"Kányád és Székelyderzs falumonográfiáját készíti Gerendás Lajos, megállapítva, hogy a dokumentumok többsége az egyházközségek irattárában található. Ezeknek értéke felbecsülhetetlen. Ennek az iratanyagnak a feldolgozását sürgeti Gerendás, ha ez nem történik meg, múltunk dokumentumai megsemmisülhetnek. Szükséges lenne az egységes szemléletmód kialakítására is. A legtartalmasabb monográfia-kérdőívet dr. Vofkori László állította össze. Készül az említett kettőn kívül Jásfalva, Ége, Dálya, Miklósfalva, Homoródszentlászló, Ábránfalva, Petek és Muzsna falumonográfiája is. Az említett falvakról mindenfajta írott, képes vagy tárgyi anyagot szívesen vennének. A faluleírásokat az Apsis Alapítvány /Székelyudvarhely/ finanszírozza. /Gerendás Lajos: Készülő falumonográfiák. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), máj. 20./"

Augusztus 9-én falutalálkozót tartottak Homoródszentlászlóban. A kicsi templom megtelt a helybéli és erre az alkalomra hazatért falubeliekkel. György Sándor, kányádi polgármester köszöntötte a részvevőket, pár szóban értékelte a Szentlászló nevű falvak találkozóit. Ifjabb Szabadi Béla beszámolt az idén Horvátországban megrendezett Szentlászló nevű falvak találkozójáról. Székelyudvarhelytől tizenhárom, Miklósfalvától alig két kilométerre található a kicsiny falucska, a falu elnevezése a középkorba nyúlik vissza: a hagyomány szerint Szent László királyunk tartózkodott e helyen, ezért a reformáció előtti templomot az ő tiszteletére szentelték. A mai református templom 1929-ben épült. Az ötvenes években 260-270-en éltek Homoródszentlászlón. Az 1959 őszén elindított kollektivizálás a falu lakosságának tömeges elvándorlását okozta. 2008-ban a falu lélekszáma 39, az átlag életkor 68 év. Az üres telkeket, házakat székelyudvarhelyiek vásárolják hétvégi házaknak. /Vajnár Ilona: Homoródszentlászló hűségesen hazavár. = Művelődés (Kolozsvár), november/

Falu a világ végén
Homoródszentlászló csupán 13 kilométerre fekszik Székelyudvarhelytől, mégis a világ végén van, hiszen zsáktelepülés lévén csak az megy oda, akinek dolga van arrafelé. Bár az utat feljavították, ilyenkor, télidőben nehézkesen lehet megközelíteni. Busz évtizedek óta nem jár ki a településre, üzlet sincs a faluban. Nagy erőfeszítések árán kerül mindennap az asztalra a kenyér annak a huszonhat lakosnak, aki a faluban él.
A jeges út ide-oda dobálja az autót, s bár megszórták homokkal, annyit ér, mint döglött lovon a patkó. Az emelkedőn kaptatva megpillantok egy idős embert, aki óvatosan baktat a hóban. Segítő szándékkal állok meg.
„Jaj, nem kellett volna megálljon, most nem tud elindulni” – mondja az idős ember, ám látszólag mégis örül, hogy nem kell tovább gyalogosan egyensúlyoznia a jeges úton. Kérdem, merre jár. Azt mondja, átsétált a miklósfalvi boltba, kenyérért. „Most már mindent lehet kapni, megszoktam, hogy hetente kétszer átgyalogolok, s megveszem, amire szükségünk van” – mondja Mihály bácsi.
„Busz sose járt ki a faluba, de nincs is miért. Csupán egy nő jár be dolgozni Ócfalvára, a többiek mind nyugdíjasok. Régebben mi is bejártunk a városba dolgozni, olyan is volt, aki kvártélyt fogadott, mások meg ingáztak” – emlékszik az idős férfi, majd arról beszél, hogy a miklósfalvi boltokban – mert kettő is van – mindenféle óhaját teljesítik az embernek, bármit meg lehet vásárolni. Ami pedig nincs, azt meg lehet rendelni. „Hétfőn és pénteken van a kenyérnap Miklósfalván. Mi már úgy megszoktuk a „lemenést, visszajövést”, nekünk ez egyfajta kiruccanás.”
