Sára Sándor egyik megdöbbentő dokumentumfilmje: Magyar nők a Gulagon. A Duna Televízió a kommunista diktatúráról több dokumentumfilmet sugárzott, ilyen volt Böszörményi Géza Recsk című munkája, a Gyulyás testvérek nyomasztó összeállítása a hortobágyi kényszermunkatáborokról, olvasható Bogdán László beszámolójában. /Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 16./

Jún. 29-én kezdődött meg Debrecenben, a Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskolán a határon túli magyar pedagógusok egyhetes nyári továbbképző tanfolyama. Az intézmény több mint 10 esztendeje szervez hasonló jellegű kurzusokat a határon túl élő és oktató magyar pedagógusoknak. Az idei továbbképzésen 30 Kárpátaljáról, Erdélyből és a Vajdaságból érkezett, tanítóképző intézetekben, illetve ezek gyakorló általános iskoláiban tanító pedagógus vesz részt. A tanfolyam keretében egyebek mellett előadásokat hallgatnak meg a magyar nyelv és irodalom tanítás módszereiről, valamint a szaktárgyak oktatásával kapcsolatos legújabb pedagógiai kutatások eredményeiről. A pedagógusok emellett megismerkednek a környék nevezetességeivel, többek között ellátogatnak a Hortobágyra, Sárospatakra és Tokajba is. /Kisebbségi magyar pedagógusok továbbképzése. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 1./

"Július 1-11. között a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet református és evangélikus hallgatói és a vallástanárképzős főiskolások szórványgondozó gyülekezeti misszióban vesznek részt Dél-Erdély helységeiben. A részletekről Orbán Lajos V. éves református teológiai hallgató, a munka ifjúsági vezetője beszélt. A két világháború között az Erdélyi Fiatalok által kezdeményezett falumozgalom egyházi szárnyaként indultak el a szórványmissziós teológuscsoportok. 1993-tól ismét rendszeressé vált a kolozsvári fiatalok: teológusok, főiskolások, gyülekezeti ifjak falumunkája, melynek jogi és anyagi kereteit az Erdélyi Református Egyházkerület Diaszpóra Alapítványa biztosítja. A misszió bibliai vezérigéje: "Menj mindazokhoz, akikhez küldelek téged, és beszéld mindazt, amit parancsolok néked". (Jer.1,7) A misszió másik jellegzetessége, hogy minden felekezetű szórványmagyarra egyforma szeretettel és féltéssel tekint. Idén a következő helységekbe indulnak: a Küküllő-mentére két csapat érkezik. Az egyik Balázstelkére, ahonnan kilátogatnak Báznára és Pócstelkére. A másik Küküllőalmás Somogyommal összekapcsolva. Ide tartozik még Erzsébetváros környékén Riomfalva és Ernye is. A Hortobágy mentének központja Szentágota, ahol nemrég szerveződött református anyaegyházközség, és ahol a központban sikerült emeletes épületet vásárolni. Szentágota 400 magyarján kívül innen kell felkeresni Bürköst, valamint Hégen, Pusztacelina és Nagysink kisszámú magyarságát is. Kiskapuson, Mikeszászán és Csicsóholdvilágon is várják őket. Románújfaluban már alig negyven magyar él, de Viktóriavárossal együtt ők is várják a látogatást. A nagymohai csoport átjár majd Dombosra és Kőhalomra is, a kóbori pedig Sárkányba és Fogarasra. A vízaknaiak bejárják a teljes Szeben környéki népes román falvakat is, ahol magyarok élnek. Nagyszeben az egyedüli helység, ahol nincs kimondottan gyülekezeti tevékenység, itt a lakónegyedek magyarságát mérik fel, és Oltszakadát támogatásával a szebeni magyar evangélikusok lelkigondozását is végzik. Nemcsak bibliai történetek megismertetésével foglalkoznak, hanem a helyes magyar beszéd és írás tanításával is. Emellett regionális gyülekezeti és ifjúsági találkozókat is szerveznek. - Erdély egyik legnagyobb szórványgondja a nagyvárosi magyarságé. Kolozsváron tavasszal a Monostor negyedben elindítottak egy egyházi felmérést, és igény van a többi lakónegyedben is hasonló munkára. /Varga Zoltán: Kolozsvári fiatalok szászföldi szórványmisszióban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 3./"

A Határon Túli Magyarok Hivatala remélhetőleg hosszú időre befejezi eddigi vándoréletét és végleges otthonba költözik: a külügyminisztérium Budapest, I. kerületi, Bérc utca 13-15 sz. alatti épületébe, alig valamivel a Citadella alatt. A székház ünnepélyes átadását f. év augusztus 19-e, déli 10 órára tervezik az illetékesek, amikor is Orbán Viktor miniszterelnök Szt. István nap előestéjén felavatja a hivatal új otthonát. Az ünnepi eseményen jelen lesznek a határon túli magyarság vezetői, köztük Markó Bélával és az RMDSZ más tisztségviselőivel, továbbá egyházi vezetők és magyarországi politikusok. Az átadási ünnepség hangulatát emeli az a tárlatnyitás, amely a Bérc utcai székházban 33 határon túli képzőművész munkáit mutatja be a Hortobágyi Alkotótábor gyűjteményéből. A kiállítók a következők: Babinec József (Ungvár), Bartos József (Munkács), Bulecza Gábor (Ungvár), Földessy Péter (Munkács), Ilku Marion József (Lemberg), Jaskina Ludmilla (Ungvár), Micska Zoltán (Ungvár), Olesz Figol (Lemberg), Patyk Volodomir (Lemberg), Strauszt Katalin (Munkács), Ábrahám Jakab (Brassó), Balázs József (Gyergyóújfalu), Fazakas Tibor (Vajdahunyad), Gaál András (Csíkszereda), Kákonyi Csilla (Marosvásárhely), Márton Árpád (Csíkszereda), Mátyás József (Déva), Molnár Dénes (Marosvásárhely), Molnár Ilona (Marosvásárhely), Sütő Éva (Déva), Szabó Vilmos (Zilah), Székely Géza (Kolozsvár), Véső Ágoston (Nagybánya), Zsigmond Attila ? (Marosvásárhely), Gabrics Sinisa (Újvidék), Gyurkovics Hunor (Szabadka), Moják Aranka és Péter (Pétervárad), Salamon Árpád (Konjice-Szlovénia), Hedda-Vidmar Salamon (Konjice- Szlovénia), Duncsák Attila (Kassa), Balogh Zoltán (Ulm- Németország), Szotyori Z. Edit (Németország.) /Mi újság? Új otthonba költözik a Határon Túli Magyarok Hivatala. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 16./

"A Kárpát-medencében élő képzőművészek alkotásaiból nyílt kiállítás Budapesten, a Vármegye Galériában. A Határok nélkül című tárlat negyven képzőművésznek a Hortobágyi Nemzetközi Művésztelepen készült munkáit mutatja be. Kolozsvárt Kopacz Mária és Székely Géza képviseli festményeivel, Marosvásárhelyről többek között Kákonyi Csilla, Barabás Éva, Simon Endre, Csíkszeredából Márton Árpád, Nagybányáról Véső Ágoston, Dudás Gyula, Déváról Mátyás József, Sütő Éva, Zilahról Szabó Vilmos, Brassóból Ábrahám Jakab jelentkezett alkotásaival. /Határok nélkül a Vármegye Galériában. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 21./"

"Saint- Michel kedvelt barokk szobrát /L Ange - Az Angyal/ ellopták, Miholcsa József szobrászművészt kérték fel, hogy készítse el a szobrot. Nov. 9-én felavatták a művész jelenlétében a szobrot. Miholcsa Józsefre a Hortobágyi Alkotótáborba ellátogató művészek felfigyeltek. A Sárpatakon élő marosvásárhelyi származású művész kezdeményezte annak idején az Incitato alkotótábort /Kézdivásárhely/, ez a tábor idén tizedszer nyitotta meg kapuit, Miholcsa József vezetésével. Miholcsa József Szent István- szobrát Sárpatakon kiállították. Azóta elkészült Árpád- szobra is. A 2,5 méteres műkő alkotást jövő tavasszal leplezik le Torján. Budapesten dec. 15-én a Bolyai János Szakközépiskolában, a Váci út 28. szám alatt avatják a névadó nagy matematikus portréját. A művész életműve koronájának nevezi a korondi iskola elé, a Firtos Művelődési Egyesület által rendelte emlékteret. Húsz méter sugarú az Erős várunk az anyanyelv című hatalmas térkompozíció. Úgy tervezi, hogy 2003-ban lesz az avatása. A hét méteres, a történelmet jelképező andezit "életfa" helyet ad a jelképeknek, a sámán kort szimbolizáló lélekmadárnak, a honfoglalásra utaló lófejnek, a későbbi korszakot idéző kettős keresztnek, a személyiség- és jelentéshordozó, félméteres átmérőjű bronzplakettnek és így tovább. Igazi kultikus helyévé válhat ez a magyarságnak. /Miholcsa József Angyala Franciaországban. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 7./"

"Szabályos vadászat folyt a Hortobágyi Nemzeti Park területén múlthét végén, melyen Medgyessy Péter miniszterelnök meghívására Adrian Nastase is részt vett - erről a park a magyar Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztériumon keresztül adott ki közleményt. "A vadászatra jogosult társaság az előírásoknak megfelelően jelentette be a Hortobágyi Nemzeti Park illetékeseinek a hétvégi vadászatot, amelyet Turi- Kovács Béla fideszes országgyűlési képviselő kifogásolt" - áll a közleményben. A nemzeti park tájékoztatása szerint a vadászoknak volt engedélyük, és kizárólag erre a célra tenyésztett tőkés récékre vadásztak. (Az MTI nyomán) /Kormányfői vadászat. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 25./"

