A székely identitás tényezőiről
Rengeteg vita folyik a székelyek eredetéről. Kíváncsiak voltunk, hogy az eredet mennyiben játszik fontos szerepet manapság a székely identitásban, illetve hogy mire kellene odafigyelni az autonómia tervezése, megvalósítása során. Hermann Gusztáv Mihály történésszel, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Székelyudvarhelyi Tagozatának egyetemi oktatójával beszélgettünk, akinek fő kutatási területe a székelység újkori története.
– A legújabb régészeti kutatások eredményeképpen lehet-e új adalékokat felmutatni a székelyek eredetéről?
– Legszerencsésebb volna, ha rendelkeznénk elegendő írott forrással, de erről a korszakról csak nagyon kevés maradt fenn, és azok is a legtöbbször bizonytalanok. A kérdés egyik nyitja talán az lehetne, hogy elindultak nagyon komoly régészeti ásatások, míg korábban csak szórványosan végezhettek ilyen feltárásokat. Örvendetes, hogy jelenleg minden székelyföldi múzeumnál találunk megfelelő felkészültségű régész szakembert. Amikor a mennyiségi felhalmozódás eljut egy minőségi szintátlépéshez, akkor már lehet következtetéseket levonni.
Volna azonban egy másik út is: a nyelvészet. Ezek a kutatások megdöbbentő következtetéseket hoztak: az minden székely számára egyértelmű volt eddig is, hogy a székely nyelvjárás korántsem egységes. Akár Udvarhelyszéken belül is másként beszélnek a Küküllőmentén, mint a Nyikómentén és megint másként a Homoródmentén, de ha Csíkszékkel vagy netán Háromszékkel vetnénk össze a nyelvjárást, akkor még egyértelműbbek a különbségek. A nyelvészek azt is megállapították, hogy melyik székelyföldi nyelvjárás melyik nyugat-magyarországi vagy észak-magyarországi régióhoz köthető. Szerintem ez a terület még közel sincs maximálisan kihasználva, az itt érlelődő babérok nincsenek learatva.
Az is tudott tény, hogy a különböző területek szakembereinek véleménye lényeges eltéréseket mutat a székely eredetkérdés tekintetében. A szakma élvonalának publikációs eredményeit követve úgy tűnik, a régészek és a nyelvészek inkább a magyar eredet elméletének hívei, míg azok a történészek, akik a korabeli dokumentumok kutatásával foglalkoznak, főként a türk, ótörök, bolgár-török származást tartják lehetségesnek. Létezik egy egészséges szakmai vita, de a történelemfogyasztó azt mondja erre, hogy ez túl régóta tart, és ő már konkrét eredményt vár. Ilyenkor szokott megesni az, hogy elfogadják egy nem szakember véleményét, akinek egyáltalán nincsenek kritikai fenntartásai, és egy eredetmítoszt avanzsál történelmi elméletté.
– Talán nem is annyira fontos az eredet, hiszen a székely identitás, kiváltságos státus a letelepedéstől, vagyis a székek létrehozását követően alakulhatott ki?
– Ez így logikus volna a 21. században, de két éve mesteri fokozaton tanuló hallgatóimmal végeztettem egy felmérést azoknak a szülőknek a körében, akikkel ők pedagógusként kapcsolatban álltak. Ebben azt vizsgáltuk, hogy a mai székelyek identitásában, a kérdezettek szerint, mi játszik fontos szerepet? Legtöbben elsődlegesként jelölték meg az eredetet, csak a második tényező volt az összekötő közös történelem. A kortárs tényezők, mint a tömbjelleg vagy a gazdasági együttműködés, teljesen háttérbe szorultak, holott úgy vélem, hogy jelenleg a gazdasági kapcsolatok kiépítése volna a fontos, mivel a Székelyföld – jól belegondolva – sohasem rendelkezett belső gazdasági kohézióval: belső természetes határai, a folyók sugarasan szerteágazó folyásiránya és egyéb tényezők megakadályozták ezt.
– Mi történne, ha valamiképp jóváhagynák hirtelen a Székelyföld autonómiáját?
– Hát, túl derűlátó nem vagyok. Ha a jelenlegi helyzetből indulunk ki, szerintem nagy vita lenne az egyes régiók, az egykori székek között, hogy most hol legyen a központ. Sajnos, akik nem kívánnák az autonómiát, jól szórakozhatnának…
– 1968-ban, a „megyésítéskor” hasonló helyzetet használtak ki. Igaz, Marosszéket lekapcsolták Székelyföldről, de a megmaradt területből egy óriásmegye jöhetett volna létre. Először Sepsiszentgyörgy tiltakozott, hogy Csíkszereda legyen a központ, így jöhetett létre Kovászna megye, majd Székelyudvarhely és a jelenlegi megyeszékhely között folyt a harc, hogy hol legyen a közigazgatási székhely. A tömbmagyarságot így sikerült még jobban feldarabolni, megosztani. Ez egy felülről manipulált álvita volt.
– Azzal egyetértek, hogy ez egy álvita volt, azt nem tudom, hogy felülről irányították vagy sem. Mindenesetre az Udvarhely és Csíkszereda közti vita, amilyen fázisba 1968-ban eljutott, az már tragikomikus. Ez nagyon káros számunkra. Viccnek jó, egymást baráti társaságban ugratni megfelel, de komolyan beleélnünk magunkat e vitába nem érdemes, inkább túl kell lépnünk rajta a közös jövőnk érdekében.
Ha igaz, hogy ezt a vitát a megosztás érdekében felülről irányították, amit én nem állíthatok, akkor elmondhatom, hogy ezt a belső feszültséget a Habsburg kormányzat is leleményesen kiaknázta, például a határkatonaság szervezése során. Másfelől viszont, Mária Terézia a 18. században már oldott meg Csíkszereda és Székelyudvarhely közti konfliktust, amikor a Székelység pecsétjét ideiglenesen megkapta a csíki főkirálybíró, amíg új főtisztet neveztek ki Udvarhelyszéken, és nem akarta visszaadni. A királynő közbelépett, parancsba adatta, hogy szolgáltassák vissza Udvarhelynek a bélyegzőt.
Udvarhelyszék ugyanis korábban központi elhelyezkedése folytán fontos szerepet töltött be a székely közigazgatásban, az udvarhelyi főkapitány volt jogosult – a székely ispán mellett – összehívni a székely nagygyűléseket, ha dönteni kellett az egész népcsoportot érintő kérdésekről. Ez viszont nem jelentett semmiféle jogi kiváltságot a többi székkel szemben, amelyek továbbra is autonóm módon, egyenrangú félként működtek.
A modern világban ellenben elképzelhetetlen egy közigazgatási egység központ nélkül. Talán a német modellből kellene tanulnunk, mert Németország fővárosa Berlin, de hat szövetségi minisztérium továbbra is a korábbi fővárosban, Bonnban székel, a Német Akadémia Halléban működik, a bankok és pénzintézmények központja a Majna menti Frankfurt, Lipcse a könyvek városa, Düsseldorf pedig a divaté…
Szőcs Lóránt. Székelyhon.ro

Homoródmentén szervezik meg az Élő Erdély Egyesület diáktáborát
Homoródmentén szervezi meg második alkalommal az Erdély elvarázsol című diáktáborát az Élő Erdély Egyesület.
Az elsőt Csíkszeredában tartották tavaly, nagy sikerrel. Idén Homoródszenmártonba, a Dávid Ferenc Ifjúsági Központba várják azokat a fiatalokat, akik egy egyhetes, bentlakásos jellegű nyári tábor keretében megismerkednének a Homoródmente kulturális kincseivel, hagyományos életformáival. Az augusztus 26-31. között zajló tábor programját a tájegység jellegzetességeit, építészetét, hagyománykincsét, népművészetét, jellegzetes mesterségeit bemutató előadások, vetítések, kézműves- és alkotó tevékenységek, közösségi foglalkozások, barangolások, kerékpáros- és gyalogtúrák, néprajzi gyűjtés képezik. A táborba 24, 14 és 18 év közötti diákot várnak, itthonról és Magyarországról is lehet jelentkezni. Részletes információ és jelentkezési lap az office@eloerdely.ro e-mail címen igényelhető.
Asztalos Ágnes, marosvasarhelyiradio.ro

Tudatosan „visszatanulni” a muzsikát
Erdélyi prímások találkoznak csütörtökön és pénteken Csíkszeredában – a rendezvényt tizenhetedik alkalommal szervezi meg a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes. A tavalyi rendezvényhez hasonlóan Pávai István népzenekutatót hívták meg, hogy a fellép zenészeket, zenekarokat és muzsikájukat ismertesse. 
– Az idei Erdélyi Prímások Találkozója a székelyföldi zenére helyezi a hangsúlyt. Mit lehet tudni még a műsorról?
– Nem hívhatunk kizárólag székelyföldieket, hiszen a rendezvény az Erdélyi Prímások Találkozója, másrészt minden évben kell mást mutatni a Székelyföldről is az előző évekhez képest. Most arról van szó, hogy a székely népzenét szeretnénk előtérbe helyezni. Ezt a feladatot Csíkszeredában a Barozda együttes már a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján vállalta, legutóbb a madéfalvi veszedelem 250. évfordulója alkalmából adtunk ki egy régi székely népzenei anyagot tartalmazó CD-t. Ugyanezért a célért küzd évek óta András Mihály is, a Hargita együttes igazgatója.
Bartók és Kodály éppen száz évvel ezelőtt végzett jelents gyűjtőmunkát a Székelyföld egyes részein. Olyan kincsekre bukkantak, amelyeket azóta sok helyen elfeledtek. Jó lenne, ha ezek az értékek visszakerülnének a vidék zenei köztudatába. A budapesti zeneakadémia népzene tanszéke, ahol magam is tanítok, idén meghívást kapott a találkozóra, ezért a diákok számára kizárólag székely műsort állítottam össze – a találkozó második napján lépnek fel.
– És kik szerepelnek a találkozó első napján?
– Hét prímást hívtunk meg, közülük székelyföldi a homoródmenti Abásfalváról érkező Majláth Gábor. Aztán a Felső-Maros mentéről, Magyarpéterlakról érkező Lunka József is székely zenét fog muzsikálni, hiszen őt és elődeit rendszeresen hívták a Nyárádmentére is lakodalmakat, bálokat kiszolgálni. A gyimesi zenét a balahányospataki Szőcs „Mojszi" Gábor fogja képviselni gardonos testvérével. Bár a gyimesiekre azért ragadt rá a csángó név, mert eredeti lakóhelyüket elhagyták, zenéjük, mint maguk is, zömmel a Székelyföldről származik.
Nem véletlen, hogy a népzenekutatás úgy tartja: a régi székely népzenét a gyimesiek őrizték meg. Az eddig felsoroltak mind prímás elődöktől, „első kézből" tanultak zenélni, akárcsak a magyarsülyei Barabás Ferenc a Kutasföld és a magyarszováti Csengeri Árpád a Mezség képviseletében. Nagyenyed vidékéről, Magyarlapádról jön a Pirospántlikás zenekar. Mint nevük is mutatja, ők már tudatosan foglalkoznak hagyományőrzéssel, régi gyűjtésekből is tanulnak. Könnyen tehetik, hiszen prímásuk, Sipos Ferenc számára is családi örökség a muzsikálás, apja és nagyapja is helybéli prímás volt.
Érkezik még Kalotaszegről Varga István „Kiscsipás", a régi bánffyhunyadi „Csipás" zenészdinasztia leszármazottja. Ő is otthon tanulta a muzsikálás tudományát, de a régi kalotaszegi anyagból kezdetben keveset ismert, mert már azt nem kérték az egyre jobban polgárosuló falvakban. A táncházmozgalom viszont pont ezt igényelte tőle, így a korábban elődeitől gyűjtött zenét megszerezte, és tudatosan visszatanulta.
– A borospataki táncházzenészek találkozóján is észlelhet volt, hogy sok fiatal tanulja „vissza" a népzenét Gyimesben is. Miként látja az ő helyzetüket, mivel ők általában már nem prímásoktól, hanem egymástól, netán felvételekből tanulnak?
– A közel negyven éve működő erdélyi táncházmozgalom teremtette meg ennek a kereteit a gyimesi Zerkula zenekar esetében is. Akik valamilyen szinten falusi gyökerekkel rendelkeznek, egyre inkább ráébrednek, hogy elődeik népzenei hagyatéka érték, amit nem szabad elhanyagolni, tovább kell vinni. Ehhez kiindulásként gyakran kell a régi gyűjtésekhez folyamodni, amelyek korábban nehezen voltak hozzáférhetők. Ma sok minden megtalálható az interneten.
Például a budapesti Hagyományok Háza és az MTA BTK Zenetudományi Intézete egy internetes archívumot működtet Folklór Adatbázis néven, amelybe folyamatosan kerülnek be a feldolgozott és szakszerűen értékelt régi népzenei és néptáncos felvételek. Ehhez bárki szabadon hozzáférhet. Visszatérve a hagyományátadásra: a nyolcvanas években például a szászcsávási cigányzenészektől gyűjtöttem. Akkor panaszkodtak, hogy a gyerekeik már nem akarnak hegedülni, elektromos hangszereken szeretnének játszani. 1989 után, amikor a szüleiket kezdték meghívni Magyarországra, Nyugat-Európába, Amerikába, ráébredtek, hogy a hagyományos zenére ismét van kereslet, így egyre többen kezdték közülük a vonószenét művelni.
Itt persze nem tudatos hagyományőrzésről van szó, mint a lapádiak esetében, hanem elállt egy újabb, városról érkező igény a régi falusi muzsika felélesztésére. Ebben a folyamatban a média is többet tehetne. Igaz, nagy sikere volt a Fölszállott a páva vetélkednek, de olyan tévéműsort ritkán látok, ahol heti rendszerességgel autentikus népzenét mutatnának be. A média az átdolgozott népzenét preferálja abban a hitben, hogy a régebbi korok zenéje nem lehet alkalmas a mai kor igényeinek kielégítésére. Ha ez igaz lenne, akkor nem tudna működni a táncházmozgalom, és Bach műveit sem lehetne eredeti formájukban eladni. Márpedig mindkettőre van ma igény.
Szcs Lóránt
Krónika (Kolozsvár)

