Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Ikland (ROU)
6 tétel
1992. március 6.
Márc. 3-án Lengyel Lázár, Vajda András, Tofán Mihály, Vass Sándor iklandi lakosok pere kezdődött el Marosvásárhelyen, a bíróságon. A vád: 1990. márc. 20-án részt vettek az ernyei út elbarikádozásában, valamint egyes személyek bántalmazásában. A bírónő felelősségre vonta a sajtó képviselőit, hogy mit keresnek a teremben. /(b): Újra elővettek egy dossziét... = Népújság (Marosvásárhely), márc. 6./
1993. október 7.
Az Erdélyi Világszövetség Magyarországi Szervezetének Elnöksége és Tanácsadó Testülete szept. 18-19-én Gyergyócsomafalván ülést tartott. Kiadott állásfoglalásukban politikai értéknek minősítették az RMDSZ memorandumát. Felhívással fordulnak a haladó politikai erőkhöz, hogy támogassák igazságos küzdelmüket a politikai, etnikai alapon elítélt marosvásárhelyi, erdőcsinádi, iklandi, oroszhegyi és zetelaki magyar és cigány elítéltek szabadon bocsátásáért. Elfogadhatatlannak tartják azt, hogy egyes képviselők az RMDSZ vezetőségének felhatalmazása nélkül folytattak tárgyalásokat. Az állásfoglalás aláírói: Király Károly, az EVMSZ tiszteletbeli elnöke, dr. Kreczinger István, az EVMSZ elnöke és Borsos Géza, a Tanácsadó Testület elnöke. /Állásfoglalás. = Magyar Fórum (Budapest), okt. 7./
2010. január 9.
Székes falutörténete
Nemrég jelent meg a Marosvásárhelytől nem messze fekvő Székes falutörténete. (A Nagyernye községhez tartozó falu a Dána-patak völgyében, festői környezetben terül el, megközelítésére a Marosszentgyörgy–Tófalva köves út, vagy Ikland felől, a főútról letérő út ajánlott. A település történetéhez kapcsolódik a székesi előnevű Bercsényi család, melynek leghíresebb férfitagja, Bercsényi László a Rákóczi-szabadságharc egyik hadvezére volt.)
A könyv nem monográfia, szerzői nem is ezt tűzték ki célul (kötetük alcíme: Adalékok a falu monográfiájához), hanem egy tárgyilagos, átfogó falutörténet, amely a helység története legfontosabb mozzanatainak bemutatására vállalkozik. A már kiforrott séma szerint a szerzők előbb elhelyezik a falut szűkebb környezetében (A falu földrajzi-természeti viszonyai c. fejezet), majd a település kialakulásának történetét vázolják. A szerzők tájékozottságát jelzi, hogy a falu határában levő legelső emberi települést kutatva, a néphagyományok, Orbán Balázs feljegyzései és a régészeti repertóriumok adatai mellett a közelmúlt régészeti ásatásainak eredményeit is ismertetik. A következő, a helyneveket ismertető fejezet előnye, hogy térképre helyezték a ma használatos helységneveket.
A népességtörténetet külön rész taglalja: ez a népességeredetet, a társadalmi csoportokat (helybeli nemesi családok, jobbágyok, zsellérek), és a nemzetiségi összetételt vázolja. Igen értékes családtörténeti adatokat gyűjtöttek össze a szerzők, és a jómódú családok fényképeiből bepillantást nyerünk ezek életmódjára, kedvteléseire.
A 19. század eleji földművelők életmódját (lakásbeosztás, berendezés, gazdasági eszközök, öltözködés) ötletesen egy hagyatéki leltár segítségével rekonstruálják, ezután a falu 20. századi életmódját részekre tagoltan (ruházat, táplálkozás, staférung, építkezés és berendezés) mutatják be. Külön előnye e fejezetnek, hogy a ruhadarabok leírásán túl a viselet alakulására ható körülményeket is ismertetik, ti. a harisnya a katonai egyenruha része volt, és a különféle színek tulajdonképpen a különböző alakulatokat jelölték.
A település gazdasági helyzetét a különböző összeírások alapján a 18. század közepétől írják le, majd a 19. század végétől napjainkig a birtokviszonyokra, művelési ágakra (állattenyésztés, földművelés), majd a történelmi folyamatokra (kivándorlás, kuláklisták, kollektív gazdaság létesítése és megszüntetése) bontva ismertetik. Ezért is furcsa, hogy a szerzők a 19. század végi, a földhasználat racionalizálását célzó arányosítási-tagosítási akciót ezt követően egy külön fejezetben tárgyalják.
