Kettős
A napokban a Magyar Köztársaság parlamentje által megszavazott kettős állampolgársági törvényt vehemensen támadja a Szlovák Köztársaság vezetősége és a "hagyományosan" nemzetféltő összes szervezete, követelve Magyarországtól a visszavonását, minthogy nem volt előzetes konzultáció az ügyben a szomszédos országokkal.
Ha nem volna egy rendkívül komoly dologról szó, akkor még derülhetnénk is egy jót, a humoristák bizonyára úgyis megteszik majd. Hiszen azok a szlovákiai vezetők követelőznek, akik nem is olyan régen kabaréba vagy inkább tragikomédiába illő nyelvtörvényt fogadtak el, teljesen elutasítva minden, akár magyar, akár nemzetközi szervezet figyelmeztetését, tiltakozását. És persze saját, magyar anyanyelvű állampolgárainak véleményét és többszöri felszólalását is mereven elutasították. A törvény immár hatályba lépett, és bizonyos, elszigetelt esetekben feljelentések is érkeztek, kivizsgálások is folyamatban vannak. A nyilvánosságra került ügyek komolyságát valóban nehéz mosoly nélkül fogadni egy európai civilizációban felnőtt embernek, de éppen ettől rendkívül tragikus azoknak a szlovákiai magyaroknak a helyzete, akik a megalázó, köznapokon is bármikor előfordulható groteszk eseményeket megélni kénytelenek. A szlovákiai magyarok most már azzal kell szembenézzenek, hogy amennyiben saját elhatározásukból kérni "merészelik" a magyar állampolgárságot, akkor megfoszthatják őket hazájuk szlovák állampolgárságától!
Mindannyian tudjuk, hogy választási kampány zajlik Szlovákiában, azt pedig nekünk, román állampolgároknak most különösen jól eszünkbe kell vésnünk, hogy választási kampányban szinte bármilyen hazug ígéretet be lehet vetni, ennek "termését" az elmúlt hónapokban valamennyien a bőrünkön éreztük. Ugyanakkor azt is el kell ismernünk, hogy azért nemzetiségi jogaink biztosítása tekintetében mégiscsak léptünk előre az elmúlt években, hiszen még arra is alkalom nyílhat, hogy az anyanyelvi oktatásban nyelvi korlátozások nélkül ismerhetjük meg hazánk földrajzát és történelmét is. Éppen a történelem kapcsán jut eszembe, hogy a Magyar Köztársaság felelős és illetékes vezetői elmagyarázhatnák szlovák megfelelőiknek, a második világháborúban győztes nagyhatalmaknak és a nemzetközi közvéleménynek, hogy Magyarország annak ellenére sem kérte népszavazás kiírását egyes területek hovatartozásáról, hogy a Párizsi Béke (1947. február 10.), amely a huszadik század második felére meghatározta a jogszerű európai határokat, az elmúlt húsz évben számtalan változáson esett át. Megszűnt Jugoszlávia, Csehszlovákia, felbomlott a Szovjetunió, márpedig Magyarország olyan békeszerződést cikkelyezett be 1947. június 12- én (a hatályba lépés dátuma 1947. szeptember 15.), amelyben nem szerepel Szerbia, Szlovákia vagy Ukrajna.
Szlovákia viszonylatában még azt is hozzá lehetne (kellene) tenni, hogy 1993. január elsejétől történt megalakulása előtt vajon "konzultált-e" szomszédaival, kérte-e beleegyezésüket a határvonalat illetően, folytatott-e diplomáciai tárgyalásokat erről a változásról? Felmerült-e, hogy a Trianoni Béke előírásaihoz képest a Párizsi Béke megváltoztatta az 1938. január elsejéig (tehát többek között a két Bécsi Diktátum előttig) érvényben levő magyar-csehszlovák határt olyan értelemben, hogy Horvátjárfalu, Oroszvár és Dunacsun községeket Magyarország "átengedte" Csehszlovákiának. Akkor anno nem illett volna-e erről egyeztetni, megerősíteni vagy visszavonni ezt az "átadást"?
Nem lévén sem történész, sem diplomata, nincs tudomásom arról, hogy ilyen témájú tárgyalások folytak-e az érintett államok között vagy sem. Bizonyára azért a közismerten jobboldali Antall-kormány nem hagyhatta szó nélkül ezeket a tényeket, de feltételezhetően nem azért, mert határrevíziót szeretett volna elérni, csupán a miheztartás végett. Ha nem tette, most a magyar diplomáciára hárul ennek a figyelemfelkeltésnek a nyilvánosságra hozatala.