A kultúra és a nemzet szolgálatában
Kiemelkedő népművészeti tevékenységének elismeréseként Erdővidék Kultúrájáért-díjat adományozott Máthé Ferenc (Ilonka) fafaragónak a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület pénteken este Vargyason az unitárius templomban. Az Erdővidék Közművelődési Napok zárómomentumaként szombaton a baróti művelődési házban huszárbált tartottak.
Kotecz József felsőrákosi unitárius lelkipásztor történelmünk, balladáink és népünk ünnepeit és hétköznapjait fába faragó embert, Máthé Ferencet közössége példaképének nevezte. Erdővidék Múzeumának vezetője, Demeter László a közművelődési egyesület által tíz esztendeje alapított díj történetét és a díjazottak kiválasztásának módját ismertette. Mint mondotta, jól döntöttek, amikor az időközben elhunyt Bodosi Dániel festőművészt, a szintén vargyasi bútorfestő Sütő családot, Varga Béla fotográfust, Kósa Bálint grafikust, metszőművészt, a Kájoni Consort régizene-együttest, Egyed Ákos akadémikust, Kászoni Zoltán halbiológust, Vargyas volt polgármesterét és értékmentőjét, Deák Vilmát és közösségét több évtizeden keresztül szolgáló Kubánda Gizella tanítónőt díjazták, idén pedig Máthé Ferencnek ítélték az elismerést, hiszen mind olyan személyiségek, akik önzetlenül cselekednek, s irányt mutatnak nemzedékek sorának.
Vargyas polgármestere, Ilkei Ferenc laudációjában Máthé Ferencet olyan embernek írta le, akit az élet nehézségei nem törtek meg, az elnyomó államhatalomnak nem hódolt be, megmaradt nyakas székely embernek, eközben alkotómunkáját az országhatáron túl is megismerték. Máthé Ferenc, miközben megköszönte, hogy a díjat alapítók idén rá gondoltak, mint olyanra, akit érdemes elismerésben részesíteni, arra figyelmeztetett, tapasztalata szerint fogy azok száma, akik hagyományaink ápolására áldoznak, ezért jobban oda kellene figyelnünk örökölt értékeink éltetésére. A Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület által második alkalommal szervezett huszárbálra (fotó) Erdélyből és az anyaországból érkező vendégeket Kádár László hagyományőrző huszárőrnagy köszöntötte. Külön üdvözölte a Szegedről érkezőket és a Vargyason nemrég megalakult Gyertyánffy Ferenc nevét felvett huszárcsapat tagjait. Mint mondotta, üdvözlendő, hogy a vargyasi hagyományőrzők az 1849. július 5-én Eprestetőn a kozák túlerővel szemben a harcot vállaló bátor százados nevét tűzték zászlójukra: áldozatvállalása követendő példa lehet minden hazájáért cselekedni kívánó számára.
A 3. Honvéd Zászlóalj (Szeged), a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület, a 6. Württembergi Huszárezred (Erdőszentgyörgy), a 15. Mátyás Huszárezred (Szováta), a 11. Székely Határőr-huszárezred (székelyudvarhelyi és szentegyházi csapatai), a 15. Székely Határőr-gyalogezred, a Gyertyánffy Ferenc Huszárcsapat (Vargyas), a Homoródmenti Hagyományőrző Hannover Huszárok, a Homoródmenti Határőrök és Vörös Darabontok, a Hannoveri Huszárezred (Uzon) és a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület erdővidéki tagjai zászlójukkal vonultak fel, s engedélyt kértek feletteseiktől a bálon való részvételre.
A vargyasi Borbáth Szilveszter éneklését, a művelődési ház Minisyncron együttesének palotás táncát, a Csillagkövetők Civil Egyesület tagjainak néptáncolását és a disznótoros vacsora elfogyasztását követően emlékplakettel mondtak köszönetet a megyei tanács alelnökének, Nagy Józsefnek, amiért hivatalnokként és lovainak, tanyájának, felszerelésének rendelkezésre bocsátásával magánemberként is segítette a hagyományőrzőket. Díszoklevelet kapott a Székely Vágta első és a Nemzeti Vágta negyedik helyezését megszerző, s ezáltal egyesületének, Kézdiszéknek és az erdélyi huszárok számára is dicsőséget hozó Zsigmond János is. Idén elért pontszáma alapján egy évre őrmesteri kinevezést nyert Kövér Zsolt és Költő Norbert a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesülettől és az  erdővidékiek közül Dávid Gábor és Barabás Gyula. A huszáravatásra éjjel egy óra után került sor, amikor a jelölteket „nyeregre húzták”, fejüket mentével takarták le, az avatótisztek pedig jókívánságaikat és velük szemben támasztott elvárásaikat fogalmazták meg egy-egy mondatban, majd kardjuk lapjával – kinek gyengébben, kinek erősebben – illették az avatandók fenekét, végezetül kézfogással és egy korty itókával pecsételték meg az elkötelezettséget. A bál hajnalig folytatódott, a talpalávalót sokak megelégedésére a kászonújfalusi Hagyományőrző Népi Zenekar húzta.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Eleve elrendelt etnomuzikológus
Almási István népzenekutató nyolcvan életévéből közel ötvenet egyetlen munkahelyen, a Kolozsvári Folklórintézetben töltött. Az intézmény neve többször változott, az etnomuzikológus viszont mindvégig a magyar népzenét kutatta.
– Gyerekként mi szeretett volna lenni? Irányították a szülei a választását, vagy a népzene mindig fontos volt?
– Nyolcéves koromban kezdtem tanulni hegedülni – édesapám döntése alapján. Nem az volt a szándéka, hogy muzsikus legyek, azért tartotta fontosnak a zenét, mert szerette volna, ha a fiából – ahogy a család számos tagjából – református lelkész lesz. Úgy tartotta, Erdélyben sokoldalúan képzett lelkészekre van szükség, akik a gyülekezetüket minden téren nevelni tudják. A zeneértő pap gondolata Almási Sámuel nevű dédapámhoz fűződik, aki népdalgyűjtő lelkész volt, hatalmas, ötkötetes gyűjteményéből sajnos csak három maradt meg. Dédapám a 19. században tevékenykedett, de a 18. század közepéig visszakövethető, hogy apai ágon a családban valamennyi elsőszülöttet Almási Sámuelnek kereszteltek, és kötelező módon papnak adták. Édesapám is Sámuel volt, de ő eltért a hagyománytól, jogot végzett, minden lépcsőfokot megjárt, és életének utolsó harminc évében az Erdélyi Református Egyházkerület jogtanácsosa volt, tehát az egyházi kapcsolódás megmaradt. Az éneklés különösebb zenei képzettség nélkül is állandó gyakorlat volt nálunk, úgyhogy az otthoni nagy éneklések során én lettem a prímás, apámat, anyámat hegedűn kísértem.
– A zeneakadémia már logikus folytatás volt?
– Még csak 16 éves voltam, amikor édesapám 1951 tavaszán meghalt. A középiskola utolsó két osztályát egy év alatt elvégeztem, de nem volt határozott tervem, titokban geológus szerettem volna lenni. Nekem nem sikerült, a Kanadában élő fiam viszont hidrogeológus. Abban az évben augusztus végén érettségiztem, szeptember elején voltak a felvételik, és hirtelenjében időm sem volt készülni semmire. Az egyik osztálytársam nővére mondta, hogy „te, Pista, gyerekkorod óta hegedülsz, ahhoz értesz, próbálj felvételizni a zeneakadémiára”. Megvallom, azt sem tudtam, hogy Kolozsváron hol a zeneakadémia. Akkor a Bocskai-házban volt, ahol most a Sapientia rektorátusa. Nem volt nagyon sikeres a felvételi vizsgám, de felvettek.
– És hogy lett zeneakadémiai hallgatóból etnomuzikológus?
– A zeneakadémia ötéves volt, népzenét másodévtől tanultunk. Ekkorra már tudtunk kottát írni hallás szerint. Jagamas János, a folklórintézet vezetője volt a népzenetanárom, folklórkört szervezett a diákok számára. Egy jókora csoportot 1953 tavaszán ki is vitt a nádasmenti Türébe gyűjtési gyakorlatra, majd a mezőségi Ördöngösfüzesre. Később Magyarlapádon jó zenészekkel és kitűnő énekesekkel találkoztunk, meghatározó élményekben volt részem. A lejegyzett adalékokból Szenik Ilona tanárnővel és Zsizsmann Ilona kolléganővel összeállítottunk egy kis népdalfüzetet. Ez volt az első népdalgyűjteményem, amely 1957-ben meg is jelent: A lapádi erdő alatt. A lapádi gyűjtéskor kezdett egyértelművé válni, hogy ez lesz az én utam. Ezek után Jagamas János azt mondta – nem is kérdezte, hanem mondta –, hogy „remélem, a szakdolgozatát folklórtémából fogja megírni.”. Kicsit váratlanul ért a szigorú felszólítás, de végül a refrén a moldvai csángók népdalaiban lett a témám, s az addigi gyűjtéseket néztem át a folklórintézet archívumában. Mikor átadtam a dolgozatot – noha még nem államvizsgáztam – azt kérdezte, el tudnám-e képzelni a jövőben a munkakörömet a folklórintézetben.
– Az életrajzát böngészve nyilvánvaló, hogy Jagamas János és a folklórintézet meghatározó volt az ön számára.
– Természetesen. Jagamas egyébként még egyetemista koromban kérdezte, hogy rokona vagyok-e a dalgyűjtő Almásinak. Mondtam, hogy dédapám volt. Erre Jagamas felemelte az ujját és azt mondta: „na, ez akkor kötelezettségekkel jár”. A folklórintézeti lehetőséget kizárólag Jagamas Jánosnak köszönhettem. Reformátusként gyerekkorom óta hittem az eleve elrendelés tanában, amely szerint az isteni gondviselés irányítja életünk minden mozzanatát. Esetemben Jagamas volt a sors keze, 1957. január 15-től kineveztek, attól kezdve közel ötven éven át voltam az intézet munkatársa. A mai fiatalok kacagnak az ilyesmin, hisz ők elég sűrűn váltogatják a munkahelyüket, ha nem is a szakmájukat. Én azonban akkoriban erősen konzervatív hajlamú, ragaszkodó természetű voltam, és maradtam. Nem akartam hátat fordítani egy olyan közösségnek, amelynek körében azt végeztem, amit a hivatásomnak tekintettem.
– Soha nem merült fel, hogy máshol dolgozzon?
– Egyetlen alkalommal alakult úgy, hogy szerettem volna elmenni. Akkor Jagamas már nem volt az intézetben, mert egy 1960-ban megjelent törvény tiltotta az álláshalmozást, Jagamas pedig tanított a zeneakadémián is, és végül azt választotta. Így én kezdőként irányítás nélkül maradtam. Aztán olyan főnököt neveztek ki, aki tapasztalatlan volt, soha egy cikket nem írt, máris egy tudományos kutatócsoport vezetője lett. Lehettem volna a Kolozsvári Rádió zenei osztályán szerkesztő, de volt valaki, aki az önéletrajzomat csak odáig olvasta el, ahol azt írtam, hogy édesapám a református egyházkerület jogtanácsosa volt. Marosvásárhelyen lehettem volna középiskolai szolfézstanár vagy zenei irányító a Népi Alkotások Házánál, de végül addig késlekedett az ügyintézés, hogy 1964-ben óriási változáshoz érkeztünk. Önálló akadémiai intézetté vált a kolozsvári kutatócsoport, és Ion Musleát nevezték ki vezetőnek, aki Erdély legkiválóbb román néprajzkutatója volt, nagy tudású, kiváló tudományszervező, igazi európai jelenség. Nyilvánvalóvá vált, hogy maradnom kell.
– Hol gyűjtött a legszívesebben?
– Évtizedeken keresztül semmilyen kapcsolatunk nem volt a budapesti népzenekutatókkal, teljesen el voltunk zárva tőlük, de tudtuk, hogyan alakult a magyar folklórkutatás története. Az első világháború előtti jó évtizednyi időszakban a legnagyobbak jöttek ide gyűjteni, Bartók és Kodály, de nagy hézagok voltak az erdélyi népzene kutatástörténetében, és lehetett tudni, hogy melyek azok a tájegységek, ahol nem járt senki. Jagamas János ’49-ben ebből indult ki, amikor megkezdte a gyűjtéseit, és én is az ő nyomán kezdtem a munkám, ennek a figyelembevételével kellett dolgozni: ahol nem volt egyáltalán gyűjtés vagy csak kevés. Tudtam róla, hogy az akkor még fiatalember Kallós Zoltán Moldvában, Gyimesben, a Mezőségen, Kalotaszeg Nádas-menti részén sokat gyűjtött sikeresen. De ezeken a tájakon is voltak még hézagok, így a sokat kutatott Kalotaszeg szélén is, Magyargyerőmonostoron. Intézeti munkám második évében mentem ki oda először, kerékpárral. Később is visszatértem és közben találtam ott két érdekességet: a Kádár Kata ballada egy változatát, ami addig ismeretlen volt a Székelyföldön és Moldván kívül, pár évvel később pedig a Töröknek eladott leány balladájának kalotaszegi változatait. Ezekre figyelt fel Olosz Katalin, aki aztán szövegeket gyűjtött ugyanott. Ebből a kétféle gyűjtésből született az 1969-ben napvilágot látott közös kötetünk, a Magyargyerőmonostori népköltészet. Az 1957-es lapádi gyűjtések és e között azért telt el oly sok idő, mert ’59 és ’68 között még román népköltészeti vagy népzenei kiadvány sem jelenhetett meg. Jelentős népzenei anyagot gyűjtöttem az Érmelléken, a Lápos vidékén, a Szilágyságban, Aranyosszéken, a Nyárádmentén, a Maros–Kis-Küküllő közén, a Homoród mentén, Háromszéken, de gyűjtöttem még a Vajdahunyad melletti Lozsádon is.
Almási István
Kolozsváron született 1934. december 8-án. A Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskola zenetanári és karvezetői szakán tanult 1951–56 között. 1989-ben megszerezte a zenetudományok doktora címet. Nős, két gyermek édesapja. 1957. január 15-től 2004. december elsejei nyugdíjazásáig a Kolozsvári Folklórintézet különböző rangú munkatársaként, legutóbb első fokozatú tudományos főmunkatársaként dolgozott. 130 erdélyi és partiumi helységben mintegy ötezer vokális és hangszeres dallamot gyűjtött. Tizenegy kötet és számos tanulmány szerzője. Legismertebb munkája a két kiadást megért (1972, 1982) Tavaszi szél vizet áraszt című antológia. 2009-ben jelent meg a válogatott írásait magában foglaló A népzene jegyében című tanulmánykötete. Népzenekutatói munkásságát több kitüntetéssel is elismerték, a Szabolcsi Bence-díj, a Kodály Zoltán-emlékdíj és az Arany János-érem birtokosa. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tiszteletbeli doktora, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja. 1990–1993 között az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka volt.
– Csak közölni nem lehetett, a gyűjtőmunkát nem zavarták?
– Voltak időszakok, amikor szívesen látták a népművészettel és a népköltészettel való foglalkozást, és olyanok is, amikor a parasztságot egyenesen ellenségnek tekintették. Nekünk is volt egy-két olyan évünk, amikor megmondták: inkább munkásfolklórt gyűjtsünk. A Kolozs megyei illegalista-kommunisták névjegyzéke alapján kerestük meg az „adatközlőket”, hogy mondják el: mit énekeltek az illegalitás éveiben? Olyan feladat volt ez, amit nem volt tanácsos kikerülni. És voltak az intézetnek is különböző szakaszai: más-más nevei voltak és más szervezeti háttere volt, de ez engem nem zavart, mert kiépítettem magamnak egy – mondjuk úgy – kis önálló műhelyt. Akármi történt, én az erdélyi magyar népzene kutatásával foglalkoztam. Hogy annak mi volt a legfelsőbb címe, nem számított, én ezt végeztem.
– A Szilágysági magyar népzene című kötetnek mi a története?
– A Szilágyságban a hatvanas évekig összesen 34 dallamot gyűjtöttek, ezért szükség volt a részletesebb kutatásra. A Szilágyságot úgy egészében szerettem, a szilágyságiak békés, szelíd, barátságos emberek, könnyen lehetett velük boldogulni, szívesen álltak szóba a néprajzkutatókkal. 1963 és 1976 között huszonhárom szilágysági helységben mintegy ezer dallamot vettem föl magnetofonszalagra. Ezek lejegyzése és rendszerezése alapján készítettem el az 1979-ben megjelent Szilágysági magyar népzene című monográfiát.
– Amikor én kezdtem a gyűjtést, nem az volt a cél, hogy okvetlenül új dallamokat találjunk, hanem hogy a meglévőket még alaposabban megismerjük. A népdal ugyanis változatokban él, az emberek nem típusokat énekelnek. Ezért a népdal életének a változása érdekli a mai folkloristát, hogy a variánsok miként alakulnak, milyen irányba fejlődnek. Az új dallamok keresése akkor volt fontos és divat, amikor zeneszerzők gyűjtöttek azzal a céllal, hogy azokból zeneműveket alkossanak. Gyűjteni most is lehet, sőt kell is. Jóval később indult meg például a hangszeres zene kutatása, mint az énekesé. Ezen a téren a mai napig új feladatok adódnak, de tényleg apad a népzene eredeti forrása.– Van még ma kitől népzenét, népdalt gyűjteni? Mit csinál ma egy etnomuzikológus: beveszi magát az archívumba?
– Megvalósításai közül mire a legbüszkébb?
– Azokra az almafákra Felsőtőkön, amelyeket több mint tíz éve magam ültettem. Máig nagyon szépek és jól teremnek.
Dénes Ida |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szellemi otthonteremtés
Beszélgetés a 70 éves Cseke Péter íróval
Cseke Péter (1945, Recsenyéd) író, szociográfus, irodalom- és eszmetörténész. A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakot 1968-ban; ezt követően falujáró újságíró volt a bukaresti Falvak Dolgozó Népe című hetilapnál; 1990-től a Korunk szerkesztője s egyszersmind egyetemi oktató; több magyar nyelvű szakirány beindítója, 2003-tól doktori témavezető. Pályáját szociográfiai riportokkal kezdte, művelődés- és irodalomtörténeti tanulmányokkal folytatta. Eddig harminc önálló kötete, illetve eszmetörténeti kiadványa látott napvilágot. Pro Literatura (2004), Szabó Zoltán- (2005) és Aranytoll díjas (2010), a Magyar Érdemrend tisztikeresztjének kitüntetettje (2014).
– A Nagy-Homoród mentén született, de nem Székelykeresztúron végezte a középiskolát, hanem Székelyudvarhelyen, a mostani Tamási Áron Gimnáziumban. A szülei miért döntöttek ekképpen?
– A kérdés vélhetően arra utal, hogy unitárius vidéken láttam meg a napvilágot. Keresztúron akkor még valóban működött az Unitárius Gimnázium, de nem sokáig, mert az 1948-as tanügyi reform megszüntette. Ha nem így történik, akkor gyepesi származású népes családomból minden bizonnyal én lettem volna a második, aki tanévkezdő őszidőkben degeszre tömött szalmazsákjával a kénosi tetőn át Keresztúrra szekerezik. Az "égbe emelő" kapaszkodó előttem is ott állt, Felsőboldogfalvánál azonban Udvarhely irányába fordultunk. Nem szekérrel, hanem – az idők változásának jeleként – a recsenyédi közös gazdaság traktor vontatású utánfutójával. A hetvenes évek elejének átmenetileg szabadabb légkörében Ég és föld között lebegő szalmazsáktutajok című írásomban próbáltam rögzíteni azoknak az időknek a hangulatát…
– Korábbi beszélgetésünk során említette ’56-ot. A magyar forradalom milyen nyomot hagyott egy tizenegy éves legénykében?
– A történelmi távlat rendre helyükre rakja a dolgokat. Az efemer történések is beszédesekké válhatnak, ha meg tudjuk "szólaltatni" azokat. Beszédes szótlanság című "időrobbanásos" esszémben már felvillantottam egy-két epizódot (Időrobbanás. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003. 237–240.); ami még megírásra vár, azt készülő szülőföld-szociográfiámban szeretném kibontani. Hiszen még nem faggattam ki a szülőfalumban kristálydetektoros rádiót építő Bartha István barátomat, az ’56 októberében Budapesten Molotov-koktélokat készítő és dobáló Néma Pali szentpáli osztálytársamat, nem törlesztettem adósságomat Kozma tanító bácsival szemben, aki a negyvenes évek elején Szabó Gyula útját is egyengette Székelykeresztúr és az írói pálya irányába. És hát arra is emlékszem, hogy 1957 elején dühösen dobta vissza rajoni "irodalmi versenyre" készített irományomat. Miért nem azt írtam meg – dördült rám –, ami velünk történt?! Miért kellett a fél falut tömörítő közösből kiállnunk?! Megírtam. Nagy cirkusz támadt belőle a rajonközpontban. Na de, egy életre megjegyeztem: írni csak a velünk történt dolgokról érdemes, és azokról is lehetőleg úgy, hogy az igazságot fényre deríthessük.
– Miként emlékszik a Szabó Gyulával való első találkozására?
– Az egyik udvarhelyi magyartanárunk, László Béla évfolyamtársa volt Létay Lajosnak, az Utunk 1958 utáni főszerkesztőjének. Akkoriban zajlott az írók egy részének letartóztatása, mások elnémítása, irodalompolitikai vesszőfuttatása. Az '56 utáni "irodalmi frontvonalról" mit sem tudtam, Szabó Gyula ’58-as vesszőfuttatásairól is utólag értesültem, főként azt követően, hogy az udvarhelyi gimnáziumba bekerülve Utunk-olvasó lettem, és 1962. február 10-én ott voltam a művelődési ház irodalmi matinéján. Az Utunk és a Steaua csapatával már előző este megismerkedhettem, mert László Béla felkérésére a vacsora felszolgálásában segédkeztem. Nagy volt az örömöm, csupán azt sajnáltam, hogy Szabó Gyula időközben "hazaszaladt" Almásra. A matinét követően szegődtem melléje, miközben a főtér felé tartottunk. Ma is csodálkozom, hogy volt bátorságom megszólalni. El szerettem volna mondani, hogy Akácos Miska és Gondos Eszti történetében egy kicsit a nagybátyáméra ismertem, és a "menyasszonyszöktetés" sem volt ismeretlen akkoriban mifelénk, a Nagy-Homoród mentén, de közben fölértünk a főtérre, ahonnan az írók a Tompa László lakása felé vették az irányt.
– Cseke Péternek sikerült-e kapcsolatba kerülnie a "székely Athén" neves személyiségeivel…?
– Tompa Lászlóval személyesen nem találkoztam, a költészetével azonban igen. Tomcsa Sándorhoz egyik diáktársam vitt el, aki az író rokonságához tartozott. Ennek a vasárnap délelőttnek az élményével jelentkeztem az iskola irodalmi faliújságján. Amikor bejutottam a gimnáziumba, nagy hatással volt rám, hogy az önképzőköri fórumon az előttem járó "rövidnadrágos" Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András költészetéről olvashattam… Egyetemi hallgatóként is állandóan visszajártak, és 1963 őszétől is ők voltak számomra a léptem igazító "péntek esti srácok", ők juttattak szóhoz a Gaál Gáborról elnevezett irodalmi körben.
– És az egyetemi városban kik kalauzolták?
– Kányádi Sándor és Balogh Edgár, később Borbáth Károly. Szabó Gyulával sem szakadt meg a kapcsolatom. A felvételi előtt verssel és prózával jelentkeztem nála Almáson. Később, akárcsak Kányádi, bőven ellátott szerkesztői tanácsokkal. Szükségem is volt ezekre, hiszen mind Kányádi, mind Szabó Gyula édesapja olvasta a lapot. Nekem akkor ők jelentették az újságírói/szerkesztői igények megtestesítőit. "Kár annak a papír – Kányádi apó intelmét örökre megjegyeztem –, aki nem tudja azt megművelni…" Mindent a szántáshoz, a kaszáláshoz, az erdöléshez viszonyított, Kurta Szabó Mózes pedig a Pireneusokon inneni és túli igazságokhoz… Hogy milyen mélyen megragadtak bennem ezek az intelmek, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a múlt évben Torontóban Kányádi apóval indítottam egyik előadásomat.
– Milyen volt ez a huszonkét év, amit – kezdetben Bukarestben, majd Kolozsváron – a lapnál töltött?
– Még nem tudok érdemben válaszolni a kérdésre, nem kaptam vissza a szekuritátés dossziéim "preparált" szövegeit sem. Az 1968 és 1978 közötti "terepjárásokból" nőttek ki első szociográfiai riportjaim, ezekből pedig a riportköteteim. Következett egy periódus, amikor Bukarestben mondatról mondatra átírták a cikkeimet. (Itt szándékosan nem említek nevet, mert nem akarom egy ’56-ban felelőtlenül hőzöngő, később sokaknak ártó, irigy dilettáns utóéletét meghosszabbítani.) 1985-ös, első házkutatásunk után még "átcsúszott" valahogy Hazatérő szavak című – háromkötetnyi kéziratból újjászerkesztett – kis könyvem, de ezt követően sem a Korunkban, sem A Hétben, sem az Igaz Szóban nem publikálhattam. Sőt, a nevemet sem lehetett leírni. A falusiak hetilapjánál pórázra fogtak, de nem rúgtak ki. Ha munkanélkülivé válok, nyomban letartóztathattak volna mint "munka-kerülőt". "Az agrikultúra is kultúra" – jelentette ki a Központi Bizottságnak a magyar sajtóért felelős (Bukarestben ma is élő) teljhatalmú ura. Terheljenek le úgy – adta ki az utasítást a fővárosi Sajtóházban székelő szerkesztőségben –, hogy ne maradjon időm a művelődéstörténet területén bóklászni. Könyv és kenyér című riportkötetem 1991-ben úgy jelent meg a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál Kerekes György szerkesztésében, ahogyan azt Létay Lajos 1988-ban és 1989-ben az Utunkban leadta. Még a száműzött magyar helységneveket sem kellett visszaállítani. Irodalmi idézetekkel eleve úgy "kódoltam be" azokat, hogy az olvasó tisztában lehetett azzal, hol járok. Megtehettem, mert a szerkesztőként olyan kiemelkedő kolozsvári személyiségek voltak a mentoraim, mint a nagyvilág mezőgazdaságára kitekintő dr. Nagy Miklós vagy Pap István professzor, a későbbi akadémikus, akik – bárhol is találkoztunk szellemi munkától elbátortalanított gazdamérnökökkel Erdély- szerte – létfilozófiai szinten beszéltek a jobb sorsra érdemes gazdatudományok alapvető kérdéseiről.
Más szempontból is érdemes visszatekintenem arra a korszakra. Egyetemi hallgató koromban a kolozsvári stilisztikai iskolát megteremtő Szabó Zoltán professzor műhelyében sajátítottam el a kutatásmódszertant. Már 1968 őszén be szerettem volna iratkozni a doktori képzésre, de az ’56-os magyar forradalom vérbefojtása idején kinevezett főszerkesztőm nem adta beleegyezését ehhez. Mégis hasznát vettem annak a periódusnak. Mindenik esztendő januárjában – abban a hónapban vettem ki rendszerint a törvényesen járó évi szabadságomat – reggeltől estig a Központi Egyetemi Könyvtárban tartózkodtam, ahol nem értek utol a bukaresti üzenetek (a diktátor házaspár születésnapi ünneplését illetően). Végül 1995-ben doktoráltam, amikor egyetemi oktató voltam. De akkor már felszabadult értékszemlélettel írhattam újra disszertációmat. Abból született meg aztán a budapesti Balassi Kiadónál megjelent Horváth István-monográfiám is 2000-ben.
– A szekuritáté állandóan figyeltette, a három előcenzúrázás után kiadásra előkészített Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című kötetét 1986-ban bezúzásra ítélték. Miként vészelte át a vészkorszakot? Ki volt a mércéje?
– Mindenekelőtt az esszéíró Németh Lászlót említeném. Aztán Kóst, Kuncz Aladárt, Balázs Ferencet, Tamási Áront, Illyés Gyulát, Cs. Szabó Lászlót, a szociográfus Szabó Zoltánt…
– Miért éppen őket…?
– Mert objektív világlátásra s reális helyzetfelismerésre tanítottak, és mert a közjó érdekében cselekvésre késztettek…
– Ha jól emlékszem, az írói indulását meghatározó műfaját eleve a cselekvés költészetének tekintette. Holott a Korunkban, az Utunkban, az Ifjúmunkásban, a Vitorla-ének című antológiában kötetnyi verset tett közzé…
– Szociográfiai riportokat tartalmazó Forrás-kötetem, a Víznyugattól vízkeletig hátlapjára ezt írtam volt 1976-ban: "Hogy miért éppen ehhez az »előnytelen« műfajhoz ragaszkodom? Nem érzékelném eléggé a korlátait? A kérdések nem az enyémek; illő tehát, hogy legalább itt megköszönjem őket. És velük együtt a baráti tanácsot: aki így indul, annak egy életen át kell bizonyítania…" Írtam és fordítottam verset, a karcolatot és az elbeszélést is kedvemre valónak éreztem. Kányádi Sándor prózaírásra biztatott, Szabó Gyula a verset ajánlotta. Írtam annyi verset, hogy megtudjam: nem vagyok vérbeli költő. Későre találtam rá a magam műfajára, a szociográfiára, majd az irodalom- és eszmetörténeti tanulmányra. Időközben összeállítottam jó néhány bibliográfiát, szerkesztettem antológiát (a Tizenegyekről), előkészítettem dokumentumkötetet (az Erdélyi Fiatalokról, a Nem lehet vitáról), írtam mikrofilológiai alapozottságú, tényfeltáró tanulmányokat, jelenség-monográfiákat (a népi irodalomszemlélet kérdéseiről, a magyar szociográfia erdélyi műhelyeiről), írói monográfiát, szerkesztettem kismonográfia-sorozatot (Közelképek címen a Kriterionnak); egyikkel sem volt annyi gondom, mint a közel három évtizede készülő Jancsó Béla-leveleskönyvvel: e levelek háttérvilágában ott feszül a két világháború közötti időszak Kárpát-medencei eszmetörténete, drámai kisebbségtörténete, a Trianon utáni társadalom mélyszerkezete; ezzel is az irodalomtörténeti szintézisek előmunkálatainak nélkülözhetetlenségére akartam rámutatni… Minek következtében sokszor bizony az élet és az irodalom "harmadik helyezettjének" érezhettem magamat. Most látom csak, micsoda előnyt jelentett számomra az, hogy fiatal alkotói korszakomban nem kaptam meg a nekem szánt bukaresti irodalmi díjakat; hogy a nyolcvanas évek második felében a szekuritáté "azon melegében" vitte el még be sem fejezett kisebbségtörténeti kézirataimat; hogy a kilencvenes évek derekán sokan nem értették: újságíróból miként lehet valaki egyetemi tanár? Mit is válaszolhattam volna? Az újságíróból/szerkesztőből minden lehet, ha idejekorán felhagy… a hírlapírással. Így szereztem a tudományműveléshez nélkülözhetetlen interdiszciplináris szemléletet.
– Öt évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy Atosfalván a kakasok, Kolozsváron pedig a megírásra váró kéziratok költik fel… Ez ma is érvényes?
– Bizony. A hazatérő szavak útján a szellemi otthonteremtést szeretném előmozdítani ma is. Amikor például Lakitelekre megyek, azok a kakasok azért kukorékolnak, hogy Makfalván újra megnyithassa kapuját a Wesselényi Népfőiskola. Amikor az Egyesült Államokba repültem, azzal a célkitűzéssel indultam, hogy a szétszórtságban élő nyugati magyarok hazajárásáról Korunk-számot szerkesszek, szülőföld-szociográfiámat pedig újabb fejezettel gazdagítsam.
– Többször kitüntették. Melyikre a legbüszkébb?
– Mikszáth Kálmán jut eszembe: "Még senkit sem dicsértek meg azért, mert szereti az édesanyját."
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Korunk/április
A 2015. áprilisi Korunk személyes vallomások és tanulmányok sorával kíván hozzájárulni Erdély képzőművészeti térképéhez. A budapesti Nemzeti Galériában ebben a hónapban megnyíló nagy erdélyi kiállítás (1920–1990) biztosította alkalom egyes törekvések, jelentős alkotói életművek továbbgondolására késztette a szerkesztőt és a neves munkatársakat, festőművészt, szobrászt, keramikust, műkritikust és művészettörténészt, a kétezres évekig, máig tágítva a vizsgált időszakot, időközben lezárult művészpályákra koncentrálva. Így kerül az emlékezés és elemzés középpontjába a Homoród-mentéről Párizsba jutott kiváló szobrászunk, Román Viktor, a Németországban elhunyt egykori kolozsvári művész-tanár, Tóth László és a nagyváradi Jakobovits Miklós. Erdély egész területét átfogó térkép rajzolódik ki a lapszámból, szövegben és színes meg fekete-fehér reprókban. Összefoglalás olvasható a Sepsiszentgyörgyön elindított EMŰK-ről, az Erdélyi Művészeti Központ történetéről.
Szabadság (Kolozsvár)