"December 1. után aug. 20. is megünneplésre került a közös nyelvet beszélő kormányfők részéről. Medgyessy Péter és Adrian Nastase együtt vadásztak a Hortobágyon. Romániában még működik olyan társaság, mely "A Dnyesztertől a Tiszáig" jelszó alapján, e récék tenyészterületét is ősi román földnek tartja. Romániában ma is megtalálható az a könyv, melyben arról tettek említést, hogy a magyarok Trianonban igen szerencsés feltételekkel köthettek békét, s azt is, hogy ezt bizonyos budapesti luxusprostituáltak párizsi állomásoztatásával támogatták meg. A bizantin módszerek közé tartozik az ellenfélnek saját bűnökkel való megtámadása. Erre utalnak a magyarok által elkövetett atrocitásokról kifüggesztett különféle táblák, mint pl. Kolozsváron a Biasini Szálló épületén levő hazugság. /Szász István Tas: Ünnep és récesors. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 27./"

A hetvenedik életévébe lépett Mitrica Mária naponta közel 120 kilométert ingázik Nagyszebenből Bürkösre, ahol hat gyerekkel folyik az anyanyelvű oktatás. A Szeben megyei Hortobágy menti vidéken közel négy évtizeddel ezelőtt számolták fel a magyar osztályokat. Szentágotán ma már csak 350 magyar él, többnyire idősek. „Az ágotai magyarság valamikor pezsgő életet élt. Kiváló tánc- és színjátszó csoportunk volt. Most is emlékszem, micsoda előadást produkáltunk 1948-ban Segesváron, a Petőfi-ünnepélyen” – emlékezik vissza a hetven év fölötti Ganea Júlia. Szepesi József azon kevés magyar közé tartozik, akik Ágotán születtek. A fiatalok elmentek vagy asszimilálódtak. – A magyar gyermekek többsége pedig még írni-olvasni sem tud anyanyelvén – mondta Kozma Endre református lelkész. Az RMDSZ segítségével sikerült beindítani egy összevont magyar osztályt négy gyerekkel a közeli Bürkösön. Jelenleg hatan vannak. Az oltszakadáti születésű Mitrica Mária immár 43 éve tanít. – Szívügyem a magyar iskola, vallja. /Szucher Ervin: Hat magyar diák szigete. = Krónika (Kolozsvár), márc. 25./

Székelyhídi Ágoston író és művészettörténész, a magyarországi Hajdúsági Nemzetközi Alkotótábor és a Hortobágyi Művésztelep létrehozója az anyaországból utazott Székelyudvarhelyre, hogy a már évtizedes hagyománynak – tíz éve, hogy a Magyarországon rendezett Kusztura Sándor-tárlatokat ő nyitja – eleget téve köszöntőbeszédet mondjon Kusztura tárlatához. Hat éve, hogy a hajdúsági alkotótábor vendégül látja Kusztura Sándor /Székelyudvarhely/ festőművészt. /Barabás Blanka: Kusztura Sándor: a szellemi termék a fontos. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), máj. 14./

Szabó Csaba a Hortobágy-menti magyar települések nyomába szegődött. Nagyszeben után van a Hortobágy völgye. Szász falvak sora, ahonnan a szászok elköltöztek. A Hortobágy völgyének egyik „legmagyarabb" települése Bürkös, a hajdani Királyföldön. Mintegy 2500 lakosa van a falunak, ebből kb. 120-an vallják magukat magyarnak: ez valójában 50–60 családot jelent. A bürkösiek számára ünnep, hogy megjött a riportercsapat: magyarul lehet beszélni. Öt-hat elemista alkotja a nemrégiben újraindított magyar tagozatot. Nincs helyben lakó református lelkészük, mert Sebe tiszteletes megbetegedett. Régen önképzőkör is működött Bürkösön. Az öt éve újraindított magyar iskolába a nyugdíjas tanítónő –Nagyszebenből ingázik /naponta 50 kilométert tesz meg/. Ágotán háromszor annyi magyar él, mint Bürkösön. Ágotán van református és katolikus templom. /Szabó Csaba: Messze ide a szebeni Hortobágy. Bürkösi magyarok között. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 16./

Molnár Vilmos csíkszeredai író, irodalmilap-szerkesztő novellái, írásai kötetekben, a hazai és magyarországi rangos folyóiratokban látnak napvilágot. Néhányat közülük román, francia és svéd nyelvre is lefordítottak. A Tokaji Írótáborban újabb szakmai elismerésben részesült. Kifejtette, hogy csak egy egységes magyar irodalom létezik. Ahogy értelmetlen lenne dunántúli vagy felvidéki, esetleg hortobágyi irodalomról beszélni, éppúgy nonszensznek érzi külön székely irodalmat emlegetni. A székely nyelvjárás sajátos szavai, nyelvi fordulatai is bekerülhetnek egy itt élő vagy innen elszármazott író-költő munkáiba, de ettől az még nem lesz egy külön irodalom része. A magyar nyelv és a magyar irodalom van olyan gazdag, hogy egészen sajátos, egymástól mind szóhasználatban, mind stílusban eltérő variációkat magában tudjon foglalni. A Székelyföldön élő alkotók azonban helyzetüknél fogva érzékenyebbek a székelység, tágabban az egész magyarság sorsproblémáira. Többször kell szembesülniük olyan állapotokkal, viszonyokkal, amelyek az anyaországbeliek számára ismeretlenek. Molnár Vilmos pár évvel ezelőtt nekifogott megírni A. A. Milne világhírű Micimackójának a párját. Kihívásnak vette, meg tudja-e írni úgy, hogy ne epigon fércmű legyen. A Disney-cég megvásárolt a Milne-örökösöktől minden kiadási jogot, és mivel a Milne által megírt szereplők neveit használja, a Disney-képviselettől megtiltották, hogy más kiadónál jelenjen meg, mint ami az ő érdekeltségi körükbe tartozik. Írtak már Molnár Vilmos munkájáról tanulmányt a Korunkban, pedig a könyv pedig még sehol sincs. Molnár Vilmos a csíkszeredai Székelyföld című kulturális folyóirat szerkesztője. A folyóirat kilenc éve jött létre. Ez alatt a Kárpát-medencében megjelenő több tucat irodalmi, kulturális vagy művészeti folyóirat közül példányszámát tekintve a legelsők közé küzdötte fel magát. A szerkesztőkollégák ismert, neves költők, írók, képzőművészek. Ferenczes István költő, főszerkesztőnk nevét mindenki ismeri, de nem ismeretlen Fekete Vince, György Attila, Lövétei Lázár László költők, írók, műfordítók, a néprajzos Mirk Szidónia-Kata vagy a kritikus Zsigmond Andrea nevei sem. /Antal Ildikó: Az olvasó visszajelzése az igazi díj. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 8./

A korábbiaktól eltérően nem lesz utcai programja az augusztus 31. és szeptember 2. között Szatmárnémetiben megrendezendő, sorrendben VI. Partiumi Magyar Napoknak, a szatmári magyarság legnagyobb, több tízezres tömeget megmozgató rendezvényének. Varga Attila parlamenti képviselő, a főszervező Identitas Alapítvány elnöke elmondta: nem áll annyi pénz rendelkezésre, mint a múlt esztendőben, a megyei tanács csak fele annyi támogatást adott, mint tavaly, s idén a korábbi anyaországi támogatások is elmaradtak. A rendezvény súlypontja az árnyas fákkal teli Kossuth kert lesz. Itt lesz a könyvvásár, a kézművesek utcája, itt kap pódiumot számos gyermekműsor, többféle sport- és néptáncbemutató, itt lép fel több ismert hazai és magyarországi zenei együttes. Először lesz lovasbemutató – a hortobágyi csikósok főszereplésével –, operagála a debreceni Csokonai Színház művészeinek fellépésével, és először mutatkozik be egy ilyen szabadtéri rendezvény keretében a világhírű szatmári vívóiskola. /Sike Lajos: Utcára nem megy a Partium. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 28./

A Kossuth-kert lesz az idén hatodik alkalommal megrendezendő Partiumi Magyar Napok központi helyszíne Szatmárnémetiben. Igazi kuriózumnak ígérkezik a lovasíjász-bemutató a Pusztai Róka Hagyományőrző Egyesület szervezésében, valamint a hortobágyi csikósok bemutatója. Szeptember 1-je elsősorban a gyermekrendezvényeké, valamint a népzene- és néptáncelőadásoké lesz, másnap, vasárnap pedig könnyűzenei együttesek szórakoztatják majd a közönséget. A Kossuth-kertben könyvvásárt, kézműves-bemutatókat és gyermekfoglalkozásokat tartanak. A rendezvénysorozatot augusztus 31-én Varga Attila, az Identitas Alapítvány elnöke nyitja meg a Szatmárnémeti Északi Színházban. A köszöntőbeszéd után operett slágerek hangzanak el a Harag György Színtársulat előadásában, ezt követően Szabó D. Zoltán A Túrmente természeti értékei című filmjét tekinthetik meg az érdeklődők. Az időszakos kiállítások sorát Vígh István festőművész tárlata nyitja. A helytörténet iránt érdeklődők megnézhetik Reha József és Reha Márk szabadtéri fotókiállítását Szatmárnémeti régi épületeiről, valamint fotó- és plakátkiállítással mutatkozik be a Romániai Denevérvédelmi Egyesület. A szatmárnámeti Harag György Társulat és a meghívott Debreceni Csokonai Színház elsősorban szórakoztató előadásokkal, operagálával, valamint a Vidám percek című összeállítással készül a rendezvénysorozatra. A gyerekek a Matyi Műhely Bábszínház előadását, a Holle anyó meséjét tekinthetik meg. /Babos Krisztina: Áll a bál Szatmáron. = Krónika (Kolozsvár), aug. 31./