Szeretném viszont nagyon határozottan elmondani: semmilyen formában nem értenék egyet semmilyen határkiigazítással, hiszen egyetlen emberi életet sem szabadna a XXI. században azért feláldozni, hogy az egykori, egyértelműen igazságtalanul, nagyhatalmi önkénnyel és kishatalmi ármánnyal kijelölt államhatárokat ide-oda tologassák. Még akkor sem, ha nem egy települést valóságosan is kettészeltek a nagy szabásban közreműködő győztesek. Különösen érthetetlen Szlovákia szenvedélyes ragaszkodása olyan területekhez, amelyeken a határ szomszédságában évtizedek óta magukat magyarnak valló emberek döntő többsége él, megőrizve nemzeti identitását minden erőszak ellenére, vállalva annak minden kockázatát, és közben anyagi-szellemi értelemben egyaránt, állampolgári kötelezettségeinek teljesítésével folyamatosan gazdagítja...Szlovákiát. Kiemelten, csupa nagybetűkkel írnám le ismét: a Magyar Köztársaságtól elvárható, hogy közjogi, legmagasabb szinten ezúttal is kijelentse, nem óhajtja, nem kéri és nem is fogja kérni sem népszavazással, sem más módon a jelenleg érvényes államhatárok megváltoztatását! Az Európai Unió teljes jogú tagságát élvező országként ezt immár nem is tehetné, mint ahogy a többi tagállam sem teszi. Azt viszont határozottan követelnie kell, hogy magyar mivoltában megmaradni szándékozó egyetlen embert se érhessen hátrányos megkülönböztetés egyetlen uniós tagállamban sem!
Véleményem szerint a június negyedikére a magyar Országgyűlésben tervezett emléknap jó alkalom arra, hogy a nemzetközi közvélemény végre olyan tényekről is tudomást szerezhessen, amelyek számunkra ugyan ismertek és fájdalmasak, de egyértelműen bizonyíthatják, hogy képesek vagyunk szembenézni saját történelmi hibáinkkal is anélkül, hogy más nemzetek érzékenységét sértenénk. Őszintén szorítok azért, hogy az emléknap tárgyilagos légkörben, megfelelő méltósággal kerüljön lebonyolításra, nem engedve teret az önsajnálkozó, vádaskodó hevületnek.
Az elmúlt napok eseményei szerintem bebizonyították: magyarnak (vagy bármi másnak) lenni egyéni döntés következménye, nem érdem, de semmiképpen nem "bűn". Rendkívül pozitív fejleményként kell elismerni, hogy a román hatóságok korrekt magatartást tanúsítottak a csíksomlyói búcsúra és a pünkösdi megemlékezésekre érkezett, hatalmas tömeggel, mint ahogy ezúttal a zarándokok is az eseményhez illő módon tisztelték meg a több százados hagyományt. Ennek szellemében szeretném látni- tapasztalni, hogy valóban sikerül végre feldolgoznunk társadalmi méretekben is Trianont. És persze Párizst is, hiszen immár 63 éve ez számít jogszerűnek!
Virág György
Népújság (Marosvásárhely)

Hetvenéves a bécsi döntés
A bécsi döntések Magyarország két világháború közötti revíziós politikájának eredményeként született politikai megállapodások; ezek nyomán melyek révén az ország visszakapta a trianoni béke értelmében elvesztett területeinek többségi magyar lakosságú területeit. A második világháborút lezáró béketárgyalások során a győztes hatalmak ezeket semmisnek nyilvánították.
Magyarország az első világháború után nem törődött bele az 1920. június 4-én aláírt trianoni béke rendelkezéseibe, ezért a két világháború között folytatott magyar külpolitika legfőbb célkitűzése az elszakított magyarlakta területek visszaszerzése volt.
A revíziós célok megvalósítását egyrészt az tette lehetővé, hogy a hitleri Németország elkezdte a versailles-i békeszerződés felülvizsgálatát, Franciaország és Nagy-Britannia pedig feladta kelet-európai ambícióit.
Etnikai revízió
Mindkét bécsi döntést Németország és Olaszország képviselői hozták a bécsi Belvedere palotában. A békeidőben született első bécsi döntést az európai nagyhatalmak ekkor még nemzetközi jogi érvényűnek ismerték el, csak a II. világháború folyamán változtatták meg álláspontjukat.
Berlinben 1938. augusztus 20–26. között zajlottak az egyeztetések. A müncheni egyezmény záradékába olasz javaslatra bevették, hogy Csehszlovákiának Lengyelországgal és Magyarországgal fennálló területi vitáit is rendeznie kell. 1938. október 9–13. között került sor a magyar–csehszlovák tárgyalásokra Komáromban.