Mások meg szekérrel közlekednek. „A faluban hat egyes fogat van, azokon a napokon, amikor kenyér érkezik a szomszédos településre, befogják a lovat, felülnek hárman-négyen, s megveszik, ami kell. Ha valami eszünkbe jut, akkor átmegyünk, s megvesszük. Most is fel lehetett iratkozni kalácsra, mindig megkérdezik, hogy mire van szükségünk, és megrendelik. Csak utána kell menni. Dúsgazdagok az üzletek, mindent lehet kapni” – mondja Mihály bácsi, majd megpihenteti tekintetét a fehér tájon. „Régebben, amikor munkába jártunk, csak Udvarhelyen lehetett kenyeret kapni, s ott is csak feketét. Mondhat bárki bármit, egyforma elven a nép sosem volt, s nem is lesz. Most mégis sokkal szabadabbak az emberek, mint a múlt rendszerben” – mondja. S a nyugdíjból megélnek? – kérdezem. „Elég kell legyen, amennyi van. Az emberek gyarlók, mert nem akarják megérteni, hogy ennél nehezebb világ már volt. Én 1937-ben születtem, ’46-ban értem a szárazságot, s ’47-ben a szükséget. Egyesek Aradról hozták a lisztet, de nem pénzért adták, hanem ékszerért. Abban az időben nem hoztak a hollandusok ruhát, nem kaptunk segélyeket. Háború után sógorom cipész volt, s a nagy bőrtáskákból varrta meg a cipőket. A megrendelő addig ült a cipész mellett, amíg az kiszabta. Ha maradt egy szíjdarab, azt is hazavitte. Nem dúskáltak se a ruhaneműben, sem az élelemben. ’43-ban édesapám meghalt, ötéves gyermek voltam akkor. Itt volt mellettünk az iskola, s édesanyám a hátán vitt át, mert posztó sosonom volt. A tanító deszkát rakott le, hogy hátra tudjunk menni a vécére, s ne sározzuk össze a lábunkat. Mikor vége volt a tanításnak, édesanyám jött, és a hátán hazavitt. Hiába mondom ezeket a mostani gyerekeknek, mert nem is hiszik el. Ne adja az Isten, hogy ismét bekövetkezzen ez a nélkülözés, mert nincsenek hozzászokva a mai emberek. Nem értik, hogy örülni kellene a kevésnek is” – magyarázza az életigazságokat Mihály bácsi. A szunnyadó falu
Időközben megérkezünk. A falura ráült a csend, mozdulatlanságba burkolóztak a házak. Az utcán egy lélek sem jár, csupán egy-egy ház kéményének füstje ad hírt az életről. A régi iskola épületének ablakain ki-be jár a szél, szemközt a paplak is beletörődött a magányba. Kicsit lennebb, a hídnál, a régi üzlet is romokban. Bepillantok egy kisutcába. „Ott bent egy özvegyasszony lakik, most halt meg a fia” – mutat egy omladozó házra Mihály bácsi.
Szentlászló idős lakói beérik azzal, amijük van. A ház melletti kiskertben megtermesztik az otthonra szükséges zöldségféléket, a határba semmit nem lehet vetni a vadak miatt. „A zab sem marad meg, a medve beleül, s leeszi az egészet. Többször bejött a faluba is. A gyümölcsfákat is mind tönkretette, összetörte az ágait. Itt termelni nem lehet semmit. Ezt most már az egész megye tudja, de nincs mit tenni” – csóválja a fejét az idős férfi.
Van-e orvosi ellátás a faluban? – érdeklődöm. „Kányádban van orvosunk. A felcsernők kijárnak, vérnyomást mérnek, hoznak gyógyszert, ha szükség van rá. Ha pedig átmegyünk Kányádba, hat kilométer a távolság, nagyon kedvesen fogadnak.”
