Udvarhelyszék: hat településen lesz új polgármester
A huszonhatból hat udvarhelyszéki közigazgatási egységnek – két városnak és négy községnek – lesz új polgármestere a vasárnap lezajlott helyhatósági választások nem végleges eredménye szerint.
A megválasztott településvezetők közül Bálint Imre Elemér a veterán, ő hatodik mandátumát kezdi meg. Negyvenhét polgármesterjelölt közül választhattak az udvarhelyszéki szavazópolgárok, tizenkét településen nem született meglepetés, hiszen ott csak egyetlen jelölt indult.
A választásra jogosultak közül arányaiban Homoródszentmártonban mentek el a legtöbben voksolni, a községben meghaladta a 62 százalékot a részvételi arány. A szavazópolgárok közül a legkevesebben Zetelakán adták le voksukat az egyetlen jelöltre, ott valamivel kevesebb, mint 23 százalékos részvételi arányt mértek.
Az alábbiakban a központi választási hivatal adatai alapján az udvarhelyszéki településeken urnazáráskor mért részvételi arányokat is közöljük, valamint a rendelkezésünkre álló adatokat a megválasztott polgármesterekről.
Település Részvételi arány Nyertes Székelyudvarhely 42,24% Gálfi Árpád
Székelykeresztúr 38,44% Rafai Emil
Szentegyháza 52,42% Molnár Tibor (korábbi alpolgármester)
Bögöz 56,90% Farkas Mózes
* Etéd 26,07 % Szőcs László
* Farkaslaka 54,96 % Kovács Lehel
Felsőboldogfalva 60,05% Sándor József
* Fenyéd 48,61% Bokor Botond
*Galambfalva 57,37% Gyerkó László
Homoródszentmárton 62,08% Jakab Attila
* Homoródalmás 35,23% Tikosi László
*Kányád 30,79% György Sándor
Kápolnásfalu 53,80% Benedek László
Korond 52,64% Katona Mihály
Lövéte Mihály Dénes
* Máréfalva: 39,51% Kovács Imre
* Oklánd 38,50% Cseke Miklós
* Oroszhegy 32,77% Bálint Elemér
Parajd 53,71% Bokor Sándor
Siménfalva 51,06% Péter Zoltán
* Szentábrahám 32,20% Simó Dezső Szabolcs
Székelyandrásfalva 52,25% Nagy Lajos
* Székelyderzs 50,96% István Adrián
Újszékely 45,59% Baló Zoltán
Székelyvarság 57,03% Tamás Ernő
* Zetelaka 22,97% Nagy Attila
* Ahol csak egy jelölt volt.
Székelyhon.ro

Az MPP gyengült, az EMNP megerősödött
Az ellenzéki pártok összesen három önkormányzati képviselőt vesztettek Udvarhelyszéken az idei önkormányzati választásokon, ám miközben az MPP gyengült, az EMNP megerősödött.
Sok udvarhelyszéki településen veszítette el önkormányzati képviselőit az MPP, a 2012-ben megszerzett mandátumokhoz viszonyítva összesen tizenöttel lesz kevesebb tanácsosa az önkormányzatokban, negyvenkilenc helyett harmincnégy.
Kápolnásfaluban sikerült két tanácsossal növelniük jelenlétüket – amivel elnyerték a döntő többséget a képviselő-testületben –, illetve Szentegyházán is ugyanennyivel emelkedett a polgári pártos városatyák száma. Utóbbi településen az EMNP-vel koalícióban nyerték a mandátumokat, ahogy Udvarhelyen is, ahol az előző ciklushoz képest egyel több képviselőjük dönthet közügyekben. Székelykeresztúrt például teljesen elveszítette az MPP, noha korábban három képviselőjük is volt az önkormányzatban, idén jelölteket sem indítottak.
Az EMNP-s önkormányzati képviselők száma jócskán megnövekedett Udvarhelyszéken, 2012-től harminchatan voltak, a mostani választásokon pedig negyvennyolc helyet szereztek. Olyan településeken is mandátumhoz jutottak képviselőik, ahol eddig nem voltak jelen: Korond (4), Szentábrahám (3), Oroszhegy (1), Homoródalmás (2), Újszékely (2).
Ezenkívül újabb két képviselővel erősödött a párt Székelykeresztúron, valamint eggyel több tanácsosa lesz Siménfalván. Az udvarhelyi képviselő-testület esetében az MPP–EMNP koalícióban háromról ötre nőtt a néppártos képviselők száma. A székelyvarsági az egyetlen testület, ahol teljesen elvesztette képviseletét a néppárt, melynek ott korábban három tanácsosa volt. Továbbá csökkent a jelenlétük Parajdon, Bögözben, Homoródszentmártonban és Felsőboldogfalván is
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro

Több EMNP-s képviselő van Udvarhelyszéken
Összesen három önkormányzati képviselőt vesztettek Udvarhelyszéken az önkormányzati választásokon a magyar jobboldali pártok; miközben a Magyar Polgári Párt (MPP) gyengült, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) megerősödött.
Az MPP-nek 2012-höz viszonyítva tizenöttel kevesebb tanácsosa lesz az önkormányzatokban, 49 helyett 34. Kápolnásfaluban viszont sikerült két tanácsossal növelni jelenlétét – elnyerve a döntő többséget a testületben, és Szentegyházán is nőtt a polgári városatyák száma. Utóbbi településen az EMNP-vel koalícióban nyerték a mandátumokat, ahogy Udvarhelyen is, ahol az előző ciklushoz képest eggyel több képviselőjük van. Székelykeresztúrt ellenben elveszítette az MPP, noha korábban három képviselője is volt az önkormányzatban, idén nem is indítottak jelölteket.
Az EMNP-s önkormányzati képviselők száma ellenben növekedett Udvarhelyszéken, míg 2012-ben 36-an nyertek mandátumot, most 48 helyet szereztek. Olyan településeken is tanácsosi mandátumhoz jutottak, ahol eddig nem voltak jelen, például Korondon (4), Szentábrahámban (3), Oroszhegyen (1), Homoródalmáson (2), Újszékelyen (2). Újabb két képviselővel erősödött a párt Székelykeresztúron is, és eggyel több tanácsosa lesz Siménfalván.
Az udvarhelyi képviselő-testületben az MPP–EMNP koalíció révén háromról ötre nőtt a néppártosok száma. A székelyvarsági az egyetlen testület, ahol elvesztette képviseletét a párt, holott korábban három tanácsosa volt, de csökkent a jelenlétük Parajdon, Bögözben, Homoródszentmártonban és Felsőboldogfalván is.
Fülöp-Székely Botond
Krónika (Kolozsvár)

Leveleken fennmaradt világháborús történet
Az I. világháborút túlélt homoródalmási születésű huszárőrnagy Gotthárd János személyes történetét rekonstruálta Ifj. Simó Márton, a Tamási Áron Gimnázium tizedikes diákja, s mintegy két év kutatási eredményeit osztotta meg az érdeklődőkkel szerda este a Fészek Pubban. Korabeli fegyvereket, illetve magukat a leveleket is meg lehetett nézni a helyszínen, egyéb relikviák mellett.
A levelezés Homoródalmáson fellelt I. világháborús katona Gotthárd János és felesége között zajlott, ennek alapján járta körbe a frontvonalat az előadó, következetesen a személyes történetre reflektálva.
Négy év sorozatos tragédiája, a harcok az első frontvonalban, út egészen Marosvásárhelytől Galíciáig és vissza, majd az élet folytatása a szülőfaluban. Megtudtuk, hogy milyen nehezen írt az első frontvonalban harcoló katona körülményeiről, sokszor azt sem tudta pontosan merre járnak. A levelek formulája hasonló sémára épül, rövid sokkoló sorok, érzelmeit, a harci körülményeket nem részletezte, ezt azzal indokolta feleségének, hogy ha felelevenítené a nap eseményeit, abba maga is belerokkanna. A frontvonalról, a magyar katonák korabeli viseletéről, felszereléséről képek és illusztrációk segítségével beszélt az előadó.
Gotthárd János falujában haláláig nagy tiszteletnek örvendett az unitárius egyháztanács és dalegylet tagja is volt. Az előadó közben felvillantott más történeteket is, mint a Gotthárd János testvéréét, aki Doberdóban harcolt, vagy egy bizonyos Szalma István levelét is, aki ugyaninnen indulva száz kilométerrel arrébb küzdött. Az előadó szerint ezek a levelek, a Gotthárd János élettörténete annak jó példája, hogyan lehet elesni, majd felkelni és folytatni az életet – azzal együtt, hogy nem is abba az országba érkezik, ahonnan elindulva ezt a nagy utat kényszerült megtenni.
Simó Márton nem tartja magát semmilyen téma szakértőjének, csak egy történelemrajongónak. A most bemutatott anyag forrásait az enyészettől mentette. Egészen pici kora óta érdekli a történelem, ha olyan idősebb emberekkel találkozott, akinél sejtette, hogy lehet valami háborúból fennmaradt ereklye, levelezés, akkor mindig kérte, hogy mutassák meg neki. Gyűjti is a leveleket. Nem az érdekli, hogy mi történt egy-egy dátum alkalmával, hiszen ezek az információk a legtöbb történelmi tárgyú könyvben elérhetőek, az egyén, az egyéni történetek keltették fel érdeklődését. Családja is őriz hasonló levelezéseket, ez a bizonyos Gotthárd János is távoli felmenői közé tartozik. Leveleit kisebb csoda folytán mentette meg a pusztulástól. A közvetlen lemenői egyetlen levelet őriznek tőle, s ez a háromszáz levél is egy rokonnál volt, akinek a padlása beázott, majd az állatok feküdtek az értékes iratokon, mikor Marci megtalálta egy rokonlátogatás alkalmával – osztotta meg lapunkkal a történetet.
Az elmúlt évben a Székelyföldi Vágta homoródalmási fordulóján megkoszorúzták Gotthárd János sírját, akiről csak annyit tudtak, hogy első világháborús hős s ekkor jött rá a fiú, hogy neki otthon van háromszáz levele tőle és innen kezdődött az intenzív kutatás.
Dávid Anna Júlia |
Székelyhon.ro

Utat rongált meg, háztartásokba folyt be a víz Homoródalmáson
Több kilométernyi kövezett utat mosott el a víz a pénteki esőzések során Homoródalmáson. A sáncok és a kisebb patakok kiléptek medrükből, a víz a házakba is befolyt.
Öt-hat házat árasztott el a víz pénteken Homoródalmáson, ahol a hirtelen jött, nagy mennyiségű eső miatt kiöntöttek a kisebb patakok, és a sáncok sem bírták elvezetni a vizet – számolt be megkeresésünkre Rigó Mihály, a település alpolgármestere, hozzátéve, hogy a házakból még aznap kiszívattyúzták a vizet.
Mint mondta, nagy kár keletkezett az Almás és Homoródszentmárton közti 132A jelzésű megyei út négy kilométeres szakaszán. Ennek kövezését ugyanis néhány napja fejezték be az útászok, ám a hirtelen lezúduló víz lemosta a burkolat jó részét. Rigó Mihály rámutatott, a településen nagyjából négy kilométernyi utca rongálódott meg, ezenkívül pedig három kilométernyi mezei úton is károk keletkeztek.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro

Szülők iskolája Szelterszen
Augusztus 3. és 6. között a Hargita megyei Szelterszen, a Szent Gellért Rehabilitációs és Rekreációs Házban rendhagyó családos programot szerveztek. A tizenkettedik alkalommal megtartott egyházmegyei nyári családos táborban tizenhat család, mintegy harminc felnőtt és közel ötven gyermek vett részt. A rendezvényt új formában hozták tető alá, ennek eredményeként bensőséges hangulatú együttlétnek örülhettek a részt vevő családok.
Az elmúlt több mint egy évtizedben hagyománnyá vált, hogy a Gyulafehérvári Főegyházmegye Családpasztorációs Központja augusztus első felében szervezi meg családos táborát. A kezdeményező családmunkacsoport annyiban változtatott az eddigi rendszeren, hogy ezúttal az egyházmegye főesperességein keresztül népszerűsítette a Szülők iskolája néven meghirdetett rendezvényt. További újdonságot jelentett, hogy nem hívtak egy, a témát felvezető fő előadót. A tábor három napján egy-egy rövid indító gondolatsor után a házaspárok lehetőséget kaptak a szabad beszélgetésre, így hamar megszületett az a bensőséges, meghitt hangulat, mely szükséges az őszinte megosztásokhoz, ami nagyobb rendezvényen nehezen megvalósítható.
Több család már jelezte, hogy ez az éves pihenésüknek is az ideje, és olyan töltekezésben van részük, ami később aztán hónapokig, akár a következő családos táborig is táplálja őket lelkileg. Emiatt is szeretnénk a mélységek felé törekedni, a témákat nemcsak felszínesen érinteni, hanem nagyon őszintén megnyilatkozni – fogalmazta meg lapunknak Szénégető István remeteszegi plébános, családpasztorációs lelkész, a tábor lelki vezetője.
Az óvodás- és kisiskoláskorú gyermekek, illetve a kamaszkorú és a felnőttkor küszöbén álló fiatalok nevelésének kérdéseit érintő beszélgetések különleges mozzanata volt, amikor a házaspárok egymagukban vagy nagyobb gyermekeikkel együtt ültek ki a „forró padra”, és őszintén megosztották a nevelésben elért sikereiket, módszereiket, felvállalva az esetleges kudarcokat is. – Sokat tanultunk a jelen levő házaspárok életpéldáiból, akik ugyanazokkal a gondokkal küzdenek, mint mi. Szükségünk volt arra, hogy olyan családokat lássunk, ahol keresztény értékrend szerint nevelik a gyermekeket – mondta el beszámolójában a felsőboldogfalvi Antal Levente és Enikő, akik három gyermekükkel vettek részt a Szülők Iskolája programjain.
– Nagyon megragadott a személyes, bizalmas beszélgetések hangneme. Úgy voltunk itt jelen, mint egy egyetértő, igazi nagycsalád sikereinkkel, örömeinkkel, hibáinkkal, kudarcainkkal együtt. Rengeteg jó ötlet és tanács elhangzott, ezeket szeretnénk mi is beépíteni mindennapjainkba – tette hozzá a csíkkarcfalvi négygyermekes házaspár, Kelemen Levente és Zsóka, ők három gyermekükkel együtt jöttek el a táborba.
Délutánonként a családok rovásírást, társasjátékokat, virágkötészetet, repülőmodellezést bemutató foglalkozásokon vehettek részt, a földtani műhely keretében megcsodálhatták a kőzetek világát, illetve a rádiózás titkaiba is bepillanthattak. Hatalmas sikere volt a Vargyas-szoroson át az almási barlanghoz szervezett gyalogtúrának, a Homoródalmás határában megtartott szabadtéri szentmisének, a családos kincskeresésnek, a tábortűznek és a szalonnasütésnek.
A tábor sikeréhez nagymértékben hozzájárult a befogadó ház „lelke”, a házigazdák, György Attila és Ida vendégszeretete. A programot Hargita megye önkormányzata támogatta.
Kertész Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tizenöt település képviselői mutatták be a Homoród-menti népviseletet
Idén Kápolnásfaluban tartották meg a Homoród-mente népviseletben című rendezvényt, ahol tizenöt település képviselői mutatták be a helyi székely ruhákat. A szombati eseményen két, a témához kapcsolódó kiállítást is megnyitottak.
„Nagyon fontos a hagyományaink felelevenítése, megőrzése. Tudnunk kell, hogyan éltek annak idején az elődeink, és ezt be kell mutatnunk a gyerekeinknek is. Megtiszteltetés, hogy idén Kápolnásfaluban tarthattuk meg a Homoród-menti viseletek bemutatóját” – fogalmazott Benedek László Kápolnásfalu polgármestere.
Nagyjából háromszáz résztvevője volt a rendezvénynek – a település vezetője valamivel többre számított, úgy gondolja, hogy a helybéliek egy része a mezei munkákkal volt elfoglalva, azért nem tudott elmenni – számol be a kronika.ro-n.
Az ökumenikus istentisztelet és a rendezvény ünnepélyes megnyitója után Salló Szilárd népviselettörténeti előadása következett, amelyen a néprajzkutató ízelítőt adott abból, hogy milyen jelentése volt régen az egyes ruhadaraboknak, hogyan öltözködtek a nők, illetve a férfiak. A Kárpát-medencei népviseletek című, ruházatokat bemutató kiállítást Péterbencze Anikó néprajzkutató nyitotta meg. Őseink viseletben címmel egy fotótárlat is megnyílt, amelynek anyagáról Mihály János történész elmondta, a régi fényképeket a kápolnásfalusiaktól gyűjtötték össze. Több mint háromszáz felajánlás érkezett, ebből százat állítottak ki. Meghívottként Szentegyháza, Lövéte, Homoródalmás, Oklánd, Homoródújfalu, Gyepes, Homoródkeményfalva, Homoródabásfalva, Bágy, Homoródszentmárton, Homoródszentpál, Városfalva, Jánosfalva, Daróc és Petek képviselői a kultúrház színpadán énekekkel, történetekkel és táncokkal fűszerezve mutatták be a helyi viseleteket.
Noha szinte szomszédos településekről van szó, nagyon eltérő ruhákat mutattak be a falvak képviselői, a színek és a díszítések is nagyon elütöttek egymástól. A rendezvényen a felsoroltnál több településről származó viseletet lehetett látni, ugyanis voltak olyanok, akik csak közönségként érkeztek népviseletben. A bemutató után közös ebéd, illetve mulatság következett.
Az eseményt a Nemzetstratégiai Kutatóintézet, a kápolnásfalui önkormányzat, valamint a Kápolnásfaluért Egyesület szervezte – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Garda Dezsőt, Király Zoltánt és Oravecz Imrét díjazta a Székelyföld folyóirat
Átadták a Székelyföld kulturális folyóirat elismeréseit Csíkszeredában: az elmúlt év számainak legjobb alkotóit díjazták csütörtökön a lap szerkesztőségében – számol be Péter Beáta a kronika.ro-n. Az elismeréseket tizenkilencedik alkalommal adták át a kulturális folyóirat szerkesztői, munkatársai. 
A Hargita Megyei Tanács, a Hargita Kiadóhivatal, valamint a kulturális havilap szerkesztősége Székelyföld-díjjal jutalmazta Garda Dezső gyergyói történészt és Király Zoltán kolozsvári költőt a folyóiratban 2016-ban megjelent írásaikért.
Szikár, férfias líra
„Minden nép számára fontos a történelmi tudat, az önazonosság, az önmagával való szembenézés. Az identitás lényeges eleme, hogy tudjuk, mi történt a múltban, ez különösen fontos egy kisebbség számára a megmaradás szempontjából is. Kiemelném Garda Dezső precizitásra, fontosságra való törekvését minden munkájában” – fogalmazott laudációjában Molnár Vilmos író. Király Zoltán költészetéről szólva a házigazda Lövétei Lázár László, a folyóirat főszerkesztője úgy fogalmazott, nagyon pontos, szikár, hiteles, őszinte, férfias líra a kolozsvári költőé. „Urbánus ember létére nem restellt visszatérni gyökereihez, Sóváradhoz és szókincséhez. A hajdani rebellis lázadóból, láss csudát, székely költő lett a szó jó értelmében: mívesen, szépen, úriemberként. Ebben is példát mutat” – méltatta Királyt György Attila író.
Székely díj a Kossuth-díjas Oravecz Imrének
Újabb taggal bővült a 11 évvel ezelőtt alapított Székely Bicskarend: Oravecz Imre Kossuth-díjas magyarországi költő, író kapta a Székely bicska elismerést. A díjazottat Fekete Vince költő méltatta, kiemelve Oravecz Imre szellemiségét, költészetének egyediségét. György Attila a rendbe való felvétel dokumentumát olvasta fel: „Mü, Székelyföld redaktorai, írástudói és betűvetői híven tanúsítjuk jelen okirattal, teljes figyelmességünkkel és megfontoltságunkkal, az mi kiváló hívünknek, Oravecz Imrének az nappal, az holddal és csillagokkal ékesített Székely Bicskarend első és utolsó fokozatával való megtisztelését, mellyel sokféle szolgálatait megjutalmazni és a jövőben hűségét megtartani igyekezünk.” Fiatal alkotót is díjaztak
Saját kötettel még nem rendelkező, tehetséges fiatal alkotót jutalmaz évről évre a Szabó Gyula-emlékdíjjal a Romániai Írók Szövetsége Marosvásárhelyi Egyesületének csíkszeredai képviselete és a homoródalmási polgármesteri hivatal. Ebben az évben a sepsiszentgyörgyi születésű Vajda Anna Noéminek ítélték oda a kitüntetést. Szabó Gyula író Homoródalmáson született, szülőföldjére mindig visszatért, írásainak nagy részét ez a vidék ihlette – mondta el Tikosi László, Homoródalmás polgármestere. „Kollégáim úgy gondolták 2010-ben, hogy ezt a ragaszkodást tovább kell vinni. A fiatal íróknak, költőknek ezt a szellemiséget szeretnénk átadni”, mondta a polgármester – írja a kronika.ro. Erdély.ma

Önmagunkkal való szembenézés – Átadta díjait a Székelyföld folyóirat
Átadták a Székelyföld kulturális folyóirat elismeréseit Csíkszeredában: az elmúlt év számainak legjobb alkotóit díjazták csütörtökön a lap szerkesztőségében. Az elismeréseket tizenkilencedik alkalommal adták át a kulturális folyóirat szerkesztői, munkatársai.
A Hargita Megyei Tanács, a Hargita Kiadóhivatal, valamint a kulturális havilap szerkesztősége Székelyföld-díjjal jutalmazta Garda Dezső gyergyói történészt és Király Zoltán kolozsvári költőt a folyóiratban 2016-ban megjelent írásaikért.
Szikár, férfias líra
„Minden nép számára fontos a történelmi tudat, az önazonosság, az önmagával való szembenézés. Az identitás lényeges eleme, hogy tudjuk, mi történt a múltban, ez különösen fontos egy kisebbség számára a megmaradás szempontjából is. Kiemelném Garda Dezső precizitásra, pontosságra való törekvését minden munkájában” – fogalmazott laudációjában Molnár Vilmos író. Király Zoltán költészetéről szólva a házigazda Lövétei Lázár László, a folyóirat főszerkesztője úgy fogalmazott, nagyon pontos, szikár, hiteles, őszinte, férfias líra a kolozsvári költőé. „Urbánus ember létére nem restellt visszatérni gyökereihez, Sóváradhoz és szókincséhez. A hajdani rebellis lázadóból, láss csudát, székely költő lett a szó jó értelmében: mívesen, szépen, úriemberként. Ebben is példát mutat” – méltatta Királyt György Attila író.
Székely díj a Kossuth-díjas Oravecz Imrének
Újabb taggal bővült a 11 évvel ezelőtt alapított Székely Bicskarend: Oravecz Imre Kossuth-díjas magyarországi költő, író kapta a Székely bicska elismerést. A díjazottat Fekete Vince költő méltatta, kiemelve Oravecz Imre szellemiségét, költészetének egyediségét. György Attila a rendbe való felvétel dokumentumát olvasta fel: „Mü, Székelyföld redaktorai, írástudói és betűvetői híven tanúsítjuk jelen okirattal, teljes figyelmességünkkel és megfontoltságunkkal, az mi kiváló hívünknek, Oravecz Imrének az nappal, az holddal és csillagokkal ékesített Székely Bicskarend első és utolsó fokozatával való megtisztelését, mellyel sokféle szolgálatait megjutalmazni és a jövőben hűségét megtartani igyekezünk.”
Fiatal alkotót is díjaztak
Saját kötettel még nem rendelkező, tehetséges fiatal alkotót jutalmaz évről évre a Szabó Gyula-emlékdíjjal a Romániai Írók Szövetsége Marosvásárhelyi Egyesületének csíkszeredai képviselete és a homoródalmási polgármesteri hivatal. Ebben az évben a sepsiszentgyörgyi születésű Vajda Anna Noéminek ítélték oda a kitüntetést. Szabó Gyula író Homoródalmáson született, szülőföldjére mindig visszatért, írásainak nagy részét ez a vidék ihlette – mondta el Tikosi László, Homoródalmás polgármestere. „Kollégáim úgy gondolták 2010-ben, hogy ezt a ragaszkodást tovább kell vinni. A fiatal íróknak, költőknek ezt a szellemiséget szeretnénk átadni” – mondta a polgármester.
Péter Beáta Krónika (Kolozsvár), Krónika (Kolozsvár)

