Megjelent a Hunyad Vármegye első száma Déván. Az új folyóirat költségeit a Corvin Magazin Betéti Társaság fedezi, hogy a szórványvidék is hozzájusson a magyarságtudat ápolását vállaló közéleti laphoz. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 29./

A dévai Corvin Magazin Bt. Déván Hunyad Vármegye, Medgyesen Nagyküküllő, Resicán Délnyugat, Nagyszebenben Nagyszeben és Vidéke címmel ad ki folyóiratot. Az előállítás költségeit a magyarországi Pro Professione Alapítvánnyal együtt fedezik. Maguk az újságok a dévai Xpress Kft segítségével a szintén dévai Grapho Tipex nyomdában készülnek. A költségeket viselők és az ellenszolgáltatás nélkül szerkesztésre vállalkozók célja: a dél-erdélyi szórványmagyarság kezébe anyanyelvű sajtót juttatni. A lapokban az egyetemes magyar hagyományokat fölelevenítő írások kapnak helyet, emellett irodalmunk legszebb alkotásai. /Kósa László: Ellenszolgáltatás nélkül. = Magyar Nemzet, jan. 4./

Zajkány közelében 1442-ben Hunyadi János 15 000 magyar, román, szász, szerb és székely vitézével megverte az betörő török sereget. A csatát az európai történelem is számon tartja, hiszen hosszabb idő óta ez volt az első olyan győzelem, amelyben egy szultáni csapatokkal megerősített török sereg felett Európa kultúráját, vallását képviselő sereg győzedelmeskedett. A zajkányi győzelem emlékére az 1896. évi millenniumi ünnepségek alkalmával emlékművet emelt a Hunyad vármegyei magyarság: az oszlopot az országút mellett állították fel, hogy messziről láthassa a vándor. Az emlékoszlopot ledöntötte a vak román nemzeti gyűlölet. Amennyiben foglalkoztatná őket a valódi megbékélés gondolata, már régen helyreállíttatták volna az emlékművet. Szabó Csaba évek óta a román-magyar megbékélés egyik legbeszédesebb emlékoszlopának tekinti a zajkányit. /Szabó Csaba: Beszédes megbékélés. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 27./

"Szept. 29-én, Szent Mihály napján tartotta búcsúünnepét a gyulafehérvári székesegyház. A jeles ünnepre a városba látogatott Jean-Claude Périsset apostoli nuncius, a Vatikán bukaresti nagykövete. A Szent Mihály-búcsúra a hagyományokhoz híven több keresztalja érkezett, elsősorban a szomszédos vidékekről, Alsó-Fehér, illetve Hunyad vármegyék területéről, de messzebbről is jöttek zarándokok. Az ünnepi szentmisét 52 pap és 4 püspök mutatta be, a házigazda Jakubinyi György érseken és a nunciuson kívül jelen volt Tamás József segédpüspök és Pápai Lajos győri megyés püspök is, aki aznap délután a kolozsvári Szent Mihály-templomban volt főcelebránsa az ünnepi szentmisének. A gyulafehérvári búcsún megemlékeztek a főegyházmegye nyugalmazott főpásztorának, Bálint Lajos érsek püspökké szentelésének 20., illetve az egyházmegye érseki rangra emelésének 10. évfordulójáról. Az ünnepi megemlékezésből ezúttal sem maradt ki boldog emlékű Márton Áron gyulafehérvári püspök, aki 21 évvel ezelőtt ezen a napon hunyt el. Szept. 27-én Jakubinyi György érsek Marosvásárhely vendége volt, ahol ünnepélyes szentmise keretében felszentelte a Koronkai (Tudor) negyedbeli új plébániatemplomot. Okt. 1-jén Jakubinyi érsek Székelyudvarhelyen felszentelte az új plébániatemplomot. /Katolikus ünnepi alkalmak Erdélyben. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), okt. 9./"

"A sarmisegetuzai önkormányzat a napokban megtisztíttatta a zajkányi Hunyadi János emlékmű környékét. A buzogányos oszlop Hunyadi törökellenes győzelmének állított emléket. Az emlékművet a millennium alkalmából állíttatta Hunyad vármegye, és az oszlop 1992-ig hirdette a fényes győzelem emlékét. Tíz évvel ezelőtt erőgép segítségével ismeretlen tettesek ledöntötték az oszlopot. A Hunyadi-buzogányt a tettesek bedobták egy duzzasztóba, de jóérzésű zajkányiak kihalászták, és bevitték a helyi múzeum udvarára. Onnan ellopták a buzogányt, és most már nem tudják, hol lehet. - Tízmillió lejért talpra lehetne állítani a zajkányi Hunyadi János emlékművet - ha erre igény mutatkozik. /Szabó Csaba: Ahol rabigát és emlékművet törnek össze. Már látható a ledöntött Hunyadi-emlékmű. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 24./"

"A múlt században még a Hunyad vármegyei magyarok zöme a Cserna völgyében lakott, kisebb része pedig a Zsil völgyében. Az akkori Cserna-völgyi magyarlakta települések sora Szántóhalommal kezdődött, Csernakeresztúrral, Nagy és Kis Barcsával, Alpestessel folytatódott, majd Vajdahunyaddal, Hosdáttal és Rákosddal ért véget. Ehhez magyarlakta falvak kapaszkodtak, többek között Szentandrás, ahonnan - akárcsak Szántóhalomról - teljesen eltűnt a magyar nyelv. Alpestes falu lassan utcájává vált Vajdahunyadnak. A magyarlakta falvak gyöngysorát megváltoztatta a vajdahunyadi kombinát. Jelenleg egyedül Csernakeresztúron található olyan erős magyar közösség /800- 900-an beszélik a magyar nyelvet/, amely még iskolát is működtethet. A többi település a nyelvromlás különböző szakaszaiban van. Kis- és Nagybarcsán mintegy 30-an, Alpestesen kb. 200-an, Hosdáton úgy 130-an vallják magyarnak magukat. Persze a magukat magyarnak vallók nem mindig beszélik is a nyelvet. A kétnyelvű táblák viszont hiánytalanul megvannak az országút szélén. Egymás után szűntek meg az iskolák, annak ellenére, hogy lennének magyar gyermekek. /Szabó Csaba: Bölcső polipkarokban. Magyarok a Cserna völgyében. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 19./"

"1896. szeptember 6-án, a vaskapui csata 454. évfordulóján, Hunyad vármegye az erdélyi Vaskapuban, Paucsinesd és Zajkány falu között, a Vámoszajkány nevezetű hegy magaslatára négyméteres buzogányos emlékművet állított a következő felirattal: "Hunyadi János tizenötezer vitézével, az 1442-iki szeptember 6-án e szorosban verte szét Sehabeddin beglerbégnek Erdélybe nyomuló nyolcvanezer főnyi hadseregét. A dicső fegyvertény örök emlékéül állíttatá ez oszlopot Hunyadvármegye közönsége a honfoglalás ezredik évében." A megyében ezenkívül öt hasonló műemléket emeltek. Az utolsó előtti a vulkáni hágó tövében állt az ezerkilencszázhatvanas évek közepéig. 1992. június 22-én ismeretlen tettesek erőgép igénybevételével az utolsó, zajkányi emlékművet is ledöntötték, buzogányát eltüntették. Helyi lapok értesülései szerint egy évre rá az osztrói tóból kihalászták a buzogányt, és a várhelyi (Sarmizegetusa) múzeum közelében helyezték el, a rendőrség tőszomszédságában. 1994 novemberében azonban innen is eltűnt. A rendőrség nem is indított nyomozást, azt állítva, hogy úgysem lehet az ismeretlen tettesek nyomára bukkanni. Annak ellenére, hogy szemtanúk is akadtak, akik a helyi sajtónak nyilatkoztak a műemlékgyalázásról és -lopásról. Tavaly a kolozsvári tévé magyar adásának stábja filmet forgatott az emlékműről. Akkor ledöntve, de még eredeti helyszínén volt a talapzat és a buzogány öntöttvas tartóoszlopa, melynek egyik oldalát a Hunyadi-címer, másikat a fentebb idézet felirat díszítette. Az emlékmű még így, megrongálva is valóságos zarándokhely volt, számos hazai és anyaországi turista kereste fel évről évre. A múlt hét elején a feliratos öntöttvas tartóoszlopnak is nyoma veszett, a talapzat köveit legörgették az út mentére. Az emlékmű egykori helyét elsimították és a környező legelővel együtt bekerítették. A várhelyi polgármesteri hivatalban semmit sem tudnak az esetről. Hunyad megyei magyarság több civil szervezete tervezte a buzogány idei visszaállítását. A tavalyi RMDSZ-SZDP protokollumban ez is kitételként szerepelt. Maga a várhelyi polgármester is hajlandóságot mutatott a műemlék visszaállítására. Winkler Gyula képviselő, az RMDSZ Hunyad megyei elnöke kijelentette: rendőrségi feljelentést tesznek. /(Gáspár-Schreiber): Eltűnt a buzogány tartóoszlopa is. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 30./"

Felháborító és mélyen elítélendő, ha Romániában anyaországi magyarokat (de akár honi magyarokra és bármely kisebbségre vonatkoztatható a tiltakozás) vernek meg. Segélyt hoztak Dévára az árvaházba. Példamutató cselekedet. A Magyar Önvédelmi Mozgalomnak fiókja is van Csongrád megyében, a MIÉP egyik leágazása. A Magyarországon megfogalmazott internetes közlemény szerint Déva, Hunyad vármegye székvárosa – falu. Déván illik okosan és méltósággal viselkedni. Erre utal Böjthe Csaba atya apró megjegyzése is: nem etnikai, hanem etikai természetű az ügy. /Seby: Déva nem falu, MÖM nem fenékig patyolat. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 22./

