja, három gyermeke körében várhatja Jézus érkezését?
– Mint említettem, a rengeteg teendő mellett korábban sokszor arra ébredtem, hogy az ünnep elsuhant, és én halálosan fáradtnak érzem magam. Az ünnep a sok munkát jelentette, a mások érdekében hozott fáradozást. Ma, amikor a szentmise szövegét imádkozom, magamba szállok, kitárom a karomat, és szinte érzem, amint az angyalok kitelepednek a tenyeremre. Napestig ott tudnék ülni, ezekre az apró jelekre, üzenetekre figyelni. És ez cseppet sem unalmas. Úgy érzem, ilyenkor megnyílik az ég, találkozik a földdel, az Isten az emberrel, ezt a találkozást pedig tovább kell adnunk, sugároznunk kell a puszta lényünkkel. A találkozás pedig kiárad a szobára, a családra, a gyermekekre, és egyszer csak béke lesz. Valahogy, valamiképpen így történik meg a karácsony. Nem mindig és nem törvényszerűen karácsonykor, hanem az életünk bármelyik napján.
– Hogyan igyekszik megóvni a saját és fogadott gyerekeit – a „csibészeket” – az üzletekben már november elejétől megkezdődő karácsonyjelenségtől?
– Mindenekelőtt annak tudatosításával, hogy ebben a színjátékban olyanok vagyunk, mint a vőlegény és menyasszony nélküli lakodalom násznépe. Egy régi „csibészem”, motoros ember válaszát idézném, amelyet arra a sűrűn feltett kérdésre adott, hogy nem félti-e az ugyancsak megveszekedett motorossá nevelkedett fiát. Egyetlen reményem van, szokta mondani: a motorozás minden csínját-bínját igyekeztem átadni a fiamnak, s ha él azzal a tudással, van rá esélye, hogy elkerülje a nagyobb bajokat. Minden nevelőnek valami hasonló a feladata. Miután képtelenek vagyunk megvédeni a gyermekeinket mindenféle veszedelemtől, nagyjából eddig terjedhet a mi kötelességünk. De eddig kötelező módon el is kell terjednie. Mindenkinek akkor kell elegendő időt fordítania a gyerekeire, a környezetére, amikor arra szükség van. Nem később, mert akkor már túl késő lehet. Valahányszor feleségemmel, Adéllal elengedjük a gyermekeinket otthonról, soha nem mulasztjuk el, hogy megáldjuk őket és áldást kérjünk rájuk, megkérjük az égieket, hogy vigyázzanak rájuk, ha mi nem foghatjuk a kezüket.
– Mi van, ha elmúlik karácsony? Mit tehetünk annak érdekében, hogy minél tovább tartson az ünnep?
– Talán úgy lehet meghosszabbítani a karácsonyt, ha lelki örömben élünk. Ha ez sikerül nekem, akkor a velem élő is részesül abban az örömben. Mert amit másra költünk, azzal soha, sehol nem kell elszámolnunk. Néha elszégyellem magam, amikor arra gondolok, hogy a „csibészeim” közül néhányan börtönbe is kerültek. Ilyenkor fájdalom költözik a lelkembe, még akkor is, ha tisztában vagyok, hogy az igazi családokban is vannak problémás gyerekek. E tekintetben soha véget nem érő próbálkozás az életünk. Ugyanakkor arra törekszünk, hogy mindannyiukat magyar identitásban neveljük fel, ezt a nevelőktől is egyértelműen kérem. Azokat a bizonyos rendhagyó történelemórákat a helyszínen, a tereken, utcákon, a szobrok, emlékművek tövében tartsák meg. Előfordult már olyan is, hogy pénzjutalommal igyekeztük motiválni a gyerekeket a rovásábécé megtanulására, és mivel valamennyien megtanulták, jócskán át kellett lépnünk az eredetileg kiszabott pénzügyi keretet. Nem erőszakkal, de igyekszünk mindannyiukba belecsepegtetni a magyarságtudatot. A moldvai csángó gyermekeinket befogadás után először magyarul kell megtanítanunk, mert otthon már senkitől nem hallanak magyar szót. A szülőkkel ugyanis elhitették, hogy aki magyarul beszél, nem tud megtanulni rendesen románul, s képtelen lesz érvényesülni az életben.
– Milyen ajándékot szokott kérni karácsonyra?