A különböző katonai összeírásoknak, sorozóíveknek köszönhetően a szerzők bőséges forrásanyaggal rendelkeztek ahhoz, hogy külön fejezetet szenteljenek a fegyverforgató székesieknek (az 1602. évi összeírástól a második világháborúig), benne a székesi előnevű Bercsényi Miklós és Bercsényi László hadvezéri tevékenységének.
Az egyháztörténeti rész felekezetek szerint ismerteti a székesi katolikus, református, unitárius egyházak, valamint egyházi épületek történetét (kissé zavaró, hogy az itt szolgáló Décsi János lelkész pár költeményét is ebbe a fejezetbe szúrták be a szerzők), ezt követi a helybeli temetők és síremlékek ismertetése.
Az oktatástörténeti fejezet a református felekezeti iskola, a két világháború között létesített rövid életű román tannyelvű iskola, majd az állami iskola történetének bemutatása, de tartalmazza a fontosabb közéleti vagy szakmai pályát befutott székesiek névjegyzékét is.
A közművelődés terén igen gazdag a falu története, hiszen 1877-től van írásos bejegyzés a székesi református dalárdáról, de működött itt zenekar, tánccsoport és színjátszó kör is.
A következő fejezetben a helybeli népszokásokat (gyermekjátékok, hagyományok, hiedelmek) tárgyalják a szerzők, itt kiemelendő a székesi szőlőszüret különlegessége, hiszen aznap a szőlősdomb tetejéről zenekar húzta a talpalávalót a szüretelőknek.
A közigazgatással foglalkozó rész a faluközösség működését, a helybeli falusbírák és esküdtek neveit, a helység pecsétjét, majd a közigazgatás működését ismerteti napjainkig, súlyponttal a 20. század második felére. Az egészségvédelemmel foglalkozó fejezet a 19–20. századi, Székessel kapcsolatos egészségügyi adatokat mutatja be.
A Székes vonzáskörében című rész a székesi származású, ott dolgozó vagy oda telepedett "jelentősebb" személyeket mutatja be. Az utolsó fejezet a Székesen lakó, vagy ott hétvégi házzal rendelkezőket sorolja fel, ezek szerint 2008 elején 95 család lakott a helységben, emellett 41 hétvégi ház, 12 lakatlan ház és 25 üres telek volt.
A Mellékletek részben színes fényképeket láthatunk a legfontosabb székesi középületekről, és helyet kapott néhány Székeshez kapcsolódó dokumentum is.
A könyv a település történetének jó áttekintése. A kisebb formai és fogalmazásbeli hibákon túl azonban pár esetben hiányérzete támad az olvasónak. A lelkiismeretesen összegyűjtött adatok nyomán megfogalmazódó kérdések megválaszolásának több helyet kellett volna szentelni. (Például az a tény, hogy a település lakossága 150 év alatt több mint a felére csökkent, bővebb magyarázatot kívánt volna.)
A könyv másik előnye, hogy a közelmúlttal is foglalkozik. Itt nem "szépít", nem rejti véka alá a falu nehéz állapotát, a mezőgazdaság nehéz helyzetét, de ismerteti az innovatív, előremutató próbálkozásokat is.
A kötet jól strukturált, átfogó képet ad a település történetéről, kiemelve a helyi különlegességeket, és igen gazdag fényképgyűjteményével szemet gyönyörködtető, tartalmas olvasmány. (Nemes Gyula–Szakács Ferenc: Székes. Adalékok a falu monográfiájához. Marosvásárhely, 2009, Mentor Kiadó.)
László Márton. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)
Nemrég jelent meg a Marosvásárhelytől nem messze fekvő Székes falutörténete. (A Nagyernye községhez tartozó falu a Dána-patak völgyében, festői környezetben terül el, megközelítésére a Marosszentgyörgy–Tófalva köves út, vagy Ikland felől, a főútról letérő út ajánlott. A település történetéhez kapcsolódik a székesi előnevű Bercsényi család, melynek leghíresebb férfitagja, Bercsényi László a Rákóczi-szabadságharc egyik hadvezére volt.)