A talajtantól a magyar nyelvű szakemberképzésig
Ezzel a címmel jelent meg nemrégiben dr. Jakab Sámuel könyve, amely búcsút jelent életének egy fontos fejezetétől. Attól a 23 évtől, amelyet az erdélyi magyar nyelvű főiskolai kertészeti képzés megalapozásának, kibontakozásának és irányításának szentelt, és amely alatt hozzájárult a Sapientia EMTE okleveles kertészmérnöki szakának beindításához. A 85 éves tudományos kutató, népszerű szakíró, az erdélyi talajok kiváló ismerője rendkívül gazdag életművének fontosabb eseményeit próbáltam meg egy hosszú beszélgetés nyomán összefoglalni. 
– Bevezetőként kanyarodjunk vissza a múltba! Az egyik legemlékezetesebb vidéki utamra Jakab Sámuel tanár úr ösztönzésére, az ő kíséretében és hozzáértő magyarázatát hallgatva mentem el. Megható volt látni ragaszkodását a Nádasi-patak keskeny völgyében fekvő kicsi faluhoz, Pipéhez, ezért először is e szoros kapcsolat eredetéről kérdeztem.
– Szásznádason születtem 1931-ben. Dédapámnak Nádason és Héturon volt birtoka. Nagyapám, aki a dicsői járás főszolgabírója volt, Nádason lakott, édesapám ott jött a világra. Székely gyökerekkel (Homoródalmás, Szentábrahám) rendelkező szüleim unitárius vallásúak voltak, ezért a Nádassal szomszédos Pipe unitárius egyházához tartoztunk.
– A szászok lakta faluban járt-e iskolába? 
– Édesapám szerette volna, hogy németül tanuljak, de amikor iskolakötelessé váltam, a német nyelvű felekezeti iskolában nem indult osztály, így a román tannyelvű állami iskolába kerültem, ahol kijártam a négy elemit. Abban az időben Nádas Dél-Erdélyhez tartozott, ahol csak két magyar gimnázium működött. A négy elemi után apám a nagyenyedi református kollégiumba szeretett volna beíratni, de éppen akkor nem indult ott sem évfolyam, s unitárius vallásom miatt a brassói római katolikus gimnáziumban is visszautasítottak. Édesapám az erzsébetvárosi román iskolában próbálkozott, de oda sem akartak felvenni, csak miután gyermekkori iskolatársa, a nádasi származású polgármester szólt az érdekemben. Öt éven át az erzsébetvárosi Timotei Cipariu főgimnázium diákja voltam. Mivel szerettem volna már végre magyarul tanulni, a tanügyi reformot követően Marosvásárhelyen a 2-es számú fiúlíceummá átalakított volt református kollégium kilencedik osztályába felvételiztem. 
– Hogyan sikerült a váltás?
– Már a jelentkezésnél, aztán a felvételi vizsgánál is gondok voltak. Magyarul otthon tanultam meg írni-olvasni, ezért a helyesírás nem ment a legjobban. Bár matematikából meg kellett kérdeznem a kulcsszavakat, végül jó jegyet kaptam. A magyar írásbelin kitűnő erzsébetvárosi franciatanárnőm összefoglalóját fordítottam le francia nyelvből. A szóbeliken is túlesve a 140 jelöltből bekerültem a 40 fiú közé, akiknek sikerült a felvételi vizsgája. Bentlakóként osztálytársaimtól tanultam meg a magyar helyesírást, cserében segítettem őket a román nyelv tanulásában. Az érettségi vizsgán már nem voltak problémáim. 
– Említette, hogy az egyetemi felvételi sem ment gördülékenyen.
– 1951-ben apám kuláksága miatt azt sem engedték, hogy vizsgára álljak. A tanulás helyett három év és három hónap katonaság következett Lupényban munkaszolgálatosként. Egy jóérzésű bánsági katonaorvosnak köszönhetem, hogy az érettségizett fiúkkal együtt felmentett a föld alatti munka alól. Az anyagraktárhoz és a fatelepre kerültem, ez idő alatt elvégeztem egy hat hónapos villanyszerelői, majd egy villanyszerelő-mesteri tanfolyamot, és később a bányavállalatnál villanyszerelőként dolgoztam. Még katonaruhában mentem el az újabb felvételi vizsgára a Victor Babeş Egyetem földtan-földrajz karának hidrológia szakára, amit már a kezdetektől átalakítottak fizikai földrajz szakká. Harmadéves koromban talajtanra és geomorfológiára szakosodtam.
– Mi indokolta a választását?
– Időközben megkedveltem a geomorfológiát, domborzattant, felszíntant. Ebben nagy szerepe volt dr. Bulla Béla Általános természeti földrajz című könyvének, ami egy kiválóan szerkesztett didaktikus kiadvány. Ebből készültem a geomorfológia-vizsgára. Annyira megszerettem Bulla Béla könyvét, hogy attól kezdve elköteleztem magam a geomorfológia és talajtan mellett. 
– Mi történt az egyetem elvégzése után?
– A Kolozsvári Területrendezési és Talajtani Hivatalhoz kerültem talajtani szakértőnek. Négy hasonló vállalat volt az országban, amelyek 1962-ben megszűntek, és a tartományonként létesítettek hasonló profilú hivatalokba osztották szét a négy központ szakembereit. 12-en választottuk Marosvásárhelyt, én voltam közöttük az egyedüli talajtanos. Nekem kellett az új vállalatnál létrehoznom és megszerveznem a talajtani osztályt. 
– Mi volt a feladata?
– A mezőgazdasági területek, talajok feltérképezése.
– Hol van a legjobb talaj megyénkben?
– Körvélyfája és Gernyeszeg területén a Maros első teraszán, valamint a Kis-Küküllő mentén Sövényfalva és Ádámos között, szintén a folyó első teraszán.
– Miért jók ezek a talajok? 
– Elsősorban a szemcseösszetételük, kötöttségük miatt. Középkötöttek, nem túl agyagosak és nem túl homokosak sem. Jó a víz és a levegő mozgása bennük. A jól szellőző, jó mikrobiológiai élettel ellátott talajoknak nagyon jó a tápanyagfeltáró képességük, és könnyen művelhetőek.
– Gondolom, hogy a talaj minősége ma is nagyon fontos annak, aki jó termést szeretne elérni. Ismerik-e, tudják-e vidékenként, hogy hol mit érdemes termeszteni?
– Vannak évszázados tapasztalatok, de tudni kell azt is, hogy egy-egy falunak 30-40-féle talaja is lehet. A Mezőség déli-délnyugati kopott, kopár lejtői például mezőgazdasági termelésre kevésbé alkalmasak, legfeljebb hüvelyes takarmánynövényt lehetne ott termeszteni, ami jól hasznosítja a meszes, kopár talajokat. Az északi és keletre néző lejtők hosszan elnyúlóak, és fekete, nagyon kötött, agyagos a talajuk. Nemcsak a sárga föld agyagos, a fekete is lehet az. Ahhoz, hogy a növény fel tudja venni a tápanyagot, minél morzsásabb talajra van szüksége.
– Mi volt a feladata a talajtani hivataloknak? Tanácsot adtak a „kollektív gazdaságoknak”?
– Eleinte községenként készítettük a talajtanulmányt és -térképeket, amelyek tartalmazták, hogy bizonyos növényeket hol jobb termeszteni. Hasonlóképpen a talaj javításának lehetőségeit is. Tanácsot adtunk, hogy melyik talajt mikor nem szabad, és mikor a legjobb szántani, hol, mikor kell például mélylazítást végezni, és hol nem. Mindezeket elmondtuk, leírtuk, ami minden téeszhez, állami gazdasághoz eljutott.
– És figyelembe vették?
– Nem mindig, mert parancsra kellett termelni, kampányok voltak. Ebben az időben sokat mérgelődtem, mert értelmetlen utasítások jöttek Bukarestből, én pedig próbáltam a saját belátásom szerint cselekedni, amiből sokszor kellemetlenségeim származtak.
– Jelenleg számíthat-e ilyen tanácsadásra az, aki tudományos szempontok alapján szeretne nagyobb területen gazdálkodni?
– Néhány hivatal működik még, de a felszerelésük nem mindig megfelelő, és a szakemberek száma is kevés.
– Visszaemlékszem, hogy a rendszerváltás után milyen kitörő örömmel vettük birtokunkba nagyszüleink egykori földterületeit, és ma kiderül, hogy képtelenek vagyunk gazdaságosan megdolgozni. Hogyan látta a rendszerváltás után, és hogyan látja ma a mezőgazdaság helyzetét Erdélyben, ahol egyre több a parlagon hagyott terület? 
– Annak idején sokat hadakoztam, hogy hagyják egyben a földeket, a gépeket, a felszerelést, és válasszanak egy szakembert, akiben megbíznak. A szakszerű közös műveléssel és értékesítéssel sokkal többre mentek volna. A korszerű új agrotechnikát nem lehet nadrágszíjparcellákon folytatni, a gépeket nem lehet kihasználni, a vegyszerezést elvégezni, mert egyik keskeny csíkban egyféle növény van, amelynek vegyszerezése árthat a másiknak, s ilyen helyzetben nem lehet korszerűen gazdálkodni. Az eredmény a megműveletlenül maradt területek, amit előbb-utóbb elkótyavetyélnek, s újra kialakul a nagybirtok. A válasz az volt, hogy hagyjam a kommunista prédikációkat, holott, ha nem volna az EU-s támogatás, ma még elkeserítőbb lenne a helyzet. 
– Közismert, hogy a későbbiekben egy új szakma, az oktatás vette át a főszerepet Jakab Sámuel életében. 
– A Gyümölcstermesztő és Kísérleti Állomáson töltött tíz év után, ahol talajjavító főmunkatársként dolgoztam, 1993-as nyugdíjazásomat követően kezdtem el óraadó tanári tevékenységem. Tíz évig a Dimitrie Cantemir Egyetem földrajz-történelem karán tanítottam, 1994-től a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem földrajz, geológia és ökológia szakos hallgatóinak oktattam magyar nyelven a talajföldrajzot, talajtérképezést, talajjavítást.
– Erre az időszakra esik az újabb kihívás, amely a korszerű mezőgazdálkodás egy másik fontos feltételére, a magyar nyelvű szakemberképzésre vonatkozott. 
– Az 1989-es változások után a magyar nyelven végzett agrárszakemberek közül alig maradtak néhányan. A magyar középiskolában érettségizett székelyföldi fiatalok közül kevesen mertek román tannyelvű egyetemre felvételizni. Mivel korszerű mezőgazdaságot elit szakemberek nélkül nem lehet végezni, szükség volt egy olyan csapatra, amely az irányító szerepet vállalja. Hamar világossá vált, hogy az állami oktatás keretében a magyar nyelvű képzés bevezetésére hiába várunk, és az sem ígért biztos jövőt, hogy magyarországi egyetemekre küldjük tanulni a fiatalokat. A Romániai Magyar Gazdák Egyesületének (RMGE) nagyenyedi tanácskozásán vetődött fel, hogy oktatókat hívjunk meg Magyarországról. Ahogy az is, hogy olyan szakembereket kellene képezni, akik kis területen, nem túl költséges befektetéssel hamar megtérülő vállalkozásba foghatnak, és gyors látszata van a munkájuknak. A kertészet ígérkezett a legelérhetőbbnek, ezen belül a zöldség- és dísznövénytermesztés. Székhelyül olyan települést kerestünk, ahol hagyománya volt a gazdasági oktatásnak, így esett a választás Nyárádszeredára.
– A sikertelen próbálkozások után a szavahihető partnert is megtalálták. A budapesti Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem vállalta a kihelyezett tagozat létrehozását.
– Dr. Bálint János dékán Halász Péterné Zelnik Katalint, a KÉE Gyógynövény Tanszékének adjunktusát bízta meg a nyárádszeredai központú erdélyi távoktatás szervezésével, a tanrend kidolgozásával, az oktatás irányításával és a működéséhez szükséges anyagi háttér előteremtésével. Hároméves időtartamú kertészeti üzemmérnök- (főiskolai) képzésnek indult a KÉE (majd jogutódjai, a Szent István Egyetem és a Budapesti Corvinus Egyetem) határon túli kihelyezett levelező tagozata Nyárádszeredában. Az indítványozó RMGE Maros megyei szervezetének oktatási felelőseként rám bízták a szervezéssel és a képzés vezetésével járó feladatokat, amihez csak annyit tennék hozzá, hogy nem volt könnyű itthon szakembereket találni, de végül is sikerült. 
Összesen 23 évfolyam végzett, és az oktatás keretében megfordult 1200 hallgatóból 461-en kaptak oklevelet. A cél az volt, hogy a fiatalokat itthon tartsuk, s ez 437 esetben sikerült is. Mivel az oktatásban való részvétel nem volt korhatárhoz kötve, és péntek déltől vasárnap délig tartott, járhattak olyanok is, akik dolgoztak, családosok voltak. 
– A végzettek közül körülbelül hányan gyakorolják a mesterséget?
– A 2016. február 10-i adatok szerint az ismereteit hasznosítani tudó szakmában 385-en, a végzettek 83,5 százaléka dolgozik. Tanulmányait folytatja 35 (mesterizik, doktorál, a Sapientián oktat). A képzés fenntartásához a támogatást mindvégig magyarországi alapítványoktól, később az oktatási, majd új nevén az Emberi Erőforrások Minisztériumától kaptuk. 
– Milyen volt a színvonal?
– Nagyon vegyes, ezt bizonyítja a nagy lemorzsolódás. 23 évnyi tapasztalat szerint az idősebb hallgatók lényegesen jobban teljesítettek. Ennek két oka volt, egyrészt céltudatosan jöttek, hogy tökéletesítsék magukat a szakmában, új, korszerű módszereket tanuljanak. Határozottan érződött, hogy jobb volt a középiskolai felkészültségük, mint a frissen érettségizetteké, akik úgy gondolták, hogy Szeredában könnyebben oklevélhez juthatnak. Amikor szembesültek a valósággal, abbahagyták, vagy az első téli vizsga idején kiestek. Az utóbbi két-három évben megcsappant az idősebbek száma, akik a javát képezték a hallgatóknak. Ezért, ha nem kényszerítenek, akkor is abba kellett volna hagyni a képzést. 2016 januárjában államvizsgázott az utolsó évfolyam, február 9-én 15-en vették át a diplomájukat Budapesten – mondja nosztalgiával a hangjában Jakab Sámuel, aki a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Kara vezetőségének a felkérésére megszervezte és 2002-ben beindította az okleveles kertészmérnöki szakot az egyetemen is. 
Az alaposan megszerkesztett könyvből és szavaiból is kiderül: örömmel tölti el oktatásszervezői és oktatói munkájának eredménye, amikor a virág- és zöldségpiacon, a gombatenyésztők, borászok között volt tanítványaik munkáját, eredményeit veszi számba, amiről az elmúlt évek nyárádszeredai kiállításain is bárki meggyőződhetett. 
Tudományos munkásságának eredményét hat talajtani szakkönyv jelzi. Nagyon értékes a Füleky Györggyel közösen szerkesztett Környezetvédelem, talaj címet viselő fogalomtár, amely hat nyelven tartalmazza a talajjal kapcsolatos fogalmakat. Társszerzőként is több könyvet jegyzett, öt egyetemi jegyzetet készített, közel száz szakdolgozatot, 250 tudománynépszerűsítő írást közölt.
Dr. Jakab Sámuel 2002-től a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja. Munkásságát 2015-ben a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével értékelte a köztársasági elnök. Megkapta a Budapesti Corvinus Egyetem Kertészettudományi Karának legmagasabb elismerését, a Pro Facultate Horticulturae kitüntetést, a Szent István Egyetem Kertészettudományi Karának emléklapját és a címzetes egyetemi docens címet, a Gróf Mikó Imre-emlékérmet az EME megalakulásának 150. évfordulója alkalmából, a Nyárádmentéért érdemelismerést, 2000-ben Szásznádas község díszpolgárává avatták. 
– Hobbikertje volt-e Jakab Sámuelnek, ahol az elméletet a gyakorlatban is kipróbálhatta volna? – kérdezem befejezésképpen. 
– Nem, soha. Éva, a feleségem vágyott rá – mondja, amire érkezik is a biológia-földrajz szakos tanárnő válasza: amikor kertet szeretett volna, anyagilag nem volt rá lehetőségük, amikor már megengedhették volna, akkor a férje nem ért rá a sok munka mellett a kerttel is foglalkozni. Kérdésemre hozzáteszi, hogykét fiuk közül az egyik informatikusként környezetvédelemmel foglalkozik, a másik építőmérnök. 
BODOLAI GYÖNGYI Népújság (Marosvásárhely)

