Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Jedd (ROU)
45 tétel
2015. március 4.
Előválasztást javasol az RMDSZ megyei elnöke
A májusban tartandó előválasztásról, a Vass Levente és Peti András közötti "csörtéről", illetve a március 15-én kiosztandó Könyv és Gyertya díjról beszélt tegnapi sajtótájékoztatóján Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke.
Csütörtökön kerül sor a Területi Képviselők Tanácsának ülésére (TKT), a megyei elnök kezdeményezésére az ügyvezető elnökség beterjesztett egy javaslatot arra vonatkozóan, hogy a 2016-os választási évre idejében kezdjék el az előkészületeket, hogy május végére meg tudják nevezni a polgármesterjelölteket azokban az önkormányzati egységekben, ahol pillanatnyilag nincs polgármestere az RMDSZ-nek, de a magyarság lélekszáma 18% fölött van, illetve egyértelmű politikai esélyek is mutatkoznak egy sikeres választásra.
Az esély sok esetben a magyar–magyar viszályok miatt úszik el
Brassai azért nevezte rendkívül fontosnak a 2016-os választási évet, mert Maros megyében sorozatos kudarcot szenvedett a szervezet. – Van kihívás bőven, amivel szembe kell nézni, a felkészülésre pedig időre lesz szükségünk, ezért döntöttünk úgy, hogy a felkészülést már márciusban elkezdjük, és igyekszünk május végéig megnevezni a polgármesterjelölteket – jelentette ki a megyei elnök, hangsúlyozva, hogy az előző választásokon későn kezdték el a felkészülést, és az előválasztás minden alkalommal vitáktól volt terhes.
– Célunk, hogy nyitottan és korrekt feltételek mellett, demokráciadeficitünket ledolgozva, korrigálva lehetővé tegyük, hogy Marosvásárhely polgárai véleményt mondhassanak arról, hogy ki mögött tudnak egységesen fölsorakozni, illetőleg megadjuk a lehetőséget minden potenciálisan alkalmas jelöltnek, hogy megmérkőzzön az előválasztásokon, és reménykedve, hogy az esetleges magyar–magyar csatákat már most, a májusban sorra kerülő előválasztásokon letudjuk, és tiszta lapokkal indítsuk a jelöltünket a következő egy esztendőben, arra koncentrálunk, hogy megszülessen az a társadalmi támogatás, amely lehetővé teszi, hogy megnyerjük Marosvásárhelyen a polgármester- választást – hangsúlyozta a megyei elnök.
Ugyanezt szeretnék Szászrégenben, Maroskeresztúron, Jedden, Vajdaszentiványon és máshol, ahol lenne esélye az RMDSZ-nek, de eddig nem tudták ezt kihasználni. Az elnök szerint sok esetben a magyar-magyar viszályok miatt úszik el az esélyük, és az elkövetkezendőkben ezt szeretnék megelőzni.
A tervezett szabály értelmében mindenkinek lehetővé teszik, hogy véleményt mondjon az előválasztáson, a jelöltektől pedig elvárják, hogy aláírásokkal tudják bizonyítani társadalmi támogatottságukat, illetve ajánlással jelentkezzenek különböző társadalmi szervezetektől, egyházaktól is. A javaslatot a TKT-nak kell elfogadnia.
Báránybőrbe bújt farkasok?
A továbbiakban a Vass Levente és az általa belső ellenzéknek nevezett csoportosulás, illetve a Peti András alpolgármester közötti "csörtéről" beszélt. Elmondta, hogy a vita a decemberi TKT-n parázslott fel. A TKT a megyei ügyvezető elnökséget hatalmazta fel arra, hogy próbáljon közvetíteni a felek között, és megtalálja az összhangot az úgynevezett "belső ellenzék" és a "belső hatalom" között.
Három alkalommal ültek le egyeztetni, a megyei elnök "egyértelmű" nyitottságot tapasztalt a Peti András csapata részéről, aki "korrekt és méltányos" ajánlatot tett Vass Leventének, amikor két-három ügyvezető alelnöki tisztséget ajánlott fel a vásárhelyi szervezet elnökségében, ami azt jelentette volna, hogy "a belső ellenzék szervesen beépülhet a belső hatalomba", részt vehet a döntéshozási folyamatokban, és sokkal nagyobb esélyekkel érvényesítheti azokat a "sajátos szempontokat", amelyekre hivatkozik. Az elnök nem érti, hogy ezeket a tisztségeket miért utasította vissza Vass Levente, és ehelyett a kongresszusi mandátumokhoz ragaszkodott, "ami mindössze két napra szól, míg az alelnöki tisztség szerves beépülési lehetőséget adott volna, és ezáltal az érdekvédelmi szövetségünk erősödhetne Marosvásárhelyen". Ezért nem érti a makacsságot, és megdöbbenéssel vette tudomásul, és követve a "Vass Levente neve által fémjelzett belső ellenzék kommunikációját, az az érzés ébredt bennem, hogy nem egy belső ellenzékkel, hanem valamiféle latens külső ellenzékkel van dolgunk, valamiféle báránybőrbe bújt farkasokkal – ha szabad ezt az erős kifejezést használnom –, mert ha nem így lenne, akkor elfogadták volna azt a munkát, amit Peti András tisztességes módon felajánlott".
"Nem rózsás a helyzet" a marosvásárhelyi RMDSZ-ben
A Peti András elleni bírálatokat Brassai szerint majd a csütörtöki lakossági fórumon lehet megfogalmazni, ahol a vásárhelyi szervezet beszámol az éves tevékenységéről.
Elismerte, hogy "nem rózsás a helyzet", ami a marosvásárhelyi RMDSZ-t illeti, ő maga is megfogalmazza majd a saját bírálatait. Fáj neki, jelentette ki, hogy két évvel ezelőtt a nevét adta az ügy mellé: "igen merész lépést tettünk, amikor megszüntettük a szervezeti struktúrát azzal az ígérettel, hogy létrehozunk helyette egy új hálózatot, amelyik a 25 évvel ezelőtt született RMDSZ szellemiségének megfelelően fogja újrafogalmazni önmagát Marosvásárhelyen. Erre, sajnos, az elmúlt két évben nem került sor. Ezt valóban nem sikerült Peti Andrásnak és csapatának megoldania, és úgy érzem, hogy szervezeti hálózat nélkül a marosvásárhelyi magyar szavazatok, a jó szándékú marosvásárhelyi magyarok ki vannak szolgáltatva az esetlegességnek, véletlenszerűségnek, amit nem tartok okos és felelős hozzáállásnak". Elismerte, hogy annak idején "az én kezemmel tettük tönkre a 13 körzetbe szerveződött szervezetet, és ígértünk újat, amit Peti Andrisék mind ez ideig nem tudtak létrehozni". Azt javasolta Peti Andrásnak, Vass Leventének és csapatának, hogy koncentráljanak a közeledő előválasztásokra, ami Marosvásárhelyen nagyszerű alkalom lesz arra is, hogy a különböző "protagonisták" tisztázzák a helyzetüket, a képességeiket, támogatottságukat. Garantálta, hogy "tisz- tességes és demokratikus körülmények között meg lehet mérkőzni a jelöltségért", ha úgy tetszik, azért "a bizonyos belső hatalomért is", amiért most, úgy tűnik, folyik a harc.
Könyv és Gyertya díj idén is
Végül az elnök arról tájékoztatott, hogy a március 15-i rendezvények díjkiosztó gálával zárulnak a Kultúrpalotában. A kitüntetést a tavaly hozta létre az RMDSZ Maros megyei szervezete, utalva az 1990. február 10-i könyves-gyertyás felvonulásra. A díjat azok az egykori RMDSZ-es tisztségviselők vagy közéleti szereplők, de már nem aktív személyek kapják, akik az elmúlt 25 évben az 1990. február 10-én megfogalmazott célkitűzések szellemében járultak hozzá a magyar közösség gyarapodásához Maros megyében.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
2015. március 4.
Összmagyar versenyt tervez a Maros megyei RMDSZ-elnök
Legkésőbb május végéig regisztrációhoz kötött előválasztások megszervezését javasolja Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke minden olyan településen, ahol a szövetségnek jelenleg nincs polgármestere, de a magyarság aránya meghaladja a 18 százalékot.
Brassai elképzelése szerint a megmérettetésre bármelyik magyar politikai szervezet képviselője bejelentkezhet.
A javaslatot a szövetség területi képviselőinek tanácsa kell hogy elbírálja. „Van kihívás bőven, hisz a legutóbbi helyhatósági választásokon jó pár helyen kudarcot szenvedtünk, ezért most már időben neki szeretnénk rugaszkodni az önkormányzati választásoknak" – fejtette ki Brassai Zsombor, aki belátta, a 2012-es választások alkalmával több településen az RMDSZ későn látott hozzá a belső választások lebonyolításához, amelyek ráadásul sok esetben vitákat szítottak.
Szerinte az előválasztás célja az, hogy Marosvásárhelyen, Szászrégenben, Maroskeresztúron, Marosszentkirályon, Makfalván, Vajdaszentiványon vagy Jedden az RMDSZ már tavasszal elkezdje a kampányát. A politikus elmondta, döntésünkkel a szervezeten belüli demokráciadeficitet szeretnék ledolgozni vagy korrigálni.
„Azt akarjuk, hogy például a megyeszékhelyen Marosvásárhely polgárai döntsenek arról, hogy ki mögött szeretnének és tudnak felsorakozni" – szögezte le Brassai. Hozzátette, a megmérettetésre jelentkezőkkel szemben nem támasztanak semmilyen különleges feltételt. Csupán azt javasolják nekik, hogy aláírásokkal és egyházi vagy civil szervezetektől érkezett ajánlólevelekkel igazolják társadalmi támogatottságukat. Ezzel szemben a választási jogot regisztrációhoz kötnék.
„Ezzel el szeretnénk kerülni azt a botrányt, ami a városi RMDSZ-elnök megválasztása kapcsán alakult ki 2009-ben" – indokolta a javaslatát Brassai. Felidézte, ezelőtt hat évvel az egymásnak feszülő jelöltek és csapataik többnyire lekenyerezett romákból vagy kétes tevékenységet folytató személyekből álló, az RMDSZ-től addig jóformán köszönő viszonyban sem lévő voksolókat vonultattak fel.
Más pártok képviselői is jelentkezhetnek
Brassai Zsombor leszögezte: Marosvásárhelyen összmagyar előválasztást akarnak szervezni, amelyre bárki jelentkezhet pártállástól függetlenül. Szerinte semmi gond nincs azzal, ha az ellenzéki magyar pártok képviselői is részt vesznek a szövetség által szervezendő megmérettetésben.
Az elnök hozzáfűzte, hogy ez irányban informális beszélgetéseket folytatott Biró Zsolttal, a Magyar Polgári Párt országos elnökével és Portik Vilmossal, az Erdélyi Magyar Néppárt megyei vezetőjével.
Arra is kíváncsiak voltunk, hogy abban az esetben, ha az állóurnás előválasztás nem azt az eredményt szüli, amit az RMDSZ felsőbb vezetése „elvár", előfordulhat-e az, ami 2000-ben, amikor Markó Béla szövetségi elnök a tanácsosi lista átgyúrását követelte Kincses Elődtől, a megyei RMDSZ akkori vezetőjétől. „Az én hozzájárulásommal biztos nem írjuk át a listát. Ismerek jelölteket, önjelölteket, de ismétlem: azt szeretném, ha a marosvásárhelyiek mondanák meg, ki az, aki mögé fel tudnak sorakozni" – fogalmazott Brassai.
Egyértelmű üzenet Petinek és Vassnak
A Maros megyei elnök ugyanakkor áldatlan csörtének nevezte a Peti András városi RMDSZ-elnök és a belső ellenzék vezetőjének számító Vass Levente közötti, többnyire a Facebook közösségi portálon zajló vitát. Mint mondta, ő szívesen vállalta a közvetítői szerepet a két fél között, de be kell látnia, hogy ez teljesen eredménytelennek bizonyult.
„Három ízben ültünk le egyeztetni. Peti és csapata nyitottnak bizonyult, egy korrekt és méltányos ajánlattal rukkolt elő, amikor két-három ügyvezetői alelnöki tisztséget ajánlott az úgynevezett belső ellenzéknek. Megdöbbentett viszont Vass Leventéék makacssága. Nem értem, miért nem fogadták el a vásárhelyi RMDSZ-elnök javaslatát, és inkább kongresszusi mandátumot követelnek, ami egy kétnapos rendezvényre korlátozódik. Követve a két ember vitáját, azt érzem, hogy Vass Leventéék nem belső, hanem a külső ellenzéket képviselik, afféle báránybőrbe bújt farkasok" – vélekedett a megyei elnök.
Brassai Peti Andrást és csapatát sem kímélte. „Két évvel ezelőtt a nevemet adtam a városi RMDSZ átszervezéséhez. Megszüntettük a szervezeti struktúrát, hogy új hálózatot szervezzünk. Ennek a kihívásnak Peti András és csapata azóta sem tett eleget. Magyarán: az én kezemmel tették vagy tettük tönkre a tizenhárom körzeti szervezetet" – fogalmazott Brassai Zsombor.
Elmondta továbbá, csütörtökön 17 órától a Kultúrpalota kistermében lakossági fórumot szerveznek Hogyan építsünk közösséget ma Marosvásárhelyen? címmel, melyre mindkét oldal képviselőit és szimpatizánsait várják.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
2015. május 21.
Több korszak nyomaira bukkantak
Régészeti leletmentés a Koronka – Nagyernye közötti terelőút építőtelepén
A Maros Megyei Múzeum archeológusai május elején hozzáfogtak a Koronka – Ernye közötti terelőút nyomvonalán a régészeti leletek mentéséhez. A törvényes eljárásnak megfelelően, az Országos Útügyi Igazgatóság novemberben kérte fel hivatalosan a megyei múzeumot, hogy végezzék el a kötelező feltárásokat. Elkészült a régészeti diagnózis, majd a régészek hozzáfogtak a munkálatokhoz. A beazonosított potenciális lelőhelyeken gazdag anyagra bukkantak.
A legnagyobb lelőhelyen Bereczki Sándor régész vezeti a munkálatot, aki elmagyarázta, hogy ez abból áll, hogy a Koronka – Nagyernye közötti út nyomvonalában 50 méterenként 10 méteres szelvényeket húznak, ahol a markológépekkel mintegy 20 cm mélységig lecsupaszítják a földet, és megvizsgálják, hogy vannak-e régészeti lelőhelyek. Sikerült hetet beazonosítani, közülük hat kisebbet és egy nagyobbat Nagyernye határában. A kisebb lelőhelyek azt jelentik, hogy csak az egyik sávban találtak valamit, míg az utóbbiban 600 méternyi hosszan bukkantak elő a földből régészeti tárgyak. Ebből máris arra a következtetésre jutottak, hogy jelentősebb település vagy települések maradványait találták meg. A leletmentesítés május 4- én kezdődött, valószínűleg augusztus elsejéig tart.
Bereczki Sándor a 7-es lelőhelyen, Nagyernye határában a Terebics-pataktól északra fekvő teraszon dolgozik, amelyről a következőket mondta lapunknak:
– Az említett helyen két terasz figyelhető meg. Az első kisebb, a patak közelében található, ahol neolitikum (új kőkor) kori kerámiát, állati eredetű csontokat és kőbaltát is találtunk. A második teraszon vas és késő bronzkori – az utóbbi Kr. előtti 14 – 12. sz. közötti időszakra datálható – temetőrészletet tártunk fel. Eddig három sírt találtunk, melyekben az időszakra jellemzően zsugorított, embrionális pozícióban eltemetett emberi maradványok voltak. A fejük mellé edényeket helyeztek. Az egyik sírban egy edényt, a másikban hármat találtunk. Az érdekesség az, hogy a harmadik sírban egy 6 év körüli gyerek volt. Korát Gál Szilárd Sándor antropológus állapította meg abból, hogy a tejfogai még megvoltak. Az edényekben föld volt, valószínűleg olyan ételt helyeztek el, ami az idő folyamán nem őrződött meg. Mivel a talaj nagyon savas, a csontokat rossz állapotban emelhettük ki – magyarázta a régész.
Egy gödörben a kora vaskorból származó edénytöredékeket és egy nagyobb tárolóedényt is találtak, amely szinte teljes egészében restaurálható. A talált leleteket restaurálják, majd raktározzák, az épebbeket pedig ki fogják állítani.
A Népújság kérdésére az archeológus elmondta, mivel az említett leletek az írásbeliség előtti időszakból vannak, nem lehet tudni, milyen népcsoportról van szó. Ezért a leleteken elsősorban a különböző kultúrákhoz való kötődés jeleit keresik. A késő bronzkori tárgyakat a Brassó egyik negyedében talált leletanyaghoz hasonlítják, a Noua kultúrához, míg a kora vaskor esetében a Gáva kultúrához társítják. (Szm. m.: Ez egy magyarországi település, amely meghatározza a kultúrát, amely a Nyírségtől (Magyarország) egészen a Dnyeperig (Moldova Köztársaság) terülhetett el.
A régész azt is elárulta, hogy az 1-es számú lelőhely, ami Jedden, a Németkalap alatt levő gyümölcsös és a lakópark határában van, még érdekesebbnek ígérkezik. Ott az ős- és népvándorlás kori kerámiatöredékek kerültek elő, ami egy kisebb falu vagy tanya létére utal. A további lelőhelyek is érdekesek, a 3-as számúban nagy kiterjedésű tűzhelyet találtak kerámia nélkül, lehet, hogy ott egy égetőkemence állt valamikor, illetve a 4-es számú lelőhelyen római kori gödörre bukkantak, több jó minőségű, korongon készült vörös és szürke kerámiatöredékkel. A régész hozzátette: a feltárt szakasz hossza 11,6 km, az 1-es a lakópark fölött, a 2-es az agárdi erdőhöz közel, a 3-as és a 4-es lelőhely a tófalvi és az agárdi út között, az 5-ös a Cinege-tetővel párhuzamosan, a 6-os a Terebics-patak bal, míg a 7-es a jobb partján található. Bereczki Sándor mellett Nicoleta Man vezeti az ásatásokat. A múzeum munkatársai kolozsvári egyetemi hallgatókkal, doktorandusokkal és napszámosokkal dolgoznak.
Azt is megtudtuk, hogy az ilyen beruházásoknál három szakaszban történik a régészeti feltárás. Az első a diagnózis, a második a leletmentesítés, a harmadik pedig a régészeti felvigyázás, amely azokra a szakaszokra vonatkozik, ahol az említett 10 méteres szelvényekben nem találtak leletet, ennek ellenére egy régész a munkagépek mellett felvigyázza a munkálatokat, hogy ha mégis találnak valamit, akkor semmi se károsuljon.
A feltárással párhuzamosan a kivitelező cég már hozzáfogott a hidak, viaduktok építéséhez. Ahogy befejeződik a leletmentesítés, azon a szakaszon is elkezdődik az útépítés.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
2015. június 5.
Erdély – pergőtűzben (1.)
Huszonöt év távlatából másként látja az újságíró, a tévészerkesztő, a historikus, azaz: alulírott az 1989. december 21-ével kezdődő romániai, erdélyi történéseket és benne a mi magyar kisebbségünk sorsát, mint azokban a sokszor egekbe emelő, máskor földbe döngölő, gúzsba merevítő napokban, hetekben, hónapokban, években.