– Idén azt kértem az angyaltól, hogy hozzon nekem egy nagy, öblös poharat, amelyben jól meg tudom lötyögtetni a vörösbort. Általában azonban nem tárgyi dolgokra gondolok. Az adventi időszakban békéért, összhangért, harmóniáért imádkozom, hogy megoldhassuk a felmerülő problémákat. Máig eszembe jut egy öreg ferences atya tanítása, miszerint valahányszor olyan szentélybe lépünk, ahol korábban nem jártunk, az ott megfogalmazott kérésünket teljesíti Isten. Ha ilyen helyre kerülök, bölcsességet kérek, mert ha azzal rendelkezem, bölcs döntéseket tudok hozni, az az ajándék azok számára is megteremti a mindennapokhoz szükséges földi javakat, akikért felelős vagyok. Márpedig az isteni gondviselés létezését erősen megtapasztaltam az évtizedek során. Ha csak a csibészetre gondolok… Harminc évvel ezelőtt nem azért fogadtam be őket, mert megpályázott és megnyert pénzt kellett valahogy elkölteni. Azokban az időkben döbbentem viszont rá, hogy nekem nem lelki, hanem emberpásztorrá kell lennem. A szeretetről pedig nem beszélni kell, a szeretetet cselekedni kell. Mert valahogy híre ment az egésznek, emberek jöttek a környékről, és felkínálták a segítségüket. Így lépegettünk előre önkéntes adományokból, azóta több mint ezer gyermek élvezhette a gondviselés áldásait.
– Személyesen is homlokán érzi a gondviselés tenyerét? A karácsonyi ajándék gyanánt kért bölcsesség elegendő annak elviseléséhez, megéléséhez is, hogy önt gyakorlatilag kilökte magából a katolikus egyház?
– Isten ellen soha nem fordultam, az emberekkel, papokkal viszont jóval több gondom akadt. A gondviselés végig velem volt, az első, nehéz periódus átvészelésében különösképp. Ma szépen el tudom tartani a családomat, semmiben nem szenvedünk hiányt, és soha nem mulasztom el hálát adni a Jóistennek, hogy segít bennünket emberhez méltó életet élni. Kezdetben sokáig álmodtam, hogy miséznem kell, rajtam van a papi ruha, prédikálnom kellene, de nem készültem. Aztán lassan kimaradtak ezek a rémálmok. Egyfajta papi munkát azonban folyamatosan végzek. Sokan bekopognak hozzánk az alapítványhoz, szükséget szenvedők, fájdalommal a lelkükben. Egy pap, egy ember életében lényegi dolog, hogy befogadjon nélkülözőket, meggyógyítsa őket, erőt öntsön beléjük. Ezáltal és velük megélje a mindennapi karácsony élményét.
GERGELY ISTVÁN
A csíkszeredai Csibész és a Lázár Alapítvány, valamint a Csibész Ifjúsági Egyesület elnöke. A Beszterce-Naszód megyei Vicében született 1955. április 29-én. 1981-ben végezte el a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolát. Káplánként Gyergyószentmiklóson szolgált, majd Brassóban, Kiskapuson. 1987-ben lett csíksomlyói plébános. Lelkipásztori teendőinek központjában a fiatalok pasztorációja állt, egyik kezdeményezője és fő szervezője volt a kommunista diktatúra éveiben illegálisan is megszervezett Csíksomlyói Ifjúsági Találkozóknak. A kilencvenes évek elején szorgalmazta az Ezer Székely Leány találkozók hagyományának felújítását. A moldvai csángók ügyének elkötelezett támogatója. 1992-ben megalapította az árvaházból kinőtt fiatalokat segítő Csibész Alapítványt, családi típusú gyermekotthonokat létesített. Csíkszeredában 1996-ban létrehozta a szociális jellegű tevékenységet folytató Lázár Alapítványt. 2007-ben a Kolozs megyei Jegenyére helyezték, ahol egy évet szolgált. Apaságra való hivatkozással a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség 2011. április 15-től felfüggesztette papi hivatásának gyakorlási jogát.
Díjak, kitüntetések: Csíkszereda város Pro Urbe díja (1996, 2007), Kisebbségért díj (2000), A Köztársaság elnökének érdemérme (2002), Magyar Művészeti Akadémia díja (2005), A Családért díj (2006), Árpád-szobor (2011). Háromszék (Sepsiszentgyörgy)