500 éves a reformáció A magyar unitárius egyház
Az unitarizmus a reformáció radikális ágaként alakult ki Erdélyben. Reformátora és egyházalapítója Dávid Ferenc, aki nyugati tanulmányútjairól hazatérve kiváló elméjével, teológiai és egyházszervezési felkészültségével az erdélyi reformáció szolgálatába szegődött. Reformátori tevékenysége beilleszkedik az erdélyi reformáció fejlődéstörténetébe. Erdélyben először a lutheri reformáció vert gyökeret az 1540-es években, melyhez a szász közösség csatlakozott. 1557-ben Dávid Ferencet a magyar lutheránusok püspökévé választották. Az 1550-es évek végén a lutherinél radikálisabb helvét – sacramentarius – reformáció jelentkezett, a magyarság többsége a hitújulásnak ezt a formáját fogadta el. Ennek lett püspöke 1564-ben Dávid Ferenc. Az új vallási helyzetet fejezte ki az 1557. és 1564. évi tordai országgyűlés, midőn a reformáció lutheri és helvét irányát bevett vallásnak nyilvánította és követőinek szabad vallásgyakorlatot biztosított. Dávid Ferenc dogma- és egyházkritikájában a „semper reformada” – az állandó reformáció – elvét hirdette. A hitújítást nem tekintette befejezettnek a lutheri és helvét iránnyal, az általuk elért reformokat elégtelennek tartotta. A reformációt kívánta folytatni, midőn a Biblia alapján, az értelem segítségével vizsgálta a keresztény vallás dogmáit és tanításait. Ezekből csak azokat tartotta meg, amelyeknek bibliai alapjuk van, és az értelem által elfogadhatók, így a lényegében és személyében egy Isten lesz reformációjának alapállása és ismertetője. Dávid Ferenc tevékenységét a kolozsvári szószéken, hitvitákon, a gyulafehérvári fejedelmi udvarban és kiadványai útján fejtette ki. Nevéhez fűződik az 1568. évi híres erdélyi országgyűlési határozat előkészítése, amely a világon először addig sehol nem ismert mértékben foglalta törvénybe a lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jogot, pontosabban fogalmazva, a gyülekezetek számára a szabad lelkészválasztást. Az 1568. január 6-13. között, Tordán tartott országgyűlés vallásügyi határozata: „Urunk őfelsége miképpen ennek előtte való gyűlésibe országával közönséggel az religio dolgáról végezött, azonképpen mostan és ez jelen való gyűlésébe azont erősíti, tudniillik, hogy midőn helyökön a prédikátorok az evangéliumot prédikálják, hirdessék, kiki az ő értelme szerint, és az község ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kényszerítéssel ne kényszerítse az ü lelke azon meg nem nyugodván, de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő néki tetszik. Ezért penig senki az superintendensök közül, se egyebek az prédikátorokat meg ne bánthassa, ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől, az elébbi constitutiók szerént, és nem engedtetik ezt senkinek, hogy senki fogsággal, avagy helyéből való priválással fenyögessön az tanításáért, mert a hit Istennek ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás Istennek igéje által vagyon.” Mindez az egyetlen erdélyi alapítású magyar történelmi egyház állami elismeréséhez vezetett, ugyanakkor e törvénynek köszönhetően Erdély a korabeli vallásszabadság és felekezeti türelem földjévé vált, menedéket nyújtva az akkori Európa türelmetlenebb országaiból eretnekség vádjával elüldözötteknek is. A türelem hirdetése és gyakorlása azóta is kulcsfontosságú az unitáriusok számára. Az erdélyi ellenreformáció hajnalán az országgyűlés Dávid Ferencet hitújítás vádjával elítélte, és meghatározatlan idejű várfogságra ítélte. 1579 novemberében a dévai várbörtönben halt meg. Az 1570-es évek elejére Erdély legtöbb magyarok lakta falujában és városában otthonra talált az unitárius vallás. Az új hit Magyarországra is kisugárzott, nevezetesen az Alföldre, a Partiumra és Baranyára. Az erdélyi protestáns egyházszervezeti formát átvéve kormányzatunk zsinat-konzisztóriumi jellegű, ami azt jelenti, hogy az egyház kormányzása az 1579-ben megszervezett s 24 tagból álló consistorium feladata volt, élén a püspökkel. A Radecky Bálint püspök és munkatársai által 1626-ban összeállított első Egyházi rendtartás (Disciplina Ecclesiastica) szerint már intézményes formát öltött a Sancta Synodus Generalis, vagyis a Zsinat és a Generale Consistorium, azaz a Főtanács. A 18. század első felében ebből alakult ki az unitárius egyház mai központjának a csírája. Ez a központ az egész egyház ügyeinek az intézésével foglalkozik mind a mai napig, és élén egy vezető testület áll, amelynek Egyházi Képviselő Tanács a neve. Az ellenreformáció súlyos csapást mért a protestáns felekezetekre, különösen az unitárius egyházra. A kolozsvári unitárius egyházközség például elvesztette templomát (1716), iskoláját (1718) és más természetű javait. Mindez arra indította az unitárius főurakat, hogy az egyház jövőjének a biztosítása érdekében éppen ezt az egyházközséget erősítsék meg. Mivel a kolozsvári városi tanácsban az unitáriusok háttérbe szorultak, a kolozsvári unitárius egyházközség vette át az iskolai nevelés szellemi és anyagi támogatását. Amint már említettük, kulcsfontosságú volt ennek az egyházközségnek a megerősítése. Az unitárius főurak 1718-ban felhívást bocsátottak ki, amelyben adakozásra szólították fel az egyház híveit. Ennek a lépésnek egyházszervezeti jelentősége is volt: korábban az egyház kormányzásában a világiak nem vettek részt, ettől kezdve azonban az esperesek mellé világi felügyelő gondnokokat, a püspök mellé pedig két világi főgondnokot választottak. Ezzel az egyház belső szervezete megerősödött, és a kor viszonyainak megfelelően alakult. Mindennek ellenére a rekatolizáció következtében az unitárius egyházközségek és a hívek száma tovább csökkent. Ezek a támadások az egyház befelé fordulását eredményezték. A papság és a tanítók szorosabbra fűzték híveikkel a kapcsolatot, és a lelkigondozás korábban példátlan módon megerősödött. Az egyház továbbra is fenntartotta és táplálta a művelődési igényét. Ezt igazolja például az iskolák fejlesztése és a tehetséges ifjaknak továbbra is külföldi egyetemekre küldése. II. József uralkodása és az 1781- ben kiadott türelmi rendelet következtében egyházunk történetében a megújulás és a fejlődés korszaka kezdődött el. A cenzúra enyhülésével, 150 éves kényszerhallgatás után, 1778-ban végre megjelenhetett az első unitárius könyv Szentábrahámi Mihály: Summa Universae Theologiae Christianae Secundum Unitarius címmel. A hívek áldozatkészségéből mintegy 50 templom és iskola épült. A nagy építkezések mozgatója Lázár István püspök és Petrichevich Horváth Ferenc főgondnok volt. A kolozsvári főiskola mellett a 16. században alakult iskolák közül csak a tordai középfokú iskola és torockói partikula maradt fenn. Az egyház ama régi törekvése, hogy a Székelyföldön is létesítsenek középfokú iskolát, 1793-ban valósult meg, amikor a Homoródalmáson tartott zsinat elhatározta egy középfokú iskola felállítását Székelykeresztúron. A tordai és székelykeresztúri iskolák tehetséges tanulói Kolozsváron folytatták tanulmányaikat. Népiskola minden egyházközségben működött. Az 1785. évi Főtanács elrendelte, hogy minden egyházközségben keblitanácsot, azaz presbitériumot szervezzenek. Ez a világiakból álló testület a gyülekezet vezető és igazgató szerve lett. A 19. század elején egyre sürgetőbbé vált az oktatás megreformálása is. A tanügyi reformok Brassai Sámuel nevéhez fűződnek. Reformtervezetét az 1841-ben Korondon tartott zsinat elfogadta. Ennek értelmében az oktatás addigi latin nyelve helyett a magyart vezette be, az osztályrendszert a szakrendszerrel cserélték fel. Ezzel párhuzamosan felállították a nevelésügyi bizottságot is, amely szerv mind a mai napig működik. Ekkor kezdődik el az önálló intézményes lelkészképzés megszervezése is. 1845-ben a Főtanács elrendelte kétéves teológiai tanfolyam bevezetését azok számára, akik lelkészi pályára készülnek. Kriza János vezetésével 1847-ben indult a teológiai tanfolyam, amely a főiskola keretében a filozófiai kurzus elvégzése után következett. 1859-ben a kétéves teológiai tanfolyam időtartama három év lett. Egyházunk történetében fontos mozzanat volt az angol unitáriusokkal való kapcsolat felvétele 1821-ben, amely levelezéssel kezdődött, majd a kölcsönös látogatások megerősítették. Erre az időszakra tehető az amerikai unitáriusokkal való kapcsolatfelvétel is, amelyet Bölöni Farkas Sándor kezdeményezett 1831-ben, amikor az „új világban” járt. Európa történetében a 19. század eleje a forradalmak ideje. A magyar szabadságharc vívmányai közé sorolhatjuk a vallásügy korszerű rendezését és ezen belül az unitárius vallás törvényessé nyilvánítását Magyarországon. Ez a jog addig csak az erdélyi unitáriusokra korlátozódott. A szabadságharc leverését követően 12 évig tartó küzdelem kezdődött az abszolutizmussal szemben. AranyosrákosiSzékely Sándor püspök halála után, 1852-től a bécsi kormány kilenc évig nem engedte meg a püspökválasztó zsinat összehívását. Az egyház vezetését akkor Káli Nagy Elek főgondnok, Székely Mózes főjegyző-püspökhelyettes, Mikó Lőrincz főiskolai jogtanár és Fejér Márton ügyvéd vette át. Az abszolutizmus hanyatlását kihasználva az unitárius egyház 1861-ben Tordára püspökválasztó zsinatot hívott össze, amelyen Kriza Jánost választották meg főpásztornak. A kiegyezést követően hat évtizednyi szabad korszak következett egyházunkra, melyben az állam és az egyház közötti viszony megerősödött és egyházunk állami támogatást kapott. Kedvező körülmények között indulhatott meg az alkotómunka. 1861-ben Nagy Lajos tanár kezdeményezésére teológiai folyóiratot alapítottunk Keresztény Magvető címmel, amely az első ilyen jellegű vállalkozás volt Erdélyben. Azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal a mai napig megjelenik a folyóirat. Egyházunk 1868-ban ünnepelte fennállásának 300. évfordulóját, és ez volt az első alkalom, hogy megemlékeztek az 1568-as tordai országgyűlésről és Dávid Ferenc egyházalapítóról. 1876-ban, Kriza halála után Ferencz Józsefet választották püspöknek. Az ő élete és munkássága összefonódott az egyház háromnegyed százados történetével. Püspöksége idején és közreműködésével alkották meg 1899, 1902 és 1904-ben az egyház zsinatpresbiteri rendszerű új szervezeti szabályzatát, és alakult át az egyházközségeiben és hívei adakozásából élő decentralizált egyházunk erős központi egyházzá. Ez az időszak kedvezett az unitárius eszmék szabad terjedésének. Ennek eredményeképpen több egyházközség alakult, főleg városon, Brassóban, Székelyudvarhelyen, Fogarason, Petrozsényban, Lupényban, Sepsiszentgyörgyön, Segesváron, Nagyenyeden. A budapesti egyházközség mellett más Királyhágón túli területeken is szerveződtek egyházközségek: Hódmező- vásárhelyen, Orosházán, Füzesgyarmaton, Dévaványán, Polgárdiban, Mezőberényben. Ezekből az egyházközségekből 1902-ben megalakult a Duna-Tiszamenti egyházkör.
Bálint Benczédi Ferenc püspök
(Folytatása következik)
Népújság (Marosvásárhely)

Hagyományos családmodell a színpadon
Hagyományos értékeket képviseltek a Homoród menti családos népdalvetélkedőn résztvevők, akik településük viseletében régi, eredeti dalokat énekeltek. A tizenkilencedik alkalommal megrendezett eseménynek a Hargita megyei Szentegyháza adott otthont a hétvégén.
Közös balladaénekléssel kezdődött szombaton a szentegyházi Gábor Áron Művelődési Házban a tizenkilencedik alkalommal megrendezett Homoród menti családos népdalvetélkedő. A versenyen a négy nemzedéket képviselő csoportok régi, településükre jellemző, eredeti népdalokat mutattak be, a bírák figyelembe vették a hiteles családi összképet – férj, feleség, gyerekek (minden korosztályból) –, illetve a népviseletet is. A megmérettetés fő célja, hogy a generációk hallják egymást énekelni, de az is lényeges, hogy a közösségek megtanulják különválasztani a nótát a népdaltól.
„A népdalvetélkedők hosszú ideje az iskolákba szorulnak, kizárólag gyerekek vesznek részt rajtuk. Ez a verseny azonban egészen másról szól, lehetőséget ad arra, hogy a Homoród menti népdalokat közösen felelevenítsük”– részletezte Haáz Sándor szervező, a Szentegyházi Gyermekfilharmónia vezetője. Hozzátette, a vetélkedő sajátossága, hogy generációkat „összekeverve” mutatkozzanak be a települések – ennek így olyan jellege lesz a színpadon, mint amilyen a családi tűzhelyé volt száz évvel ezelőtt.
A szervezők ezt a korszakot szeretnék feléleszteni a színpadon. Nyolc Homoród menti falu – Szentkeresztbánya, Homoródremete, Kápolnásfalu, Lövéte, Homoródalmás, Szentegyházasfalu, Homoródszentmárton, illetve Homoródszentpál – valamint három más vidék –, Békéscsaba, Pusztina és Madéfalva – csoportjai szálltak versenybe. A fellépés sorrendjét sorshúzás döntötte el, egy produkció legtöbb félórás lehetett. A legfiatalabb résztvevő másfél éves, a legidősebb a kilencvenhárom éves kápolnási Lőrincz Gábor volt.
A korábbi évekhez hasonlóan ezúttal is négy korcsoportban versenyeztek, így a 7–12, a 12–20, a 20–60 és a 60–100 év közöttiek mutathatták meg tudásukat a szakmai zsűrinek, amelyet Szalay Zoltán néprajzkutató, Györfi Erzsébet népdalénekes és Török Viola rendező alkotott. Minden versenyző egy általa választott és egy, a bírák által kért éneket adott elő. „Tavaly tizenketten jöttünk el, most pedig huszonhatan, ami nem kis dolog, figyelembe véve, hogy egyre nehezebb összegyűjteni a résztvevőket: mindenki elfoglalt, nehéz megfelelő időpontot találni a próbákhoz” – mesélte Sorbán Enikő népdalénekes, az almási csoport irányítója.
Dósa Ildikó
Krónika (Kolozsvár)

Regélt a Bekecsalja
Kisiskolások regemondó versenyének volt a házigazdája március 11-én Nyárádmagyarós község.
Nyárádmagyarós és Székelybere községek tanítói közössége munkáját dicsérte a szépen feldíszített, népi ruhába „öltöztetett” selyei kultúrotthon, amely 39 kis regemondót, azok szüleit és felkészítő tanítóit fogadta, látta vendégül a harmadik osztályos diákok regemondó versenyének megyei szakaszán. A vendégeket Ozsváth István alpolgármester, majd Iszlai Tünde Andrea községi igazgatónő üdvözölte, azokat, akik fontosnak tartják a múlt felidézését, tiszteletét, a hagyományok életben tartását. A rege bűvös szó, amelynek üzenete az, hogy Isten teremtése örök, a rege nyelvünk, történelmünk, hagyományaink része, kincse. „Őseink vagyona, múltja, öröme, bánata, szenvedése, kivirágzása, nemzeti büszkesége, halálmegvető félelme, gyászos napjainak megszámlálhatatlansága, s valamennyi csokorba kötve, melynek neve legenda, monda, rege.”
Ahol minden történelem
A selyei színpadon fonóba vonultak a gyerekek, ahol Bekecs alatti mondákkal, népdalokkal, táncokkal ismerkedhettek, majd mindenki mesélni kezdett: Attila királytól Szent Lászlóig, a honszerző Árpádtól a szabadságszerző Rákócziig elevenedtek meg a regék, mondák, ott „vonult” Mátyás király szegény embere, csillagásza és cinkotai kántora, a várépítő és forrásfakasztó tündér, Rapsóné várától Csala tornyáig barangolhattunk képzeletünkben a Székelyföldön, hegyeken-völgyeken tündérek lebegtek, majd alig némult el Lehel kürtje, a tündérek felsorakoztak a nyárádszentimrei Paladomb alatt, hogy elűzzék a falura törő lidérceket, majd tatárok verekedtek Almástól Vargyasig, de a Gyilkos-tótól a Medve-tóig is mindent legendák, regék fűznek egybe, és Bodrog is csak akkor lehetett boldog kedvese, Tisza mellett, ha legyőzhette a púpos óriást. Aki pedig mindezt elmesélte, mellére vagy kalapjára selyei bokrétát kapott, mellé dicséretet a zsűritől, amelynek tagjai voltak Fejes Réka, a Maros megyei magyar tanítók szaktanfelügyelője, Bárdosi Ilona ny. tanítónő, a verseny megálmodója, védnöke, Hátsek Kinga csíkszeredai tanítónő, Sajgó Melinda és Simon György marosvásárhelyi magyar szakos tanárok.
Simon György szerint „leckét kaptunk”, Fejes Réka magát a rendezvényt egy élő regének tartja, míg Iszlai Tünde igazgató szerint „elődeink nagy tetteinek felelevenítése által erősödtünk hitben, ember- és hazaszeretetben”. Bárdosi Ilona szerint az anyanyelv ünnepe volt a vetélkedő, de bármennyire is sikeres volt, még mindig sok a tennivaló: a gyerekeket úgy kell kézen fogni, hogy le ne térhessenek az anyanyelv útjáról, de fel kell keresni mondáink helyszíneit is, újra kell tanulni régi szavainkat, történeteinket, dalainkat, mert „amíg nem ismerjük történelmünket, nem vagyunk azok, akiknek lennünk kellene”.
Következik az országos döntő
A zsűri döntése értelmében a marosvásárhelyi Fülöp Ábel, Mihály Róbert, Lengyel Dániel, a szászrégeni Újfalusi Boglárka, az ákosfalvi Nagy Szabolcs Botond, a marosvécsi Tóth Pál Előd és a nyárádszeredai Siklódi Réka dicséretben részesültek, a dobogóra a backamadarasi Fejér Johanna (3. díj, tanítónő Kőműves Edit), a vásárhelyi Nagy Izabella (2. díj, tanítónő Szatmári Zsuzsánna) és az erdőszentgyörgyi Nagy Paula Ibolya (1. díj) került. A legjobb regélőnek bizonyuló kisdiák tanítónője kérdésünkre elárulta: nagyon örülnek a díjnak, és úgy érzik, megérdemelten kapták. Tanítványa egyszerű családból származó, de nagylelkű, mindig mosolygó, derűs kislány, aki megértette a követelményeket, így nem jelentett nehézséget a megyei szakaszra való felkészülés, de az országos megmértettetés előtt még dolgozniuk kell egy picit – mondta el Kovrig Ildikó. Paula is nagyon örült az eredménynek, hisz nem számított rá, sok munkával járt a felkészülés, de úgy érzi, megérte.
*
A regemondó vetélkedő országos szakaszára április 7–8-án kerül sor a marosvásárhelyi Ariel színházban. A megnyitóünnepséget 7-én, pénteken 19 órai kezdettel tartják. A tulajdonképpeni verseny 8-án, szombaton 9 órakor kezdődik, a záróünnepségre 16.30-tól kerül sor.
GLIGOR RÓBERT LÁSZLÓ
Népújság (Marosvásárhely)