A könyv nem monográfia, szerzői nem is ezt tűzték ki célul (kötetük alcíme: Adalékok a falu monográfiájához), hanem egy tárgyilagos, átfogó falutörténet, amely a helység története legfontosabb mozzanatainak bemutatására vállalkozik. A már kiforrott séma szerint a szerzők előbb elhelyezik a falut szűkebb környezetében (A falu földrajzi-természeti viszonyai c. fejezet), majd a település kialakulásának történetét vázolják. A szerzők tájékozottságát jelzi, hogy a falu határában levő legelső emberi települést kutatva, a néphagyományok, Orbán Balázs feljegyzései és a régészeti repertóriumok adatai mellett a közelmúlt régészeti ásatásainak eredményeit is ismertetik. A következő, a helyneveket ismertető fejezet előnye, hogy térképre helyezték a ma használatos helységneveket.
A népességtörténetet külön rész taglalja: ez a népességeredetet, a társadalmi csoportokat (helybeli nemesi családok, jobbágyok, zsellérek), és a nemzetiségi összetételt vázolja. Igen értékes családtörténeti adatokat gyűjtöttek össze a szerzők, és a jómódú családok fényképeiből bepillantást nyerünk ezek életmódjára, kedvteléseire.
A 19. század eleji földművelők életmódját (lakásbeosztás, berendezés, gazdasági eszközök, öltözködés) ötletesen egy hagyatéki leltár segítségével rekonstruálják, ezután a falu 20. századi életmódját részekre tagoltan (ruházat, táplálkozás, staférung, építkezés és berendezés) mutatják be. Külön előnye e fejezetnek, hogy a ruhadarabok leírásán túl a viselet alakulására ható körülményeket is ismertetik, ti. a harisnya a katonai egyenruha része volt, és a különféle színek tulajdonképpen a különböző alakulatokat jelölték.
A település gazdasági helyzetét a különböző összeírások alapján a 18. század közepétől írják le, majd a 19. század végétől napjainkig a birtokviszonyokra, művelési ágakra (állattenyésztés, földművelés), majd a történelmi folyamatokra (kivándorlás, kuláklisták, kollektív gazdaság létesítése és megszüntetése) bontva ismertetik. Ezért is furcsa, hogy a szerzők a 19. század végi, a földhasználat racionalizálását célzó arányosítási-tagosítási akciót ezt követően egy külön fejezetben tárgyalják.
A különböző katonai összeírásoknak, sorozóíveknek köszönhetően a szerzők bőséges forrásanyaggal rendelkeztek ahhoz, hogy külön fejezetet szenteljenek a fegyverforgató székesieknek (az 1602. évi összeírástól a második világháborúig), benne a székesi előnevű Bercsényi Miklós és Bercsényi László hadvezéri tevékenységének.
Az egyháztörténeti rész felekezetek szerint ismerteti a székesi katolikus, református, unitárius egyházak, valamint egyházi épületek történetét (kissé zavaró, hogy az itt szolgáló Décsi János lelkész pár költeményét is ebbe a fejezetbe szúrták be a szerzők), ezt követi a helybeli temetők és síremlékek ismertetése.
Az oktatástörténeti fejezet a református felekezeti iskola, a két világháború között létesített rövid életű román tannyelvű iskola, majd az állami iskola történetének bemutatása, de tartalmazza a fontosabb közéleti vagy szakmai pályát befutott székesiek névjegyzékét is.
A közművelődés terén igen gazdag a falu története, hiszen 1877-től van írásos bejegyzés a székesi református dalárdáról, de működött itt zenekar, tánccsoport és színjátszó kör is.
A következő fejezetben a helybeli népszokásokat (gyermekjátékok, hagyományok, hiedelmek) tárgyalják a szerzők, itt kiemelendő a székesi szőlőszüret különlegessége, hiszen aznap a szőlősdomb tetejéről zenekar húzta a talpalávalót a szüretelőknek.
A közigazgatással foglalkozó rész a faluközösség működését, a helybeli falusbírák és esküdtek neveit, a helység pecsétjét, majd a közigazgatás működését ismerteti napjainkig, súlyponttal a 20. század második felére. Az egészségvédelemmel foglalkozó fejezet a 19–20. századi, Székessel kapcsolatos egészségügyi adatokat mutatja be.
A Székes vonzáskörében című rész a székesi származású, ott dolgozó vagy oda telepedett "jelentősebb" személyeket mutatja be. Az utolsó fejezet a Székesen lakó, vagy ott hétvégi házzal rendelkezőket sorolja fel, ezek szerint 2008 elején 95 család lakott a helységben, emellett 41 hétvégi ház, 12 lakatlan ház és 25 üres telek volt.