A régi üzlet épülete a helyiek adományozásából épült. „A rendszerváltáskor el akarták árverezni, s emiatt nem lehetett. A mostani polgármesterünk fel akarta javíttatni, de Csíkban kötik a kereket, hogy az állam tulajdonába ment át. Pedig jó lett volna feljavítani, mert nincs egy olyan terem, ahová össze tudnánk gyűlni.”
Homoródszentlászló 14. század elején épített Szent László-templomához kolostor is tartozott. Ezt a 16. században újjáépítették, de 1815-ben egy vihar ledöntötte. Mai református temploma 1929-ben épült. A falunak 1910-ben 207, 1992-ben 39 magyar lakosa volt. Ma mindössze 26-an lakják. A református templomot felújították, Ócfalváról jár ki a lelkipásztor istentiszteletet tartani. „Nyáron a templomban, téli időszakban pedig Kóbori Dénesnél tartják az istentiszteleteket. Három katolikus család is van, de most már nincs olyan nézeteltérés a felekezetek között, mint évtizedekkel ezelőtt.”
„Nem csinálunk nagy dolgot az ünnepből”
„Az utóbbi időben fenyőfaágat díszítünk csak, kötünk rá almát, szaloncukrot, de már csak a szimbólum végett. Mégis, ha bemegy az ember az ajtón, s ránéz erre a fenyőágra, ünnepi hangulata lesz, eszébe jut a szent ünnep. De mi már nagy dolgot nem csinálunk se az ünnepből, se a szerelemből.” Szentlászlóra is eljutott a hír, hogy ismét világvége lesz. Mihály bácsi szerint ez be is következik egyszer mindenkinek. „A világhírű fizikustól, Teller Edétől kérdezték, hogy van-e Isten. Ő azt válaszolta, hogy aki hisz benne, annak van. Aki nem bízik, annak meg nincs, s nem is lesz. Én is így vagyok valahogy a világvégével.”
Nagyálmos Ildikó
Székelyhon.ro

Ége meghirdetett feltámadása
Miközben a hazai magyarság fogyása miatti aggodalmunk elsősorban a szórványvidékek településeire vetül, a belső anyaországnak kikiáltott Székelyföld szívében kis színmagyar települések kerültek végveszélybe. Az Élhető kis falvakért elnevezésű program a szülőföld iránti felelősségérzet mozgósítása és a pályázati pénzek hatékony felhasználása révén igyekszik megállítani a folyamatot.
Hetvenhárom lakost talált a 2011-es népszámlálás Égén. Mielőtt azonban bárki is a szívéhez kapna: a Miklósfalvával, Homoródszentlászlóval, Petekkel, Jásfalvával, Székelydályával és Ábránfalvával együtt Kányád községhez tartozó udvarhelyszéki kistelepülés lélekszáma fénykorában is alig haladta meg a 300-at. Mégis különösen önellátó faluként híresült el, amely a megélhetéshez szükséges mindenféle szolgáltatást saját erőből biztosított. Az irigylésre méltó közösségszervezés azonban nemcsak a székely falu rendtartó hagyományaiban gyökerezik, a történések mögött az egyes ember is keresendő. Ége esetében úgy hívják: Szabó Mózes. A lévita lelkész hatéves szibériai hadifogságot követően 1920-ban érkezett haza Erdélybe, s miután székelymuzsnai tanítóként nem esküdött fel a Trianont követő impériumváltás utáni új hatalomra, Égén találta magát – immár lelkipásztorként. Életművének súlyát jelzi, hogy ma is minden jelentős megvalósítás az ő emlékét idézi a szövetkezeti hitelintézménytől a templomig.
A közösség fájdalmas „oszlása” a feltűnően későn, csak 1962-ben bekövetkezett kollektivizálás nyomán kezdődött. Az aktív lakosságot kezdetben a Brassó és környéke kínálta munkalehetőségek szívták el, majd az iparosodó Udvarhely, 1983-tól már az iskola is megszűnt, érzékeny mutatóként jelezve: az utolsó órák elkezdődtek a falu életében.