Sepsiszentgyörgyön tájékozódott a román képviselőház magyarokkal foglalkozó albizottsága
Sepsiszentgyörgyön tartotta szerdán kihelyezett ülését a román képviselőház emberi jogi, nemzeti kisebbségi és egyházügyi bizottságán belül működő, a romániai magyarság ügyeivel foglalkozó albizottsága, amely alaposan tájékozódott a helyi problémákról.
Az albizottság tagjai a székelyföldi megyék tanácselnökeivel, valamint magyar civil szervezetek képviselőivel folytatott párbeszéd során ismerkedtek a székelyföldi magyar közösség problémáival.
A szerda esti sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatón Kulcsár Terza József albizottsági elnök elmondta: a testület tagjai alapos tájékoztatást kaptak a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium működésének az ellehetetlenítéséről, amelyet a magyar közösség egyik legégetőbb kérdésének nevezett, terítékre került ugyanakkor a székely zászló üldözése és a székelyföldi autonómiatörekvések kérdése is. Kulcsár Terza József elmondta: a látogatás részleteiről jelentés készül a román parlament számára.
Mihaita Virza kormánypárti képviselő a sajtótájékoztatón a párbeszéd fontosságát hangsúlyozta. Daniel Vasile, a roma közösség képviselője elmondta, mind a magyar albizottságnak, mind az általa vezetett roma albizottságnak az a célja, hogy a bukaresti törvényhozás elé vigye a kisebbségek ügyeit.
Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke kijelentette: Székelyföldön a magyar közösségi ügyekben hozott bírósági ítéletek lassan egy "törvény fölötti törvényt" rajzolnak ki. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) politikusa ugyanakkor pozitív példaként említette a román-magyar együttélés kódexét, amelynek a kidolgozásáról Hargita megye önkormányzata határozott.
Tamás Sándor, a Kovászna megyei önkormányzat elnöke kijelentette: Székelyföldön nap mind nap érzékelhető, hogy a román állam kettős mércét alkalmaz a magyar közösséggel szemben. Hozzátette: az RMDSZ a kettős nyelvhasználatot szeretné bevezetni a régióban a magyar nyelv regionális hivatalos nyelvvé való minősítése által. Az öttagú albizottságból egyébként a Magyar Polgári Pártot (MPP) képviselő Kulcsár Terza József elnök mellett a Szociáldemokrata Párt (PSD) képviselője, Mihaita Virza, valamint a roma kisebbség képviselője, Daniel Vasile vett részt a látogatáson. A testület tagjait csütörtökön fogadja Sebastian Cucu, Kovászna megye prefektusa, majd Csíkszeredában és Homoródalmáson folytatják a tájékozódást. Utóbbi helyszín azért fontos, mert a székelyföldi faluban roma-magyar konfliktus alakult ki, és a képviselőházi emberjogi bizottságon belüli roma és magyar albizottságok a roma és a magyar képviselők kölcsönös támogatásával alakulhattak meg. Gazda Árpád / MTI

Sepsiszentgyörgyön járt a román képviselőház magyarokkal foglalkozó albizottsága
Az albizottság tagjai a székelyföldi megyék tanácselnökeivel, valamint magyar civil szervezetek képviselőivel folytatott párbeszéd során ismerkedtek a székelyföldi magyar közösség problémáival.
A szerda esti sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatón Kulcsár Terza József albizottsági elnök elmondta: a testület tagjai alapos tájékoztatást kaptak a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium működésének az ellehetetlenítéséről, amelyet a magyar közösség egyik legégetőbb kérdésének nevezett, terítékre került ugyanakkor a székely zászló üldözése és a székelyföldi autonómiatörekvések kérdése is. Kulcsár Terza József elmondta: a látogatás részleteiről jelentés készül a román parlament számára.
Mihaita Virza kormánypárti képviselő a sajtótájékoztatón a párbeszéd fontosságát hangsúlyozta. Daniel Vasile, a roma közösség képviselője elmondta, mind a magyar albizottságnak, mind az általa vezetett roma albizottságnak az a célja, hogy a bukaresti törvényhozás elé vigye a kisebbségek ügyeit.
Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke kijelentette: Székelyföldön a magyar közösségi ügyekben hozott bírósági ítéletek lassan egy „törvény fölötti törvényt" rajzolnak ki. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) politikusa ugyanakkor pozitív példaként említette a román-magyar együttélés kódexét, amelynek a kidolgozásáról Hargita megye önkormányzata határozott.
Tamás Sándor, a Kovászna megyei önkormányzat elnöke kijelentette: Székelyföldön nap mind nap érzékelhető, hogy a román állam kettős mércét alkalmaz a magyar közösséggel szemben. Hozzátette: az RMDSZ a kettős nyelvhasználatot szeretné bevezetni a régióban a magyar nyelv regionális hivatalos nyelvvé való minősítése által.
Az öttagú albizottságból egyébként a Magyar Polgári Pártot (MPP) képviselő Kulcsár Terza József elnök mellett a Szociáldemokrata Párt (PSD) képviselője, Mihaita Virza, valamint a cigány kisebbség képviselője, Daniel Vasile vett részt a látogatáson. A testület tagjait csütörtökön fogadja Sebastian Cucu, Kovászna megye prefektusa, majd Csíkszeredában és Homoródalmáson folytatják a tájékozódást. Utóbbi helyszín azért fontos, mert a székelyföldi faluban cigány-magyar konfliktus alakult ki, és a képviselőházi emberjogi bizottságon belüli cigány és magyar albizottságok a cigány és a magyar képviselők kölcsönös támogatásával alakulhattak meg.
MTI; itthon.ma/erdelyorszag

Lecsendesedtek az indulatok Homoródalmáson, elkerülnék az újabb konfliktust
Csend van Homoródalmáson. Tikosi László polgármester szerint a május 19-i incidens óta nem voltak újabb gondok a községben, ahol az elmúlt héten két megbeszélést is tartottak a kialakult feszültségek megoldása érdekében. A küldöttség roma-párti parlamenti képviselője ígéretet tett arra, hogy a romák integrációját segítő csoportot küldenek a településre.
Még folyamatban van a május 19-én történt homoródalmási összetűzés és gyújtogatás rendőrségi kivizsgálása. A faluban harminc napra megerősítették a rendőrségi, csendőrségi jelenlétet, azt követően döntenek arról, hogy szükséges-e az intézkedés meghosszabbítása. Az eset óta nem voltak problémák, internetnikai konfliktus pedig nincs és nem is volt Homoródalmáson, csak a közösség egyes tagjaival volt gond – mondta el Tikosi László. A település polgármestere az elmúlt héten megbeszélést hívott össze a korábbi incidens miatt, de a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányság is találkozót szervezett Homoródalmáson.
Megszúrt egy homoródalmási fiatalt egy helybéli pásztor, akit a fiatal férfi másodmagával azért kért számon, mert az ő területén engedély nélkül legeltette marháit – így kezdődik a történet, amely ismét felkorbácsolta az indulatokat Homoródalmáson.
Ezt megelőzően a romákkal kapcsolatos Hargita megyében történt összetűzések okairól a megyeközpontban tartottak kerekasztal-beszélgetést, amelyen részt vett többek közt Daniel Vasile, a Pro Europa Roma Párt parlamenti képviselője – aki egyben a roma kisebbség jogait védő parlamenti albizottság elnöke –, a megyei romaszövetség elnöke, Joni Géza, valamint Incze Csongor, a megyei közrendvédelmi hatóság elnöke is. A csíkszeredai megbeszélés után a küldöttség Homoródalmásra is ellátogatott, ahol a helyi önkormányzat, valamint a romaközösség képviselőinek részvételével tartottak megbeszélést. Ezen a roma párt parlamenti képviselője megígérte, hogy külső segítséget, a romák integrációját segítő csoportot küldenek a településre. A programhoz szükséges pénzeket pályázásokkal próbálják előteremteni – tájékoztatott Tikosi László. Az egyeztetésen egyébként jelen volt a május 19-ikei incidens egyik résztvevője, a roma pásztor is. A két fiatal – az összetűzés másik két érintettje – hatósági felügyelet alatt áll, így ők nem mehettek el a megbeszélésre. A másik homoródalmási találkozón a megyei, a szentegyházi és a helyi rendőrség, a helyi önkormányzat és a lakosság képviselői tárgyaltak a történtekről és annak okairól. Mindegy, hogy ki milyen nemzetiségű, a lényeg az, hogy többé nem szabad büntetlenül hagyni a törvénytelen cselekedeteket. Az etnikumától függetlenül meg kell keresni a tettest és meg kell büntetni, mert az egész feszültség oka ide vezethető vissza – summázta a megbeszéléseken elhangzottakat a polgármester.
Széchely István Székelyhon.ro

Idén is megemlékeznek Márton Áronról a szülőfalujában
Konferencia és szentmise augusztus 26-án Csíkszentdomokoson
A csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum és a Márton Áron Egyesület Csíkszentdomokosért szervezésében hatodik alkalommal tartják meg augusztus 26-án (a püspök születésnapjához legközelebb eső hétvégén) a Márton Áron tiszteletére rendezett megemlékezést és konferenciát. A program szombat de. 10 órakor a plébániatemplomban szentmisével kezdődik, amelynek főcelebránsa és ünnepi szónoka Jakubinyi György érsek. A konferencia résztvevőit háromnegyed 12-kor a csíkszentdomokosi művelődési házban köszöntik. Előadást tart Seres Attila budapesti történész (Márton Áron lengyel tükörben), Benkő Levente kolozsvári történész, újságíró (Szemelvények a Márton Áron elleni sajtóhadjáratból, 1948–1949); Oláh Sándor Homoródalmáson élő társadalomkutató (Az erdélyi magyar egyházak a kommunista hatalom társadalomátalakítási kísérletében, 1949-1952); Nagy Mihály Zoltán nagyváradi történész (Márton Áron dilemmái a börtönből való szabadulás után), Virt László magyarországi szociológus, hittanár (A két Áron. Párhuzamok (és kereszteződések) Márton Áron és Tamási Áron életében, gondolkodásában); a Rómából érkező Kovács Gergely posztulátor (Új fejlemények Áron püspök boldoggá avatási eljárásában). A konferencia a háromnegyed négytől kezdődő filmvetítéssel zárul. Először láthatja a közönség Zágoni Balázs rendező A püspök reggelije címűdokumentumfilmjét (operatőr-vágó: Tóth Orsolya).
Az augusztus 26-án tartandó rendezvényről Lázár Csillát, a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum igazgatóját kérdeztük, aki elmondta: örülnek, hogy az elkezdett hagyományt életben tudják tartani, sőt folyamatosan fejleszteni, bővíteni, új elemekkel gazdagítani is tudják. Az idei programból kiemelte, hogy először kapcsolódik be Oláh Sándor kutató, aki antropológiai szempontokat hoz a konferenciára, s mivel a kollektivizálás történetét kutatja, ezúttal az egyház helyzetét mutatja be a tanúkkal készített interjúk alapján. Seres Attila budapesti történész ezúttal Varsóból hoz egészen friss kutatásain alapuló, még nem hallott, nem publikált adatokat Márton Áronról lengyel szemszögből. A múzeum igazgatója és a rendezvény főszervezője Zágoni Balázs filmjét emelte még ki a programból, amely egy hosszabb idő alatt elkészült dokumentumfilm és A püspök reggelije címet, Márton Áron első ötven éve alcímet kapta. A dokumentumfilm Márton Áron gyermek- és ifjúkoráról, első világháborús élményeiről, és pályaválasztás körüli belső küzdelmeiről, lelki vívódásairól mesél családtagok, szemtanúk, közeli munkatársak, történészek tolmácsolásában. A film érdekessége, hogy arról a periódusról is szót ejt, amiről általában kevesebbet szoktak beszélni: hogyan készült, hogyan készítették Márton Áront a püspöki pályára? Lázár Csilla kiemelte, hogy a film alkotói eddig nem látott archív felvételeket kerestek és találtak Márton Áronról, így a film a gazdag fényképanyag mellett ezeket is bemutatja. A rendező és a szervzők szeretnék, ha a film után a látottakról beszélgetnének a résztvevőkkel.
A megemlékezés támogatói: Bethlen Gábor Alap, Budapest; Csíkszentdomokos önkormányzata; Hargita Megyei Kulturális Központ – Hargita Megyei Tanáca; Felcsík Kistérségi Társulás. Médiapartnerek: Mária Rádió Erdély, Vasárnap katolikus hetilap, Keresztény Szó.
Bodó Márta / romkat.ro