A Mellékletek részben színes fényképeket láthatunk a legfontosabb székesi középületekről, és helyet kapott néhány Székeshez kapcsolódó dokumentum is.
A könyv a település történetének jó áttekintése. A kisebb formai és fogalmazásbeli hibákon túl azonban pár esetben hiányérzete támad az olvasónak. A lelkiismeretesen összegyűjtött adatok nyomán megfogalmazódó kérdések megválaszolásának több helyet kellett volna szentelni. (Például az a tény, hogy a település lakossága 150 év alatt több mint a felére csökkent, bővebb magyarázatot kívánt volna.)
A könyv másik előnye, hogy a közelmúlttal is foglalkozik. Itt nem "szépít", nem rejti véka alá a falu nehéz állapotát, a mezőgazdaság nehéz helyzetét, de ismerteti az innovatív, előremutató próbálkozásokat is.
A kötet jól strukturált, átfogó képet ad a település történetéről, kiemelve a helyi különlegességeket, és igen gazdag fényképgyűjteményével szemet gyönyörködtető, tartalmas olvasmány. (Nemes Gyula–Szakács Ferenc: Székes. Adalékok a falu monográfiájához. Marosvásárhely, 2009, Mentor Kiadó.)
László Márton. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)
2014. november 1.
Búcsú Nagy Géza református lelkipásztortól
Még tavaly október 23-án a marosvásárhelyi unitárius templomban szervezett emlékesten az 1956-os pesti eseményekről beszélt, melyeknek kolozsvári diákként részese volt. Úgy mesélt, hogy képzeletünkben megelevenedtek az utcák, együtt vonultunk a tüntetőkkel. Ő is ott volt, vonult, láttuk a bemutatott fényképen…
Egy év telt el azóta. És most arról számolunk be, hogy Nagy Géza nyugalmazott lelkész végleg elvonult. Vagy mégsem? Mert hiába mulandó a földi lét, nem vonulnak ki végleg az emlékezetből azok, akik nyomot hagytak bennünk. Géza bácsi ilyen nyomot hagyó ember volt. Minden közösségben, ahol megfordult. A szeretet hangján nevelt, erősített hitben és lélekben, kitartásra buzdított, becsületre, gerincességre sarkallt, jóságra biztatott.
Ő elment, a nyomok maradtak…
Nem véletlen, hogy ilyen jellemmel áldotta meg a Teremtő, hiszen ő maga is olyan neveltetésben részesült, amely meghatározta egész életútját. 1929-ben Nyárád-szentbenedeken született. Tanulmányait a kolozsvári református kollégiumban végezte, majd a Bolyai Tudományegyetem pedagógia-lélektan szakára iratkozott be. 1949-ben letartóztatták, mert egy antikommunista ifjúsági szervezkedésben vett részt. A kolozsvári katonai törvényszék 3 év nehéz börtönre ítélte. Kolozsváron, Pitesti-en és Szamosújváron tartották fogva, testileg és lelkileg megkínozták, mivel a román kommunista hatalom legádázabb ellenségének tekintették. Ha túlélted, hallgass! /Polis Kiadó, Kolozsvár, 2004/ címmel könyvet írt életének erről a sötét időszakáról, de film is készült róla Az átnevelés poklában címmel.
Szabadulása után, 1953-ban beiratkozott a kolozsvári Protestáns Teológiára, ahol édesapja az Ószövetség professzora volt. Tanulmányai után segédlelkészként Kolozsváron a Magyar utcai egyházközségben teljesített szolgálatot. Aztán az iklandi-székelykáli egyházaknál, majd a sáromberki egyházközségben volt lelkész. Bár Kolozsváron a Monostori úti egyházközség lelkészének választotta, az egyházi és világi hatóságok megakadályozták, hogy ezt a tisztséget betöltse. Sáromberkén 41 évig szolgált, innen vonult nyugállományba. Nem véletlen a szóhasználat, hiszen Nagy Géza valóban szolgált. A kommunizmus évtizedei alatt a falu szellemi és lelki vezetője volt. A parókián feleségével, aki szintén lelkész volt, mindig szervezett valamit, odavonzotta a gyerekeket, a fiatalokat. Vallásórákat tartott, éneket tanított, szívesen fogadta a híveket mindennapi gondjaikkal, lelki problémáikkal is. Híres volt vendégszeretetéről. Lelkészként ápolta és éltette Teleki Sámuel kancellár és Teleki Samu Afrika-kutató szellemét, sőt, sáromberki műemlék kriptájukat is gondozta. 2000- ben vonult nyugállományba, de hívei számára emléke azóta sem fakult. Élete utolsó percéig tartották vele a kapcsolatot, tisztelték, szerették. Marosvásárhelyre, a Görbe utcai lakásába, ahol nyugdíjas éveit töltötte, a sáromberki fiatalok minden karácsonykor bejöttek kántálni. Jellegzetes, magas, kissé meggörnyedt alakja rendszeresen feltűnt a magyar közösségi rendezvényeken.
