Magyar tájház-szemle: határon innen és túl
Újfajta együttműködés körvonalai rajzolódnak a magyarországi és hazai néprajzos-muzeológusok kisszámú szakmai közösségei között. Az éppen tízéves jubileumát ünneplő Magyarországi Tájházak Szövetsége (MTSZ) és a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) közös szervezésében kétnapos tájház-konferenciát tartottak a Kriza társaság Mikes-utcai székházában, március 8–9. között. Az előadásokat egy huszonkét tablóból álló fotókiállítás is kiegészítette, amely a szentendrei skanzenben újonnan felépülő erdélyi tájegység előzetese is egyben. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum (SZNM) új vállalkozása egy erdélyi kollégákkal megvalósított, ötéves kutatási projekten alapszik, melynek pillanatképeit ezúttal a kolozsvári közönség is megtekinthette.
A kiállítás megnyitóján T. Bereczki Ibolya, az SZNM főigazgató-helyettese hangsúlyozta: csak olyan épületek kerülnek elköltöztetésre, amelyek eredeti helyükön már nem maradnának meg, és olyan tárgyakat vásárolnak meg, amelyek helyi múzeumban is megtalálhatók.
Az előadásoknak és vitáknak helyet adó szakmai találkozó egy tető alá hozta olyan nagy múltú intézmények képviselőit is, mint a bázisként működő szentendrei skanzen, a nyíregyházi Sóstói Múzeumfalu, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum vagy a kolozsvári néprajzi múzeum; de számtalan kevésbé ismert múzeum/tájház vagy fiatal kezdeményezés is bemutatkozhatott, úgy mint a Kallós Zoltán-féle válaszúti múzeum, a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum, vagy olyan, döntően önfinanszírozású kisintézmények, mint a kalotaszegi Méra, a peremvidéken található Tordaszentlászló, a bihar megyei Várasfenes, az érmelléki Gálospetri és Szalacs, vagy a Hargita megyei Máréfalva tájházai, Nyisztor Tinka pusztinai kísérletei, vagy éppen a dél-alföldi Endrődi Tájház.
A konferencián díjátadásra is sor került: a tavalyi Europa Nostra Nagydíjas Kovács Piroska, máréfalvai nyugdíjazott pedagógus és néprajzi gyűjtőnek a KJNT díszoklevelét ítélték oda, amely „Daczó pátert” követően az intézmény történetében második alkalommal került kiosztásra.
Néhány bevezető/áttekintő vagy elméletibb igényű előadás mellett a prezentációk többsége a tájházak és gyűjteményeik bemutatására és szakmai tapasztalataik megosztására fektette a hangsúlyt.
Még ha Magdó János kolozsvári magyar főkonzul abbéli reménye kissé elrugaszkodott volt is, miszerint a tájházaknak az elvándorlást fékező, magyarságmegtartó szerepe lenne, de az intézmények helyi közösséggel fenntartott szoros kapcsolatát és az identitás erősítésében betöltött funkcióját több előadó is nyomatékosította, és megfogalmazott céljaik részeként emlegették. Szonda István, az Endrődi Tájház vezetője a megismertetés mellett egyfajta népnevelői szándékkal a fiatal generációval fenntartott kapcsolat elsődlegességét is kiemelte.
A lokális közösség, de egyáltalán a látogatóknak e tájházak életébe való bevonása magában hordozza azt a kényes kérdést is, ami a szakmai szempontok és látogatói igények gyakran össze nem egyeztethetőségére figyelmeztetnek. Az előadásokból világosan kitűnt: az egyre kiterjedtebb intézményi hálóval bíró tájházak turizmussal való összefonódottsága komoly kihívások elé állíthatja a szakmát.
Furu Árpád népi építészettel is foglalkozó műemlékvédelmi szakmérnök összegző gondolatát idézve, miszerint a nagy energia-befektetés mellett profitot sohasem fogunk termelni, hanem sikeres pályázatok útján esetleg az önfenntartás lehetséges, könnyen beláthatók a szakma függetlenségével kapcsolatos aggályok. Eugen Vaida, a Nagyszebenből érkezett szakember megfogalmazása szerint a „szép bolondjai” ők.
De akár az esetleges megalkuvás, akár a szakmai irányítás hiánya felől közelítjük a kérdést, mind a Maros megyei tájházak helyzetét összegző néprajzkutató, Vajda András által használt „post-múzeum” fogalma, mind a Pozsony Ferenc akadémikus által levont következtetések, jelezvén az erdélyi tájházak statikusságát, túlzsúfoltságát és tárgykatalógusok hiányát: meglehetősen elmarasztalóak voltak.
További feladat elé állítva a muzeológia és népi építészet szakértőit, Furu Árpád a hitelességnek az örökségvédelemben betöltött fontos szerepét hangsúlyozta. A restaurálás akkor igazán sikeres, ha az eredeti funkciót fenn tudjuk tartani, márpedig a népi kultúra gyökeresen átalakult, az egykori lakóházakhoz kapcsolódó életmód többnyire már nem lelhető fel − jegyezte meg az építész.
Több előadótól elhangzott azon észrevétel, miszerint gyakran ellentmondásba kerül e letűnt korok paraszti értékeinek megőrzésére tett kísérlet és a helyi közösség szégyene, saját hagyományos értékeiket az elmaradottsággal kapcsolván össze. Ennek egyik legszélsőségesebb esetéről talán Nyisztor Tinka néprajzkutató számolt be, aki a moldvai csángók azon erős beidegződéseit említette példaként, mely szerint magyarországi utazásaikkor egymás között is csak fokozatosan váltanak a magyar nyelvre. Szülőfalujában, a pusztinai magyarok között végzett identitásőrző törekvéseit sem az iskola, sem az egyház nem támogatja − számolt be nehézségeiről a néprajzkutató.