Hans Hedrich: Miért és hogyan kell beszélnünk a románok székelyföldi bevándorlásáról?
Székelyföldön, Erdélyben, Európa délkeleti részén a népességek időbeli „sokirányú” vándorlása nyilvánvaló jelenség és a társadalmat meghatározó elem, de a közbeszédben tabusítják, vagy visszaélnek vele. Ahogy a székelyek is vándorként érkeztek néhány évszázaddal ezelőtt a később róluk elnevezett térségbe, ugyanúgy románok is vándoroltak oda főleg a XVI–XVII. század után Moldvából, Munténiából és Erdély más térségeiből.
Nem utolsósorban közismert a székelyek múltbéli Moldvába vándorlása (a Bákó megyei „csángó” térségbe) már a XIII. századtól kezdve, de főleg a XVIII. században, amihez még a Munténiába, illetve Bukarestbe vándorlás is társul. A XX. századba ugorva újabb Székelyföldről kiinduló és oda irányuló – ezúttal az állam által ideológiai okokból irányított – vándorlások tanúi vagyunk. Az utóbbi években megtapasztalhattuk a székelyek magyarországi irányú ki-, illetve egyes moldvai/munténiai román köztisztviselők bevándorlását is. Ami kiegészül számos csángó Olaszországba való kivándorlásával, de egyesek akár… Ugandáig is eljutottak római katolikus térítőként.
Miközben a román nacionalista történetírás visszaélt a magyarok Erdélybe vándorlásával, hogy történelmileg delegitimálja ezt az etnikai csoportot, a román kollektív tudatban elültették az „ezeken a tájakon” megvalósult „ezredéves etnikai kontinuitás” ideológiáját, kvázi teljesen semmibe véve az e térségbe történt múltbéli román bevándorlás jelenségét. Paradoxon: a legnagyobb Erdélybe irányuló román migrációs hullámra éppen abban az időszakban került sor, amikor állami dogma volt a „kontinuitás” elmélete – a szocialista iparosítás éveiben, vagyis nagyjából az 1960 és 1989 közötti években. Az olyan városok, mint Marosvásárhely, Sepsiszentgyögy, Csíkszereda szintén érintettek voltak ebben a nagyszabású jelenségben. A valóság disszonáns percepciója – az erdélyi/székelyföldi román kontinuitás dogmája vs a migráció/betelepítés valóságával – 1989 után is megmaradt, többek között az egyik jelentős romániai egyház bevonásával.
A forradalom után a magyar közösségnek azokkal az erőfeszítéseivel párhuzamosan, amelyek célja specifikus politikai, közigazgatási és nyelvi jogok meg(vissza)szerzése, az európai és nemzetközi tendenciákkal és szerződésekkel összhangban számos román véleményvezérnél a nemzetikommunista időszak diskurzusainak és gyakorlatainak… „kontinuitása” tapasztalható a történelmi áldozati szerepben tetszelgés és az etnocentrikus – általában kimondottan magyarellenes – expanzionizmus egyfajta keverékeként. Példaként említem a TVR (román közszolgálati televízió – E-RS) marosvásárhelyi regionális stúdiójának 2016-os, áldozati szerepet építő és misztifikáló, valamint pszeudomegbékéléses riportját arról, hogy a magyar hatóságok 1940-ben lebontottak egy ortodox templomot, amelyet az 1934–1937-es időszakban építettek az egyik magyar többségű településen Bukarest egyes székely térségekre vonatkozó betelepítési/(vissza)románosítási politikája jegyében.
Az olyan történelmi események és fejlemények teljes összetettségükben történő bemutatása, mint amilyen a románok XVI–XVIII. századi székelyföldi migrációjának és akulturalizációjának történelmi jelensége, jelentősen hozzájárulhat a jelenlegi helyzet kedvező irányú megváltozásához. Szomorú, hogy e téren nem kevesebb mint 20 (!) évet vesztegettek el, amióta érvényben vannak azok a Románia (és Magyarország) által aláírt nemzetközi és kétoldalú szerződések, amelyek értelmében a „többségi” iskolákban is oktatni kell a nemzeti kisebbségek történelmét, valamint a kölcsönös megismerés és tisztelet szellemében kell nevelni a lakosságot. Ha az állam és a média teljesítette volna kötelességét, akkor az erdélyi történelmi közösségek együttélése – mindenki megelégedésére – ma jobb lenne. Így most abban a (kellemetlen?) helyzetben találom magam, hogy nagyon kis léptékben kell megpróbálkoznom azzal, amit a közhatóságok/oktatási intézmények nagy léptékben tehettek volna meg vagy KELLETT volna megtenniük: elmagyarázhatták volna a közösségüknek, hogy a román/ortodox/görögkatolikus kultúra székelyföldi történelmi jelenlétének egyetlen magyarázata van: a MIGRÁCIÓ.
Tehát a románok Székelyföldre irányuló történelmi migrációjáról… Az egyszerűség/könnyedség kedvéért itt most egyetlen, szerintem elengedhetetlen, 1999-es tudományos tanulmányra fogok kitérni, amely a románoknak a nagyjából a XVI–XVIII. században történt háromszéki (Kovászna), valamint csík-, gyergyó-, kászon-, udvarhelyszéki (Hargita) történelmi bevándorlását és akulturalizálódását (természetes asszimilálódás) tárgyalja. Az érdeklődők a hivatkozott tanulmányban hasonló forrásokra és dolgozatokra mutató további könyvészeti tanulmányokat találhatnak. A dolgozat címe: A többség kisebbsége, és hat (feltételezésem szerint erdélyi) magyar szerző egyéni kutatásait és esettanulmányait tartalmazza. A magyar nyelvű, primer forrásokon (az 1614-es katonai összeírás, egyházi/birtokosi összeírások, 1850-es népszámlálás) alapuló könyv nagy erénye a román nyelvű összefoglalók, így átfogó képet kaphatunk a kérdésről. Román nyelvű ÖSSZEFOGLALÓ: Tobbkis-Rezumate-Migraţie români – Secuime RO.
A kép pedig (még ha hiányosan is) nagy vonalakban így néz ki: Egy – látszólag 1301-es keltezésű – dokumentum, amelynek alapján egyes román tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy ez bizonyítja a dákoromán kontinuitást ebben a térségben, és mely szerint a XV. században nagyjából 50 százalék volt a román lakosság aránya Udvarhelyszéken, valójában egy XIX. századi hamisítvány, amelyet a Román Akadémia is ekként tart nyilván.
Szerző: Hermann Gusztáv Mihály; Magyar nyelvű szöveg: „Villa nostra olachalis” (Egy hamis oklevél utóéletéről).
HÁROMSZÉK térségben 1614-ben a becslések szerint nagyjából 3,5 százalékos volt a román lakosság aránya, 1699-ig pedig jelentős mértékben, egészen 10 százalékig növekedett. A románok többsége a szék peremén, a nagy nemesi birtokok közelében élt. A lakosok neve nagy lakosságmozgást jelez, amelyet esetleg a nemesi birtokokra történt masszív betelepítések magyarázhatnak. Az etnolingvisztikai akulturalizáció (nem kikényszerített asszimilálódás) állítólag spontánul zajlott le.
Szerző: Pál Judit; Magyar nyelvű szöveg: A románok háromszéki betelepülésének néhány kérdése (1614– 1850).
CSÍK, GYERGYÓ, KÁSZON székekben 1614-ben a hadsereg számára összeírt 4555 férfiból 165 tekinthető románnak, akik viszonylag rövid ideje telepedtek le a térségben, és Moldvából származtak. A Csíkba emigrálásnak egy részről a XVII. század végi török–lengyel háborúkhoz lehet köze, a székely nemesek pedig igyekeztek munkaerőt találni birtokaik számára. Hasonlóképpen a bécsi udvar is azt remélte, hogy több jövedelemhez juthat a birodalomnak ebben a részében. A románok száma a XVIII. században nőtt meg jelentősen, az 1850-es Habsburg-népszámlálásra már több mint 12 000 fő tartozott ebbe a közösségbe.
Szerző: Szőcs János; Magyar nyelvű szöveg: A románok megtelepedése, román falvak kialakulása Csík-, Gyergyó-, Kászonszékben (1614–1850).
Udvarhelyszéken a XVI. században kevés román élt, zömmel juhászok, jobbágyok és zsellérek, számuk viszont idővel megnőtt. A román bevándorlási folyamat ettől az évszázadtól egészen a XIX. századig nyomon követhető, és az ebben érintettek Moldvából, Munténiából és Fogarasföldről származtak. A nemesi birtokokra nagyobb román csoportok is letelepedtek, amelyek földet kaptak haszonbérbe, a nemes pedig egyes esetekben még templomot is épített nekik. A XIX. századig a románoknak a többségében magyar társadalomhoz történő akulturalizálódásáról beszélhetünk, az osztrák–magyar dualizmus korában viszont (erőszakos) asszimilálási lépésekre is sor került, például az oktatási rendszeren keresztül. Szerzők: Hermann Gusztáv Mihály, Kovács Piroska. Magyar nyelvű szöveg: Udvarhelyszéki románok: a betelepedéstől a beolvadásig. Esettanulmányok: Homoródalmás, Lövéte, Máréfalva. Záró megjegyzések
Egyértelmű, hogy további részletekért FELTÉTLENÜL érdemes elolvasni a román nyelvű összefoglalókat (tobbkis-rezumate-RO) (a cikk a román nyelvű olvasóknak szól – E-RS). Nyilvánvaló, hogy a teljes szövegek elolvasása új és váratlan „járulékos” felfedezésekkel járhatna az olvasó számára, mint például a görögkatolikus papok térségbeli tevékenysége, a cirill betűs írásról a latin betűsre történő áttérés, vagy az, hogy a két világháború közötti időszakban, a román hatóságok erőfeszítései és az általuk kínált kiváltságok ellenére, egyes akulturalizálódott román családok leszármazottjai elutasították a „visszarománosodást”. A szövegek, beleértve a Lövéte, Homoródalmás, Máréfalva térségében (valamennyi Udvarhelyszékhez, a jelenlegi Hargita megyéhez tartozik) élt hajdani román családokra vonatkozó esettanulmányokat is, lenyűgöző kísérletet jelentenek hajdani, számunkra gyakorlatilag ismeretlen, a helyi lakosság és egy más nyelvi és kulturális eredetű bevándorló, később végül szintén helyi lakossággá váló népesség közötti „entokulturális habitátumok”, bizonyos – lényegében véve nem versengő – együttélési tények és normalitások rekonstruálására. Ezek a szövegek újabb összehasonlító, tükröző kutatásokra „bujtogatnak” a moldvai csángók hasonló helyzetéről – a letelepedéstől/bevándorlástól (pl. a XVIII. században) egészen az akulturalizálódásukig, illetve a jászvásári római katolikus püspökség korlátozó, magyarellenes nyelvi politikáján keresztüli (erőszakos) asszimilálásukig.
Mindezekből néhány gyakorlati tanács következik arról, hogy miként és miért kell beszélnünk a románok Székelyföldre vándorlásáról:
w Azért kell tájékoztatnunk a közvéleményt arról, hogy ez a migrációs jelenség létezett és még mindig létezik, történelmi léptékű – és ugyanakkor normális Erdélyben és Európának ebben a részében. Azért kell erről beszélnünk, hogy magunk mögött hagyhassuk a történelmi tényekkel nem indokolható dogmatikus és konfrontatív, politikai uszítók által kihasználható álláspontokat (ld. a „lerombolt vargyasi templom” esetét).
Azért kell erről beszélnünk, hogy végül ráébredjünk egy fontos banalitásra, nevezetesen arra, hogy a két csoport (és nem csak ezek) egymás rokonai – szó szerint! Azokban a térségekben, ahol érintkezésbe kerülnek a románokkal, a székelyek „genetikailag” közelebb állnak a románokhoz, mint azokhoz az esetleg türk ősökhöz, akiktől származtatják magukat. Hasonlóképpen a székelyföldi románok „genetikailag” sokkal közelebb állnak a székelyekhez, mint az esetleges dák vagy római ősökhöz.
És ha már – közvetlenebbül vagy közvetettebb módon – rokonok/neamuri vagyunk, akkor az erdélyi ügyeinket is úgy vitassuk meg és kezeljük, mint egy nagy erdélyi, etnikumközi és felekezetközi családban. Mindenki a maga módján, a saját nyelvén és temperamentumával. És a „másik” iránti feltétlen szeretettel és tisztelettel, amelyet valójában magunkban hordozunk.
Mit szóltok hozzá? neuerweg.ro; eurocom; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bálint Zsigmond emberközelben
Igen, ez az emberközelség egyik fő jellemzője a 80 éves marosvásárhelyi fotóművésznek, Bálint Zsigmondnak. Ez a címe – Emberközelben – a Bernády Házban nyílt nagy sikerű jubileumi tárlatának és a Communitas Alapítvány támogatásával, a csíkszeredai Pro Print Kiadó gondozásában kiadott szép albumnak is. A kiállítás igen elismerő közönség- és sajtóvisszhangnak örvend, az ünnepelt könyve fotósként is jól ismert kollégája, Ádám Gyula gondos, ötletes műszaki „tálalásában” került az olvasók elé, egyelőre elég kis példányszámban. Rövidesen több is lesz belőle. A Bernády Galériában látható fotókról már többen írtak, lapunkban is jelent meg róluk méltatás. Ma a háromnyelvű, elegáns könyv előszavából közlünk részleteket. Az írás szerzője a Bálint Zsigmond munkásságát évtizedek óta nyomon követő Nagy Miklós Kund.
„A kötet olyan képeket kínál a könyvbarátoknak, amelyek 2011 és 2017 között készültek. Nagyközségek, kis települések, a nagyvilág nyüzsgésétől távol eső, eldugott helyek, tanyák, erdők, mezők, szántóföldek, legelők lakói, éltetői, kisközösségei, családok és magukra maradottak, idősek és fiatalok, gyermekek és aggastyánok sorsa sejlik fel előttünk a kiadvány lapjain. Izgalmas, szép, drámai embermesék szólalnak meg bennünk, ha a fotókat szemlélve szabadjára engedjük a fantáziánkat. Hogy mondta József Attila Thomas Mann-nak? »mesélj arról, mi a szép, mi a baj,/ emelvén szívünk a gyásztól a vágyig». Olyan dolgokról regél, tudósít tehát, amik a Gyimesekben, a Csíki- vagy a Gyergyói-medencében, a Maros, a Nyárád, a Küküllők, a Homoród mentén, a Székely Mezőségen, Barcaságon, Kalotaszegen is évszázadok óta jelenvalók, ma is azok és remélhetőleg még sokáig ezután is nyomon követhetők. Az utóbbi hét esztendőben Bálint Zsigmond harminc táborban rögzítette a számára fontos látnivalót. Borospatakán, Makfalván, Zsobokon évente megfordult, a Hargita megyeiek szervezte fotótáborokban is vendégeskedett, Homoródalmáson, Homoródszentmártonban, Homoródkeményfalván, Gyergyóremetén, Csíkkarcfalván, Csíkszentgyörgyön, Székelyvarságon, Kőrispatakon. A Maros megyei Mezőbergenyét, a Brassó megyei Tatrangot is bejárta, körbegyalogolta kamerájával. Minden települést nem is tudunk felsorolni, az albumba válogatott fotók 38 helységben készültek. Azt viszont kijelenthetjük, hogy a képanyagból meggyőzően kiviláglik: a fotós programszerűen, tudatosan kötelezte el magát e terület mellett. Dokumentálni is akar. A mai magyar fotográfia egyik legjelentősebb alakja, a Kossuth- és Pulitzer-emlékdíjas Korniss Péter, a falusi lét, a népszokások autentikus ábrázolója szerint »a képen annak lenyomatát őrizzük – ami volt«. És tovább: »Idő és fényképezés elválaszthatatlanok. Az exponálás egy pillanatot búcsúztat. A jelenből a gombnyomás pillanatában múlt lesz«. Igen, kétségtelen, hogy ez így van. Bálint Zsigmond is tisztában van vele. De azzal is, hogy a pillanatot, a cselekvést megragadva, felmutatva, talán sikerül marasztalnia is azt, ami fontos, ami hasznos. Sok egyéni sorsot, magatartást, alapállást láttat meg, könyvéből azonban közösségi létállapot és közérzet, közös emberi vonások is kirajzolódnak. Azonos helytállás, egyazon méltóság, amit népünk generációkon keresztül adott tovább nekünk, jelenkoriaknak a múltból, s amit talán mi is hagyatékul hagyhatunk az utánunk jövőknek. A megmaradásnak ez is egyfajta záloga.
A fotós, aki időről időre visszajár bizonyos helyekre, sok érdekesség tanúja lehet. Azt is észlelheti, hogy valami, amit megörökített, hamar eltűnik a múlt ködében, de azt is, hogy másvalami évek teltével is tetten érhető. Netán átalakul, más formát ölt. Bálint Zsigmond a »tett« színhelyére visszatérők csapatát erősíti. Az emberekhez, témákhoz, jelenségekhez való viszonyulásából is markánsan kiviláglik a hűsége. Az albumba emelt felvételek ezt is szemléltetik. Van például Borospatakán egy keményen dolgozó többgenerációs család, még az első művésztelepi ottlétekor ismerkedett meg velük. A rá következő őszi összejöveteleken mindig hozzájuk vezetett az első útja. Első alkalommal a kenyérsütést fotózta náluk. Ezt a szertartást utóbb is minduntalan lefényképezte. Az elkészült fotókat is eljuttatta nekik. De mind többet meg is tudott róluk. A nagymamákról, szülőkről, gyermekekről. A fiatalok iskoláztatásáról, sorsuk alakulásáról. Szinte mintha családtag lenne, annyi mindenről értesült. Ők is úgy tekintenek rá, mint valaki kedves, közeli hozzátartozójukra. Ez a viszonyulás másfelé is megteremtette azt a bizalmat az »idegen«, a kívülről érkezett iránt, ami ahhoz szükséges, hogy alanyai kinyíljanak, teljes őszinteséggel álljanak, üljenek a kamera elé, elfelejtsék, hogy pózolniuk illik a fényképezőgép előtt. Ennek köszönhető, hogy felvételei többségén kicsik és nagyok önmagukat felvállalva, zavar nélkül, bátran néznek szembe a fotóssal, s szemükből, arcukról személyiségük méltósága sugárzik. Az otthonos közeg, a ház, a porta, a megművelt föld, a jól kúrált állatok, a becsületes munka tudata, a megszokott környezet biztonsága is benne lehet ebben, és mindaz, amit elődeik a régi időkből rájuk testáltak, az érzelmi töltet azonban már egyénenként változó. Abban viszont, hogy ezt se akarják eltitkolni, ismét felfedezhetjük a fotós érdemeit is.
Ha valaki nem ismerné az erdélyi magyar falut, ebből a fényképalbumból nagyon sok mindent megtudhat róla. A munkafolyamatokat az évszakok változásában, a dolgos hétköznapokat, férfi, nő szerepét a családban, a ház körül, a fontos és kevésbé nélkülözhetetlen dolgokat, tárgyakat, a kihalóban lévő mesterségeket, szokásokat, az élet fényeit és árnyékait, az életörömöket s az ünnepi alkalmakat, sok egyebet. A lelkieket is, a szeretet, a ragaszkodás megnyilatkozásait. A kötet legszebb képei talán éppen ezek: a kettős portrék, melyeken nagymama – unoka, anya – lánya, apa – lánya, dédnagyapa – dédunoka, férj – feleség párosa hirdeti szemérmesen az emberi érzelem melegét és annak felvállalását a kamera előtt. Annál szomorúbb, lehangolóbb a magány, amelynek képi kivetülése ugyancsak érzelmi hozzáállásra késztetheti a kötet lapozóit. Öregedik, néptelenedik a falu, mind több bennvaló marad üresen. A gyermekek, unokák elmentek, a nagyszülők, özvegyek egymagukban tengődnek. Kegyetlen állapot. Sok költő megverselte. A képek sugallta dráma ihletett lírai húrokat pendít. Hallgassunk csak bele Pilinszky Apokrifjába: »Ismeritek az évek vonulását,/ az évekét a gyűrött földeken?/ És értitek a múlandóság ráncát,/ ismeritek törődött kézfejem?/ És tudjátok nevét az árvaságnak?« A könyvben több kép is rímel ezekre a sorokra. A bánatot, a nosztalgiákat szerencsésen ellensúlyozzák a vitalitás, a vidámság, az életöröm jegyében született képek. Ahol gyerek van, ott ének, tánc, nevetés is jogot kér magának a faluban. Bálint Zsigmond erre is rátalált, ezt is kereste. Sőt a harsányabb humortól se riadt vissza. Ezt a tájainkon évtizedek óta felújított és általa is régóta nyomon követett farsangtemetés szolgáltatja. Alsósófalváról, Mezősámsondról, Kibédről tálalt hozzá pajkos jeleneteket.” Népújság (Marosvásárhely)