Közgyűlés előzte meg a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság első előadását. Fülöp Géza, a társaság titkára üdvözölte a megjelenteket, majd Csíky Boldizsár elnökkel, illetve az ott lévő tagokkal egyetemben körvonalazták a KZST idei évadi rendezvénysorozatának tervezetét. Fülöp Géza titkár felvetette a társaság újkori fennállásának 20. évfordulójára egy ünnepi kiadvány ötletét, majd Csíky Boldizsár elnök javasolta egy újabb Lyukasóra, ezúttal képzőművészeti ki mit tud? megszervezését. Felmerült a Recski Szövetség elnökének meghívása, aki előadást tartana az egykori hortobágyi haláltáborokról – 78 volt belőlük. Ennek kapcsán került szóba a földvári koncentrációs tábor, amelyről Boross Ernő írt könyvet. A javaslatok között volt a rovásírásról szóló est, Ráduly János vagy Friedrich Klára előadásában. A régi, meg nem valósított tervekből is felolvastak a résztvevők: az erdélyi kastélyok, a Mezőség, a szórvány, a régi templomok. /n. b. : Évadkezdő ötletbörze a KZST-nél. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 30./

Április 12–20. között tizedik fesztiválját rendezte a székelyudvarhelyi Kékiringó Néptánccsoport, amelyen 21 hazai és külföldi csoport – közel félszáz résztvevő – képviseltette magát és tájegységének kultúráját. „A részt vevő hagyományőrző csoportok szűkebb régióját tekintve jelen volt a Felvidék, a Hortobágy, a Székelyföld tárgyi és szellemi kultúrája, és meggyőződhettünk, hogy a dallamok a legkeletibb magyar szórványoktól a nyugati magyar nyelvterületekig majdnem ugyanúgy hangzanak” mondta a főszervező, Both Aranka, a vendéglátó Kékiringó vezetője. Minden este más-más ország mutatta be táncait, szokásait, viseleteit, énekeit, hagyományos gasztronómiáját. /A nemzetek Európája Székelyudvarhelyen. = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 23./