Hunyad megyében szinte egy kézen megszámlálható a még létező történelmi emlékművek száma. Még másfél évtizede sincs annak, hogy máig ismeretlen tettesek összetörték és széthordták a zajkányi buzogányos emlékművet. A Hunyadi János törökök feletti győzelmére emlékeztető buzogányt 1896. szeptember 6-án állíttatta Hunyad megye közössége a vaskapui csata emlékére. Talapzatán a következő felirat állt: „Hunyadi János tizenötezer vitézével az 1442-iki szeptember 6-án e szorosban verte szét Sehabeddin beglerbégnek Erdélybe nyomuló nyolcvanezer főnyi hadseregét. A dicső fegyvertény örök emlékéül állíttatta ez oszlopot Hunyadvármegye közönsége a honfoglalás ezredik évében. ” Az 1992 júniusában széttört emlékmű rongálóit valószínűleg a felirat utóbbi mondata késztette a durva cselekedetre. Akkoriban a Vatra Romaneascát gyanúsította a közvélemény, hogy ők állnának a dolog mögött – emlékezik vissza Schreiber István, Hunyad megyei EMKE-elnök, aki kétségbeesetten követte nyomon az ügy minden mozzanatát. A tettes mai napig nem került elő. Azt sem sikerült kiderítenie a rendőrségnek, hogy az első rongálást követően a rendőrőrs udvarába szállított emlékmű-maradványokat ki lopta el. Ma már csupán a hajdani talapzathoz vezető kőlépcső emlékeztet Hunyadi buzogányára. Visszaállítását többen is ígérték – politikusok és civilek. Azonban semmi nem történt. Vaskapui társánál jóval korábban esett a román túlbuzgóság áldozatául a vulkáni hágó alatt, a város akkori főterén szintén 1896-ban felállított buzogány. Ezt már 1918-ban lerombolták, de a szájhagyomány szerint egy magyar grófnőnek és magának az angol királynőnek a közbenjárására 1937-ben újraállították, román nyelvű, módosított felirattal. Az emlékmű zavarónak tűnt a Ceausescu 1986-os Zsil-völgyi látogatását szervezőknek, akik egyszerűen szétverették az emlékművet. Hasonlóan elrománosodva, de legalább megmaradt a szintén törökveréshez kötődő kenyérmezei csata emléke. Igaz, az eredeti, még Báthory által építtetett kápolnát már a 18. században lerombolták, helyén azonban 1818-ban Nagy Sándor szászvárosi lelkész emelt három öl magas emlékoszlopot. Ez csupán az 1848-as forradalomig maradt talpon. Az 1479-es csatában elhunyt 30 ezer török és 8 ezer keresztény sírhantját azonban Bencenc község (ma Aurel Vlaicu) területén az 1900-as évek elején br. Orbán Antal bekerítette és újra kápolnaszerű épületet emelt rá Kinizsit és Báthory dicsőítő felirattal. Ezt Trianon után rombolták szét, majd az ötvenes években a szomszédos Alkenyéren (ma Sibot) újabb emléket emeltek, ezúttal a „román hős, Paul Chinezu emlékére”. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc szellemét őrző emlékművek közül a legszerencsésebb a dicsőséges piski csatára emlékeztető obeliszk, melynek eredetijét ugyan összetörték a birodalomváltás nyomán, ma azonban, ha nem is a hajdani helyén, de új oszlop áll helyette – mondta Schreiber István EMKE-elnök. Az 1995-ben a helybeli római katolikus egyházközség, az EMKE és az RMDSZ összefogásával újraállított obeliszk amúgy az egyetlen olyan Hunyad megyei emlékmű, amit 1989 után állítottak helyre. Talán ide sorolhatnánk még gróf Kun Kocsárd és Kuún Géza mellszobrait, melyek szintén eredeti helyüktől eltérően, de mégiscsak látható helyen állnak. Az obeliszket erős vasráccsal kerítették körül, de a rongálóknak szétverték azt. Megmaradt darabjait kiegészítve, 1995-ben állították fel újra a piski római katolikus templom kertjében, ahol azóta is fő helyszínt biztosít a március 15-i ünnepségeknek. Ugyanezen alkalmakkor koszorúzzák meg a Hunyad megyében eltemetett hajdani honvédtisztek sírját. Azaz közülük kettőt, melyek a dévai református és római katolikus temetőben vannak. A két marosillyei síron csupán halottak napján gyúl ki egy-egy gyertya. Az 1848–49-es szabadságharchoz kötődő tragikus Hunyad megyei eseményeket ma már egyetlen sírkereszt sem jelzi. Az Avram Iancu nevével fémjelzett mócvidéki lázadás során ugyanis a felbőszített román lakosság végigdúlta a Maros bal partját, felégetve a magyar nemesi birtokokat, sok száz ártatlan családot gyilkolva le. Míg a szomszédos Fehér megyében több helyütt is emléket állítottak e szomorú eseménynek, Hunyad megyében már csak szóbeszéd szintjén él ezek emlékezete. Kőrösbánya bejáratánál volt egy emlékmű, a Brádi család 19 tagjának legyilkolására emlékeztetve. Ma már nyomára sem bukkanhatunk – mondja Schreiber István. Éppen a Brádiak által nevelt Avram Iancu emberei gyilkolták le a családot. A Brádiak viszont már korábban, a Horea, Closca és Crisan-féle 1784-es parasztlázadást is megszenvedték, amikor a megvadult nép szintén gyilkolni kezdett, pusztítva a közeli Kristyor és Brád magyar nemességét, hírmondó is alig menekülhetett a pusztulásból. November hónap folyamán felperzselték a Josikák branicskai kastélyát, Guraszáda, Marosillye, Zám, Marossolymos, Berekszó, Haró, Kéménd, Bánpatak, Gyertyámos, Arany, Rápolt, Bábolna, Folt, Algyógy, Homoród, Bokajalfalu nemesi udvarait, legyilkolva még a csecsemőket is, 101 nemesi családot irtva ki. Mindennek azonban még az emlékét is eltüntették. Akárcsak a mócok pusztítását, amely szintén Kőrösbányától egészen Algyógyig terjedt a megyében. Ez utóbbi településen 1906-ban gr. Kun Kocsárd kastélyának kútja mellett emlékművet állítottak a kútba gyilkolt algyógyi magyarság, köztük a lelkész és családja emlékére. A hajdani EMKE és a Magyar Királyi Földművelési Minisztérium által emelt gránitobeliszket azonban Trianon után azonnal szétverték. Trianonnak köszönhetően Hunyad megyében összesen két felirat őrzi e vidék magyar világháborús hőseinek emlékét. Egyik a dévai református temetőben 1995-ben felállított emlékoszlop felirata: „Az 1848–1849-es szabadságharc, az I. és II. világháború hőseinek és áldozatainak emlékére állította a református egyház 1995. márciusában. Az igaznak emlékezete áldott. ” Déván ez az obeliszk szolgál az utóbbi években a márciusi megemlékezések helyszínéül is. A világháborúkban elesettek emléke azonban elenyészett. Az egyetlen kimondottan háborús síremlék a római katolikus temetőben van, ahol borostyánnal benőtt kereszt hirdeti három nyelven: románul, magyarul és németül, hogy itt nyugszanak a II. világháborúban elesettek. A szinte földbe süllyedt sírlapon pedig még kibetűzhetők a hősök nevei... A feliratozás újravésése, vagy a szétvert emlékművek visszaállítása azonban egyelőre fel sem vetődik. /Gáspár-Barra Réka: Magyar honvédsírok. Emléküket is irtják. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 14./

Megjelent a Hunyad Megyei Hírmondó
Vajdahunyad
A közéleti havilap októberi száma kissé megkésve, november első napjaiban jelent meg.
A lapszám első oldalon emlékezik meg az október 6-i ünnepségekről. Olvashatunk arról az eseményről, amelyet a vajdahunyadi Várban tartottak, felléptek a vajdahunyadi 6-os Számú Általános Iskola diákjai, valamint a dévai Téglás Gábor Iskola tanulói. Brádon, ahol alig kétszáz magyar él, szintén megemlékeztek az ünnepről – írja Baráth Árpád. Mátyus Enikő a lupényi ünnepségről számol be. A 125 éves EMKÉ-ről ír Schreiber István helytörténész. Másik cikkében az említett szerző Bethlen Gábor Erdély fejedelme tiszteletére tartott ünnepségekről ír, amelyeket Déván, Vajdahunyadon és Marosillyén tartottak a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság szervezésében. További írásában pedig arról olvashatunk, hogyan lehetne megmenteni a közel két évszázados piski Fogadót, amely a Sztrigy partján épült Ópiskinél. Deák Levente jogi tanáccsal szolgál a tulajdon átruházási jövedelemadó kiszámításáról, Csatlós Erzsébet pedig a bor és a szőlő egészségvédő hatásáról értekezik. Olvashatunk továbbá a gyógyszerek helyes használatáról.
A dévai református templom 100 éves jubileumáról írott cikk szintén helyet kap a lapban, László Gergely Pál pedig az október 24-i ünnepségről cikkez. Ugyanakkor a lap a Hunyad vármegye 1910. október 30-i számából idézi az 1910. október 23-i felszentelési ünnep mozzanatait, Kun Árpád nyugalmazott lelkipásztor pedig a lélek csendjéről ír. Benedekfy Dávid arról számol be, hogy Lupényban Magyar Házat avattak, Csatlós Erzsébet a dévai szüreti bálról cikkez. Tudomást szerezhetünk továbbá arról is, hogy Vajdahunyadon magyar nyelvű helységnévtáblát helyeznek ki. László Gergely Pál ezúttal is morfondírozik, Kun Árpád Bemutatjuk templomainkat sorozatában pedig a Déva telepi Szent Antal katolikus templom rövid történetét ismerteti. Végül László Anna magyartanár római útijegyzeteibe is bepillanthatunk. Az újságot Kun Gazda Gergely állította ösze és megjelenését a Communitas Alapítvány támogatta.
Kun Árpád, Szabadság (Kolozsvár)

Szép Hunyad megyénk
Megismertetni a régi világot a maiaknak
Szép Hunyad megyénk címen háromnyelvű képes albumot mutattak be szerdán a dévai művészeti galériában. Amint a címből is következtetni lehet, a kötet tizenkilencedik század végi, huszadik század eleji képeslapokból áll, amolyan kordokumentum Hunyad vármegyéről a Trianon előtti békebeli időkből.
A kötet két soproni szenvedélyes képeslapgyűjtő kollekciója alapján készült. A bemutatón jelenlévő Göncz József és Bognár Béla évek óta gyűjtik a régi képeslapokat, gyűjteményeiket földrajzi alapon állították össze, majd eldöntötték, kiadják gyűjteményüket. A sorozatban 24-ik kötet, a Szép Hunyad megyének így született.
Miért háromnyelvű az album, hiszen a képeslapok magyarázata magyarul, románul és angolul jelenik meg? Azért, hogy a többségi nemzet is tudomást szerezhessen az 1918 előtt időkről, saját szemével győzködjön meg, milyen volt az akkori világ. Erről ugyanis a románság keveset tud, a magyar időkről általában rosszat mondtak, vagy semmit, egész nemzedékeket neveltek így.
A képeslapok amolyan kordokumentumok, az akkor is multikulturális vidéket mutatják be a fényképezőlencse által, hangsúlyozta Elekes Botond Áron, Szőcs Géza magyarországi kulturális miniszter kabinetfőnöke.
Nem akarjuk bemutatni Önöknek saját hazájukat, hanem azt, hogyan látták anno a képeslapkészítők, hangsúlyozta Göncz József. Aki szerint a kötet azért készült el, mert szeretik Erdélyt. Amúgy ez a kilencedik Erdélyről szóló kötet, a Hunyad megyei mellett pedig Bihar, Arad, Temes és Krassó-Szörény megyékről szólók is készültek. A sorozat további kötetei a Trianon után is magyar fennhatóság alatt maradt területekről, a Felvidékről, Délvidékről és Burgenlandról szólnak.
Dezméri István, Hunyad megye prefektusa magyarul és románul köszöntötte a művészeti galériába gyűlt érdeklődőket, illetve köszönetet mondott a szerzőknek, hogy igényes munkájuk révén közelebb hozták a Hunyad megyei szórványmagyarságot saját múltjuk és hazájuk megismeréséhez.
Nyugati Jelen (Arad)