Egy székely falu és család megmaradásának esélyei
Látlelet regényben
Csütörtök este a sepsiszentgyörgyi Tein Teaházban mutatták be a Sepsikőröspatakon élő Tamás Kincső Módos asszony üres kézzel című első regényét, melyet a könyv szerkesztője, Gálfalvi Ágnes a 21. századi székely falu látleleteként határozott meg a szerzővel folytatott beszélgetése során.
Egy háromtagú család múltja és jelene bontakozik ki a cselekményben. Sára, a hatvanas éveiben járó falusi asszony felkerekedik, hogy meglátogassa és hazacsábítsa az Amerikába kitántorgott fiát. Józsi, a férj, aki mostanig kénytelen volt a felesége erőteljes irányítása alatt élni, a távollétét kihasználva megkóstolja, majd habzsolni kezdi az élet számára eddig tiltott „örömeit”. Csaba fiuk pedig őrlődik a szülői akarat tisztelete és a gyermeki kötelezettség, valamint az általa elképzelt jövő és a már kialakult helyzet közötti ellentét feloldhatatlansága miatt. Az író a nemzedékek között feszülő különbséget szerette volna bemutatni, annak hozadékaival együtt.
A regényben megjelenített helyszínek nem a képzelet szüleményei, hanem az író saját, ott megélt élményei és szerzett tapasztalatai alapján ismeri és mutatja be ezeket. Nyári vakációit ugyanis édesanyja szülőfalujában, Homoródalmáson töltötte, ahol alkalma nyílt megismerkedni a falusi élet nehézségeivel és örömeivel egyaránt, a mezei munkától a disznóvágásig. Számára azonban nem ismeretlen Amerika és konkrétan San Francisco városa sem, mert egyetemistaként huzamosabb ideig ott tartózkodott. Sőt: regényének megírását a saját családjában átéltek ihlették. Testvérbátyja Amerikába való távozása és letelepedése után ugyanis alkalma nyílt megtapasztalni, hogy a szülők és testvér hogyan viszonyulnak egy ilyen összetett és bonyolult helyzethez, illetve miként viselik ennek lelki következményeit.
Gálfalvi Ágnes a realista szemléletmódot és a kommunizmus bukása utáni székely falu világának a szociográfia határát súroló pontossággal való bemutatását sorolta a regény erényei közé. Hiszen, amint ezt a szerző is megfogalmazza, a fiatal nemzedék az érvényesülés útját valóban a Nyugatra történő távozásban látja. Ugyanakkor a férfiak nagy hányada alkoholmámorba menekül a feje fölé tornyosuló és megoldhatatlannak tűnő gondok elől. Óhatatlanul felvetődik a fájdalmasan időszerű kérdés: a hagyományos család vajon kiállja-e a jelen próbáját, és lehet-e a szülőföldön emberhez méltó életet teremteni?
A marosvásárhelyi Mentor Kiadó jóvoltából megjelent kötet a Lázár Mihály 14. szám alatt működő Sepsiszentgyörgy Antikváriumban vásárolható meg. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Udvarhelyszék 2017-es krónikája
Év végi összeállításunkban az elmúlt tizenkét hónap fontosabb udvarhelyszéki történéseit elevenítjük fel. Válogatásunkban ugyanakkor felidézzük azokat a riportjainkat is, amelyekben egyedi sorsokat, különleges vagy különös történeteket mutattunk be 2017-ben.
Január
2017 első napjaiban egy homoródalmási idős asszony meggyilkolásáról számoltunk be. Az eset arra ösztönözte a helybélieket, hogy polgárőrséget szervezzenek.
Eztán írtunk arról a tizenhat éves diáklányról, akit éjjel, mínusz tizenöt fokos hidegben tettek utcára, ugyanis nem tartotta be a székelyudvarhelyi Református Diákotthon belső rendszabályzatát. A diákok és szülők a bentlakás igazgatójának túlkapásaira és visszaéléseire panaszkodtak.
Januárban a kerekerdői 385-ös számú Hunyadi János-zászlóaljnál szolgáló katonák kaszárnyájában jártunk, arról írtunk, miként telik egy tüzér napja.
Február
A nagyvárosokhoz képest megkésve és jóval kisebb számban tüntettek februárban Udvarhely központjában a közkegyelmi törvénytervezet és a Btk. kormányrendelettel való módosítása ellen.
Cikkeztünk arról is, hogy a számvevőszéki vizsgálatból kiderült: valakinek vissza kell fizetni az előző városvezetés által működtetett Udvarhelyi Média Kft.-be pumpált közpénzt és az így generált veszteséget. A megszaporodott kátyúkról szintén februárban írtunk, akkor a városháza képviselői az idő enyhülését várták, hogy elkezdjék a javításokat.
Március
Márciusban cikkeztünk a vidéki tengelytörő úthálózatról, amelyre folyamatosan panaszkodtak az udvarhelyszékiek. Gondot viszont nemcsak a kátyúk és a sáros utak okoztak, hanem a medvék is: jószágokat öltek, és házakba is betörtek. Riportot készítettünk az udvarhelyi Máthé András barkácsszaki saját építésű, Moszkitó nevű helikopteréről, és beszámoltunk arról, hogy a Matrica Rt. vállalatnál hónapokat késtek a bérek, akkor a főrészvényes kérésére átszervezést terveztek.
Összeállítást készítettünk a székelyudvarhelyi önkormányzati képviselők vagyonáról 2016-os nyilatkozataik alapján, kiderült, hogy legtöbbjüknek nem kell nélkülözniük, legjobban Derzsi László és Orbán Árpád keresett 2015-ben.
Április
Udvarhelyen üléseztek a Kovászna, Hargita és Maros megyei románok, a közgyűlésről hiányoztak az udvarhelyi románok, Dan Tanasă pedig felháborodott, mert a gyűlésen jelen lévők közül sokan „funkcióval rendelkeznek”, de „nem csinálnak semmit”.
Árpilisban döntöttek arról, hogy a lakótelepekről „kiseprik” a céges autókat. Stábunk a zeteváraljai víztározó alagútjába is eljutott, a zsiliprendszert és az üzemi részleget is megmutattuk olvasóinknak
Az SZKC irányítójával, Goran Kuzmanoszkival és családjával interjúztunk, akik elmondták, hogy Udvarhely a második otthonuk.
Május
Székelyudvarhelyen is lakáshiány van, még drágán is nehéz vásárolni – derült ki májusi összeállításunkból. Arról is cikkeztünk, hogy gumilövedékes és éles lőszers pisztolyokat vásárolt az udvarhelyi helyi rendőrség.
Helyszínre mentünk a májusi esőzések alatt, amikor utakat mosott el és portákra is betört a víz. Homoródalmáson újabb agresszió történt: helyi fiatalt szúrt meg egy pásztor, gyújtogatással és rongálással folytatták.
Június
Folytatódtak a medvetámadások júniusban is, több településen a polgármesterek a túlszaporodott nagyvad-populációra panaszkodtak, és a kilövési keret megállapítását sürgették. Sajnos a sűrű esőzések is folytatódtak, portákat és mezőgazdasági területeket árasztott el a víz vidéken, Székelyudvarhelyen a vihar néhány óra alatt megbénította a forgalmat, fák dőltek ki.
Bögözben lámpákkal, csörömpöléssel, kiabálással és petárdázással igyekeztek elkergetni a medvéket, stábunk a vadászokkal közösen vadriasztáson is részt vett.
Július
Kanyaró- és szamárköhögés-járvány volt Betfalván és Székelyudvarhelyen, a kórház fertőzőosztályán tarthatatlan állapot alakult ki, több beteg kiszökött a kórtermek ablakán.
Botrány lett abból is, hogy az udvarhelyi taxisok között vannak, akik drágábban fuvaroznak a megengedettnél. Stábunk Szentegyháza határában több kilométeren át üldözte a helyi civilekkel együtt a fatolvajokat.
Augusztus
Tizenhét év után bezárt a G. Café kultúrkocsma, és kiderült, hogy a székelyudvarhelyi „Matricagyár” általános fizetésképtelenségi eljárást kérelmezett, azzal a szándékkal, hogy újraszervezzék és megmentsék a céget. A cirkuszi életről beszélgettünk a Székelyudvarhelyen állomásozó Gärtner Cirkusz porondmesterével, Ginóval.
Augusztus közepén váratlan hirtelenséggel zárták be a szejkefürdői strandot, és kerekasztal-megbeszélést tartottak a Madarasi Hargita tetején található kopjafák sorsáról. Riportot írtunk a homoródabásfalvi Kalo zenészcsalád tagjairól
Szeptember
Orkánerejű médiabotrányt generált szeptember elején az a videó, melyben egy román vásárlót – állítása szerint etnikai alapon – nem szolgáltak ki a székelyudvarhelyi Kaufland miccsezőjénél. Mint azonban kiderült, provokáció áldozatául esett az áruház kiszolgálónője. Ugyanakkor szemet szúrt a magyarellenes Dan Tanasă bloggernek az udvarhelyi polgármesteri hivatal épületére kitűzött székely zászló, valamint a város lobogója, ezért beperelte az önkormányzatot.
A negyvenéves táncházmozgalom alkalmából Székelyudvarhelyen rendezték meg szeptemberben az Erdélyi Táncháztalálkozót, ezrek ünnepeltek a jubileumon.
Október
Októberben stábunk a székelyudvarhelyi hajléktalanszállón töltött egy napot. Cikkeztünk továbbá a székelykeresztúri súlyosan fogyatékos gyermekek elhelyezőközpontjának helyzetéről, hiszen az intézmény nem kapott pénzt utolsó negyedévi működési költségeinek fedezésére, és csak adományokból étkeztették a gyerekeket. Rekordszámban, négyszázan futottak idén jótékony célokért a hatodik Fuss neki! adománygyűjtő rendezvényen.
Riportban számoltunk be a homoródkarácsonyfalvi Rókavárról, ahol megdöbbentő körülmények között él tizennyolc roma család.
November
Az interjúk és riportok hónapja volt november, beszélgettünk a farkaslaki Fancsali Norberttel, aki idén elkezdte tanulmányait a câmpinai Vasile Lascăr Rendőraltiszt-képzőn, valamint az udvarhelyi Biró Kingával, aki tíz dolláronként gyűjtötte össze pénzét, hogy eljusson Amerikába, a felvidéki Hégli Dusánnal pedig a kisebbségi lét táncban feldolgozandó feszengéseiről interjúztunk. Stábunk egy napot töltött el Miklósfalván egy védett házban, ahol a gyermekotthonokban nevelkedett, felnőtt értelmi fogyatékos fiatalok élettörténeteiket osztották meg.
December
A csíkszeredai fegyintézetbe is eljutottunk, börtönriportunk kitért az álomzárka titkaira, de arra is, hogy az elítéltek miként élik mindennapjaikat.
Megváltozott Udvarhelyen a Győzelem utca és a Függetlenség sugárút egy szakaszának forgalmi iránya, az újítást nehezen szokták meg a sofőrök. Elkerülhetetlenné vált a székelyudvarhelyi Matriţa Rt. bezárása: a részvénytársaság általános csődeljárást kért.
Önbíráskodásba fogott karácsony előtt néhány kecseti lakos, és traktorral rombolt le egy roma család által lakott házat.
Az év utolsó önkormányzati ülésén elfogadták Székelyudvarhely Általános Rendezési Tervét (PUG), amely közel tíz évig készült. Veres Réka / Székelyhon.ro