Eufemisztikusan szólva: szükség volt az időbeli eltávolodásra, hogy kellő judíciummal újra és újra felidézzem – mi több, átéljem! – mindazokat az eseményeket, amelyeknek A Hét, az Erdélyi Napló, a Román Televízió magyar szerkesztőségének belső munkatársaként krónikása, igen gyakran amolyan haditudósítója voltam. 1990 legelején valósággal elkáprázatott: a korábban csak hallomásból ismert nyugati magyar sajtótermékek, kiadványok milyen imponáló számban, terjedelemben jelentek meg, jutottak el az erdélyi magyar olvasókhoz is.
Milyen nagy öröm volt, hogy kezet foghattunk, nyíltan és hátrapislogás nélkül beszélgethettünk a Liberation, a Die Welt, a Frankfurter Allgemeine Zeitung magyar származású szerkesztőivel, tudósítóival! Az már az utánozhatatlan és egyedi romániai rendszer-, sokak szerint „gengszterváltásnak” tudható be: igen gyakran a nyugati magyar közösségek által kiadott lapok, folyóiratok, kiadók fordultak hozzám, hogy hiteles beszámolót küldjek a könyves-gyertyás, a románságot elemi erővel sokkoló 1990. február 10-ei marosvásárhelyi százezres felvonulásról, az orvosi és gyógyszerészeti egyetemen a magyar nyelvű oktatás megteremtéséért zajló ülősztrájkról, amelynek az első naptól kezdve végig a krónikása voltam (az 1990. március 19-ével záruló ülősztrájk legteljesebb dokumentációjával büszkélkedhetem!), a „fekete márciust” megakadályozni szándékozó, a románsággal párbeszédet kezdeményező, mindössze egyetlen lapszámot megért, általam szerkesztett román nyelvű, jelképes elnevezésű Dialog címet viselő kiadványról.
Hamis tanúk, milicista cerberusok
E sorok írója akkor is azt hitte, ma is abban a hitben ringatja magát: a „dialogare necesse est!” jelszóval talán előbbre juthatunk a román–magyar kapcsolatépítésben. Olyan „munkatársakkal” tervezgettük a következő lapszámokat, mint a kiváló költő, dráma- és esszéíró Székely János (ma is őrzöm a kéziratait), Smaranda Enache, Cs. Gyimesi Éva. A kötetben Egy lap tündöklése és bukása címmel olvasható az a már-már haditudósításnak számító beszámoló arról: milyen bürokratikus labirintust kellett végigjárnom, amíg a lapkiadási engedélyt megkaptam, az akkor még állami kézben lévő marosvásárhelyi nyomda román mestere hogyan ejtette rá – „véletlenül” – a kalapácsot a már kiszedett, ólombetűkből álló laptükörre.
A március 20-ai interetnikus összecsapás után gyorsírással jegyeztem le, majd utólag legépeltem az egyetemes jog- és tárgyalástörténetben is egyedülálló tudósítást. A nyolc év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál perének egyik tárgyalásán a tanácsvezető bíró a vád egyik „tanújának” felszólítására a tárgyalóteremben lévőket – a vádlott rokonait, a kíváncsiskodó jelenlévőket, az újságírókat, rádióriportereket – egyszerűen bezáratta, a milicista cerberusok még a mosdóba sem engedtek kimenni!
A „tanú” másfél órán át bolyongott a városban, kereste a másik „tanút”, aki – úgymond – „igazolja” szemenszedett hazugságait. (Ma is vállalom azt az előszót, amelyet Cseresznyés Pál Március mártírja című visszaemlékezés-kötetéhez írtam: talán így jobban megérthető annak az embernek a drámája, lecsúszása, a pohár fenekére való nézése, akit mindennap a börtönőrök, a román rabtársak annyira megvertek, hogy hónapokon át nem lohadt le a feldagadt arca, akinek csípős paprikával kenték be a két szemét!)
Legjobb tudomásom szerint én közöltem az első tudósítást arról, hogy a Mentor Könyvkiadó igazgatójának, Káli Király Istvánnak a polgármesteri tisztségre való jelölését megóvták, és a törvényszéki tárgyaláson ott hőzöngött a tárgyalóteremben, a folyosókon a Ceauşescu-diktatúra románosítási politikáját mindennél jobban igazoló, 75 százalékban románok lakta Tudor lakótelep „színe-java”.
A kötetben olvasható az a tanulmány is, amelyik hiteles adatokkal bizonyította: a legfelsőbb román párt- és államvezetés számára már 1956-tól – a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem mellett! – a magyar tannyelvű Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet volt a legfontosabb célpont a magyar egyetemi oktatás megroppantásában, majd végleges felszámolásában. Nem riadtak vissza a magyarul beszélő, „szívspecialista” „Pop de Popa”-s ejtőernyösök katapultálásától, sem a magyar rektorok, professzorok megfélemlítésétől, megzsarolásától.
Az 1989. decemberi rendszerváltás után is az egyik legfontosabb cél: az önálló magyar orvos- és gyógyszerészképzés tűzzel-vassal, bármi áron való megakadályozása volt! Ami az eltelt huszonöt évben történt, történik, egyenes folytatása az 1956-ban elkezdett, a legfelsőbb államvezetés szintjéről irányított folyamatnak. Nem véletlen, hogy a jobboldali Ungureanu-kormány éppen azért bukott meg 2012-ben, mert a tanügyi törvény szellemében elrendelte a magyar oktatási vonal létrehozását.
Akasztani jöttek
Mivel 1990-ben a Maros megyei RMDSZ elnökségében én ismertem a legjobban az orvosi és gyógyszerészeti intézet igazi drámáját, 1990. március 19-én délután engem – és nem Borbély Lászlót, ahogyan az néhány utólagos közleményben, beszámolóban megjelent – küldtek a hajdani kadétiskola épületébe, hogy részt vegyek azon a tárgyalássorozaton, amelyen egyfelől a parlament N. S. Dumitru szociológusból és Verestóy Attilából álló küldöttsége, másfelől a román tagozat négy diákja és két tanára, a magyar tagozat négy diákja és két tanára vett volna részt. Amikor délután négy órakor felértem a díszteremhez, senkit nem találtam.
Lementem az egyetemi szenátus tanácstermébe. A szó valódi értelmében földbe gyökerezett a lábam: a román tagozat teljes tanári kara, feleségük, idegenek hada úgy „fogadtak”, mint a tőrbe csalt vadat. A professzorok közül néhányan jelentős mennyiségben elfogyasztott alkohol hatása alatt álltak. Valahonnan egy román tévéstáb is előkerült. A bűnbaknak „kijáró figyelemmel” csak engem filmeztek. Egy óvatlan pillanatban sikerült bekapcsolnom a műanyag szatyorban lévő diktafont. Olyan üvöltés, vádözön volt a teremben, hogy utólag sem a rádiónál, sem a televíziónál egyetlen hasznosítható mondatot sem sikerült kiszűrni az iszonyatos hangzavarból.
Alaposan felkészültem a statisztikákból, az orvosi és gyógyszerészeti intézet történetéből. Másfél órán át egyedül és nagyon higgadtan vitatkoztam a „vérre szomjazó” tanárokkal. Utólag kiderült: a magyar tanárok és diákok, amikor látták, hogy a román tárgyaló fél nem tartja be a megegyezést, távoztak az épületből. Érdekes módon a parlamenti küldöttség is távol maradt a szenátusi teremben zajló ordítozástól. Amikor kijöttem a szenátusi tanácsteremből, dr. Jung János előadótanárral, jelenlegi professzorral találkoztam. Elmondtam, mi történt. Ketten ültünk be az én öreg Daciámba. Amikor távoztunk az autóbejáraton, ott leselkedő diákok követ dobtak utánunk. Az a másfél óra mentett meg, nem szorultam fel az RMDSZ-székház padlására, a hetvenhét kiszemelt áldozat közé.
Sok igazság van abban az állításban: a Görgény völgyéből, a Mezőségről teherautókkal, kiskocsikkal behozott, leitatott, a két Bolyait, Király Károlyt akasztani szándékozó románok eltévesztették az irányt: az orvosi és gyógyszerészeti egyetem helyett a főtéren, a Bolyai téren garázdálkodtak, támadták meg az orvosit. Király Károllyal, az Ideiglenes Nemzeti Megmentési Front Ion Iliescu elnök után következő második vezetőjével volt egy éles tévévitám: 1990. március 19-én azzal, hogy Iliescu kérésére Bukarestbe utazott, valójában az első számú vezető nélkül hagyta Maros megyét. Ezzel valójában a visszarendeződés hívei meglovagolták azt az 1989. december végi rossz választást, amelynek alapján Maros megye és Marosvásárhely katonai vezetőket választott – elég, ha a hírhedt Ion Jude ezredesre gondolunk – döntéshozóknak az átmeneti időre.
Tevékenységük felmérhetetlenül sokat ártott nemcsak az ország, Maros megye imázsának, hanem évtizedekre beárnyékolta a román–magyar együttélés korábbi status quoját is. A csíkszeredai Pro-Print Kiadónál 2012-ben megjelent A szabadság terhe. Marosvásárhely, 1990. március 16–21. című kötet szerzőpárosa, László Márton és Novák Csaba Zoltán a Transindex hírportál 2013. február 25-ei kiadásában publikált interjúban joggal hangsúlyozták: „Kitapintható az 1989. decemberi fordulatot követően a marosvásárhelyi román elit félelme: egy demokratizálódási folyamat óhatatlanul is az addigi pozícióik meggyengülését eredményezhette volna, esetenként addigi egzisztenciájuk megszűnésével járt volna.
Ez volt az események fő mozgatórúgója: kellett egy olyan fordulatot találni, amely igazolja, hogy egyrészt szükség van az országot felügyelő titkoszolgálatra, másrészt szükséges a többségében nemzetiségek lakta területen a helyi román eliteket a központból támogatni, akár a demokratikus elvek és gyakorlat figyelmen kívül hagyásával. Arra viszont, hogy az 1989-ig működő románosítási projektet felfüggesztették-e, vagy csupán megváltoztatott körülményekhez igazítva tovább működtették-e, nem tudunk választ adni.” (László Márton összegzése) „Marosvásárhelyen a fennáló sajátos (etnikai, politikai stb.) helyzet folytán a rendszerváltás alapvető kérdései (politikai, gazdasági szerkezetváltás, elitcsere) etnikai színezetet kaptak. (...) Nemhogy felelősségre vonás, hanem még magyarázatkérés, elszámoltatás sincs.” (Novák Csaba Zoltán vallomása)
Stratégia a beolvasztásra
Az a kötet, amelynek az Erdély – pergőtűzben címet adtam, hús-vér emberek golgotajárásának bemutatásával igazolja: a rendszerváltás Maros megyei, székelyföldi, partiumi (ne feledkezzünk meg a „fekete március” szatmárnémeti főpróbájáról) etnikai színezetét a hatalmi pozícióit, szupremáciáját tíz körömmel védő románság, elsősorban annak politikai, szellemi elitje „kölcsönözte”. A Gazda Árpád által a Krónikában bemutatott Húszéves terv a romániai kisebbségek beolvasztására, felszámolására ma már sokkal kifinomultabb, szofisztikus módszerekkel, ötödik sebességbe kapcsolt intenzitással folytatódik.
Az 1989. december 21-ei forradalmi hangulat euforikus lázában, a megyei pártbizottság székházából, az egykori Városháza épületéből kidobált irathegy máglyatüzénél megtalált perdöntő dokumentum, miszerint 7800 román családot kell betelepíteni ahhoz, hogy Marosvásárhelyen a magyarság 62 százalékos többségi aránya megváltozzék, a románság kerüljön etnikai fölénybe, tulajdonképpen már az ezredfordulóig megvalósult: a „fekete márciust” követően, alig tíz év leforgása alatt Marosvásárhelyt közel húszezer magyar hagyta el!
Tulajdonképpen a magyarellenes pogrom legfőbb célkitűzése maradéktalanul teljesült: a románság etnikai fölénye annyira nyilvánvaló, hogy egy tévériportban közel fél órát várnunk kellett, amíg a főtéren sétálók között magyar anyanyelvűvel beszélhettünk. A románság gazdasági, pénzügyi, közalkalmazotti szupremáciája megkérdőjelezhetetlen evidencia. A lakások, földterületek közel száz százalékát románok vásárolják meg.
A történelmi Gecse utcában lakom, tíz év leforgása alatt a szomszédok nagy része román anyanyelvű lett. Az 1894-ben épült lakás homlokzati része, a kétemeletes ügyvédi iroda, az általunk hivatalosan megvásárolt, a feleségem és az én nevemre telekelt udvar-, kertrész egy olyan román ügyvéd tulajdonába került, aki a székelyudvarhelyi csereháti „apácákat” védi, a Kossuth Lajos utca visszaállítását perli, és a Maros menti, több tízezer hektárnyi erdő visszaszolgáltatásának egyik fő ellenzője.
A feleségem családja, kiváló magyartanár apósom 1938 óta lakott ugyanabban a házban. Most a lakás körül egy négyzetcentiméternyi terület sem a miénk. Jelképesen dobbantóval kellene bemenni a lakásba. A magyartanárnő feleségem, több diáknemzedék oktatója, nevelője nem tudta a törvényszék égbekiáltó igazságtalanságát feldolgozni, hogy egy magyar családnak otthona sem lehet! Ráment az egészsége, az élete, 2009. október 2-án a budapesti Péterffy-kórházban visszaadta lelkét a teremtőjének. A harminc méterre lévő, a nyolcvanas évek közepéig kizárólag magyarok által lakott Kistemplom téren ma csak néhány magyar család van. Az új tulajdonosok között besszarábiai román is van.
A Marosvásárhelyt övező magyar község dűlőiben felépült, kacsalábon forgó kastélyok tulajdonosai szinte kizárólag románok. Koronka, Jedd, Marosszentkirály határában több új ház épült, mint amennyi a községközpontokban van. Ha most belőlem nem a történész, hanem a sarkított fogalmakat, definíciókat kedvelő riporter szólalna meg, akkor azt is írhatnám: a magyarság végérvényesen 1990-től kezdve veszítette el Erdélyt.
A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)
2016. március 17.
Akadozó magyar–magyar tárgyalások Maros megyében
Úgy tűnik, az összefogást szorgalmazó hangzatos kijelentések ellenére magyar–magyar verseny lesz Maros megye azon településein is, ahol a politikai pluralizmus veszélybe sodorhatja a választási sikert. 
Néhány hónappal ezelőtt az RMDSZ, a Magyar Polgári Párt (MPP), valamint az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) is arról igyekezett biztosítani a választópolgárokat, hogy azokon a településeken, ahol a magyarság aránya nem garantálja valamelyikük biztos győzelmét, nem szállnak versenybe egymás ellen.
Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei elnöke a Krónikának szerdán elmondta, minden jel arra utal, hogy a megyében van néhány olyan település – Jedd, Maroskeresztúr, Szászrégen, Vajdaszentivány, Bonyha, Beresztelke vagy akár Mezőbánd –, ahol összefogással nyerhetne a magyarság.
„Van, ahol tudatosult a kisebb pártokban, hogy a politikai pluralizmus az adott településen hátrányt jelent, és van, ahol a személyi ambíciók fölülírják az észszerűséget" – állapította meg a politikus, aki szerint néhány településen az MPP, de főleg az EMNP csak azzal a szándékkal készül jelöltet indítani, hogy gáncsolja el a szövetség emberét. Rámutatott: Maroskeresztúron például legutóbb szintén a megosztottság és mintegy húsz szavazat miatt úszott el a polgármesteri szék, most hasonló helyzet körvonalazódik.
Hasonló a forgatókönyv Vajdaszentiványon is, ahol három magyar készül megmérkőzni egymással és a román ellenjelölttel. Jedden, ahol szintén reális esély mutatkozik a polgármesteri szék visszaszerzésére, az MPP segítene az RMDSZ-nek, de az EMNP támogatása kérdéses. „Ugyanez a helyzet Szászrégenben, ahol szintén a néppártosok döntésétől kell tartanunk" – adott hangot aggodalmainak az RMDSZ megyei vezetője. Brassai úgy tudja, az etnikailag vegyes lakosságú településeken csupán Bonyha az, ahol nem lesz „egészségtelen konkurencia".
Biró: számtalan sérelem gyűlt fel
Biró Zsolt, az MPP országos elnöke nem rejti véka alá, hogy saját alakulata is polgármestert állítana például Maroskeresztúron vagy Vajdaszentiványon, ahol egy-két tucatnyi szavazaton múlhat a magyar siker, mint ahogy egyébként 2012-ben is történt. „Ezek mind olyan községek, ahol kötelező érvényű lenne a magyar–magyar együttműködés és összefogás. Továbbra is folynak a tárgyalások az RMDSZ-szel, és remélem, hogy végül sikerül egyezségre jutnunk. Mint ahogy abban is bízom, hogy egyes településeken a szövetség a mi jelöltünket fogja majd támogatni" – nyilatkozta lapunknak az MPP vezetője.
Kérdésünkre, hogy a sokat hangoztatott összefogás nevében az alakulat elnökeként hogyan tudja visszafogni a helyi MPP-sek ambícióit, Biró Zsolt elismerte, hogy nyolc év háborúzás után nem könnyen. „Helyi szinten számtalan sérelem gyűlt fel, ezeket nagyon nehéz kezelni. Jó volna, ha nemcsak a politikai bölcsesség, de a magyar közösség iránti felelősségtudat is felülkerekedne" – fejtette ki.
Egyébként a megyei szervezet elnökválasztásán jelen lévő Biró kijelentette, hogy a Nyárád és a Küküllő menti településeken, akárcsak a Felső-Maros menti magyar szigetek esetében helye van a versenynek. Az említett térségekben az MPP önállóan indul – tette hozzá az országos elnök.
Biró szerint a polgáriak célja minél több helyi tanácsosi hely megszerzése, mert csak általuk tudják képviselni a választóikat. „Ahol lehet, önállóan indulunk, másutt partnereinkkel közösen, de a cél minden esetben ugyanaz: képviselni és nem megosztani magyar közösségünket" – nyomatékosította a Makfalván szervezett pártgyűlésen Biró Zsolt.
Tőkés András: elég a maszatolásból
Tőkés András, az EMNP Maros megyei alelnöke szerint nincs miért meglepődni azon, hogy vidéken egyre többen jelzik, szeretnének megmérkőzni a helyhatósági választásokon. Szerinte az RMDSZ által hirdetett együttműködés „nem több virtuális összefogásnál vagy maszatolásnál". „Eddig is hajlandóak voltunk, a továbbiakban is tárgyalnánk az összefogásról, de csak akkor, ha a felek mindent írásban vállalnak, különben kár erre időt pazarolni" – szögezte le Tőkés András.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)
2016. június 2.
Visszahódításra váró tisztségek Maros megyében
VÁLASZTÁS – Kelemen Atilla (2004), Borbély László (2008) és Frunda György (2012) után Soós Zoltán a negyedik magyar politikus, aki megpróbálja visszahódítani Marosvásárhelyen a polgármesteri tisztséget a 2000 óta regnáló Dorin Floreától.
A tizenhat évvel ezelőtt Fodor Imrét legyőző, több pártban is megfordult, idén függetlenként feltűnő polgármester az ötödik mandátumának megszerzésére készül. A közvélemény-kutatások szerint ő az első számú esélyes, azonban ha a város magyarsága visszanyeri önbizalmát, és összeszedi magát – búcsút intve annak a letargiának, amely jó ideje rátelepedett –, jó eséllyel megfordítható az eredmény, és június 5-étől Soós lehet Marosvásárhely polgármestere.