Merre vagytok, tékozló fiúk?
Az Égén is szolgáló székelydályai lelkésszel együtt azonban a civil társadalom is meghirdette a feltámadást. Idegenvezetőm, Incze Ibolya, az Égéért Egyesület elnöke ugyan óvatos duhaj, ám az egyesület kezdeményezései és eredményei arra utalnak: sikerülhet megállítani a fogyást. „Nem tudni, hogyan, de meg fogjuk csinálni, ezek a falvak fel fognak támadni – szögezi le mindjárt kezdésként Fülöp Szabolcs református lelkész, akit bevallottan a dályai templom ritka értékű kazettás mennyezete vonzotta ide annak idején a Partiumból. – A kilencvenes években azt hittük, majd az ipar és az azzal összefüggő városi lét térvesztése visszahozza a fiatalokat. Velük kapcsolatban csak nagyon kis mértékben váltak be a várakozásaink, inkább a korán nyugdíjba menőkre volt ez érvényes. Néhány éve kezdtek érkezni azonban az első félénk fecskék, akik már visszatértek a faluhoz, vagy erősen foglalkoztatja őket a gondolat. Még nem nevezhető tömegmozgalomnak, de ígéretes kezdetnek mindenképp.”
Szerinte sokat segít a folyamaton a Hargita Megyei Tanács kezdeményezése, amely a kis helyi gazdaságok ösztönzése révén igyekszik falun tartani minél több aktív embert. „Mert a megmaradáshoz nem elég a tömbmagyarság érzése, ennél jóval több kell – tartja a lelkész. – És ilyen kis közösségekben egy-két család megjelenése már nagyot javít a statisztikán.” Azt mondja, a kulcskérdés, hogy akadjanak olyan családok, akik szívügyüknek tartják a falut, odaköltöznek, életvitelszerűen ott élnek: ilyen a vállalkozó Incze Kálmán és családja, akik néhány éve Udvarhelyről tértek meg az ősi égei házba. „A tékozló fiúk hazatérése mozdíthatja előre ezt a folyamatot” – folyamodik bibliai metaforához a lelkész, aki ugyanakkor hiányolja a kisközösségek megmentését, feltámasztását célzó régiós stratégiákat. Bár személyes példájának – bivalytartás, sajtkészítés – egyelőre nem nagyon akad követője, bízik benne, hogy a továbbiakban mások is megpróbálkoznak hasonló, elsősorban az önfenntartást célzó kezdeményezésekkel.
Kudarcos kísérlet
Az eddigi egyetlen ifjúságinfúziós kísérlet kudarcot vallott. Közel 19 évvel ezelőtt a korábbi református lelkész, Baktai Béla által irányított Euthicus Egyesület hollandiai pénzügyi háttérrel árvaházakból „kinőtt” fiatalokat telepített Égébe. „Falugyűlés szavazott a befogadásukról, abban a reményben, hogy a fiatalok segítenek majd a fogyó erejű öregeknek a munkálatokban, ám az elvárások csak nagyon kis részben teljesültek – avat be a részletekbe Incze Ibolya, az Égéért Egyesület elnöke. – Az árvaházban nevelkedett fiataloknak az önállósulással és a beilleszkedéssel is gondjaik adódtak, egy-két kivételtől eltekintve gondot okoztak az égeieknek.” Az árvák történetét egy fiatal öngyilkossága is terheli, a közösség pedig összességében helyrehozhatatlannak tartja a kísérletet.