Frigyre lépni a szülőfölddel – Megtörni a székely kevélységgel keveredő magyar erőt...
Húshagyókedd éjszakáján vittek el minket is. Dr. Horváth Miklós orvos, későbbi marosvásárhelyi orvosprofesszor volt az államosítási bizottság elnöke. Tudta ő is, akárcsak Nagy Viktor főispán, hogy állapotos vagyok, hiszen nem első látogatásuk volt nálunk – mondta magnószalagra több mint egy évtizeddel ezelőtt Gál Máriának Temesváryné Gerlóczy Marietta, Gerlóczy Gábor tábornok leánya. „A szeszgyárat már előzőleg elvették. De ezeknek az embereknek semmi sem számított... Már elkezdődtek a szülési fájdalmaim, amikor megérkeztek. A későbbi professzor azzal kezdte az ügyködését egy vajúdó asszony mellett, hogy kitépte a fülbevalót a fülemből, majd lelkiismeret-furdalás nélkül felcsomagolt a teherautóra. Nagyon hideg volt azon a hajnalon, magamra akartam venni a kisbundámat, de ő nem engedte. Szabadulásom után, a Miskolczy Dezsőné temetésén felismertem a bundámat dr. Horváth feleségén. Azonnal odamentem és felszólítottam, hogy adja ide, különben szóvá teszem a ravatalozóban. Kijött és ellenvetés nélkül ideadta. Ott rögtön átadtam a temető gondnokának.
Az átélt izgalmak és a zötyögő teherautón való utazás következtében leállt a szülés.
Gyermekem meghalt, én vérmérgezést kaptam. Öt nap múlva kapartak ki.” Régi barátom, egykori sepsiszentgyörgyi színházi rendező, S.K.A. azért utazott Budapestről Háromszékre, hogy engem rávegyen arra, hogy dokumentum filmet kellene készíteni a legkisebb székelyföldi megyéből 1949-ben kiemelt és kényszerlakhelyre, kényszermunkára hurcolt nagyszámú földbirtokos másfél évtizedes dél-romániai (dobrudzsai) száműzetéséről. A témát, s a még élő személyek egy részét ismerem, érvelt S.K.A., s magyarországi áttelepedése előtt az „átkosban” több ízben is beszélgettünk a Háromszékről elhurcolt vagy sepsiszentgyörgyi kényszerlakhelyen fogott földbirtokosok tragédiájáról. És az elhárító gesztust mintegy megelőzve a téma fontosságának nyomatékául az asztalomra helyezte Gál Mária D.O. (KÉNYSZERLAKHELY) című könyvét, amely valamiképp a kiadás évében (Minerva Könyvek, Kolozsvár, 1996) elkerülte a figyelmemet.
Napok múltán, egyik álmatlan éjszakán, nem is gondolva a Kommunizmus Áldozatainak közelgő Emléknapjára, beleolvastam a Kényszerlakhelybe. Előbb az ismerősök visszaemlékezéseibe lapoztam bele. Annak idején egyetlen tanévben Dózsa szülőfalujában, Dálnokban is tanítottam, ezt megelőzően apám elbeszéléséből is hallottam a dálnoki „mintagazdákról”, Beczássy Istvánról, a háromszéki „lencsekirályról”, a Hadnagy-testvérekről, tudtam, hol voltak a földjeik, a Beczássy-tag, az Albis-völgyében a Hadnagy-tag, amely éppen szemben volt a mi albis-völgyi földjeinkkel.
Dálnokban megismertem azt a társadalmi- gazdasági környezetet is, amelyet a „kiemelt” földbirtokosok maguk körül és a maguk számára teremtettek, a Beczássy- és a Hadnagy-kúriákat, a „sztálinvásár” korszakában elpusztított dendrológiai parkot, s dálnoki tanárkodásom évében érzékelhettem azt az osztályharcos agresszivitást is, amelyet a magukat Dózsa örököseinek tartó elvtársak gyakoroltak.
Az ismerős dálnokiak visszaemlékezésének olvasása után tágítottam a kört, s Garlóczy Marietta sorsának alakulásánál egyrészt azért ragadtam le, mert vallomása életesen élményszerű, no meg azért is, mert a háromszéki földbirtokos-sorsba beágyazódik a Kárpát-medence magyarságára a háborút követő esztendőkben rázúdult szenvedésözön. Marietta Horthy Miklós közvetlen környezetéhez tartozó édesapját 1944. október 16-án a nyilasok tartóztatták le. December elején megszökött a Margit körúti börtönből, két napra rá a szovjetek törtek rá a családra, apját ismeretlen helyre hurcolták, őket internáló táborba szállították, ahol 1946 március 7-ig tartották fogva.
Marietta szabadulása után Temesváry János uzoni földbirtokoshoz ment feleségül, és hazaköltöznek Háromszékre. Még azt sem mondhatjuk, hogy szerencsétlenségükre, mert ha Magyarországon maradnak, ott is elkapja őket az osztályharcot meghirdetők és gyakorlók hevülete, s több mint bizonyos, hogy a Hortobágyon, vagy valami ehhez hasonló helyen kötnek ki, Hortobágyon, ahol még ma is élénken vöröslik a Kun Béla utca.
Mariettát 1949. szeptember 22-én férjével együtt dobrudzsai kényszermunkára hurcolják. Nem voltak tekintettel magyar állampolgár voltára sem. Sepsiszentgyörgyi kényszerlakhelyükön egy hivatalosan kiutalt fáskamrában laktak, a várostól nyolc kilométerre levő legelő takarításán dolgoztak. Egyedüli nő volt tizenegy férfi társaságában. A férfiak dolgoztak kőbányában, útépítésénél is, az asszonyok, ki hol tudott.
„Egyszer, amikor a szekun ablakpucolás után Beczássy Jucit és engem felküldtek a padlásra, hogy ott csináljunk rendet, találtunk ott egy iratcsomót. Feljelentések voltak, amelyek alapján a sepsiszentgyörgyi internáló táborba vittek nagyon sok embert, apósomat is. Ellene a falubeli kocsmáros tette a legsúlyosabb kijelentéseket. (…) A feljelentések nem számítottak. Pusztán a formaságok betartása végett íratták őket. Általában az abszentistákat zárták ide, azokat, akik az oroszok bejövetelekor elmenekültek, de később visszatértek. Apósomék akkor sem hagyták el Uzont, mégis internálták. Ellene azt hozták fel, hogy fia, vagyis a férjem aki akkor Budapesten tartózkodott, a németekkel ment el. Természetesen nem volt igaz, de ez nem számított. Apósom bele is halt 1947-ben a táborban szerzett tüdőbajba.”
Akkor sem volt semmi magyarázat, amikor Sepsiszentgyörgyről Dobrudzsába hurcolták őket. Természetesen senki sem tudta, hová viszik. A Duna-Fekete-tengeri csatornára gondoltak, voltak, akik Szibériát emlegették. Marietta szerint elhurcolásukat „...valószínű azért tették, mert meg akarták törni bennünk a székely keménységgel keveredő magyar erőt, azt a jellemességet, amellyel Háromszék ellenállt. A legnagyobb bűnnek azt tartottam, hogy mindezt sajátjaink tették. Dobrudzsa előtt mindenki, aki ellenünk vétkezett, magyar volt. (...)”
Mikor Marietta édesapja Budapesten megtudta, hogy magyar állampolgárságú lányát Romániában deportálták, megpróbálta felvenni a kapcsolatot a magyar követséggel. „De hát akkor Magyarországon is kommunizmus volt, sehol sem szenteltek figyelmet a kérdésnek. Máskülönben én úgy sem hagytam volna soha el a férjemet.”
A Temesváry-család 1960-ban kapta meg a hazatelepedési engedélyt Magyarországra – Marietta nevére állították ki -, férje két napra rá, barátai körében Kolozsvár főterén összeesett és meghalt. Dobrudzsában szerzett szívizomgyulladása volt. A kényszermunka a halálba vitte. A temetés miatt két napot késtek, de közben a hatóságok az engedélyt a családi tragédia ürügyén sem hosszabbították meg, s emiatt engedéllyel a kezében sem tudott Magyarországra visszatelepedni.
„Ugyanilyen tragikus hirtelenséggel hunyt el Teleki Mihály is. Ő Magyarországra kérte a kitelepedését, de a Kádár-rezsim nem adta meg, azt válaszolták, hogy Magyarországnak nincs szüksége Telekiekre. Németországi kérésére igennel válaszoltak, nyolc és félév után, 1969-ben. A család, Telekiné Bethlen Mária és két fia már fenn voltak a vonaton. Keresték Mihályt. A vonat indulásakor látták meg az ablakon keresztül, hogy óriási tömeg gyűlt össze a pályaudvar egyik részén. Teleki Mihály ott halt meg, 51 évesen. Ezt a stresszt már nem bírta ki. Máriáék az első állomásról visszamentek, és a temetést követően hagyták el véglegesen Romániát.
A marosvásárhelyi vártemplom lelkésze búcsúztatójában azt mondta: „Két embert nem engedett el Erdély földje, visszatartotta őket, Teleki Mihályt és Temesváry Jánost”.
A Telekiekre vonatkozó akkori szentencia a mai Magyarországon is érvényben van.
A dobrudzsai viszonyokról még annyit, hogy táplálkozásuk leírhatatlanul szörnyű volt, köleskása döglött svábbogárral, korpacibere. Ünnep volt, ha puliszkát ehettek.
Patkányokkal, rovarokkal, piócákkal küszködtek. Egyik társukat a patkány, a másikat a disznó harapta meg. A Duna vizét itták, abban mosakodtak, mostak, ebbe hugyoztak az állatok. Néhány napig lavórjuk is volt, de Mikes Éva grófnő nem ismerte ennek a használatát, beleállt és a lavór feneke lekerekedett.
Télen szörnyen szenvedtek az orosz puszták felől érkező széltől, a Kriváctól, egyetlen istálló-szerű barakkba zsúfolt nyolcvan ember vödörben tartotta az ivóvizet, egy másikat kübliként használtak. Éjjel nem tudtak a hófúvástól kimenni, tüzelőfa nem volt, kukoricacsutkával, napraforgó kóréval tüzeltek. A dálnoki Bene Zoltán mondta a riporternek: Emlékszem, egy kövér makedón cigányné volt a szakácsnőnk. Hát egyik este látom, hogy mossa a lábát abban az üstben és abban a vízben, amiben és amiből reggel nekünk majd a teát főzi. Egy hétre rá kimosta benne a ruháit. (…) A Duna vizét ittuk, iszapos volt, halízű...
Szóval Dálnok, Dózsa szülőfaluja. A '70-es években, amikor átmenetileg Romániában lazult a politikai szorítás – amíg a Kárpátok Géniusza a saját hatalmát konszolidálta – Dózsának két emlékművet is sikerült összehozni. Az egyik, bevallom, a hatalmat froclizó szélhámia magasiskolájában is példaértékű lehetne. Dózsa, a parasztkirály neve jó, politikai húzó név volt, amelyet az osztályharc ürügyén érvényesíteni lehetett. Háromszék kultúrmindeneseként felterjesztettem és jóváhagyattam egy emléktáblát. Bukarestben, a szakminisztériumban természetesen nem kérdezték meg, hogy mire helyezzük el, mert, bizonyára, úgy vélték, hogy Dózsa muskátlis ablakos háza épségben áll. Mivel az emléktáblát a levegőre nem lehet ráhelyezni, állítottunk mögéje egy hatalmas kőoszlopot. Hogy a csordába járó marhák ne dörzsöljék hozza a marjukat, építettünk egy kőoszlopos, ráfvasból kalapált lándzsából, pallosból, kiegyenesített kaszákból megalkotott kerítést. És hogy a ganédombra néző háttért esztétikailag feljavítsuk, göcsörtös gyertyánfából egy bojt erdőt ültettünk.
Az emléktáblából így lett emlékmű.
Aztán amire a tulajdonképpen Dózsa-szobor – Szobotka András munkája – elkészült, arra már engem is eltanácsoltak a szobrok mellől.
Benkő Samu írja a Gál Mária könyvének előszavában, hogy A vidéki földbirtokosság felszámolása és az azt követő kollektivizálás olyan méretű társadalmi szerkezetváltást eredményezett, amelyre az 1514-es Dózsa vezette parasztlázadás leverése óta nem került sor. A humánum azonban a XX. században nagyobb vereséget szenvedett, mint amilyenről hírt hagytak ránk a XVI. századi források. A D.O.-val megbélyegzett földbirtokosok jogilag rosszabbul jártak, mint az 1514-ben felkelt parasztok, mert ez utóbbiakat csak a szabad költözés jogától fosztotta meg a Werbőczy István Hármaskönyvében rögzített törvény, de a román jogszabály magát a mozgást, a szabad helyváltoztatást korlátozta, amikor előírta, hogy az intézkedés hatálya alá esők csak különleges esetekben hagyhatják el – rövid időre is – a kényszerhelyül kijelölt várost.”
(A D.O. A román Domicuilu Obligatoriu – kötelező lakhely, kényszerlakhely rövidítése. Ezt a betűkombinációt lila pecséttel ütötték be a személyazonossági igazolványokba.)
Csupán Dálnokból, amely egy néhány száz fős falu hat családból húsz embert hurcoltak el, Beczássy Imrét, feleségét, leányát és fiát, Beczássy Istvánt, feleségét, két leányát, Beczássy Arankát, Margitot és Ilonát, Bene Józsefet, feleségét és fiát, Hadnagy Gyulát és a feleségét, Hadnagy Istvánt, feleségét, leányát, fiát.
A számkivetettek halottaikat Dobrudzsa földjébe hantolták el – hosszú ideig semmiféle orvosi ellátás és gyógyszer nem volt -, és nemcsak a deportáltak pusztultak, vesztek, ment tönkre egészségük, hanem az itthon elrabolt vagyon is ebek harmincadjára jutott, a szó fizikai értelmében is tönkrement, s a mozdítható dolgokat pedig széthordták. Volt község, ahol a „sztálinvásár” önkiszolgáló vevői és hozzátartozóik évek múltán is a bútorszövetből, bársonyfüggönyből összefércelt szoknyában, köntösben feszítettek, s legendák, valós történetek keringtek arról, hogy a „kiemelt” földbirtokosok arany és ezüst holmija hova tűnt el.
A D.O. hatálya alá eső földbirtokosok és családtagjaik, akik élve megúszták, 14 év múltán 1963. augusztus 23-án hagyhatták el kényszerlakhelyüket. Háromszékről mintegy 80 személyt hurcoltak el, ezek közül 1995-ben már a fele sem élt. Országszerte 3500 családot telepítettek ki, s ez mindenek előtt a magyar arisztokráciát és a földbirtokos réteget érintette. 1949-ben, az 1946-os földosztás után meghagyott 50 hektáros birtok felszámolására került sor. Egy évre rá ezt követték a kulákosítások. 1949-ben országszerte mintegy 80 ezer földműves, gazdaember ellen foganatosítottak kényszerintézkedéseket. Háromszék különleges helyzetét illusztrálja, hogy az itteni földbirtokosok zömével különleges kegyetlenséggel jártak el, két provokációs kollektív elleni „lázadást” is mímelve tömegesen deportálták őket Dobrudzsa kietlen és kíméletlen idegenségébe.
És a folytatás?
Hogy mennyire kísérte végig életemet a D.O.? – ismétli meg a kérdést Apor Márta, Apor László kisebbik leánya. Bizonyára furcsának hangzik, de csak a kényszerlakhely évei alatt éreztem magamat szabadnak. Utána a zaklatás, megkülönböztetés időszaka következett. Az iskolával kezdődött mindez. Nagyon nehezen tudtam elvégezni, állandóan eltanácsoltak a Brassaiból. Minden negyedévben félrehívtak, megkérdezték, hogy miért nem tanulok magánúton? (…) Állami munkahelyet nem kaphattam. 1956-tól Kolozsvár zárt városnak számított, kolozsvári személyazonosságit tehát nem kaphattam, anélkül pedig, még ha származásomtól el is tekintettek volna, szó sem lehetett állami alkalmazásról.
Cselédként helyezkedtem el. (…)
Háromszéken még él néhány személy, Apor Csaba, Beczássy István, mások, úgy jóval 80 év fölött. Élnek olyan nyugdíjas korban lévők is, akik apró gyermekként kerültek szüleikkel Dobrudzsába, vagy akik éppenséggel ott születtek.
És húzzák még az élő emlékezet szálát valamennyi ideig.
Mi annyi nép és annyi ember gondját-baját, annyi üldözött, a nácizmus, a kommunizmus rémuralmának áldozatául esett népcsoport, társadalmi réteg szenvedéstörténetét ismerjük, csak a magunké, a mieinké felejtődött és olvadt bele az amnéziás semmibe. Ha Seprődi Kiss Attila dobrudzsai tényfeltáró dokumentum film-elképzelése nem valósulhat meg, akkor majd, illő akasztófahumorral azt tanácsolom neki, hogy válasszon ázsiai vagy afrikai témát, valami jó Che Guevara-kultuszba építhető történetet, s menten a megtekintésre ajánlott művek élére tornássza magát.
Még díjat is nyerhet.
2007. március 23.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből. Erdély.ma