A hivatalos elismerés sem maradt el, két évvel ezelőtt több évtizedes lelkészi szolgálatáért, közösségépítő, nevelő tevékenységéért, életútja elismeréseként dr. Áder János, Magyarország elnöke a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozta Nagy Gézának.
Nyolcvanöt évesen hunyt el, a marosvásárhelyi református sírkertben helyezték örök nyugalomra.
Végső üzenete: a ti szelídlelkűségetek ismert legyen minden ember előtt, az Úr közel!
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)
Még tavaly október 23-án a marosvásárhelyi unitárius templomban szervezett emlékesten az 1956-os pesti eseményekről beszélt, melyeknek kolozsvári diákként részese volt. Úgy mesélt, hogy képzeletünkben megelevenedtek az utcák, együtt vonultunk a tüntetőkkel. Ő is ott volt, vonult, láttuk a bemutatott fényképen…
Egy év telt el azóta. És most arról számolunk be, hogy Nagy Géza nyugalmazott lelkész végleg elvonult. Vagy mégsem? Mert hiába mulandó a földi lét, nem vonulnak ki végleg az emlékezetből azok, akik nyomot hagytak bennünk. Géza bácsi ilyen nyomot hagyó ember volt. Minden közösségben, ahol megfordult. A szeretet hangján nevelt, erősített hitben és lélekben, kitartásra buzdított, becsületre, gerincességre sarkallt, jóságra biztatott.
Ő elment, a nyomok maradtak…
Nem véletlen, hogy ilyen jellemmel áldotta meg a Teremtő, hiszen ő maga is olyan neveltetésben részesült, amely meghatározta egész életútját. 1929-ben Nyárád-szentbenedeken született. Tanulmányait a kolozsvári református kollégiumban végezte, majd a Bolyai Tudományegyetem pedagógia-lélektan szakára iratkozott be. 1949-ben letartóztatták, mert egy antikommunista ifjúsági szervezkedésben vett részt. A kolozsvári katonai törvényszék 3 év nehéz börtönre ítélte. Kolozsváron, Pitesti-en és Szamosújváron tartották fogva, testileg és lelkileg megkínozták, mivel a román kommunista hatalom legádázabb ellenségének tekintették. Ha túlélted, hallgass! /Polis Kiadó, Kolozsvár, 2004/ címmel könyvet írt életének erről a sötét időszakáról, de film is készült róla Az átnevelés poklában címmel.
Szabadulása után, 1953-ban beiratkozott a kolozsvári Protestáns Teológiára, ahol édesapja az Ószövetség professzora volt. Tanulmányai után segédlelkészként Kolozsváron a Magyar utcai egyházközségben teljesített szolgálatot. Aztán az iklandi-székelykáli egyházaknál, majd a sáromberki egyházközségben volt lelkész. Bár Kolozsváron a Monostori úti egyházközség lelkészének választotta, az egyházi és világi hatóságok megakadályozták, hogy ezt a tisztséget betöltse. Sáromberkén 41 évig szolgált, innen vonult nyugállományba. Nem véletlen a szóhasználat, hiszen Nagy Géza valóban szolgált. A kommunizmus évtizedei alatt a falu szellemi és lelki vezetője volt. A parókián feleségével, aki szintén lelkész volt, mindig szervezett valamit, odavonzotta a gyerekeket, a fiatalokat. Vallásórákat tartott, éneket tanított, szívesen fogadta a híveket mindennapi gondjaikkal, lelki problémáikkal is. Híres volt vendégszeretetéről. Lelkészként ápolta és éltette Teleki Sámuel kancellár és Teleki Samu Afrika-kutató szellemét, sőt, sáromberki műemlék kriptájukat is gondozta. 2000- ben vonult nyugállományba, de hívei számára emléke azóta sem fakult. Élete utolsó percéig tartották vele a kapcsolatot, tisztelték, szerették. Marosvásárhelyre, a Görbe utcai lakásába, ahol nyugdíjas éveit töltötte, a sáromberki fiatalok minden karácsonykor bejöttek kántálni. Jellegzetes, magas, kissé meggörnyedt alakja rendszeresen feltűnt a magyar közösségi rendezvényeken.