Új utakon
Az Égéért Egyesület sem ezen a csapáson indult el. Első közösségi lépésként a 2010-es falunapot jegyzik, amelynek „kovásza” Gábos Mózes vezetőtanácsi tag volt. „Látni és láttatni a fiatalokkal, hogy Ége még mindig erőt képvisel – fogalmazza meg a célkitűzést a (még?) Székelyudvarhelyen élő nyugalmazott pénzügyi szakember. – Az égei tölgyek alatt elnevezéssel működött ugyan a korábbi évtizedekből átmentett majálisféle az Égei-tetőn, de az is megszakadt. A találkozónak nagy sikere volt, rengetegen érkeztek, akik évtizedek óta nem jártak otthon.”
A hogyan továbbot célzó ötletelés talán már a poharazgatás közben megindult, de igazából menet közben jött meg az étvágy. Egy újabb faluünnepet követően 2012 februárjában megalapították az Égéért Egyesületet, megteremtve ezzel a további tevékenységhez szükséges anyagi alap megszerzéséhez elengedhetetlen intézményi hátteret. Még abban az évben újranyomtatták a Balázs György tanító által írt, a falu 1966–1978 közötti periódusát felölelő, Ége – iskola a dombok között című emlékkönyvét, falufüzetet adtak ki, megkezdődött Ége egyetlen hagyományos székely kapujának felújítása. A restaurálás költségeit a hazatelepedés mintáját szolgáltató egyesületi alelnök, Incze Kálmán állta. „Meggyőződésem, hogy rövidesen más is követi a példánkat, a gyermekeim például egészen biztosan – mondja Incze Kálmán. – Tisztában vagyunk azzal is, hogy ehhez lakhatóbb körülményeket kell teremtenünk, ezért aztán útjavításra készülünk, valamint a meglévő, de különböző tervezési és kivitelezési hibák miatt néha akadozó vízhálózat folyamatos működésének biztosítására.”
Pénz és eszme
Mindezekhez azonban pénzre van szükség, valóságtól elrugaszkodott elvárás lenne ugyanis, hogy mindent személyes adományokból finanszírozzanak. Ezért aztán az egyesület gazdasági tevékenységbe kezdett: a kányádi önkormányzattól bérbe vették azt a 62 hektárnyi legelőt, amely 1918-ig közösségi tulajdon volt, később pedig tanácsi tulajdonba ment át. A legelők utáni területalapú támogatások, a falu erdőtulajdonának hasznosítása, pályázatok, adományok biztosíthatják a tevékenységekhez szükséges pénzt. Az első évben folyósított támogatás némi kiegészítéssel elegendő lehet a falu szűk kilométernyi főutcájának korszerűsítésére.
Folytatásra vár az iskolaépület felújítása is, az eddig részben helyrehozott teremben ma a helyi családok által rendelkezésre bocsátott fotókból és plakátokból nyílt kiállítás nyújt élményszerű összképet Ége elmúlt évszázadáról. „Itt és a papilakban még sok a dolgunk, többek között szálláshelyeket is szeretnénk kialakítani, hogy méltó körülmények között fogadhassuk a vendégeinket” – fogalmaz Gábos Mózes. Márpedig egyre több segítő és érdeklődő szándékú vendégre számíthatnak, hiszen lassan tartalommal telik meg az anyaországi Markóc községgel kötött testvértelepülési kapcsolat, tavaly magyar önkéntesek segédkeztek a templom állagmegőrzésében és magyarországi alapítványok is érdeklődnek az Égében zajló örvendetes folyamatok iránt.
„Egyesíteni az erőket, minél több embert bevonni a tevékenységbe” – fogalmazza meg az egyik legfontosabb célkitűzést Incze Ibolya. Vezetőtársa, Incze Kálmán is csatlakozik: „Tudomásul kell venni, hogy az elmúlt évtizedek közösségi tekintetben érzéketlenné tették az emberek nagy részét, akik kezdetben nem fogták fel a szándék, a kezdeményezés eszmei értékét. Ma már azonban egyre többen jelzik: részesei akarnak lenni Ége feltámadásának.