A „házigazda” előnye
Marosvásárhelyen, ahol a románság és a magyarság aránya nagyjából egyenlő, idén is ádáz harc dúl a polgármesteri székért. Mint mindig, átszavazások ezúttal is lesznek, azonban sem a felvilágosultság, sem a politikai meggyőződés, sem a békítő szándékú vagy éppenséggel hangzatos nyilatkozat, sem a sokasodó vegyes házasságok tapasztalata nem elegendő ahhoz, hogy megakadályozza az etnikai szavazást. Június 5-én tehát kétesélyes magyar–román „viadal” lesz, amelyet Dorin Florea vagy Soós Zoltán nyerhet meg, a többi román jelölt legfeljebb csak a nem sokat érő „bronzéremért” küzdhet.
Dorin Florea startból előnnyel indul: a magyarság aránya 45 százalék alá esett, ráadásul a felmérések szerint a szavazási kedv is csökkent a magyarság körében. Ugyanakkor az sem mellékes, hogy az elégedetlenségek és az egyre bővülő kudarclista ellenére rosszmájúság lenne azt állítani, hogy 16 éve nem történt változás a városban. Hogy milyen áron, az már más téma. A jelenlegi polgármester és az őt támogató Nemzeti Liberális Párt (PNL) számára nem jelentett akadályt, hogy Florea úgy is részt vegyen a megmérettetésen, hogy korrupció miatt vádat emelt ellene az ügyészség. Bár a párt vezetősége a bűnvádi per miatt nem hagyta jóvá Dorin Florea PNL-színekben való indulását, az elöljáró megtalálta a kiskaput: a polgármester függetlenként száll harcba, a PNL pedig – a látszatra sem adva – nyíltan támogatja.
Ezzel szemben Soós Zoltán szinte a semmiből érkezik. Mi több, a fiatal, „alig” négyéves tanácsosi tapasztalattal rendelkező politikusnak komoly küzdelmet kellett vívnia azért is, hogy egyáltalán rajtpozícióba kerüljön. Előbb a nagyágyúkhoz szokott RMDSZ-ben kellett bizonyítania, majd az összmagyar előválasztáson kellett versenybe szállnia néppárti barátja, Portik Vilmos és a civil társadalom képviselője, Barabás Miklós ellen.
Közben belülről a vallási meggyőződéséért, kívülről a Maros Megyei Múzeum élén elfoglalt igazgatói tisztsége miatt támadták. Közösségen belüli és kívüli ellenfelei több mint egy éve próbálnak fogást találni rajta – mindmáig sikertelenül. Igaza van viszont annak, aki azt veti a szemére, hogy nem eléggé durva és rámenős. Soós nem Kelemen, Borbély vagy Frunda stílusával küzd, a Floreáéval még kevésbé. Soós Zoltán abban bízik, hogy az emberarcú politikus is nyerhet csatát vagy akár háborút. Egy normális társadalomban mindenképpen.
Maşca, aki másabb
Az idei meglepetésember Dan Maşca, aki igyekszik megszólítani a románokat és a magyarokat is (ezt megpróbálta négy évvel ezelőtt Smaranda Enache is), és „abszolút” civilként érkezik a politikai pályára. Sikeres vállalkozóként – akit nem az állami szervekkel kötött szerződések éltetnek vagy köteleznek – harmadmagával megalapította a Szabad Emberek Pártját, a POL-t, és belecsapott a közepébe.
Tudja, hogy semmi esélye túlszárnyalni Dorin Floreát vagy Soós Zoltánt, okos üzletemberként viszont jövőbe nézően gondolkodik, szeretné megvetni a lábát, majd bennebb és bennebb „kúszni”. Ha ad absurdum holnaptól elvennék a maga kreálta játékszerét, nem esne búskomorságba: az a típusú ember, aki a maga (meg a cége) ura szeret és tud lenni. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, akár a mérleg nyelve is lehet a két főesélyes között.
A felmérések szerint 5 százalék fölött teljesít, szurkolói szerint pedig akár a tízet is súrolhatja. Függetlenségével, kiegyensúlyozott diskurzusával, a kisebbségek iránt tanúsított tiszteletével számos, az RMDSZ-ből kiábrándult, de a kisebb pártokban alternatívát nem látó magyarnak a szavazatára számíthat. A jelek szerint kétszer akkorát szakíthat Floreától és a románoktól, főként a fiataloktól és az értelmiségiektől. Kelemen Hunor megfogalmazása szerint aki a szlovákiai Most–Híd mintájára létesült vegyes pártra szavaz, annak voksai elvesznek, magyarán nem Maşcát és csapatát, hanem Floreát támogatja. A képlet érvényes fordított esetben is.
Újfajta magyar kártya
Nem lenne igazán vásárhelyies a választási kampány, ha nem kerül elő a magyar kártya. Míg a ’90-es években és a 2000-es esztendők elején az esélyes román jelöltek nyíltan támadták a város magyarságát és az őt képviselő legnagyobb pártot, Florea és román nemzetiségű kihívói ezúttal európaibb illemszabályok szerint játszanak. Ma már nem divat nacionalista szólamokat puffogtatni, főként azoknak, akik évek óta a multikulturalizmust hirdetik és a harmónia városának nevezik Marosvásárhelyt.
Nemcsak Dorin Florea, de Ionela Ciotlăuş (Liberálisok és Demokraták Szövetsége), Sergiu Papuc ( Szociáldemokrata Párt) és Nicolae Nicodim Matei ( Népi Mozgalom Párt) is kínosan ügyel arra, hogy ne bántsa a magyarokat, viselkedésével inkább szavazatokat csaljon ki tőlük. A regnáló polgármester helyett mások, többnyire álnév mögé bújt „talpnyalók” végzik el a piszkos munkát. Legutóbb Aurel Mărgineannak, az Azomureş és a Romgaz villanyszerelőjének személyével gazdagodott a kamuprofil mögé húzódó Facebook-betyárok hada, aki hirtelen megtanult románul és magyarul egyaránt helyesen írni, tanácsi határozatokból bizonyos részleteket idézni és azokkal manipulálni. A „szaki” azzal riogatja a vásárhelyi románságot, hogy gyermekei, miután kénytelenek voltak elhagyni a város visszamagyarosított iskoláit, a Bolyait meg az Unireát, Soós Zoltán megválasztása esetén a művészeti gimnáziumból is az utcára kerülnek.
Hasonlóan nyomul a városháza nem hivatalos internetes oldala, a Tîrgumureşeanul.ro is, amely úgy mutatja be a hagyományos utcanevek kifüggesztésére vonatkozó tavalyi tanácshatározatot, hogy aszerint a jelenlegi hivatalos, román elnevezések helyett színmagyar nevek kerülnének előtérbe. Holott mindössze arról van szó, hogy az épületek falán, a tükörfordítás helyett megjelölnék az utcák egykori magyar nevét is. Az RMDSZ által tavaly tavasszal előterjesztett javaslatot egyébként a román tanácsosok többsége is megszavazta, mi több, az Erdélyi Naplónak adott interjúban maga Dorin Florea is azt mondta, hogy ezzel a Strasbourgban és más, vegyes lakosságú európai városokban is használt köztes megoldással rendezné a kétnyelvű utcanévtáblák negyed évszázada terítéken lévő ügyét. Ennek ellenére az említett honlap azzal riogatja a felsorolt utcák lakóit, hogy amennyiben az RMDSZ visszanyeri a polgármesteri széket, az érintetteknek okiratokat kell majd cserélniük saját zsebből.
Újabb RMDSZ-cél
Egyébként az elemzők és a politikusok is nagyobb esélyt látnak arra, hogy a magyarság a megyei tanácselnöki tisztséget szerezze vissza, miután 2012-ben Lokodi Edit Emőke kénytelen volt fejet hajtani a liberális Ciprian Dobre előtt. A közvetett választási módszer – a megyei tanácselnök személyéről nem a szavazók, hanem az önkormányzati képviselők döntenek – látszólag az RMDSZ-nek kedvez.
Amennyiben a szövetségnek sikerül megtartania az egyharmados jelenlétét a képviselő-testületben, egy észszerű politikai alku révén ismét megszerezheti az elnöki széket. A tisztség várományosa Péter Ferenc, aki hosszas polgármesterkedés után egy felvirágoztatott Szovátát hagy maga mögött. Az RMDSZ esélyeit némileg csorbítja az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), amely önálló tanácsosjelölt-listát állított Marosvásárhelyen, és benevezett a megyei szintű megmérettetésre is. Amennyiben az EMNP-sek nem jutnak be a testületbe, a rájuk adott voksok a közös kosárba kerülnek.
Nagy András ismét Szászrégen élére állhat
A megye három, majdhogynem színmagyar városában, Szovátán, Nyárádszeredában és Erdőszentgyörgyön jóformán még magyar–magyar versenyre sem lehet számítani. A helyzet egyértelmű Segesváron, Dicsőszentmártonban, Marosludason, Radnóton, Nagysármáson és Nyárádtőn is, ahol a magyarság aránya nem teszi lehetővé, hogy a közösség polgármestert állítson.
A statisztika Szászrégenben sem sokkal kedvezőbb, ahol a városnak ma már kevesebb mint egyharmada vallja magát magyarnak. A hegedűk városában viszont komoly esély mutatkozik arra, hogy az egyetlen jelölt, Nagy András visszatérjen a 2004 és 2012 között elfoglalt székébe. Ezt csak a románok és a cigányok hathatós segítségével teheti meg, akárcsak nyolc, illetve tizenkét esztendővel ezelőtt. A közvélemény-kutatások alapján egyébként Nagy András a legesélyesebb. Egyrészt a város románságának jelentős része nem felejtette el az RMDSZ tettrekész polgármesterét, másrészt nincs elragadtatva Maria Precup szociáldemokrata elöljáró megvalósításaitól és kommunikációs stílusától.
Községi szinten a legnagyobb kihívást a vegyes lakosságú Jedd, Vajdaszentivány, Beresztelke és Maroskeresztúr visszaszerzése, Marosszentanna, Ádámos és Marosbogát megőrzése jelenti. A helyzetet segíti a román pártok versengése, ám ugyanakkor bizonyos településeken bonyolítja a magyar jelöltek sokasága. A Magyar Polgári Pártnak egyetlen polgármesteri széket kell „megvédenie”, a makfalvit. Ha a Küküllő menti községben veszít is, magyar kézben marad a település irányítása. Az Erdélyi Magyar Néppárt 28 településen állított tanácsosi listát, míg 16 településen polgármesterjelöltjük is van.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
2016. június 8.
Ott veszített sok szavazatot az RMDSZ, ahol nem is volt magyar–magyar verseny
Míg az RMDSZ országos vezetői közül néhányan egyértelmű sikertörténetként próbálják tálalni a vasárnapi eredményeket, kiértékelőjében Brassai Zsombor, a szervezet Maros megyei elnöke az árnyoldalakra is rávilágított.
Azon túl, hogy az összefogásnak és a jó mozgósításnak köszönhetően a megyei önkormányzatban az eddigi 13 fős képviselet 15-ösre duzzadt, hosszú évek után ismét sikerült választást nyerni Marosvásárhely két peremközségében, Jedden és Maroskeresztúron, a városban pedig Soós Zoltán oly közel állt a meglepetésszerzéshez, Brassai szerint komoly gondok is mutatkoztak.
A legutóbbi helyhatósági választásokhoz képest megyei szinten az RMDSZ 11 709 szavazattal kapott kevesebbet. A legtöbb voks a Nyárádszereda– Szováta– Erdőszentgyörgy háromszögben vesztődött el, ahol szinte nem volt semmiféle magyar–magyar verseny. Ugyanakkor Marosvásárhely sem dicsekedhet, itt is egy jó pár ezer támogatóval szegényedett az RMDSZ. A megyeszékhelyen nem jött össze a bravúr és Szászrégent sem sikerült visszanyerni, ugyanakkor elveszett Marosszentanna.
„Tagságunk hozzáállása világos: újra kell gondolnunk üzeneteinket, más politikai megközelítést kell bevezetnünk ahhoz, hogy akkor is tudjunk mozgósítani, ha az adott településen nincs verseny, hiányzik a motiváció. Az emberek továbbra is főként az RMDSZ-ben látják a jövőt, de egy újratervezett, újragondolt RMDSZ-t kívánnak. Egy olyant, amely odafigyel a közvéleményre, reflektál az üzenetekre és meg tud szólítani minden generációt” – vélekedett Brassai.
Az elnök azt is beismerte, hogy helyenként szervezeti gondok vannak, illetve sérült a belső demokrácia. Szintén hiányérzetként jegyezte meg, hogy nem sokkal a választások előtt dugába dőlt az Erdélyi Magyar Néppárttal folytatott egyeztetés.
Az, hogy az RMDSZ megőrizte a megyében polgármestereinek számát, a tanácsosokét pedig 421-ről 440-re növelte, az összefogás számlájára írható – véli Brassai. Példaként a megyei önkormányzatban elért 15-ös létszámot hozta fel. „Nem csak arról szól a történet, hogy kettővel többen leszünk, mint az elmúlt négy esztendőben, hanem annál sokkal többről, az RMDSZ és az MPP közötti összefogás kiteljesedéséről, hisz a 15. helyet éppen a polgári párti Biró József Attila foglalja el” – érvelt Brassai Zsombor.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro
2016. augusztus 8.
Holtmarosi Gyöngykoszorú
"Összehoz minket a tánc"
Virágos szoknyás és székely ruhás lányok, fekete csizmát, kalapot viselő kis és nagy legények tűntek fel vasárnap délelőtt Holtmaros utcáin. A 21. alkalommal megszervezett Gyöngykoszorú találkozóra éppen 21 néptánccsoport érkezett, nemcsak a környékbeli településekről, hanem Érmihályfalváról és a magyarországi Soltról is jöttek Maros menti barátokkal találkozni és persze táncolni vágyók.
A hagyományos felvonulás előtt Papp György, a találkozó főszervezője avatott be a részletekbe. – A magyarói Polgármesteri Hivatal, a helyi kulturális egyesület, illetve a faluközösség együttműködésével szervezett néptánctalálkozót nem első alkalommal kapcsolták össze a szombaton zajlott falunappal, amikor nótaestre, könnyűzene-koncertekre, illetve tűzijátékra is sor került. Szintén ekkor lépett először közönség elé a solti testvértelepülés Aranykulcs nevű mazsorettcsoportja – tudtuk meg a főszervezőtől. Papp György azt is elmondta, hogy a holtmarosi Gyöngykoszorúnak évek óta díszvendége is van, a múlt évben a Maros Művészegyüttest, idén a Bekecset hívták meg. A Maros megyei települések – Mezőbergenye, Erdőcsinád, Marosvécs, Disznajó, Marosfelfalu, Szabéd, Vajdaszentivány, Csittszentiván, Mezőbánd, Kisfülpös, Szentgerice, Marosszentkirály és Szászrégen – mellett távolabbi vidékről, a Bihar megyei Érmihályfalváról is érkeztek táncosok, ugyanakkor a jeddi és Marosvásárhelyi citerások is eljöttek zenélni Holtmarosra.
– Ez nem egy egyszerű seregszemle, nem fesztivál, sokkal inkább népi vigadalom. Ilyenkor az elszármazottak is hazajönnek, a hagyományápolás mellett ez a Gyöngykoszorú fontos hozadéka – tette hozzá Papp György.
Táncosból szervező
A folyamatosan érkező néptánccsoportok vezetői egy szép arcú székely ruhás lánynál, a holtmarosi Zsigmond Aliznál jelentkeztek be, aki szabad perceiben szívesen beszélgetett velünk.
– Elsős koromtól 14 éven át táncoltam az itteni néptánccsoportban. Négy éve Kolozsvárra járok egyetemre, de egy-két évvel ezelőtt, amíg nem kezdtem el a tanulás mellett dolgozni, még rendszeresen hazajártam a táncpróbákra – mondta Aliz, majd azt is elárulta, hogy a kalotaszegi tánc a kedvence.
– A Gyöngykoszorú találkozók mindig nagy élményt jelentettek számomra. Összehoz, összekovácsol minket a tánc, sok barátság szövődik ilyenkor. Az érmihályfalvi Nyíló Akác tánccsoport áll hozzánk legközelebb, ők most huszadik alkalommal jöttek Holtmarosra, és mi is mindig visszajárunk hozzájuk – tette hozzá a huszonéves lány, aki ezúttal nem lépett fel a táncosokkal, a helybéli fiatalok szervező csapatában viszont fontos szerepet vállalt.
A holtmarosi fiatalok a rendezvény előtti héten végigjárták a falut, kihirdették a találkozót, és adományt – élelmiszert, pénzt – gyűjtöttek, majd a rendezvény további előkészületeiben, például a konyhán segédkeztek, végül a vendégek fogadásából is kivették a részüket.
Belenőttek a táncba
Papp Györgytől megtudtuk, hogy az 1992-ben alakult holtmarosi néptáncegyüttesnek régebb 60-65 tagja is volt, és a táncosok három korcsoportra oszlottak. Mára egyetlen, 20 fős csoport mAradt, 16 és 27 év közötti táncosok alkotják.
– A jelenlegi csoport óvodáskortól táncol, gyakorlatilag belenőttek a táncba – tette hozzá a Gyöngykoszorú főszervezője.
A találkozón a tinédzserek mellett szép számban akadtak kisiskolások is. Marosvécsről Gorbai Mária Melinda és Tóth Pál Melinda csoportvezető két csapatot hozott, a tizenévesekből álló lánycsoportot, illetve a középcsoportot, amelybe második osztálytól járnak a gyerekek.
– A lányok dunántúli ugróst, a középcsoport mezőségi táncokat ad elő, Gorbai Eszter pedig énekel – tudtuk meg az oktatóktól, akik egyetértettek abban, hogy a kisebb gyerekek is felismerték a hagyományápolás fontosságát, a szünidőben is örömmel járnak próbákra, fellépésekre, és annak is örülnek, ha új táncot tanulhatnak.
A harmadik osztályt végzett Zalán és barátja, Szilárd öt éve táncol a vécsi csoportban. Megszokták a fellépéseket, nem is igen izgulnak. Zalán szerint a nyárádmenti táncok a legjobbak, a mezőségiek pedig a legérdekesebbek.
Népdal mamától és a netről
Bíró Anita Disznajóról érkezett. Három éve táncol a helyi néptánccsoportban, de ezúttal énekkel készült.
– A Hej, most kezdtem selyemkendőt viselni című népdalt nagymamámtól tanultam, az Ez a vonat, ha elindult, hadd menjen kezdetűt pedig az interneten találtam – árulta el a székely ruhás kislány, aki Nyárádremetén készült gyönyörű viseletét unokatestvérétől örökölte.
Távolról jött barátok
Míg a legtöbb táncos a Gyöngykoszorú napján érkezett a faluba, az érmihályfalviak korábban jöttek. Szálláshelyükön, egy 150 éves ház környékén igazi fesztiválhangulat uralkodott.
– 62 táncosunk van, de most csak hat pár táncol. Felcsíki és dél-alföldi táncokat mutatunk be – mondta Borbély Simon Csaba csoportvezető, akitől azt is megtudtuk, hogy a Bihar megyei településen 3 éves kortól táncolnak a gyermekek, a legkisebbek csoportját 12 pár alkotja. Arra a kérdésre, hogy milyen Holtmarosra jönni, a fehér ingek előkészítésével foglalatoskodó, illetve az árnyékban pihenő fiatalok egyhangúlag kiáltották, hogy "mindig jó". Egy fiatalember pedig azt is megjegyezte, hogy nagyon finom a víz errefelé.