A hivatalos elismerés sem maradt el, két évvel ezelőtt több évtizedes lelkészi szolgálatáért, közösségépítő, nevelő tevékenységéért, életútja elismeréseként dr. Áder János, Magyarország elnöke a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozta Nagy Gézának.
Nyolcvanöt évesen hunyt el, a marosvásárhelyi református sírkertben helyezték örök nyugalomra.
Végső üzenete: a ti szelídlelkűségetek ismert legyen minden ember előtt, az Úr közel!
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)
2015. május 4.
Kis hagyományőrzők vetélkedtek Sáromberkén
Április 29-én került sor a Sáromberki Technológiai Líceum dísztermében a helyi óvoda által szervezett körzeti hagyományőrző vetélkedőre, amelyen nyolc település vett részt. A székely ruhába öltözött csemeték énekeltek, meséltek, verset mondtak, népi gyermekjátékokat mutattak be, majd a tartalmas és színes előadások után falatoztak, ismerkedtek, barátkoztak.
A Hej, tulipán, tulipán… nevet viselő rendezvényen a vendégeket először Máté Dalma óvónő köszöntötte a vetélkedő mottójával: "A mese és a játék összeköti a gyerekeket és a felnőtteket, akik enélkül esetleg külön világban élnének" – hangzott el Rege Sándor gondolata. Incze Jenő iskolaigazgató méltatta az óvónők munkáját, majd a hagyományőrzés fontosságáról beszélt. Az intézményvezető szerint az érdeklődés felkeltését a népi hagyományok iránt már kisgyermekkorban el kell kezdeni, s erre kiváló alkalmat teremtenek a különböző népi jellegű vetélkedők.
Szép díszlet, érdekes mesekeret
A sáromberki óvónők szép díszlettel, érdekes, interaktív mesekerettel próbálták oldani a hangulatot, bátorítani a kis versenyzőket. A vetélkedő versenyszelleme jelentéktelenné vált, ezt a tényt hivatott oldani a játékos keret. A gyerekek megismerkedtek egy szomorú kertésszel, aki azért búslakodott, mert nem nyíltak ki a tulipánjai. A gyermekek megpróbálták felvidítani a kertészt énekekkel, szavalatokkal, versekkel, népi gyermekjátékokkal. Az Iklandról, Gernyeszegről, Vajdaszentiványról, Székelykálból, Marossárpatakról, Körtvélyfájáról és Jobbágytelkéről érkezett kis versenyzők, a helyiekkel együtt, miután előadták műsorukat, választottak egy tulipánt, amit jelképesen elültettek a kertész kertjében. A vetélkedő végére a kert tele lett szép virággal, s a kellemes látvány nyomán elillant a kertész szomorúsága.
A továbbjutók
A kiegyensúlyozott vetélkedőn a Sükei Mária tanítónő, Aurariu Piroska nyugalmazott óvónő és Kovács Emese óvónő alkotta zsűrinek nem volt könnyű eldönteni a továbbjutókat. A háromtagú értékelőbizottság részéről Sükei Mária tanítónő értékelte a versenyzők teljesítményét, mindannyiukat megdicsérve bátorságukért, rátermettségükért. "Mindenik fellépő felkészült erre az eseményre, igyekezett helyesen, szépen, tisztán, érthetően beszélni, a dalok esetében pedig visszaadni az eredeti dallamváltozatot. A gyermekjátékok feszélyezetlen előadásával a néző betekintést nyert egy csoport felszabadult játékába" – összegezte a látottakat a tanítónő. Népmesék kategóriában a marossárpataki Göndör Zselyke (óvónő: Égei Noémi) jutott tovább a megyei szakaszra, versmondásban az iklandi Serban Klaudiát (óvónő: Kelemen Jolán) ítélte legjobbnak a zsűri, a népdalénekeseknél a vajdaszentiványi Gerendi Szófia Rebekát (óvónő: Bálint Ilona Melinda) sorolták az első helyre, a népi gyermekjátékok kategóriában a körtvélyfáji csapat (óvónő: Berekméri Ildikó) vitte el a pálmát.