A település nevéhez – Ige (Ége) – fűződő egyik legenda szerint a székelydályaiak közül vélhetően még a reformáció kora előtti „a megkülönbözés miatt” kivált néhány ember az Ige hirdetéséhez keresett új helyet. Ége kései utódai most a megmaradás igéjét hirdetik fennhangon.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Fejedelem földjén, Homoródszentlászlón
A szent lovagkirály trónra lépésének 940., szentté avatásának 825. évfordulója jubileumi esztendejében hol indulhatna máshol jelképes udvarhelyszéki Szent László-zarándoklatunk, mint a nevét viselő falunkban, Homoródszentlászlón? Legendák övezte múltidéző látogatásunkat megkoronázta a találkozás Orbán Attilával és Renátával: esküvőjük előtt harminchét évig nem harangoztak kézfogóra a helyi templomban.
A magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága Szent László-évet hirdetett 2017-re. Az emlékévben szerre bemutatjuk szent lovagkirályunk Udvarhelyszéken fellelhető emlékeit.
Udvarhelytől egy jó futamodás és egy kis kapaszkodás a szép fekvésű, Kányád községhez tartozó falu. Megálltunk Ócfalván, és Barabási Domokos református lelkipásztorral fellapoztuk a történelmi forrásokat.
A bágyi hegylánc nyugatra húzódó hegygerincének Ábránfalva feletti legmagasabb csúcsát Szabárcsnak nevezik. A hagyomány szerint ott Szent László királynak volt egy vára. „Bár figyelmesen felkutattam e hegyet, ott semminemü vár- vagy épületnyomra nem akadtam – írja Orbán Balázs. – E hegynek Égére néző aljában egy kaszálót most is fejedelem földjének neveznek. A hagyomány szerint itt voltak régen a várőrizet szántóföldjei; s végre sz. László itt laktának némí bizonyitványa az ide közel lévő Szent-László nevü falu is.”
A település neve először 1448-ban jelentkezik írásban a Hunyadi János oklevelében szereplő Weres János esküdt neve mellett, de Zenthlászló alakban. Mai nevét a település 1905-ben kapta, addig egyszerűen Szentlászlóként említették.
A falu határában, a Cintorom nevű helyen a 14. század elején épített Szent László-templom állt, amelyhez kolostor is tartozott. Szentlászló határában Orbán Balázs két templom romjait látta, egyiket a Haranglábhegyen, másikat a Cintoromnak nevezett helyen. Dávid László 1789-ből származó templomépítési kérést idéz. Az említett két templom közül valamelyik nem sokkal kijavítása után suvadás áldozata lett.
Az anyaegyház legrégebbi emléke egy 1616-ból megőrzött harang, amely a Harangláb nevű dombon lévő haranglábban állhatott, és a mellette épült templommal szolgálhatta az anyaegyházat, Szentlászlót és a hozzá tartozó filiákat, Miklósfalvát és Ábránfalvát – tudtuk meg a mai református leányegyház lelkipásztorától. A néhai gondnok, Dénes bácsi neki mesélte jó pár éve, hogy az egyházi földön, a mélyedésekben találtak még gyermekkorában olyan tárgyat, amiből ékszer készült.
A gyülekezet első temploma 1789-ben földig leomlott. A régi anyagának felhasználásával az újabb templom építését 1802. június 28-ára fejezték be. Azt 1913-ban lebontották, mivel a „sok havadzás, szakadozás miatt” használhatatlanná vált. Az újabbra szánt pénzalapot elvitte az első világháborús hadikölcsön. Sok gyűjtést, adakozást követően 1929. június 2-án jött el az ünnepélyes templomáldás ideje. A nagy múltú egyházközségben akkoriban kettőszáz körüli volt a lakosság lélekszáma. Ma télidőben mindössze huszonöten laknak ott, nyáron valamivel többen.
A falu iskolamesteréről már 1735-ben említést tesznek. 1835-ben már két tanítója volt az iskolának. Ma két leomlott épülete van Szentlászlónak: az iskola és a kultúrotthon – mindkettő állami tulajdonú.