Négyszáz éve lépett Erdély trónjára Bethlen Gábor
A fejedelem tiszteletére rendezett emlékünnepélyek
FOLYTATÁS LAPUNK OKTÓBER 18-I SZÁMÁBÓL
Az újrainduló első nyilvános ünnepségről a Koszorú című folyóirat 1863-as évfolyamának 22. száma szolgál tömör tudósítással: „A nagyenyedi ref. főiskola ifjúsága f. hó május 16-án a dicső emlékezetű fejedelem Bethlen Gábornak, a nagyenyedi kollégium alapítójának tiszteletére ünnepet ült. Régi kegyeletes szokása az iskolának ezen emlékünnep évenkénti megtartása s hogy a forradalom utáni években meg nem tartatott, annak csak felsőbb tilalom vala az oka, mely tilalom azonban a főkormányszék által ez idén meg lőn szüntetve”.
Az 1869-es ünnepségről a Kolozsvári Közlöny tájékoztatta olvasóit, az 1877. május 17-i eseményről Garda József kollégiumi igazgató tanévzáró beszédéből szerzünk tudomást, az 1882-es májusi ünnepséget a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap örökíti meg, az 1890. május 17-i műsorról Makkai Domokos rektorprofesszor tanévzáró beszédében szól elismeréssel.
Közben 1885-ben elkezdődött a kollégium főépülete keleti szárnyának építése, amely 1889-ben nyert végleges befejezést. Az első emeleten a nagykönyvtár és a természettudományi múzeum kapott helyet, a második emelet központi részét pedig a díszterem foglalta el. Oda pedig, a szószék fölé, a közönséggel szemben, a nagy iskolaalapító fejedelem díszes portréját tervezte elhelyezni az elöljáróság. Annak megfestésére pedig ki mást, mint a kollégium akkori leghíresebb festőjét, Barabás Miklóst kérték föl, aki szívesen vállalta e megtisztelő, szép feladatot. A portré el is készült, a június 3-án lezajlott ünnepségen már díszes tölgyfakeretben tündökölt a díszterem falán. A további nemzedékek úgy látták a nagy fejedelmet, amint azt híres művészünk megörökítette. Ezt pedig a legtökéletesebben Makkai Sándor író, református püspök érzékeltette, az alábbiak szerint: „A nagyenyedi Bethlen Kollégium dísztermében, a szószék fölött magasan, egyedül áll a Fejedelem képe. Barabás Miklós idealizált, de lélekkel és lelki igazsággal teljes alkotása. Ahogy kisgyermek koromban először megláttam ezt a képet, soha többet nem hagyott nyugodni. A homlok sápadt fensége, a szemek sötét, mély ragyogása, az arc királyi nyugodtsága teljes ellentétben állanak Bethlen Gábor valamennyi arcképével.... Mert egy pillanatig sem kételkedtem afelől, hogy a Barabás portréja az igazi, az egyetlen hűséges Bethlen-kép. Ezt a benső meggyőződést, éppen mivel a gyermekkor kritikátlan fogékonyságában keletkezett, soha többé nem tudta belőlem kiirtani semmi későbbi meggondolás”.
A Bethlen-kép ott volt a díszterem falán az 1948-ban bekövetkezett államosításig, amikor az újdonsült városvezetőség határozott utasítása alapján gyorsított eljárással kellett onnan eltávolítani. Ekkor következett be a sajnálatos eset. Egy durva tanári kéz ugyanis egyszerűen kivágta az eredeti, díszes keretből, s rögtön beleegyezését is adta, hogy oda Marx portréja kerüljön elhelyezésre. Bizonyára e gesztusa eredményeként nevezték ki a továbbiakban a tanítóképző igazgatójává, napjainkban pedig nevét viselő díjjal jutalmazzák a tanévzárókon a jó előmenetelű diákokat. A Bethlen-kép pedig éveken át összegöngyölítve kallódott, porosodott, mígnem Vita Zsigmond könyvtáros hosszadalmas közbenjárására, a ’60-as években ideiglenes rámába került és a Bethlen Könyvtárba lett elhelyezve. Így kerülhette el e nagybecsű kép a végpusztulást!
A továbbiak során, az 1900. május 26-iki eseményről a helybeli Közérdek c. újság tájékoztatta a közönséget. E tudósításnak csupán utolsó mondatait idézem: „A program hetedik pontját pedig Váró Ferenc tanár hangulattal, művészettel és erővel teljes költeménye töltötte be, melyet Demeter János VII. gimnazista szavalt el gondosan és lelkesen. A költeményt, melynek címe: »Enyed a szobor helye«, zúgó taps és éljenzés követte. Ez volt az ünnep legkiemelkedőbb pontja, melyet tanár, tanítvány és közönség egyesült ovációja tett fényessé és dicsőségessé”.
Történt ez annak hatására ugyanis, hogy pár évvel azelőtt a város ifjúsága lelkes hangulatban tett javaslatot egy Bethlen Gábor szobor fölállítására Nagyenyed főterén. Az eszme életbe ültetése végett a város ifjúsága, dr. Gyarmathy Ernő elnöklete alatt „A Bethlen Gábor erdélyi fejedelem emlékét Nagyenyeden megörökítő szobor-alap javára” címmel 1897. január 9-én nagy sikerű táncestélyt rendezett, mely alkalommal tekintélyes összeg gyűlt be a kitűzött célra. A sikerélmény hatására a rendezőség azon év október 12-én átiratban kereste meg Alsófehér vármegye és Nagyenyed közönségét, valamint a Bethlen Kollégium Elöljáróságát, melyben szoborállítási kezdeményezésüket az alábbiak szerint indokolják meg:
„Városunk ifjúsága e mindannyiunknak egyformán kötelező hála hatása alatt áll akkor, midőn az erdélyi fejedelemség legnagyobb, legkiválóbb képviselőjének, Erdély Mátyás királyának, nagy Bethlen Gábor emlékének megörökítésére hívja fel elsősorban városunk és vármegyénk s ezzel az egész magyar társadalom figyelmét. Emeljen méltó emléket a magyar társadalom Enyeden annak a nagy fejedelemnek, ki ez országrészt kiváló nagy államférfiúi és uralkodói tehetségével világtörténeti jelentőségre emelte. Megyénk volt színtere minden ízében magyar udvarának, e megye volt szemtanúja világra szóló harcai előkészületeinek. Nincs vármegye tehát, mely több joggal tarthatna igényt egy méltó Bethlen-szoborra, mint a miénk. Nincs város, melyet jogosabban illet meg e szobor, mint Nagyenyed városát, ahol a nagy fejedelem alkotásai egyik legnagyobbika, a Bethlen Kollégium, majdnem két és félszáz esztendő óta világító szövétnek gyanánt terjeszti az ismeretet, vallásosságot és hazaszeretetet, s valósággal nemzeti hivatást teljesített és teljesít nemcsak nemzetiségektől teljesen körülvett vidéken, hanem hazánknak egész keleti részében. Ez a kollégium két és félszáz esztendő óta szíve e városnak, osztozva annak jó és balsorsában egyaránt!”
E lelkes felhívás hatására gyűlnek össze a Bethlen Kollégium dísztermében 1899. november 15-én, fejedelmünk halálának 270. évfordulóján Erdély politikai vezéregyéniségei közül 136-on azon céllal, hogy bizottságot hozzanak létre e kezdeményezés megvalósítása végett. E kimagasló eseményről részletesen beszámolt annak idején az Enyeden megjelenő Közérdek c. újság, de a Bethlen Könyvtár birtokában van a közgyűlés munkálatairól fölvett részletes jegyzőkönyv is, mely hiteles bizonysága az esemény nagyszerű tartalmának, színvonalának, szellemiségének, magasztos hangulatának. Néhány kiragadott név is állításomat igazolja: dr. Bartók György erdélyi református püspök, Beke Antal gyulafehérvári kanonok, gr. Bethlen Géza Torda-Aranyos vármegye főispánja, gr. Bethlen Miklós Hunyad vármegye főispánja, Bodrogi János enyedi főgimnáziumi tanár, dr. Fabinyi Rudolf kolozsvári tudományegyetemi rektor, Ferencz József unitárius püspök, Fogarasi Béla enyedi főgimnáziumi igazgató, Gönczi Lajos sepsiszentgyörgyi főgimnáziumi igazgató, Hollaki Artúr Udvarhely megye főispánja, br. Kemény Géza országgyűlési képviselő, Kővári László a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, Lukács László magyar királyi pénzügyminiszter, dr. Márki Sándor egyetemi tanár, Potsa József Háromszék vármegye főispánja, Sándor József EMKE-alelnök, dr. Szádeczky Lajos egyetemi tanár, Zeyk Dániel Alsófehér vármegye főispánja stb.
A közgyűlés munkálatainak eredményeként Zeyk Dániel főispán indítványára bizottsági elnök lett gr. Bánffy György magyar királyi főajtónállómester, egyházkerületi főgondnok, kinek édesanyja iktári gróf Bethlen leány volt és így a nagy fejedelemmel vér szerint legközelebbi rokonságban állott; alelnök lett gr. Bethlen Géza Torda-Aranyos vármegye főispánja, mint a gr. Bethlen-család az idő szerinti nesztora, valamint Zeyk Dániel főispán, az erdélyi ref. egyházkerületnek, a Bethlen Kollégiumnak és a nagyenyedi egyházmegyének főgondnoka. Egyéb tisztségviselők megválasztása után Váró Ferenc kollégiumi tanár szerkesztésében 10 000 példányszámú felhívás került a jelenlévők kezébe, valamint a közeli és távoli magyarlakta vidékekre a kezdeményezés anyagi támogatása érdekében.
E felhívásra reagálva, a továbbiak során egymást követik az ügynek szentelt ünnepi műsorok, rendezvények, diákestélyek. 1901. március 7-én a kollégiumban 80 tagot számláló énekkar remekel műsorával, azon év május 23-án nagyszabású hangverseny színhelye az intézmény, 1906. február 4-én történelmi témájú hangverseny zajlik a díszteremben, mely alkalommal Bodrogi János történelemtanár a műsorra tűzött Klapka-induló, a Nemzeti Dal, a Kossuth-nóta, a Széchenyit és Wesselényit dicsőítő dalok történetét ismertette a hallgatósággal. 1901. május 13-án a kolozsvári Református Teológián kerül sor nagyszabású Bethlen-ünnepségre, mely alkalommal Kenessey Béla fakultásigazgató – a későbbi püspök – méltatja az ünnepelt fejedelem nagyságát. 1901. május 16-án a sepsiszentgyörgyi kollégium a házigazdája az ünnepi rendezvénynek, mely az intézmény tanári kara, diáksága, az egyházmegye papsága és tanítósága, a brassói és nagyenyedi tanár- és diákküldöttség jelenlétében zajlott le.
Folytatjuk
Szabadság (Kolozsvár)