Berekméri Edmond
Népújság (Marosvásárhely)
Április 29-én került sor a Sáromberki Technológiai Líceum dísztermében a helyi óvoda által szervezett körzeti hagyományőrző vetélkedőre, amelyen nyolc település vett részt. A székely ruhába öltözött csemeték énekeltek, meséltek, verset mondtak, népi gyermekjátékokat mutattak be, majd a tartalmas és színes előadások után falatoztak, ismerkedtek, barátkoztak.
A Hej, tulipán, tulipán… nevet viselő rendezvényen a vendégeket először Máté Dalma óvónő köszöntötte a vetélkedő mottójával: "A mese és a játék összeköti a gyerekeket és a felnőtteket, akik enélkül esetleg külön világban élnének" – hangzott el Rege Sándor gondolata. Incze Jenő iskolaigazgató méltatta az óvónők munkáját, majd a hagyományőrzés fontosságáról beszélt. Az intézményvezető szerint az érdeklődés felkeltését a népi hagyományok iránt már kisgyermekkorban el kell kezdeni, s erre kiváló alkalmat teremtenek a különböző népi jellegű vetélkedők.
Szép díszlet, érdekes mesekeret
A sáromberki óvónők szép díszlettel, érdekes, interaktív mesekerettel próbálták oldani a hangulatot, bátorítani a kis versenyzőket. A vetélkedő versenyszelleme jelentéktelenné vált, ezt a tényt hivatott oldani a játékos keret. A gyerekek megismerkedtek egy szomorú kertésszel, aki azért búslakodott, mert nem nyíltak ki a tulipánjai. A gyermekek megpróbálták felvidítani a kertészt énekekkel, szavalatokkal, versekkel, népi gyermekjátékokkal. Az Iklandról, Gernyeszegről, Vajdaszentiványról, Székelykálból, Marossárpatakról, Körtvélyfájáról és Jobbágytelkéről érkezett kis versenyzők, a helyiekkel együtt, miután előadták műsorukat, választottak egy tulipánt, amit jelképesen elültettek a kertész kertjében. A vetélkedő végére a kert tele lett szép virággal, s a kellemes látvány nyomán elillant a kertész szomorúsága.
A továbbjutók
A kiegyensúlyozott vetélkedőn a Sükei Mária tanítónő, Aurariu Piroska nyugalmazott óvónő és Kovács Emese óvónő alkotta zsűrinek nem volt könnyű eldönteni a továbbjutókat. A háromtagú értékelőbizottság részéről Sükei Mária tanítónő értékelte a versenyzők teljesítményét, mindannyiukat megdicsérve bátorságukért, rátermettségükért. "Mindenik fellépő felkészült erre az eseményre, igyekezett helyesen, szépen, tisztán, érthetően beszélni, a dalok esetében pedig visszaadni az eredeti dallamváltozatot. A gyermekjátékok feszélyezetlen előadásával a néző betekintést nyert egy csoport felszabadult játékába" – összegezte a látottakat a tanítónő. Népmesék kategóriában a marossárpataki Göndör Zselyke (óvónő: Égei Noémi) jutott tovább a megyei szakaszra, versmondásban az iklandi Serban Klaudiát (óvónő: Kelemen Jolán) ítélte legjobbnak a zsűri, a népdalénekeseknél a vajdaszentiványi Gerendi Szófia Rebekát (óvónő: Bálint Ilona Melinda) sorolták az első helyre, a népi gyermekjátékok kategóriában a körtvélyfáji csapat (óvónő: Berekméri Ildikó) vitte el a pálmát.
Berekméri Edmond
Népújság (Marosvásárhely)
2016. szeptember 9.
Új Lustra
A Székelyudvarhelyi múzeum új székhelye, a Haberstumpf-villa gazdag tevékenységgel és színvonalas programokkal való megtöltésére tett ígéretével indítja a Lustra harmadik évfolyamát a múzeum igazgatója, dr. Miklós Zoltán.