Örömünnep forgatagában
Kora délután felvonuláshoz sorakoztak a táncosok, aztán lovasok kíséretében, a solti mazsorettcsoporttal az élen elindult a menet végig a falun. A futballpályán felállított szabadtéri színpadon körülbelül egy óra múlva kezdődött a műsor. Ezt megelőzően Bartha József holtmarosi lelkipásztor hirdetett igét, és áldotta meg az örömünnepnek nevezett együttlétet, majd a Solt várost képviselő Németh István üdvözölte az egybegyűlteket. A testvértelepülés küldötte jelképesen egy lámpást nyújtott át Kristóf József polgármesternek. A községgazda a továbbiakban a találkozó jelentőségéről szólt. Nemsokára aztán az Üver zenekar játékára elkezdődött a színes, gazdag műsor, amelyben számos vidék táncrendje, egyebek mellett a mezőmadarasi, vajdaszentiványi, felcsíki, domokosi, bihari táncok képviseltettek. Az együttlét a hagyományhoz híven táncházzal zárult.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
2016. október 1.
Se veled, se nélküled, Bukovina!
A monarchia egykori turisztikai ékkövében, a bukovinai Dornavátrán a kommunizmus évtizedei alatt szépszámú magyar értelmiségi közösség élt. Riportunkban néhány emberi sorsot mutatunk be. 
Dornavátra, az Osztrák–Magyar Monarchia egyik gyöngyszeme, ha kopottan és romosan is, de arculatában és hangulatában valamit még mindmáig őriz a múlt század eleji hangulatából. Szinte száz éve kikerült a bécsi udvar szárnyai alól, de a központosított szocialista rendszer bukása óta Bukarest is elengedte a kezét. Nem a császári család látogatja a valamikor messze földön híres üdülőtelepet, és a negyed évszázada letűnt vörös korszak olcsó kezelési jeggyel érkező, pihenésre és gyógyulásra vágyó munkásosztálya is jócskán kezdett elmaradni, mégis a bukovinai városkát egyedi építészeti stílusa, lakóinak hagyománytisztelete, gyógyvizei, tiszta levegője, sípályái, a környék természeti szépségei most is vonzóvá teszik. Azok is nehezen tudnak megválni tőle, akiket a hetvenes-nyolcvanas években erdélyi magyar értelmiségiekként vetett ide a sors és a rendszer. Pedig kihelyezésük pillanatától egyetlen vágyuk volt: mielőbb hazatérni. A felsoroltakon kívül valami mégis ideláncolja – az egyszerű bukovinai lakók tisztelettudása és szeretete, ami általában mindenkinek szól, az emberileg és szakmailag nagyra becsült magyaroknak különösképpen.
Harminchét évnyi hegyen túli „száműzetés” után a Fazakas családnak 2015 nyarán teljesült az álma: végre hazatelepedhetett Erdélybe. A családfővel, Sándorral éppen a költözködés közepette ismerkedtünk meg, amikor a dornavátrai négyszobás tömbházlakásukat már csak egyetlen bútordarab, az ágy ékesítette. Ezért inkább a takaréklángra helyezett építkezési magánvállalkozása irodájában, a fertőzőkórház tőszomszédságában adtunk egymásnak találkát. Párja, a néhány héttel azelőtt nyugdíjba vonult Éva asszony ekkor már a marosvásárhelyi otthonukat csinosította és várta haza mérnök férjét.
Fazakasék az asszony kihelyezése, azaz 1979 ősze óta szomjazták a hazatelepedés pillanatát. Most, amikor már túl vannak a dobozoláson és a lakásra is sikerült vevőt találniuk, örömmel és mégis fájó szívvel hagyják el a Dornák vidékét. Ennek komoly oka és magyarázata van.
Magyar orvoskolónia
Amikor mintegy negyven évvel ezelőtt Fazakas Sándor és felesége, Éva, Dornavátrára került, az akkor még tizenötezer fős városkában mintegy száz magyar élt, akik közül szinte mindenkit a nacionalista-kommunista rendszer népvegyítő politikája taszított ki Erdélyből. „Közülük a legtöbb orvos volt, olyan, aki az egyetem elvégzése után nem választhatott erdélyi települést. A dornavátrai kórház szakembereinek nyolcvan százaléka magyar volt. Zömük Marosvásárhelyről, Szatmárnémetiből, Temesvárról származott, az igazgató a nagyváradi Bende Barna volt” – emlékszik vissza a 70-es évek keserűen édes állapotaira Fazakas Sándor. Nevek csendülnek fel: Csutak, Szabó, Bende, Záry, Molnár… Kivétel nélkül mindeniket egy-egy pozitív jelző követi. Egy bizonyos időszakban, a helyi kórházban csak két regáti gyermekgyógyász nem tudott magyarul, hisz az erdélyi román kollégáik beszélték mindkét nyelvet. A ’89-es fordulat után a bukovinai üdülővárosba helyezett magyarok többsége, amint tehette, hazaköltözött vagy nyugdíjba vonult. Ma legfeljebb húszan maradtak, orvos már csak egy van. A dornavátrai kórházban és a környékbeli falvak rendelőiben a magyar szakemberek helyét a Besszarábiából áttelepült orvosok vették át. Az itt ragadt Örmény Ferenc a ritka kivételek közé tartozik. „A rendszerváltás után inkább a tanügyisek előtt nyílt meg a hazatérés lehetősége. Köztudott, amíg Kolozs megyében a híres-hírhedt doamna Albu, a Vatra Românească alapítótagja vezette a közegészségügyet, magyar orvos szinte hiába is keresett állást. Szülővárosomban ma is csak megtűrtek a magyarok, az egyetemen adjunktusi rangnál feljebb nemigen viszik” – állapítja meg keserű szájízzel Örmény doktor, akit a városi kórház egyik kisebb, lepukkant épületében, a fertőzőn találunk. A kincses városból elszármazott férfi egyébként Szatmárnémetit hagyta ott kezdő orvosként Dornavátráért, hisz ez volt szülővárosához a legközelebb eső település, ahol 1987-ben szolgálati lakáshoz juthatott. Akkor még ő sem gondolta, hogy ilyen hosszú időre bútorozza be ide magát.
A dornavátrai magyar orvoskolónia másik oszlopos tagja, Fazakas Éva, a tavaly ugyan hazaköltözött, de mégsem tud elszakadni Bukovinától. Egy év után is, amikor teheti, vissza-visszamegy, orvosi köpenyt ölt és visszavárja régi pácienseit. Mert ők is várják „a magyar doktornőt”. Szomorúsággal vegyülő elégtétellel – vagy elégtétellel kavarodó szomorúsággal? – nyugtázza, hogy az utcán, üzletben, piacon mindegyre felismerik, és ugyanazt a kérdést szögezik neki: „miért hagyott itt bennünket, doktornő?” Nemcsak tisztelték és becsülték, de szerették is, mert a gyógyszereken kívül egy-egy jó szava is akadt a betegeihez. Mint meséli, soha nem rázott le senkit, munkaidőben és azon kívül szívesen elbeszélgetett mindenkivel. „Az emberek minden bújukkal-bánatukkal hozzám jöttek. Pályafutásom során én már békítettem is, családszétszakadásokat gátoltam meg. Büszke vagyok és boldog, hogy a Ceauşescu-korszakban dolgozhattam. Mert az medicina volt, amivel mi foglalkoztunk” – vág a dolgok közepébe Fazakas Éva, aki 1979. november elsejétől a tavalyi nyugdíjazásáig harminchét évig szolgálta a dornavátrai és dornakandreni betegeket. Meglepődést olvashat ki a szememből, így gyorsan magyarázattal szolgál. Mint mondja, az a munka, amit a mai, korszerűnek titulált egészségügyi rendszer követel a háziorvosoktól, szinte köszönő viszonyban sincs a gyógyászattal. Ugyanezt tapasztalta meg már évekkel ezelőtt tőlünk nyugatabbra, az anyaországban, meg a tulipánok hazájában. „Nem sokkal a fordulat után, amikor megadatott, hogy kijussunk Hollandiába, rögtön lakást és munkahelyet ajánlottak egy kisvárosban. Az ottani háziorvosnak, amikor zsúfolt napja volt, öt beteget kellett megvizsgálnia. Jobbára csak gépiesen kérdezett, számítógépen dolgozott, nyomtatványokat töltött ki. Nálam egy-egy lazábbnak mondható napon huszonöt beteg fordult meg a rendelőben vagy én az ő hegyen-völgyön túli otthonában. Budapesti látogatásomkor azt mondták, hogy a Thököly úton már hétfőtől átvehetem a rendelőt, ha maradok. Sem Hollandia, sem Magyarország nem kellett, én Marosvásárhelyre kívánkoztam vissza” – állítja büszkén az orvosnő, akivel immár szülőházában beszélgettünk el. Hasonló felfogást vall Örmény Ferenc is, aki úgy véli, a frissen végzett fiatal orvosok jobban tennék, ha itthon maradnának vagy némi külföldi tapasztalatszerzés után hazatérnének. Nem igaz, hogy Romániában nincsenek jól fizetett állások és korszerűen felszerelt kórházak – állítja.
Fazakas doktornő számára a hazatérés lehetősége leghamarabb 1990 tavaszán villant fel, amikor a dédai vasútállomáson véletlenszerűen összetalálkozott Rettegi Károllyal, a neves és befolyásos ortopéd főorvossal, aki önzetlen segítséget ígért elkeseredett kolléganőjének. A vásárhelyi márciusi véres események, a Maros megyei egészségügy élére került magyarellenes vezetők és Rettegi korai halála hamar szertefoszlatta a dédelgetett álmot. Beteljesülésére további negyed évszázadig kellett várnia. Kis, de széttartó közösség
Hogy lehetett magyarként ilyen hosszú időn keresztül Bukovinában élni? Van vagy egyáltalán volt Dornavátrán magyar közösségi, társasági, művelődési élet? Nincs – érkezik a határozott replika. „Nemigen jártunk össze akkor sem, amikor sokan voltunk, nem járunk össze most sem, amikor alig maradtunk. Társasági élet nem létezett, haveri körök nem voltak” – állítja Örmény Ferenc, aki mindezt az esetleges provokátoroktól és besúgóktól való óvakodásával magyarázza. Ő inkább a magányt, a természetet választotta, kirándult, olvasott és rádiót hallgatott. „Az esték a Szabad Európa és a Kossuth hallgatásával teltek el, igen, a magyar rádió nagyon jól bejött itt, a bukovinai havasokban” – meséli. Amikor meg hazament, kifacsartnak érezte magát. Fazakasék, ha tehették, szombaton délben kocsiba ültek és Marosvásárhelyig meg sem álltak. Az oda-vissza bő 350 kilométeres távot az elején minden egyes hétvégén megtették, majd a páros-páratlan gépkocsirendszámok szomorú korszakában kéthetente egyszer. „Nem volt, miért maradni. Hétköznapokon a kocsmában még találkozgattak az itt élő magyarok, de valós közösségi életről nem beszélhetünk” – erősíti Örmény véleményét Fazakas Sándor.
Egyébként a dornavátrai magyarok egymáshoz való kimért viszonyulásáról sokat elárul az is, hogy a két, hatvanas éveiben járó, egymástól egy kerítésnyire dolgozó értelmiségi férfinak az elmúlt három évtized alatt nem adódott alkalma pertut inni.
A vallás mint mentőöv
Az egyetlen közösségi élményt a havonta egyszeri alkalommal tartott vasárnapi istentisztelet jelentette. Hol marosvásárhelyi, hol kolozsvári lelkész toppant be Fazakasék szertartásra előkészített tömbházlakásába, de volt rá alkalom, hogy a Maros megyei Jeddről vagy a háromszéki Árkosról utazott a pap a Dornák birodalmába. A katolikusok valamivel szerencsésebb helyzetben voltak, hisz az 1905-ben épült templomukban rendszeresen látogathatták a miséket. A csángóföldi papok némelyike pedig néha-néha magyarul is hajlandó volt megszólalni – a szertartást követően.
Mivel a helyi iskolában csak román tagozat működött, a szülők vagy otthon, gyakran gyertyafény mellett, a nem könnyen beszerezhető magyar tankönyvekből tanították meg anyanyelvükön írni-olvasni a gyermekeiket, vagy, nagyobb korukban, hazaküldték Erdélybe, a nagyszülőkhöz.
A lelkészek a magyarnak nevelt gyermekek életében is fontos szerepet játszottak. Fazakasék lánya, Réka első osztályos volt, amikor sírva tért haza az iskolából, mert a vallástanár azzal riogatta az osztályt, hogy mindenki, aki nem ortodox, a gyehenna tüzén fog elégni. „A kislányom olyan szomorú és rémült volt, hogy nem tudtunk lelket verni belé. Aztán egyszer csak kopogott valaki az ajtón, egy bundasapkás férfi, akit addig soha nem láttunk. Sógor Géza volt, a bákói református lelkipásztor. Percek alatt összebarátkozott a gyermekeimmel, és megnyugtatta őket, mondván, hogy a jó emberek mind a mennyországba jutnak. Akkor és ott úgy éreztem, az Isten küldte hozzánk Sógor Csaba, jelenlegi EP-képviselő testvérét!” – meséli a csodának is beillő fordulatot Fazakas Éva.
A megszokhatatlan szép városka
Szintén afféle couleur localnak számított a Ceauşescu-éra legembertelenebb időszakából országszerte ismert takarékossági program. Míg az erdélyi városokban napi rendszerességgel vették el a meleg vizet, Dornavátrán hetente egyszer szolgáltatták, akkor is csak négy órán keresztül. „Aztán amint október végén, november elején beköszöntött a tél, egy csepp meleg víz nem folyt a csapból egészen áprilisig. A kályhán melegítettük, kézzel mostunk, egyszóval sokat kínlódtunk. Talán ezért sem volt időnk délutánonként, esténként találkozgatni és összejárni” – mondja Éva asszony. Ilyen körülmények között miként lehetett megszokni a vidéket? Nem lehetett megszokni – érkezik a határozott replika a férje részéről, akinek véleményét osztja orvoskollégája is, hozzátéve, hogy egyetlen megoldás létezik: alkalmazkodni kell a helyhez és a körülményekhez. Ennek dacára Örmény Ferenc nem siet vissza szülővárosába, mint ahogy Fazakas Sándor is sajnálja felcserélni a hegyek sugározta nyugodtságot és az erdők árasztotta friss levegőt Marosvásárhely zajára és vegyipari kombinátja csípős ammóniabűzére. Az első találkozásunk óta eltelt egy év alatt a család hazaköltözött, de a kétlakiságot nem adta fel. Fazakasék gyakran visszajárnak Dornavátrára – erőt meríteni a friss levegőből és az itteniek kedvességéből. Mert, ha az erdélyi magyarok nem is szokták meg a bukovinai kisvárost, az itteniek hamar elfogadták, sőt megszerették őket. „Magyarnak lenni itt Bukovinában soha nem jelentett rossz keresztlevelet. Az embert a tudása és hozzáállása alapján ítélték meg” – fejtegeti Örmény doktor. Fazakas Sándor az egyszerű ember vele született tiszteletét emlegeti. „Az itteniek jól tudták, hogy a magyarok jó szakemberek, meg is becsültek minket” – állítja.
Szintén a tisztelet jeléül nem egy idősebb román hajlandó volt magyarul is megszólalni. Szeretettel emlegetik, hogy felmenőik már 1775 óta a monarchiát szolgálták, ők meg kikérik maguknak, hogy bukovinaiak, semmiként nem moldvaiak. Egyébként az elmaradottnak és lustábbnak tartott regátiakat a mai napig is lenézik. „Dornakandren községen belül most is jól ki lehet venni, hol húzódott az osztrák határ. Akik az egykori monarchia területén élnek, valahogy igényesebbek, bölcsebbek, felvilágosultabbak. És rendkívül büszkék származásukra! Akik a Mária Teréziai határvonalon túl születtek, melegebb szívűek, kedvesebbek” – rangsorolja két, jól elkülöníthető kategóriába a környék románságát Fazakas doktornő.
Kezelésre szoruló építészeti örökség
Dornavátra építészeti stílusából is tisztán kivehető, hogy Trianonig vajmi kevés köze lehetett Moldvához. Fazakas Éva most is emlékszik arra a napra, amikor először tette be a lábát a városkába: november elseje, halottak napja volt, amikor a nyolcszáz méteres magaslatban fekvő települést már vékonyka hóréteg borította. „A csinos, monarchiabeli épületeivel olyan volt, mint egy hegyvidéki osztrák üdülőtelep” – idézi fel az első kellemes emlékét, amely a vidékhez köti. Építészmérnök férjének már csak a szocializmus „építése” jutott. Sok más betonskatulyától eltérően, az itt felhúzott turisztikai és gyógyászati egységeknek is van, vagy pontosabban volt némi egyéniségük. Fazakas Sándor tömbházakon, a postán, a víztárolón, valamint a központi parkban lévő újnak nevezett kezelőbázison és a két szállodán dolgozott. A harmadiknak a felhúzását a ’89-es fordulat törte derékba. Egy ideig az 1899-ben avatott kaszinó restaurálásában is kivette részét, azonban pénzhiány miatt az állam leállította a munkálatokat. A dualizmus idejében a bádeni kaszinó mintájára, eklektikus stílusban épített szórakozóhely, miután munkásklubként szolgálta a szocializmus dolgozó népét, a 90-es években állami ajándékként az ortodox egyház ölébe hullott, de amikor kiderült, hogy az A-kategóriás műemléképület megmentése mekkora anyagi áldozatot követel, a pópák túladtak rajta. A kaszinó jelenleg az önkormányzat tulajdonaként vár a megmentésre. „Legalább két évtizede sínylődik a kiürített, beázott, málladozó vakolatú épület. Amikor ide kerültem, még mozi, színház, sakkterem és kantin működött benne, a szép, boltíves pincéi pedig a fürdővállalat élelmiszerraktáraként szolgáltak. Ma már legfeljebb feredőnek lehetne használni az alagsort, annyira feltelt vízzel” – mondja Fazakas. Pedig fénykorában olyan hírességek is megfordultak itt, mint maga Ferenc József császár meg a trónörökös főherceg, Ferenc Ferdinánd, de tisztét tette a második világháború előtti és utáni román történelem néhány hírhedt alakja is, mint például Antonescu marsall, Corneliu Zelea Codreanu, a Vasgárda vezetője, majd a kommunista hatalom jeles képviselőiként Emil Bodnăraş és Gheorghe Gheorghiu-Dej államfő.
Dornavátra első kezelőbázisának épületét még sikerült megmenteni az enyészettől. Benne most gyógyszertár, üzletek és, szinte magától értetődően, kocsma működik. Mint ahogy a néhai osztrák mezőgazdasági miniszterről, Falkenheinról elnevezett, majd később Sentinela, Augusztus 23., majd ismét Sentinela névre átkeresztelt forrás műemlék épületében is kereskedelmi egység, szálló kapott helyet. „A gond az, hogy a fordulat óta, egyetlen kivétellel, ennek a városnak sosem volt egy becsületes, talpraesett polgármestere. Azon túl, hogy a parkot piskótakövezték és kicserélték a padokat, semmit nem mozdítottak a városban” – sajnálkozik Fazakas, akit szakemberként még inkább zavar mindaz, ami történik vagy pontosabban nem történik, az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legszebb üdülőtelepén.