Szentély, ahol magyarok találkoznak
Kerekasztal. Erdély egyik magas, erőt sugárzó pontján igyekszik önként vállalt, szakrális küldetését teljesíteni egy budakeszi civilszervezet
Régi kápolnát épít újra Erdélyben, a Szép Havason egy civilszervezet. A lélek megtisztulásának, a magyarok találkozásainak helye a szentély, ahogy azt Szabó Mihály villamosmérnök és Hargitay András állatorvos, egykori úszó elmondta. Szerintük az erő, amelyet a Szép Havas és a Szentlélek-kápolna sugároz, közelebb viszi a látogatókat a teremtő rendjéhez.
Hargitay András, az egykor világ- és Európa-bajnok úszó.
Nagyon szép kápolnát épít innen nyolcszáz kilométerre, a Szép Havas tetején egy budakeszi egyesület. Döntő részben önerőből húzták fel a Szent Léleknek keresztelt kegyhely falait. Az egyesület azt szeretné, ha a magyarság találkozóhelye s a magyarság egyesítésének kápolnája lenne az épület. Az építésről s a hozzá kötődő lelkiségről beszélgettünk Szabó Mihállyal, a Szép Havas Egyesület titkárával s Hargitay Andrással, a szervezet vezetőségi tagjával.
Sinkovics Ferenc: Miért kezdtek bele ebbe az egészbe, mi köti önöket Erdélyhez?
Hargitay András: Hát ha úgy vesszük, engem eleve már a nevem is Erdélyhez köt, hisz Hargitaynak hívnak. Egyébként a csíksomlyói búcsún mondták nekünk a helyiek, hogy nem is olyan messze, fönn, a Szép Havas tetején van egy kápolna. Igaz, csak a romjai láthatók, hisz Mária Terézia idejében lerombolták. A hagyomány szerint régen itt találkoztak a gyimesi és a moldvai csángók, s néhány éve megpróbálták feleleveníteni ezt a szokást. Felmentünk mi is, litániát tartottunk a romoknál, s fantasztikus érzések és erők kerítettek hatalmukba bennünket. Közel kerültünk a Teremtőhöz.
S. F.: Túl a belső és spirituális érzéseken milyen jelei voltak a hely különlegességének?
H. A.: Egyszer Szent László legendájáról beszélgettünk ott. Váratlanul besétált egy gyönyörű, fehér ló a romtemplomba, s mindvégig ott maradt, amíg a nagy királyról volt szó. Nem lehet nem hinni az ilyen jelekben és üzenetekben. Sok példát tudnék még felhozni, de a lényeg, hogy a működő, élő természet része a hely és a kápolna. Rendszeresen visszajártunk ide. És amikor Gyimesbükkön részt vettünk a társadalmi és nemzeti kezdeményezéssel felújított vasúti őrház ünnepélyes átadásán, azt mondtuk egymásnak, ezt mi is meg tudjuk csinálni odafönn, a Szép Havason a kápolnával.
S. F.: Azt tudják, hogy milyen idős lehet az eredeti szentély?
Szabó Mihály: Nem lehet tudni. Egy biztos, Mária Terézia rendeletére rombolták le. A munka megkezdése előtt megvizsgáltuk a terepet egy régésszel. Találtunk egy pénzérmét II. Rudolf idejéből, aki 1576-1608 között uralkodott. Szerintem akkor már ott állt a kápolna. A helyi hagyomány szerint fönn a Szép Havason vezetett át azelőtt a Szent László út, s amellett állt a szentély.
S.F.: Hargitay úr, ön állatorvos, Szabó úr, ön villamosmérnök. Nincs jobb dolguk, mint hogy kápolnát építsenek Budapesttől 800 kilométerre?
Sz. M.: Aki egyszer beteszi a lábát a Gyimesbe, az nem tud szabadulni onnan. Megfogja a táj szépsége, az emberek habitusa s a hely spirituális, szakrális erőtere. Én mindig visszavágyódom.
S. F.: Teljesen kiölték az anyaországi magyarságból a szakralitást?
Sz. M.: Nem, megvan benne, de jobb lenne ha több ember lenne fogékony rá, s nem nyomná el magában különféle külső hatásoknak engedve.
H. A.: Én azt mondom, minden emberben megvan a szakralitás, azaz a Teremtőhöz és a teremtő rendjéhez való igazodás igénye. Csak ezt elfojtották. Hát hogyne, hisz a jelenleg ismert és működő oktatási rendszerek, az általánossá vált életvitel, vagyis a fogyasztás mindenekfelettisége, a média tevékenysége is azt sugallja, kicsi vagy, maradj a helyeden, bármi történik, az nem a te dolgod. Az én korosztályom ezt már átélte egyszer a szocializmusban, s ez most globális rendszerré terebélyesedett.
S. F.: Egyáltalán van valami lehetőség arra, hogy kivonjuk magunkat ezalól?
H. A.: Amíg megvan az emberekben az igény a szakralitásra, addig kell, hogy legyen lehetőség is. És megvan az igény, én sokszor átéltem ezt. Győzünk a sportban, szól a Himnusz, és könny csillog az emberek szemében. Vagy amikor Gyimesbükkön, az őrház átadásánál bejött a vonat. Csak ennyi történt, semmi más, álltak az emberek, lobogtak a zászlók. De minden lélek a magasba emelkedett. Fönn, a kápolnánál ez történik, egészen más súlyt és jelentőséget kap itt egy ima, egy fohász, mint egyébként.
S. F.: Ez a Szép Havas. De vajon miért nem működik a dolog mondjuk a Hortobágyon?
H. A.: Hogyne működne! Csak ott nem keresi az ember ezeket a spirituális és szakrális érzéseket, mert eleve elfojt és lefojt, hisz erre tanítják.
Sz. M.: Nem szabad elfelejteni, hogy a kápolna mint szentély eredendően erőt sugároz. Hisz a kegyhelyeket ilyen erőt sugárzó helyekre építették, ez valamikor ősi tudása volt az embernek.
H. A.: Az a kérdés, hogy ha a kegyhelyek ilyen erőkkel bírnak, akkor milyen erő dolgozott azokban, akik lerombolták őket. A tatár és török időkből írtak le olyan templomrombolásokat, hogy még a két méter vastag falak is átizzottak a lángokban. Mitől ez az indulat? Miért adott utasítást Mária Terézia a Szép Havas-kápolna elpusztítására a veszteglőzárról szóló rendeletében?
S. F.: És milyen erők dolgoztak akkor a román hatóságokban, amikor önök engedélyt kértek az újjáépítésre?
Sz. M.: Komoly erők, maradjunk ennyiben. Először is megalapítottuk s bejegyeztettük odakint a Szép Havas Egyesületet. Ez adja a megfelelő jogi hátteret a munkához. Nem akarom a részletekkel untatni az olvasót, de majd három évig tartott, mire megkaptunk az építési engedélyt.
H. A.: A legkisebb szabályok betartására is ügyelnünk kellett, különben feleslegesen erőlködtünk volna.
Sz. M.: Igen, e szabályok szerint például csak úgy foghattunk bele az egészbe, ha a kápolna az egyesületünk saját területén van. Nekünk azonban nem volt ott egy négyzetméterünk sem. Erre nyolc helyi gazda adományozott nekünk összesen négy hektárt fönn, a Szép Havason, amiben benne van a kápolna is. Ingyen vagy jelképes összegért kaptuk a földeket. Azt hittük, minden egyenesbe került, a szakhatóság aláírta az engedélyt, ám jött egy bejelentés, amelynek következtében régészetileg is meg kellett még kutatni a területet. Pénzünkbe nem került, de ezzel a kutatással is sok idő ment el.
H. A.: Főként úgy, hogy a mi régészünk már a kezdet kezdetén kimondta: semmi akadálya nem lehet az újraépítésnek.
S. F.: Az ottani emberek, a helyiek hogyan fogadják a kezdeményezést?
H. A.: Vegyesen. Az egyik része örült neki, a másik része passzívan figyelt, a harmadik rész pedig aggodalmaskodott, hogy idejönnek ezek Budakesziről, ügyködnek, nyüzsögnek. Miért, kérdezték, mitől olyan fontos ez? Nehezen megélt sors van mögöttük, ők egyszerűen más nézőpontból látják ezt az egészet. Mi egy működő kápolnát akarunk, hogy azok, akik a csíksomlyói búcsúra érkeznek, ellátogathassanak a Szép Havason a kápolnához is, Orbán Balázs szerint a magyarság újraegyesítésének helyszíne. Hiszek abban, hogy a magyarságot összeköti lelkisége, nem véletlen, hogy ellenségeink a széttagoltságot szánták a sorsunknak.
Sz. M.: A gyimesiek, de még inkább moldvaiak nagyon kívülállónak érzik magukat, már ami a magyarság testét illeti. Ezért ha innen odamegy valaki, azt megtiszteltetésnek érzik. Na most a Szép Havason a kápolna újra a magyarság találkozóhelye lett, nemrég szerte Európa minden részéből, de még Amerikából is érkeztek ide magyarok.
S. F.: Hogy folyik az építkezés?
Sz. M.: A romokból kivehettük ugyan a kápolna alaprajzát, de nem tudjuk pontosan, hogyan nézhetett ki. Annyit láttunk, hogy kör alakú volt, ezt építettük újra. A Kárpát-medencében a legtöbb régi szentély ilyen, azaz kör alakú épület volt eredetileg, csak később nyújtották meg őket egy hajóval. A mi kápolnánk tulajdonképpen a felvidéki bényi templom testvére, az alapján építjük. Bény itt van fönn, az Ipolyságban.
S. F.: Mennyi pénzt sikerült összegyűjteniük?
Sz. M.: Magyarországról nyolcmillió forintnyi adomány jött össze eddig, Erdélyben négymillió. Pályázaton nyertünk egymilliót a Külügyminisztériumtól, 250 ezer forintot pedig a Szerencsejáték Zrt.-től. Odakint több helyről is kaptunk építési anyagot, többen pedig fuvarozással segítik a munkát. Elsősorban a helyiek dolgoznak ott, de innen, a belső hazából is több mint száz ember volt már kint „kalákázni”.
S. F.: Gondolom, méltó díszítést kap majd belül a kápolna. Ki festi a freskókat?
H. A.: Nem lesznek freskók, nem lesznek díszek. Egyszerűségre törekszünk, mert ez segíti leginkább a lélek felemelkedését. Kint pedig lesz egy állandó szabadtéri oltárunk is. Igen, nyolcszáz kilométerre vagyunk ott Magyarországtól. De ahogy egy barátunk mondta, mindig legkívül kell kezdeni egy lakás takarítását, onnan haladunk befelé.
S. F.: Elég lesz a pénz?
H. A.: A héten rendezünk jótékonysági népzenei estet, neves fellépőkkel. Sebő Ferenc, Maczkó Mária, Berecz András s így tovább… Egyfajta adománygyűjtés ez is, hisz a bevételt a kápolnára fordítjuk. Pünkösdhétfőn szeretnénk átadni a kegyhelyet.
Sz. M.: A kápolnát a jövőben természetesen a helyiek működtetik majd. Salamon József és Vas Nimród atyák már kijelölték a Mária-út Gyimesbükk és Csíksomlyó közötti szakaszát, s ez érinti a Szép Havas-kápolnát.
S. F.: Mi a következő feladat? Nyilván kinéztek már maguknak valamit…
H. A.: A templom, illetve a kápolna felépítése idehaza, a Szent Anna-réten. Natália nővér álmodta meg a tereit a második világháború előtt. Részletekbe menő, szakszerű tervet készített, bár soha semmi köze sem volt az építészethez. Látomása volt, amely szerint ha a kápolna megépül, akkor hazánkat elkerüli a háború. Mindszenty József is nagyon támogatta az építkezést.
Sz. M.: Ezt a látomást a Vatikán hivatalosan is elfogadta.
H. A.: Mindszenty úgy gondolta, ha összejön másfél millió ember, és imádkozik, akkor elmarad Magyarország mindennemű megszállása. De nem sikerült ezt a másfél milliót összehozni. Márpedig én nemcsak hiszem, hanem tudom is, hogy az imának ereje van. Ez a Szent Anna-kápolna az egész világnak fontos lehet, ha elfogadjuk, hogy a Kárpát-medence a világ szíve, s hogy most ugyanaz a feladatunk, csak szakrális és spirituális értelemben, mint amikor a török ellen védtük Európát.
Sinkovics Ferenc
Magyar Hírlap,