Kölcsönös megállapodás híján a két ország október 29-én kérte a müncheni egyezményt aláíró nagyhatalmak döntőbíráskodását. Mivel Nagy-Britannia és Franciaország érdektelenségre hivatkozva kivonta magát a döntéshozatalból, a döntőbírók Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszterek lettek.
Az 1938. november 2-án született I. bécsi döntés lényegében az etnikai revíziót valósította meg. Magyarország, az I. világháborút lezáró trianoni béke által elvett területeiből 11 927 négyzetkilométert kapott vissza, az akkor már autonóm Szlovákia és Kárpátalja déli részét. Az 1941-es magyar népszámlálás szerint az itt élő 1 millió 62 ezer lakos 84 százaléka volt magyar és 10 százaléka szlovák. 85 391 szlovák került át a magyar oldalra és 67 ezer magyar maradt a szlovák oldalon, de a Szlovákiánál maradt 89 ezer zsidó többsége is magyar anyanyelvűnek vallotta magát.
Miután 1939. március 14-én a Tiso vezette Szlovákia önállóvá vált, és másnap Hitler bevonult Prágába, létrehozva a Cseh-Morva Protektorátust, Magyarország megszállta Kárpátalja fennmaradó, saját önállóságát március 14-15-én kikiáltó részét is.
Megvalósult célok
Miután a romániai Szörényváron 1940. augusztus 16–24. között folytatott román–magyar tárgyalások nem vezettek eredményre, a tengelyhatalmak mindenképp el akarták kerülni a fegyveres konfliktus kirobbanását. A német és az olasz kormány a magyar és román kormányok képviselőit Bécsbe rendelte, és területi vitájukat döntőbíráskodás révén rendezte. A második bécsi döntés 1940. augusztus 30-án született, a román kormány a döntőbíráskodást elfogadta.
A második bécsi döntéssel Magyarország 43 492 négyzetkilométernyi területet kapott vissza, benne a Székelyfölddel. Az 1941. évi népszámlálás adatai szerint a visszacsatolt Észak-Erdélyben 1 344 000 magyar, 1 069 000 román és 47 000 német lakos élt. A Romániának meghagyott Dél-Erdélyben 400 ezer magyar maradt.
A Jugoszlávia elleni német támadás után, 1941. áprilisában, a magyar csapatok, német hozzájárulással, megszállták a Muraközt, a Muravidéket, a baranyai háromszöget és Bácskát. A visszafoglalt délvidéki terület nagysága 11 475 négyzetkilométert tett ki, 1 030 000 lakosából 401 ezer – 39 százalék – vallotta magát magyarnak. Így a magyar revizionizmus céljai lényegében teljesültek, és ha Csonka-Magyarország nem is lett akkora, mint Trianon előtt, de magába foglalta a magyar etnikumúak többségét.
A győztes mindent vitt
A maguk korában a bécsi döntéseket a magyar közvélemény jelentős része a trianoni békeszerződés igazságos felülvizsgálatának tekintette. A II. világháború utáni békeszerződésekben a győztes hatalmak a két bécsi döntésben foglaltakat azonban nem ismerték el. A térséget akkor katonailag ellenőrzése alatt tartó Szovjetunió érdekeinek a trianoni határok visszaállítása jobban megfelelt, ezért Magyarországgal szemben a béketárgyalásokon a hozzá etnikailag és kulturálisan közelebb álló országoknak kedvezett.
Az 1947-es párizsi békeszerződés visszaállította az 1937-es határokat, de három Pozsonnyal szemben lévő falu, Oroszvár, Horvátjárfalu és Dunacsún, a „pozsonyi hídfő” átkerült Csehszlovákiához, hivatalosan azért, hogy Pozsony további fejlődéséhez, elég terület legyen a Duna déli oldalán. A II. világháborút lezáró szerződésekhez nem társultak kisebbségvédelmi jegyzékek. Csehszlovákiában a magyar ajkú lakosságot a kollektív bűnösség elve alapján kezelték.
A párizsi békeszerződés óta a bécsi döntések többé nemzetközi politikai kérdésként nem merültek fel és azokra egyetlen magyar kormányzat sem hivatkozott.
B. T. Új Magyar Szó (Bukarest)

70 éve írták alá a párizsi békeszerződést
„…tekintettel arra, hogy Magyarország, miután a hitleri Németország szövetségesévé vált, és annak oldalán részt vett a Szocialista Szovjet Köztársaságok Uniója, az Egyesült Királyság, az Amerikai Egyesült Államok és más Egyesült Nemzetek ellen folytatott háborúban, e háborúért a felelősség ráeső részét viseli…”
(Részlet a békeszerződés szövegéből)
1947. február 10-én írták alá Magyarország és a második világháború győztes hatalmainak képviselői a párizsi békeszerződést.