Bár a nyugdíjasok még mindig érkezgetnek kezelésre, és a sípályák is hoznak valamicskét a konyhára, a helyi hatalmasságok még mindig nincsenek tudatában, hogy egy idegenforgalmi aranybánya fölött basáskodnak. Dornavátra és vidéke olyan aranybánya, melynek kincseit képtelenek kiaknázni. Pedig az üdülőtelep és térsége jövője nem a fakitermelésről és -feldolgozásról, a megbukott sajtgyárakról, a bukdácsoló kőbányáról vagy a bezárás küszöbére került urániumbányáról szól. „A felmérések alapján Kovásznafürdő után az országban itt van a legtisztább levegő. Valamikor ezért rengeteg külföldi turista járt ide, ma már a hazaiakból is alig vannak” – fájlalja Fazakas Sándor. Felesége orvosként esküszik a dornavátrai kezelés hatásfokára. Mint mondja, főként a reumás- és érrendszeri megbetegedésekre az itteni tőzeg, mofetta, gyógyfürdő és a környék napsütötte hegyoldalaiból összegyűjtött gyógynövény a lehető legjobb. Ő maga is kipróbálta a természet csodáit, a különböző füveket, amelyeket az idősebbek mindmáig előszeretettel használnak. „A 80-as évek vége felé, amikor jóformán már a gyógyszerek is eltűntek, kénytelen voltam füvekkel, teákkal gyógyítani. Felkerestem néhány vidéki öregembert, olyanokat, akik jól ismerték a természet minden hasznosítható kincsét. Megtanultam tőlük, hogy ha nem áll rendelkezésünkre vegyi hatóanyag, nem tragédia; pótolni lehet a természet adta füvekkel.”
Nem azt kapták, amit otthagytak
A Bukovinában leélt mintegy négy évtized után Fazakasék most úgy érzik, nem azt a Marosvásárhelyt kapták vissza, amit annak idején ott hagytak. „A harminchat év minden egyes napján a visszatérés járt a fejünkben. Most mégis azzal szembesülünk, hogy ez a Vásárhely már nem az a Vásárhely. Kiürültek vagy megszűntek az emberi kapcsolatok, mindenki elvan magával, hajt a pénzért. Dornavátrán az idő is másként, sokkal lassabban pergett, szülővárosomban pedig nagyot változott a világ” – jut a szomorú megállapításra Fazakas Éva. Pedig a nyugdíjas házaspárnak megadatott, hogy a kisebbik gyermeke mellett legyen és az azóta világra jött két szép unokáját pátyolgassa. És mégis…
Örmény doktor még borúlátóbbnak tűnik; ő még csak nem is kívánkozik vissza fiatalsága városába. A Szamos-partján töltött hétvégék alkalmával volt alkalma megtapasztalni azt, amit Fazakas Évának Marosvásárhelyen. „Kolozsváron a mai napig megvan a családi házam, de nem sietem el a hazaköltözést. Az is lehet, hogy inkább Magyarországra telepednék át, hisz szülővárosom már nem a régi. Ez már nem az én Erdélyem, nem az én Kolozsvárom. Rengeteg söpredékkel töltötték fel. És nem csak a Monostor negyed jövevényeiről beszélek, jómagam olyanokat is láttam, akik húsvét másnapján kecskét legeltettek a Sétatéren. Az ilyenek közé menjek vissza?” – kérdezi, és ezzel megadja a választ is.
Ki tudja, még hány Örmény Ferenc, Fazakas Sándor, Fazakas Éva tengődik az ezeréves határon innen vagy túl, aki úgy érzi, tőle másodjára vették el fiatalságnak helyszíneit, Erdélyt, Kolozsvárt, Marosvásárhelyt… Szucher Ervin
erdelyinaplo.ro
Erdély.ma
2016. október 14.
VII. Székelyföld Napok
Három az igazság!
Immár hetedik alkalommal szervezték meg a Székelyföld Napokat. A három székely – Maros, Hargita és Kovászna – megyében, több helyszínen és több napon keresztül, párhuzamosan zajló rendezvénysorozat marosvásárhelyi nyitóünnepségére szerda délután, a Kultúrpalotában került sor.
Konferencia és ünnepélyes megnyitó – többek között ez állt a szerdai napra szóló programfüzeten, a szinte teljes telt házas közönség pedig jelezte, nagy az érdeklődés a Székelyföld kulturális és népművészeti kincseit megismertetni kívánó eseménysorozat iránt.
Az este 7 órakor kezdődő gálaesten a konferencián is részt vevő Maros megyei települések küldöttei – vidékük népviseletében – álltak félkörben a Kultúrpalota nagytermének színpadára, megnyitóbeszédet Barabási Attila Csaba, a szervező Maros Művészegyüttes vezérigazgatója mondott.
– Üdvözlök mindenkit a hetedik Székelyföld Napok nyitóestéjén. A mottónk: tegyük láthatóvá a Székelyföldet. A Maros Művészegyüttes többször vállalt szerepet a Napok megrendezésében, meg szeretnénk mutatni, hogy milyen kincseket rejtegetünk a tarsolyunkban. Köszönet azoknak, akik vállalták, hogy segítenek a szervezésben, a településeknek, amelyek képviselői eljöttek és részt vettek a mai konferencián. Közel harminc település népviseletbe öltözött lakóit láthatják a színpadon. Ezt szeretnénk kiterjeszteni a három székely megyére is, a következő konferenciát Hargita és Kovászna megyével együtt kívánjuk tartani. Székelyföldnek van amit ünnepelni, Székelyföldnek kötelessége ünnepelni. Büszkék vagyunk arra, hogy falvaink ma is őrzik hagyományaikat. Él a népi kultúra, él a népviselet. Fontos, hogy a székelyföldi kulturális intézmények részt vegyenek a napokon, azok szervezésében – örömmel látom, hogy a megye különböző települései is szívesen vállalják ezt a feladatot. Érdemes eljönni a Székelyföldre ezekben a napokban, mert itt mindenki otthont talál magának. A fiataloknak érezniük kell, hogy mennyire fontos a népviselet viselése, akár a hétköznapokban is. Minél inkább őrizzük a hagyományainkat, annál erősebbek leszünk, ez a jövő. Az összetartásban, összefogásban, a népi kultúrának a felszínre hozásában, megőrzésében van a Székelyföld jövője.
Csép Éva Andrea megyei tanácsos hozzátette: – Ünnepnap a mai, hiszen minden olyan esemény, amelyben örökségünk felett ülhetünk örömünnepet, piros betűkkel vésődik be nemzetünk kalendáriumába. "Székelyföld nem létezik" – az ilyen és ehhez hasonló kijelentések hallatán a düh, a múltba és annak fájdalmaiba való kapaszkodás lesz úrrá rajtunk, és talán mi is mondjuk: "Székelyföld nem Románia!" Pedig Székelyföld Románia. Az ezzel ellentétes kijelentéssel soha nem tudjuk megmutatni senkinek, és ezzel mi szorulunk hátrányba. Okulnunk kell Máramaros példájából, el kell helyeznünk Székelyföldet az ország turisztikai térképén. Ahhoz, hogy a külföldiek megértsék, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, valakinek meg kell mutatnia azt, hogy honnan jöttünk. A nyitás nem veszélytelen, de nyitás nélkül nincs megértés, megértés nélkül pedig nincs elfogadás. El kell jutni odáig, hogy a másik fél ránk csodálkozzon. És itt nem kompromisszumról van szó, hanem egy olyan win-win helyzetről, amelyből mindenkinek haszna származik. A Székelyföld Napok erre tesz kísérletet. Maros megye eddig csak belekapcsolódott a rendezvénysorozatba, de idéntől három az igazság: Hargita, Kovászna és Maros megye összefogott egy olyan rendezvénysorozat érdekében, amely mindnyájunk lelkét, elméjét és közösségünk identitását gazdagítja. A más kultúra szülötte megismer minket, ránk csodálkozik, majd megért és elfogad. Olyan kapcsolati háló kialakulásának melegágyai ezek a közös munkák, amelyek már önmagukban is nyereségesek. És nem csak mással, hanem elsősorban önmagunkkal, a közösségünkkel kell megtanulnunk együtt élni, mert egyedül kevesen, de együtt mindenre képesek vagyunk – mondta Csép Éva Andrea, majd az aznap délutáni konferencia két előadója lépett a színpadra és összegezte röviden értekezéseit.
Asztalos Enikő alapkérdése az volt, hogy miben különbözik a Maros megyei székely viselet a többi megye népviseletétől? – Eredetileg a Népújság Harmónia című rovatába kérték ezt a kutatást. A székely ruha Maros megyében tájegységenként más és más, illetve teljesen különbözik az udvarhelyszéki vagy csíkszéki viselettől. A népviseletet 1867-től számítjuk. A női viseletnek két nagy korszaka van, az első szakasz az első világháború végégig tartott. Ez a hosszú ruhás viselet, sokan máig ezt őrzik: például a Küküllőmente Aranyosszék melletti vidékére jellemző. A Hargitától nyugatra hímes rokolyákat (marosszéki), attól keletre csíkos szoknyákat találunk. Az első világháborút követően a szoknya szárközépig megrövidült, a férfiviseletben megőriztük a harisnyát.
Dr. Barabás László utóbbiról beszélt. – A délutáni konferencián a viseletek szerkezeti elemei mellett a viselés funkcióját is hangsúlyoztuk. Ez egy jelrendszer volt, rangjelzés. A férfiak harisnyája egy igen régi, európai viseletdarab, amely a székelységet elkísérte egész ittléte során. Ilyen nadrágot sokfelé viseltek, de a székelység történetében volt egy mozzanat: az, amikor Mária Terézia megszervezte a székely határőrséget. Egyértelmű okok miatt a bő szárú harisnyát be kellett tűrni a csizmába, az inget a harisnyába. Mindez egyenruhává vált, és a katonáskodó nemesség lovaglónadrágja után kialakult ez a harisnyaviselési mód. A szegője a határőrezredek színéhez kapcsolódott. A marosszékieké kék volt. A zseb és a vitézkötés későbbi fejlemény – aki zsebes, vitézkötéses harisnyát készíttetett, módosabb volt, de mindez az életkort is jelölte. A fiataloké például szűk kellett legyen. Maros megye bizonyos vidékeire nem is jutott el a zseb, illetve a vitézkötés. Sokféle változata volt: ünnepi, hétköznapi és egy munkaharisnya. Télen- nyáron viselték. A priccses nadrágra való felcserélődése az 1920-as évekre tehető. A munkaruha-harisnyákat elhagytuk, az ünnepi és hétköznapi megmaradt. Etnikai identitást fejez ki, expresszív kifejező-eszköze a székelységnek. A táncházmozgalomhoz hasonlóan a népviseletkultúrát is divattá, a mai ember által elfogadhatóvá kellene és lehetne tenni – mondta az előadó, majd Barabási Attila Csaba adott át emléklapokat a megjelent népviseletbe öltözötteknek, Vajdaszentivány, Maros-szentkirály, Nyárádgálfalva, Mezőpanit, Erdőszentgyörgy, Csíkfalva, Backamadaras, Ákosfalva, Nyárádmagyarós, Nyárádselye, Mikháza, Körtvélyfája, Sóvárad, Szováta, Kibéd, Marossárpatak, Jedd, Küküllő-dombó, Magyarsáros, Vámosgálfalva, Szászcsávás, Bonyha, Hármasfalu, Gyulakuta, Rigmány és Nyárádszentimre képviselőinek.
A hangulatos, nívós est második felében az autentikus néptáncé és népdaloké lett a főszerep: a Maros Művészegyüttes, a Bekecs és a Napsugár néptáncegyüttesek, illetve Szőlősi Katalin és Kásler Magda előadók madarasi, nyárádmagyarósi, vajdaszentiványi, nyárádmenti, küküllőmenti táncokat és népdalokat adtak elő – a közönségsiker nem is maradt el.
Kaáli Nagy Botond Népújság (Marosvásárhely)
2017. február 16.
Utcanévtáblák: hatásos a megfélemlítés
Alig néhány személy rendelt kétnyelvű utcanévtáblát azoktól a civilektől, akik a tétlenkedő marosvásárhelyi városháza helyett felvállalták az utcák kétnyelvűsítését. A helyi rendőrség két évvel ezelőtti hadjárata megtette a hatását: a magyarok félnek ujjat húzni a hatóságokkal. 
A Kétnyelvű utcanévtáblákért nevet viselő civil mozgalom január második felében meghirdette újabb akcióját, amelynek lényege, hogy a lakóházak tulajdonosai kétnyelvű táblákat szereljenek ingatlanjaikra. Kezdeményezésükkel a civilek ismételten a hatósági mulasztásra próbálják felhívni a figyelmet, és pótolni akarják azt. A helyhatósági törvénnyel, a Románia által is aláírt és ratifikált kisebbségi nyelvek chartájával, valamint Marosvásárhely magyarságának igényeivel dacolva a város polgármestere, Dorin Florea mindmáig ódzkodik maradéktalanul életbe ültetni a jogszabályt. Megkeresésünkre Cosmin Blaga polgármesteri szóvivő azzal próbálta kimenteni az elöljárót, hogy utasítására tavaly 527 új, kétnyelvű tábla került ki a város utcáira. Nem állt módunkban ezeket megszámolni, azt viszont tudjuk, hogy a szám rendkívül csalóka. Ugyanis a több mint félezer táblából legalább százat a Gheorghe Dojanak is nevezett, több kilométeres Dózsa György utcában függesztettek ki. Szintén jelentős mennyiségű új tábla került a szintén szokatlanul hosszú Tudor Vladimirescu utcába. A valós kétnyelvűség mindössze a Belvedere negyedben valósult meg, ahol a világvárosok neve valóban két változatban, románul és magyarul jelenik meg.
Elfogyott a türelem
A nyelvi jogokért küzdő civilek megelégelték a marosvásárhelyi városházának a kétnyelvű utcanévtáblák ügyében tett folyamatos ígérgetéseit, január második felében újraindították a kétnyelvű táblák gyártását. A Civil Elkötelezettség Mozgalomból (CEMO) kilépett Károly Ferenc úgy érzi, 2016-ban az önkormányzat hiába különített el tetemes összeget a költségvetésből, a hivatal időhúzásra játszik. A Facebookon meghirdetett táblakészítési akcióra eddig öt utcából harapták rá: az első jelentkező a Beszterce utcában lakik, a többi megrendelő a Szabadság, a Szebeni-havasok, a Kalapács és a Vihar utcában.
Károly Ferenc azt reméli, hogy minél több marosvásárhelyi magyart sikerül megmozgatnia. Az ügy érdekében az elszánt civil aktivista otthoni címét is közzétette: a Tompa Mihály (Govora) utca 4. szám alatti lakására naponta 9 és 19 óra között lehet bekopogtatni. A táblák darabja 20 lejbe kerül.
Eltántorított magyarok
A fiatalember csak azt sajnálja, hogy míg két évvel ezelőtt szinte özönlöttek a rendelések, ma egyre kevesebb marosvásárhelyi magyar bátorkodik kétnyelvű táblát szerelni a házára. „Sajnos a két évvel ezelőtti rendőrségi terrorhadjárat hatalmas kárt okozott, aminek következményei még mindig érződnek” – állítja, miközben Valentin Bretfeleannak, az önkormányzati alárendeltségbe tartozó helyi rendőrség igazgatójának akciójára utal. Mint emlékezetes, a rendőrparancsnok fenyegető levelet küldött ki minden olyan lakónak, aki házi gyártmányú kétnyelvű táblát szerelt vagy szereltetett házára. A rendőrfőnök 30-tól 50 ezer lejig terjedő pénzbírságot helyezett kilátásban, amennyiben az érintettek nem távolítják el a táblákat. Bretfelean akkor azzal magyarázta akcióját, hogy városrendészeti káoszhoz vezethet, ha mindenki azt függeszt ki háza falára vagy kerítésére, amit éppen akar. Szerinte nem helyes, hogy a típustáblákat egyesek másfajta táblákkal helyettesítsék vagy pótolják. A rendőrség egyetlen olyan tulajdonost sem szólított fel, aki esetleg csak román nyelvű feliratot szereltetett portájára. Pedig ilyenből is legalább egy tucatnyi van – éppen a helyi rendőrség utcájában.
Noha a büntetés elmaradt, 2015-ben sokan levették magánházaikról a kétnyelvű feliratot, és a kedvező bírósági ítélet nyomán sem hajlandók azt visszahelyezni. „Újabban mi szoktunk bekopogni a lakókhoz. Elbeszélgetünk velük, biztatjuk őket, és emlékeztetjük arra a jogerős törvényszéki döntésre, amely kimondja, hogy az utcanévtábla nem reklámtábla, szerelése pedig nem tiltott. Sajnos a legtöbb felkeresett személy még így is tartózkodik, nem meri felvállalni anyanyelvét. Még nagyobb a félelem és a bizalomhiány, mint két évvel ezelőtt” – panaszolja Károly. Szerinte a megszólítottak többsége már a jogerős bírósági ítéletben sem bízik, annál inkább retteg a rendőrség ellenőrzésétől.
Kincses: rendőrségi hozzá nem értés
A tavaly született törvényszéki ítélet szerint a rendőrségi eljárás, bár a törvényesség látszatát keltette, törvény értelmezése lényegében a hozzá nem értés és a visszaélés mezsgyéjén mozgott. „Azért is kedvező az ítélet, mert ha ennek ismeretében a rendőrfőnök újrakezdi a kétnyelvű utcanévtáblák elleni harcát, nem úszhatja meg büntetőjogi felelőségre vonás nélkül, hisz egyértelmű, hogy inkompetens módon vagy rosszhiszeműen értelmezte a törvényt” – állítja a tetemes bírsággal megfenyített személyek ügyét felvállaló Kincses Előd, aki szintén arra bíztatja a vásárhelyi magyarokat, hogy nyugodtan függesszék ki a civilek által készített kétnyelvű táblákat. 
Még egy kis türelmet kérnek
Lapunk arra is kíváncsi lett volna, hogy az RMDSZ mit tesz annak érdekében, hogy a lakók ne saját pénzükön gyártassanak és szereltessék a táblákat, és miként próbál érvényt szerezni a törvénynek és a tanácsi határozatnak, amely a polgármesteri hivatalt kötelezi erre. Tavaly több mint egy millió lejt különítettek el a helyi költségvetésből különböző feliratok kihelyezésére. Csíki Zsolt önkormányzati frakcióvezető belátta, hogy jelen pillanatban a római katolikus iskola körül kialakult bonyodalom tisztázása emészti fel az RMDSZ-politikusok minden idejét és energiáját, most ez az egyes számú prioritás. „Ez nem azt jelenti, hogy a kétnyelvű utcanévtáblák ügye nem foglalkoztat, de egy kicsit félretettük, most az iskola és több mint négyszáz diákjának helyzetét kell megoldanunk. Ráadásul a szociális támogatásokkal is gondok vannak, az idei költségvetést is meg kell szavaznunk, szóval pörögnek az események, alig érjük utol magunkat” – mondta lapunknak. A városháza szóvivője, Cosmin Blaga szerint azonban nincs ok aggodalomra, a táblagyártásra és -szerelésre kötött szerződés 2017 szeptemberéig érvényes. Mint mondja, a költségvetés elfogadása után hamarosan újraindulhat a tavaly nyáron abbamaradt akció.