Hazatérés két év után orvosi segítséggel (A kézdisárfalvi Máthé Lajos emlékezik)
Egyre kevesebben élnek már azok közül, akik megjárták a második világháború utáni sztálini lágereket, tanúi voltak a történelem eme gyászos korszakának. Az egykori szovjet hadifoglyok többsége, már túl kilencvenedik esztendején, sok évtized távlatából is jól emlékszik az egész életét meghatározó szörnyűségekre. Sorozatunk most következő részében a kézdisárfalvi Máthé Lajos idézi fel fogságba esése, lágerévei és szabadulása történetét.
A tüzéreknél szolgált
1920. augusztus 27-én születtem Kézdisárfalván. Az a szerencse ért, hogy amikor a magyarok bejöttek, ősszel elvittek katonának ide, Kézdivásárhelyre, a 24-es tüzérekhez, ahol letöltöttem a kötelező kétéves szolgálatot. Tartalékba kellett volna helyezniük, de 1943 őszén átirányítottak Marosvásárhelyre a leventekiképző táborba, onnan Szászfenesre, szintén tüzér kiképzőtáborba kerültem. Kolozsvárt nagy bombatámadás érte, főleg az állomás negyedet, odavittek a romokat eltakarítani. Amikor ennek vége lett, az oroszok már nagyon közel voltak. Innen vetettek be a frontra. Három-négy napon át huszonnégy ágyúval lőttük az oroszokat, sikerült megállítani őket. Amikor parancsot adtak, hogy vonuljunk három kilométert előre és ott foglaljunk el tüzelőállást, olyan oldaltámadást kaptunk, hogy amikor vége lett, a tizenkét ütegből nem tudtak kettőt összeállítani. Megkezdődött a visszavonulás Kolozsvár felé, a német és magyar hadsereg már nagyon legyengült. Csak akkor tudtunk megállni, amikor az oroszok nem jöttek utánunk. Amikor jöttek, menekülni kellett. Elmentünk egészen Füzesabonyig, Eger felé indultunk. 1944. november 20-án Egerben otthagytak utóvédnek, hogy a hadosztály tudjon kivonulni. Akkor már bekerítettek. Este tizenegy óra körül hallottam, hogy valaki kiáltja: tüzérparancsnok! tüzérparancsnok! Gondoltam, engem szólítanak, ezért visszajeleztem. Esős idő volt. Azt kérdezte az illető tiszt, egy gyalogos százados, hogy én hol foglaltam állást. Amikor megmondtam neki, azt a választ kaptam, hogy a századát ő is beosztja az út mindkét oldalára. Hoztak kocsányt, és elszunnyadtunk. Egyszer költenek, hogy baj van.
Gyalog a Hortobágyon keresztül
Az oroszok úgy bekerítettek, hogy, mire észrevettük, már nem tudtunk tüzet nyitni. A várost is megszállták. Ötven méterre tőlünk megjelent fehér lovon egy orosz tiszt, aki a parancsnokkal akart tárgyalni. Felnyújtottam a kezem, és szépen szembementem vele. Volt két rongyos csillagom, de azokat levágattam, hogy ne legyen baj. Kezdett tapogatni, majd elvette a derékszíjamat és a pisztolyomat. Kérdezte tőlem, hogy tiszt vagyok-e. Mondtam neki, hogy nem. A belső zsebemben megtalálta a nagy bőrbukszámat, teli fényképpel, katonaképekkel. Kaptam egy nagy pofont. Ha gyenge lettem volna, el is esek az ütéstől. A lábamon tiszta új bürgeri csizma volt, lehúzatta, s az ő rossz csizmáját ideadta, két-három számmal is kisebb volt, mint a lábam. Fogságba kerültünk. Visszahoztak Füzesabonyba, s ott egy iskola épületébe, udvarára vagy háromezer katonát összeszedtek. Aznap elindítottak gyalog a Hortobágyon keresztül Debrecen irányába. Én tiszta mezítláb vonultam. Havazott, esett a havas eső.
Két nap és két éjjel vittek az oroszok Debrecenig, ott egy nagy tüzérlaktanyában tartottak, naponta egyszer kaptunk enni. December 20-án bevagoníroztak és elindítottak Segesvár felé. Kilencvenen voltunk egy-egy tíztonnás vagonban, az ablakok bedrótozva. Közben kiabáltunk, hogy megtudjuk, hol vagyunk. Amikor Segesvárra értünk, a nálam lévő ceruzával egy darab papírra rövid levelet írtam a bátyámnak, az újszékelyi lelkésznek, kb. tizenöt kilométerre lehetett Segesvártól, mindenki ismerte. Kidobtam a cédulát, hátha valaki odaadja. Mire másnap odaért az állomásra, minket továbbvittek, de legalább megtudta, hogy fogoly vagyok, és a Szovjetunióba visznek. December 24-én érkeztünk meg Brassóba, ahol egész nap állt a szerelvény. Az egyik vagonban románok voltak, nekik a vasutasok feldobták a vagonlakat kulcsát. Mielőtt Predeálra értünk volna, nagyon lelassult a vonat, három órát álltunk, a románok mind kiszöktek a vagonból, sikerült elmenekülniük. Amikor beértünk Predeálra, az oroszok végigvizsgálták a vonatot, keresték a szökevényeket. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és elkezdtek az oroszok káromkodni, majd felszálltak ketten és jobbról-balról puskatussal kezdték ütni a foglyokat. Aki elöl volt, többet kapott, aki hátul, azt a többiek letaposták. Aztán az ajtót megint kinyitották, és kezdték a civileket berakni a vagonba azok helyett, akik elszöktek, hogy legyen meg a létszám. Kipótolták a hiányt.
Szökési terv a foksányi lágerben
Elmentünk Foksányig. Útközben tífuszjárvány ütött ki a foglyok között. Nagyon sok volt a tetű. Ott kivagoníroztak és beraktak a tüzéristállókba, ahol deszkapriccsek voltak. Karácsonytól a következő év májusáig ott tartottak. A lágerben összetalálkoztam egy gelencei és egy kovásznai fiúval, Szakács Péterrel és Molnár Mihállyal. Szakács Péter mondta, hogy meg kellene szöknünk. Ő ismerte az utat Gelence irányába a hegyeken keresztül, összehangoltuk hát a szökést. Akkor még én is jó erőben voltam. Meg kellett várni azt az éjszakát, amikor nagy a hideg, hogy az őr ne vegyen észre. Egy este a vacsoránál kezdett dörögni, csúf idő ígérkezett. Szakács Péter azt mondta, hogy éjszaka szökjünk meg. Beszereztünk egy feszítővasat és egy drótvágó harapófogót. Három sor csipkésdrót vette körül a lágert, közötte két sor fehérre meszelve. A vacsora általában borsó vagy árpakása volt. Amikor kivettem az ételt, nagyon rosszul lettem, meg sem tudtam enni. Csak Molnár Mihálynak sikerült a szökés, a felesége segítette. Amikor hazakerült, értesítette szüleimet, hogy mi történt velem. Átvittek a gyengélkedőbe, ahol csak másnap tértem magamhoz, negyvenegy-negyvenkét fokos lázam lett. Visszavittek a szállásunkra és letettek a priccsre, egyebet nem csináltak velem. A nagy láztól félrebeszéltem: Gróf Teleki László nevét kiáltottam. Az egyik magyar tiszt, aki szolgálatos volt akkor este, azt kérdezte másnap tőlem, hogy hová valósi vagyok és honnan ismerem Telekit. Mondtam neki, hogy édesapám nála volt gazdasági tiszt harminc évig. Azt is elmondta, hogy éjszaka megsajnált és injekciót adott, amitől másnapra egy kicsit jobban lettem. Három gyűrű is volt nálam, két karika- és egy pecsétgyűrű. A pecsétgyűrűt odaadtam neki, ő pedig a kapunál elcserélte élelemre. Behozott nekem egy kiló jonatánalmát, egy kocka halvát és egy veknit. Ennyit adtak a gyűrűért. Májusban sorakozó volt, és válogatták ki a népet, hogy kit visznek a Szovjetunióba.
Egy hónapos út Kirszanovig
Kereken egy hónapig ment velünk a vonat Kirszanovig. Útközben nagyon legyengültünk. Háromezren mentünk egyszerre a szerelvényen. Amikor megérkeztünk a vasúttól két kilométerre levő lágerbe, alig akadt néhány fogoly, aki saját lábán be tudott menni. Naponta egyszer, ha adtak árpakását vagy savanyú káposztát, s vizet csak két vederrel annyi embernek. Pohárral osztogattuk, hogy mindenkinek jusson. Először a nagy olajvezetékeknek ástuk a sáncot, két hónap után, amikor az olajvezetéket félbehagyatták, elvittek fát kitermelni egy másik lágerbe, Tambovba. Ott földalatti bunkerekben szállásoltak el, onnan jártunk ki dolgozni az erdőkitermelésre, ahol tarvágást végeztünk. A fa tuskója nem látszódhatott ki a földből, hogy az autók kereke ne botoljon meg. Sokat szenvedtünk az erdőben, nehéz fizikai munka volt. Sokan meghaltak, legalább ötven százaléka a foglyoknak egy év alatt elpusztult. Sokszor napokig nem tudtak élelmet hozni. A foglyok fele útkészítéssel foglalkozott. Nem csak magyarok voltunk, hanem németek és más nemzetiségűek is. Az orosz parancsnokunknak hiányzott a fél keze. Egy este négyünket kivitt a lágerből. A közelben kolhozok is voltak, a földeken gyenge pityóka termett. Ideadott egy-egy párnahuzatot, s azt tele kellett szednünk az apró pityókával. Három-négy kilónyit gyűjtöttünk össze. Ami nem kellett, nekünk adta. Nagy volt az örömünk. Egy konzervdobozba beletettük és rátettük a tűzre, az volt az ünnepi ételünk.