A folyóiratot ismét változatos tartalom jellemzi: Salló Szilárd, az Udvarhelyi Forrásközpont néprajzosa az énlaki juhászat 20–21. századi változásairól közli újabb kutatási eredményeit, Mihály János történész 16–17. századi Székelyföldi tánctörténeti adalékokat ad közzé, Bicsok Zoltán levéltáros folytatja a Csíkszeredai levéltár fondjait ismertető sorozatát, ez alkalommal a csíksomlyói-Csíkszeredai római katolikus gimnázium iratait ismertetve. Gidó Csaba és Kápolnási Zsolt történészek az 1916. évi román megszállás dokumentumaiból közölnek, Veres Péter muzeológus Sikó Miklós iklándi-vadadi Filep Lászlóról készült rajzát hozza közelebb az olvasókhoz. Tóth Boglárka, Sófalvi András, Botár István és Grynaeus András folytatják az udvarhelyszéki templomtornyok dendrokronológiai keltezéséről 2015-ben indított cikküket, Nyárádi Zsolt régész-történész Székelyudvarhely régi piacteréről közöl nem csak ásatási eredményeket.
Két kötet is bemutatásra kerül: Róth András Lajos könyvtáros-történész a Székelyföldi jelképkutatás újabb kötetét, a Székely jelképek pecséten, címerben című 2015-ben megjelent tanulmánykötetet, Bernád Rita, a Gyulafehérvári Érseki és Főkáptalani Levéltár főlevéltárosa Bicsok Zoltán Koronák, hat tyúk, liliomok – Crini, coroane, lebede című kétnyelvű kötetét ismerteti. A folyóiratban rövid felvezető és részlet található a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Haáz Rezső Múzeum közös kiadásában 2016-ban megjelent Székelyföld története háromkötetes monográfia bevezetőjéből.
Külön figyelmet érdemel Reisz T. Csaba, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára címzetes igazgatójának írása Székelyudvarhely címeréről a Magyar Nemzeti Levéltár Budapesti palotájában.
A cikkeket forrásértékkel bíró illusztrációk kísérik. A kiváló nyomdai kivitelezésben megjelenő, 64 oldalas folyóirat harmadik évfolyamának kiadási költségeit a Bethlen Gábor Alap támogatja.
Élő Székelyföld Munkacsoport
eloszekelyfold.wordpress.com
A Székelyudvarhelyi múzeum új székhelye, a Haberstumpf-villa gazdag tevékenységgel és színvonalas programokkal való megtöltésére tett ígéretével indítja a Lustra harmadik évfolyamát a múzeum igazgatója, dr. Miklós Zoltán.
A folyóiratot ismét változatos tartalom jellemzi: Salló Szilárd, az Udvarhelyi Forrásközpont néprajzosa az énlaki juhászat 20–21. századi változásairól közli újabb kutatási eredményeit, Mihály János történész 16–17. századi Székelyföldi tánctörténeti adalékokat ad közzé, Bicsok Zoltán levéltáros folytatja a Csíkszeredai levéltár fondjait ismertető sorozatát, ez alkalommal a csíksomlyói-Csíkszeredai római katolikus gimnázium iratait ismertetve. Gidó Csaba és Kápolnási Zsolt történészek az 1916. évi román megszállás dokumentumaiból közölnek, Veres Péter muzeológus Sikó Miklós iklándi-vadadi Filep Lászlóról készült rajzát hozza közelebb az olvasókhoz. Tóth Boglárka, Sófalvi András, Botár István és Grynaeus András folytatják az udvarhelyszéki templomtornyok dendrokronológiai keltezéséről 2015-ben indított cikküket, Nyárádi Zsolt régész-történész Székelyudvarhely régi piacteréről közöl nem csak ásatási eredményeket.
Két kötet is bemutatásra kerül: Róth András Lajos könyvtáros-történész a Székelyföldi jelképkutatás újabb kötetét, a Székely jelképek pecséten, címerben című 2015-ben megjelent tanulmánykötetet, Bernád Rita, a Gyulafehérvári Érseki és Főkáptalani Levéltár főlevéltárosa Bicsok Zoltán Koronák, hat tyúk, liliomok – Crini, coroane, lebede című kétnyelvű kötetét ismerteti. A folyóiratban rövid felvezető és részlet található a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Haáz Rezső Múzeum közös kiadásában 2016-ban megjelent Székelyföld története háromkötetes monográfia bevezetőjéből.
Külön figyelmet érdemel Reisz T. Csaba, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára címzetes igazgatójának írása Székelyudvarhely címeréről a Magyar Nemzeti Levéltár Budapesti palotájában.
A cikkeket forrásértékkel bíró illusztrációk kísérik. A kiváló nyomdai kivitelezésben megjelenő, 64 oldalas folyóirat harmadik évfolyamának kiadási költségeit a Bethlen Gábor Alap támogatja.
Élő Székelyföld Munkacsoport
eloszekelyfold.wordpress.com