A székely ember egy helyett nem szökik kettőt – Jánosi József nyolcvanéves
Életét az ösztönösség és a felismerésből fakadó tudatos cselekvés egyaránt jellemzi: előbbit Siménfalváról hozta és minden, amit később, a családi gyökerekre támaszkodva megvalósított, a székely embernek abból a természetes magatartásából ered, hogy amit rábíznak vagy önként vállal, azt csak a tőle telhető legjobb tudással és teljes odaadással végzi. Jánosi József 1964-től tevékenykedik Sepsiszentgyörgyön, nem tartja magát néprajzkutatónak, a néptáncgyűjtő és -oktató megnevezést inkább elfogadja, a kultúrtisztviselő is ráillik, de az a több, mint fél évszázadnyi munka a néptánc szolgálatában, amiért 1993-ban az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Kacsó András-díjjal jutalmazta, és amely munkát még jelenleg is folytatja íróasztala mellett, felér a tudományos kutatással, mert gyűjtései könyvekben és együttesek lábán tovább élnek, a háromszéki hagyományok teljes körű megismeréséhez pedig pótolhatatlan adatokkal szolgálnak. Nyolcvanéves születésnapja alkalmából ifjúkoráról, a kommunista világ kultúrpolitikájáról, a néptánc és a magyar néplélek mai állapotáról beszélgettünk.
Jánosi József szerényen jegyzi meg, utólag visszapillantva életére, úgy érzi, a dolgok sorsszerűen alakultak úgy, hogy beigazolódott: az, amit otthonról hozott, a kor ízlésének megfelelő korcsosságokkal szemben is időtálló és értékes. Ma már tudjuk, ennek érdekében vele együtt nagyon sokan tettek, de a néptánc tekintetében Háromszéken mindenképpen Jánosi József volt az úttörő.
A hang nélküli kántor
Jánosi József: Négyen voltunk testvérek, édesapámat elveszítettük a háborúban, és engem a nagyszüleim neveltek. Nagyapám kántortanító volt Siménfalván harminc évig. A háború utáni összevisszaságban hol volt tanító, hol nem, így aztán az első osztályban még nem tanultunk meg írni és olvasni. Siménfalván unitárius felekezeti iskolába jártam, s nagyapám szerette volna, ha édesapám útját követem, mert korábban ő volt a falu prímása, de nekem ez sehogy sem ment. A nagynénéim aktívan szerepeltek, énekeltek a falu lányaival együtt, szerették a népviseletet és mindazt, ami azzal jár. Én belecsöppentem a székely nagycsalád hagyományos életébe, ahol még együtt élt több nemzedék.
Nagyapám vezéregyéniség volt a családban és a faluban is. Ő hozta létre a Hangya-szövetkezetet. Mind a két háborúban részt vett, és egy betegségben elveszítette a hangját. Ezzel vége is lett a tanítói tevékenységének. Még sokáig kántorizált úgy, hogy volt mellette egy énekes, és nagyapám orgonázott. Ő volt a hang nélküli kántor.
Tizennyolc évesen tanító
– A negyedik osztályt már Székelykeresztúron kezdtem. Nehéz volt, mert meg kellett tanulnom azt, amit Siménfalván elmulasztottam. Ötödik és hetedik között aztán bepótoltam a lemaradást. Nagyapámnak az volt a célja, hogy mielőbb kenyér legyen a kezemben, ezért tanítóképzőbe küldött. A székelykeresztúri tanítóképzőben mi voltunk az utolsó osztály 1955-ben, utána elköltöztették Székelyudvarhelyre. Tizennyolc éves voltam, amikor tanító bácsinak szólítottak a gyermekek. Először kineveztek Korondra, és aztán úgy hozta a sors, hogy ki kellett járnom a korondi hegyre, vagyis Pálpatakára. Ez nagy megpróbáltatás, de nagyon nagy élmény is volt. Belecsöppentem egy olyan világba, ahol az idő megállt száz évvel azelőtt. A legényekkel jártunk a környező bálokba, és csodálatos, hogy Pálpatakán máig nem halt ki a szokás: szilveszterkor báloznak és csárdást járnak.
Az igazi kezdet
Pálpataka után Jánosi József egy évet nevelősködött a székelyudvarhelyi egészségügyi szakiskolában, onnan ment katonának. Szenvedélye volt a repülés, pilóta akart lenni, és már korábban egy vakációban elvégezte a sportrepülős tanfolyamot, így került Bákóba egy technikai alakulathoz. Katonaság után Kápolnásfaluban folytatta a tanítóskodást, ahol nagyon jó közösséget talált.
– Teli voltam energiával. Focicsapatot hoztunk létre, színjátszó csoportban játszottam, tánccsoportot alakítottam. Innen kezdődik a tánchoz való kötődésem. A fiatalokkal a bálokban táncoltunk, és abból az anyagból készítettem egy koreográfiát. Következett a rajoni verseny, és Homoródalmáson ezzel a koreográfiával megnyertük az első díjat. Ott volt Udvarhelyről Kacsó András, vele együtt többen biztattak, hogy menjek Marosvásárhelyre néptánctanfolyamra. Ott találkoztam Haáz Sándorral, ott tanított Székely Dénes, csupa nagy hírű ember. Biztatásukra felvételiztem a Maros Együtteshez (az 1956-ban alapított Állami Székely Népi Együttesről van szó – szerk. megj.), elmentem és sikerült, bár akkor csak páros táncot tudtam járni, és néhány figura verbunkot. Így kerültem 1960-tól az együtteshez.
A második évben súlyos bokazúzódásom volt, gyakorlatilag összetörtem a bokámat. Klasszikus balettet tanultunk egészen magas szinten, ezt a stílust nyilván a néptánc megsínylette, de ez volt a követelmény. Ha a beteg bokám miatt három év után nem hagyom ott, én is annyi maradtam volna, mint a kollégáim.
Lehetőségek és megszorítások
– 1964-től Sepsiszentgyörgyön a rajoni kultúrház módszertanosaként dolgoztam. Nekem nagyon fontos volt, hogy gyorsan bizonyítsak. És akkor összejött egy tánccsoport nagyon felkészült emberekből, akik nekem is erőt adtak. Köztük volt Czegő Zoltán, Hubbes Péter, Zsók László, később Péter Sándor is csatlakozott. Szerették a néptáncot, a lelküket adták, enélkül a tánc nem is ér semmit. Jártunk olyan falvakba, ahova nem tudott kimenni a színház. A kommunista időben majdnem mindent lehetett csinálni. Egy dolgot nem engedélyeztek: egyházi szokásokat nem szabadott gyűjteni. Persze, ezt nem lehetett kihagyni, mert örvendtem, amikor valami értékessel találkoztam falun. Kezdetben a gyűjtés nem volt tudatos, az volt fontos, hogy legyen anyagom, amit feldolgozok s megtanítom a táncosoknak és oktatóknak. Szerveztünk tánctanfolyamokat a rajoni időben is.
Nagyon sok hagyományos szokást újítottunk fel. Stanca elvtársat, a megyei pártbizottság titkárát meggyőztem arról, hogy egy lakodalmas, fonó, kaláka, egy aratószokás legalább olyan munkatánc, mint amikor a téglákat ide-oda teszik a színpadon, és akkor beleegyezett. Sok helyen szinte egy egész falu részt vett benne, mert éltek még azok az emberek, akiknek az életéhez ez hozzátartozott. Ezek olyanok voltak, mint egy-egy népszínmű, ezt lejátszották, mi lefilmeztük és színpadra vittük. Nagyon sokat filmezett nálunk akkoriban a Román Televízió magyar adása számára Labancz Frida Feczkó Zoltán operatőrrel.
Mindenütt talált gyöngyszemeket
Jánosi József az első gyűjtéseit, az ürmösit és az ózdit a Székely Nemzeti Múzeum rugós filmfelvevőjével készítette. Akkoriban Háromszéken nem gyűjtött senki más, csak később, amikor a táncház megindult. Ő hitt abban, hogy minden tájegységnek van saját tánca, s bár Háromszék korán polgárosult vidék, mégis talált gyöngyszemeket. Gyűjtéseit tudományosan is feldolgozta és megjelentette a Művelődésben, a Megyei Tükörben, valamint két hiánypótló kötetben: Háromszéki táncok (2004, CD-melléklettel a Kovászna Megyei Művelődési Központ és a Romániai Magyar Táncszövetség sepsiszentgyörgyi fiókja kiadásában), és Erdővidéki táncélet (2008, DVD-melléklettel a Kovászna Megyei Művelődési Központ és a budapesti Hagyományok Háza kiadásában).
Az 1968-as megyésítés után Jánosi József a megyei szakszervezetek kultúrbizottságához került, és 1970-ben létrehozták a hivatásos Vadrózsák Együttest, amelynek a táncosait és zenészeit a próbák és kiszállások idejére kivették a gyári termelésből. Lőrincz Lajost hívták művészeti vezetőnek, aki bár a Maros Együttes népi balett stílusán nevelkedett, soha nem hagyta el korondi legénykora eredeti táncait.
1975-ben eljött a pillanat, amikor először mehetett háromszéki néptánccsoport külföldre. Ez volt a Kovászna Együttes, amit Jánosi József egy évvel korábban a külföldi turné reményében hozott létre a vidék legtehetségesebb táncosaiból. A nizzai fesztiválon az együttes első díjat nyert a Jánosi József gyűjtése nyomán készített kecsketánccal. Egy kis pionírházi kitérővel folytatta munkáját a Vadrózsák Együttesnél táncmesterként, ez idő alatt Könczei Árpád volt a társulat művészeti vezetője, majd Orbán Árpád megyei elnök szerepcserét rendelt el. Az Alkotások Házánál a nyolcvanas évek közepétől Jánosi József megkezdi a módszeres gyűjtést. Ebben az elhatározásában az is közrejátszott, hogy egy 1982-es györgyfalvi gyűjtés alkalmával találkozott Martin Györggyel (Erkel-díjas magyar tánctörténész, néprajzkutató, zenefolklorista, a nemzetközi rangú magyar tánckutatás megteremtője, elhunyt 1983-ban Budapesten), aki elmondta, hogy Háromszék fehér folt a néptáncgyűjtés térképén, és ezt nekik, háromszékieknek kell pótolniuk. Ez nagyon nagy lendületet adott Jánosinak, és attól a perctől kezdett tudatosan gyűjteni. Akkoriban a népszínmű jellegű előadások szövegét be kellett mutatni jóváhagyásra a kultúrfelelősnek. A falusiak által leírt, ízes nyelvezetű szövegeket írja be mostanában számítógépbe, hogy megmaradjanak.
Ha megáll, már az is tánc
– Nálam elég későre tudatosodott, hogy tulajdonképpen mit is csinálok. A bálványosi fesztiváloknak én voltam a technikai szervezője, és az együttesek mellett mindig hívtam hagyományőrzőket is különböző vidékekről egész Erdélyből. Lehetett filmezni és lehetett tanulni. Huszonnyolc vagy harminc alkalommal szerveztük a Bálványosi Fesztivált, és amikor az megszűnt, akkor a Művelődési Központ keretében javasoltam, hogy kezdjük el ifjúsági és gyermek szinten a fesztiválokat. Az első ilyen találkozó Baróton volt, azóta évente több helyszínen és formában tartanak néptáncseregszemlét gyermekeknek. Jánosi József nyugdíjas korában sem hagyta abba a tanítást, évente tartott néptánctábort pedagógusoknak, több együttesnél készített koreográfiákat, és rendszeresen követi azt a folyamatot, ami jelenleg a néptáncszínpadokon történik.
– Féltem a néptáncot, mert a színpad ráharapott és teljesen el kezdett távolodni az eredeti ízétől. Nem figurában kell gondolkodni, vagy előadóművészetben. Ahogy a tánc a színpadra szorult, kezdett olyan lenni, mint amilyen most az életünk. Kapkodós lett, borzasztóan felgyorsított. A háromszéki néptánc szakértője úgy tartja, ha a táncházmozgalom az ő fiatalkorában indult volna el, többet tehetett volna. Hogy valaki vonzódik a népi kultúrához, az természetes, az a baj, ha valaki úgy nőtt fel, hogy ez nem alakult ki benne.
– Én a családban megtanultam, hogy nagyapám kell a kenyeret felszelje, ő indítja a dolgokat. Nekem azt mondta: „Te gyermek vagy, várd ki a sorodat, de ha kiállsz, akkor ne légy tutymó, ne légy mafla, csináld úgy, ahogy kell.” Sokkal többről van szó, mint a tánc és a népviselet. Ez a mi sajátos létünk, a székelyföldi lét. Egy egyszerű falusi ember olyan alaposan beszél, hogy a szavai között tudsz gondolkodni, és el tudod képzelni, ott még mi van, amit ő nem mond ki, de benne van a beszédében. Későre érik oda az ember, amikor tudatosodnak a dolgok. Az a jó, amikor az ember már ott van, ha táncol, egy helyett nem szökik kettőt, de ha megáll, már az is tánc. Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)