Eredeti értelmezésben a charta
A román közigazgatási törvény azokon a településeken írja elő a kétnyelvű feliratozást, amelyeken egy kisebbség számaránya meghaladja a 20 százalékot. A törvény nem rendelkezik külön az utcanevekről is. Románia azonban 2008-ban olyan formában ratifikálta az Európai Kisebbségi és Regionális Nyelvek Chartáját, amelyben vállalta, hogy a hagyományos kisebbségi helyneveket is használja. A charta szakértői a legutóbbi, 2012-ben készített Románia-jelentésben kitértek arra, hogy a helyneveken nem csak a településnevek értendők. Konkrét példaként említették, hogy nem elégséges az utcák román megnevezése után odaírni a magyar „utca” szót, mint ahogyan Dorin Florea polgármester próbálta kicselezni a jogszabályt, az utca nevét is ki kell írni a kisebbség nyelvén. Ezzel szemben a Marosvásárhely körüli települések közül többen is, mint például Marosszentgyörgyön, Koronkán, Jedden és Marosszentkirályon, ott díszelegnek a valós kétnyelvű táblák. Utóbbi két községben a román nemzetiségű polgármester idejében kerültek ki. Hasonló a helyzet a Bihar megyei Élesden, illetve a Kolozs megyei Tordán vagy Besztercén, ahol a magyarság aránya nem éri el a 20 százalékot. Míg az előbbi kisvárosban az aktuális román utcaneveket fordították magyarra, Torda és Beszterce belvárosában a történelmi megnevezések jelennek meg egy-egy más színű táblán. 
Szucher Ervin
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2017. június 21.
Elcsendesültek az iskolák
A hét végén lezárult a tanév, elcsitult a diákzsivaj az iskolák udvarán. A tanintézmények egy részéből pénteken, máshol már egy héttel azelőtt elballagtak a végzős nyolcadik osztályosok.
„Az idő, amit talán máig jóformán nem éreztetek, ma titeket szólít. Amiről mostanáig azt hittétek, hogy csak másokkal történhet meg, az elkerülhetetlen bizonyosság lett” – figyelmeztette az elballagó diákokat Csíkfalván Balogh Tünde igazgató, Kerekes József lelkész pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy ha egy ajtó becsukódik, egy másik nyílik meg. „Ahol az ember egyszer gyökeret ereszt, ahonnan legmélyebb önmaga származik, ott mindig biztonságra, otthonra talál. Ez az iskola volt második otthonotok éveken keresztül, jelentsen hát gyökeret egy életen át! Szárnyaitok megerősödtek az elmúlt évek alatt. Próbáljátok most ki őket! Röpítsenek magasra titeket! A középiskola új helyet és új lehetőségeket rejt magában, ahol felfedezitek magatokban a tehetséget, tudást. Ez az első lépcsőfok az Élet, a felnőtté válás felé” – üzente a végzős diákoknak Balogh István polgármester.
A megye számos iskolájában már egy héttel korábban elballagtak a nyolcadikosok, máshol múlt csütörtökön és pénteken. Néhány vidéki iskolában utánanéztünk annak, hány diákkal működtek a nyolcadik osztályok. Nyárádszeredában 78, a szovátai Domokos Kázmér iskolában 52, az S. Illyés Lajos Általános Iskolában 47, Erdőszentgyörgyön 30, Gyulakután 27, Ákosfalva községben 25, Kerelőn és Kerelőszentpálon 22, Búzásbesenyőben, Makfalván és Lukafalván 19-19, Jedden és Székelyszentistvánon 17-17, Nyárádköszvényesen és Balavásáron 15-15, Nyárádremetén, Csíkfalván, Karácsonyfalván és Szénaverősön 14-14, Székelysárdon és Somosdon 13-13, Jobbágytelkén, Koronkán, Kenden és Sóváradon 12-12, Nyárádmagyaróson és Nagyteremiben 9-9, Kelementelkén és Márkodban 8-8, Nyárádgálfalván 6, Szentháromságon és Bözödön 4-4 nyolcadik osztályos járt iskolába, míg Kebeleszentiványon egyetlen tanuló.
Nem szabad nem meglátni az érem másik oldalát sem, hisz az örömbe üröm is vegyül minden évben. Kérdésünkre kiderült: nem mindenki kezdte el hétfőn az országos felmérő vizsgákat, hiszen vannak olyan tanulók, akiknek a nyár még tanulnivalót és a pótvizsga izgalmát is tartogatja, de akad osztályismétlő és egy lezáratlan helyzetű diák is a megkérdezett tanintézetekben. Nagyteremiben, Nyárádmagyaróson, Márkodban, Makfalván, Székelyszentistvánon és Búzásbesenyőben minden diák megméretkezhet a héten zajló vizsgákon, míg Nyárádgálfalván a végzősök több mint fele, Ákosfalva községben 48, Csíkfalván és a szovátai Domokos Kázmér iskolában 43, Jedden 35, Gyulakután 30 százalék nem jelentkezhetett rá.
GLIGOR RÓBERT LÁSZLÓ Népújság (Marosvásárhely)
2017. augusztus 4.
Szakterülete: gyülekezeti lelkipásztor
Ötvös József vártemplomi lelkipásztor augusztus 6-án, vasárnap kibúcsúzik a gyülekezetből, s 41 év szolgálat után nyugdíjba megy. Négy gyülekezeti helyen szolgált, vezetői tisztségeket töltött be az Erdélyi Református Egyházkerületben, hangját jól ismerjük a rádiós istentiszteletekből is. Szolgálati helyeiről, az egyház és lelkipásztor helyéről és a terveiről beszélgettünk vele.
– Melyik volt az első szolgálati helye és mit tapasztalt ott?
– 1977. március 1-jével kezdődően helyeztek ki Görgényszentimrére, amikor Nagyszebenben voltam magiszteris diák, és erdélyi egyháztörténelemből szerettem volna doktorálni. Az a pár hónapos ottlét életem egyik nagyon szép időszaka volt, hiszen Nagyszebenben akkor még elég sok szász élt, és különös élmény volt ott élni, tanulni. Amikor kézhez kaptam a kinevezést, kinyitottam a bibliaolvasó kalauzt, s a következő vasárnapra ez volt az alapige: Te pedig menj el, és hirdesd az Isten evangéliumát. Ezzel indultam 41 éve, 1977. március 4-én, a földrengés napján.
Görgényszentimre egy ún. missziós egyházközség volt, ahol aztán javítottunk két templomot, építettünk egy új imaházat, majd később családot alapítva már nem tudtam folytatni tanulmányaimat. A 90-es évek elején ugyan még visszatértem az egyháztörténeti tanulmányozáshoz, de a teljes gőzzel végzett lelkipásztori munka mellett erre igazán nem volt már idő. Addigra már „szakosodtam”: gyülekezeti lelkipásztor lettem.
Görgényszentimrei éveim alatt sok kedves, érdekes élményben volt részem. 1977-ben még egy sajátos polgári közösség élt ott, ahol legalább 40 értelmiségi lakott. Ott működött Erdély legjobb erdészeti középiskolája, a faluban lakott a gyógyszerész és az orvos családostól, s mindez érződött, meglátszott a helyi közösség életmódjában, gondolkodásában. Akkor odatartozott a tiszta magyar lakosságú és többségében római katolikus vallású Görgényüvegcsűr, s egy félév múlva hozzácsatolták Alsóidecset is. Akkor ott egy sajátos és példaértékű ökumenikus egyházi élet volt. Az ott élő szászokkal és románokkal sokkal közvetlenebb volt az ökumenikus kapcsolatunk, mint akár most itt, Marosvásárhelyen a magyar felekezetekkel. Minden hónap második és negyedik vasárnapján szolgáltam Alsóidecsen abban a templomban, ahol 10 órakor az ortodox pap prédikált román nyelven, 12-kor a szász evangélikus németül és 2 órakor magyar nyelvű istentisztelet volt a reformátusok részére. Két utóbbi alkalomkor ugyanaz volt a kántor, a református gondnok szász felesége, akik nyolc gyermeket neveltek.
– Az úgynevezett büntetőhely után jó nagy lépés lehetett a város tövében levő Jedd.
– Jedden előttem egy nagyon jól képzett lelkipásztor volt, Ady József, akire egykor majdhogynem irigyek voltak a kollégisták, mert 7-es kollégistaként minden versenyt megnyert a marosvásárhelyi református kollégiumban. Egyetemi végzése után nemsokára Jeddre került, és egész életét ott élte le. Amikor nyugdíjba készült, felmerült annak ötlete, hogy lelkipásztor fia jöjjön oda utána, de a gyülekezet emiatt kettészakadt, s így sem meghívás, sem pályázat útján nem sikerült lelkipásztort választani. Engem az egyházmegyei közgyűlés választott meg, és nevezett ki oda. Ez a fajta papválasztás nagyon ritka az egyháztörténelemben. Igazából Csiha Kálmán esperes felesége, Nagy Emese kolléganő javasolta nekem a jeddi szolgálatot, hivatkozva arra, hogy elég nyugodtnak lát engem az ottani helyzethez.
Tizenegy évig szolgáltunk Jedden, és – többé-kevésbé – végig érződött egyfajta rendezetlenség, lehetett tudni, ki hova tartozik. Egyébként mindkét félhez tartozók nagy része kedves volt hozzánk, de 11 évi ottlétünkre rányomta bélyegét a kezdeti meghasonlás.
A jeddiek akkor piacos emberek voltak, és így vasárnap délelőtt nem volt istentisztelet, de azért rendesen megszólalt délelőtt a három harangszó. Még a múlt század 80-as éveiben történt, hogy egy ilyen vasánap délelőtti két harangszó között láttuk a harangozóval, amint Kicsijeddről – ez a falu város felőli része – 10-12 ember ünneplőbe öltözve jön a templomba. Gyorsan átöltöztem, vettem a Bibliát és megtartottuk a vasárnap délelőtti istentiszteletet. A végén kíváncsian kérdeztem meg, mi történt ezen a vasárnapon, hogy eljöttek templomba? Kénesi János elég szabadszájú presbiter válaszolt: ha nekünk ma muszáj feljönni Kicsijeddről a faluba szavazni, akkor mi először az Istenhez jövünk, s csak utána a párthoz. Aztán négy évig újból nem volt vasárnap délelőtt istentisztelet, de a harang szólt.
Még egy érdekessége volt a jeddi szolgálatunknak. Akkor elég sok gyermek volt a faluban, és nagyon hűségesen jártak vallásórára. 1989 után minden vasárnap délelőtt tartottunk gyermek-istentiszteletet, ahol palást nélkül szolgáltam. Hollandiából kapott vallásos kifestőket osztottunk ki, s azokat a következő vasárnap visszahozták, kifüggesztettük stb. A kisebbekkel még a szülők is eljöttek, egy páran ott maradtak, s erre a közösségre alapozva utódomnak, Márton Csabának sikerült bevezetni a délelőtti istentiszteletet.
– Jedd után Marosvásárhely, a közeli cserealjai gyülekezet következett.
– A cserealjai gyülekezetet Csiha Kálmán esperes létesítette, s mivel a Tudor negyedhez Jedd volt legközelebb, ezért engem kért meg a beszolgálásra. Az istentiszteletek épp 30 évvel ezelőtt kezdődtek el, a Pécsi Vilma nénitől vásárolt ház első két szobájában. Amikor már nem fértünk el, kivertek egy másik közfalat, s Pécsi néni költözött hátrább a lakásában. Első lelkipásztorának Varga Lászlót választotta meg a gyülekezet, aki nagyon szép munkát végezve, egy mozgalmas gyülekezeti életet szervezett meg, s nyugdíjazása után – mivel engem már jól ismertek – meghívtak. Itt született meg harmadik fiunk, itt jártak óvodába, iskolába, és itt kezdődött el kapcsolatom a rádiózással és az újságírással. Aztán odakerült Berekméri Melinda és Papp Béni, s ez a hármas nagyon jó összhangban tudott együtt dolgozni.
Kedves emlékem, amikor 167-en konfirmáltak, a televízió magyar adásában láttam meg, hogy még az úton is álltak, hallgatták az igehirdetést, és 1038-an vettek úrvacsorát. Akkor Varga László elődöm – akivel egyébként együtt osztottuk az úrvacsorát – kedves irigységgel állapította meg: az lett volna nekem is a vágyam, hogy egyszer legalább ezer embernek osszak úrvacsorát, s ha nem is az én időmben, de sikerült. A cserealjai református gyülekezet az eléggé román többségű lakónegyedben egyfajta magyar központ lett, ahol mai napig nagyszerű ifjúsági munka folyik. Hét évig voltam ott lelkipásztor, s ennyi idő alatt ezer fiatal konfirmált.
Ennek egyik kedves és megható utóélete lett, hogy 15 év alatt a Vártemplomban több cserealjai menyasszonyt eskettem, mint vártemplomit.
– Az elmúlt 15 szolgálati évet vártemplomi lelkészként töltötte el.
– 2000-ben megválasztottak esperesnek, s akkor 60.000 lélek, 63 gyülekezet tartozott az egyházmegyéhez. Tudván azt, hogy a Cserealján két nagyszerű lelkipásztor van, én teljes erővel az esperességre koncentráltam, majd megválasztottak egyházkerületi missziói előadónak (generális direktornak), s inkább az utóbbi két tisztség meg szolgálat kötötte le időmet. 2002-ban hívtak meg a Vártemplomba, de akkor már igazán nem tudtam megélni a gyülekezeti lelkipásztori hivatás, szolgálat átélését úgy, mint az előbbieknél. Nagyon sajnálom, hogy a Vártemplomban nem tudtam igazán gyülekezeti lelkészként bekapcsolódni az egyházközség életébe. Utóbb úgy látom, azért történt mindez, mert esperesként és misszió előadóként nagyon foglalt voltam, sokat utaztam Erdély-szerte meg külföldön is, így legtöbbször csak a vasárnapi istentiszteleteken találkoztam a gyülekezeti tagokkal, ami azonban nem elég.
– Hosszú évekig az egyházkerület missziói előadója volt, meséljen erről is.
– Nekem megadatott, megláthattam és átélhettem, hogy egy pár évtized alatt milyen sokat változott az egyház szolgálata az erdélyi magyar közösségben, és nagyon megváltozott a lelkipásztor megítélése is. Sokszor hivatkozunk a két világháború közötti egyházi és társadalmi életre, úgy hiszem, mindez nem is véletlen, hiszen nagyszerű, értékes embereink voltak akkor, felekezetre való tekintet nélkül, például: Makkai Sándor, Balázs Ferenc, Bánffy Miklós, Kós Károly, Bartalis János, akik lelkipásztorok vagy főgondnokok voltak, és egykor ők voltak az erdélyi magyarság szószólói, vezetői. Amikor Trianon után itt kisebbségbe került a magyarság, akkor olyan felelős emberek álltak a közösség élén, akik tudtak vezetni, így az egyház egy fél lépéssel a társadalom előtt járt, mutatta az utat. Ez az idők folyamán megváltozott, most mintha a társadalom után menne, s nagy kihívás ma, miképpen tud közösségformáló erőként megmaradni.
Örömmel éltem és tapasztaltam meg, hogy az erdélyi magyar értelmiség, annak ellenére, hogy nincs ott minden vasárnap a templomban, nagy tisztelettel és felelősséggel tekint az egyházra. Sokszor éreztem, mennyire tisztelettel és elvárással beszélgetnek velem rádió vagy újságszerkesztőségben. Aztán szerencsés nemzedéknek tartom a miénket, hiszen előttünk nagyszerű lelkipásztori generáció élt: Csiha Kálmán, Bustya Dezső, Juhász András, Székely József, Fülöp G. Dénes stb, s nekünk jutott osztályrészül örökségük felvállalása, továbbvitele. Mi még szolgáltunk a kommunista időszakban, így van összehasonlítási alapunk, megláthattuk a különbséget. Akkor egy menedék volt az egyház, s nagy értéke volt a szolgálattevésnek, a szolgálattevőknek. Kilencven után más lett a helyzet, sőt egy ideig a ló túlsó oldalára kerülve, mintegy kirakatjellege lett az egyháznak, amikor még egy kopjafa vagy székely kapu állításkor is meghívtak áldást mondani. Úgy érzem, mára visszaállt az egyház tekintélye és küldetésének megélése, benne él nemzetmegtartó, közösségépítő szolgálata. A mai nemzedéknek is példaképekre van szüksége, s valahogy az egyház felől várják ezt, ezért családom szolgálatom mellett állt megértéssel. Itt jegyezném meg: hihetetlenül nehéz és fontos ma a lelkipásztor feleségek munkája, a papi család szép élete, főleg falusi gyülekezetekben. Ezért is kell a lelkipásztor családnak helyben lakni.
– Milyen tervei vannak a nyugdíjas évekre?
– Szeretném folytatni az elkezdett reformáció sorozatot, amely a marosvásárhelyi protestáns gyülekezetek életet mutatja be. Azonkívül félbe van két könyvem, amelyeket szeretnék befejezni. Megírtam már a szekus múltról szóló könyv 35 fejezetét, hiányzik még hat fejezet. Hosszú távon pedig szeretném megírni, hogy mit éltem át én, aki egy érdekes falusi közösségből, egy tiszta erkölcsű erdélyi faluból bekerültem a sportiskolába, majd Kolozsvárra a teológiára. Lelkipásztori szolgálatom alatt nagyon szép karriert, ha szabad így mondani, futottam be, hiszen a magyar parlamentben Kövér Lászlónak is prédikáltam, vagy nagykövetekkel vacsoráztam az egyházkerület képviseletében. S ebben a szép karrierben sok szépet láttam, az egyház sok szép értékét, s azt is tapasztaltam, hogy a világ az egyházra pozitívan néz. Sokkal több kedves, örömteli élményem van, mint szomorú vagy bosszús.
Simon Virág / liget.ro
2017. augusztus 24.