L. Balogh Béni
CSAPDAHELYZETBEN Romániai magyar érdekképviselet 1940-1944 között
Történelmi üresjáratnak bizonyult a Romániai Magyar Népközösség, mely ellenséges környezetben, személyes ellentétektől terhelve működött négy évig.
Előzmények A két világháború közötti romániai magyarság politikai érdekképviseleti szerve 1922-től 1938-ig az Országos Magyar Párt (OMP) volt, amelynek élén 1926-től a konzervatív beállítottságú gróf Bethlen György állt.
A királyi diktatúra bevezetését követően, az 1938 decemberében, korporatív alapon létrehozott Nemzeti Újjászületési Front (Frontul Renașterii Naţionale) lett az egyetlen engedélyezett politikai szervezet. Gyárfás Elemér, Kis–Küküllő vármegye egykori főispánja, a Katolikus Státus világi elnöke, volt bukaresti szenátor, Bethlen György nevében felajánlotta Miron Cristea miniszterelnöknek a magyar kisebbség együttműködését. A román kormány a Nemzeti Újjászületési Frontba való belépést javasolta.
Ugyanakkor csak az egykori OMP-vezetés ellenzékével, a liberálisabb Bánffy Miklós gróffal és bizalmasával, Szász Pállal volt hajlandó tárgyalásokat folytatni. Az új magyar érdekvédelmi szervezet, az 1939. február 11-én megalakult Romániai Magyar Népközösség vezetőjét végül Bukarest jelölte ki Bánffy személyében.
A román kormány beavatkozása nem csak a Bethlen-Bánffy ellentétet mélyítette el, de az erdélyi magyarság jelentős részét is elidegenítette a „fölülről lefelé” alakult szervezettől. Ami ráadásul a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozataként működött, emiatt pedig sokan a magyar érdekek „kiárusításaként” értékelték a történteket.
„Születési hibái” ellenére, a Bánffy Miklós vezetése alatt alig másfél évig működött Népközösség társadalomszervező munkája kiemelkedő volt. Főleg gazdasági és szociális téren ért el eredményeket, tehát olyan területeken, amelyek korábban az OMP figyelmén kívül estek.
Mikó Imre összegzése szerint a gazdakörök útján, továbbá a szomszédságok, tehát az ún. tízes szervezetek kiépítésével, a munkásság csatlakoztatásával és az iparosok összefogásával olyan magyar szervező munka indult meg Erdélyben, amilyenre azelőtt sohasem volt példa.
Újrakezdés Dél-Erdélyben
A második bécsi döntés nyomán a Romániában rekedt közel félmilliónyi magyarságra a kisebbségi lét gyökeresen új szakasza várt. Számaránya és területi elhelyezkedése megváltozott, demográfiai, szellemi potenciálja jelentősen összezsugorodott, és ezzel egyidejűleg módosult az ország politikai berendezkedése is. A kisebbségi életforma felépítését majdhogynem az alapoktól kellett újrakezdeni egy meglehetősen ellenséges társadalmi-politikai közegben. A dél-erdélyi magyar közvélemény jelentős része a bécsi döntés után is a székhelyén maradt gyulafehérvári római katolikus püspököt, Márton Áront látta volna szívesen vezetőjeként.
A magyar kormány azonban Gyárfás Elemért bízta meg ezzel a feladattal. Jakabffy Elemér emlékiratai szerint Gyárfás beleegyezett abba, hogy ő „csak” a politikai vezetést fogja gyakorolni, „nemzetvezetőül” pedig Márton Áront ismeri el. A püspök valóban mindvégig a dél-erdélyi magyarság nem hivatalos, erkölcsi-szellemi vezetőjének számított, szavának súlya volt Budapesten és Bukarestben is.
A Romániai Magyar Népközösség 1940. november 4-én, Nagyenyeden tartotta újjáalakuló értekezletét. Betöltötték a bécsi döntés nyomán megüresedett vezetői tisztségeket. Elnökké Gyárfás Elemért, alelnökké Szász Pált, gr. Bethlen Bálintot és Jakabffy Elemért választották.
Elfogadtak egy határozatot, amely egyebek mellett megállapította: a magyarországi románokat sújtó intézkedések a dél-erdélyi magyarság helyzetét is rendkívül megnehezítették.
Az ügy előzménye az volt, hogy Gyárfás korábban előzetes meghallgatási jogot kért a magyar kormánytól az észak-erdélyi románságot érintő intézkedésekre nézve. 1940. szeptember 19-én Budapest erről írásban is biztosította.
A megállapodást azonban a magyar kormány a több száz észak-erdélyi román család 1940. októberi, meggondolatlan kiutasításával megszegte, ez pedig súlyos következményekkel járt a dél-erdélyi magyarság számára. Mindkét oldalon kezdetét vette a kölcsönösségen alapuló nemzetiségi politika, amely több-kevesebb intenzitással 1944 őszéig tartott.
Az 1940. november 4-én módosított alapszabály szerint Kolozsvár helyett Nagyenyed lett a Népközösség új székhelye. Idővel azonban a tényleges központtá Bukarest vált, s mellette a szervezet aradi és brassói tagozata tett szert nagyobb jelentőségre, elsősorban az ott létesült magyar királyi konzulátusok miatt.
A román kormány elismerte ugyan a Magyar Népközösségnek, mint a romániai magyarok átfogó képviseleti szervének létjogosultságát, de az országos és helyi politikai ügyekbe semmiféle beleszólási jogot nem biztosított számára. Tevékenységét amúgy is szinte mindvégig megbénította a gyülekezési tilalom, az utazási korlátozások és az igen szigorú levél- és sajtócenzúra. 1941 januárjában a hatóságok egy időre bezárták a Népközösség nagyenyedi és dévai irodáját, az utóbbi esetben az irattárat is elkobozták.
Erre azért került sor, mert a Népközösség jelentéseket készített a magyarellenes intézkedésekről, amit a román hatóságok „hamis hírek terjesztésének” minősítettek. 1941 júliusában a petrozsényi irodát zárták be. Letartóztatták a helyi elnököt, Veress Béla unitárius lelkészt, akit később kétévi börtönre ítéltek.
A Népközösség működése
A Népközösség főleg a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, központi és helyi irodái révén állandó jogsegélyt nyújtott. A leghatékonyabban működő brassói iroda például hivatalos beadványok megszerkesztésében segédkezett, eljárt a hatóságoknál a magyar panaszok orvoslása ügyében, munkaközvetítést vállalt, ezenkívül kőnyomatos körlevelekben rendszeresen ismertette a legújabb hatósági rendelkezéseket.
Rendszeresen informálta a már említett magyar konzulátusokat a dél-erdélyi magyarság helyzetének alakulásáról, és segítette ezek működését. Az egyházakkal együtt részt vállalt a Magyarországról érkezett, elsősorban szociális célokat szolgáló titkos segélyek szétosztásában a rászorultak között.
A Népközösségnek a magyar kormánnyal és a magyar külképviseleti szervekkel fenntartott kapcsolatait a román hírszerző szervek úgy értelmezték, hogy idegen érdekeket követ, és irredenta, revizionista propagandát folytat.
Napilapja a Temesváron megjelenő, Vuchetich Endre által szerkesztett Déli Hírlap volt. Papírhiányra hivatkozva a hatóságok folyamatosan korlátozták a lap terjedelmét és példányszámát. 1942 decemberében az újság már csak 10 ezer példányban és mindössze négy oldalon jelenhetett meg. A Népközösség helyi tagozatai a körülményektől függően egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak.
A brassói tagozat például az itteni, viszonylag kedvezőbb körülmények közepette sikerrel karolta föl a szegényügyet és népkonyhákat, gyermekotthonokat állított föl, a rászorulóknak ingyenes orvosi vizsgálatot és gyógyszerellátást biztosított.
A jóval kedvezőtlenebb helyi viszonyok dacára a bánsági tagozat 1940 szeptemberében egy ötezer kötetes népkönyvtárat nyitott Temesváron, 1941-ben egészségügyi szolgálatot szervezett.
Karácsonyi segélyakciói során több száz pár cipőt és ruhaneműt osztott szét, ezenkívül az egyházakkal együttműködve rendszeres napi ebédet biztosított kb. ötszáz iskoláskorú gyermeknek. A Magyar Nő- és Leányegylet támogatásával napközi otthonokat tartott fönn.
Az aradi tagozat főleg jogvédő és szociális tevékenységével tűnt ki, míg a Hunyad vármegyei és a dél-bihari népközösség munkáját szinte teljesen megbénították a román hatóságok.
A Népközösség keretei között a magyar gazdák érdekeit védő önálló szervezetként működött az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) Dél-Erdélyben maradt része. Szász Pál elnök Nagyenyeden állította föl az új központot, egyben hat kerületet szervezett, melyek élére gazdasági felügyelőket nevezett ki.
Az EMGE tevékenysége eredményesnek bizonyult. Az ún. gépakciók során több száz mezőgazdasági géphez juttatta ingyen vagy kedvezményes áron a magyar kisbirtokosokat. Viszonylag nagy mennyiségű gabonát, vetőmagot, tenyészállatot és műtrágyát osztott ki, a rászorulóknak kölcsönöket és gyorssegélyt is nyújtott.
A helyszíni oktató- és szervezőmunkát, valamint a gazdakörök életét azonban ellehetetlenítették a különböző csendőrségi tilalmak. Ráadásul az EMGE vezetői a hatóságok állandó zaklatásának voltak kitéve. Az egyesület központi irodáját a katonaság többször lefoglalta, és lapját, az Erdélyi Gazda című folyóiratot ismételten betiltották.
Személyi ellentétek
A Népközösség szűkebb vezetésen belül kezdettől fogva ellentétek voltak. Többen egyszemélyes vezetési stílussal vádolták Gyárfást, és szemére vetették, hogy keveset törődik a Népközösség belső ügyeinek intézésével.
A lappangó viszály 1942 szeptemberében került felszínre, amikor is Szász Pál levélben közölte Gyárfással, hogy lemond alelnöki tisztségéről. Ezt azzal indokolta, hogy Gyárfás nem hívja össze a Népközösség elnöki tanácsülését, és nem egyeztet a többi vezetővel, mielőtt a dél-erdélyi magyarságot érintő fontos kérdésekről nyilatkozik.
A Gyárfás-Szász viszály mögött részben személyes, részben elvi ellentétek álltak. Jakabffy visszaemlékezései szerint a Gyárfást támogató bánsági, aradi, brassói magyar vezetők véleménye az volt, hogy Szász megsértődött, amiért Budapest választása 1940 szeptemberében nem rá, hanem Gyárfásra esett.
Ezért később éppen olyan aknamunkát folytatott, mint 1940 előtt Bethlen György ellen. A baloldali Kacsó Sándor viszont elvi különbségekről írt. Szerinte a bankár Gyárfás csak választót és nyírni való nyájat látott a népben, míg Szász − Gyárfással ellentétben − nem a magyar kormány megbízottja volt, hanem a népet képviselte, és azt szervezte. Magyarország német megszállását követően a Gyárfás Elemér és Márton Áron közötti feszültség is kiéleződött. Míg a püspök 1944. május 18-án, a kolozsvári Szent Mihály templomban elmondott szózatában nyíltan felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, addig Gyárfás az „árral úszott”, és a németbarát Sztójay-kormánnyal igyekezett jó viszonyt ápolni.
A Népközösség „közép-erdélyi” vezetői: Márton Áron, Szász Pál, gróf Haller István, Nagy Ferenc református püspökhelyettes és Gál Miklós unitárius főgondnok május elején azt kérték Gyárfástól, hogy hívja össze az elnöki tanácsot a „súlyosbodó hadi és politikai helyzet” megbeszélése érdekében.
A május 25-én, Gáldtőn tartott értekezleten, amelyen csak Gyárfás és az elégedetlenkedők jelentek meg, Márton Áron élesen bírálta az elnök egyszemélyes vezetési stílusát, és tiltakozásképpen elhárított magától a „Népközösség munkájában való mindennemű kollaborációt”.
Néhány hét múlva Gál Miklós, Szász Pál és gr. Haller István bejelentették, hogy teljes szolidaritást vállalnak a püspökkel. Júliusban, mivel Gyárfás nem volt hajlandó összehívni az elnöki tanácsülést, lemondtak elnöki tanácsi tagságukról. Ez azonban az 1944. augusztus 23-án bekövetkezett fordulat miatt már nem került nyilvánosságra. A román átállás és az ezt követő események a Romániai Magyar Népközösséget nyomtalanul elsodorták.
Helyét a baloldali irányultságú MADOSZ, majd a Magyar Népi Szövetség vette át.
Összegzésként elmondható, hogy 1940-1944 között a Romániai Magyar Népközösségnek igen mostoha körülmények között kellett képviselnie a Dél-Erdélyben maradt magyarság érdekeit.
A szigorú utazási korlátozások, a levél- és sajtócenzúra, a gyülekezési tilalom, valamint a központi és helyi román hatóságok gyakran ellenséges magatartása szinte megbénította tevékenységét. Leginkább a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, de a helyi tagozatok egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak.
Különösen a Népközösség keretein belül működő EMGE végzett eredményes szervezőmunkát. 1942 szeptemberében felszínre kerültek a Népközösség vezetésen belüli személyes ellentétek.
1944 tavaszán ezek kiéleződtek, és egyre markánsabb ideológiai jelleget öltöttek. Mindez azonban − Kacsó Sándor szavaival − „történelmi üresjáratnak” bizonyult. A Népközösség rövidesen megszűnt, legtöbb vezetője pedig (az 1945 előtti román politikai elit számos képviselőjéhez hasonlóan) személyes üldöztetésnek lett kitéve.
Transindex.ro,