Időseknek „SegédKeztek”
Rászoruló idős személyeknek nyújtottak segítséget, illetve közösségi épületeknél (templom, közösségi ház, kultúrotthon) kalákáztak a SegédKezek kalákatábor résztvevői.
A Magyar Unitárius Egyház keretében működő egyháztársadalmi szervezetek, a Gondviselés Segélyszervezet és az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) június 22–28. között immár negyedik alkalommal szervezte meg az önkéntes munkatábort. A táborsorozat fő célja a rászorulók közvetlen segítése, illetve a közösségi szolidaritás évszázados hagyományának, a kalákáknak a népszerűsítése.
Az idei önkéntes munkatábor helyszínei a Siménfalva községhez tartozó Nyikó menti falvak voltak Tordátfalva központtal. A 45 résztvevő (14 és 28 év közötti ifjak) 16 különböző erdélyi településről érkezett a Nyikó mentére, ahol 7 településen összesen 30 családnak segítettek a következő munkaterületeken: háztáji takarítás, favágás, kerítések festése, gyomlálás, szőnyegmosás, kaszálás és egyebek. A kalákatábor zárásaként áhítatot tartottak, kiértékelték a munkálatok eredményeit és a rendezvény egészét.
A kalákatábor előzményei a kolozsvári unitárius középiskolás lányok 1943 és 1944 nyarán szervezett, három-három hetes táboraira nyúlnak vissza. Az akkori résztvevők székelyföldi falvakban nyújtottak segítséget kétkezi munkával a világháború frontjain harcoló vagy már elesett férfiak családjainak.
Az elmúlt három évben megszervezett táborsorozat eddigi helyszínei a Homoród mente és Erdővidék voltak. A kalákatábor támogatói: a Bethlen Gábor Alap, a Nemzeti Együttműködési Alap, a Magyar Unitárius Egyház, az amerikai egyesült államokbeli Unitárius-Univerzalista Egyesület és a tordátfalvi unitárius egyházközség.
Caritas-önkéntestábor Petrozsényben
Mintegy 150 önkéntes (44 helyi és 101 más településről érkező) vesz részt a Gyulafehérvári Caritas által a jövő héten, július 6–12. között szervezendő önkéntestáborban. A rendezvény célja, hogy az önkéntesek segítségével látható változást vigyen a Zsil-völgyi városba. Az önkéntesek játszóterek, iskolák és óvodák felújításában, turistaútvonalak kijelölésében, hulladékgyűjtésben vesznek részt, de közösségépítő, szociális programokat is tartanak a helyiek számára, a gyerekprogramok szervezése mellett magányos időseket is meglátogatnak. A tábor ugyanakkor találkozási lehetőséget is teremt a különböző városokban karitatív munkát végző önkéntesek számára. A román és magyar anyanyelvű önkéntesek mellett Magyarországról és Németországból is érkeznek segítő szándékú fiatalok. A napi program hat óra közösségi munkát foglal magában, amelyet kis csoportokban végeznek a résztvevők, délután előadásokra, kézműves-foglalkozásokra, sporttevékenységekre, kirándulásra, este szórakoztató programokra kerül sor.
Krónika (Kolozsvár)

