"Kányád és Székelyderzs falumonográfiáját készíti Gerendás Lajos, megállapítva, hogy a dokumentumok többsége az egyházközségek irattárában található. Ezeknek értéke felbecsülhetetlen. Ennek az iratanyagnak a feldolgozását sürgeti Gerendás, ha ez nem történik meg, múltunk dokumentumai megsemmisülhetnek. Szükséges lenne az egységes szemléletmód kialakítására is. A legtartalmasabb monográfia-kérdőívet dr. Vofkori László állította össze. Készül az említett kettőn kívül Jásfalva, Ége, Dálya, Miklósfalva, Homoródszentlászló, Ábránfalva, Petek és Muzsna falumonográfiája is. Az említett falvakról mindenfajta írott, képes vagy tárgyi anyagot szívesen vennének. A faluleírásokat az Apsis Alapítvány /Székelyudvarhely/ finanszírozza. /Gerendás Lajos: Készülő falumonográfiák. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), máj. 20./"

A mindössze ötvenhét lelket számláló Jásfalva apraja-nagyja összegyűlt június 13-án a falu közösségi háza és tájháza avatására, a svájci, udvarhelyi, kányádi vendégek fogadására. A jásfalviaknak a svájciak anyagi támogatásával és a Székelyudvarhelyi Rotary Club közreműködésével lett modern, lakodalmak, keresztelők, torok megtartására, valamint turisták fogadására is alkalmas közösségi házuk és tájházuk. A svájciak 15 éve áll kapcsolatban a jásfalviakkal, ivóvízhálózatot is építettek Jásfalvának. A faluban jelenleg 57-en laknak, ebből 27 személy magyar, a többi pedig roma nemzetiségű. /Kiss Edit: Házavatás Jásfalván. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), jún. 5./

Árpád-kori települések Székelyföldön
Honfoglaló magyarok
A régészeti feltárások bizonyítják, hogy Erdély délkeleti régiójában a magyarok már a honfoglalás kezdetén megtelepedtek. Elképzelhető, hogy ezek a magyarok a bolgárok elleni hadjáratból visszatérő Árpád fia, Levente egyik lovas csapatához tartoztak, de nem kizárt az sem, hogy itt vonult be Erdélybe a honfoglalók egyik oszlopa. Egyre elfogadottabbá válik az a felfogás, hogy a magyar honfoglalás nemcsak a Vereckei-hágón, hanem a Keleti-Kárpátok összes átjáróján keresztül történt.
Elképzelni is nehéz, hogy a Kárpátokon az egymilliós lélekszámot meghaladó magyar nép és a többmilliós ló- és szarvasmarha-állomány egyetlen szoroson gyorsan és zökkenőmentesen átkelhetett volna.
Az Ojtozi-szoroson bevonulók egy része Háromszéken maradt. A korai magyar megtelepedést több lovas sír és fegyver bizonyítja. A katonai feladatkört ellátó lovasok az Olt és a Feketeügy völgyében – a 9. század végén, a 10. század első harmadában – több magyar települést alapítottak. Az Ojtozi-szoros előterében fekvő Kézdivásárhelyről zabla és szablya maradt fenn. A Sepsiszentgyörgytől mintegy 15 km távolságra fekvő Maksa községhez tartozó eresztevényi Zádogos-tetőn talált lovas sírból származó fél vaskengyel és egy vaslándzsa a 10–11. századból maradt ránk. De az erdővidéki Köpecen, a Kőcsukk nevű helyen feltárt, honfoglalás kori két lovas sír is lovas őrség jelenlétére utal. Az első lovas sírt – írja Csutak Vilmos, a Székely Nemzeti Múzeum volt igazgatója – még az első világháború előtt találták. Ezt az akkori köpecbányai mérnök, Hoffman Géza elküldte a budapesti geológiai intézetnek vizsgálat céljából. A második lovas sírt ugyanitt tárták fel 1927-ben. A halottat a lócsontokkal együtt helyezték a sírba. Ezúttal egy értékes lópatkó is előkerült. A