A bukovinai székelyek tragikus útja
A bukovinai székelyek történetéről esett szó azon a hódmezővásárhelyi konferencián, melynek címe Délvidéki magyar golgota volt.
A bukovinai székelyek magyar népcsoport, mely egykor Bukovinában telepedett le. Őseiket Hadik András tábornok gyűjtötte össze a Moldvában szétszóródott székelyek közül. Öt falvat népesítettek be a 18. század végétől egészen 1941-ig, amikor az akkori magyar kormány Vajdaságba telepítette őket.
Amikor 1764-ben Mária Terézia újraszervezte a határőrséget, Székelyföldön az erőszakos sorozás a madéfalvi vérengzésbe torkollott: osztrák katonák lemészároltak több száz székelyt, mert azok megtagadták a hadseregbe való bevonulást. Ezek után több ezer székely menekült át a keleti határon Moldvába, és részben a csángók között telepedett le.
Miután a Habsburg Birodalom 1774-ben megszerezte Bukovinát, Hadik András tábornok összegyűjtötte a Moldvában szétszóródott székelyek egy részét, és letelepítette őket Bukovina öt falujában. Így alakult ki a bukovinai székelység.
Az alapított falvak: Istensegíts, Fogadjisten (1776), Hadikfalva, Józseffalva (1785), Andrásfalva (1786). 1883-ban az Al-Duna mellé Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve községekbe települt mintegy 4 000 ember. Ezt a népességmozgást szokásosan kirajzásnak nevezik. Ugyanebben az évben az Arad vármegyei Gyorokra, 1888–1892 között és 1910-ben Dévára, 1892-ben Vajdahunyadra, 1900-ban Babsára (Temes vármegye), Vicére (Szolnok-Doboka vármegye), Magyarnemegyére (Beszterce-Naszód vármegye), 1905-ben Marosludasra (Torda-Aranyos vármegye), 1910-ben a Hunyad vármegyei Sztrigyszentgyörgyre és Csernakeresztúrra még további 2500 – 3000 telepes költözött.
A második világháború hatása
A bukovinai székelyek maradékát a magyar kormány 1941-ben a Vajdaságba telepítette, Szabadka (Bácsjózseffalva), Újvidék és Topolya környékére, az 1920 után betelepített, és Bácska visszafoglalása után elmenekült dobrovoljácok helyére. (Nagyon kevesen Bukovinában maradtak, róluk a Dévára szakadt, és Bukovinában őseik sírját felkereső székely utódok a '90-es évek elején még hallottak.) 1944 őszén a Bácskába érkeztek Josip Broz Tito partizánjai, mögöttük a korábban elmenekült szerbek. A bukovinai székelyeknek megint menekülniük kellett, a háborús telet a Dunántúlon vészelték át (Fejér, Győr és Zala megyékben). Innen 1945-ben 13 000 bukovinai székelyt Tolna és Baranya megyékben helyeztek el, a kitelepített sváb családok házaiba és birtokaiba.
A hódmezővásárhelyi konferencia egyik előadója, Vincze Gábor történész ismertette a bukovinai székelyek tragikus útját, amely 250 éve kezdődött Bukovinába, majd Déva, Arad, és Belgrád környékére vezetett, végül pedig vissza Magyarországra.
Erdély.ma,