A fronton, Kántorfalván megsebesültem, egy aknaszilánk fúródott a combomba. Az erdőben egyszer csak dagadni kezdett a lábam. Hiába fájt, dolgozni vittek. A bajtársaim hordágyat csináltak nekem, nem tudtam a lábamra állni. Egy hétig szenvedtem a gyengélkedőben, azt gondoltam, elveszítem a lábam. Fürödni szombatonként egy közeli kolhozba vittek. Amíg fürödtünk, addig a ruháinkat 120 fokos gőz fölé tettük. Az utolsó autóra engem is feltettek, hogy fürödjek meg. Egyszer a kocsi döccent egy nagyot, a lábam lecsapódott és elájultam. Csak a kolhozban tértem magamhoz, valami fehérnépek kötözték a lábam. Kihasadt a nagy daganat. Visszavittek a lágerbe. Fogságban összesen két évig voltam, gyógyíthatatlan betegként 1946 végén engedtek haza. Ez volt a szerencsém. Kezdett gyógyulni a lábam. Egy besszarábiai román fehérnép éjszaka élelmet hozott. Tetszettem neki. Egyszer mondta nagy szomorúan, hogy engednek haza. Nem hittem el. Telt-múlt az idő, kezdtem gondolkozni, hogy mit csináljak, hogy tényleg hazaküldjenek. Egy éjszaka feltéptem a sebemet, mielőtt kötözésre vittek volna. Hetekig így ment ez. Sokat szenvedtem, nagy fájdalmaim voltak. Egy reggel jött a fehérnép, és mondta, hogy készítik elő a vagonokat, és érkezik a bizottság, amelyik kiválogatja, hogy kik mennek haza. Igaza volt, tényleg felkerültem a listára. Az egész tartományból összeszedték a gyógyíthatatlan betegeket.
Szabadulás gyógyíthatatlan betegként
Vagonokba ültettek és elindítottak Foksány felé. Ekkor már a vagonokban priccseket szereltek és pokrócokat is adtak, az ajtót is ki lehetett nyitni. Nem akart már senki megszökni. Hazafelé is harminc napig jöttünk, sokáig döcögött velünk a vonat. Amikor napokig állt a szerelvény, akik jól tudtak mozogni, lementek a peronra és kéregettek. Jászvásárra értünk, s gondoltam egyet, hogy én is szerencsét próbálok, és valahová bekopogok. Éhes voltam nagyon, reméltem, hogy valamit csak kapok. Románul kicsit tudtam akkor is, most is. Az Állomás utca közelében menegettem, amikor megláttam az egyik kapun azt a szót, hogy avocat. Tudtam, hogy ügyvédet jelent. Bekopogtam, s az ügyvéd éppen borotválkozott a fürdőszobában. Mondtam neki románul, hogy hadifogoly vagyok. Belenyúlt a zsebébe és ideadott 500 lejt, ami akkor nagy pénz volt. Megköszöntem, de nem engedett el, mondta, hogy várjak egy kicsit. Befejezte a borotválkozást, majd hozott a konyhából egy üveg italt és egy kisebb poharat. Vodka volt az üvegben. Megittam. Ismét megköszöntem, majd távoztam. Amikor kiértem az utcára, az ügyvéddel szemben egy hosszú épületben fehér köpenyes emberek kiáltották nekem románul, hogy gyere ide, hadifogoly. Odamentem. Adtak egy veknit. Ahogy kijöttem a kapun, egyszerűen összeestem. Mindez délelőtt tíz órakor történt, és csak délután négykor tértem magamhoz, akkor mentem vissza az állomásra. Amikor odaértem, láttam, hogy a vonatom elment, és én ott maradtam. Elmeséltem a vasutasnak, hogy jártam. Mondta, hogy vegyek jegyet, és utolérhetem a többieket. Pénzem azonban nem volt, de a belső szobából kikiáltott egy ember, hogy menjek be. Mondtam neki is, hogy hadifogoly vagyok, és lemaradtam. Írt egy papírt és lepecsételte. Hamarosan jött egy gyorsvonat, negyed óra múlva már el is hagyta a mi vonatunkat. Fél napig kellett várnom Bârladon, átültem hozzájuk, és Foksányig mentünk. Ott kivagoníroztak és elbocsátottak. Predeálnál nagy volt a hó, a szerelvények előtt hótoló taszította. A mozdonyvezető megkérdezte, hová akarok menni. Mondtam neki, hogy Brassóba. A mozdonyra hívott. Felültem, és úgy jöttem Brassóig. Volt nálam valami rézpénz, s az állomáson felálltam egy óramérlegre, hogy lássam, hány kilós vagyok. Ruhástól alig nyomtam hatvan kilót. Amikor elfogtak, kilencven kiló voltam. 1946 karácsonyán érkeztem haza Sárfalvára. 1944 novemberében estem fogságba, de csak 1945-öt vették figyelembe, elveszett egy évem, amire nem kapok kárpótlást. Amikor hazajöttem és jelentkeztem a katonai központnál, nem tudtam románul, az ottani tiszt pedig nem tudott oroszul, valamit írt, és kiadta a katonakönyvemet. Soha bele nem néztem addig, amíg nem lettem kárpótlásra jogosult. Akkor derült ki, hogy egy évvel kevesebbet írtak a katonakönyvembe. A fiam nem engedett, hogy igazoljam az elveszett esztendőt, azt mondta, ne mászkáljak sehová. Az életemről külön regényt lehetne írni...
Lejegyezte: IOCHOM ISTVÁN
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Református sziget a szász tenger kellős-közepén
Templommentő misszió a szomszédban
Mindmáig szerényen azt hittem magamról, hogy a Székely Kalendárium szerkesztőjeként úgy ismerem Erdély délkeleti részét, mint a tenyeremet, elvégre az elmúlt évek folyamán igyekeztem majd minden településére eljutni, még a legeldugottabb falvakba is. Ezért szerfölött meglepődtem, amikor pár hete Ferkó Zoltán azzal hívott fel telefonon, hogy Kóborról Kézdivásárhely irányába tart, és szívesen felkeresne. Amíg megérkezett, röstelkedve ugyan, de rákerestem Kóbor nevére az interneten, s meglepődve állapítottam meg, bizony nem jártam ott. Pedig itt van a „szomszédban”, Székelyföld határától alig 25 km-re keletre, az Olt-melléki hegysorhoz tartozó Hortobágy (!) magas dombjai között, Szászföld egyetlen református (értsd: magyar) falujaként sajátos, székely kötődésektől sem mentes, titokzatos múlttal, aminek megismeréséhez hajdanán tatár ostromot is kiálló templomerődje nyújthat némi kapaszkodót. Ezt kellene megmenteni a pusztulástól.
No, de előbb kezdjük Ferkó Zoltánnal. Tíz évvel ezelőtt már szerepelt lapunkban híressé vált zarándokútja révén: a Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület alelnökeként elkerékpározott előbb Vatikánba, onnan pedig – egy rövid repülős szakaszt is beiktatva – a moldvai Jászvásárig, a moldvai katolikus püspökségig, így próbálván felhívni a közvélemény és az egyházi elöljárók figyelmét az anyanyelvű oktatásban is gátolt moldvai magyarok magyar misézés iránti igényére. Egyszerűen nem értette, hogy még azokban a falvakban sem lehet magyar nyelven dicsőíteni Istent, ahol mindenki, még a pap is magyarul beszél! Másfél hónap alatt négyezer kilométert tekert le akkor, a Vatikánban petíciót nyújtott át Pietro Parolinnak, a Szentszék külügyminiszter-helyettesének, Jászvásáron Petru Gherghel püspökkel folytatott megbeszélést. Persze, azóta is megoldásra vár ez a kérdés, egyedül Pusztinában tartanak néha magyar misét.
Joggal vetődik fel a kérdés, hogy mitől lesz egy budapesti születésű fiatalember Moldva szerelmese, aki csak húsz évvel ezelőtt, 21 éves korában jutott el először Erdélybe? „Magyar szakon végeztem, mindig is érdekeltek a különböző tájegységek, nyelvjárások, no meg a külhoni magyarság sorsa is, és ez az egyetemen csak tovább erősödött – meséli. – Fejembe vettem, hogy elmegyek Moldvába, ahol még a régi magyar nyelvet beszélik, és onnantól fogva ettől a kötődéstől nem tudok szabadulni.”
Ez a kötődés később erős érzelmi töltetet is kapott, hiszen ott ismerte meg azt a marosvásárhelyi lányt is, aki szintén Moldvába ment magyarul tanítani, és aki nem sokkal később a felesége lett – most már két gyerekük édesanyja. Igaz, a tanári diploma megszerzése után nem egyenes út vezetett Lábnyikba: előbb a mobil távközlésben dolgozott, aztán kiment egy évre Sydney-be. Felszolgálóként tanulta az angol nyelvet, látogatta a magyar közösség rendezvényeit.
Moldvából Kóborra
Nem sokkal Moldvából való hazatérése után jelentkezett a magyar kormány által indított Petőfi-programba. Ennek lényege, hogy a külhoni magyar területekre, leginkább a szórványba küldenek ki ösztöndíjasokat, akik a helyi magyar közösséget igyekeznek segíteni, programokat szervezni számukra. Kóborban négy évvel ezelőtt már megfordult, amikor az erdélyi szórványkollégiumokat látogatta végig – akkor is inkább a szórvány érdekelte.