szakértők véleménye szerint e patkótípus a 10. századi lovas sírokban igen ritka lehetett. A Kézdivásárhely, Eresztevény, Sepsiszentgyörgy, Köpec vonalon feltárt lovas sírok mutatják az Ojtoz irányából érkező lovasok Erdély belseje felé haladó útvonalát. A feltárt régészeti anyag alapján úgy tűnik, hogy ezek a bolgárok ellen letelepített határőrök hagyatékai. Amikor Dél-Erdély a 930-as évek táján Bogát gyula uralma alá került, azonnal hozzáfogott a határvédelem megszervezéséhez. Az ide telepített magyar határőrök feladata lett a besenyő és a bolgár, később úz és kun támadások elhárítása, feltartóztatása. Erre szükség volt, mert e régió a betörések útvonalán fekszik. Itt a Kárpátokon keresztül – a Törcsvári-, a Tömösi-, a Tatár-hágón, a Bodzai- és az Ojtozi-szoroson át – több út vezetett Erdélybe. A magyar védelem megszervezése mélységében széles tagolású volt. E védelmi stratégiával magyarázható, hogy a magyar határőr közösségek miért települtek Sepsiszentgyörgyre és a térség szorosoktól távolabb eső pontjaira is. Védművek Székelyföldön a különböző stratégiai pontokon már a korai századokban erődítések épültek. A letelepedő magyarság átvette a korábbi romba dőlt földvárakat, de ő maga is emelt ilyeneket. Ezek egy-egy nemzetségfő lakhelyeként, menedékhelyeként szolgáltak. A várak egy része a gyepűvédő erődrendszer keretében – a Keleti-Kárpátok mentén – szolgálták a déli és a keleti határvédelmet. A hosszú védelmi töltések, védelmi árkok és a várak, mint például Kustaly, Firtos és Rapsonné vára, az úgynevezett rikai védelmi rendszer részei. Ezek emelésének idejét Ferenczi István régészprofesszor a magyar honfoglalás utáni évszázadokra teszi. A Ferenczi testvérek szerint a Persány-hegységben egy közel 40 kilométer hosszú védelmi töltés, erődítés húzódott. Ferenczi István azt is állítja, hogy Felső- és Alsó-Háromszéket a Piliske-tető és a Feketeügy között húzódó töltésvonal választja el. Ferenczi István „két építési szakaszt különböztet meg: az első, rekeszes-gerendavázast 9. század véginek, 10. századinak tartja, a másodikat, amelynek során csak földből magasították a korábban leégett erődítésvonalat, 11. század véginek”. Az említett védőrendszerekkel kapcsolatban még nem alakult ki egységes álláspont, mert némelyek az építés idejét az Árpád-korhoz kötik, mások szerint az erődítések és várak egy része még korábban épült. Orbán Balázs a Homárkát római eredetűnek tartja. Roska Márton Repertóriumában a következőket írja: „A rétyi Nyír-en vonul végig az alján 3 öl széles s 2 öl magas földtöltés, mely mellett nincs sánc (Homárka, Honárka, Kakasborozda).” Dr. Székely Zoltán, aki egy kutatóárokkal átvágatta a Homárkát, és csak római vízvezetékcsöveket talált, szintén római korinak tartja. Rácz Tibor Ákos szerint a Ferenczi Géza és István által feltárt határvédelmi rendszerek megkérdőjelezhetők, azonban mint belső gyepűk valóban szolgálhatták az adott terület védelmét. E védvonal mellett Erdély-szerte, a Szamos mentén, a Mezőségen is épültek cserépvárak. Rácz úgy gondolja, hogy Háromszék területe a 12. század közepéig gyéren lakott. Azonban az említett védművek léte épp ennek ellenkezőjét bizonyítja. A mélységben tagolt gyepűkre magyar határőröket vezényeltek, akik a székely letelepedés előtt magyar településeket alapítottak a stratégiai pontokon. Magyar települések a székelyek előtt