Zárszóként a konferencia végén felszólaló Bihari-Horváth László, a hosszúpályi Bődi István Falumúzeum muzeológusát említem, aki a „csoporttöbblet” szociálantropológiai fogalmára támaszkodva, az Európai Területi Társulás (http://egtc.kormany.hu) határokon átnyúló, uniós támogatású együttműködési pályázatát elevenítette fel. A történelmi Bihar vagy Szatmár megyékre kiterjesztve, e projekten keresztül sikeres szakmai együttműködésre nyílna lehetőség magyar és román kollégák bevonásával egyaránt. Pozsony Ferenc akadémikus, a KJNT tiszteletbeli elnöke bár emlékeztetett az évek óta tartó leépítések miatti szakemberhiányra, de készséggel fogadta a kooperációs szándékot és az ötlettel való egyetértésének adott hangot.
Noha számos eredményről és ígéretes kezdeményezésről is beszámoltak az előadók, a kidomborított problémák a kritikai szellem elevenségét is tanusítják, melyek mintegy kiindulópontként szolgálhatnak majd egy szakmaibb út kitaposásához. A közös szervezésű konferencia azt is megmutatta, hogy ebben az útkeresésben partnerségre is számíthatunk.
GYŐRI TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár),

Turulmadaras emlékművet avattak a Partiumban
A partiumi Hegyközpályi református templomának kertjében turulmadaras emlékművet avattak szombaton a második világháborúban elesett kilenc helyi áldozat emlékére.
A szoboravatás ünnepi istentisztelettel kezdődött a zsúfolásig megtelt templomban, ahol Katona János lelkész hirdetett igét. A reformátusok himnuszának kezdősorát – Tebenned bíztunk eleitől fogva! – ismételte többször, hangsúlyozva azt, hogy a magyarság többször kényszerült – reménytelen helyzetből is – újrakezdeni az életet, mint ahogy Hegyközpályi is. A falu 1685-ben, a török időkben elpusztult, ám egy maroknyi lakos megmenekült és visszatért, s Lipót császár alapító levelének köszönhetően újból felépítették a templomot, majd a többi épületet.
A 70 évvel ezelőtt elesett hegyközpályi hősöknek most állítanak méltó emléket, köszönhetően a református egyházközségnek – hangzott el a rendezvényen. Az emlékmű tetején elhelyezett turulmadarat egy határon túli hívő adományozta, aki nevének titokban tartását kérte.
Somogyi Lajos polgármester köszöntötte Kriza Ákost (Fidesz-KDNP), Miskolc, Berényi Andrást (Fidesz-KDNP), Hosszúpályi és Kovács Kálmánt (független), Zsáka polgármesterét.
Ünnepi beszédükben Cseke Attila és Szabó Ödön, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség parlamenti képviselői hangsúlyozták: a romániai magyar közösség mindenkire számít a megmaradás érdekében.
MTI. Erdély.ma

Határmenti Néptánctalálkozó a Magyar Kultúra jegyében
A Görböc, a Csillagocska és a Toldi képviselte Bihar megyét a Létavértesen megrendezett III. Határmenti Néptánctalálkozón az elmúlt hét végén.
A helyi Városi Könyvtár és a Villongó Néptáncegyüttes közös szervezésében került sor a III. Határmenti Néptánctalálkozóra január 23-án, szombaton Létavértesem, az Árpád téri Színházteremben. A rendezvényre számos kiváló felnőtt és ifjúsági néptánccsoport kapott meghívást a határ mindkét oldaláról. A házigazda Villongó mellett Hajdú-Biharból Berettyóújfaluból érkezett a Bajnóca, Hosszúpályiból a Margaréta, Biharkeresztesről a Szarkaláb, Debrecenből a Főnix, Nyírábrányból a Nagyberek, míg a határ Bihari oldaláról a Görböc Micskéről, a Csillagocska Nagyváradról illetve a Töldi Nagyszalontáról képviselte a hagyományőrzők elkötelezett csoportjait. A rendezvényen jelen volt a Csillagocska Zenekar is erősítve a „Csillagocskákat”. A műsort a debreceni Simándi László etnográfus, a Magyar Bajusz Társaság tagja, 2015-ben VII. Kunsági Bajuszfesztiválon a kifent bajusz kategória egyik helyezettje konferálta, ízes nyelvezetű népi furfangokkal színezve mondandóját.
Örökölt ritmusok
A Magyar Kultúra Napja alkalmával rendezett találkozót Létavértes polgármestere, Menyhárt Károly nyitotta meg, hangot adva véleményének, miszerint a hagyományőrző kultúra képviseli igazi méltósággal a maga valójában a magyar kultúrát. A rendezvény alkalmával emléklapot és a rendezvényre készült címkével ellátott, hazai borral ajándékozta meg a fellépő csoportokat. A nívós produkciókat elismert táncos szakemberekből álló zsűri véleményezte. Kácsor István és Kácsor-Ignácz Gabriella, a Nyírség Táncegyüttes művészeti vezetői adtak hasznos tanácsokat, értékes útravalónak a fellépő együttesek minőségi munkájához. A rendezvény ideje alatt, úgy a színpadi produkciókban, mint az azt követő táncházban a talpalávalót a debreceni Szeredás együttes húzta. A találkozó ideje alatt a színes népviseletek, a pentaton dallamok, az örökölt ritmusok elválaszthatatlan társasággá kovácsolták a résztvevőket, határtalanná téve az egyetemes magyar kultúrát. erdon.ro