„Most Kolozsváron kezdtem, Vetési László elküldött Segesvárra, onnan, a Gaudeamus Alapítványtól előbb Kőhalomba irányítottak, majd Szegedi László, a Brassói Református Egyházmegye esperese, aki most is a mentorom a programban, Kóbort jelölte ki missziós állomáshelyemül. Így kerültem el ebbe világtól elzárt kis faluba, amely Kőhalomtól háromnegyed órányi autózásra fekszik. Már akkor feltűnt, hogy rengeteg üres ház áll ott.” Közel száz évvel ezelőtt, az 1920-as népszámláláskor 944 lakosából még 826-an vallották magukat magyarnak (115 románnak, 2 zsidónak, 1 németnek) ma alig kétszázan lakják, ennek mintegy harmada magyar, a többi román és roma. „És ami nagyon érdekes – magyarázza Zoltán –, hogy egy kis református szigetet képez az evangélikus Szászföldön, a környező falvakat régen többnyire csak szászok lakták! Szászföld geometriai központjának is tekinthető, hiszen majdnem egyenlő távolságra esik Brassótól, Nagyszebentől, Segesvártól, Medgyestől.”
Vajon ebben a geometriai központban, ebben a szász tengerben lakói miként tudtak megmaradni reformátusnak? – töprengek félhangosan. „Ez nagyon jó kérdés, magam is keresem rá a választ. Úgy gondolom, a földrajzi elszigeteltség lehet a magyarázata. Mindenesetre biztosnak tűnik, hogy mindig is magyar többségű falu volt, bár a szász befolyás érződik az építészetén, a korábbi népviseleten, de úgyszintén székely hatás is tetten érhető, főként beszédükben. A vallás régen nemzetiségi alapon is meghatározónak számított. A szászok a reformáció idején evangélikusok lettek, a magyarok vagy megmaradtak katolikusnak, vagy kálvinista, unitárius vallásra tértek át. Mivel a kóboriak alapvetően magyarok voltak, már a nemzeti–etnikai korlát is megtartotta őket reformátusoknak. Ez a vallási–etnikai hovatartozás-tudat tartja össze ma is a magyar közösséget.”
Székelyek az ostromban
A faluban szász mintára építették a templomot, de hogy kik, mikor, pontosan nem tudni, mint ahogy a település eredete is homályba vész. Annyit azonban tudunk róla, hogy az igazolhatóan a legrégebbi Brassó megyei település, első írásos említése 1206-ból való. Egyes vélekedések szerint teuton lovagok alapították, szász lakosait 1432-ben egy török támadás során kiirtották, helyükbe székelyek telepedtek. A székelyek egy újabb csoportja a 16. század második felében érkezhetett ide, mert akkoriban földijeink közül sokan menekültek Kóborra, főként a jobbágy-teherviselés elől. János Zsigmond fejedelem egyik 1570-es okleveléből tudjuk, hogy Székelyderzsről, Petki Mihály uradalmáról két jobbágy, Szabó László és Szabó István Kóborra szöktek. A faluról nemrég Kósa Jolán írt monográfiáját, de Balázs János is foglalkozik vele Kő kövön című kötetében.
Maga az Istenházát körülölelő védőfal négyszög alakú, 50 méter hosszú, 32 méter széles, sarkain valamikor bástyák álltak. A falak négy méter magasak, félköríves lőrésekkel. A délnyugati tornyot 1900 környékén bontották le. Komoly erődítmény lehetett, mert 1658-ban, abban az évben, amikor az alsócsernátoni is, sikerrel állt ellen egy tatár ostromnak – bár olyat is olvasni, hogy „a tatárok 1658-ban lerombolták a falu templomát, amely feltehetően egy román kori előzményekkel bíró 15. századi gótikus templom lehetett”, néhány évtizeddel később építették újjá.
Amit biztosra vehetünk, hogy az 1802-es földrengés alkalmával leégett a templom, a bástyák és majdnem az egész falu. Az erősen megrongált bástyatornyokat elbontották, ma csak kettő áll (a harmadik helyén kántori lak épült), a harangtorony (Zwingli-bástya) és az ún. „szalonnabástya”; a falu népe egykoron itt tárolta a szalonnát. Na, és áll még maga a templom – ezt kellene most sürgősen kitakarítani, rendbe tenni, turisztikai látványossággá varázsolni. A jó példa adott, a nem mesze meghúzódó, valamikor úgyszintén székelyek lakta Szászfehéregyháza, amelynek Károly brit trónörökös segítségével felújított evangélikus templomát több ezer külföldi keresi fel évente. Kóboron is sokat segítene a faluturizmus fellendülése, de ahhoz előbb meg kell menteni ezt az építészeti gyöngyszemet.
A misszió nagy célja
„Szegedi László esperes úr segít ebben, de óriási befektetés szükségeltetik – mondja Ferkó Zoltán. – És ez lenne a nagy célja a missziónak. Tudom, hogy amíg én ott ösztöndíjas vagyok, kevés esély van rá, hogy befejeződjön, de elindítani el lehet. Jó lenne, ha Erdélyből, az egész Kárpát-medencéből minél többen eljönnének ebbe a faluba, annak utolsó óráiban, mert még el lehet kapni azt a kis magyar közösséget, ahol legfiatalabb korosztály 60 éves, de a többség már 70–80 éves. A munkaképes középkorosztály Nyugaton vagy Magyarországon dolgozik. Van ugyan három tizenéves lány, akik még tudnak magyarul, de az utánuk jövő nemzedék már más nyelven fog beszélni…”
Tényleg, milyen sors várhat arra a közösségre, ahol csak óvoda és 1–4. osztályos iskola működik, de az is csak román nyelven! De nincs is, akit magyarul oktatni, hiszen a gyerekek többsége román vagy vegyes családból jár oda. Szinte hihetetlennek tűnik a Néptanítók Lapjának 110 évvel ezelőtti híradása, miszerint „a Nagyküküllő vármegyei Általános Tanítóegyesület kőhalmi járásköre Kóboron tartotta meg őszi rendes közgyűlését.” Boldog békeidők…
„Augusztus végén érkeztem, a program kilenc hónapig tart – folytatja a feladatok sorjázását Ferkó Zoltán. – Első lépésben a templomkertet kellene rendbe tenni, nagyon benőtte a bozót. Ide főként ember kell és gép, egy kisebb csapat egy hét alatt ki tudná takarítani. A református egyház komoly pályázatot nyújtott be a magyar kormányhoz, emellett keressük az uniós alapokat is, hiszen a falu nem csak a magyar kulturális örökség része, hiszen szász mintára épült, így egész Európa számára kincs, ami, ha elvész, többé nem lehet előteremteni.”
A világon egyetlen Kóbor van
Ferkó Zoltán emellett a közösségépítésben is szerepet vállal. „A faluban idős emberek élnek, akiknek nehezére esik a saját otthonukat elhagyni, úgyhogy én járok hozzájuk sorban, illetve ezt csináltam az első hetekben. A kétheti istentisztelet mellett összejövetelt szervezek számukra, a parókián megbeszéljük a legsürgősebb tennivalókat. Sok mindenben elkel a segítség. Orvosságot hozok Olthévizről, beviszem Sepsiszentgyörgyre azokat, akik magyar állampolgárságot szeretnének… Sajnos mindegyik magyar család magára van utalva, külön-külön küszködnek, és elmondásuk szerint nem látják a jövőt, sokszor úgy érzik, a semmiért küzdenek. Mezőgazdaságból él, aki még munkaképes, a 60–70 éveseknek még vannak még juhaik, marháik, ezzel foglalkoznak. Más megélhetési lehetőség nincs a faluban.”
Kóbort (románul Cobor, németül: Kiwern) legkönnyebben az E60-as útról lehet megközelíteni: Kőhalom (Rupea) előtt, Olthévíznél (Hoghiz) kell letérni Alsókomána (Comăna de Jos) irányába, ott nyugatra fordulunk Királyhalma (Crihalma), illetve Szásztyukos (Ticuș) felé, innen pár kilométernyi földút vár ránk a faluig. Meg lehet közelíteni északról, Zsiberk (Jibert) felől is, de az csak terepjáróval járható, mint ahogy személygépkocsival Felmér (Felmer) felől érkezni sem tanácsos.
„Szállást családoknál lehet keresni, magam is tudok ebben segíteni, illetve a parókián is le tudunk fektetni pár személyt – ajánlkozik Ferkó Zoltán. – Van egy német vállalkozó, aki csinált oda egy hagyományőrző farmot, lovakat tart, nála is van szálláslehetőség, de az nagyon drága, mert nyugati turistáknak szól. A templom most, romos állapotban is szép, be lehet menni, látogatható, fel lehet menni a harangtoronyban, az orgona fele még ép. Nemrég egy holland házaspár vendégeskedett nálunk, és a hölgynek sikerült megszólaltatnia pár orgonasípot. Most a még megmenthető, visszafordítható állapotában leledzik, de ha várunk 5–10 évet, már nem lesz visszaút. A világon egyetlen Kóbor van – ha ez eltűnik, más nem lesz.”
Aki anyagilag szeretne hozzájárulni a templom felújításához, illetve a falu megmentéséhez, a kóbori református parókia bankszámlaszámára utalhat pénzt:
Parohia Reformata Cobor RO17RZBR 0000 0600 06974290
Adószám (cod fiscal): 1383 6440 Kocsis Károly / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)