Emlékező alkotók – erdélyi életutak
Kedei Zoltán Vár-lak-beli műtermében találkozhattunk augusztus 18-án ismét. Ötvös József vártemplomi lelkész-esperes, az Új Kezdet című református kiadvány felelős szerkesztője, közíró és Kiss Székely Zoltán költő-tanár, közíró voltak a vendégeink. Ötvös József nemrég tartotta utolsó istentiszteletét a Vártemplomban, formailag nyugdíjba vonult. De tud-e egy lelkész nyugdíjba vonulni? A lelkész a hivatást elhivatásnak érzi, igent mond az isteni hí- vásra, jellemével, egész lényével, cselekedeteivel, szavaival élete végéig jó pásztor módjára pásztorolja híveit. Ez a hivatás nem szűnik meg a papi palást levetésével. Ötvös József munkásságát népe és szűkebb pátriája, az erdélyi magyarság szolgálatában töltötte. Tette ezt több mint négy évtizeden át, lelkipásztorként, esperesként, missziói elő- adóként, és jelentős szerepet vállal egyházi és közíróként. A Felső-Maros mente – Székelyföld-Mezőség találkozásánál született 1952. augusztus 27-én, Pókában. „Ma a Mezőség települései között sorolják fel, amit gyermekkoromban nemigen tudtunk, de Wass Albert és Kallós Zoltán óta büszkén vállaljuk mezőségi voltunkat.” Földműves család gyermekeként mindvégig a szülőföld és nemzete elkötelezettje. Elemi iskoláit Pókában, a középiskolát a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceumban végezte. Ezek az évek alakították jellemét, határozták meg egész tevékenységét. Teológiai tanulmányait 1971–1976 között végezte Kolozsváron. Itt érett be a szülőfalu, a család, a marosvásárhelyi iskolai évek ötvözetéből származó gyümölcs, mellyel útnak indították Ötvös Józsefet. Gyümölcs, ajándék és hagyaték, ami a tálentumok megsokszorozására kötelezte. „Lelkipásztori szolgálatom helyei egy szép erdélyi életút nyomai” – vallja. Görgényszentimre, Görgényüvegcsűr, Alsóidecs, Jedd az akkor hozzá tartozó Marosagárd, Kebele és Kebeleszentivány falvakkal, majd a marosvásárhelyi Cserealja egyházközség és 2002-től a marosvásárhelyi Vártemplom – ezek a gazdag életút állomásai. A gyülekezeti tagok száma változó volt, a görgényüvegcsűri néhány oda férjezett református asszonytól egészen a cserealji ezres létszámú közösségig. Szívesen mesél a kezdetekről, lelkészként és családfő- ként egyaránt. Már házasságkötése is egyfajta szálka lehetett a hatalom szemében, hiszen feleségének édesapja ’56-os elítélt – Kacsó Tibor, néhai Csiha Kálmán püspök, Páll Lajos festőművész-költő, Dávid Gyula irodalmár egykori rabtársa. Régi történetek elevenednek meg, huszonöt évi fogságra ítélt apósa és társai kifogyhatatlan, keserű emlékei, melyeket fiatal lelkészként receptíven hallgatott. Hogyan lehetett kibírni, hogyan lehetett együtt élni a huszonöt év tudatával? „Úgy gondolták – mondja –, az eltelt huszonöt év alatt háromszor változott a hatalom, így lesz talán a következőkben is, és valamelyik hatalom csak kiszabadítja őket.” Gyermekei névadásában is a tudatos belső ellenállás jelét fedezzük fel: Koppány Bulcsú, Ajtony Atilla, Tétény Álmos – ősmagyar nevek, melyek szimbolisztikája mindnyájunk számára értelmezhető. Közíróként is jelen van, Hétköznapok, ünnepnapok, emléknapok című kötete 2004-ben jelenik meg Kolozsváron, ez rádióban elhangzott beszédeinek, publicisztikai írásainak gyűjteménye; 2011-ben pedig az Ahol még magyarul szól a zsoltár címmel 33 református gyülekezetről szóló riportkötete. Ötvös József felelős szerkesztőként jegyzi a Vártemplom egyházi folyóiratát. „Az Új Kezdetet örököltem… rám testálódott… Azért merem dicsérni, mert egy olyan űrt tölt ki, egy olyan sajátos kiadvány, melyet nem kell szégyellni. A 210. számnál tart a lap. 2000-ben alapította Adamovits Sándor és Fülöp G. Dénes… Voltak hullámvölgyek, amikor nem tudtuk, lesz-e folytatás, mert a lap ráfizetéses, húsz oldalon jelenik meg, száz, fontosabb események alkalmával kétszáz példányban. Egyházi lapról lévén szó, a második oldalán a kezdetektől fogva egy-egy vers olvasható, nagyrészt vallásos versek, eleinte klasszikus magyar költőktől, de helyüket átvették a kortárs, erdélyi költők vallásos versei, például: Baricz Lajos, Nagy József Levente, Fülöp Kálmán. Elmélkedések, prédikációk, történelmi vonatkozású írások követik egymást, két évtized marosvásárhelyi, vártemplomi élete benne van… Amikor a kétszázadik számot szerkesztettük, elkészítettem a lap bibliográfiáját – egy nagy anyag –, és akkor döbbentem rá, hogy a 15 év alatt csupán öt vers ismétlődött… Kétszáz prédikáció, 100 oldalnyi történelmi anyag, még házigazdánkról, Kedei Zoltán festőművészről is van külön írás” – tárja fel előttünk a lap „titkait”. Az Új Kezdet Donáth-Nagy György műszaki szerkesztésében jelenik meg. Ötvös József az Új Kezdet antológiát is örömmel látná nyomtatásban. A másik vendég, Kiss Székely Zoltán is e táj fia, 1951. január 3-án született Marosvásárhelyen, és bár 1990-ben kitelepedett Magyarországra, otthonról gyakran jön haza Erdélybe. Jól ismeri minden zegétzugát, hisz biológiatanár, botanikus kutató. 1974-ben szerzett biológiatanári oklevelet Kolozsváron. Tanárként tevékenykedett Szőkefalván, Marosvásárhelyen, Gyermelyen, Budapesten és Szentendrén. Botanikai és tudománytörténeti kutatómunkát folytat, emellett rendszeresen közöl szaktanulmányokat napi-, heti- és havilapokban, többek között a Népújságban is. Külső munkatársa volt a Marosvásárhelyi Rádiónak. „Civilben” a versírással szemezett már fiatalon, a ’60-as évek elején. A vers felé terelgették: keresztapja, Paál Elek festőművész, Kapusi Ildikó, „bolyais” tanárnője, Cseke Gábor, Lázár László szerkesztők, Székely János, Lőrincz József költők. A kezdeti lelkesedést felváltja egy hallgatási időszak. 1997-ben ért meg benne újra az elhatározás, hogy: „amit én akarok elmondani a világról, azt csak én tudom elmondani úgy. Az igazmondás(oma)t nem hagyhatom másra. Hiszem, hogy az igazi vers menedék, menedék mások számára is. Bölöni Domokosnak köszönhetem, hogy erre rádöbbentett. Nos, azóta írok újra verseket”. 2008 óta közöl a Népújság Színes Világ mellékletében, a székelyudvarhelyi A Versben, az Erdélyi Tollban, az Erdőszentgyörgyi Figyelőben, a debreceni Tisztásban. „Én jelenleg Magyarországon élek, és itt is, ott is keresztre feszítik a nyelvet, megpróbálunk ezzel a teherrel élni…” Nem véletlen, hogy verseskötének címe Az anyanyelv keresztje (2015-ben jelent meg, Turcsány Péter gondozásában). Allegorikus cím. „Hallgattam évtizedeken át, felnőtt bennem a hallgatás. Ezt a saját magam köré épített hallgatást tördelem versekbe…” Kiss Székely Zoltán „körülbástyázza” magát a nagy elődök lírai útravalójával, ezt tapasztaljuk A természet kalendáriuma című népszerű sorozatában, és ennek jegyében született az Áprily Lajos tiszteletére írt versciklus, vagy Bolyai János, József Attila, Reményik Sándor emlékének megidézése. A szülőföld vonzásában alkot, ez az érzelem végigkíséri líráját, néhol fájdalmas, másutt öniróniával fűszerezve szövi lélekfonalát verseiben. „Megérkeztem megint. Itthon vagyok/ ebben a kifosztott tájban.” (A Székely körvasúton 2014-ben) Erdélyi sorskö- zösséget vállal, vallomásszerűen írja: „Sorsom a megmaradás, nem tűnök el.” (Címerem) A délután ünnepi fényét emelte a találkozás elején Kilyén Ilka színművésznő előadásában Áprily Lajos A Fejedelemhez című költeménye, majd Áprily Tetőn című, Kós Károlynak ajánlott verse, és a kései utód Tetődön – három emberöltő távolából Áprily Lajosnak című lírai reflexiója. Zárásként a költő felolvasta Csak fehérbe öltözötten című költeményét, és könyvét dedikálta olvasóinak
Doszlop Lídia / Népújság (Marosvásárhely)
2017. november 11.
„Ezt az életet csak akkor, csak ott és csak úgy lehetett megélni”
Születésnapi beszélgetés a 65 éves Ötvös József református lelkésszel, egyházi íróval
– „Kis Bécsben”, azaz a mezőségi Pókában született. Miért nevezték így a falut? Kérem, meséljen szülőföldjéről.
– A szülőföld igazi nagy értéke a jellemformálás és az örök menedék. Általában csak később – vagy sosem – vesszük észre, mekkora szellemi és lelki kincset örököltünk a szülőföldtől: szokást, nyelvjárást, viselkedést és magatartást kialakító példaképeket, s mindez legtöbbször nem is tudatos. Meglettebb koromban boldogan fedeztem fel életfelfogásomban pókai gyermekkori hatásokat, amelyek fél évszázaddal azelőtt észrevétlenül épültek be egyéniségembe. Életem nagy részét úgy éltem meg, mint akinek három szülőföldje van. Meglehet, minderre azért is volt szükségem, mert mindhárom szülőföld kisebbségi létre predesztinált. Nekem Erdély a szülőföldem, mert így bennem él egy ország, egy haza, egy semmi mással össze nem téveszthető szép világ. Második szülőföldem – mondhatnám – szűkebb: az erdélyi Mezőség. Gyermekkoromban talán lekicsinylőnek, pejoratívnak hallottam a szomszédos Székelyföld vagy a büszke Maros mente mellett. Fel kellett fedezni, meg kellett ismerni és meg kellett találni benne az igazi, egyedi szépségét, sajátos világát, s jobban megismerve le mertem írni a következő mondatot: „itt még a sár is szebb, mint más tájékán a világnak”. Pontos szülőföldem az erdélyi, mezőségi Póka, amelynek „Kis Bécs” elnevezését édesapámtól hallottam először. Emlékeim szerint Szőcs István író a Hét évkönyv egyik cikkében azzal magyarázza ezt a furcsa, nagyon kedvemre való megnevezést: Kis Bécs, hogy ott az egy főre eső kisnemes igen nagy számban volt jelen falunk lakosságához képest.
– Milyen volt a gyermekkora, mivel foglalkozott otthon, amíg nem került felsőbb iskolába?
– A múlt század hatvanas éveiben előnyös volt pókai tanárnak lenni, hiszen találó volt az autóbuszjárat a naponkénti 25 km-es távolsághoz. Így a kolozsvári egyetemen frissen végzett marosvásárhelyi tanárok szívesen választották Pókát, ha csak rövidebb időre is. Öt-hatodikos koromban az a Deé Nagy Anikó volt a magyartanárnőm, aki később a Teleki Téka igazgatója lett.
– Lelkésznek készült, de sohasem környékezte meg a versírás, a próza, vagy a publicisztika, amivel általában már a gimnáziumi években szokott „találkozni” a tehetséges tollforgató?
– Első irodalmi próbálkozásom éppen olvasmányaim alapján született. Az ember tragédiája után Benedek Elek meséi kerültek a kezembe, s el is határoztam, én megírom abban a tiszta, érthető és egyszerű stílusban a pókai ember tragédiáját. Mondanom sem kell, egy oldal után elfogyott a mondanivalóm… A versírás 18 évesen ihletett meg először… és utoljára. Az akkori divat szerint én is elküldtem az Utunkhoz Losonczy Levente álnév alatt. Akkor még azt gondoltam, az a név hangzatosabb az enyémnél, de volt ifjúságomnak ennél nagyobb tévedése is… A félelmetesen szigorú K. Jakab Antal „költői termékemről” azt nyilatkozta, hogy nagyon érződik rajtuk a középiskolás anyag hatása. Ismerve a szókimondó kritikust, ez ma is átmenő jegynek számít, de verset többet nem írtam.
– Szintén mezőségiként, otthonról tudom: a mezőségi embernek megtartó pillére a templom, az egyház, a lelki közösség – a tiszteletes úr pedig támasza, szinte azt kell mondjam, hogy védőszentje egy kis közösségnek. Ön hogyan emlékszik vissza ezekre a pókai viszonyokra?
– Sokévi távollét, erdélyi és Kárpát-medencei tapasztalat alapján értettem meg a pókai református templom szimbolikus és valóságos értékét, jelentőségét. A magyar, túlnyomórészt református faluban az új ideológia, a politikai hatalom háttérbe szorította az addig példát, szellemi nevelést és kultúrát adó kisnemeseket. Az így „lefejezett falunak” szüksége volt egy új, tiszta erkölcsű és értéket jelentő példaképre. A második világháború után az útkereső falu együtt építette fel új, harmadik református templomát, s akarva-akaratlanul ez lett az értéke, jelképe Pókának. Gyermekkoromban zsúfolásig megtelt a templom, még a falusi bajnokság hivatalos labdarúgó-mérkőzéseinek kezdő időpontját is ahhoz kellett igazítani, mert a legények először templomba mentek, s csak utána a futballpályára. Mintha történelmi küldetésének gyönyörűséges terhére érzett volna rá az a falu: míg tőlünk északra a nagy múltú Nagyercsében teljesen elfogyott a magyarság, Toldalagon és Unokán megszűnőben van a magyar közösség, a templom jelképes őrállóként áll és él.
– Mi következett az otthon elvégzett 8 osztály után?
– Említettem, szerencsés pókai nemzedék tagjának vallom magunkat, még akkor is, ha taníttatásunk, tanulásunk következményeként elhagytuk a falut, és ma lefelé menő, kiöregedő település. Mint földműves szülők gyermeke, belenőttem a kaszálásba és az állatok gondozásába. Még ma is kézi kaszával kaszálom le az udvaron a füvet, meg tudom verni a kaszát. Mezőgazdasági szakközépiskolába készültem nyolcadikos koromban, de tavaszszal egykori magyar- és matematikatanárom eljött hozzánk és szüleimet meggyőzték: küldjenek a Bolyai Farkas Líceumba tanulni. Igen, akkor még ilyen felelősséget éreztek és hordoztak magukban nemzetünk napszámosai. Édesapám azt kérdezte: egy egyszerű pókai fiú megbírja-e a Bolyai iskolát? Próbaidőre bevittek a Bolyaiba, beültettek a nyolcadik osztályosok közé, és ugyanúgy feleltettek, mintha ott jártam volna az 1–8. osztályt. Aztán pár nap múlva kiértékelték, s csak a romántudásom nem felelt meg, s javasoltak felvételi előtt néhány románórás felkészítőt. Ez nem az én érdemem volt, hanem annak a nevelő, tanári karnak a dicsérete, akik felelősséggel végezték munkájukat egy mezőségi falusi iskolában.
– Milyen volt a Bolyai szellemisége a hatvanas években, kik voltak azok a tanárok, akikre ma is szívesen emlékszik vissza?
– Az 1960-as évek végén épült a marosvásárhelyi tanítóképző épülete, s azokban az években a tanítóképző osztályai a Bolyai Farkas Líceum épületében voltak. Csak a sportolóknak tudtak bentlakást biztosítani, ezért is felvételiztem sportosztályba, s végeztem el a középiskolát. A bentlakásnak volt egy áldásos hangulata. Külön világ volt az, hiszen vidéki fiúk laktunk együtt, s az adott egyfajta belbiztonságot a városi elit gyerekeivel szemben. Legnagyobb áldás a nevelőnk, dr. Kiss Géza bácsi, az akkori marosvásárhelyi élet egyik legismertebb személyisége volt. Igazi nevelőként formálta ifjú életünket. Igazán mély nyomot nem a tanári kar hagyott bennem, hanem a tanulók átlagintelligenciája. Majdnem két éven át éreztem azt a szellemi, kulturális lemaradást, amit a bábszínház, színház, városi kulturális intézmények látogatásának hiánya jelent. Hogy mennyire magas szintű volt abban az időben a Bolyai Farkas Líceumban az iskolai követelmény, annak legjobb igazolása teológiai hallgatóként való teljesítésem. Úgymond középgőzzel kerültem a jeles tanulók közé, mert akkorra már jól beérett a bolyais oktatás színvonala. Úgy gondolom, nem is a tanári gárda volt olyan nagyszerű akkor, sőt nagyon heterogén volt a tanári kar, kezdve a politikailag megfelelni akaró igazgatótól a csendben, szorgalmasan tanító jó tanárokig. Az ott tanuló ifjúság volt igazán erős és az iskola értéke, mert az a nemzedék megállta helyét Bukaresttől Párizsig.
– Miért választotta a lelkészi pályát akkor, amikor azonkívül, hogy igen kevés jelentkezőt vettek fel, a lelkészeket is figyelte a szocialista-kommunista rendszer?
– A lelkipásztori szolgálat hivatás, amelyet hivatástudat nélkül nem lehet és nem is szabad végezni. A hivatás mögött mindig van, kell legyen egy elhívás. Ez nem csak teológiai okfejtés. Először építészmérnökire készültem, mivel a reáltudományok volt az erősségem. Utolsó középiskolás vakációm alkalmával egy kaszálási ebédszünetben édesapám javasolta, legyek pap. Mélyen hívő református férfiú volt. Akkor hirtelen azt válaszoltam: én merek temetni… Édesapám tudomásul vette, és elfogadta döntésemet. Lelkipásztori szolgálatom ideje alatt legszimpatikusabbnak a temetési szolgálatot tartottam, mivel az a közösség a legfegyelmezettebb, és nem egy általános, hanem konkrét igehirdetést igényel. Tizenkettedikes koromban már kezdett divatba jönni a felvételi tantárgyakból való magánóra. Én is kerestem egy főiskolai román nyelvű tanárt, akivel a második találkozás után román–magyar kérdésben nagyon csúnyán összevesztünk. Elmenetelemkor odavetettem neki: olyan egyetemre megyek, ahol magyarul tanulhatok! Mire ő kárörömmel reagált: ilyen Erdélyben nem létezik. Abban a pillanatban beugrott a teológia. Ma már tudom, ez volt az én isteni elhívásom, elhívatásom furcsa története.
– Meséljen a kolozsvári teológiai évekről, a nagynevű professzorokról, művelődési viszonyokról – Kolozsvárról mint Erdély legnagyobb magyar szellemi központjáról.
– Az élet egyik legszebb időszaka az egyetemi évek ideje. Azokban az években a kolozsvári teológián az élet különösen szép volt. Huszonévesen nyáron dolgoztunk, nagy ünnepeken legációkban szolgáltunk, és így nem voltunk szegény diákok. A főiskola, a bentlakás, a hatalmas könyvtár ott volt a város szívében a Bocskai téren (mi akkor is így hívtuk), s így otthonunk, közösségünk egy zárt magyar világ volt. Akkor láthattam a Sütő-drámák ősbemutatóit Harag György rendezésében, minden operát és operettet megnéztünk, ma is emlékszem Ferencsik János világhírű karmesterre, aki Kolozsváron Beethoven Egmont nyitányát vezényelte. A „kakasülőn” ülve nem hittem a szememnek, hogy ő ezt kotta nélkül dirigálja. Hetente vásároltuk az új Kriterion-könyveket, és olvastuk a Horizont meg a Téka-sorozat legjobb kiadványait. Egyszerűen részei lettünk a legnagyobb erdélyi magyar város kulturális-művelődési életének. Számomra ez természetes is volt: egy egyetemi világváros ilyen kell legyen. Mi akkor annak a városközponti zárt magyar világnak a biztonságában nem éreztük a románság súlyát vagy éppen túlsúlyát. Olyan erős, nívós, széles körű kulturális élet volt akkor Kolozsváron, hogy a négyéves egyetemi idő alatt teljes jogú magyar emberként éltünk, észre sem vettük, hogy semmiféle kapcsolatunk nem volt a románsággal.
– Tudták, érezték, hogy általában figyelik a teológiai hallgatókat, mi több, azon „mesterkedtek”, hogy minél többet beszervezzenek, akiktől fontos adatok kerültek birtokukba a leendő lelkészkollégákról, s később fel is tudták használni ellenük.