Mobil könyvcsomag a figyelemfelkeltésért
Újszerű ötlettel próbálja könyvtárba csalogatni a vidéki települések lakóit a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár: kérésre egy több mint négyszáz könyvből álló csomagot ad kölcsön három hónapra egy-egy könyvtárnak. A megyei könyvtár munkatársai azt remélik, hogy az érdekes könyvekkel olvasásra lehet buzdítani a vidéki lakosságot.
„A Kájoni János Megyei Könyvtár létrehozott egy könyvtárközi kölcsönzésre szánt, változatos tartalmú, tetszetős kivitelezésű, új könyvekből álló csomagot, amelyet a programban részt vevő települések könyvtárainak meghatározott időre kölcsönad. A lakosság a helyi könyvtárból kölcsönözheti ki a könyveket, és ugyanoda viheti vissza" – magyarázza az elképzelést Bedő Melinda, a program felelőse.
A 425 kötetet tartalmazó állomány a következő témakörökhöz kapcsolódik: szépirodalom (leginkább kortárs írók, illetve Nobel-díjas szerzők művei), a legkisebbeknek szánt kiadványok (óvodásoknak és elemi iskolásoknak szóló könyvek), gyermek- és ifjúsági irodalom, kézimunka, barkácsolás, kertészkedés, játszókönyvek, család, egészség, szépségápolás, iskolai tantárgyakhoz kapcsoló könyvek, történelem, utazás, honismeret, illetve szakácskönyvek.
Állománygyarapításra sarkallnának
„Reméljük, hogy a könyvek átlapozása, olvasása arra ösztönzi a helyi közösségeket, hogy ilyen és ehhez hasonló köteteket vásároljanak a könyvtáruk számára. Azonban ha csak a mi kölcsönköteteinket lapozzák végig, már akkor is megérte a próbálkozásunk" – véli a megyei könyvtár munkatársa. Először a homoródalmási községi könyvtár kapja meg a könyveket.
A Homoród menti település tékájába pénteken délután öt órára érkezik meg a csomag. Három hónap múlva a tervek szerint Varságra szállítják tovább a könyvcsomagot. A programot egyébként a Hargita Megyei önkormányzat 30 ezer lejjel támogatja, szakmai megvalósítása a Kájoni János Megyei Könyvtár feladata.
Kevés a könyvtárlátogató
Hargita megye közkönyvtári hálózata a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtárból, nyolc városi és ötven községi könyvtárból áll. A megyei könyvtár felmérése szerint az ötven községi könyvtárnak alig több mint fele teljesíti a működés olyan alapfeltételeit, mint a szabályos nyitva tartás, de sok esetben megfelelő közönségszolgálati és könyvraktározási térrel sem rendelkeznek.
A községi intézmények átlagosan a helyi lakosság 5–10 százalékát tudják csak megszólítani. Ez az arány a városi intézmények esetében azért jelentősen jobb, 43 százalék, a rendszeres állománygyarapítás is inkább ezekre a könyvtárakra jellemző.
Kozán István
Krónika (Kolozsvár)