L. Balogh Béni
„ERDÉLY KELL NEKÜNK!”
A hazai és az anyaországi románok 1913-ban
Tisza István első kormányzása idején merült föl először a román vezetőkkel való tárgyalások gondolata, de azok nem vezettek sikerre.
1913. június végén Bulgária – balkáni hegemóniája biztosítása érdekében – hadüzenet nélkül megtámadta korábbi szövetségeseit: Szerbiát és Görögországot. Ezzel kezdetét vette a második Balkán-háború. Néhány nap múlva, július 3-án I. Károly király elrendelte a román hadsereg mozgósítását. Egy héttel később Románia, amely az első Balkán-háborúban semleges maradt, hadat üzent az akkor már ténylegesen legyőzött Bulgáriának. A hivatalos indoklás szerint a román hadba lépés célját a balkáni béke megvédése képezte, a valódi ok azonban
Dél-Dobrudzsa Bulgáriától való elcsatolása
és az ország balkáni pozícióinak megerősítése volt. Mivel a bolgár hadsereg nagy részét a szerb, a görög és a török erők kötötték le, a román csapatok emberveszteség és tényleges ellenállás nélkül vonultak Szófia felé.
A sokszoros túlerő előtt Bulgária hamarosan kapitulált, majd a balkáni országok részvételével megtartott béketárgyalások nyomán 1913. augusztus 10-én aláírták a bukaresti békét.
Ennek értelmében Bulgária elveszítette az első Balkán-háborúban megszerzett területek java részét, Románia pedig bekebelezhette – majd ezt követően 1940 szeptemberéig birtokolhatta – Dél-Dobrudzsát, az ún. Cadrilatert. amelynek azonban közel 300 ezer lakosa túlnyomórészt bolgár volt, románnak pedig csak egy elenyésző kisebbség vallotta magát.
Románia háborús részvételének és a bukaresti békekötésnek a nem túl jelentős, nem egészen 7000 km2-nyi területi nyereségen jóval túlmutató, igen fontos következményei lettek. Az ország délkelet-európai fióknagyhatalommá emelkedett, nemzetközi presztízse megnőtt, és egyre inkább elvárta, hogy önálló nemzetközi tényezőként számoljanak vele. Meglazította a Monarchiához 1883 óta fűződő – de mindvégig a legnagyobb titokban tartott – szövetségesi szálait, ugyanakkor egyre inkább a Kárpátok két oldalán élő román etnikum egyesítésére törekedett.
Rendkívüli módon megerősödött a már korábban is nagyfokú román nemzeti öntudat. Jellemző, hogy a július 3-án elrendelt mozgósítást Románia-szerte őszinte hazafias lelkesedés övezte, számos Monarchia-ellenes megmozdulásra került sor, amelyeken üdvözölték, hogy Bukarest végre Bécstől független lépést tett.
A napnál is világosabban látszott azokban a hetekben, hogy a román közvélemény szemében – főleg az erdélyi románok elnyomásáról folyamatosan érkező, gyakran felnagyított hírek hatására – mennyire népszerűtlen az Osztrák-Magyar Monarchia.
Camille Blondel, Franciaország bukaresti képviselője szerint olyan volt az általános hangulat, hogy az a külső szemlélő, aki esetleg nem ismerte a román mozgósítás fő célját, azt gondolhatta, Románia a Monarchia ellen kíván háborúzni. A Dunán átkelve, a román katonák azt skandálták: „Erdélybe!”. (Mintha a történelem bizonyos mértékig megismétlődött volna: 28 évvel később, 1941 őszén a németek oldalán a keleti fronton, a Szovjetunióban harcoló román katonák Észak-Erdély visszafoglalását tekintették fő „úti céljuknak”:
„Odesszán keresztül Budapestre” – hangzott akkor a jelszó.) 1913 hatása – ha időben visszatekintünk – talán leginkább 1877-hez hasonlítható. A törökök ellen az orosz csapatokkal együtt vívott sikeres harcok nyomán abban az évben Románia kivívta állami függetlenségét, amelynek eredményeként magasra csaptak a romantikus nacionalizmus hullámai mind az erdélyi, mind a „regáti” románok között.
Romániában elszaporodtak az ún. dákoromán naptárak, térképek, melyek egyetlen egységnek mutatták a románságot a Fekete-tengertől a Tiszáig, a közbeszédben egyre több szó esett Erdélyről.
Megsokasodtak a határon túli románok ügyét felkaroló szervezetek, mint például az 1882-ben létrejött Carpaţi egyesület, vagy az 1891-es alapítású, a románok kulturális egységét szolgáló Liga Culturalǎ szövetség. Bukarest az erdélyi román iskolák, egyházak számára pénzsegélyt nyújtott, amelyet néhány évig a magyar kormány közvetített a címzetteknek, majd miután betiltotta a segélyezést, bár tudott róla, szemet hunyt felette.
Az erdélyi románok pedig már régóta vágyakozva tekintettek át a Kárpátok déli oldalára. Csak egy példa a sok közül. 1867-ben, az akkor még Pesten megjelenő, Iosif Vulcan által szerkesztett Familia című színvonalas hetilapban a következőket írta egy román publicista: „Bukarestbe! Bukarestbe! Ez volt a legfőbb vágyam, mely nem hagyott nyugodni, amint megtudtam, hogy van egy másik román haza, ahol nemzetem fiai tisztelik az ősi román szokásokat és erkölcsöket, s azok nem az idegenek gúnyolódásának tárgyai.”
A lapszerkesztő Vulcan szívét is elöntötte a nemzeti büszkeség, amikor Bukarestre gondolt: „Nem vagy olyan pompás, mint a nyugati városok, de az én szememben mégis csodálatosabbnak tűnsz; nem csillogsz úgy, mint azok, számomra mégis fényesebben ragyogsz; nem dicsekedhetsz azok szépségével, nekem mégis elbűvölőbb vagy. Miért? […] Mert a románok fővárosa vagy!”
Nemhiába szerepelt a Ioan Slavici által szerkesztett népszerű Tribuna c. lap fejlécén az a jelmondat, hogy minden román számára Bukarestben kel fel a nap. Az első világháború kitörése előtt a román anyanyelvűek az Osztrák-Magyar Monarchia 51 milliós lakosságának 6,5%-át képezték.
A több mint 3 200 000 román lakosból 270 ezren az Osztrák Császársághoz tartozó Bukovina tartományban, 2 930 000-en pedig a Magyar Királyság területén éltek: a történeti Erdély, valamint a Bánság, a Partium és Máramaros területén.
Az 1910. évi népszámlálás adatai szerint Magyarország 18 millió főt meghaladó össznépességének 16,1%-át alkották a román anyanyelvűek. Ha viszont a történeti Erdély területét nézzük, az ott élő közel másfél millió román a lakosság 55%-át, azaz abszolút többségét tette ki.
Túlnyomó részük falun élt, a városlakók aránya még az 5%-ot sem érte el. Ezzel magyarázható, hogy a nagyobb erdélyi városok lakosságának csekély hányadát alkották a románok: 1910-ben Brassóban ez 29, Szebenben 26, Kolozsváron 12%-ot jelentett. Erdély számos helyén viszont nagy zárt tömbökben éltek, és az ott lakok túlnyomó többségét képezték.
Fogaras vármegye lakossága például 90%-ban, Hunyad vármegyéé pedig több mint 80%-ban román volt. A magyarországi románok legtöbbje – elsősorban Dél-Erdélyben – a görögkeleti, tehát az ortodox vallást követte, de jelentős volt a görög katolikus egyház híveinek száma is, ők elsősorban Észak-Erdélyben laktak.
Az erdélyi román társadalom szerkezete az első világháború küszöbén még mindig hagyományos agrárjellegű jellegű volt: a népesség több mint 85%-a mezőgazdaságból élt.
Jellegzetes kelet- és délkelet-európai típusú, kisbirtokos paraszttársadalom ez: a lakosság 60-70%-a birtokos paraszt, de közülük csak kevesen emelkedtek ki az önellátó gazdálkodás köréből – elsősorban az Alföld délkeleti részének és a Bánságnak a közép- és gazdagparasztjai.
A nagybirtokosság és a nagypolgárság a kiegyezés után csekély erőt képviselt, a 19. század utolsó harmadában elszaporodott erdélyi román bankoknak köszönhetően viszont hamarosan kialakult az ún. banktőkés csoport, amely céltudatosan és bőkezűen támogatta a románság kulturális intézményeit. Ez a támogatás, valamint a széleskörű román egyházi és iskolai önkormányzat „védőernyője” is elősegítette a számottevő erdélyi román középosztály kifejlődését. Több mint hétezer pap és pedagógus, ezer köztisztviselő és pár száz ügyvéd, orvos, újságíró alkotta a román értelmiséget a századfordulón. Ha ehhez hozzáadjuk a mintegy 1200, száz kat. holdon felüli birtokost, az ezer főnyi tehetősebb iparost és kereskedőt, megkapjuk a mintegy 12-13 ezer (más számítások szerint közel húszezer) családot kitevő román középosztályt. Tagjainak többsége paraszti származású volt, ezért sem maradt teljesen érzéketlen a szociális problémák iránt.
Ha a kiegyezés után létrejött dualista rendszer korlátokat állított is az öntudatos románság politikai érvényesülésének útjába, gazdasági érvényesülését nem akadályozta. A korszak kimagasló gazdasági fellendüléséből a románság is részesedett, és anyagi-kulturális gyarapodása számottevőnek bizonyult ezekben az évtizedekben.
Középosztályának mintegy háromnegyed részét az értelmiségiek alkották. Egykorú román adatok szerint 1914-ben – bár számuk csökkent – még mindig 2800–2900 népiskolában folyt román nyelven az oktatás. Volt öt gimnáziumuk, hat tanítóképzőjük, egy-egy reál- és felsőkereskedelmi iskolájuk és négy polgári leányiskolájuk. Paradox módon jobban el voltak látva anyanyelvű iskolákkal, mint Románia lakossága, s az írástudatlanság is kisebb volt, mint a Kárpátokon túl. 1910-ben 7500 érettségizett férfi vallotta magát román anyanyelvűnek, és több mint 5000 román férfi végezte el legalább a középiskola 4 osztályát.
A széleskörű iskolahálózatnak is köszönhető – amellett persze, hogy kompakt etnikai tömbökben éltek, és vallásilag is elkülönültek az uralkodó nemzettől: a magyartól –, hogy a román középosztály sokkal kevésbé magyarosodott el, mint a szlovák vagy a ruszin.
Igaz, a magyar állam az 1880-as évektől igyekezett minél nagyobb ellenőrzést gyakorolni a román iskolák felett is, mert a korabeli nacionalista közgondolkodás (jócskán túlbecsülve a magyar állam erejét és befolyását), hitt az iskolai magyarosítás lehetőségében.
Minden ilyen irányú központi intézkedés azonban sikertelen maradt, amit az is bizonyít, hogy az 1910. évi népszámlálás adatai szerint a magyarországi románoknak csak mintegy 12%-a beszélte a magyar nyelvet.
Igaz, önmagában már a magyarosítás puszta szándéka is mélyen sértette a románság nemzeti öntudatát. Egy egész nemzedék számára jelentettek biztatást a föderalizált, etnikai régiókra osztott Nagy-Ausztria tervéről elhíresült Aurel C. Popovici tüzes szavai, amelyeket az erdélyi román fiatalokhoz intézett: „Tanuljatok, [mert] különbnek kell lennetek a magyaroknál, külön-külön felkészültebbnek, ügyesebbnek, mint száz egyén közülük. Más arisztokráciája nincs a népünknek, csak ti. Ti kell vigyázzatok rá, állampolgári öntudatra kell ébresszétek, meg kell szervezzétek, a beletörődött tömeget harcos nemzetté kell változtassátok.”
Az erdélyi románság, mint láttuk, egy aránylag, az ottani magyarnál mindenképpen egységesebbnek mondható társadalmi szerkezetbe tagolódott, nem szabdalták szét jelentősebb osztályellentétek.
Így politikai téren is valamivel egységesebben tudott fellépni érdekei érvényesítése mellett. A már említett két egyházuk, különösen a széleskörű autonómiával rendelkező és jelentős vagyonnal felruházott görögkeleti egyház mellett ott volt az országos hálózatot kiépítő nagyszebeni kultúregylet, az ASTRA is, amely valóságos művelődésügyi minisztériumként funkcionált. Ne feledkezzünk meg az 1881-ben létrehozott, a magyarországi román lakosság jelentős tömegeinek körében – mai szóhasználattal élve – ideológiai hegemóniát élvező Román Nemzeti Pártról sem.
Az erdélyi román politikusok (kivéve a bánságiakat, a máramarosiakat és a partiumiakat) 1869-ben a passzív ellenállás mellett foglaltak állást, azaz megfogadták, hogy távol tartják magukat a magyar politikai élettől, és elutasítják a dualista rendszert, illetve Erdély egyesítését Magyarországgal.
Legfőbb követelésük Erdély autonómiája, különállása volt. Ezt a passzivista politikát követte a Román Nemzeti Párt egészen 1905-ig, amikor is a nagyszebeni konferencián formálisan elfogadták az egyesítés tényét és az aktivizmus útjára léptek, azaz részt vettek a választásokon, valamint a parlamenti munkában. Ettől kezdve elsősorban a magyarokkal egyenrangú státus megadását követelték, tehát azt, hogy ismerjék el a románokat is államalkotó nemzetnek.
A 20. század első évtizedében a románokkal szemben követett budapesti politikában is új irány tűnt fel: a román nemzeti mozgalom megerősödése, a Monarchia belső feszültségei és külföldi presztízsének hanyatlása arra ösztönözte a kormányzó köröket, hogy nyissanak a románok felé, próbálják meg őket politikailag is integrálni a dualista rendszerbe.
Tisza István első kormányzása idején merült föl először a román vezetőkkel való tárgyalások gondolata, de azokat csak 1910-ben kezdték el, hogy aztán meg-megszakítva, 1914-ben záruljanak le sikertelenül.
A tárgyalások 1910 őszén lezajlott első szakaszában Ioan Mihu nagybirtokos bankigazgató közvetített Tisza, a Nemzeti Munkapárt nagyhatalmú vezére és a románok között. Iuliu Maniu, Vasile Goldiș és Valeriu Braniște emlékiratba foglalták a román követeléseket. A 23 pont közül a legfontosabbak a választójog bővítésére, 50 román választókerület biztosítására, a román nyelv rendszeres hatósági használatára, román hivatalnokok kötelező minimumának meghatározására, három új román püspökség felállítására vonatkoztak. Cserében a dualizmus alapjainak az elfogadását ígérték.
Ezt Tisza és Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök elfogadhatatlannak tartotta, de tárgyalási alapnak tekintette. A második szakaszra 1913 elején került sor Lukács László miniszterelnöksége alatt. Iuliu Maniu, Valeriu Braniște és Theodor Mihali ezúttal 11 pontba foglalták a korábbiaknál még keményebb román követeléseket: az iskolákban minden fokon oktassák a román nyelvet, teremtsenek több autonómiát a görög katolikus egyháznak, vezessék be a román közigazgatási és bírósági nyelvet, a korlátlan gyülekezési és sajtószabadságot, és kapják meg a képviselői mandátumok arányos részét. Tisza válasza tartózkodó volt, a román küldöttség pedig megszakította a tárgyalást.
Az utolsó fordulóra 1913 őszén – 1914 elején került sor, immár Tisza második miniszterelnöksége idején, a bukaresti béke megkötése után, feszült nemzetközi helyzetben. A román fél a legutóbbi követelései mellett most már román főispánokat és román kormánytagokat is kívánt.
Növekvő önbizalmának hátterében a második Balkán-háborúból megerősödve kikerült Románia, illetve Ferenc Ferdinánd trónörökös támogatása állt.
A dualizmust elvető és a magyar társadalom egésze iránt ellenszenvet tápláló Ferenc Ferdinánd ugyanis szoros összeköttetésben állt az erdélyi románság egyes képviselőivel, így a már említett Aurel C. Popovici-csal és Alexandru Vaida-Voevoddal, felhasználva őket a magyar politikai elit hatalmának megtörését célzó terveiben.
A trónörökös külpolitikai megfontolások, elsősorban Romániának a Hármas Szövetségben való megtartása végett kezdetben sürgette a magyar-román kiegyezést, az erdélyi románság helyzetének rendezését. A tárgyalások utolsó szakaszában ez azonban már nem állt érdekében, mivel attól félt, hogy ezáltal elveszíti román támogatóit, akik a magyarok táborába fognak sodródni.
Éppen ezért 1914 elején azt tanácsolta a román vezetőknek, hogy nem kell feltétlenül megegyezniük Tiszával. Ez kapóra jött a román félnek, és 1914 februárjában végleg megszakították a tárgyalásokat.
Ezzel megbukott az utolsó olyan kísérlet, amely 1867-es alapon a szászokhoz hasonlóan a románokat is megpróbálta integrálni a magyar politikai életbe.
Az események „utóéletéhez” tartozik, hogy a magyar képviselőházban 1914 első negyedévében rendkívül kulturált, színvonalas politikai vita zajlott az ún. paktum-tárgyalásokról.
Február 20-i felszólalásában Tisza, miután részletesen beszámolt a történtekről és megindokolta saját álláspontját, reményét fejezte ki, miszerint a tárgyalás, bár sikertelenül végződött, „talán közelebb hozott bennünket ahhoz a kölcsönös megértéshez, amely szükséges lesz arra, hogy a jövőben se hagyjuk a magyarországi románság viszonyait oly irányba fejlődni, amely kiélesítené, talán végzetes túlzásokba sodorná az ellentéteket.”
Tisza a román fél közleményének mérsékeltebb hangja alapján komoly törekvést vélt felfedezni a megértésre és békére, bár tudta, hogy megegyezni csak akkor lehet, „ha teljesen elimináljuk az ellentétnek, a bizalmatlanságnak, az ellenszenvnek összes vonatkozásait”. „Fájdalom, ez nem következett be. Hogy mit rejt a jövő, azt senki sem tudhatja” – vonta le a következtetést.
A jövő – Tisza nem láthatta előre – háborút hozott, Bukarestben pedig a rendkívül népszerű katonai induló sorai fejezték ki leginkább a közhangulatot: „Erdély, Erdély kell nekünk, Erdély!”
Felhasznált irodalom
Florin Constantiniu: O istorie sinceră a poporului român. Ediţia a II-a, București, 1999, Univers Enciclopedic. Hanák Péter: Magyarország társadalma a századforduló idején. In uő (főszerk.): Magyarország története (1890–1918). 1. kötet. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó, 403–515. o. Katus László: A nemzetiségi kérdés és Horvátország története a 20. század elején. In Hanák Péter (főszerk.): Magyarország története (1890–1918). 2. kötet. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó, 1003–1063. o. Liviu Maior: Transilvania. In Gheorghe Platon (coord.): Istoria Românilor. Vol. VII, tom II. De la independenţǎ la Marea Unire (1878–1918). București, 2003, Editura Enciclopedicǎ, 293–355. o. Miskolczy Ambrus: A modern román nemzet a „régi” Magyarországon. In Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok 1867–1940. Csíkszereda, 2002, Pro-Print Könyvkiadó. Függelék, 512–522. o. Szász Zoltán: A román kérdés Tisza István első kormányának politikájában (1904). Történelmi Szemle, 1968. 3. sz. 254–293. o. Szász Zoltán (szerk.): Erdély története. Harmadik kötet. 1830-tól napjainkig. Budapest, 1986, Akadémiai Kiadó.
Transindex.ro,

Egy politikai kalandor

Bemutatták a dévai református temető monográfiáját
Néma sírkövek beszédes adatai
A temetők sorsa olyan, mint az embereké. Nagyrészük születik, virágkorát éli, felserdül, felnő, majd elmagányosodik, elpusztul, mint az alatta nyugvó gyülekezet.
A temetők halnak meg legutoljára. Néha évszázadokig konokul őrzik a múltat – fogalmazott a szórványgyülekezetek és szórványtemetők jó ismerőjeként, Vetési László lelkipásztor A dévai református temető monográfiájának vasárnapi bemutatóján.
A kötet kapcsán Vetési László átfogó képet rajzolt Erdély több ezer magyar temetőjéről, az élőkről, a holtakról, a nyelv- és jelképvesztéssel szembesülőkről, a természet által visszafoglaltakról. A házsongárdi temető jó ismerőjének, Gaal Györgynek gondolatát idézve mondta: a temetők fél évszázados, háromnegyed évszázados késéssel általában követik a településen élők etnikai, nyelvi, vallási szerkezetének változását. Vagy cammognak utánunk, vagy zuhannak ránk új szokásokkal, új jelképekkel.
Fontos volna tehát nagyobb figyelmet fordítani temetőinkre, akár a műemléképületekhez hasonlóan örökbe fogadni, gondozni őket, hiszen Erdélyben a kastélyok, udvarházak mellett a temetők őrzik igazán a múltat, a bizonyosságot, hogy voltunk, vagyunk és a reménységet, hogy leszünk. Gondozásuk mégis állandóan háttérbe szorul, közösségi és egyházi körökben egyaránt. Pedig, Szegedi László magyarigeni lelkész gondolatát idézve: a meggyérült szórványgyülekezetekben a köveknek és emlékeknek lelkipásztorává is kell lenni. Erdély ezernyi temetője várja a számba vevő gondoskodást – fogalmazott Vetési László, nagyra értékelve a dévai református temető monográfiáját, a szerző, Barra Árpád áldozatos és szakszerű munkáját, mellyel felmérte, és rögzítette a temető beszédes adatait. – Úgy olvastam végig ezt a látszólag csupán neveket és számadatokat tartalmazó könyvet, mint egy posztmodern regényt, melyben a sorok között családok története, egy egész közösség sorsa rajzolódott ki számomra.
A kötet születéséről, szerkezetéről, a szerző munkásságáról, életpályájáról a monográfia szerkesztője beszélt. Barra Árpád székely család sarjaként, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen szerzett vegyész diplomával 1964-ben jegyezte el magát a dél-erdélyi szórvánnyal. Itt alapított családot, és előbb Petrozsényban majd Déván, négy évtizeden keresztül hivatástudattal oktatta-nevelte a reá bízott nemzedékeket. Eközben hűséges marad a zsenge ifjúságától benne lappangó történelmi érdeklődéshez is: kitartóan járja, kutatja a vidéket, és az 1989-es fordulat után helytörténeti írásokat közöl a Hunyadvármegye havilap hasábjain. Később a Bethlen Gábor helytörténeti kör alapítótagja lesz, és gyakran vállal helytörténeti témájú előadásokat. A dévai református temető felmérését 1996–97-ben végezte el, pontos térképet, alaprajzot készítve, és mérnöki precizitással jelölve be a térképen a temetőben akkor fellelhető 1622 sírt. A kötetben valamennyi sírról pontos leírást találunk: állagáról, a sírkő anyagáról, feliratáról. Az adatokat egy ábécé, illetve egy sorszám szerinti táblázatba foglalta a szerző, így a könyv segítségével az érdeklődők idő múltával is fellelhetik a Déván eltemetett őseik sírhelyét, illetve pontosan kideríthető, hogy egy bizonyos helyen kinek a földi maradványait helyezték el a 19–20. században. A könyvhöz pontosan kidolgozott térképmellékletek tartoznak, illetve egy fotógyűjtemény a kiadás évében még fellelhető jellegzetes dévai sírokról. Az 1997-ben elkészült kézirat, objektív okok miatt csupán 16 év múltán került kiadásra. Ez időbeni eltolódás azonban mit sem csorbít a könyv értékén. Sőt! A másfél évtizedes várakozás során széles körben is nyilvánvalóvá vált, hogy mekkora szükség van temetőink felmérésére, a néma sírkövek beszédes adatainak rögzítésére – fogalmazott a szerkesztő.
Barra Árpád, a könyv bemutatása alkalmával köszönetet mondott mindazoknak, akik támogatták munkája során, a kötetet méltató Vetési Lászlónak, illetve Lovász János dévai lelkipásztornak, aki lehetővé tette, hogy a kötet a helyi református templomban, gyülekezeti körben kerüljön bemutatásra. A szerző elmondta továbbá: e monográfia, jellegénél fogva, nem számíthat több százas, több ezres példányszámú forgalmazásra. Ezért a kötet kis példányszámban látott napvilágot, amiből azonban igyekezett eljuttatni több olyan közösségi könyvtárba, ahol minden érdeklődő fellapozhatja, megkeresheti benne a számára fontos adatokat.
Gáspár-Barra Réka
Barra Árpád: A dévai református temető monográfiája. Nyugati Jelen (Arad)

Egy politikai kalandor (4.)
Şaguna püspöki méltósága miatt kénytelen elvállalni a balázsfalvi nemzetgyűlés elnöki feladatkörét és a Nemzeti Komité elnöki tisztségét. A 25 tagú Komité feladata a román érdekek védelme. A román követelések képviseletére két küldöttséget szerveznek, egyet a bécsi udvarba és egyet a kolozsvári országgyűlésre.
A gyűlésen megszerkesztett petíciót gyorsan szeretnék eljuttatni a császárhoz, mielőtt a május 29-re összehívott erdélyi országgyűlés kimondaná Erdély unióját Magyarországgal. Rendelkezésükre kevés idő áll, sietniük kell Bécsbe. A bécsi küldöttség egy része már május 18. és 20. között elindul, csupán a küldöttség vezetője, elnöke, Şaguna az, akit nem tudnak rábírni, hogy velük együtt menjen. Neki most fontosabb feladatai akadnak, mint hogy a román ügyet Bécsben képviselje. Kolozsvárra utazik, és a főkormányzót tájékoztatja a kialakult helyzetről.
Úgy tűnik, Şaguna kivár, nem tudja elkötelezni magát az osztrákok mellett, mert még nem tudja, a mérleg nyelve hol állapodik meg. Nem tudja, hogy a küzdelemből a magyar forradalom vagy az osztrák reakció kerül-e ki győztesen, de azt sem, hogy a magyarok és az osztrákok nem kötnek-e egyezséget. A balázsfalvi gyűlés bécsi küldöttsége nélküle kénytelen boldogulni. Ő ekkor nem vállalja fel a román érdekek védelmét, de megpróbálja elhitetni a románokkal, hogy őket képviseli. Amíg teheti, húzza-halasztja az indulást. A 120 tagú, Balázsfalván választott küldöttséggel együtt Kolozsváron tartózkodik. Ez idő tájt Şaguna még mindig a magyar egyezkedés híve. Liviu Maior kolozsvári román történész úgy értékeli, hogy Şaguna ekkor mérsékelt álláspontot képvisel, a tömegek mozgósítását ellenzi.
Fő feladatának a románság és a magyar hatóságok közti közvetítést tartja, gondosan ügyel arra, hogy megfelelő gesztusokat, kijelentéseket tegyen az osztrák udvar felé is.
Képviselőségéről Alsó-Fehér megye főispánja és a megyei vezetés 1848. május 13-án arra kéri a Főkormányszéket, hogy a május 29-én kezdődő erdélyi diétán (országgyűlésen) Şaguna mint regalista, azaz királyi meghívott képviselhesse a románokat.
Igaz ugyan, hogy ez a hagyományos erdélyi jogrend alapján szabálytalan, mert Erdélyben a görögkeleti vallás csak megtűrt, így a püspök hivatalból való képviselői kinevezése jogtalan. Az erdélyi főkormányzó arról tájékoztatja a Bécsbe utazó gróf Mikó Imrét, hogy a magyar forradalom ügyének szolgálatáért jó lenne, ha a püspök ott lehetne az erdélyi diétán.
Szabó József és báró Bánffy Miklós, a balázsfalvi nemzetgyűlés kormányszéki biztosai szintén javasolják a Főkormányszék közbelépését azért, hogy Şaguna püspök részt vegyen az erdélyi országgyűlésen. Papiu Ilarian úgy véli, hogy a püspöknek regalistává való kinevezése nem szolgálja a románok érdekeit, a püspök hírének is „inkább kárára” van.
Román–magyar együttműködés
Báró Wesselényi Miklós a kolozsvári országgyűlés munkálatairól készített beszámolójában – melyet a belügyminiszternek állít össze – ismerteti a kolozsvári magyar és román képviselők közti tárgyalásokat. Elmondja, hogy sikerült megegyezni az oláhok (románok) jelentősebb vezetőivel, köztük az óhitű (görögkeleti) Şaguna püspökkel. A románok megnyugszanak, ha az országgyűlés kimondja Erdély népeinek egyenlőségét, az egyenlő jogokat és kötelezettségeket. Wesselényi Miklós megjegyzi, hogy az Erdély unióját kimondó első cikkely is ennek szellemiségében készült. A román történészek és politikusok állításaival szemben a kolozsvári országgyűlésen részt vevő románok megszavazták Erdély unióját Magyarországgal. E szavazás nem egyéni döntésként, hanem a városban tartózkodó, 120 tagot számláló balázsfalvi küldöttség tudtával, közös akaratából történt.
A szászok országgyűlési jegyzőkönyve is tud arról, hogy a román képviselők a szavazás előtt egyeztettek a román küldöttséggel. Feljegyzik, hogy Şaguna is „sokszor tárgyalt a magyarok képviselőivel”. Úgy tűnik, ekkor Erdélyben még megvolt az esély arra, hogy a románok ne az osztrák reakció csatlósai legyenek. A román–magyar együttműködés a Bánságban és a Partiumban megvalósult. A románság vezetői – köztük Emil Gojdu, Ioan Dragoş és Eftimie Murgu – az erdélyi románokat a magyarokkal való együttműködésre ösztönzik.
A püspök Bécsben
A bécsi román küldöttség 1848. június 5-én Noptsa László alelnök vezetésével császári kihallgatásra jelentkezik. Nem fogadják őket, fagyos légkörben hozzák tudomásukra, hogy a benyújtott balázsfalvi petícióra az uralkodó írásban fog válaszolni. A választ június 7-én keltezik, miután a kolozsvári országgyűlés a románokra vonatkozó törvényeket már megszavazta. Eszerint a román követelések tárgytalanok, mivel azokat az erdélyi diéta törvényekkel garantálja.
A román küldöttség június 16-án újabb petíciót terjeszt a császár elé. A válaszért Innsbruckba kénytelenek utazni, mert a forradalmi események miatt a császár székhelyét ideiglenesen áthelyezik a biztonságosabbnak vélt városba. Időközben Şaguna püspök is megérkezik, és kihallgatásra jelentkezik V. Ferdinándnál. A második petícióra június 23-án adott újabb válasz a korábbi ismétlését jelenti, vagyis azt, hogy a magyar törvények már elismerték a románok jogait. A császár Şagunát Pestre küldi, hogy bekapcsolódjon a pesti országgyűlés munkájába. Pesten nem kötelezi el magát, és semmilyen érdemleges feladatot nem vállal. Találkozik a Magyar kormány jeles képviselőivel, köztük Kossuth Lajossal. A püspök bizonyára jól forgatja a szavakat, mert elnyeri Kossuth bizalmát akkor, amikor a nagyszebeni Román Komité szélsőséges tagjainak magyarellenessége egyre nyilvánvalóbb.
1848. október derekáig a magyar forradalom vezetői támogatják Şagunát, mert még hisznek magyarhűségében. Batthyány Lajos magyar miniszterelnök 1848 októberében ezért is szólítja fel Şagunát – mint a magyar országgyűlés tagját is –, hogy segítse a kormányzatot a békesség helyreállításában. Bizalmatlanság Pesten
Miután Pesten az a lejárató jellegű hír kapott lábra, miszerint Şaguna még áprilisban „muszka zászlót” vitt Karlócáról az erdélyi románoknak, a püspök úgy érzi, hogy két szék között a földre esett, mert nem bíznak benne. Titokban hagyja el Pestet, és Nagyszebenbe megy, de itt sem fogadják kitörő lelkesedéssel, az osztrákok is gyanakvással figyelik.
A magyar politikusok közül id. gróf Bethlen János – az erdélyi liberálisok egyik vezetője – már 1848. május 20-án felfigyel a püspök kétkulacsos politikai viselkedésére. Azt írja a magyar minisztertanácsnak, hogy Şaguna nemrég még Bécsben járt, de Karlócát érintve tért Erdélybe. Olyan vélemény is van, amely arról tud, hogy a püspök kapcsolatban áll a délszláv mozgalommal, az illír párttal is. Jakab Elek történész a püspök jellemére utalva megjegyzi: „ment nép-békítni Hunyad vármegyébe, esküdni Karlovicra, informálni Pestre s a királyi kegyelmet megköszönni Bécsbe”. (folytatjuk) Kádár Gyula
Háromszék. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az autonómia márpedig nem ördögtől való (Interjú Tudor Sălăgean történésszel)
– Románia az idők folyamán több régióra oszlott. Ön szerint melyik volt a leghatékonyabb és legmegfelelőbb ilyen jellegű szerkezet?
– Románia történelmi régiói eltérő hagyományokkal rendelkeznek a közigazgatási-területi felosztást illetően. Havasalföld és Moldva megyékre, tartományokra oszlott, melyek – úgy tűnik – a falusi földközösségek és a völgyi kenézségek hagyománya alapján alakultak ki. Erdélyben is volt egy hasonló hagyomány, de 1000 után felváltották azt a magyar vármegyék, illetve a székely és szász székek. Erdélynek mindig is bonyolultabb közigazgatási rendszere volt, mint a többi régiónak, nagymértékben decentralizált rendszer volt. A hét vármegye: Bihar, Fehér, Hunyad, Kolozs, Doboka, Torda és Szolnok az erdélyi fejedelemnek voltak alárendelve, és Erdély nyugati részét foglalták el. Az említett hét vármegyéből négy a jelenlegi Kolozs megyét alkotja. A mostani Kolozs megye a fejedelmi fennhatóságnak alárendelt közigazgatási struktúra jelentős részét fedi le. Ebből a kezdeti helyzetből különféle közigazgatási reformok következtek, különösen a XVII. és a XVIII. században, hogy aztán az 1918-as egyesülés után megtörténjen a megyés közigazgatási-területi felosztás bevezetése, melyben a megyék kisebb-nagyobb mértékben megőrizték a régi szerkezetet. A korabeliek gyakran bírálták a két háború közötti közigazgatási rendszert, mert ezek a megyék nagyon kicsik voltak, és gazdaságilag nem mindig voltak fenntarthatóak, de átfogóbb reformot csak II. Károly király hajtott végre az 1938 és 1940 közötti királyi diktatúra idején, amikor tíz tartományra osztották Románia területét. A kimondottan a székely régió elrománosítása érdekében bevezetett másik különlegesség az volt, hogy a jelenlegi Kovászna megyét Sepsiszentgyörgy várossal együtt Argeş megyéhez csatolták. Ha összehasonlítjuk, a II. Károly bevezette reform eléggé hasonlít a fejlesztési régiókra vonatkozó jelenlegi javaslatra. Volt még néhány, a 40-es évek végén bevezetett felosztás, mely több módosítással 1968-ig működött. A jelenlegi közigazgatási felosztás 1968-ból való. A nagy régiók erős központok kialakulását segítik elő. Kolozs Régió működése alatt Kolozsvár megyei jogú város még nagyobb előnyre tett szert a környékbeli városokhoz képest.
– Jelenleg azt hangoztatják, hogy Kolozs megye egyesül majd Szilágy megyével, másrészt Kolozs több régióra osztásáról is szó van. Ön szerint melyik a jobb megoldás? – A több megyét magában foglaló felosztásokat frusztrálónak tartották a Tordához vagy Déshez hasonló városok lakói, melyek elvesztették a megyeszékhelyi státuszukat. Ezek a bizonyos mértékű gazdasági és kulturális fejlettséggel rendelkező városok igényt tarthattak volna ilyen státuszra. A történelemben nem volt még példa arra, ahogy most a megyét fel kívánnák osztani, de ez segíthetné az urbánus központok fejlődését, és van némi köze a megye történelmi múltjához is. Egyes közigazgatási egységek Gyalu volt uradalmát állítanák helyre. Egy másik területi egység a Gyalu és Torda közötti régi középkori út nyomvonalát állítja helyre. Ez a legrégebbi középkori épített út Erdélyben. Amennyiben megtartják a jelenleg létező községek egységét, akkor ez nem lenne ellentétes egy normális történelmi fejlődéssel. Ennek ellenére minél kevesebb egységnek kellene megmaradnia. A 19 egységből kb. tíz régiót kellene létrehozni.
– Az ország jelenlegi fejlődési szakaszában van még jelentőségük Románia régi történelmi régióinak? Mit számítanak még az olyan elnevezések, mint Moldva, Havasalföld, Dobrudzsa, Bukovina, Erdély, Bánság?
– A köztük lévő kulturális különbségek eltörlésére rendszeresen felbukkant tendenciák ellenére továbbra is nagy jelentőségük van ezeknek a történelmi régióknak. Nem hiszem, hogy egyelőre kijelenthetnénk, nincs különbség Erdély, Moldva és Havasalföld között. Minden egyes történelmi régió jellegzetes identitása valószínűleg továbbra is megmarad, mert olyan régiókról beszélünk, melyek nagyon hosszú történelmi időszak alatt határozták meg ezt az identitást. Nem hiszem, hogy a román államnak feltétlenül az lenne a feladata, hogy megpróbálja erőszakkal eltörölni ezeket a regionális identitási különbségeket, sokkal inkább az összes régió minden szempontból kiegyensúlyozott fejlődését kellene biztosítania. Olyan regionális jellegzetességek is vannak, mint amilyen Bukovina vagy Máramaros esete, de ezek csak kisebb egységeket képviselnek. Ezeknek az egységeknek valószínűleg egy nagyobb struktúrába kellene bekerülniük, hogy könnyebben juthassanak forrásokhoz.
Amikor az ember létrehoz egy régiót, valószínűleg meg kell arról bizonyosodnia, hogy lakosainak van bizonyosfajta identitása. Nem tudom elképzelni, hogy Romániában lesznek majd olyanok, akik magukat északnyugatiaknak, vagy központiaknak fogják nevezni, továbbra is megmaradnak majd erdélyieknek, moldvaiaknak, bánságiaknak. Erdély vármegyéi nem rendelkeztek elejétől fogva egy jól szervezett struktúrával, hanem hódítási vármegyék voltak. Nem feltétlenül voltak a legjobb szervezési formák, de nem kell visszatérnünk a múltba, a kérdéses változatokhoz. Bármilyen közigazgatási szervezési formának figyelembe kell vennie minden egyes központ potenciálját. – Vannak történelmi bizonyítékok, miszerint Székelyföldnek olyan történelmi múltja volt, mely indokolná autonóm régió létrehozását?
– A dolgok eléggé egyszerűek. Az utóbbi 800 évben beszélhetünk Székelyföldről a kérdéses területen, az 1150–1200-as évek környéke óta. Székelyföldnek az utóbbi 800 évben több mint 600 évig volt autonóm területi státusza. Itt szintén az illető régió lakói által vállalt identitásról van szó. Amennyiben egy bizonyos tartomány lakói képesek történelmi bizonyítékokkal alátámasztani egy identitást, valamint kulturális és nyelvi különbségekkel rendelkeznek a szomszédos területekkel szemben, akkor számíthatunk arra, hogy még sokáig megmarad ez a Székelyföld újbóli létrehozására vonatkozó óhaj.
– Meg kellene adnunk a székelyeknek a kért autonómiát?
– Azt hiszem, itt azoknak az érvei is nagyon fontosak, akik támogatják Székelyföld autonómiáját, de az is számít, hogy Románia lakóinak többsége milyen mértékben fogad el egy ilyen lépést. Tekintettel arra, hogy az egyik fél részéről megvan a határozott akarat egy többé-kevésbé különleges státusz visszaszerzésére, azt hiszem, ezeknek a lakosoknak az óhaja megérdemelné a kérdés megvitatását, még ha nem is kötelező feltétlenül figyelembe venni.
– És mi van akkor, ha arra ébredünk, hogy az ezen a területen évszázadok óta élő szászok is követelni fogják az autonómiájukat? Nekik is meg kellene adnunk ezt a jogot? – Ha lenne elég szász Erdélyben, hogy többséget alkossanak egy bizonyos régióban, ami – sajnos – már nem így van, akkor valószínűleg ők is igényt formálhatnának egy ilyenfajta státuszra. Az Európai Unióban számos példa van a regionális autonómiára, és általában véve ezek nem veszélyeztették a kérdéses államok területi integritását.
– Hogyan nézne ki Erdély, ha a székelyek és a szászok elnyernék az autonómiájukat?
– A magyar közösségi kívánságok román társadalom általi elfogadásának mértéke az utóbbi húsz évben jelentős fejlődést mutatott. Ha 1990-ben valaki azt mondta volna, hogy autonómiát akar, nagyon kemény reakciókban lett volna része, 1989 előtt pedig le is tartóztatták volna. 1968 előtt a székelységnek volt autonómiája. A jelenlegi Maros, Kovászna és Hargita megye térségének Magyar Autonóm Tartomány volt a neve.
TIBERIU HRIHORCIUC
(Gazeta de Cluj)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az első világháború Erdélyben