– Tizenkilenc évesen kerültem Kolozsvárra. Elindultam egy mezőségi kis falu közösségéből, majd egy erős középiskola sportosztályából kolozsvári egyetemista lettem biztonságos anyagi háttérrel: számíthattam szüleim áldozatkészségére, ha szükségem volt. Annyira szép, szabad élet volt, hogy eszembe sem jutott a lehallgatás vagy követés. Egyébként nem voltam feltűnő jelenség, számba sem vettem a titkosrendőrség létét. Én élni akartam egy szép egyetemista életet, talán felelőtlen voltam, de nem érdekelt a rendőrség léte. Aztán harmadéven történt egy emlékezetes eset. Megszervezték a Marosvásárhelyen érettségizett, majd a kolozsvári egyetemen tanuló ifjak találkozását a Metropol vendéglőben, ahol másfél százan találkoztunk, s – állítólag – elhangzott a Hargitai fecskemadár kezdetű műdal. A Mezőségen, legalábbis mifelénk akkor még ismeretlen volt ez a nóta, s nem is emlékszem arra, hogy énekelték volna. Különben sincs jó zenei hallásom és nem vagyok jó énekes, de a titkosrendőrség felgöngyölítette azt a találkozót, és az egyetem rektorán keresztül behívattak a szekuritátéra. Ott elém tettek egy papírt, rám szóltak, írjam le, mit énekeltünk ott a Metropolban, és kik voltak még ott. Majd rám zárták az ajtót, és négy óra múlva jött vissza a vallató rendőrtiszt az eredményért. Egyszerűen nem tudtam komolyan venni az egészet, s egyetlen sort sem írtam le, csakhogy a személyazonosságimat magánál tartotta, s így minden kedden délután 6 órakor kellett jelentkezzek. Amikor már harmadik-negyedik esetben ültem 4 órát egyedül a rendőrség zárt pinceszobájában, eszembe jutott, akár el is tehetnek láb alól, s szüleim meg sem tudják soha, mi történt egyetlen gyermekükkel. Akkor nagyon megijedtem, s elkezdődött egy olyan huzavona, egyezkedés, írogatás, tagadás, aminek az lett a vége, hogy leírtam fogyatékos romántudásommal néhány, általam ismert magyar nóta szövegét, ami elhangzott vagy el sem hangzott ott. Egyikre mai napig emlékszem, mert a Rácsos kapu, rácsos ablak kezdetű nótát így fordítottam le: „Poarta cu plasa, fereastra cu plasa”. Bentlakó szobatársaim egész éjjel röhögtek romántudásomon. Közben elkerültem a nagyszebeni teológiára, és kihallgatásom megszűnt. Furcsa módon, amikor esperesekként kikértük a titkosrendőrség irattárából iratgyűjtőinket, az enyémben erről a pár hónapos ügyről egyetlen sort sem találtam.
– A ’89-es változás lehetővé tette, hogy a németországi Göttingenben legyen peregrinus. Milyen emlékei vannak az ott töltött egy évről, s hol tudta később hasznát venni e neves egyházi intézményben tanultaknak?
– 1989 előtt nem sikerült ösztöndíjjal külföldi tanulmányokat végezni, így 1991-ben éltem a lehetőséggel, és egy évet az alsószászországi Göttingenben tanultam peregrinusként. Akkor már negyvenéves, kétgyerekes apa voltam, s az ott eltöltött egy év már nem lett ugyanaz, mintha közvetlenül az egyetemi évek után lehetett volna továbbtanulni. Mégis szép emlékeket hordozok magamban, hiszen éppen akkor voltam ott, amikor a Kurze Strasse egyik házának bejáratához feltették Wolfgang Bolyai (így!) márványtábláját, aki ott tanult 1796–99 között. Naponta elsétáltam a Weender Strassén, és olvastam egyik épület emeleti ablakai között: Alexander Csoma de Kőrös 1816–1818. Erdélyi büszkeséggel állapítottam meg, a híres Göttingenben mi, erdélyiek képviseljük a magyar nemzetet, hiszen a közel 200 emléktáblán három magyar név olvasható, és mindhárman erdélyiek: Bolyai Farkas, Gyarmathy Sámuel és Kőrösi Csoma Sándor.
– Hová szólt a kihelyezése, és milyen körülmények között igyekeztek eljuttatni Isten Igéjét a magyar lelkekhez?
– Görgényszentimrére, amely áldott hely volt, és szép életszakasz épült fel belőle hat és fél év alatt. Az igazi gyakorlati, lelki felkészítést egy ötéves elméleti oktatás után ott találtam meg. Egy nagy múltú magyar polgári falu utolsó éveit élte a még látható várromjával, Bornemissza-kastélyával – amelyben erdészeti szakközépiskola működött –, és egy alig százlelkes, idősödő református közösséggel. Odatartozott Görgényüvegcsűr, amely alig volt 200 éves település, soknemzetiségű őslakosságából – olasz, sváb, bajor, cseh, román és magyar – erős magyar katolikus közösséggé formálódott, ahova házasság révén került egypár református. Majd odacsatolták az egykori szász falut, Alsóidecset, ahol egyetlen templomban tartottuk egymás után románul, németül és magyarul az ortodox, az evangélikus, majd a református istentiszteleteket. Utolsó évben hollandiai segítséggel épült egy református imaház, amelyet mai napig használnak. Mivel elég sok időm volt, akkor még foglalkoztam tudományos teológiai kutatással, bejártam kéthetente a Teleki Tékába.
– Mikor érezte úgy, hogy – Isten akarata szerint – egy másik közösségben kell szolgálnia, hogyan alakultak a következő évek?
– Valóban, az első gyülekezetváltás látványosan Isten akarata szerint történt. Marosvásárhely mellett, Jedden közel negyvenévi szolgálat után nyugdíjba vonult Ady József lelkipásztor. Jedd egy teljesen más munkaterület, ahol sok-sok lehetőség nyílt egy úgynevezett vidéki értelmiségi pályához. Természetesen sok mindent nem lehetett elvégezni. Mivel 11 évig éltem a faluban, megismerhettem az ősi székely település ezredvégi arcát, belső világát. Hat évet a ’89-es változás előtt és öt évet a változás után szolgáltam, éltem ott, el is terveztem, földolgozom a faluban lévő családszerkezeteket, lakossági összetételt, névhasználatot a változás előtti évtizedből és a változás utáni évtizedből. Sajnos, a felgyorsult közéleti és közegyházi tevékenység miatt erre már nem volt időm, de örök adósságként hordozom magamban, hiszen éppen ez alatt a két évtized alatt átalakult egy ősi székely közösség szerkezete, felépült és félig-meddig beleépült egy egészen új falu. Közben a Jeddhez tartozó Marosagárdon építettünk egy új református templomot, amely egész Erdélyben egyedi, hiszen szobrászművész által faragott belső bútorzata van. Kebelében már akkor beindult egy új templom építése, ami később valósult meg. Jedd kitörölhetetlenül él életem emlékeiben, hisz sok-sok minden történt 11 év alatt; ott alapítottam családot, ott született első két fiunk: Koppány Bulcsú és Ajtony Atilla, és az ottani megpróbáló, ám mégis szép szolgálat készített fel a későbbi egyházi, közéleti és médiabeli tevékenységemre.
– Mit jelentett ’89 előtt egy falusi, egyáltalán egy erdélyi református gyülekezet lelkipásztorának lenni?
– A mostani visszatekintésben is ugyanazt a vallomást vállalom fel, mint ami akkor megfogalmazódott bennem: a vidéken élő erdélyi magyar értelmiségből legjobb helyzetben a pap, a lelkipásztor volt. Általában szép szolgálati lakással szép családi életet élhetett. Nem befolyásolta őt a közlekedés időpontjához való alkalmazkodás, és volt egy egyedi, sajátos, népszerű élethelyzete. Családlátogatások során majdnem minden titkot és érzést, véleményt és felfogást megismert, mert mind az örömet, mind a fájdalmat valakinek el kellett mondani. Együtt álltunk sorba a kiporciózott cukorért, sőt tőlünk is elkérte a néptanács az évi 15 kg húskvótát. Ezért nagyon egymáshoz tartozónak érzett a falu. Vasárnap két méterrel magasabb helyről, a szószékről biztattam, intettem és erősítettem őket, s így elöljárójukként tiszteltek. A heti vallásórákon és ifjúsági összejöveteleken máshol már el nem mondott erdélyi történelemről és magyarságunkról tanítottuk őket, s ezért lelki, szellemi vezetőjüknek tartottak minket. Az 1948-ban beszüntetett kántortanító tevékenysége után egyre inkább a lelkipásztor, a pap maradt egy-egy falu egyedüli felelős értelmiségi őrállója. Ez nemcsak felelősséget, kötelezettséget jelentett, hanem tiszteletet, hálát és szeretetet is. Közel két évtizedes falusi lelkipásztori szolgálatom alatt, és még utána legalább két évtizedig számtalan jelét mutatták meg szeretetüknek és hálájuknak a Görgény-völgyiek és a jeddiek egyaránt. Hadd említsek meg egyetlen megható történetet. A Tudor negyedbeli tömbházrengeteg közötti cserealjai templomban szolgáltam már, és éveken át lóháton, lószekeren énekelve, székely népviseletben felöltözve bejöttek a jeddi fiatalok meghívni a szüreti bálba. Sokszor még a rendőri tiltás ellenére is vállalták a városi úton a lóhátas hívogatást. Mondjam azt, már csak ennyi is megérte értük, velük dolgozni!
– Miért döntött úgy, hogy 1994-ben a jeddi gyülekezetet felváltja a cserealjival?
– Lényegében három olyan motiváció volt a szolgálati hely változtatásához, amelyek személyi vagy családi vonatkozásúak. Korosztályunk nagy része úgy látta, jó az, ha egy lelkipásztor nem ül kevesebbet, mint 6-7 évet egy helyen, de 10-nél többet sem. Tizenegy évi jeddi szolgálat után jó volt váltani, változást keresni. Negyven és ötven év között voltam, és ez az életkor, amikor még egy lelkipásztort meghívnak, megválasztanak a gyülekezetbe, utána már túl öreg. A mi életpályánkban ez a kihívás is megjelenik. Ezek mellett egy jó másfél évtizedes lelkipásztori gyakorlattal a hátam mögött, egy németországi peregrinus év után úgy éreztem, egyházi és közéleti tevékenységben többet tehetek, s így indult el a médiával való együttműködésem, a Marosvásárhelyi Rádió Hitvilág műsorába való bedolgozásom, a megyei lappal való jó kapcsolatom, majd pedig egyházi tisztségviselőként esperesi és generális direktori megválasztásom, megbízatásom. És volt mindennek családi vonatkozása is: nagyobbik fiunk már a marosvásárhelyi művészeti iskolában tanult, feleségem a filharmónia énekkarában énekelt, én a kántor-tanítóképző főiskolán tanítottam. Lehet, hogy ezek prózai érvek, de a lelkipásztor is teljes családi életet él, a gyermekei iránti felelősséggel és lehetőséggel. Időnként ez akár feszültséget is jelenthet egy-egy papi család életében, hogy melyiket tartsa elsőbbrendűnek. Hála istennek, mi mindezt egyensúlyban tudtuk tartani.
– 2002-től a Vártemplom lelkésze, ami nemcsak nagy megtiszteltetést jelentett, hatalmas munkával is járt. Mit jelentett az Ön számára az a megbízatás, hogy egy olyan lelkész helyébe léphetett, mint Fülöp G. Dénes, a neves intézményvezető, -alapító, szellemi közösségépítő?
– Vártemplomi lelkipásztornak lenni – legalábbis kívülről úgy látszik – státusszimbólum, hiszen nagy elődök sorába kell lépni, egy nagyon gazdag ötödfél évszázados múltat is ápolni kell. De az Erdély bármely gyülekezetében való szolgálat ugyanolyan értékes és fontos, legfeljebb nincs annyira rivaldafényben. Nem volt nehéz Fülöp G. Dénes utóda lenni, mert ismertem őt jól, és tudtam, nem az ő munkáját kell lemásolni vagy továbbvinni. Egyébként gyorsan változó világunkban az egyházi élet is változik, máskülönben igen konzervatív marad, s elveszíti az ifjúságot. Egész konkrétan: megtartottuk és tovább működtettük a Fülöp G. Dénes által elindított intézményeket, a kántor-tanítóképző főiskolát, működik a Calepinus nyelviskola, az általa 2000-ben elindított Új Kezdet megünnepelte múlt évben a 200. számát. Közben megjavítottuk a Vártemplom több mint kétszáz éves műemlék orgonáját, Németországból ajándékként hoztunk egy százéves koncertorgonát, s mindez azért érdekes, mert a Vártemplom ma az egyedüli templom, ahol két koncertorgona működik, és van, amikor egyszerre, együtt szólal meg a két hangszer. Azt hiszem, ez Erdélyi unikum.
– Milyen a lelkipásztor családi élete: áldás vagy terhes elkötelezettség?
– Van egy régi mondás: a lelkipásztor lakásának fala üvegből van, és ez nem is rossz. Hosszú időn keresztül a papi család élete példa volt egy-egy faluban, s ezért el is várták a papgyerekek erkölcsösebb viselkedését. Ez a fajta példaadás változott, de még mindig van egyfajta elvárás a lelkipásztori család életvitelét, viselkedését illetően. Ritkán beszélnek arról, hogy legnehezebb a lelkipásztor feleségének, hiszen ott kell élnie falun, vidéki környezetben akkor is, ha városon nőtt fel, vagy éppen kolozsvári egyetem végzettje. A papi családnak más az „időbeosztása”, mert szombat-vasárnap a lelkipásztor szolgál, s így nincsenek szabad hétvégi közös kirándulások.
– Több könyve is megjelent, s rendszeresen kiadják a Vártemplom egyházi lapját, az Új Kezdetet.
– Eddig két könyvem jelent meg. Az első Kolozsváron, 2004-ben: Hétköznapok, ünnepnapok, emléknapok címen. Rádióban elhangzott, valamint világi és egyházi újságokban megjelent elmélkedések, emlékezések gyűjteménye. Alcíme szerint református publicisztikai írások Erdélyből. Másik könyvem már egy világi kiadónál jelent meg Kolozsváron, a Fehér Holló sorozatban, és 33 egyházi riportot tartalmaz, címe: Ahol még magyarul szól a zsoltár.
A Vártemplom gyülekezeti lapját Fülöp G. Dénes lelkipásztor és Adamovits Sándor presbiter, MÚRE-tag alapította. Sikerként könyveljük el, hogy 18 év után is megjelenik minden hónapban 20 oldalon, színes borítóval, s benne vallásos témájú írások mellett történelmi, képzőművészeti, irodalmi beszámolók, elmélkedések olvashatók. Már az első számtól kezdve a második oldalon egy vers jelenik meg, s így eddig legalább 200 – nagyrészt vallásos – verset közöltünk. Remélem, nemsokára könyv formájában is napvilágot lát az általam 14 hónapon át szerkesztett reformációs sorozat, amely minden szerdán jelent meg a Népújságban 500 éves a reformáció címmel a protestáns Marosvásárhelyről. Öt évvel ezelőtt elakadtam az Őszinte vallomás a besúgásról című emlékezésemen. A megírt 35 fejezethez még jön(ne) hat fejezet, de nehéz újrakezdeni egy leállt, félbeszakadt munkát. Talán a Nyelvleckék címen, szintén a Népújságban kéthetente megjelenő sorozatból is lesz egy könyv, hiszen már kb. 70-80 között van a számuk, és gyakoriak a visszajelzések. Feleségemnek megígértem, hogy a Vártemplomban elmondott prédikációkból összeállítok egy kötetre valót.
– Hogyan látja a protestáns gyülekezetek következő 500 esztendejét, és mennyire kell az Istenbe vetett hit a megmaradáshoz, az állandóan fenyegető, fejünk fölött „ingadozó” világkatasztrófa elkerüléséhez?
– Szerintem egy 500 éves nagy, kerek évfordulós visszatekintés igazi értéke a megtett út eredményeinek felmutatása. Ez a jövőt is építi! Amint a protestáns Marosvásárhely múltjáról szóló cikksorozatot szerkesztettem, azalatt ismertem fel, mekkora erőt és értéket, kultúrát és közösségi összetartást jelentett az egyház, a hit megélése. Csak egyetlen kézzelfogható igazolást említek: amikor Trianonban kimondták az elszakadást, Marosvásárhelyen két református, egy unitárius és egy evangélikus templom volt. Amikor beindult a kommunista fejmosás, ebben a városban három református templom volt, egy unitárius és egy evangélikus. 2017-ben van tíz református templom, két unitárius, egy evangélikus és egy baptista. Negyvenéves lelkipásztori és tizenkét éves esperesi tapasztalatom alapján állapítottam meg: az erdélyi magyarság közösségi léte, szeretetszolgálata, sokszor nemzeti megemlékezése és megélése a templomokhoz kötődik. Túl sokat csalódtunk politikai pártokban vagy éppen nemzeti intézményeinkben; az egyház maradt közösségi létünk utolsó mentsvára. Ennek szép jele és élő bizonyítéka: ma Erdélyben állandóan renoválják, szépítik templomainkat, sőt még mindig épülnek új templomok, holott öregedik, apad az erdélyi magyarság. 500 év nagy idő, de legalább 100 évre merek ígérni: ha az egyház állandó megújulásában megtalálja továbbra is helyét az erdélyi társadalomban, az emberek pedig újból és újból felismerik e változó, mulandó világban az örök értékeket, akkor a reformáció 600. esztendejében is lesz ünnepi felvonulás Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön.
– Gyakran látjuk írásait, szerkesztett anyagait a Népújságban, s már évek óta Ön szerkeszti a Marosvásárhelyi Rádió Hitvilág műsorát is.
– A Népújsággal van egyfajta hivatalos és egy személyes kötődésem. Egy nagy múltú megyei lap, amely még mindig a legolvasottabb Maros megyében, s helyet kell adjon annak a lelki-szellemi szolgálatnak, amelyet az egyház tölt be. A Marosvásárhelyi Rádióval való kapcsolatom már két évtizedes. Alig indította el Kelemen Ferenc a Hitvilág műsort, nemsokára református részének szerkesztéséhez hívott, s egy kicsit egy időben ott is ragadtam. Később – egyházkerületi és egyházmegyei elfoglaltságom miatt – ritkábban hallottak, ma már más adásokban is igénybe veszik az egyház, a lelkipásztor által megjelenített tevékenységet, szolgálatot.
– Mint friss nyugdíjas, mivel telnek napjai?
– Elég gyakran igénybe veszik szolgálatomat. Van egy négy és fél éves unokám, aki hetente egy nap a nagyszülőké, érkezik a kislány unoka is, és végre felújíthatom Pókában az egykori hagyományos gyümölcsöst. Merész álmom visszahonosítani azokat a gyümölcsfákat, virágokat és díszfákat, amelyek egykor sajátossá, egyedivé tették régiónkat…
– Szeret utazni? Hol járt a nagyvilágban?
– Nem vagyok világutazó, habár voltam Brazíliában és Litvániában, vagy éppen Görögországban. Legmeghatóbb utazási élményem az volt, amikor a munkácsi várnál megállapíthattam: mindenik elszakított területen imádkozhattam. Délvidéken még akkor prédikáltam – 1997-ben –, amikor éjszaka jól lehetett hallani a lövöldözéseket. Szlovéniában olyan istentiszteleten vettem részt, ahol egyik éneket szlovénül, a másikat pedig magyarul énekelték, mert már annyira vegyes volt a magyar evangélikus közösség. Horvátországban ottjártunkkor javították a félig lebombázott szentlászlói református templomot, Felvidéken még leégése előtt megcsodálhattam, belülről is, Krasznahorka büszke várát. Németország jelentett számomra sok szép élményt, de ugyanolyan öröm egy-egy hazai kirándulás a Szászföldön, Dél-Erdélyben, Kalotaszegen vagy a Mezőségen. A harinai evangélikus vagy a somkeréki református templom, a lassan eltűnő szentbenedeki Kornis-kastély, a mezőségi tóvilág nádas, vadrucás hangulata ugyanolyan öröm és élmény, mint Prága vagy Krakkó zsúfolt főtere. Én ezt a másságot, egyediséget, Erdély csodálatos tájait szeretném ezután jobban megismerni. Székely Ferenc / Népújság (Marosvásárhely)