Népviseletbe öltözött a Homoród mente
Az oklándi egyházközség adott otthont az elmúlt hétvégén immár második alkalommal megrendezett Homoród menti népviseleti találkozónak.
Az érkezőket a falu tájházának udvarán a helybéli asszonyok által készített hagyományos, kemencében sült kiflivel és vackorpálinkával fogadták a szervezők, akik a bejelentkezés után örömmel vették tudomásul, hogy tizenhét településről – Kápolnásfaluból, Szentegyházáról, Lövétéről, Almásról, Oklándról, Újfaluból, Székelyzsomborról, Darócról, Jánosfalváról, Városfalváról, Szentpálról, Recsenyédről, Bágyból, Szentmártonból, Abásfalváról, Homoródkeményfalváról és Petekről – több mint kétszáz vendég érkezett.
Az ünnepély ökumenikus istentisztelettel kezdődött: Kelemen Levente helyi lelkész köszöntötte az egybegyűlteket, az istentiszteleti szolgálatot pedig Simó Sándor unitárius esperes, Fülöp Szabolcs református lelkész, Tamás Huba római katolikus plébános és Kúnos Lajos evangélikus lelkész végezték, mindannyian kiemelve hagyományos értékeink megtartásának fontosságát. A vallásórás gyerekek az ároni áldást énekelték el, majd Cseke Miklós polgármester köszöntője után Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke, a rendezvény fővédnöke a népviseletek megőrzésének fontosságát hangsúlyozta – számolt be lapunknak Kelemen Éva helyi szervező. Az ünnepi istentisztelet után a népes tömeg a falu központján vonult végig – két hagyományőrző lovas és az abásfalvi népi zenekar vezetésével érkeztek meg a művelődési házba.
A folytatásban Szarka Gábor konzul köszöntötte a részvevőket, majd Salló Szilárd, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont munkatársa tartott előadást a Homoród menti népviseletekről. A színpadon elhelyezett Kárpát-medencei népviseleteket a Jászberényből érkezett vendégek, Papp Imre és Péterbencze Anikó mutatták be, mezőségi tánccal színesítve előadásukat.
A különböző falvak képviselői is bemutatták jellegzetes viseleteiket, beszélve arról is, hogy manapság milyen gyakran, illetve milyen alkalmakból öltik magukra ezeket. A találkozó a művelődési ház udvarán, közös ebéddel zárult.
Székelyhon.ro

Tizedszer verbuválnak Szentegyházán
Őszi huszárnapokra hív a helyi Hagyományőrző Huszáregyesület és a Gyermekfilharmónia Szentegyházasfaluba. A tizenhárom aradi vértanú emlékére a helyi hagyományőrző huszárcsapat már húsz éve hajt zászlót. Pénteken kezdődik és hétfőn reggel ér véget a 10. Őszi Hadjárat, amelyet idén gróf Mikó Imre 210. születési évfordulójának szentelnek.
Szentegyházasfaluban és környékén tizedik éve szervezik meg az Őszi Hadjáratot. A lovas szekeres verbuválás a Homoród menti falvakban az utóbbi tíz évben háromnaposra bővült. A „hadi népekkel” kipróbálhatják, milyen lehetett egykoron a huszárcsapatok mozgása, a verbuválás Kossuth idejében, és közösen emlékeznek meg az aradi vértanúkról, illetve a székely határőrökről. A 2015-ös rendezvény fővédnöke Hoppál Péter kultúráért felelős magyarországi államtitkár..
Pénteken déltől fogadják a vendégeket a huszárlaktanyánál, a Múzeum Szállóval szemben. Öt órakor a szentegyházasfalvi Szent András-plébániatemplomban misével veszi kezdetét a rendezvénysorozat. Utána koszorúzási ünnepséget tartanak a világháborús emlékműnél. Az estebéd után, a gálaest keretében a Gábor Áron Művelődési Házban hét órakor kisszobor-kiállítást nyitnak meg a tizenhárom aradi vértanú emlékére, és megtekinthető lesz az előző Őszi Hadjáratok képanyagából készült kiállítás. Majd a huszárok és a Gyermekfilharmónia közös hangversenyére kerül sor, illetve átadják a 2015-ös Székely koszorú kitüntetést.
Szombaton reggel ágyú kíséretében indulnak a toborzóútra: Szentkeresztbánya, Rákospatak, Határpatak, Tanorok hely irányába. A csatajelenetet idén a Katonák dombja környékén idézik fel, majd Kápolnásfalu, Felszeg, Csárfány, Mátémezeje, Homoródloka felé haladnak. Az ebédet gulyáságyúból költik el. Majd a Kápolnási borvíz felé, Hűvösvölgyön, Pajtáskerten át érkeznek Felszegbe, illetve a szentegyházasfalvi templomtérre.
A vonuláson részt vesz 120 huszár és 60 szekérnyi utazó: a szentegyházasfalvi rezesbanda, a Hüpürcsös táncosai, vitézek, vöröskeresztes lányok, ifjak, hadfik,huszárlányok, meghívott vendégek korhű ruhában. Este a közös vacsorát és az emlékérmek kiosztását huszárbál követi.
Vasárnap reggel fél tíztől misén vesznek részt a hagyományőrzők a Szent András-plébániatemplomban, tizenegy órától pedig gyülekező lesz a szelterszi gyakorlótéren: főzőverseny, lovasbemutató, céllövészet, sportjátékok, gyermekfoglalkozások szórakoztatják őket, majd a színpadi műsorszámok mellett egy órától bográcsokból lakmározhatnak. Négy órától kiértékelő és hosszú énekóra szerepel a programban. Hétfőn a reggeli órákban vesznek búcsút a távolabbról érkezettektől.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro

Cseke Péter: „a szülőföldtől kaptam ezt a díjat”
– Különösen azért örülök ennek a díjnak, mert a szülőföldtől kaptam. A Homoród mente és a Küküllők vidéke után egyre inkább Erdéllyé terebélyesedett számomra a szülőföld az évtizedek során, és továbbra is azt szeretném, hogy az értékek minél tágabb rendszere vegyen itt körül bennünket, amelyeket az utánunk következő nemzedékeknek is átörökíthetünk – nyilatkozta lapunknak Cseke Péter irodalomtörténész, szociográfus, egyetemi tanár, akit az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) nagydíjával tüntettek ki a hét végén Székelyudvarhelyen. Mint mondta, a múlt számbavételén túlmenően az értékek átmentésére is nagy hangsúlyt kell fektetni, egyszerre sokak – egyházak, politikai pártok stb. – feladata az ifjúsági intézményesülés elősegítése.
Cseke Péter az erdélyi magyar újságíróképzés megteremtésében is jelentős szerepet vállalt
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