Miután Magyarország többek között földrajzi helyzete és az elbukott kiugrási kísérlet eredményeként a térség államai közül a legtovább maradt a náci Németország szövetségese, a Hitler bukása után megalkotott békétől nem sok jót várhatott. Jóllehet, Magyarország már Kállay Miklós kormánya idején, majd az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakulása után is mindent megtett annak érdekében, hogy javítson kedvezőtlen pozícióján, a vele ellentétes érdekeket képviselő trianoni utódállamok „háborús teljesítményével” szemben nem tudott megfelelő érdemeket felmutatni. Ez a kedvezőtlen helyzet már a Faragho Gábor által 1944 októberében átvett előzetes fegyverszüneti feltételekből és az 1945 januárjában megkötött fegyverszünet pontjaiból is kitűnt.
A szerződés értelmében Magyarország már 1945-ben megkezdte a háborús jóvátétel fizetését, felelősségre vonta a háborús bűnösöket, és betiltotta a revizionista, illetve szélsőjobboldali szervezetek működését. Ezek csupa olyan intézkedések, amelyek a párizsi békeszerződésben is megjelentek. Másfelől ugyanakkor a dokumentum hivatalos megfogalmazásáig mégis élt a remény, hogy Magyarország legalább egy téren, a határvonalak megvonása tekintetében igazságosabb elbánásban részesülhet, mint 1920-ban Trianonban. A békeszerződést előkészítő Külügyminiszterek Tanácsának három hónapos ülésszakán aztán ezek a remények is szertefoszlottak. Az 1947. február 10-én Gyöngyösi János külügyminiszter által aláírt békeszerződés értelmében Magyarország határait az 1937. december 31-i – tehát a revízió előtti – állapotok szerint húzták meg, sőt, Magyarország újabb területeket veszített, ugyanis Csehszlovákia három, Pozsony közelében fekvő faluval – Horvátjárfalu, Oroszvár, Dunacsún – gyarapodott, hogy védhető hídfőt biztosíthasson a város számára. A Párizsban aláírt dokumentum ráadásul tovább rontott a határon túliak helyzetén, ugyanis a trianoni békeszerződéssel ellentétben – az alapvető emberi jogi formulán túl – nem fogalmazott meg kisebbségvédelmi rendelkezéseket, vagyis az elszakított magyarokat az adott állam jóindulatára utalta. Az egyezmény ezenkívül ismét szorgalmazta a háborús bűnösök felelősségre vonását és a fasiszta szervezetek betiltását – Magyarországon ez a folyamat ekkorra már nagyrészt végbement –, illetve 300 millió dollárban állapította meg a Magyarországra kirótt jóvátételt, amiből 200 millió a Szovjetuniót, 70 millió Jugoszláviát, 30 millió pedig a csehszlovák államot illette meg.
A párizsi békeszerződés egyetlen ponton bizonyult enyhébbnek a trianoni diktátumnál: ez paradox módon éppen a hadsereg volt, melynek létszámát a nagyhatalmak 70 ezer főben szabták meg, engedélyezték a nehézfegyverzet és a légierő fenntartását, azonban szigorúan megtiltották atomfegyverek birtoklását és fejlesztését. A Párizsban aláírt béke elrendelte a Magyarországon állomásozó Vörös Hadsereg erőinek kivonását; a szerződés csupán akkora haderő maradását engedélyezte, amekkora a megszállási övezetekre bontott Ausztriával való szovjet összeköttetés biztosításához elengedhetetlen volt.
Összegezve tehát elmondható, hogy Magyarország az 1944–45 során bekövetkező háborús pusztítás után a nagyhatalmak egyezkedéséből is a lehető legrosszabbul került ki, hiszen ismét elvesztette a lehetőségét annak, hogy az elszakított magyar többségű területeket visszaszerezhesse, sőt, a határon túliak érdekképviseletének terén is tehetetlenné vált. Mindezt tetézte, hogy a szerződés aláírásakor a Vasfüggöny már érezhető módon leereszkedett Európára, a békediktátum pedig a Szovjetunió térhódítása ellen sem nyújtott védelmet, vagyis az emberi jogokról és a nemzeti szuverenitásról szóló pontok később üres szólamokká váltak. A párizsi béke eredményeként Közép-Európa ugyanaz a konfliktusoktól és érdekellentétektől szétszabdalt térség maradt, mint volt, annyi különbséggel, hogy 1989-ig egy szuperhatalom zsarnoki uralma elnyomta az egymásnak feszülő érdekeket.
Tarján M. Tamás (Rubiconline)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)