Az utóbbi évtizedekben egyre több székely településen tártak fel Árpád-kori magyar falvakat, templom- és sírmaradványokat. A Nagy-Küküllő-völgyi Székelykeresztúron a római katolikus templom helyreállításakor a templom alatti sírokban S végű bronz halántékgyűrűket találtak, amelyek 11–12. századi falu létezését bizonyítják. A Nyárád mentén több magyar település került elő. E falvak többségének népessége átlagban ötven fő lehetett. Nyilván voltak nagyobb települések is. Nyárádszentlászlón 2009-ben egy 12. században épült nemzetségi monostor alapjait ásták ki. Marosszéken is kéttucatnyi Árpád-kori magyar templomot, települést tártak fel. Köztük a pókait, a berekeresztúrit, a marosszentgyörgyit és a marosszentkirályit. Az utóbbi két helyen 12. századi halántékgyűrűk is előkerültek. A Maros völgyében, Malomfalván az 1950-es évek elején végzett ásatásokkor 11–12. századi temetőket és településeket hoztak felszínre, köztük a hajdani Csittfalvát, amelynek temetője a 12. századra keltezhető. Udvarhelyszéken szintén igazolt több kora középkori magyar templom létezése. A régészeti feltárások egyértelműen azt bizonyítják, hogy a székelyek előtti kor magyarsága nagyszámú települést alapított.
Példaként a Kányád (és Jásfalva) területén lévőt említjük, ahol 12. századi templom félköríves Árpád-kori szentélye, a szentély déli részéhez épített négyszögletű melléképület, néhány freskótöredék, több mint félszáz temetkezési hely, ékszerek, S végű karikák és még egy egyszerű kőfaragvány került elő.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ége meghirdetett feltámadása
Miközben a hazai magyarság fogyása miatti aggodalmunk elsősorban a szórványvidékek településeire vetül, a belső anyaországnak kikiáltott Székelyföld szívében kis színmagyar települések kerültek végveszélybe. Az Élhető kis falvakért elnevezésű program a szülőföld iránti felelősségérzet mozgósítása és a pályázati pénzek hatékony felhasználása révén igyekszik megállítani a folyamatot.
Hetvenhárom lakost talált a 2011-es népszámlálás Égén. Mielőtt azonban bárki is a szívéhez kapna: a Miklósfalvával, Homoródszentlászlóval, Petekkel, Jásfalvával, Székelydályával és Ábránfalvával együtt Kányád községhez tartozó udvarhelyszéki kistelepülés lélekszáma fénykorában is alig haladta meg a 300-at. Mégis különösen önellátó faluként híresült el, amely a megélhetéshez szükséges mindenféle szolgáltatást saját erőből biztosított. Az irigylésre méltó közösségszervezés azonban nemcsak a székely falu rendtartó hagyományaiban gyökerezik, a történések mögött az egyes ember is keresendő. Ége esetében úgy hívják: Szabó Mózes. A lévita lelkész hatéves szibériai hadifogságot követően 1920-ban érkezett haza Erdélybe, s miután székelymuzsnai tanítóként nem esküdött fel a Trianont követő impériumváltás utáni új hatalomra, Égén találta magát – immár lelkipásztorként. Életművének súlyát jelzi, hogy ma is minden jelentős megvalósítás az ő emlékét idézi a szövetkezeti hitelintézménytől a templomig.
A közösség fájdalmas „oszlása” a feltűnően későn, csak 1962-ben bekövetkezett kollektivizálás nyomán kezdődött. Az aktív lakosságot kezdetben a Brassó és környéke kínálta munkalehetőségek szívták el, majd az iparosodó Udvarhely, 1983-tól már az iskola is megszűnt, érzékeny mutatóként jelezve: az utolsó órák elkezdődtek a falu életében.
Merre vagytok, tékozló fiúk?