Az echós szekér nyomában: műkedvelő színjátszó társulatok találkozója Gagyban
Ismét útjára indul az ekhós szekér, húsz színjátszó csoport részvételével, november 21-én Gagyban. A Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, Hargita Megye Tanácsa és Szentábrahám Község Polgármesteri Hivatala közös szervezésében megvalósuló színjátszó-találkozót szombaton 9 és 17 óra között tartják Gagy falu művelődési házában.
Az ekhós szekér nyomában elnevezésű színjátszó-találkozó a felnőtt műkedvelő színjátszók legismertebb fesztiválja a megyében. A találkozó fellépési lehetőséget nyújt az amatőr színjátszó csoportok számára, ugyanakkor komoly tapasztalatcserét jelent, új ötletekkel gazdagodnak, barátságok, későbbi együttműködések születnek.
Az elmúlt években az udvarhelyszéki településeken körbejárt e fesztivál. A kilencvenes években a Homoród menti falvak találkozójaként indított rendezvény, hosszabb megszakítás után, 2008-ban Homoródkarácsonyfalvára vonzotta a felnőtt színjátszókat. Farkaslaka 2009-ben, Lövéte 2010-ben, Rugonfalva 2011-ben volt házigazda, majd 2012-ben Kisgalambfalva, 2013-ban ismét Farkaslaka következett, majd 2014-ban Kobátfalva adott otthont a fesztiválnak. Gagy falu művelődési házában Agyagfalva, Homoródújfalu, Kecset, Kisgalambfalva, Kobátfalva, Lövéte, Nagygalambfalva, Oroszhegy, Siklód, Szentegyháza és Zetelaka műkedvelő színjátszó csoportjai lépnek fel.
A társulatok további együttműködésének ösztönzése és egymás munkájának jobb megismerése érdekében a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont gondozásában a Bethlen Gábor Alap és a Communitas Alapítvány – Romániai Magyar Demokrata Szövetség támogatásával elkészült a Hargita megyei műkedvelő társulatokat összesítő kiadvány, amelyet a szombati találkozón mutatnak be.
L. I.
maszol.ro

Egész Székelyudvarhely dönthet az RMDSZ polgármesterjelöltjéről
Nyitott előválasztásokon jelölik ki Székelyudvarhely RMDSZ-es polgármesterjelöltjét – döntötte el szerda esti ülésén az RMDSZ udvarhelyszéki elnöksége. A regisztrációhoz kötött előválasztásokon így azok is részt vehetnek, akik nem tagjai a szervezetnek.
Udvarhelyszéken három település igényelt urnás előválasztást a polgármester-jelölt kiválasztására, a szerda esti tanácskozáson mindegyiket jóváhagyták. Ennek megfelelően urnás előválasztás lesz Székelyudvarhelyen, Máréfalván és Homoródszentmártonban, mindhárom helységben március 13-án, vasárnap. A három helységben a nyitott előválasztásokon való részvételhez január 25. és március 11. között kell regisztrálni. Ezeken a településeken a tanácsosjelöltek névsorát a helyi szervezet választmánya és a területi szervezet elnöksége közös döntés alapján állítja össze.
Mint korábban beszámoltunk róla, a nyitott előválasztások megszervezését Arros Orsolya jelöltaspiráns, az RMDSZ udvarhelyszéki nőszervezetének elnöke kérte. „A székelyudvarhelyieknek meg kell adni a lehetőséget annak a véleményüknek a kinyilvánítására, hogy szerintük megérett-e a helyzet a városban a változásra, ne csak egy szűkebb kör döntsön az RMDSZ polgármesterjelöltjéről” – magyarázta korábban a Maszolnak. A nyitott előválasztásokat az Arros fő RMDSZ-es riválisának ígérkező Bunta Levente polgármester is támogatta.
Bíró Barna Botond területi ügyvezető elnök a Maszolnak elmondta: Székelyudvarhelyen elektronikus regisztráció lesz, de e mellett írásban is lehet jelezni a részvételi szándékot. Máréfalván és Homoródszentmártonon ugyancsak írásban kell bejelenteni az előválasztáson való részvételt. Hétfőtől elérhető lesz az www.elovalasztas.ro oldal, ahol a 18 év fölötti székelyudvarhelyi lakosok regisztrálhatnak a szavazáson való részvételre – mondta az ügyvezető elnök.
A szerdai ülésen meghatározták a polgármester-jelöltséghez szükséges dokumentációt: első kitétel, hogy – az SZKT-határozat értelmében – az aspiránsnak helyi magyar lakosság három százalékának támogatói aláírását kell letennie. Ez azonban nem lehet kevesebb, mint 100 aláírás, ezt a legkisebb településen is teljesíteni kell.
Bíró Barna Botond úgy fogalmazott: a négy évvel ezelőtti előválasztásokhoz képest szélesebb kör lesz bevonva a jelöltállítási folyamatba korábbihoz képest ma most már három helyen szerveznek előválasztást, a többi esetben fele-fele arányban megoszlik a választmány és elnökség közös döntése illetve az elektoros jelölőgyűlés között.  
Néhány esetben később döntenek
A szerda esti ülésen nem született döntés mind a 26 önkormányzat jelöltállításáról, néhány esetben csak később döntenek a jelöltállításról. Kápolnásfalu és Székelyderzs helyi RMDSz-elnökei az elmúlt hónapokban mondtak le tisztségeikről: egyik esetben egészségügyi okok, másik esetben pedig munkahelyváltással járó kötelezettségek miatt adták vissza a mandátumot, emiatt pedig egyelőre a tisztújítást kell megszervezni. E mellett ahol lejárt a helyi elnökség mandátuma – Homoródalmás, Homoródszentmárton, Korond, Lövéte, Siménfalva –, az elnök és elnökség mandátumának meghosszabbításáról döntött a testület, így azok tovább dolgozhatnak a tisztújítás megszervezésén – de nem tovább, mint május hónap.
Udvarhelyszéki megyei tanácsos-jelöltek esetében a területi szervezet választmányának kell szentesítenie a listát, majd ezután a Helyi Egyeztető Tanács (HET) az algoritmus szerint rangsorol. Viszont ha meg tudnak Udvarhelyszéken egyezni a térségen belüli helyi szervezetek – Udvarhely, Homoródmente, Sóvidék, Hegyalja, Küküllőmente, Keresztúr vidéke és Keresztúr tekintetében – , és ugyanazt a jelöltet támogatják, ez a jelölt kerül a térség listája első helyére. Viszont ha több jelölt is van, akkor a területi választmány fog közöttük rangsorolni.
maszol.ro