„Mi szép Magyarországtól leszakíttattunk és ide csatlakoztattunk, hogy imával s bízva verejtékkel keressük a mi mindennapi kenyerünket. Mi a jövőt nem tudjuk és nem is láthatjuk, mert sötét fátyol borítja (…) lehet – mikor olvassátok ezen írást – más lesz a hazátok – írja a toronygömb 2010-ben megtalált időkapszulájában a mai templom építtető lelkésze, Kóréh Béla. – (…) Szívünk szerelmével arra kérünk, hogy ragaszkodjatok e templomhoz, melyet szent örökségül hagyunk reátok; szeressétek házaitok népét, rokonaitokat, barátaitokat.”
Jövőt álmodtak
Orbán Attila gyermekkorát nagyszüleinél töltötte, onnan kerékpárral járt a miklósfalviakkal iskolába Udvarhelyre. Többet volt Szentlászlón, mint a városban. Egy hónapot dolgozott ott egy üzletben – nem az ő világa. Belenőtt az állattartásba, ellátásuknál mindig segített. Nagyapja is támogatta az ötletet, hogy falujában alapozza meg jövőjét. Egyetlen ló volt az istállóban akkor, ma megélhetést nyújtanak a házaspárnak a haszonállatok.
A Miklósfalván áthaladó autóbuszon találkozott a székelymuzsnai születésű Renátával, aztán szüreti bálban. Megéri, jó itt élni. Csendes a környezet – vallják mosolyogva. El sem tudnák másképp képzelni az életüket. Télen az időseknek segítenek fát hordani, tavasztól őszig a mezei munkák töltik ki az idejüket. A háznál mindig van mit csinálni. Évről évre gyarapították az állatállományt, korszerűsítik a nagyszülőktől kapott lakást. Tehenük már csak nekik van a faluban. Esténként a szomszéd nénivel römiznek. Az állatok mellől nehéz elmenni, örülnek, hogy meghívhatják barátaikat például szilveszterkor a korszerűsített parókiaépületbe.
Mindkettőjük rokonsága elcsodálkozott, miért nem egy szép városi templomban vagy a lány falujában tartották egyházi esküvőjüket. Miért? Havonta helyben járnak istentiszteletre, ez a lelki hajlékuk. Attila presbiter, az esküvő után „egyházfi” volt. Szabadi Béla bácsi magyarázta: a frissen házasultak tiszte egy évig megtisztelő feladat. Neki is ez az egyik legszebb fiatalkori emléke: templomtakarítás, szépítés, a parókia körüli teendők.
Visszatértek
Juliska néni abban a házban született, amelyben nyugdíjaséveiket töltik. Egy utcában laktak. Az elvándorlást a kollektivizálás szülte – egy év alatt kilenc fiatal család költözött el. Pedig vallják: a környéken Szentlászló a legbarátságosabb falu volt. 1967-ben költöztek el a faluból, ’92-ben tértek vissza. Béla bácsi könyvelő volt Ülkében és Udvarhelyen az „Uniónál”; dolgozott a bútorgyárban, majd a „Ratánál sofőrösködött”. Úgy érezték, nem mondhatnak le a földekről, bár Udvarhelyen saját házban laktak – gyermekeik is ott élnek. Amíg ketten vannak, nagyon jó nekik a szülőfaluban. Aki egyedül marad, visszamegy majd a városba.
„Minden, minden más volt…” – sóhajtotta Juliska néni. A kultúrotthonban bálokat tartottak, amelyekre színdarabokkal készültek. A próbák sok estén át zajlottak. Előadás nélkül táncmulatságokat szerveztek. Ábránfalvától Bétáig eljártak a környező falvak báljaira. Milyen barátságos alkalmak voltak! – történetekkel szemléltették. Télen a kórusban a nők fontak, a férfiak kártyáztak, este tízkor kezdődött a szánkózás. Attilának és Renátának is vannak hasonló emlékei az idei télről. Falubéli sétánkon a derűs fiatalok kalauzoltak. Életterük nem elszigeteli őket, boldogságforrás és jövőkép.
Molnár Melinda |
Székelyhon.ro