Az Égén is szolgáló székelydályai lelkésszel együtt azonban a civil társadalom is meghirdette a feltámadást. Idegenvezetőm, Incze Ibolya, az Égéért Egyesület elnöke ugyan óvatos duhaj, ám az egyesület kezdeményezései és eredményei arra utalnak: sikerülhet megállítani a fogyást. „Nem tudni, hogyan, de meg fogjuk csinálni, ezek a falvak fel fognak támadni – szögezi le mindjárt kezdésként Fülöp Szabolcs református lelkész, akit bevallottan a dályai templom ritka értékű kazettás mennyezete vonzotta ide annak idején a Partiumból. – A kilencvenes években azt hittük, majd az ipar és az azzal összefüggő városi lét térvesztése visszahozza a fiatalokat. Velük kapcsolatban csak nagyon kis mértékben váltak be a várakozásaink, inkább a korán nyugdíjba menőkre volt ez érvényes. Néhány éve kezdtek érkezni azonban az első félénk fecskék, akik már visszatértek a faluhoz, vagy erősen foglalkoztatja őket a gondolat. Még nem nevezhető tömegmozgalomnak, de ígéretes kezdetnek mindenképp.”
Szerinte sokat segít a folyamaton a Hargita Megyei Tanács kezdeményezése, amely a kis helyi gazdaságok ösztönzése révén igyekszik falun tartani minél több aktív embert. „Mert a megmaradáshoz nem elég a tömbmagyarság érzése, ennél jóval több kell – tartja a lelkész. – És ilyen kis közösségekben egy-két család megjelenése már nagyot javít a statisztikán.” Azt mondja, a kulcskérdés, hogy akadjanak olyan családok, akik szívügyüknek tartják a falut, odaköltöznek, életvitelszerűen ott élnek: ilyen a vállalkozó Incze Kálmán és családja, akik néhány éve Udvarhelyről tértek meg az ősi égei házba. „A tékozló fiúk hazatérése mozdíthatja előre ezt a folyamatot” – folyamodik bibliai metaforához a lelkész, aki ugyanakkor hiányolja a kisközösségek megmentését, feltámasztását célzó régiós stratégiákat. Bár személyes példájának – bivalytartás, sajtkészítés – egyelőre nem nagyon akad követője, bízik benne, hogy a továbbiakban mások is megpróbálkoznak hasonló, elsősorban az önfenntartást célzó kezdeményezésekkel.
Kudarcos kísérlet
Az eddigi egyetlen ifjúságinfúziós kísérlet kudarcot vallott. Közel 19 évvel ezelőtt a korábbi református lelkész, Baktai Béla által irányított Euthicus Egyesület hollandiai pénzügyi háttérrel árvaházakból „kinőtt” fiatalokat telepített Égébe. „Falugyűlés szavazott a befogadásukról, abban a reményben, hogy a fiatalok segítenek majd a fogyó erejű öregeknek a munkálatokban, ám az elvárások csak nagyon kis részben teljesültek – avat be a részletekbe Incze Ibolya, az Égéért Egyesület elnöke. – Az árvaházban nevelkedett fiataloknak az önállósulással és a beilleszkedéssel is gondjaik adódtak, egy-két kivételtől eltekintve gondot okoztak az égeieknek.” Az árvák történetét egy fiatal öngyilkossága is terheli, a közösség pedig összességében helyrehozhatatlannak tartja a kísérletet.
Új utakon
Az Égéért Egyesület sem ezen a csapáson indult el. Első közösségi lépésként a 2010-es falunapot jegyzik, amelynek „kovásza” Gábos Mózes vezetőtanácsi tag volt. „Látni és láttatni a fiatalokkal, hogy Ége még mindig erőt képvisel – fogalmazza meg a célkitűzést a (még?) Székelyudvarhelyen élő nyugalmazott pénzügyi szakember. – Az égei tölgyek alatt elnevezéssel működött ugyan a korábbi évtizedekből átmentett majálisféle az Égei-tetőn, de az is megszakadt. A találkozónak nagy sikere volt, rengetegen érkeztek, akik évtizedek óta nem jártak otthon.”