Húszéves Marosvásárhely első testvértelepülési kapcsolata
Jubiláló barátság
Augusztus 31-szeptember 4. között látta vendégül a Marosvásárhelyi küldöttséget a ZA-MA Baráti Társaság, s szerveztek pörgős, színes, élménydús programot, mindezt az immár két évtizede tartó testvértelepülési kapcsolat és a második alkalommal sorra került vadpörkölt- és borfesztivál apropóján.
Visszatértek a "vitaminok"
Pénteken, szeptember 2-án vette kezdetét Zalaegerszeg város háromnapos ünnepsége, amelyen megtisztelő szerep jutott a közel 800 kilométerről érkezett küldöttség művészeinek is.
– Zalaegerszeg a köztéri szobrok és alkotások városa. Most egy olyan alkotással bővült, amely nemcsak azt bizonyítja, hogy a városban fontos a jövő generációjára való odafigyelés, de tárgyi bizonyítéka a húszéves barátságnak is. Ahogyan Farkas Ferenc Piac téri Fiatalok című bronzszobrának két hőse, a lány és a fiú között szerelem látszik kibontakozni, úgy fonódtak a két város lakosai között barátságok, erős szálak – mutatott rá köszöntő avatóbeszédében Balaicz Zoltán polgármester.
A bíróság zsúfolásig megtelt dísztermében a Domahidi kvartett Sok számos esztendők című köszöntő népdala nyitotta meg a hivatalos ünnepséget.
Vígh László országgyűlési képviselő köszöntője szerint összetartozásunk nem 20, hanem 1100 éves. Eperjes Károly színművészt idézte, aki szerint a régi Magyarország formája olyan volt, mint egy kenyér. Erről azonban Trianonban levágták a vitamint tartalmazó héját. "Köszöntöm itt a vitaminokat" – fejezte ki örömét a képviselő.
– A hivatalos kapcsolat 1996. október 22-én jött létre, dr. Gyimesi Endre akkori polgármester, valamint a néhai Fodor Imre polgármester és Orbán Dezső egykori alpolgármester kézjegyével – elevenítette fel a kezdeteket Balaicz Zoltán. Ezt követte 2000-ben a MA-ZA (Marosvásárhely-Zalaegerszeg Baráti Kör Egyesület), majd 2003-ban a ZA-MA (Zalaegerszeg–Marosvásárhely Baráti Kör Egyesület) megalakulása. "Összeköt bennünket a közös múlt, a keresztény hit, a nemzeti hagyomány, az emberek közötti barátság, a megértés, egymás értékeinek tisztelete. Ezzel magyarázható, hogy ez a kapcsolat erős, kitartó és folyamatosan megújuló" – mondta Balaicz. Nem hagyhatta szó nélkül a 2004. december 5-i, "az akkori politikai élet által beszennyezett népszavazást" sem, melyet követően dr. Gyimesi Endre kezdeményezte, hogy a testvérváros polgárait fogadják jelképesen Egerszeg tiszteletbeli polgáraivá. Ennek eredményeként 2005 novemberében 237 vásárhelyi vehette át a díszpolgárságot bizonyító okiratot. "Egy nemzetet nem az országhatárok, hanem a szeretet, a ragaszkodás, a hűség, az összetartozás egymásba kapaszkodó kis körei tartanak össze, szellemisége tesz naggyá. Ezért csatlakozott Zalaegerszeg is ahhoz a nemzeti szolidaritási mozgalomhoz, melynek keretében székely zászlót tűztünk ki a városházára, kifejezve ezzel együttérzésünket erdélyi magyar-székely testvéreink iránt, s a zászló azóta is ott leng!" – újságolta örömmel a polgármester. De az összetartozásnak más tárgyi bizonyítékai is vannak: míg Egerszegen székely kaput állítottak, addig Vásárhelyen göcseji haranglábat; évente megszervezik a Zala megyei és a határon túli magyar területek fiataljai közötti kapcsolatokat erősítő Kárpát-medencei ifjúsági tábort, s az évtizedek alatt számos erdélyi magyar Zalában talált második otthonra.
A történelem folytatódik
A Zalaegerszegért díjas Cseh Gábor, a MA-ZA elnöke felszólalásából kiderült, a két város közötti kapcsolat az 1980-as évekig nyúlik vissza, s a kezdeti sportkapcsolatok idővel önkormányzati, politikai, kulturális és oktatási intézmények közötti együttműködéssé bővültek. "A jó testvéri kapcsolatot azonban igazán élővé a barátság, az emberi érzések, az emberi kapcsolatok teszik. Ezért alapítottuk 2000-ben a MA-ZA Baráti Kör Egyesületet", mutatott rá a felszólaló. Az azóta épülő szimbolikus hídnak pedig a két évtized történései az alappillérei: számos zalai képzőművész mutatkozott be Vásárhelyen, illetve vásárhelyi Egerszegen, de kitűnő kapcsolat működik a Zalai Táncegyüttes és a Maros Művészegyüttes között, illetve a Látó és a Pannon Tükör folyóiratok szerkesztősége között. Sportvonalon ifjúsági, serdülő és felnőtt labdarúgók találkoznak különböző tornákon. A barátság tárgyi bizonyítékokkal is rendelkezik: három köztéri alkotást helyeztek el Egerszegen: a Béke téren a vásárhelyi RMDSZ állíttatott kopjafát; a Vizsla parkban a Barátság kapuját; míg Wass Albert születésének 100. évfordulója alkalmából a Dózsa-parkban Wass-mellszobrot avattak. Zalaegerszegnek három Pro Urbe-kitüntetettje van: Józsi György, a Zala megyei labdarúgó-szövetség elnöke, dr. Gyimesi Endre és dr. Hóbor Erzsébet, a ZA- MA Baráti Társaság örökös tiszteletbeli elnöke. "Maros-vásárhely és Zalaegerszeg testvérkapcsolata már történelem. De ez a történelem folytatódik" – fogalmazott az elnök.
A testvértelepülési szerződést aláíró dr. Gyimesi Endre elmondta, Zalaegerszeg volt Vásárhely első magyarországi testvérvárosa. "Örömmel tölt el, hogy országgyűlési képviselőként 2010-ben szavazatommal én is letehettem a voksot a határon túli magyarok teljes jogú állampolgársága mellett", húzta alá felszólalásában az egykori polgármester, aki a nemrég elhunyt Fodor Imrével 20 évig őszinte barátságot ápolt.
Az eseményen jelen levő s a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatalban a testvértelepülési kapcsolatok ápolásáért felelő Csegzi Sándor, a polgármester tanácsadója szerint mi, vásárhelyiek, a gyökerekhez való visszatérés lehetőségét adjuk Zalaegerszegnek. Reményét fejezte ki, hogy ezután a hivatalos kapcsolat is új erőre kap, majd a 400 éves szabad királyi városi rangot jelképező plakettet és jelvényt adott át Balaicz Zoltánnak, dr. Gyimesi Endrének, Orbán Dezsőnek és Cseh Gábornak. Orbán Dezső szerint az egerszegi kapcsolat nemcsak az első, hanem a legértékesebb, legsokszínűbb és leginkább életszerű is. Köszönetképpen Balaicz Zoltán a 20 éves jubileum előtt tisztelgő emléklapot adott át Csegzi Sándornak és Cseh Gábornak, a vásárhelyiek pedig Czirjék Lajos festményével és Duha László fafaragó munkájával kedveskedtek a házigazdáknak. Záró-momentumként a Domahidi lányok az Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga? című, saját feldolgozású népéneket adták elő.
Hármas tárlat a Zsinagógában
A zalaegerszegi vadpörkölt- és borfesztivál részeként az erdélyi tájakat megelevenítő festményekből, az örmény és a magyar népi motívumokat feldolgozó faragványokból, illetve a 20 éves testvérvárosi kapcsolat sajtóvisszhangjának anyagából Jubileum címmel hármas tárlat nyílt pénteken a kiállító- és hangversenyteremmé átalakított zsinagógában. Nemes László Marosvásárhelyi származású, immár 30 éve Egerszegen lakó festőművész méltatásában a szülőföldtől való elszakadás fájdalmát, de a szülőföldjétől 800 kilométerre talált segítő kezek örömét emelte ki.
Három nagy vidék – a Mezőség, Kalotaszeg, a Homoród mente – lenyűgöző falusi tájai elevenednek megCzirjék Lajos 25 festményén. A falu világát megörökítő olajfestmények az ezeken a vidékeken az utóbbi két- három évben szervezett festőtáborok "termései". A munkákat az anyaországi közönség már láthatta Budapesten, Baján, a művész azonban első alkalommal járt most Egerszegen.
A szemközti falon az örmény gyökerekkel is rendelkező Duha László 54 alkotása tekinthető meg. 43 plakett az örmény művészetből vett motívumokat tartalmaz. "Az örmény kódexszél-illusztrációkból megőrzöm a tipikus örmény motívumokat, amelyeket más, az örmény művészetre jellemző elemekkel egészítek ki" – avat be az alkotás titkaiba a szakmáját tekintve egészségügyi asszisztens autodidakta művész. Így elevenedik meg a hárpia, vagyis a női fejet viselő madár, az örök szerelmet szimbolizáló, nyakukat egymásba fonó madarak, az örmények megélhetését jelképező gránátalma, az erőt jelképező stilizált oroszlán, a páva – a büszkeség jelképe, mindezeket nem tudni honnan induló, majd hol végződő indák fonnak körbe.
A tizenegy magyar népi motívumokat feldolgozó plaketten szintén jelen van az életfát jelképező indamotívum. A Maros, Hargita, Kovászna megyei motívumrendszerekből egyénileg összekombinált plaketteken visszaköszön a margaréta, a tulipán, a szegfű, a búzavirág, a nap, a rozetta.
A két tárlatrész között középen, mintegy összekötő kapocsként várja a látogatókat az az összeállítás, amely a testvérvárosi kapcsolat és a baráti társaság két évtizedes tevékenysége során szervezett különböző események plakátjait, valamint a Marosvásárhelyi és zalaegerszegi sajtóban megjelent írásokat öleli fel.
A rendezvény létrejöttét a Bethlen Gábor Alapítvány támogatta.
Vásárhely címere az első
Mind a 14 testvérváros címerével gazdagodik jövőre a városháza előtti tér, mondta Balaicz Zoltán polgármester, a jubiláló ünnepségsorozat részeként szervezett címeravatón. Zalaegerszeg címere mellett az idén Marosvásárhely címere kapott helyet, s róluk ünnepélyes keretek között leplezték le a magyar, illetve a székely zászlót. "Két város, de egy nagy szív vagyunk. A címer pedig örökre hirdetni fogja barátságunkat" – fogalmazta meg Cseh Gábor.
Színes kavalkád a borutcán
Zalaegerszeg városának vezetői, Marosvásárhely és Barót testvérvárosok delegációi, a helyi méz- és borlovagrendek képviselői, a zalai 47-es Honvédzászlóalj Hagyományőrző Egyesület honvédei, fúvósok, mazsorettek, vadászok, erdészek, néptáncosok és népzenészek alkotta színes menet vonult végig pénteken délután Zalaegerszeg borutcává átalakult főutcáján. A II. vadpörköltfesztivált a köszöntőbeszédek elhangzása után a zalai 47-es Honvédzászlóalj Hagyományőrző Egyesület díszsortüze nyitotta meg hivatalosan. A másnapi, szombati vadpörköltfőző versenyre 72 csapat iratkozott fel, erről a pénteken megjelent riportban számoltunk be.
Nélküled…
Az ünnepség következő mozzanataként a Domahidi kvartett – Zsuzsa (21), Kata (19), Sára (15) és Anna (10) – a hangversenyteremben lépett fel, felejthetetlenné téve a 20 éves jubileumot. A mezőbergenyei lányok Domenico Gallo-, Mozart- és Bach-műveket adtak elő. Ezután népi alkotásokat játszottak. Az Én Istenem című régi székely himnusz és egy Balassi-feldolgozás után Kata, majd Sára csodálatos hangja töltötte be a termet. A szépszámú hallgatóság valósággal megbabonázva hallgatta a lányok tiszta, szívbe markoló előadását, s azt, amikor a két nappal később 10. életévét betöltő Anna kristálytiszta hangján felcsendült a Nélküled című dal. Nem is próbálta senki sem visszatartani a meghatódottság könnyeit, aztán a ráadásként újra előadott dal éneklésébe már a közönség is bekapcsolódott.
– Nagy élmény volt számunkra ez a fellépés, hiszen most muzsikáltunk, énekeltünk közönség előtt úgy, hogy csak mi töltjük ki az egész estés műsort – osztotta meg élményét Domahidi Zsuzsa.
Nagy Annamária
Népújság (Marosvásárhely)

SegédKezek kalákatábor Aranyosszéken
A Magyar Unitárius Egyház keretében működő egyháztársadalmi szervezetek, a Gondviselés Segélyszervezet és az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE), idén az ötödik SegédKezek kalákatábort szervezték meg.
A 2016. augusztus 29. – szeptember 4. között tartott önkéntes munkatábor helyszíne Torda környéki, aranyosszéki települések voltak. A tábori központ helyszíne Várfalva volt. A résztvevők elsősorban rászoruló idős személyeknek nyújtottak segítséget, illetve közösségi helyszíneken (templom, közösségi ház, paplak, temető) kalákáztak. A táborsorozat célja a rászorulók közvetlen segítése, ugyanakkor a közösségi szolidaritás évszázados hagyományának, a kalákának a népszerűsítése.
Az 50 résztvevő (14 és 30 év közötti ifjak) 23 különböző erdélyi településről érkezett Aranyosszékre, ahol kilenc településen összesen 40 családnál, illetve közösségi épületeknél a következő munkaterületeken dolgozott: háztáji takarítás, favágás, gyomlálás, kaszálás, lakások, kapuk és kerítések festése, egyebek. A kalákatábort istentisztelettel zártuk, számba vettük a munkálatok eredményeit és a rendezvény egészét.
A kalákatábor előzményei a Kolozsvári unitárius középiskolás lányok 1943 és 1944 nyarán szervezett, három-három hetes kalákatáboraira nyúlnak vissza. Az akkori résztvevők Székelyföldi falvakban nyújtottak segítséget kétkezi munkával a világháború frontjain harcoló vagy már elesett férfiak családjainak. Az elmúlt négy évben újraindított sorozat eddigi helyszínei: Homoród mente (2012, 2013), Erdővidék (2014), Nyikó mente (2015).
A kalákatábor támogatói: a Magyar Unitárius Egyház, a Bethlen Gábor Alap, a Nemzeti Együttműködési Alap, az amerikai egyesült államokbeli Unitárius-Univerzalista Egyesület, a Várfalvi Unitárius Egyházközség, Várfalva Önkormányzati Hivatala, Alsófelsőszentmihály Önkormányzati Hivatala, az érintett unitárius egyházközségek, magánszemélyek. Támogatóinknak ezúton is köszönetet nyilvánítunk!
A rendezvény lezajlását tükröző fényképek a Gondviselés Segélyszervezet honlapján (www.gondviseles.org) és Facebook-felületén láthatók.
A Gondviselés Segélyszervezet és az ODFIE elnöksége
Népújság (Marosvásárhely)

Huszárakadémia hatodszor
Hatodik alkalommal tartottak Huszárakadémiát Bálványosfürdőn és Torján. A szombati és vasárnapi rendezvényen a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség (MHKHSZ) tisztikara is képviseltette magát Grubits Róbert hagyományőrző huszárkapitány, az MHKHSZ fegyvernemi alelnöke és Hornyák Gábor hagyományőrző huszárkapitány, táborkari tiszt által.
Szombaton Bálványosfürdőn a Vár Panzióban elméleti képzésen vehetett részt a mintegy százötven anyaországi és erdélyi huszár és hagyományőrző. Vidékünket a torjaiak, uzoniak, a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület huszár- és málnásfürdői tüzércsapata, valamint a 15. székely határőr gyalogezred kézdivásárhelyi ütege képviselte. 
Jelen voltak huszárok Budapestről, Kaposvárról, Kecskemétről, Pápáról, Szolnokról, a Homoród mentéről, Marosszékről, Udvarhelyszékről és Csíkszékről.
Hazai és magyarországi szakemberek, történészek és állatorvosok előadásokat tartottak a modern huszárság kialakulásáról, az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc fegyvereiről, a württembergi huszárok vitézségéről, a hátaslovak neveléséről és tenyésztéséről. Az első nap tisztikari gyűléssel, az idei esztendő progamjainak egyeztetésével és huszárbállal ért véget.
Tegnap Bálványosfürdőről Torjára utaztak a huszárok, ahol a felvonulás után részt vettek a Szent Miklós római katolikus műemlék templomban a Hatos Mihály plébános, tábori lelkész, hagyományőrző főhadnagy által celebrált ünnepi szentmisén. Ezt követően Daragus Attila, Torja polgármestere köszöntötte az egybegyűlteket. Elmondta: megtiszteltetés a község számára, hogy hatodik alkalommal lehet a házigazdája a Huszárakadémiának. „Soha nem volt akkora szükség a hagyományőrzőkre, mint most, amikor Európa határait nemcsak döngetik, hanem már bent is vannak a vén kontinensen mindazok, akik a keresztény értékek ellenségei” – hangsúlyozta Torja polgármestere, aki köszönetet mondott az MHKHSZ tisztikarának, amiért több mint ezer kilométert utaztak, hogy jelen lehessenek a huszárakadémián, amelyet az összetartozás és összefogás jegyében szerveztek meg. Csikány Tamás budapesti történész, honvédezredes a doberdói tragédiáról, illetve a magyar huszárság hősiességéről tartott rövid előadást. A szentmise nemzeti imánk közös eléneklésével ért véget.
A szentmisét követően a huszárok és hagyományőrzők a templomkertbe vonultak egy fénykép erejéig, majd Vesztergám Miklóskalocsai tárogatóművész kíséretével elénekelték a Gábor Áron rézágyúja című dalt, illetve a huszárszoborhoz vonultak, ahol megkoszorúzták az emlékjelet, majd előléptetési ceremónia következett, két közhuszárt, Demeter Zoltánt és László Lajost hadnaggyá, illetve őrmesterré léptették elő. A tárogatóművész a koszorúzás ideje alatt is muzsikált. Az idei huszárakadémia kitűzőit és az emléklapokat a Vár Panzióban elfogyasztott díszebédnél adták át, miközben ünnepélyes keretek között zárult a rendezvény.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hagyományos családmodell a színpadon
Hagyományos értékeket képviseltek a Homoród menti családos népdalvetélkedőn résztvevők, akik településük viseletében régi, eredeti dalokat énekeltek. A tizenkilencedik alkalommal megrendezett eseménynek a Hargita megyei Szentegyháza adott otthont a hétvégén.
Közös balladaénekléssel kezdődött szombaton a szentegyházi Gábor Áron Művelődési Házban a tizenkilencedik alkalommal megrendezett Homoród menti családos népdalvetélkedő. A versenyen a négy nemzedéket képviselő csoportok régi, településükre jellemző, eredeti népdalokat mutattak be, a bírák figyelembe vették a hiteles családi összképet – férj, feleség, gyerekek (minden korosztályból) –, illetve a népviseletet is. A megmérettetés fő célja, hogy a generációk hallják egymást énekelni, de az is lényeges, hogy a közösségek megtanulják különválasztani a nótát a népdaltól.
„A népdalvetélkedők hosszú ideje az iskolákba szorulnak, kizárólag gyerekek vesznek részt rajtuk. Ez a verseny azonban egészen másról szól, lehetőséget ad arra, hogy a Homoród menti népdalokat közösen felelevenítsük”– részletezte Haáz Sándor szervező, a Szentegyházi Gyermekfilharmónia vezetője. Hozzátette, a vetélkedő sajátossága, hogy generációkat „összekeverve” mutatkozzanak be a települések – ennek így olyan jellege lesz a színpadon, mint amilyen a családi tűzhelyé volt száz évvel ezelőtt.
A szervezők ezt a korszakot szeretnék feléleszteni a színpadon. Nyolc Homoród menti falu – Szentkeresztbánya, Homoródremete, Kápolnásfalu, Lövéte, Homoródalmás, Szentegyházasfalu, Homoródszentmárton, illetve Homoródszentpál – valamint három más vidék –, Békéscsaba, Pusztina és Madéfalva – csoportjai szálltak versenybe. A fellépés sorrendjét sorshúzás döntötte el, egy produkció legtöbb félórás lehetett. A legfiatalabb résztvevő másfél éves, a legidősebb a kilencvenhárom éves kápolnási Lőrincz Gábor volt.
A korábbi évekhez hasonlóan ezúttal is négy korcsoportban versenyeztek, így a 7–12, a 12–20, a 20–60 és a 60–100 év közöttiek mutathatták meg tudásukat a szakmai zsűrinek, amelyet Szalay Zoltán néprajzkutató, Györfi Erzsébet népdalénekes és Török Viola rendező alkotott. Minden versenyző egy általa választott és egy, a bírák által kért éneket adott elő. „Tavaly tizenketten jöttünk el, most pedig huszonhatan, ami nem kis dolog, figyelembe véve, hogy egyre nehezebb összegyűjteni a résztvevőket: mindenki elfoglalt, nehéz megfelelő időpontot találni a próbákhoz” – mesélte Sorbán Enikő népdalénekes, az almási csoport irányítója.
Dósa Ildikó
Krónika (Kolozsvár)

Súlyos és fajsúlyos a szentmártoni tanulmánykötet
Tours-i Szent Márton püspök emléknapján, szombaton Homoródszentmárton névadójának és a helyi katolikus kápolna védőszentjének ünnepén előbb a búcsún, majd a településről szóló tanulmánykötet bemutatóján emlékeztek a felebarát iránt érzett szeretet és segítőkészség évezredeket átívelő példamutatójára.
A búcsús szentmisére összesereglettek a környék katolikusai. A házkápolnában a főcelebráns Gábos Zoltán málnásfürdői plébános a patrónus legkrisztusibb jellemvonásainak árörökítésére buzdította az ünneplőket. Majd a Zoltán Aladár Művelődési Házban a könyvbemutatón a község polgármestere, Jakab Attila olyan példaképként mutatott Tours-i Szent Mártonra, akit mindenkinek követnie kellene, elsősorban az egymást segítésben. A különböző korokból és vidékekről származó, Szent Mártonról szóló krónikás énekeket Sata Attila és Dáné Hedvig tolmácsolta. Both Dávid, az anyaegyházközség Homoródkarácsonyfalva plébánosa Tours-i Szent Márton életútjáról fiatalabb kortársának és tanítványának, Sulpicius Severusnak az írása nyomán beszélt. Kiemelve Mártont mint aszketikus szent remetét, a vitéz katonát, majd mint nyájának jó pásztorát, aki Istennek katonáskodott, a hitért és Krisztusért harcolt.
Tanulmányok Homoródszentmárton történetéhez című, „súlyos”, több mint ötszáz oldalas kötetnek „súlya van” a magyar- és helytörténetben is. „Három János” szerzőjét: Fehért, Pált és Gyöngyössyt Gidó Csaba történész kérdezte. A Magyarországon élő, de Abásfalvához és a Homoród mentéhez kötődő Csíky Gábor kezdeményezte – amint Gyöngyössi János fogalmazott – Szentmárton monográfiájának első kötetének létrejöttét, amely a szerzők korábbi átfogó kutatásai alapján egy év alatt állt össze. Piliscsabán jelent meg a Iosephinum Fejlesztéséért Alap kiadásában. Sajnos Csíky Gábor betegség miatt nem lehetett jelen, de családtagjai együtt örültek a kultúrháznyi résztvevővel.
Kiaknázhatatlan
Az igényes, gazdag grafikai és képanyagot tartalmazó könyv nem tud minden réteget átfogni a település gazdag történelméből, a község arculatát meghatározó családoknak avagy az unitárius templomvárnak a közösségben betöltött szerepéről. De az öt tanulmányba a szerzők belefoglalták a középkori és kora újkori írott dokumentumokat. Kiemelt jelentőségű, hogy Fehér János művészettörténésznek sikerült megszereznie Huszka Józsefnek a régi, lebontott unitárius templomról, annak falképeiről, templomi berendezéseiről készült összes rajzának publikálási jogát. Pál János helyi unitárius lelkész az egyházi élet 1920–1990 közötti gazdag történetét tette közkinccsé, benne a két világháborúnak, az impérium- és rendszerváltásoknak, illetve a kommunizmus megpróbáltatásainak helyi vonatkozásait. Gyöngyössy János történeti grafikus negyven éve foglalkozik a szentmártoni templomvárral – rekonstrukciós rajzai rálátást nyújtanak építéstörténeti korszakaira. Molnár Melinda
Pál János homoródszentmártoni unitárius lelkész, történész, Fehér János művészettörténész és Gyöngyössy János mérnök, történeti grafikus: Tanulmányok Homoródszentmárton történetéhez. Székelyhon.ro

Búcsú és könyvbemutató
A falunak a reformáció előtt Szent Márton volt a védőszentje. A település nevén kívül erre ma más nem nagyon emlékeztet. Többségben unitáriusok élnek itt, de jelentős a reformátusok és a baptisták lélekszáma is.
Amikor a szentmise helyszínére igyekeztem – miután megérdeklődtem, hogy merre van az imaház –, a járókelők elmondták, hogy 16 állandó híve van a kis szórványgyülekezetnek, s egy magánházból kialakított kápolnában tartanak itt szentmisét minden harmadik vasárnapon. Nem sok a 16 lélek, de többen vegyes házasságban élnek, a családtagokkal ez a szám akár háromszorosára emelkedhet. Jelesebb alkalmakkor felduzzad a szentmisét hallgatók száma. Ilyen volt ez a mostani Szent Márton-búcsúnap is, hiszen a beszolgáló homoródkarácsonyfalvi lelkész, Both Dávid plébános mellett megjelent az ünnepi szolgálattétel alkalmából Gábos Zoltán málnásfürdői plébános – ő volt a főcelebráns –, valamint Tamás Huba főegyházmegyei ministránslelkész, aki korábban öt évig szolgált a két Homoród-mentén, illetve Mátyás Gábor atya Zeteváraljáról, valamint Kish Albert helyi református tiszteletes.
A szentmisét követően közebédre várták az érdeklődőket, akik azért gyűltek össze a Zoltán Aladárról elnevezett kultúrotthonban, hogy találkozzanak a Tanulmányok Homoródszentmárton történetéhez című könyv szerzőivel: Pál János unitárius lelkésszel, aki történelem szakot is végezvén főleg a huszadik század vészterhes társadalmi fordulatainak szakavatott vizsgálója, Fehér János történész-művészettörténésszel, aki a Homoródok-mentén és Erdővidéken is több település múltját kutatta a honfoglalástól az újkorig terjedő évszázadokat felölelő dolgozataiban és Gyöngyössy János történeti grafikussal, aki az igényes és terjedelmes kiadvány illusztrátoraként került be abba a csapatba, amelyet tulajdonképpen ő verbuvált az újabban Abásfalván gyakran tartózkodó Csíky Gáborral közösen. A nyárádkarácsonyfalvi és folyfalvi Csíki nemzetségnek korábban nem volt kötődése a községhez. Csíky Gábor ma családjával együtt Magyarországon él, de néhány évvel ezelőtt Abásfalván ingatlant vásároltak, és így egyre többet tartózkodnak a környéken. A Gyöngyössy Jánossal folytatott baráti beszélgetések során jutottak el arra a szintre, hogy vállalta a kézirat-előkészítéshez és a nyomdai kivitelezéshez szükséges források összegyűjtését. Ez meg is történt, a Csíky-család és a Bethlen Gábor Alap támogatása tette lehetővé, hogy a piliscsabai Iosephinum Fejlesztéséért Alapítvány kiadói hátterével a mű megjelenjék.
Fehér János levéltári kutatásai alapján megírhatta az általános történeti bevezető tanulmányt, majd miután megszerezte Huszka József ide vonatkozó rajzait és feljegyzéseit, egy másik dolgozatban a régi – 1888-ban lebontott – unitárius templom kutatásának teljes dokumentációját tette közzé. Ilyen szempontból forráskiadvány ez a könyv. Gyöngyössy Jánossal közösen elkészítették az unitárius templomvár építéstörténetét összegző tanulmányt is. Fehér János másik nagy itteni teljesítménye, hogy kimerítő tanulmányban foglalkozott Musnai Dakó György munkásságával, aki homoródalmási lelkészként több templom kazettás mennyezetének és karzatmellvédjének festésében jeleskedett, ismert munkája Énlakán maradt fenn, de Fehér János bebizonyította, hogy a korábbi homoródszentmártoni templomban is dolgozott az 1661-es tatárbetörést követő felújítás alkalmával. Pál János az egyházi és a közösségi életben – a politikai község kebelében – lezajlott változásokról szóló dolgozatában összegzi a 20. század elejétől az 1989-es rendszerváltozásig zajló eseményeket.
Gidó Csaba történész kötetismertetőjében elmondta, hogy akár egy-két éven belül várhatók újabb munkák, hiszen mindhárom szakember tarsolyában rejlik felhalmozott tudás, s nyugodt szívvel rá lehetett volna írni, hogy a mostani könyv csak az első, a bevezetőkötet volt. Igazi nagy ívű tudományos munka ez, amelyek alapján – ha a forráskötetek elkészülnek – nyugodt lelkiismerettel elkészíthető egy rövidebb kivonata, egy hétköznapokban is haszonnal forgatható kismonográfia, amely hosszú időn át szolgálhatja majd mindazokat, akik látogatóként érkeznek, vagy helyiekként kívánják szinten tartani a Homoródszentmárton múltjához kapcsolható hiteles tudásukat. Simó Márton / Hargita Népe (Csíkszereda)