A hogyan továbbot célzó ötletelés talán már a poharazgatás közben megindult, de igazából menet közben jött meg az étvágy. Egy újabb faluünnepet követően 2012 februárjában megalapították az Égéért Egyesületet, megteremtve ezzel a további tevékenységhez szükséges anyagi alap megszerzéséhez elengedhetetlen intézményi hátteret. Még abban az évben újranyomtatták a Balázs György tanító által írt, a falu 1966–1978 közötti periódusát felölelő, Ége – iskola a dombok között című emlékkönyvét, falufüzetet adtak ki, megkezdődött Ége egyetlen hagyományos székely kapujának felújítása. A restaurálás költségeit a hazatelepedés mintáját szolgáltató egyesületi alelnök, Incze Kálmán állta. „Meggyőződésem, hogy rövidesen más is követi a példánkat, a gyermekeim például egészen biztosan – mondja Incze Kálmán. – Tisztában vagyunk azzal is, hogy ehhez lakhatóbb körülményeket kell teremtenünk, ezért aztán útjavításra készülünk, valamint a meglévő, de különböző tervezési és kivitelezési hibák miatt néha akadozó vízhálózat folyamatos működésének biztosítására.”
Pénz és eszme
Mindezekhez azonban pénzre van szükség, valóságtól elrugaszkodott elvárás lenne ugyanis, hogy mindent személyes adományokból finanszírozzanak. Ezért aztán az egyesület gazdasági tevékenységbe kezdett: a kányádi önkormányzattól bérbe vették azt a 62 hektárnyi legelőt, amely 1918-ig közösségi tulajdon volt, később pedig tanácsi tulajdonba ment át. A legelők utáni területalapú támogatások, a falu erdőtulajdonának hasznosítása, pályázatok, adományok biztosíthatják a tevékenységekhez szükséges pénzt. Az első évben folyósított támogatás némi kiegészítéssel elegendő lehet a falu szűk kilométernyi főutcájának korszerűsítésére.
Folytatásra vár az iskolaépület felújítása is, az eddig részben helyrehozott teremben ma a helyi családok által rendelkezésre bocsátott fotókból és plakátokból nyílt kiállítás nyújt élményszerű összképet Ége elmúlt évszázadáról. „Itt és a papilakban még sok a dolgunk, többek között szálláshelyeket is szeretnénk kialakítani, hogy méltó körülmények között fogadhassuk a vendégeinket” – fogalmaz Gábos Mózes. Márpedig egyre több segítő és érdeklődő szándékú vendégre számíthatnak, hiszen lassan tartalommal telik meg az anyaországi Markóc községgel kötött testvértelepülési kapcsolat, tavaly magyar önkéntesek segédkeztek a templom állagmegőrzésében és magyarországi alapítványok is érdeklődnek az Égében zajló örvendetes folyamatok iránt.
„Egyesíteni az erőket, minél több embert bevonni a tevékenységbe” – fogalmazza meg az egyik legfontosabb célkitűzést Incze Ibolya. Vezetőtársa, Incze Kálmán is csatlakozik: „Tudomásul kell venni, hogy az elmúlt évtizedek közösségi tekintetben érzéketlenné tették az emberek nagy részét, akik kezdetben nem fogták fel a szándék, a kezdeményezés eszmei értékét. Ma már azonban egyre többen jelzik: részesei akarnak lenni Ége feltámadásának.
A település nevéhez – Ige (Ége) – fűződő egyik legenda szerint a székelydályaiak közül vélhetően még a reformáció kora előtti „a megkülönbözés miatt” kivált néhány ember az Ige hirdetéséhez keresett új helyet. Ége kései utódai most a megmaradás igéjét hirdetik fennhangon.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár),