Hunyad megyében szinte egy kézen megszámlálható a még létező történelmi emlékművek száma. Még másfél évtizede sincs annak, hogy máig ismeretlen tettesek összetörték és széthordták a zajkányi buzogányos emlékművet. A Hunyadi János törökök feletti győzelmére emlékeztető buzogányt 1896. szeptember 6-án állíttatta Hunyad megye közössége a vaskapui csata emlékére. Talapzatán a következő felirat állt: „Hunyadi János tizenötezer vitézével az 1442-iki szeptember 6-án e szorosban verte szét Sehabeddin beglerbégnek Erdélybe nyomuló nyolcvanezer főnyi hadseregét. A dicső fegyvertény örök emlékéül állíttatta ez oszlopot Hunyadvármegye közönsége a honfoglalás ezredik évében. ” Az 1992 júniusában széttört emlékmű rongálóit valószínűleg a felirat utóbbi mondata késztette a durva cselekedetre. Akkoriban a Vatra Romaneascát gyanúsította a közvélemény, hogy ők állnának a dolog mögött – emlékezik vissza Schreiber István, Hunyad megyei EMKE-elnök, aki kétségbeesetten követte nyomon az ügy minden mozzanatát. A tettes mai napig nem került elő. Azt sem sikerült kiderítenie a rendőrségnek, hogy az első rongálást követően a rendőrőrs udvarába szállított emlékmű-maradványokat ki lopta el. Ma már csupán a hajdani talapzathoz vezető kőlépcső emlékeztet Hunyadi buzogányára. Visszaállítását többen is ígérték – politikusok és civilek. Azonban semmi nem történt. Vaskapui társánál jóval korábban esett a román túlbuzgóság áldozatául a vulkáni hágó alatt, a város akkori főterén szintén 1896-ban felállított buzogány. Ezt már 1918-ban lerombolták, de a szájhagyomány szerint egy magyar grófnőnek és magának az angol királynőnek a közbenjárására 1937-ben újraállították, román nyelvű, módosított felirattal. Az emlékmű zavarónak tűnt a Ceausescu 1986-os Zsil-völgyi látogatását szervezőknek, akik egyszerűen szétverették az emlékművet. Hasonlóan elrománosodva, de legalább megmaradt a szintén törökveréshez kötődő kenyérmezei csata emléke. Igaz, az eredeti, még Báthory által építtetett kápolnát már a 18. században lerombolták, helyén azonban 1818-ban Nagy Sándor szászvárosi lelkész emelt három öl magas emlékoszlopot. Ez csupán az 1848-as forradalomig maradt talpon. Az 1479-es csatában elhunyt 30 ezer török és 8 ezer keresztény sírhantját azonban Bencenc község (ma Aurel Vlaicu) területén az 1900-as évek elején br. Orbán Antal bekerítette és újra kápolnaszerű épületet emelt rá Kinizsit és Báthory dicsőítő felirattal. Ezt Trianon után rombolták szét, majd az ötvenes években a szomszédos Alkenyéren (ma Sibot) újabb emléket emeltek, ezúttal a „román hős, Paul Chinezu emlékére”. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc szellemét őrző emlékművek közül a legszerencsésebb a dicsőséges piski csatára emlékeztető obeliszk, melynek eredetijét ugyan összetörték a birodalomváltás nyomán, ma azonban, ha nem is a hajdani helyén, de új oszlop áll helyette – mondta Schreiber István EMKE-elnök. Az 1995-ben a helybeli római katolikus egyházközség, az EMKE és az RMDSZ összefogásával újraállított obeliszk amúgy az egyetlen olyan Hunyad megyei emlékmű, amit 1989 után állítottak helyre. Talán ide sorolhatnánk még gróf Kun Kocsárd és Kuún Géza mellszobrait, melyek szintén eredeti helyüktől eltérően, de mégiscsak látható helyen állnak. Az obeliszket erős vasráccsal kerítették körül, de a rongálóknak szétverték azt. Megmaradt darabjait kiegészítve, 1995-ben állították fel újra a piski római katolikus templom kertjében, ahol azóta is fő helyszínt biztosít a március 15-i ünnepségeknek. Ugyanezen alkalmakkor koszorúzzák meg a Hunyad megyében eltemetett hajdani honvédtisztek sírját. Azaz közülük kettőt, melyek a dévai református és római katolikus temetőben vannak. A két marosillyei síron csupán halottak napján gyúl ki egy-egy gyertya. Az 1848–49-es szabadságharchoz kötődő tragikus Hunyad megyei eseményeket ma már egyetlen sírkereszt sem jelzi. Az Avram Iancu nevével fémjelzett mócvidéki lázadás során ugyanis a felbőszített román lakosság végigdúlta a Maros bal partját, felégetve a magyar nemesi birtokokat, sok száz ártatlan családot gyilkolva le. Míg a szomszédos Fehér megyében több helyütt is emléket állítottak e szomorú eseménynek, Hunyad megyében már csak szóbeszéd szintjén él ezek emlékezete. Kőrösbánya bejáratánál volt egy emlékmű, a Brádi család 19 tagjának legyilkolására emlékeztetve. Ma már nyomára sem bukkanhatunk – mondja Schreiber István. Éppen a Brádiak által nevelt Avram Iancu emberei gyilkolták le a családot. A Brádiak viszont már korábban, a Horea, Closca és Crisan-féle 1784-es parasztlázadást is megszenvedték, amikor a megvadult nép szintén gyilkolni kezdett, pusztítva a közeli Kristyor és Brád magyar nemességét, hírmondó is alig menekülhetett a pusztulásból. November hónap folyamán felperzselték a Josikák branicskai kastélyát, Guraszáda, Marosillye, Zám, Marossolymos, Berekszó, Haró, Kéménd, Bánpatak, Gyertyámos, Arany, Rápolt, Bábolna, Folt, Algyógy, Homoród, Bokajalfalu nemesi udvarait, legyilkolva még a csecsemőket is, 101 nemesi családot irtva ki. Mindennek azonban még az emlékét is eltüntették. Akárcsak a mócok pusztítását, amely szintén Kőrösbányától egészen Algyógyig terjedt a megyében. Ez utóbbi településen 1906-ban gr. Kun Kocsárd kastélyának kútja mellett emlékművet állítottak a kútba gyilkolt algyógyi magyarság, köztük a lelkész és családja emlékére. A hajdani EMKE és a Magyar Királyi Földművelési Minisztérium által emelt gránitobeliszket azonban Trianon után azonnal szétverték. Trianonnak köszönhetően Hunyad megyében összesen két felirat őrzi e vidék magyar világháborús hőseinek emlékét. Egyik a dévai református temetőben 1995-ben felállított emlékoszlop felirata: „Az 1848–1849-es szabadságharc, az I. és II. világháború hőseinek és áldozatainak emlékére állította a református egyház 1995. márciusában. Az igaznak emlékezete áldott. ” Déván ez az obeliszk szolgál az utóbbi években a márciusi megemlékezések helyszínéül is. A világháborúkban elesettek emléke azonban elenyészett. Az egyetlen kimondottan háborús síremlék a római katolikus temetőben van, ahol borostyánnal benőtt kereszt hirdeti három nyelven: románul, magyarul és németül, hogy itt nyugszanak a II. világháborúban elesettek. A szinte földbe süllyedt sírlapon pedig még kibetűzhetők a hősök nevei... A feliratozás újravésése, vagy a szétvert emlékművek visszaállítása azonban egyelőre fel sem vetődik. /Gáspár-Barra Réka: Magyar honvédsírok. Emléküket is irtják. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 14./

Hónapok óta egyetlen erdészeti hivatal sem vállalja a mintegy háromezer hektárnyi szentegyházi erdő őrzését, mivel a fatolvajok fenyegetései miatt több esetben is veszélybe kerültek saját – például a Homoródi Erdészeti Hivatal – erdészei. Szentegyházán naponta újabb történetekkel bővül a törvénytelen favágók és a vagyonukat őrizni próbáló helybéliek folyamatos összetűzése. A kisvárosban például sokan látták azt az esetet, amikor néhány fiatal traktorral húzatta a frissen levágott farönköket, a helyi rendőrség viszont semmit sem tett ez ügyben. A „nagyüzemi" szentegyházi erdőlopás kezdete az 1995-ös széldöntésig vezethető vissza. /Kozán István: Megoldást javasol az alprefektus. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 23./

Veres Péter székelyudvarhelyi muzeológus egyszemélyes szellemi műhelyének, könyvkiadójának neve a Litera-Veres. A jobbára történelmi, néprajzi, művelődéstörténeti, irodalmi és képzőművészeti témákat megjelentető, tíz éve működő kulturális intézmény szép eredményekkel büszkélkedhet létezése óta. Ízléses, olcsó zsebkönyveket jelentetett meg: Szent István király intelmei; Gróf Apponyi Albert trianoni beszéde; Adalékok a Wass Albert-dossziéhoz (dr. Szakács István Péter). A történelmi, néprajzi művek között van: Székelyhoni utazás a két Homoród mellett (Jánosfalvi Sándor István); Székely történeti kistükör (Hermann Gusztáv Mihály); Székely asszony, székely család (Kolumbán Zsuzsánna); Udvarhelyszéki famesterségek (Haáz Ferenc); Az erdélyi zsidókról (Gidó Attila). A közelmúltban két jelentős képzőművészeti tárgyú könyv látott napvilágot a Litera-Veresnél. A Kolozsvár művészeti életének egy bizonyos szakaszát vizsgáló vaskos, tekintélyes mű szerzője, Németh Júlia az Erdélyrészi Szépművészeti Társaság és a Barabás Miklós Céh megalakulásának, illetve újraalakulásának fényében tárja az olvasó elé mondanivalóját (Kolozsvár – Mű-Hely-Szín, képzőművészeti látlelet). A másik mű a jeles kolozsvári művészettörténész, Murádin Jenő tollából származik: Ács Ferenc, az impresszionizmus erdélyi úttörője. A szerző szerint Ács Ferenc (1876–1949) képviselte látványosan az erdélyi részek felé is utat nyitó plein air festészetet és az impresszionizmust. Tíz éve alapította, azóta szerkeszti és megjelenteti Veres Péter az Erdélyi Művészet képzőművészeti folyóiratot is. /Komoróczy György: Litera-Veres. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 16./

A székely társadalom (Különböző székely csoportok, 1.)
A székelyek településmódjáról találóan állapítja meg Rásonyi László: "A település a katonai beosztás állandóságának biztosítására teljes szabályossággal történt. A letelepítendő törzsszervezeti egységek számát és létszámát nivellálták. Kisebb területi egységekbe minden ágból egy falu települt be, tehát a törzsszervezeti egységek egyenletesen összekeveredtek."
Tény, hogy a mai Székelyföldön az első független jogállású székely ispánról az első okleveles említésünk 1235-ből való. Persze, ez nem azt jelenti, hogy a székelyeknek korábban nem volt ispánjuk. Az Altaichi évkönyv az 1039-es évnél említést tesz egy sebesi "marchio" határispán haláláról. Természetesen ez sem jelenti azt, hogy a sebesi székelyek csak a 11. század első felében telepedtek le Szászsebes vidékére. Véleményem szerint a sebesi, orbai és kézdi székelyek 932 táján kerültek Dél-Erdélybe, Bogát Gyula győztes bolgárellenes háborúja idején. Tehát a dél-erdélyi székelyek nem a köztudatban ismert 11. század végi telepítés székelyei. E sorok írója úgy gondolja, hogy a szakirodalomban emlegetett Szent László korabeli telepítés székelyei a telegdi székelyek voltak. A nyelvészeti kutatások, az összehasonlító vizsgálatok különböző székely csoportokat különböztetnek meg. A székely nyelvjárások vizsgálatával kimutatható, hogy a székely nemzetségek a Székelyföldre való áttelepítés előtt a Kárpát-medence melyik térségében laktak. Mivel bizonyos székely közösségek a korábbi lakóhelyeiken maradtak, a beszélt nyelvjárás alapján feltérképezhető a mai Székelyföldön élők származási helye. A székelyek korábbi lakóhelye volt az Őrség, Sopron, Vas és Zala megye, Kisalföld, Csallóköz, a Dráva vidéke, Nagyszalonta, Gyula és Sarkad vidéke, Székelyhíd és Debrecen térsége, valamint Kalotaszeg. Az érdeklődők számára megemlítek néhány nyelvészeti kiadványt, amelyek ezt igazolják. Természetesen, a nagyszámú szakmunka felsorolására nincs tér, de a hozzáférhetőbbek közül kiemelném a Sántha Attila által összeállított Székely szótárat, a Gálffy Mózes és Márton Gyula által kiadott Székely Nyelvföldrajzi Szótárat és a Szabó T. Attila által összeállított Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárat. Székelyföld a székely nyelvszókincs alapján több földrajzi-néprajzi tájegységre osztható. A székelyföldi nyelvjárások Sántha Attila Székely szótára szerint a következők: 1. Marosszék és fiúszéke, Szeredaszék (Nyárád mente). Külön néprajzi táj a Kis-Küküllő és a Korond-patak völgyében a Sóvidék; 2. Udvarhelyszék és fiúszékei: Keresztúrszék és Bardocszék. Itt külön néprajzi táj a Fehér-Nyikó, valamint a Homoród mente; 3. Sepsiszék és fiúszéke, Miklósvárszék; 4. Kézdiszék, melynek keretében külön egységként kezelhető az ún. Szentföld; 5. Orbaiszék; 6. Csíkszék és fiúszékei, Gyergyószék és Kászonszék. Ha kisebb lélekszámban, de ma is élnek székely származású és tudatú magyar csoportok a Barcaságon, Fogarasföldön és a Szászföldön. Nyelvjárásuk őrzi a székely nyelvi jellegzetességeket. Ők a Dél-Erdélyben maradt sebesi, orbai és kézdi székely nemzetségek leszármazottjai. A székelyre utaló egyik írásos feljegyzés Szászsebesre vonatkozik, a város egyik negyedét 1709-ben Székely negyednek nevezték, később ennek emlékét őrzi a Székely utcanév. A város környékén találunk székely településneveket is, köztük Kálnok, Árkos, Réty és Egerpatak sepsiszéki településekét. Kelnek, Recs, Egerbach ma is fennálló települések. Árkos nevét pedig a Déli-Kárpátokban eredő pataknév, a Valea Archişelor őrzi, de két Árkos nevet viselő település léte is bizonyított. Az egyik a mai Săliştea, a Románárkos és a hajdani Szászárkos, valamint egy elpusztult település Alvinc közelében. Egy Egerbach (Egerpatak) nevű patak Szászsebestől északra ömlik a Székás-patakba. A sebesi, orbói és kézdi székelyek dél-erdélyi jelenlétét régészeti leletek is igazolják. A 12―13. századfordulón épült szász templomok alatt és körül magyar, azaz székely temetők pénzei, valamint a hajkarikás temetkezés utal arra, hogy itt korábban, a 11. és a 12. század folyamán székely lakosság élt. Ásatásokat végeztek Szászsebes (Mühlbach), Medgyes (Mediasch) és Szászorbó (Urwegen) templomainál, ahol korai fátyoltűk kerültek elő. Szászkézden (Keisd) bronz ereklyetartó keresztet találtak. A Kelnek (Kelling), Szászfehéregyháza (Weiskirchen/Deutschweskirch) templomainál végzett régészeti kutatások során előkerült leletek a hajdani székely települések létéről tanúskodnak. Úgy tűnik, hogy Szászváros és Kőhalomszékben hajdanán jelentős lélekszámú székelység közé telepedtek le a szászok. Erről tanúskodnak a magyar nyelvből átvett helynevek: Tekes, Hamruden, Halmagen, Scharosch, Wassied, Broos.
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bemutatták a Hargita-hegység rendezési tervének első szakaszát
A Hargita-hegység rendezési tervének első szakaszát ismertették csütörtökön a csíkszeredai megyeházán. A mintegy nyolcvan résztvevő – az érintett települések polgármesterei, közbirtokossági vezetők, szakemberek, turizmusban érdekelt vállalkozók – az elkészült háttértanulmányokat és elemzéseket hallgathatta meg a Hargita-hegység jelenlegi helyzetéről, a terv készítőinek előadásában.
Borboly Csaba megnyitóbeszédében elmondta, hogy a Hargita-hegység rendezési tervéről, illetve fejlesztéséről az elmúlt négy évben több száz dokumentum született, több mint ötven találkozót szervezett a megyei tanács, és most már ideje továbblépni, és pontot tenni a sokéves folyamat végére. Hargita Megye Tanácsa egy egységes övezeti rendezési terv megalkotásában tud segíteni. A fejlesztést nem tudja egyedül megvalósítani, csakis a helyi önkormányzatok és a tulajdonosok együttműködésével. Ezt a rendezési tervet valamennyi érintett település magáévá kell hogy tegye, és irányadónak kell hogy tekintse – jelentette ki Hargita Megye Tanácsának elnöke. Hangsúlyozta, a szóban forgó tervre átfogó fejlesztést lehet majd alapozni, és ehhez az érintettek kompromisszumkészségére van szükség.
A rendezvényen jelen volt Fülöp Otília megyei főépítész és Korodi Szabolcs építész is. Korodi elmondta, hogy három hónapja fogtak neki a rendezési terv elkészítésének, és szándékuk szerint a szeptember 20-tól novemberig tartó időszakban fejezik be annak részletes kidolgozását. Addig is a holnapi naptól közvitára bocsátják a dokumentumot.
A Hargita-hegység rendezési tervét a megyei tanács rendelte meg, és a Hargita megyei szakemberekből álló több mint húszfős csapat első lépésben helyzetelemzést végzett, elemezve a hegység területét és szem előtt tartva annak fenntartható fejlődését és egy sajátos turisztikai csomag létrehozását. A csíkszeredai találkozó két részből állt: a helyzetelemző tanulmányok bemutatásából és egy általános koncepció felvázolásából. A helyzetelemzés mintegy több tíz kilométer átmérőjű övezetre terjedt ki, a Madarasi és Csicsói Hargitától Homoród-, Hargita- és Tusnádfürdőig. Turisztikai és gazdasági, környezetvédelmi és ökológiai, geológiai és hidrológiai tanulmányokat ismertettek, valamint az elektromos hálózatok, víz- és csatorna-, távközlési, gáz- és úthálózatok, túraútvonalak, sípályák, bicikliutak, biatlonpályák, ATV-pályák, szánhúzó pályákat feltérképezésének eredményeiről beszéltek. Számba vették ezenkívül a beépítendő és szomszédos területeket, illetve a műemlékeket és régészeti lelőhelyeket is.
Amint az az előadók részéről elhangzott, kevés a szálláshely a Hargita vonzáskörzetében, a kimondottan hegyen lévők száma mintegy ezer, a tágabb körzetben pedig mintegy tízezer. A Hargita-hegység legnagyobb turisztikai vonzereje a még érintetlen tájaiban rejlik, ugyanakkor sok olyan várrom, régészeti lelőhely, régi épület található itt, amely idegenforgalmi szempontból kihasználatlan. Az élőhelyek mérete évről évre csökken, akárcsak a csapadék mennyisége, ugyanakkor jó hír, hogy az erdőterületek lassan, de növekednek, egyfajta regenerálódásnak megy végbe a kivágott részeken.
Korodi Szabolcs elmondta, hogy osztrák sípályaszakértő véleményét is kikérték, és a létező pályákat össze szeretnék kötni, illetve egy nagyméretű pályát hoznának létre, egy összefüggő rendszert alkotva. A bemutató végén az egyik hozzászóló máris új javaslattal állt elő: a Hargita-hegység fejlesztésének része kellene hogy legyen a vízi turizmus lehetőségének megteremtése, a hegyi patakokból ugyanis kisebb tavakat alakíthatnának ki a települések közelében.
Hargita Megye Tanácsa a rendezési terv szigorú betartásával olyan jogi keretet szeretne létrehozni, amely megállítja az illegális tevékenységeket, melyek máris jelentős károkat okoztak a hegységben, csökkentve turisztikai vonzerejét. A terv által ellenőrzés alá vonhatók a fejlesztések és a későbbiekben minden befektetés, a rendezési terv előírásaira és szabályaira alapozva, a közös fejlődést biztosítaná az érintett településnek. (hírszerk.)
Transindex.ro

Három nyelven a Várhegy alatt
Kissé nagyobbat ugrottunk szomszédolásunkkal. Sorrendben ugyan érdekes települések következtek volna: Árva Bethlen Kata faluja, Olthévíz, avagy a Persányi-hegyek mögé elrejtett Datk. Ugrani kellett, mert szeretettel hívott ünnepére a kőhalmi vallásos kisközösség, hadd húznánk meg jelképesen a harangokat, mutatnánk be az azokról szóló könyvet az államalapítás emlékünnepén. Szent Istvánra emlékeztek a kőhalmi keresztények, a szórványban élő magyarok.
Jókai és László Gyula nyomában a Homoród mentén
Az emlékezetes vasárnapon négy templom harangjai szóltak: a szász lutheránus központi nagy templomban, a városszéli kisebb görögkeleti tornyában, továbbá Szegedi László református tiszteletes főtéri templomában és a kőhalmi Várhegy alatt emelkedő magyar katolikus és unitárius templomban. Utóbbiban melegszívű kisközösség várt, ahol mindvégig úgy éreztük, nem Kőhalomban, hanem a Homoród mentén vagyunk, Homoródjánosfalván vagy Peteken, Homoródoklándon vagy éppen székelyzsomboriak, alsórákosiak között. Minden települést képviselnek – tudtuk meg tiszteletes Márkos Ervin kőhalmi unitárius lelkésztől. Hogyne tudná ő, milyen az etnikai összetétele ennek a kisvárosnak, milyen annak magyar lakóközössége, hiszen itt járt iskolába, itt szövődtek fiatalkori élményei-emlékei, falusfeleinek, régi barátainak és lehet, éppen iskolatársainak lett papja két évvel ezelőtt, amikor egyhangúlag meghívták az 5000 lelket számláló városkába. Ebből közel ezer ember vallotta magát magyarnak, azt is feltételezhetjük, hogy a 350 cigány között akadnak magyar ajkúak is.
Legyen elég abból a tizennyolc évből, tiszteletes úr – mondták bizonyára a kőhalmiak –, amit a fogarasföldi, majdnem haldokló unitárius szórványban töltött, itt többen vagyunk. A zsenge korban eltöltött kőhalmi és segesvári éveknek köszönheti a lelkész, hogy németül és románul is olyan szépen és folyékonyan prédikál bármilyen ünnepi alkalommal, hogy a más felekezetűek is magukénak tartották. A zömében románság lakta Fogarasban valaki úgy nevezte e sorok írójának, hogy „părintele cu gură de aur” (aranyszájú pap). Márkos Ervin tanár is, mert jelenleg a kőhalmi líceum minden nemzetiségű tanulóinak német nyelvet tanít. Ismerősként járta be néprajzi kutatóútjai alkalmával a Szentágota környéki szászság falvait, hiszen ő a lutheránus szász templomokban is megállta a helyét a szószéken. Így hát aztán bátran mondhatjuk: három nyelven él és tud prédikálni a kőhalmi Várhegy alatt is.
A parókia udvaráról, ahol már beérik a szőlő, rálátni a Hortobágyi-dombság Oltra behajló peremére. Miközben terül a fehér asztal, Torró Zoltánné Ida gondnokné asszony, aki a lelkét is belefőzte a savanyú levesbe, egy helybeli, főleg bútorokat restauráló kft. társtulajdonosa, a Kőhalom városi RMDSZ-választmány elnökeként és a városi tanács egyetlen magyar képviselőjeként arról beszélt, hogy másképpen kell tekinteni a szórványban élő magyarok sorsának alakulására. „Mi nem engedhetjük meg magunknak – mondta –, hogy több pártra szakadjunk, ajánlatos megmaradni egy tömbben az itt már működő RMDSZ mellett!” Beszélgetésünk idején közbeszúrta: „egyébként Kőhalomban született az önök tevékeny sepsiszentgyörgyi polgármestere is, Antal Árpád András, aki ugyancsak alsórákosi származású. Mi erre büszkék vagyunk.” Itt született a jeles farmakológus Issekutz Béla (1886–1979) is, fűzzük hozzá mi, az árapataki származású jeles magyar orvos, Jancsó Miklós életrajzírója is.
Kedves hely a parókia udvara. Birtalan Barangó, aki gépkocsi-vezetői gyakorlatát még az egykori téeszkamionokon szerezte, nyugdíjas ráérősként segít be a parókián, nekünk éppen a paplak kertjében termett szőlőből készült bort hoz fel a pincéből. A tiszteletes műkincseit mutogatja, kerámiagyűjteménye akkora, hogy kiállításra kívánkozik. Szomszédja, Faragó István a Kőhalomban és környékén élő magyar katolikus lelkek papjaként ugrott be villámlátogatásra, s mert a két lelkész két temploma nagyon közel egymáshoz, állja helyét a jó szomszédság. Mindkettőjüknek több szórványa van. Fiatal és háromszéki, csak egy kézfogásra futott be, mert hallotta, hogy földijei érkeztek: Faragó plébános bölcsőjét ugyanis Kovásznán ringatták. Van olyan fiatal is Kőhalomban, aki tanár úrnak szólítja Márkos tiszteletest, ugyanis vallást és német nyelvet is oktat a helybeli líceumban, ahol magyar anyanyelvű osztályok is működnek. Jó kapcsolatokat ápol a közismert tiszteletes Szegedi László református esperes-lelkésszel, aki nemcsak az anyanyelvű oktatásnak, hanem a kőhalmi magyar művelődésnek is mecénása. Az utóbbi népszámlálás alkalmával csak Kőhalomban közel ezren vallották magukat magyarnak. Ez az ezer lélek majdnem egyenlő arányban oszlik meg a három magyar felekezet között. A három lelkész által pásztorolt lelkekhez még hozzá kell adni a szórványban-filiákban élő magyarságot, no meg az illető településeken élő magyar anyanyelvű cigányokat. Mondanunk sem kell, három jeles és jó szónok-lelkész kezében a környéken élő magyarság identitástudatának ápolása. Az egykori szász településen, Kőhalomban az őslakó szászok száma megcsappant, helyüket túlnyomó többségben a románság és szerényebb kisebbségben a székelyek foglalták el. Ennek eredményeként jött létre a kőhalmi unitárius gyülekezet is 1978-ban, amelynek Vass Mózes nyugalomba vonult lelkész teremtett templomot, s később, a rendszerváltás után harangtornyot emelt.
Egy címer mesélni kezd
A parókia beépített udvarán emlékképek, művészi alkotások, László Gyula-emléktábla és a professzor rajzai láthatóak. A lelkész néprajzi gyűjtésének darabjai mellett szerettük volna látni az unitárius egyházközség ama címerét is, amely Pécsi L. Dániel magyarországi jelképtervező munkája. Márkos tiszteletes elmondta, a címer csak az egyházközség zászlóján látható, de távlati tervük plakettként is elkészíttetni. Leírását maga a szerző közölte a Budapesten megjelenő Unitárius Élet című folyóiratban. Felső felében az ismert unitárius címer látható, alsó mezőjében vörös színű háttérben aranyszínű szkíta szarvasbikafej. A szarvas fejéből agancskorona terebélyesedik, melynek középső mezejében egy félhold, fölötte pedig napkorong látható. „Ezzel az összetett jelképpel a Kőhalomban született és gyermekeskedő László Gyula unitárius régészprofesszornak állítottunk emléket – írja –, aki nemcsak a honfoglalás korát feltáró ásatásaival vált híressé, hanem a honfoglaló magyarság mindennapjait megálmodó gyönyörű rajzaival is. A címer és a zászló László János nemes adománya, amivel néhai nagybátyjának, László Gyula régészprofesszornak állított tiszteletre méltó emléket.”
A Széchenyi-díjas dr. László Gyula ősrégészt, a kettős honfoglalás megfogalmazóját több szál kötötte Háromszékhez. Édesapja, az unitárius vallású id. László Gyula kőhalmi igazgató-tanító Abásfalváról származott, édesanyja, Tordai Vilma bibarcfalvi, aki korán árvaságra jutott, és a székelyszáldobosi Jánó Sándor református kántortanító nevelte. Így kötődött emlékeiben, lélekben a gyerek László Gyula ehhez az erdővidéki székely-magyar településhez, ahová meglett emberként is gyakran visszajárt. Nosztalgiával emlékezett egyik könyvében azokra a kosaras bálokra, amelyeken a Hegyfarki feredő épületében vett részt. Szoros barátság fűzte a tragikus hirtelenséggel elhunyt Kovács József (1928–2008) száldobosi bányafelmérő-helytörténészhez. Kovács Irén helybeli tanár tájékoztatott, hogy édesapja hagyatékában őrzik kettőjük levelezését is. Székelyszáldobos nem feledkezett meg a jeles tudósról, aki még az 1941-ben itt felszentelt magyar országzászló avatóünnepségére is eljött édesapjával, és előadást tartott. Kolumbán Sándor száldobosi lakos, Bardoc község alpolgármesterének kezdeményezésére 2009-ben egyházi és világi vezetők jelenlétében ünnepi keretek között emlékművet állítottak László Gyula professzornak a száldobosi református templom előtti emlékkertben, „hogy hirdesse az idők végezetéig, kölcsönös (volt) a tudós és a faluközösség ragaszkodása.” László Gyula, halálának története is hozzánk kapcsolódik. 1988-ban tartották Kézdimárkosfalván a nemzet festője, Barabás Miklós (1810–1898) halálának centenáriumát. „Erre az ünnepségre én hívtam meg László Gyulát – nyilatkozta Jánó Mihály sepsiszentgyörgyi művészettörténész –, de Nagyváradon útját állta a halál. Fáradt szíve ekkor dobbant utolsót.”
Válságban is épül a vár
A várost első ízben 1324-ben említi oklevél castrum Kuholm néven. Léstyán Ferenc is feltételezi, hogy még a szász telepítés előtt, a XI. században a Várhegyen, ahol most magasodik-szépül a vár, királyi vár állt. Ezt legjobban, ellentétben a sajtóban megjelent és nem okadatolt nézetekkel, a szászok betelepítése előtti magyar neve mutatja, ami nem más, mint Kőhalom. Nem töltött be nagy stratégiai szerepet a történelem folyamán, inkább az alatta lakók élelmiszerraktáraként és rejtekhelyeként szolgált. 1451-ben törökök rombolják le, de utána megerősítik, 1791-ben pedig vihar letépi a fedélzetét. A geológus szeme itt ennél többet is lát, hiszen a hely valóságos földtani kuriózum, mert a vár egy 608 m magas bazalt-batolit tetején áll. Látogatásunk idején a várfalat javították, a bástyák tetején már piroslott az új cserépfedélzet. Mint megtudtuk, felújítása nyolcmillió eurós pályázatból történik, amelyből majdnem hatmillió vissza nem térítendő összeg. Bizonyára elcsodálkozna Jókai, aki megmászta a Várhegyet, hogy a mai ember felújítja az ősi várat. Minden poklokon keresztül című történelmi kalandregényének (1884) ez a vár a helyszíne. Cselekménye itt kezdődik, de nagyobbik részét a szentföldi keresztes hadjárat történelmi eseményrétegébe beágyazott, II. Endre királyunk idejében történő kalandsorozat tölti ki, a hűséges nő és a vérétől űzött, csapodár férfi ellentéte. Kőhalomra már rá sem ismerne a regény egykori írója. Talán a heti piaca hasonlítana a régi sokadalmakra. Mindenben utánozza Európát.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ma kezdődik Tusványos
A Semi Holsen és Magna Cum Laude koncertjével kedden este megnyílik Tusnádfürdőn a 24. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor, amelyet idén minden eddiginél nagyobb médiaérdeklődés övez – mondta el az MTI-nek hétfőn Fazakas Imola, a Tusványosként emlegetett rendezvénysorozat sajtófelelőse. A szabadegyetem szombat este ér véget.
A magyarországi Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány és a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) nevű erdélyi ifjúsági ernyőszervezet közös rendezvényébe idén 23 partner alapítvány, illetve intézmény kapcsolódott be, amelyek saját rendezvénysátrakat működtetnek a Tusványos helyszínéül szolgáló kempingben, illetve sportpályán. Szombaton Orbán Viktor miniszterelnök részvételével rendezik meg a Mi időnk című közéleti fórumot, esténként pedig a nagyszínpadon magyar együttesek és énekesek lépnek fel – tájékoztatott a sajtófelelős.
Fazakas Imola elmondta: a magyar és a román sajtó több mint kétszáz munkatársa jelentkezett be a szabadegyetemre, ami rekordnak számít Tusványoson. Arra a kérdésre, hogy minek tulajdonítható a nagy médiaérdeklődés, úgy vélekedett: a laza környezetben a politikusok is nyíltabban beszélnek, markáns kijelentéseket fogalmaznak meg fontos közéleti témákban.
"Kimondhatnak dolgokat, mert a keret megengedi. Ugyanakkor ők is tisztában vannak a nagy médiajelenléttel, és nem kizárólag a tusványosi közönségnek beszélnek, hanem az otthoniaknak is üzennek" – magyarázta a tábor sajtófelelőse.
Rámutatott: hagyományosan a Lőrincz Csaba, illetve a Kós Károly-sátorban zajló politikai fórumok örvendenek a legnagyobb médiaérdeklődésnek. Idén a romániai régiók átszervezési terve, a magyarországi és európai parlamenti választások tétje és a szintén hagyományos pénteki Mini-MÁÉRT, a Kárpát-medencei magyar pártok vezetőinek nemzetpolitikai tanácskozása kerül reflektorfénybe.
Nem hiányoznak az "örökzöld" témák sem: az anyanyelvű felsőoktatás helyzete, autonómia, a magyar-magyar párbeszéd. A sajtófelelős elmondta: az autonómia évében nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy külföldi szakemberek segítségével mutassanak be működő európai autonómiákat, azt, hogy "van járható út".
Fazakas Imola rámutatott: Tusványosnak van egy kevésbé látható, nagyon jó hangulatú, belső világa is, ami magyarázatul szolgál arra, hogy miként vált több nemzedéket megszólító találkozóhellyé a tusnádfürdői tábor. Felidézte: a Fidesz és az erdélyi jobboldali érzelmű ifjúsági szervezetek által 1990-ben indított szabadegyetem a kilencvenes évek végén költözött Tusnádfürdőre és olvadt össze a homoródi diáktáborral. A koncertprogram, a szórakoztató és ismeretterjesztő témák sok fiatal számára is vonzóvá tették a rendezvényt – tette hozzá.
"Lehet, hogy kezdetben csak a koncert és humor érdekelte őket, de azért meghallgatták a drogfogyasztásról szóló előadást is, és lehet, hogy a következő évben már beültek a Kós Károly-sátorba, ahol éppen az ifjúságpolitikáról vagy anyanyelvű oktatásról tárgyaltak" – ecsetelte a Tusványos folytonos fiatalodási mechanizmusát Fazakas Imola. Hozzátette: az idei év újdonsága a kisszínpad, amely erdélyi, többnyire csak szűk körben ismert együtteseknek nyújt bemutatkozási lehetőséget Tusványos Kárpát-medencei nyilvánossága előtt.
A sajtófelelős szerint a Tusványos az a rendezvény, ahol fiatalokat is látni a politikai előadásokon, és idős embereket, vagy kisgyerekkel érkező szülőket a koncertszínpad előtt. Mint mondta, a szervezőknek sincsenek pontos adataik a résztvevők számáról, hiszen a Tusványos ingyenes: a táborban nincs regisztráció.
"A sátrazóknak adunk karkötőt, a sajtósoknak kitűzőt, és a meghívottainkról is van listánk, de hogy azonkívül ki fordul meg a táborban, azt nem ellenőrzi senki. Ez nem jelenti azt, hogy nem figyelünk a biztonságra: éjjel-nappal őrző-védő szolgálat működik a táborban, a környező fenyvesben vadőrök járőröznek. Van állandó orvosi szolgálat, a gyergyói Vöröskereszt folyamatos ügyeletet tart a táborban".
Népújság (Marosvásárhely)

A Királyföld megújuló élete
Szászfehéregyháza tájékára (a Brassó megyei Szászbuda, románul Bunești, német nevén Bodendorf Segesvár felöli végében, amikor gyorsítanánk Marosvásárhely irányába, van egy balra mutató, Viscri feliratú tábla, azt kell követni), a valamikori Deutschweißkirch irányába indulni elhatározás kell, oda nem téved csak úgy, véletlenül az ember. Hacsak ténylegesen el nem téved a kőhalmi bekötőúton Dacia – a valamikori német Stein, magyar nevén Garat – felé, mert onnan is megközelíthető. Bárhogy is történjen, az ismeretlen Viscri meglepő, új világot villant fel a látogatónak. Nyolcszáz év hagyatéka
A szászok földjének bejárására már 2005 végén megszületett bennem az elhatározás, csak idő híján halogattam az expedíciókat. Pedig sürgetett az idő, hiszen 2005 novemberében Homoród akkor 79 éves egyházi gondnoka könnyekkel a szemében búcsúzott tőlem: „Ne feledj el!”. Tizenhárman éltek még akkor a „flandrenses” leszármazottak közül, egy-kettő élhet még az erődtemplom igazi tulajdonosai közül – ha él még egyáltalán – azon a földön, amelyet nem alaptalanul neveztek el Királyföldnek (Fundus Regiusnak). A II. András Mátyás által is megerősített arany szabadságlevelével létezhettek ott a szászok mintegy nyolcszáz esztendőig, hogy a múlt század hetvenes éveitől kezdve két-három évtized alatt tömegesen itthagyják e vidéket és az 1989-es változások pontot tegyenek a szász falvak kiürülésének fájdalmas folyamatára. A látható végeredmény a Homoród, a Küküllők völgyeiben, vagy Beszterce környékén portyázók számára az itt-ott felhagyott bennvalók, a felénk községházának is beillő romos épületek látványa. Mi lesz a szászok földjével, a valamikori ragyogó Királyfölddel, amely magába foglalja a valamikori Kőhalomszéket,Nagysinkszéket, Segesvárszéket, Szászsebesszéket, Szászvárosszéket, Szebenszéket, Szerdahelyszéket, Újegyházszéket, majd később Medgyesszéket és Selykszéket is. Nyolcszáz év folyamán hatalmas gazdagságot voltak képesek kitermelni, nemcsak az összes erődített templom mellett kötelező módon felhúzott iskolaépületeket, hanem pompázó, rendezett falvakat és városokat. Mi lesz ezzel a gazdagsággal?
A választ a királyi udvarokban érdemes keresni, hiszen a Fundus Regius 20. századvégi elnéptelenedése után ismét egy királyi sarj, a brit trónörökös, Károly foglalkozik a vidék sorsával. Rhédey Klaudia magyar grófnő szépunokája nem bizottságok kinevezésével, hanem hatékony stratégiákkal próbálja segíteni a Királyföld értékeinek megőrzését a Mihai Eminescu Trust fővédnökeként. Örökmozgó szervező
Caroline Fernolend leginkább egy csomag élesített dinamitra emlékeztető hölgy, a Mihai Eminescu Trust brit–román alapítvány vezetőjeként 73 helységben kommunikál a többnyire roma közösségekkel, és együtt próbálják kitalálni, mitől lehet könnyebb az életük, miközben megmentik a szász örökséget is.
„Valamennyi ősöm Weißkirchben született, jómagam és a férjem is odavalósiak vagyunk” – meséli Caroline. Magyarázatként közbeszúrja: a szászok egymás között házasodtak, nem utolsó sorban azért, hogy el ne veszítsék az előjogaikat, és ez a „zab földjén” is így volt: Szászfehéregyháza környékén nem volt igazán jó termékeny föld, ezért többnyire állattenyésztésből éltek az emberek. Az önálló falu gondolata (a Mihai Eminescu Trust projektje) ebből a szükségből fakadt, valamint a létező hagyományokra épült – részletezi az elnök. Valamennyi szász falunak saját szabályrendszere volt, benne a szomszédságok intézményével, a szászfehéregyházai szabályok dokumentáltan 1623-ban már léteztek. Ez a rendszer magába foglalta a szomszédságok szabályait a maguk külön rendelkezéseivel, amelyek nem teljes mértékben ugyan, de 1990-ig is megmaradtak. Egy ilyen, ma viccesnek hangzó, de szigorú szabályt említ: ha úgy alszol el a mise idején, hogy a második szomszéd is meghallja, büntetést kell fizetned! – nos, a múlt század végén ezt már nem alkalmazták, de a káposztalopásra vonatkozót ma is megszívlelhetőnek tartanánk: ha látod, hogy a szomszédasszony elemel egy fej káposztát, és nem szólsz a tulajdonosnak, ugyanolyan büntetést kaphatsz, mintha te loptál volna.
Család, közösség
Caroline és a férje nem is próbálkoztak a kivándorlással Németországba. A húga élt odakinn, de tizenhárom év után hazajött, a lányuk is dolgozott Berlinben, a német parlamentben öt éven keresztül, ma már ő is itthon van, fiuk Segesváron vezet egy gyárat, Caroline szülei is itt maradtak. Mindannyian azért, hogy megmentsék az utódok számára a szász örökséget. Velük együtt 15 szász él ma Weißkirchben.
A szász falvak faluközösségeiben ma a romák vannak többségben – mondja Caroline – csak Almakeréken (németül Malmkrog, románul Mălâncrav), ahol az alapítványuk megvásárolta az Apafi-kastélyt, van szász közösség, a legnagyobb az országban. Almakerék nem volt szabad falu, ott van az egyetlen festett szász templom, mert ott katolikusok maradtak az emberek, nem tértek át a reformáció idején, mint a többi faluban. Ott él még egy közösségben 130 szász ember, egy nagy, 1100 lelkes faluban. „Mi, Szászfehéregyházán tizenöten vagyunk szászok a négyszázhúsz lakosból, de vannak olyan helyek, ahol már nem élnek szászok, például Szászfenesen (Florești) vagy Szászalmádon (Alma Vii). És ott van Erked is (Archita), ahol még él két szász!”
Átvállalt felelősség
Az Önálló falvak nevet viselő projekttel megpróbálnak néhányat megoldani a közösségek szociális, gazdasági, kulturális gondjai közül. Az egykori szász falvakban élő többségi roma közösségnek képzési lehetőségeket ajánlanak fel, hogy hagyományos mesterségeket tanulhassanak. Kőműves, ács, asztalos, téglavető vagy cserépkészítő lehet belőlük, és hozzásegítik őket ahhoz is, hogy magánvállalkozókká válhassanak, felelősséget vállaljanak. „A képzés után jövedelemre tehetnek szert, jobban élhetnek, és a találkozókon, amelyeket ezekkel a közösségekkel bonyolítunk le, ők jönnek különböző ötletekkel – meséli Caroline. – Elmondják, mire van szükségük, mit szeretnének tenni, ezeket a szükségleteket mi projektekbe öltöztetjük, gyakorlati alkalmazásokat keresünk számukra, és hozzálátunk, hogy megvalósíthatósági alapokat szerezzünk hozzájuk.” Riomfalván (Richiș) például elmondták, hogy tatarozni kellene a kultúrházat, erre alapítványi ács- meg kőművestanfolyamokat szerveztek, aztán megkérdezték, lenne-e önkéntes az építkezéshez, mert ők adnak téglát, cserepet, de dolgozniuk kell. Találtak is tizenöt roma és román fiút, akik a tatarozás végeztével jogot nyertek, hogy három alkalommal ingyenesen használhassák a kultúrházat. „Meg kell érteniük, hogy ha van önkéntes egy-egy munkához, könnyebben jutok pénzhez is, mert az ilyen jellegű munkákat támogató szervezetek is látják: a közösség motivált, tenni akar.” Egy-egy ilyen akció révén megmentenek egy, az örökségünk részét képező épületet, az emberek pedig szinte öntudatlanul átvállalják a felelősséget egy olyan örökségért, ami nem az övék volt! De most hozzájuk került, dolgoztak rajta, büszkék rá, és vélhetően nem fogják megrongálni vagy elpusztítani – az övék lett, felelősek érte. Talán ez a legszebb a Mihai Eminescu Trust alapítvány munkájában – mondja Caroline.
Turistaszétszórási projekt
„Az a munkánk, hogy ezekben a falvakban létező közösségeket rávegyük: ismerjék fel ennek a kulturális-természeti örökségnek a jelentőségét, amely ott még létezik körülöttük, segítsük hozzá őket egy emberibb élethez, és ők vállalják át ennek az örökségnek felelősségét.” Az alapítványnak összesen 11 féle projektje van: a 13 éves működése alatt összesen több mint ezret futtatott a közösségekkel együtt, és ez a 11 eközben kristályosodott ki. Caroline Fernolend szerint nagyon fontos, hogy ők a gyakorlatban végzik ezt. 13 év munkájának a tapasztalatai alapján leszűrték, hogy a legfontosabb projektek a magánszemélyek örökségéhez kapcsolódtak: házak, csűrök, gazdasági épületek helyreállításához. Ezen túl pedig logikusan következett, hogy a kulturális turizmusban kaphatnak helyet a helyreállított házak, ahol hagyományos étkeket szolgáltak fel, amelyekhez az alapanyagot ugyanott termelték meg. Így nőtt egy keveset a létfenntartó gazdaságok színvonala.
A valaha létező 240 erődített templomból mára talán 150 maradt meg, legalább azokat meg kellene, meg lehetne még menteni, csak az egyházakat kell még meggyőzni, hogy a helyiek segítségével végeztessék el a helyreállítási munkálatokat – mutat rá Caroline. Aki egyébként „szétszórná” Weißkirchből a turistákat más szász falvak felé, mert ott túl sok van.
Willman Walter
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Az egyház feladata a közösségépítés
Történelmi eseménynek számított a csíkszeredai unitáriusok körében a néhány nappal ezelőtt lezajlott püspöki vizitáció. Harmincegy éve látogatta meg utoljára ilyen magas rangú egyházi küldöttség a megyeszékhely unitárius híveit. Bálint Benczédi Ferenccel, az erdélyi unitárius egyház püspökével a megyeszékhelyi szórványközösség helyzetéről és jövőjéről beszélgettünk.
– Hogyan jellemezné a csíkszeredai egyházközség helyzetét, az elmúlt években megtett utat?
– Egyházunkban a csíkszeredai az egyik legfiatalabb gyülekezet. Születése a 1960-70-es évek gazdasági politikájának az eredménye, amikor Csíkszereda elkezdett ipari központ lenni, és nagyon sok munkaerőt szippantott fel vidékről. Így került a Homoród-, a Nyikó-, a Nyárádmentéről sok értelmiségi és munkát kereső ember Csíkszeredába. A negyven év alatt egy felnövekvő, erős, kedves kis gyülekezet jött létre. Sikerült templomot építeni, megerősíteni a közösséget. És nyilvánvaló, hogy mindazok, akik ide kerültek, ebben a kompakt katolikus közösségben igazolni tudták azt, hogy ők igazi keresztényi lelkülettel, felelősségteljesen élnek.
– A kiinduló helyzethez képest viszont mára sok minden változott...
– Jelen pillanatban ez a bizonyos migráció másfajta képet mutat. Szomorú jelenség, hogy a fiatalság idegenben keresi a megélhetést. Ez az egyik probléma, ami általános jelenség Erdélyben, és nemcsak az egyházak számára okoz fejtörést. Csíkszereda ezzel kapcsolatos gondját is megfogalmazta már. Nincs még nagy baj, de azért látszik, hogy a jövőben nem lesz ez egy növekvő gyülekezet. De legalább a maga jelenlétével és hitéletével egy színes foltja a csíki térség vallásos közéletének.
– Milyen kihívásokkal szembesülhet manapság egy olyan szórvány egyházközség, mint a csíkszeredai?
– Először is, mint minden tevékenységhez, a hitélethez is kell egy biztonságos gazdasági háttér. A hagyományos régi gyülekezeteink rendelkeznek azokkal a forrásokkal, akár földterület, erdő, vagy bérbe adott épületek, amelyek segítik a gyülekezet gazdasági életét. Tehát olyan pénzbeli forrásokhoz tudnak jutni, amelyek a tevékenységet segítik.
– A csíkszeredai gyülekezetre ez nem igazán mondható.
– Csíkszereda ebben az esetben egy különálló eset, hiszen nincs birtoka. Birtoka az a szellemi állomány, amiből összetevődik a gyülekezet. Van viszont az a lehetősége, hogy különböző célok elérésére pályázni tud. Ugyanakkor próbálják a vallásos kulturális életet oly módon felfokozni, hogy a térségben felfigyeljenek rájuk. Ez egyben feladat és cél is. Hiszen a gyülekezet építése nemcsak az igehirdetésből áll, nemcsak egy vasárnapi istentiszteleti szolgálatból, hanem abból a szociális hálózat kiépítéséből, abból a szeretetszolgálatból, amit hétköznap is végezni kell. Nem elég például csak utolérni a gyerekeket, és az iskola falai között megtartani a vallásórákat, a gyerekeknek, ifjaknak szabadidejükben, vakációkban olyan programokat kell felkínálni, hogy egy magasabb rendű, erkölcsileg tisztább élet megélésére kapjanak ösztönzést. Itt a szórványban ez is egy feladat: nem elhatárolódni a felekezetek között, hanem éppenséggel megtalálni azt a közös aktivitást, tevékenységet, ahol minden felekezethez tartozó ifjú jól tudja érezni magát. És ezzel hozzá tudja tenni a közösséghez azt az ő személyes többletét, amivel rendelkezik.
– Saját hitvallásában írta, hogy személyes kapcsolatok révén kell erősíteni a valláserkölcsi közösségeket. Hogyan lehet ezt megvalósítani a mai, felgyorsult világban?
– Amikor szinte naponta találkozunk a családban azzal a jelenséggel, hogy sms-ben vagy a jégszekrény oldalára felragasztott cédulákkal kommunikálunk, akkor valóban feltevődik ez a kérdés. De meg kell keresni minden alkalmat, amikor több ember le tud ülni, és el tud beszélgetni. Jó értelemben véve, egy kicsit furcsa, hogy lelkész létemre ezt mondom, de azt a fajta klubéletet kell kialakítani, ahol az emberek leülnek, elbeszélgetnek, terveznek, játszanak. A családi élet egyik kínja vagy éppenséggel feszültsége az, hogy ebben a rohanó világban meg kell találni azokat az alkalmakat, azokat a közös ebédeket, vacsorákat, közös tevékenységet, melyek révén meg lehet tapasztalni a közösségnek a megtartó erejét. Egy ilyen világban, ahol nagyon hangsúlyozottan az individuum van előtérben, ez az a rákfene, ami kikezdi a közösségeket. Az egyháznak elengedhetetlen feladata, hogy megteremtse ezeket a találkozási alkalmakat.
– Egyre nehezebb a fiatalokat bevonni az egyházi tevékenységbe, a vallási értékrendeket elsajátíttatni velük. Mi lehet a megoldás erre?
– Tulajdonképpen olyan tevékenységet kell felkínáljon számukra az egyház, hogy megkívánják azt. Fel kell mutatni egy magasabb értékű emberi életet. A mai fiatalt lényegesen több hatás éri. És ebben az összekuszálódott értékű világban nagyon nehéz ilyennel előrukkolni. Ezért kellenek a pozitív személyes példák, hogy választani tudjanak az értékes és értéktelen dolgok között.
– Ez viszont nem is olyan könnyű feladat.
– Valóban, ma tulajdonképpen szinte intézményesen arra törekszenek, hogy mindent összevegyítsenek. Meg kell tanítani az otthonban, az iskolában a gyereket, hogy tudjon válogatni. A szentírás is arra tanít bennünket, hogy mindent megpróbáljunk, és ami jó, azt megtartsuk. Nos, mi jó? Az, amikor az emberi lélek kisimul, amikor az ember magabiztosan tud a holnapokba nézni, vagy az, hogy örökké rettegésben él, és fél megvallani saját gondolatait és érzéseit? A fiataloknak fel kell mutatni azt az életszemléletet, ahol nem egymásnak a versenytársai vagyunk, nem egymás fölött akarunk uralkodni, nem egyik a másikat elhasználni, vagy kihasználni akarjuk, hanem egymással közösen tovább gyalogolunk életutunkon. Persze, ez nem könnyű, de szerintem ez az egyetlen járható út.
Rédai Botond. Székelyhon.ro

Köpecről indulva… (3.)
Krónikáink és mondáink a turizmus szolgálatában
Vajon véletlenül kötődnek a mondák és a földrajzi nevek Réka királynéhoz? Milyen titok lappang körülöttük? Mit mond a királyné neve? – teszi fel a kérdést a sepsiszentgyörgyi Kósa Ferenc, e mondakör és krónikás anyag szorgalmas kutatója.
Írásunk e részében felhasználjuk az általa összeállított, mintegy hetvenoldalas dolgozatot, amelyben nagyszámú földrajzi névre keresi a választ a népi etimológia, illetve a tudományos kutatás eredményeire támaszkodva. Mivel munkálkodása közérdekű, ezért lejegyezzük e-mail címét (ferenc.kosa@yahoo.com), hogy a téma iránt érdeklődő kapcsolatba léphessen vele. Úgy gondoljuk, hogy érdemes mondáinkat, történelmi helyneveinket összegyűjteni, és azt a nyelvészet, illetve a turizmus szolgálatába állítani.
Réka nevét eredeztették a szláv folyóvíz jelentésű szóból, de az ótörök nyelvekből is. Talán az Arikanból alakult ki, melynek jelentése tiszta úrnő. Szentkatolnai Bálint Gábor úgy vélte, hogy a királyné neve a származásra utal. A „greka” egyszerűen görög nőt jelent, és innen a Reka, Rika, Réka név. A krónikák elmesélik, hogy Csaba királyfi 15 ezer hun harcosával Honorius császárhoz – anyai nagyapja országába – Bizáncba menekül, ahol rokonként fogadják. Édesanyja, Réka királyné Honorius bizánci császár lánya vagy unokahúga Honoria néven. Csaba királyfiról, Réka királyné és Attila király fiáról a Tarihi Üngürüsz, a Magyarok Története is tud. Eszerint Csaba (Kaba) királyfi a bizánci császár unokája. Erről a Képes Krónikában (1358) is olvashatunk. E krónika úgy tudja, hogy a székelyek között még a 14. században is él az a szólásmondás, hogy „akkor térj vissza, amikor Csaba királyfi Görögországból”. A Képes Krónika említi, hogy Attila Honorius, a Kelet-Római Birodalom császára leányát veszi feleségül. Halála után a hun birodalom felbomlik. A monda szerint egy maroknyi hun harcos épp a mai Székelyföldre menekül, telepedik le. A népi etimológia a helynevek és a királyné méltóságcímeivel is összefüggést teremt. Így a krónikákban emlegetett Justa Grata Honoriából származtatják a Rika-hegységben a Réka királyné sírja fölött magasodó Hegyes-dombon álló Réka várának Huszt váraként való megnevezését is. A hercegnő Augusta címe azt jelenti, hogy – öccse, Valentinianusnak a születése előtt – Réka a bizánci császári trón várományosa. A sors akaratából azonban Rékából nem bizánci császárnő lesz, hanem Attila hun király feleségeként királyné. És ha már a királyné e vidéket szerette, és itt volt a székhelye, mi sem természetesebb, hogy a közeli Ágostonfalvát az Augusta császárnői címről nevezzék el.
Beszélő helynevek
A mondák mellett földrajzi nevek is erősítik Réka királyné székelyföldi tartózkodásának hitét, hogy itt volt az egyik székhelye. A Rika hegyétől nem messze Székelyudvarhely. Talán itt volt a királyné udvara? Érdekes módon épp itt emelkedett egykor Bud vára – a Csíki székely krónika szerint –, az első székely vezérek, rabonbánok székhelye. Amíg a magyarországi Buda vára közelében Rákos pataka folyik, addig Székelyföldön a Rika-hegység környékén találjuk Alsó- és Felsőrákost. A Duna-parti Buda, a hajdani Attila városa mellett nyújtózkodik Pilis hegye, ugyanilyen nevű hegy van Erdővidéken is. Hasonlóképp Kerekerdő emelkedik itt is, ott is! De Budától egy lépésre Solymár, az Udvarhely melletti Budvártól egy hajításnyira Kis- és Nagysólymos áll. Üröm található Budapest határában, Ürmös Erdővidék határán.
Érdekes párhuzam fedezhető fel a budavári királyi udvar és a székelyföldi hun királyné udvara között. Amikor Priszkosz rétor a Római Birodalom követségével Attila király udvarában járt, meglátogatta Réka királynét is. A diplomata leírja, hogy Attila háza egy magas dombon emelkedett (talán) a budai hegyen, hasonlóképp a királyné udvara Bud várában, Székelyudvarhely mellett. Mielőtt írásunk e fejezetét lezárnánk, el kell mondanunk, hogy a népi etimológia szóértelmesítést jelent, azaz az ismeretlen szavak a nép ajkán értelmet nyernek. Persze, ez a legtöbbször távol áll a nyelvészeti elemzésektől, amelyek tudományos módszerekkel próbálják megtalálni a hasonló hangzású szavak származása, jelentése közötti összefüggést. Így például nyelvészeti szempontból képtelenség a Honoria és a Homoród névalakulás, az n-ek m-mé válása. De a népi etimológia nem ismer határokat. Honoria nevét megtalálja az Udvarhely környéki falvak, egy egész tájegység és folyóvíz nevében Homoród formában. Van Homoródalmás, Nagy-Homoród, Kis-Homoród, Homoródfürdő. Nem azon kell okoskodni, filozofálni, hogy Réka királyné és Csaba királyfi valóban szereplői voltak-e a történelemnek! Ez utóbbiról a középkori magyar krónikák is tudnak. Azonban jó, ha ismerjük a tudományos kutatás eredményeit is, mert az szilárdítja kötődésünket szülőföldünkhöz. A Rika erdő középkori várairól, így a rikai toronyvárakról a régész Sófalvi András azt állítja, hogy formai jellegzetességük és funkciójuk által „a terület Árpád-kori sajátos fejlődésének építészeti lenyomatai, időrendi besorolásuk alapján pedig az erdélyi kővár-építkezés korai” előfutárai. Krónikáinkat, valamint a nép ajkán született mondákat, a névmagyarázatok színes világát műemlékeinkkel együtt a vendégforgalom szolgálatába lehet és kell állítani.
(folytatjuk)
Kádár Gyula, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gondviselő segédkezek
A Gondviselés Segélyszervezet és az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) két Homoród menti táborozást követően idén Erdővidéken szervezte meg a Segéd Kezek kalákatábort, melynek központjául Vargyast választották.
A rendezvény nagy népszerűségnek örvend, szívesen, első hívásra jelentkeznek a fiatalok, mellettük állnak a helyi lelkészek és önkormányzatok, jelentős segítséget nyújt fő anyagi támogatójuk, a Nemzeti Együttműködési Alap és a Bethlen Gábor Alap is. Idén Erdély tizenhat településéről harmincketten érkeztek, a tájegység fiataljaival kiegészülve naponta közel hatvanan segédkeztek a felsőrákosiaknak, barótiaknak, erdőfüleieknek, székelyszáldobosiaknak, köpecieknek és bibarcfalviaknak. Segítenek, mert segíteni jó – vallották egyöntetűen.
A kalákatábor szombaton zárult. Csütörtökön látogattuk meg őket: a vargyasi művelődési ház előtti kis udvaron már fél tízkor nagy volt a sürgés-forgás, az ODFIE főtitkára, Popa Ilona osztotta szét a csapatokat, néhány szóban kiadta a feladatokat, mások szendvicses zacskókat osztogattak – aki dolgozik, bizony megéhezik, jól esik néhány falat –, s közben előálltak a suhancságból még jóformán ki nem nőtt legényeket és a fiatal, törékeny lányokat terepre szállító autók is. Ahogy kicsit fogyott a rájuk háruló feladat, az ODFIE elnökével, Fülöp Júliával és Popa Ilonával a táborszervezésről, az eltelt napok tapasztalatáról beszélgetünk.
Két év Homoród menti táborozás után határoztak úgy, hogy kiterjesztik tevékenységüket, s megpróbálnak más vidéken élőket is „megfertőzni” a kaláka szellemével. Jól döntöttek, amikor az örökké aktív vargyasiak jelentkezését elfogadták – mondták a főszervezők –: önzetlen munkáskézből is akad elég, de példásan kiállt mellettük az egyház, és sokat segített az Andreas Panzió tulajdonosa, aki önköltségi áron bocsátotta rendelkezésükre a szobákat. Persze, buli lenne a sátorban alvás is, de egy fárasztó nap után ott kevésbé pihennék ki magukat, s a tisztálkodás is körülményesebb. A táborba érkezéskor a fiatalokat kikérdezték, ki mihez ért, a tapasztaltabbak mellé segítőket osztottak. Ha kellett, takarítottak, fát vágtak, kaszáltak, festettek és gyomláltak, de az egyéb felkérések teljesítésétől sem hátráltak meg. Önzetlenségük tetszett az idős, magukra maradt embereknek, ezért sok dicsérő, elismerő szót kaptak. Az elvégzett feladatok nem voltak oly nehezek, hogy két-három tettre kész fiatal ne tudta volna gond nélkül megoldani, de kirívó esettel is találkoztak. Egy erdőfülei látássérült idős nénihez előbb egy kis csapat ment, ám a helyszínre érve kiderült, sokkal súlyosabb a helyzet, mint várták, erősítést kellett kérniük. Végül tizenketten végezték el a vályogház réseinek betömését, falat meszeltek, lefestették az ablakkereteket és az ajtókat, elmosogattak, és a bútorokat is megtisztították.
Legények, lányok munkában
Terepszemlénk során előbb a kántori lak udvarára mentünk, ahol régi ismerősünkkel, a helybeli Pájer Gyurival találkoztunk. Éppen az udvart tisztították, lovasszekérre tették a színbe már nem férő felhasogatott fát – a környéknek rendezettnek kell lennie, hiszen nemsokára ifjúsági központot alakítanak ki itt.
Az elmúlt napok esőzése megnehezítette a kijutást a temetőbe; mire a fejszék csattogásának hangját követve kiérünk a tetőre, cipőnk jóval nehezebb, mint amikor kiszálltunk a gépkocsiból. Hogy nem tétlenkedtek a srácok, jól tanúsítják a kivágott orgonabokrok – szörnyülködtek is a lányok az irtás miatt. A legények azt mondják, nem saját fejüktől cselekedtek, a gondnok kérte erre őket. Baróton a Kulcsár utcában éppen festés közben találtuk a korondi Varga Lászlót és a vargyasi Gánya Ervint. Kérdésünkre, hogy értenek-e hozzá, a „cserepes” adja meg a választ: a székelynek elég egyszer megmutatni, aztán megy minden magától. A házigazda, Bardocz Vilma nem győzi dicsérni az „aranyos gyerekeket”: úgy dolgoznak, mintha édesanyjuknak segítenének. Felsőrákoson előbb az unitárius paplakra, Kotecz Józsefhez tértünk be. Több fiatal éppen azt tanulmányozza, miként lehet géppel füvet nyírni, de inkább csak pihennek. Hogy mi után szusszantak meg, csak akkor derül ki, amikor átmegyünk a volt kántori lak hátsó udvarára, a csűr mögé: meglehetősen nagy területről vágták ki és gyűjtötték össze a gazt. Kicsivel tovább lányok pácolják a kerítést. A nyolcvanöt esztendős, özvegy Lőrincz Andrásné egyedül él. Egyik fiát korán elvesztette, a másik Brassóban él, amikor teheti, felkeresi édesanyját, de a legtöbb feladat az idős asszonyra marad. A mozgást bírja, de például a favágáshoz már kevés az ereje, és a szőlő metszéséhez sem mer hozzáfogni, mert a létrán mászkálás nem neki való. A hajlott korú hölgy helyett a kolozsvári Dézsi Szabolcs Levente, a helybeli Csíki Sándor, a homoródszentpéteri Czombó Attila, a vargyasi Dimény Alpár és a homoródszentpáli Gábos Gyula végzett el minden szükséges tennivalót. Jó szívvel.
Hecser László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Méltatlanul elfeledett életmű – Román Viktor szobrászati kiállítása
Július 17-én, csütörtökön 18 órakor nyílik meg Román Viktor (1937–1995) szobrász Homoródtól Párizsig című emlékkiállítása a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Tolerancia Termében.
A kiállítást Márton Árpád festőművész és Sántha Imre Géza művészettörténész, a kiállítás kurátora méltatja. A rendezvény házigazdája Vargha Mihály múzeumigazgató.
Román Viktor a 20. századi modern szobrászat kiemelkedő egyéniségei közé tartozik. Egy kis homoródmenti székely közösségből került a marosvásárhelyi Művészeti Iskolába, mint az agyagot nagy elszántsággal és érdeklődéssel modelláló ifjú – olvqasható a múzeum közleményében.
Szobrásztanára, Izsák Márton biztatására a bukaresti Képzőművészeti Főiskolán képezte tovább magát. Ugyan a klasszikus formaalkotás hullámával haladt az 1950-es évek szocreál elvárásainak, népi valóságábrázolásának vonalán, de törekvő ösztöneire hagyatkozva csakhamar a modernista irányzat követője lett.
Nemcsak formabontó-egyszerűsítő plasztikai kísérleteivel, de a szocreál elveket megtörő témaválasztásával is korán feltűnést keltett. Felismerve az elvonatkoztató, térrel játszó, absztraktizáló lehetőségeket, az 1960-as évek első felétől stilizált művészi „darabokat” hozott létre.
Pályázatokon való részvétele a nyugati világ műkritikusainak figyelmét is felkeltette. 1968-as nyugatra telepedése hozta meg számára az alkotói kibontakozást. Így előbb a londoni College of Art-ban dolgozott, majd végérvényesen a párizsi művészvilág megbecsült, már akkor ismert szobrásza lett.
Folyton kísérletező, alakzategyszerűsítő művei, hatásos köztéri szobrai a 20. század jelentős modern szobrászainak sorába emelték, olyan alkotók mellé, mint Henry Moore, Lynn Chadwick, Van Thienen, Augustin Canderas vagy Étienne Hajdu. Egész életében ragaszkodott erdélyi gyökereihez, büszkén vállalta azt. Motívumvilága, formai megoldásai is egyértelműen az erdélyiség vállalását tükrözik.
A mostani székelyföldi vándorkiállítás anyaga a művész testvérének, Román Elemérnek a tulajdona. „Ez egy hiánypótló tárlat, amely vissza kívánja hozni az erdélyi közönség számára ezt a méltatlanul elfeledett életművet” – áll a közleményben. A tárlat augusztus 25-ig lesz látogatható Sepsiszentgyörgyön.
Krónika (Kolozsvár)

(Szín)játszó fiatalok a nagykorúság fényében
Körülbelül 450 fiatal színezte át csütörtöktől vasárnapig a szentháromsági világ csendjét. Az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) színjátszó találkozójának első alkalommal adott otthont a nyárádmenti falucska. Amint azt Fülöp Júlia szervezőtől megtudtuk, a nagykorúságba lépett rendezvénynek egy összetéveszthetetlen főszereplője is lett Evetke, a legkedvesebb egyletes személyében, aki nem más, mint az ODFIE nyári rendezvényeinek új reklámarca. Erre emlékeztettek a "színháromsági" produkciók helyszíne, a művelődési ház felé vezető "Evetke legyen veletek" feliratok is. A rendezvény hangulatát a kerítésen díszelgő táblácskák is tükrözték: "Kedvenc mindenem a bicikli", "A rasztaszív örökké dobog", "Jó, jó, jó, de jó nekem".
Az idei találkozón 14 produkciót – az alsófelsőszentmihályi, szent-ábrahámi, szentgericei, szabédi, homoródszentpéteri, homoród- szentpáli, felsőrákosi, illetve a Vargyasról, Bölönből, Kolozsvárról, Székelykeresztúrról és Marosvásárhelyről érkezett csapatok előadásait – láthatták az egybegyűltek. A bemutatott darabokat háromfős bírálóbizottság – Máthé Annamária és Szabó Eduárd színművészek, a szervezők részéről pedig Dézsi Szilárd – értékelte. Az előadás-sorozatok között egykori egyletesekből lett színészek tartottak műhelymunkát az érdeklődőknek. Fülöp Júliától azt is megtudtuk, hogy bár a színjátszó találkozó résztvevői többnyire a 14 és 18 év közötti korosztályhoz tartoznak – a találkozón 14 éves kortól lehet részt venni –, huszon-, harmincévesek is minden évben szép számban jelen vannak, egyszerűen azért, mert nehéz itthagyni ezt a társaságot.
– Mi az idei rendezvény újdonsága? – kérdeztük Júliát.
– Nem is újdonságról, hanem sajátosságról beszélnék: a rendezvény felnőttkorba lépett. Ezt a rendezvény teljes ideje alatt apró jelekkel érzékeltettük. A 18-as szám mindegyre felbukkanó szimbólummá vált, a péntek éjszakai vetélkedő egyik feladata is arról szólt, hogy a versenyzőknek olyan tárgyakat kellett gyűjteniük, amelyeken ez a szám megjelent, de a társkereső játék is kapcsolódott a nagykorúvá válás számához.
– Mit jelent, miért fontos az ODFIE-s színjátszó találkozó? – tudakoltuk a kolozsvári két csapattal, a First Generationnal és a Next Generationnal érkezett Szilágyi Szilamértól.
– A színjátszás, az, hogy közösen valósítunk meg valamit, kiváló lehetőség a közösségépítésre. Ez a találkozó jó alkalom arra, hogy az unitárius ifjúsági egyletek bemutassák egymásnak előadásaikat, úgymond megmutatkozzanak egymás előtt. Az ifjúsági egyletek összetétele négyévenként változik, a 18 év fölöttiek ugyanis egyetemre mennek, helyettük új tagok jönnek, és a változás függvényében módosul az előadások minősége is. A szervezés viszont évről évre jobb. Az első "színjátszókon" körülbelül 200 fiatal vett részt, mára megkétszereződött a számuk. De mi nem a mennyiségi növekedést tartjuk szem előtt, nem tömegrendezvényt szeretnénk létrehozni, hanem a minőség szempontjából igyekszünk évről évre magasabbra állítani a mércét. A 18. színjátszó találkozó mindenképpen mérföldkőnek számít a rendezvény életében, jelzésértékű, hogy sikerült megszakítás nélkül ennyi időn keresztül megszervezni.
Az előadások témaköre igen változatos volt, sötét tónusú, igazi színészi átéléssel előadott Tamási-feldolgozás és vidám, táncos Shakespeare-paródia, egy mai Rómeó és Júlia is szerepelt a kínálatban. A székelykeresztúri Berde Mózes Unitárius Gimnázium színjátszó csoportja, a Bemugri egy dán írónő, Jane Teller Semmi című – megjelenése után betiltott, majd kötelező iskolai olvasmánnyá tett – műve alapján készült darabot vitt színre. Erről, illetve a "színjátszóval" kapcsolatos élményeiről az egyik szereplőt, a tizenkettedik osztályba készülő Varró Boglárkát kérdeztük.
– A színjátszó csoportot vezető lelkész- és vallástanárunk, Lakatos Sándor mindig olyan darabot választ erre az alkalomra, amelyet mások nemigen ismernek, és eredeti motívumokkal igyekszik azt színpadra vinni. Iskolakezdés után már elkezdjük megbeszélni a darabot, és október végére a szereplőválasztás is lezajlik. Hetente egyszer szoktunk próbálni, és mindig csiszolunk, változtatunk valamit a produkción. A színjátszót azért is szeretem, mert itt mindig sok baráttal találkozom, akiket az év többi részében nem láthatok. Ugyanakkor sok új emberrel is megismerkedem, tegnap például tízegynéhány ismerőst szereztem – mondta a diáklány, aki harmadik alkalommal vesz részt a színjátszón, és mostanra már egészen otthon érzi magát a rendezvényen. Boglárka azt is elárulta, hogy a középiskola után kommunikáció, média szakon, reklámgrafikán vagy színművészetin folytatná tanulmányait.
Az alsófelsőszentmihályi Ferencz Szilárd az egyik legrégebbi színjátszósnak számít, ő ugyanis először 2002-ben jött el, az évek során pedig megszakításokkal összesen tízszer vett részt a találkozón.
– Szórványvidéken élünk, egy maroknyi fiatal tartozik a színjátszó csoportunkhoz, vallási hovatartozástól függetlenül. Úgy is mondhatnám, hogy inkább afféle magyar ifjúsági kör ez – mondta Szilárd, majd arról is beszámolt, hogy a bemutatásra hozott Házassági paródia című darabot egy idős tanítónőnél találták egy régi papíron, és nem sikerült kideríteni a szerző nevét. Mindössze öten játsztak a produkcióban – tette hozzá –, ezért egyeseknek kettős, illetve hármas szereposztásban kellett közönség elé lépni.
– A 2000-es évek közepén többen voltunk, a régiek azonban már kinőttek a színjátszóból, és az újakat egyre nehezebben lehet megszólítani – tette hozzá a fiatalember.
Az ODFIE-sek Szentháromságon töltött négy napját az előadások, műhelymunkák, játékok mellett számos koncert tette emlékezetessé. A színpad körüli, de a művelődési ház környékét és az egész falut is átjáró hangulat igazolta az egylet honlapján olvasható állítás igazságát: "én az évet két részre osztom: színjátszó és a többi…"
Nagy Székely Ildikó, Népújság (Marosvásárhely)

Budapestről Bikfalvára
Egy elkötelezett művészettörténész
Várallyai Réka művészettörténész azon ritka honfitársaink közé tartozik, aki nem keletről nyugatra, hanem nyugatról keletre, pontosabban Budapestről Sepsiszentgyörgyre vándorolt. Férjével, Péter Alpár vizuális művésszel közösen nemrégiben egyedi fotókiállítást szerveztek Bikfalván a háromszéki udvarházakról. A sikeres megnyitó után a mai szokásrenddel szembemenő elhatározásának kiváltó okairól, valamint a nálunk szerzett tapasztalatairól és terveiről faggattuk.
– Mutatkozzon be, kérem, néhány szóban az olvasóknak.
– Budapest XII. kerületében születtem, egy héttagú értelmiségi család legidősebb gyermekeként. Édesanyám népművész, édesapám pedig orvos. Művészettörténésszé az ELTE bölcsészkarán váltam.
– Hogyan került Erdélybe, és miért telepedett itt le?
– Tanáraimmal és barátaimmal már tizedikes koromtól jártuk az erdélyi hegyeket, így fémvázas hátizsákkal jutottam el többek között a Királykőre, a Radnai-havasokba és a Retyezátba. Később, már egyetemistaként, részt vettem az erdélyi települések értékeit felmérő programban, melynek során Erdővidék, a Homoród mente és Felsőháromszék egyházi ingóságait kellett összeírjuk, így megismertem és szívembe zártam ezeket a vidékeket. A 17–18. század háromszéki nemesi építészetéből szakdolgozatot is írtam, majd sepsiszentgyörgyi székhellyel ösztöndíjat nyertem a háromszéki udvarházak kutatására. Többhónapos itt tartózkodásom során ismertem meg jelenlegi férjemet, Péter Alpár képzőművészt, s mivel úgy éreztem, kötelességem hozzájárulni a Háromszéken található műemlék épületek megmentéséhez, összeházasodásunk után úgy döntöttünk, hogy én fogok Erdélybe költözni.
– Bikfalvára mi szél fújta Önöket?
– E település régi épületeinek felfedező útja során ismerkedtünk meg azzal az idős nénivel, aki három év múlva eladásra ajánlotta fel a kúriáját, melyet a sors jóvoltából megvehettünk, és nagyjából saját erőnkből, azóta is a felújításán dolgozunk.
– Háromszéket és ezen belül Bikfalvát a múltban, kúriák földjeként emlegették. Jelenleg hogyan állunk e tekintetben, milyen állapotban találhatók ezek az épületek?
– Sajnos, tetemes részük teljesen elpusztult és nyomtalanul eltűnt a kommunizmus évei alatt, a jelenleg még meglévők pedig kétféle magatartást tanúsító emberek tulajdonában vannak. Egyesekkel szót lehet érteni, az eredeti állapotot és szakszerű felújítást illetően, a többiek hallani sem akarnak róla, de olyan épületek is akadnak, melyeket a sok örökös egymással ellentétes elképzelései, vagy éppen tulajdonoshiány miatt nem lehet az enyészettől megmenteni.
– Hogyan lehetne a pusztulásukat megakadályozni?
– A jelenlegi körülmények és hozzáállás mellett ez nagyon nehéz vállalkozás, de azért több vonalon is próbálkozunk. Elsősorban egy megyei szintű és a tanács által anyagilag is támogatott programot kellene beindítani, ugyanakkor szükség van a csak erre szakosodott egyesületek létrehozására, és rajtuk keresztül egy erős civil jelenlétre ezen a területen, mint ahogy az emberek gondolkozásmódjában és magatartásában beálló változásra, vagyis a szemléletváltásra is. Különböző módszerekkel, férjemmel együtt igyekezünk ehhez hathatósan hozzájárulni.
Bedő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Román Viktor-emlékkiállítás a Minerva-házban
Homoródtól Párizsig címmel Román Viktor-emlékkiállítás nyílik Kolozsváron, a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében március 17-én, kedden délután 5 órakor.
Szabadság (Kolozsvár)

Román Viktor, a mosolygós kovács
A mosolygós kovács, így nevezte a XX. századi modern szobrászat egyik kiemelkedő alakját, a homoródszentmártoni születésű Román Viktort egyik párizsi kritikusa, barátja, derült ki abból az egyórás dokumentumfilmből, amelyet a kedd délutáni Homoródtól Párizsig című Román Viktor emlékkiállítás megnyitóján tekinthettek meg az érdeklődők.
A Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében levetített film készítői – Boros Zoltán producer, rendező, B. Nagy Veronika szerkesztő-riporter és Sánta Ádám operatőr – éveken keresztül követték a témát, „románviktoroztak”, ahogyan a vetítés előtt mondta Boros Zoltán, és azon dolgoztak, hogy „ez a nagy művész hazatérjen Erdélybe, és itt is megismerhessék a munkásságát”.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár),

Két ősrégi magyar víznév
A havaselvi hajdani Săcuieni megye helynévanyagából 
Săcuieni (másképpen Săcueni, Secuieni vagy Saac) egyike volt a középkori Havasalföld 17 megyéjének, Constantin C. Giurescu szerint „nevét a Székelyföldről érkező vegyes, román és magyar lakosságtól kapta. A betelepedés feltehetőleg a teuton lovagok idejében kezdődött (1211–1225). Itt vezetett a Teleajen völgyében az út, amely a kereskedelmi kapcsolatot jelentette Brassó felé”. Neve mindenképp a székelyekre utal, lefordítva körülbelül ‘székelyieket’ jelent.
 Săcuieni megye magyar eredetű helyneveivel egyedül Mikecs László foglalkozott behatóbban, ő ezek alapján a 12. századra tette a magyarok betelepedését. Az általa összeállított térképen nagy mennyiségű helynév szerepel, ennek ellenére mégsem mondhatjuk, hogy akár csak a román helynévkutatás által magyarnak elismert helynevekkel is kimerítően foglalkozna. Az alábbiakban két víznevet vizsgálok, az egyiknél a román kutatók felvetették a magyar eredetét. Mikecs Lászlónál mindkettő említése hiányzik.
Székely nyomok Prahova megyében
Nicolae Iorga életműve kimeríthetetlen tárháza az óromániai magyarság történetének, a történész meglepő affinitással jegyzi fel a moldvai és havasalföldi magyar nyomokat. Ebbe talán az is belejátszott, hogy 1908-ban Vălenii de Munte-ba költözött, abba a helységbe, amely hosszú időn keresztül a történeti Săcuieni megye székhelye volt – figyelmét pedig felkelthették a folyton előbukkanó székely nyomok.
Az 1939-ben megjelent, România cum era până la 1918 c. kötetében jegyzi meg, hogy a Prahova megyei Homorâciu település neve a homor tővel van kapcsolatban, ugyanúgy, mint az erdélyi Homoród – a homor jelentését a muscel szóval magyarázza, ami a hegyek lábánál fekvő magasabb dombot, dombsorozatot jelent, a hangalakot pedig valamiképpen a holm (halom) szóval hozza kapcsolatba. Ez a megoldás hasonlít, sőt jobb Kiss Lajosnak az erdélyi Homoród helynevekről nyújtott magyarázatánál, Kiss ugyanis azt mondja, a magyar homorú szó -d képzős változatáról van szó, ami a folyómeder alakjával áll kapcsolatban. Hogy miként lehet a meder „homorú”, azt nemigen tudom elképzelni, azt viszont igen, hogy a folyó mentén a dombok ökörhúgyszerűen váltakoznak, tűnnek fel, mint ahogy Iorga mondja.
A homor, humor tövű magyar és román helynevek a másik elmélet szerint a m. hamar ‘sebes’ szóból jönnek, így magyarázza például Nicolae Drăganu és Iorgu Iordan is (akik egyik példaként épp a Homorâciu-t hozzák fel). Dragoş Moldovanu hívja fel a figyelmet arra, hogy a román nyelvben található homor, humor, amar tövű toponímák (pl. Amaradia, Humor, Homorod, Homorog, Harmadia) mind víznevek, és minden esetben a magyar hamar ‘sebes’ szóra mennek vissza. Sem a román személynévből való, sem bármilyen szláv etimológia nem lehetséges, állapítja meg. Ugyanakkor alaptalannak tartja akár a Homoród folyónév esetében is a magyar homorú melléknévből való származtatást.
Homorâciu: Hamarügy (Hamar-patak)
Most pedig nézzük, mit tudunk a faluról. Homorâciu Prahova megye északi részén, a Kárpátok lábainál fekszik, a Teleajen folyó vízgyűjtő medencéjében, az Erdélyt Havasalfölddel összekötő régi kereskedelmi és hadiút mentén. Közigazgatásilag ma Izvoarele községhez tartozik, a falu északi határában folyik a 22 km hosszú Crasna, a Teleajen jobb oldali mellékfolyója. Először is meg kell állapítanunk, hogy a falu területén nincs Homorâciu nevű patak.
Iorga, aki nagy természetjáró volt, szép leírását adja a falunak és környékének, ebben van egy nagyon érdekes rész, ami miatt mégsem adhatjuk fel teljesen a víznévi eredeztetést. Ebben leírja Homorâciu-ból az utat felfelé a Crasna-patak mentén Izvoarele faluba, amely szerint a patak széles mederben van ugyan, ám az óriási kövek közt vékony erekben és áradáskor gyors folyással tud utat törni magának. Úgyhogy éppenséggel elképzelhető az is, hogy a patakot vagy annak egy részét hamar, sebes pataknak is nevezhették valamikor, és ennek nevét őrzi meg a falu.
Ezek után meg kell magyaráznunk, pontosan hogyan is történhetett a mai román hangalak kialakulása. A valamivel való ellátottságot jelző korai helynévképzőink közé tartozik a -gy, ennek mai modern megfelelője az -s képző, így azt a területet, amit ma Nyárasnak, Nyárfásnak mondanánk, régen nevezhették Nyárágynak. Egyesek szerint talán legkorábbi ilyen képzőnk, a -gy a rég kihalt ügy, így, üd, id (patak, folyó) szavunkból képződött elvonás (pl. a háromszéki Feketeügy folyó neve). A magyar -gy képzővel alakult helynevek románba való átvételekor fellépő szabályt Nicolae Drăganu fogalmazza meg: a magyar 
-gy(i)-ből román -giu lesz (pl. Szilágy > Sălagiu, Gyógy, Gyiód > Geoagiu, Nyirágy > Miragiu, Bükkögy>Bichigiu), -gea (ejtsd dzsja) lesz. 
Ugyanakkor a románban belső fejleményként, ha nem is túl gyakori, de megtalálható a -giu > -ciu, lásd például az Agârbiciu erdélyi helynevekben, melynek a hangfejlődése így nézhetett ki: magyar Egerbegy ‘begy formájú, égerfával benőtt domb’ (Aranyosegerbegy, Szászegerbegy, Egerbegy – Magyarkapushoz tartozó falu –) > román Agârbigiu > román Agârbiciu. A legegyszerűbb megoldást a hamar + ügy (patak, folyóvíz) összetétel jelenti, ebből jön a román  Homorâciu (Homorügy > Homorâgiu > Homorâciu), a magyar ü hangot legtermészetesebben a román î, â (torokban képzett ü) adja vissza.
Sibiciu: Szépügy
Szintén a történeti Săcuieni megyében, már a mai Buzău megyében, Homorâciutól műúton 50, légvonalban 25 km-re található Sibiciu falu, valamint a rajta átfolyó hasonnevű patak (a Bodza/Buzău mellékvize). A falu első írásos említése 1506. szeptember 16-áról való, ekkor Radu cel Mare vajda megerősíti Bratult és testvéreit „Sibiceu” bizonyos határrészeiben. 1515. április 13-án egy adománylevélben említik „Sibiceu” határát stb. A falu számos korai említése azt mutatja, hogy ősrégi településről van szó. Ne feledjük, az első fennmaradt havasalföldi kancelláriai dokumentum csupán 1374-ből való, emiatt pedig úgy tartják, az 1500-as években említett települések mindenképp jóval megelőzik az államalapítást.
A helynév eredetére vonatkozóan nemigen vannak elméletek, illetve ami van, az egyáltalán nem meggyőző: a Szeben helynévvel hozzák kapcsolatba, mondván, hogy biztosan onnan elszármazott emberek alapíthatták. Ezzel az elgondolással nincs mit különösebben foglalkozni, mivel hangtani képtelenség, hogy az n-ből vagy u-ból (vö. román Sibiu) ci (ejtsd: cs) legyen, és egyébként is, a szebeni eredetre utaló helynév a Sibieni lenne.
A Homorâciu analógiájára azonnal rekonstruálható egy magyar Szibigy, Szibügy forma, amelynek a végződése vagy a -gy képző, vagy az ügy ‘patak’ szavunk. Ám vajon miből jöhet a Szib? Nos, ehhez pár erdélyi helynevet kell figyelembe vennünk: m. Széples > r. Ţibleş, m. Szépnyír > r. Sigmir, m. Berettyószéplak > r. Suplacu de Barcău, m. Széphely > r. Jebel.
A fenti hangváltozások annyira különlegeseknek tűnnek, hogy ember legyen a talpán, aki okleveles említések és magyar lakosság hiányában ki tudná következtetni a román név eredetét – nekünk viszont azt mutatják, hogy a magyar szép szó a román Sibiciu sib elemében maradt meg.
Legkésőbb 10–11. századi névadás
Kiss Lajos a háromszéki Feketeügy folyó nevéről szólva elmondja, hogy a 13. században már rég nem él az ügy szavunk, úgyhogy azelőtti névadásról lehet szó, akár a 10–11. századból. Az ügy szót tartalmazó két Săcuieni megyei helynév ilyen korai datálása látszólag súlyos kronológiai problémát vet fel, ugyanis Mikecs és a román kutatók is úgy tartják, hogy Săcuieni megye a nevét a székelyföldi kivándorlóktól kapta, ergo a név semmiképp sem jöhet korábbról, mint a 13. századból. Na de mi van, ha premisszánk hamis? Mi van, ha – éppen fordítva – nem Székelyföldről költöznek be ide a székelyek, hanem éppen erről a területről (is) Székelyföldre?
A Csíki székely krónika szerint a hegy túloldaláról jöttünk be Erdélybe, Szent László korában
Emlékezzünk csak az eddig – mint bizonyítom: jogtalanul – hamisnak tartott Csíki székely krónikára, amely azt mondja, hogy a székelyek a magyar honfoglalást megelőzően és még utána is Dacia Alpestrisben, vagyis Havasalföldön és Moldvának a Szeretig tartó részén éltek. Ha ez így volt, akkor ottlétüknek bizonyosan helynévi nyomai is maradtak...
Ezek után meg merem említeni azt is, hogy bizony Homorâciu nevű hegyi patak nemcsak a hajdani Săcuieni megyében található, hanem a Kárpátok havasalföldi részén délebbre is, Dâmbovița megyében, Runcu falunál (a Ialomicioara patakba ömlik) – ennek neve pedig szintén a magyar Hamarügyből jöhet.
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Valami a honvágyról
Valami, valamennyi, hiszen a honvágyban megfér mindenféle szeretet meg vágyakozás. Anélkül szeretni nem tudod igazán azt az erdei csapást, azt a vízpartot sem, ahol együtt jártál könnyű léptekkel a szerelmeddel, gyermekeddel.
Ma is aranyat vet az ég felé Homoród pataka, hiszen abban fürdőztél valakivel, akinek áldott minden lépése mindörökké. A honvágy egyetlen ölelés, aztán abban az ölelésben egy sóhaj is repes, megbúvik macskakölyökként a jövendő idők küszöbén.
Ez az érzelem akkor is építkezik benned egymagában, ha bármikor lóra, vonatra kaphatsz, ha látni akarod. Ahogy a vágyakozás nem ismer távolságokat, csak színes álmokat, úgy megvan az az epekedés harminc kilométerre is attól a vidéktől, ahol épp most nem lehetsz.
Ki a megmondhatója, miket élt át idegenben az Amerikába pénzkeresetre átvergődött székely?! Mit jelentett rakosgatni éveken át a dollárgarast, számítgatni, mennyi földet és hol lehet vásárolni majd Maksán, Máréfalván abból!
Ez lenne az építkező honvágy? Tízezer kilométerre az otthontól építgetni alvó lámpa alatt a csűrt, a házat… Ne menjünk olyan messzire! Egyre zsugorodó szülőföldünket belepi a gyom és az idegenség távollétünkben. Hát itt bujkál a didergető félelem a mellünkben, itthon is.
Milyen szánalmas lehet legbensőbb bútorzata annak, akit nem sarkall a hazatérés készülődése, a vágy meglátogatni az ősi temetőt otthon, s meg az utcákat, az ismerős házakat, embereket. Miféle embermorzsalék, akiben nem él a honvágy?! Idegenként követelni a jogot évtizedeken át, és nem menni haza egy harangszóra a szülőföldre. Szánalmas, végletes állapot.
Kíméljük meg a honvágyat s magunkat ettől, lennénk érdemesek a tiszta érzelmi és értelmi ragaszkodásra ma és holnap is, építkező újabb esztendők tenyerén.
Czegő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Székely-magyar származású volt Tudor Arghezi édesanyja (Román–magyar irodalomtörténeti szenzáció)
Ferenczes István: Arghezi ← Ergezi
A 2015-ös év román–magyar irodalomtörténeti szenzációja Ferenczes István filológiai, oknyomozói kutatásának az eredménye, amelyet most kétnyelvű, román–magyar kötetben is megjelentetett a csíkszeredai Hargita Kiadóhivatal. Ferenczes István hosszas nyomozás után kiderítette, dokumentumokkal bizonyította, hogy a legjelentősebb 20. századi román költő, Tudor Arghezi (1880–1967) édesanya valódi neve Ergézi Rozália, nemzetiségét tekinte pedig székely-magyar.
Kutatásainak eredményét Ferenczes először a 2015. januári Székelyföld folyóiratban tette közzé, majd részben további vizsgálódásának kiegészítését, részben írása visszajelzéseinek földolgozását szintén a Székelyföld 2015. decemberi számában jelentette meg. Román irodalomtörténészek körében is erős visszhangot váltott ki munkája, a Târgu Jiu-i 36. Argezi Nemzetközi Fesztivál díjazta, s figyelemre méltó Vladimir Udrescu írása (Székelyföld, 2015/12.), melyben a román író minden részletében elfogadólag összegzi Ferenczes megállapításait.
„Az anyám kun volt, az apám félig székely, félig román vagy tán egészen az”, írta József Attila, az irodalomtörténet – Méliusz József alapkutatásával – kiderítette a családját elhagyó román apa későbbi sorsát és román családját. Petőfi anyja tót szolgálólány, Arany szerint gyengén ejtette a magyar szót, apja, az öreg Petrovics szintén szláv. Nincs abban semmi ördögi, hogy egyszer csak kiderül, az egyik legnagyobb, világirodalmi rangú román költő sem irodalmi nemzetének tiszta leszármazottja. Arghezi esetében azért különös mégis, mert a költő maga sem tudta pontosan, hányadán is áll a szülők dolgában, abban azonban bizonyos volt, hogy az anyjával valami nem stimmel. Nem írt, nem beszélt élete első tíz évéről, vagy ha igen, ellentmondásosan, rejtélyesen, takargatta, titkolta eredetét. Az Argheziéknél megforduló vendégeknek úgy mutatta be a ház idős asszonyát, mint egykori dajkáját, gyermekei német nevelőnőjét, de némelyek tudni vélték, hogy valójában az édesanyja. A román irodalomtörténészek addig jutottak, hogy Arghezi Bukarestben cselédlányként szolgáló anyja valószínűleg Brassó környéki szász lehetett, apja a craiovai eredetű Nae Theodorescu (két ilyen nevű is számításba jött), T. Arghezi pedig az ő törvénytelen gyermekük. Ferenczes rendkívül szövevényes kutatási eredménye szerint – a legrövidebb sommázat –: Ergézi Rozália a Homoród-környéki Szentkeresztbányán született 1859-ben, anyja csíki székely, apja Bukovinából áttelepült német bányász. A mindkét ágon katolikus család a magyar nyelvet használta, de a románt, és – az apai nagyszülők révén – a németet is beszélte. Rozália 13 évesen félárva marad négy testvérével, ezért 1878 körül Bukarestbe megy szolgálónak egy Pârvulescu nevű gyarmatáru-kereskedőhöz. Ugyanekkor érkezik a fővárosba a vele egykorú cukrászinas, Nae Theodorescu is. A két fiatal egymásra talál, s 1880-ban megszületik szerelmük gyümölcse, a későbbi költő, Tudor Arghezi – Ion Nae Theodorescu néven. A cukrászinas egy jó házassággal rendezi a saját sorsát, fiát később a nevére veszi, anyagilag támogatja – Rozália pedig kénytelen a Pârvulescu-házban maradni szerelemgyerekével, s miként a megesett lányok, időről időre hazaviszi a nagyszülőkhöz, Szentkeresztbányára. Tíz év múlva Pârvulescunak is fiút szül; utóbb Pârvulescu is a nevére veszi a maga fiát, de ő sem vezeti oltár elé a lányanyát. Rozália – lehetetlen helyzetben – neveli két apától született fiait. A Pârvulescu-fiú később ügyvéd lesz, a Theodorescu-fiú fiatalon megszakítja apjával a kapcsolatot – eufemisztikusan –, írói nevet választ, tulajdonképpen megtagadja apját: Ferenczes szerint az Arghezi családnevet az anyai ágról vette (Arghezi–Ergézi hangejtésbéli elértés is lehet), a Tudor keresztnevet apai nagyapjától. A költő kolostorba, majd Svájcba menekül, megismerkedik egy román tanárnővel, s hogy ne tudódjék ki a mezalion, a nő Párizsban szüli meg törvénytelen gyermekét, Eliazart – a későbbi Eli Lothar világhírű fotográfus filmrendezőt –, és ott is hagyja. Arghezi hazaviszi a fiút, és Ergézi Rozáliára bízza a nevelését. Arghezi a második házasságából született két gyerekének a nevelését is Rozáliára bízza – ekkor mint a gyerekek német nevelőjét veszi magához. Felesége nagyon nem szívelte a „dadát”, a gyerekek fölnevelése után kiteszi a házból. Rozália előbb albérletbe kerül, majd költő és ügyvéd fia (a féltestvérek) 1943-ban leromlott egészségi állapota miatt egy Bukarest környéki elmekórházban helyezi el. Nem látogatják, 1944-ben meghal, a temetésen a családból senki nem jelenik meg.
Ez így, összegezve egyszerű – a valóság azonban olyan, mint egy túlburjánzó képzelettel vizionált rossz romantikus regény. Nincs megbízható családi emlékezet, nincsenek dokumentumok, illetve valamennyi akad, de a megbízhatatlan és hiányzó emlékezet miatt sokáig nem ott keresik és nem azt a dokumentumot találják meg a román irodalmárok, amit kellene, bár Arghezi halála után tulajdonképpen mindent tisztáztak a költő sejtelmes privát szférájáról, kivéve az anya kilétét: álmukban sem gondolták, hogy a „román nyelv géniuszának” egy magyar cselédlány lehetne az anyja – elég kellemetlen, hogy zabigyerek. Ködösítés, homály, zavar, kuszaság minden irányban: az ügyvéd fiú úgy tudta, hogy édesanyjuk a Brassó melletti Sechelis helységbéli Ion Argesi és Sofia szülőktől származik. Rozália osztrák–magyar alattvalónak, német nemzetiségűnek és katolikusnak, később románnak és ortodoxnak is, sőt, időnként Pârvulescunak, máskor Maria Theodorescunak mondta magát. Arghezi úgy nyilatkozott, hogy családnevét az Arges ókori folyó nevéből vette – nem beszél anyjáról, eltagadja őt, és elhallgatja, amit a féltestvér magától értetődően elmond, hogy románul, németül magyarul is értettek, beszéltek. A rejtélyes magyar vonalra először Kányádi Sándor figyelt föl. 1962-ben néhány fordításával felkereste Bukarestben az akkor 82 éves Tudor Arghezit, aki megjegyezte: „Én is tudok kicsit magyarul. Emberek vagyunk, megértjük egymást.” Elmondja, hogy gyerekkorában sokszor oltotta szomját a homoródfürdői borvizekkel, s hibátlan magyar kiejtéssel fölsorolja a Homoród menti falvak nevét. „Kell itt valaminek lennie, hiszen ha egy 82 éves román ember ennyire tiszta mondatokat, szavakat mond ki magyarul, akkor ehhez a nyelvhez valamikor nagyon szorosan kötődhetett. Kányádi ebből azt a következtetést vonta le, amit talán Arghezi is megerősített, hogy gyermekkorában a családjukban szolgáló székely cselédlány hozta nyaralni, s ekként tanulhatott meg »egy kicsit« magyarul” – idézi, írja Ferenczes. A múlt években Ferenczes István elkezdte felkutatni és megírni saját családjának sorsát (Veszedelmekről álmodom című memoárját a Kortárs folytatásokban közölte). Édesapja a két háború között részt vett a román főváros építkezésében, megismerte a bukaresti magyar kolónia életét – Ferenczes itt figyelt föl a Székelyföldről odavetődött cselédlányok nem egyszer szívszorító történeteire, s ezen a szálon kezdett el kutakodni Arghezi lehetséges magyar kapcsolatáról. S innentől megszállott, vérbeli oknyomozó újságíróként, empatikus szociográfusként, meggyőződött személyes érdekeltséggel és nem kevés költői intuícióval vetette bele magát a témába: az Arghezi ← Ergézi című összegző könyve nem rigorózus irodalomtörténész, biográfus munkája, hanem az egzakt tényekre épülő szociográfusé, esszéíróé és a lírai költőé. De azt is mondhatjuk, hogy kalandos filológusi, szellemi útleírás, mert nemcsak a végkövetkeztetésről, hanem az odáig vezető zegzugos útról is érzékletesen beszámol, hogy a napvilágra tárt dokumentumok, ellenőrzött emlékek és a maga sorstapasztalata alapján megjelenítse az olvasó számára azt a mostoha sorsú félárva, többszörösen megesett, sokszorosan kihasznált, de soha fel nem vállalt kis cselédlányt, akit Ferenczes István nagyon mélyen a szívébe zárt. Mert ennek a revelatív, oknyomozó könyvnek az igazi főszereplője nem annyira a szerző által is igen nagyra becsült költő, Tudor Arghezi, hanem az ő valóságos, igazi anyja, Ergézi Rozália. Egy a sok száz vagy ezer székelyföldi leányból, a szegénység „emberfölöslegéből”, aki idegen környezetben, egy szál maga próbált reménykedni a jóban, hogy megalázottan kiegyezzen a puszta életben maradással. Ezért írja Ferenczes: „Mikecs László egyik írásában arról ír, hogy a századfordulón egy bukaresti bojárnak szándékában állt felállítani a székely cselédlány szobrát. A szoborból nem lett semmi. Én viszont azt mondom, ha valaha, valahol sor kerülne ilyen szoborállításra, mindenképpen Ergézi Rozáliáról, Tudor Arghezi székely édesanyjáról kellene megmintázni.”
Ferenczes István nagyon mélyen a szívébe zárta Ergézi Rozáliát – a biográfia pontosítása mellett ezért is oly fontos számára, hogy értelmezze az anya–fiú viszonyt. Arghezit zárkózott, mogorva embernek tartották, aki a legszűkebb családján kívül senkit nem szeretett. Vajon csak azért nem fedte föl anyjának valódi kilétét, s tartotta még a maga házában is személyzet-sorban, mert szégyellte kétes egzisztenciáját, rangon aluliságát? Arghezi egy kései, 1966-os interjúban bevallotta, hogy „az, akiről mindig azt állította, hogy csupán a »dajkája« volt, az az asszony nem más, mint az édesanyja”. Ferenczes a szerény tények híján a „költői énnek az igazságához” fordul értelmezésért, az Arghezi-versekhez. Nem kevésbé izgalmas ez a része könyvének, ahol az életműben próbálja tetten érni a költőt, s versek sorával igazolja megérzését, hogy valójában „nagyon szerette azt az asszonyt”, mert amikor titkolta, valójában védte, rejtette őt a kandi idegenek elől. A részleteiben pontos igazság és egykor volt valóság már kideríthetetlen. Annyi bizonyos, hogy Arghezi halálig gyötrődött származása, anyjával szembeni keménysége és bűntudata miatt. Ahogy ebben a szépséges, posztumusz megjelent versében is bizonnyal az ő emlékével viaskodik: „Szegénynek álmodlak, ki mindig éhes, / Amint szelíden suttogva kérlelsz / Valamire, nem jut eszembe, mire. / Rendszerint éjjel jössz, rongyosan, a sírból ide, / Mikor az álom ébredésbe lebbent, / Hívsz és keresel az emberi nemben. / És néma könnyekkel zokogsz”. (Ferenczes István fordítása) Az életmű kiváló ismerőjét, Consantin Popescu-Cademet idézi Ferenczes: „Akárhogyan is, a költő készakarva vagy akaratlanul, az anyja tudtával vagy tudta nélkül, felmagasztalta családnevét, életműve által megpecsételte a halhatatlansággal”. Az Arghezi ← Ergézi könyv megjelenése, a titok föllebbentése után egy fontos kérdés maradt nyitva: mi, magyarok és románok, tudjuk-e közös javunkra fordítani Arghezit a most megtalált Ergézi Rozáliával? (Hargita Kiadóhivatal, 2015, dokumentum- és fotómelléklettel, kétnyelvű kiadás, román fordítás: Bartha György)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Izmosodó magyar érdekképviselet
VÁLASZTÁSI ÖSSZEFOGLALÓ – Míg a helyi tanácsokban nem mindenhol sikerült megőriznie képviseletét, a megyei önkormányzatokban azonos, vagy az eddiginél nagyobb súllyal vág neki az újabb választási ciklusnak az RMDSZ.
A részeredmények szerint a szövetség 2281 helyi, illetve 93 megyei önkormányzati képviselői mandátumot szerzett. A Magyar Polgári Párt (MPP) 158 helyi és 6 megyei, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) 207 helyi és 6 megyei, míg az EMNP–MPP-koalíció 33 helyi tanácsi helyet mondhat magáénak.
A nagy arányban magyarlakta partiumi megyékben a vasárnapi voksolást követően nem változott jelentősen a helyzet. Míg a négy évvel ezelőttinél jóval gyengébb eredmények miatt Nagyváradon elveszített két tanácsosi mandátumot az RMDSZ, a Bihar megyei önkormányzatban sikerült megőriznie az eddigi hét tanácsosi helyet. Mivel a Nemzeti Liberális Párt (PNL) és vezetője, Ilie Bolojan váradi polgármester bejelentette, hogy kétharmados többségével egyedül kormányozná a megyeszékhelyt, Huszár István alpolgármesteri széke inogni látszik. Megyei szinten azonban a PNL rászorulhat a szövetség támogatására, a 17 mandátum az egyszerű többséghez sem elég. A testületben a Szociáldemokrata Párt (PSD) 9, a Liberálisok és Demokraták Szövetsége (ALDE) 2 tanácsossal van jelen.
Szatmár megyében a megyeszékhelyhez hasonlóan a megyei tanácsban is nő az RMDSZ-es önkormányzati képviselők száma, a jelenlegi 12 helyett 13-an ülnek a frakcióban, mely a testület legnagyobb csoportja. A részleges eredmények szerint a PSD 9, a PNL 7, az ALDE 4 mandátumot mondhat magáénak.
Többen képviselik a szövetséget a Kolozs megyei önkormányzatban is, ahol a korábbi öt tanácsos helyett a következő négy évben heten alkotják az RMDSZ-frakciót. A lista hatodik helyezettje Keizer Róbert, az MPP Kolozs megyei elnöke, aki a két párt közötti együttműködés révén szerzett mandátumot. A PNL 18, a PSD 12 mandátummal büszkélkedhet.
Kolozsváron szintén növelte súlyát a szövetség, és a korábbi négy helyett immár öt képviselője van, és 274 szavazat hiányzott a hatodik mandátum megszerzéséhez. Ennek hiányában a töredékszavazatok visszaosztásakor a PNL-nek jutott egy újabb mandátum, így 17 tanácsosa van, míg a PSD öt tanácsossal van jelen a testületben. Soós Sándor megyei elnök szerint az Erdélyi Magyar Néppárt eredményei is jobbak. Míg eddig 7 községben 11 tanácsosuk volt, a vasárnapi voksolás eredményeként 11 községben 15 képviselőjük lát munkához. Körösfőn 4, Bánffyhunyadon 2, Egresen, Ördöngösfüzesen, Bálványosváralján, Gorbóban, Nagyesküllőn, Kolozson, Tordaszentlászlón, Magyarkapuson és Széken egy tanácsosi mandátumot szereztek.
Máramaros megyében az RMDSZ két tanácsossal van jelen a megyei önkormányzatban, és akárcsak eddig, két önkormányzati képviselőt küld a nagybányai tanácsba is, miután 283 szavazata hiányzott a harmadik mandátum megszerzéséhez. Máramarosszigeten is két magyar jutott be a tanácsba. Koltón, Sülelmeden és Erzsébetbányán 3, Felsőbányán 2, Szinérváralján, Misztótfaluban, Magyarláposon, Égerháton és Kővárremetén 1 tanácsost juttatott be a szövetség. Hosszúmezőn a polgármesteri szék mellett 5 tanácsosi helyet is szerzett az RMDSZ, az MPP-nek és az EMNP-nek 1–1 képviselője van.
Beszterce-Naszód megyében 16 településen 26 tanácsosi mandátuma van az RMDSZ-nek. Besztercén, Magyarnemegyén, Felőrben, Apanagyfaluban, Mezőköbölkúton, Mezőörményesen, Tekében, Galacfalván, Nagysajóban, Sajónagyfaluban és Sajóudvarhelyen egy Bethlenben, Szentmátéban, Kékesen, Rettegen két tanácsos lett. Árpástón a polgármesteri tisztség megőrzése mellett hét tanácsosa van az RMDSZ-nek. A megyei önkormányzatba azonban ezúttal sem sikerült bejutni.
Akárcsak Szeben megyében, ahol ellenben eggyel több helyi tanácsosi mandátumot mondhat magáénak a szövetség, hét településen 8-an képviselik a magyarságot. Medgyesen két, Balázstelkén, Bürkösön, Kiskapuson, Erzsébetvárosban, Vízaknán és Küküllőalmáson egy-egy RMDSZ-es szerzett tanácsosi mandátumot, utóbbi községben 19 szavazat hiányzott a másodikhoz.
Brassó megyében is erősödött a magyar képviselet, a megyei tanácsba az eddigi kettő helyett három képviselőt sikerült bejuttatni, míg Brassóban sikerült megtartani a két tanácsosi helyet. Kovács Attila megyei elnök szerint Ürmösön, Alsórákoson és Apácán megőrizték a polgármesteri széket, míg Tatrangon száz vokson múlt, hogy nem lett magyar elöljáró. Itt egy másik magyar jelölt is indult függetlenként, aki 129 szavazatot kapott. A tanácsosi lista alakulása is a magyar–magyar versenyen múlott: az RMDSZ-nek 16 voks hiányzott a hatodik mandátum megszerzéséhez, a független magyar tanácsosjelölt 80-at kapott.
A megyei elnök sikerként értékelte, hogy olyan szórványtelepüléseken is sikerült tanácsosi mandátumot szerezni, mint Halmágy és Botfalu, míg Kőhalomban egy helyett két tanácsosuk lett. Bodolán 27 év után három helyett négy magyar tanácsos tevékenykedhet a testületben. A magyarlakta települések közül Höltövény, Kóbor, Krizba, Kaca, Zsiberk, Homoród, Olthévíz, Szásztyúkos és Keresztvár tanácsában van magyar képviselő.
Temes megyében 33 helyi tanácsosa lesz az RMDSZ-nek a következő négy évben, ebből kettő Temesváron, 3 pedig Zsombolyán. Halász Ferenc megyei elnök szerint Lugoson 13 szavazat hiányzott az egy mandátum elnyeréséhez, míg Dettán hiába érték el a küszöböt, nem jutottak be a tanácsba, ezért mindkét helységben kérték a szavazatok újraszámlálását. Igazfalván a polgármesteri szék mellett 2 tanácsosa lesz a szövetségnek, Végváron 4 segíti a magyar elöljáró munkáját. Óteleken, Újszentesen 3, Bálincon, Bégamonostoron, Kastélyon, Máriaföldén, Újváron 2, Gyéren, Fényen, Nagycsanádon, Tolvádon, Törökszákoson 1. Újmosnicán egy magyar tanácsos van, de utóbbi településen akár a második mandátum is meglehet, mondta a megyei elnök.
Krónika (Kolozsvár)

A titokzatos „diplomata” (Egy megfigyelt család /21.)
A hetvenes években nem mindenkinek – és nem akármikor – lehetett külföldre eljutni. Ez a megszorítás fokozottan érvényes volt családunkra, különösen családunk férfi tagjaira. A világot mégis látni akarók, különösen a fiatalok körében (de nem csak) elterjedt a városokat, tájakat ábrázoló színes üdvözlőlapok cseréje.
Amolyan gyűjtőszenvedéllyé vált akkoriban. Árpád öcsém is javában hódolt ennek a szenvedélynek, és szerteágazó levelezést folytatott belföldi és külföldi levelezőtársakkal, akikkel kapcsolata jórészt csak a cserére szorítkozott. Ebből az ártatlan szenvedélyéből aztán a Securitate ostobaságának vagy rémlátomásának köszönhetően évekig tartó meghurcolás következett. Lássuk, hogyan. Nekem címzett leveléből (1974. május 16.) másolom ki a következő szövegrészt: „Lenne egy kérésem, ami viszont nem sürgős. Egyik levelezőtársam, aki volt itt, Kolozsváron nálunk tavaly (diplomata), össze akarja állítani az erdélyi városokról készült képeslapok albumát. (...) Leírom, hogy mi érdekelné őt, igaz, lehet, hogy egyes helységekről nem is létezik felvétel: Hosszúfalu, Székelyudvarhely, Székelykeresztúr, Parajd, Korond, Homoród, Farkaslaka, Tolvajos-hágó, Csíkszereda, Gyimesi szoros, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Kovászna, Bereck, Torja, Bálványos, Szent Anna-tó.” Öcsém ugyan (tévesen) úgy emlékezett, hogy „diplomás” megnevezést használt, de mivel valamennyi nekem írt levelet megőriztem, kiderül az idézetből, hogy bizony, ő „diplomatát” írt. Ezzel a szóval kiváltotta a Securitate élénk érdeklődését, és mindenképpen igyekeztek kideríteni, ki a „diplomata”, és melyik országot képviseli. Ezek az „ördögöt falra festő”, nevetséges barmok, az öcsémre állított informátorok és operatív tisztek hada készült a (velem is kiegészülő) „kémhálózat” titkára rájönni. Idézzünk tehát tőlük...
Három részletet közlünk a több tucat anyagból csupán a „nagy felderítés” érzékeltetésére. Az elsőben különleges nyomozati eszközök bevetését kérik „Gyógyszerész” („Farmacistul”), azaz öcsém ellen, különös tekintettel a külföldi diplomatával létrejött kapcsolatára, a Kolozsvári magyar nemzetiségűek és az Orvosi Kutatóintézet vonatkozásában. A másodikban több feladatot rónak az operatív részlegre (pl. titkos munkahelyi és házkutatás); terjedjen ki jól képzett vagy kompromittált informátorokkal („Valentina”) a megfigyelés a szüleinkre is. A harmadikban feltételezik egy információkat gyűjtő kémhálózat létrejöttét. Ezért a Bukaresti nyilvántartásban ellenőrizni P. Árpádot, továbbá tájékozódni Puskás Attiláról (Sepsiszentgyörgy) és Vajda Éváról (Szatmár). Van-e olyan személy P. Árpád környezetében, akinek hozzáférése van titkos aktákhoz? Ezt az IMF (Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet) I-es Igazgatóságának (külföldi hírszerzés) tisztje nyomozza ki.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Temesvártól Barótig a diktatúra ellen
Hatvan évvel ezelőtt, 1956 októberében fiatalok ezrei igyekeztek szembeszállni Románia-szerte az elnyomó diktatúrával. A megtorlás nem maradt el, és volt, aki sosem tért haza a fogságból. Kolozsváron az Erdélyi Református Múzeumban átfogó kiállítás mutatja be az erdélyiek küzdelmét és szabadságvágyát.
„Forrón szeretett apa, testvér, nép- és tömeggyilkos tetemét, lófark hiányában traktorvégre kötve a Nemzeti elé vonszoltuk, ahol a magyar nép végeláthatatlan sorokban rója le háláját kalapáccsal” – olvasható a kolozsvári Erdélyi Református Múzeum bejárata mellett a Sztálin szobrának ledöntéséről szóló budapesti röpcédula másolatán. A tragikomikus ízelítő megalapozta az Erdélyben egyedinek számító kiállítás megnyitása előtti hangulatot, a nemrég felújított múzeumi termek ugyanis először mutatják be 1956 erdélyi eseményeit történelmi és kortárs művészeti tárlat keretében.
Elődeink vállán állunk
A helytörténeti áttekintést nyújtó kiállítást Benkő Levente, Lönhárt Tamás és Ötvös István történészek hozták el Kolozsvárra az Erdélyi Református Egyházkerület támogatásával.
„Amikor ’56-ra emlékezünk, a mai fiatalok értik, amit mondunk, de nem tudják, miről beszélünk” – mondotta Répás Zsuzsanna a magyar kormány részéről a Magyar Művészeti Akadémia nevében.
A kolozsvári tárlat valóban közelebb hozza a fiatal nemzedékekhez azokat az eseményeket, amelyekért több mint egyszerű hálával tartoznak. A felelevenítés célja nem az, hogy az egykori borzalmak a mai fiatalok számára is traumát okozzanak, hanem annak kiemelése, hogy a jövő korosztályai példamutatást kapva tanulhassanak a múlt hibáiból. Megállni, türelmesen átolvasni, elgondolkodni és megérteni – erre buzdítják a szervezők a hatvan évvel ezelőtti eseményeket át nem élt látogatókat.
Bár Erdélyben fegyveres lázadás nem tört ki, sokakat mégis koholt vádak alapján ítéltek el koncepciós perekben. A történelmi áttekintésen túl a tárlat tehát zömében ártatlan erdélyi magyaroknak állít emléket. „Mindig elődeink vállán állunk, ezt kell megértenie az 1956-ot és a hozzá hasonló eseményeket sokszor figyelmen kívül hagyó fiatalságnak” – mondta Lönhárt Tamás történész.
Az egyház megtörésének forgatókönyvei
Történelmi reprezentativitás, példamutatás, megkésett főhajtás, jeladás a ma emberének – így lehetne összefoglalni néhány szóban a tárlat üzenetét. A háttérben Nagy Imre lelkesítő beszéde hangzik fel, a budapesti eseményekről készült felvételek villognak a kivetítőn, a könyvespolcon egy régi rádió. Mindez figyelmes díszletapróság, hiszen akkoriban mindenki a Szabad Európa frekvenciáját kereste hírek, reménymorzsák után hallgatózva, főként a forradalom mozgatórugóját jelentő Budapesttől több száz kilométerre lakó erdélyi magyarok.
Az érdeklődők szinte tolongva ömlenek át egyik teremből a másikba, hogy szemügyre vegyenek minden rendőrségi portrét, a fiatalok perének papírjait, a nevetséges indokok alapján meghozott ítéleteket – így talán súlyosabb, felfoghatóbb a forradalom és a szervezkedések értéke a jelenkor számára. A látogató pontokba szedve ismerheti meg, hogyan építette fel a Szekuritáté az erdélyi magyar egyházi közösségek, elsősorban a Protestáns Teológiai Intézet megtörésének folyamatát. A pártellenes szervezkedésbe kezdett fiatalok szüleinek küldött levelekben olvashatjuk, hogy a gyermekeiktől való elhatárolódásra szólítják fel őket. Közben tető nélküli, ablaktalan ház fényképét nézegetjük, ahova egy hétgyermekes családot deportáltak.
A termek erdélyi magyar térségek szerint mutatják be a korabeli eseményeket, a Bánságtól a Partiumon át Székelyföldig. Nemcsak a Szoboszlay-pert és a hozzá hasonló közismert eseményeket elevenítik fel, hanem olyan háttérre és gyökerében elfojtott kezdeményezésekre is rávilágítanak, amelyek sokak számára jelentenek újdonságot.
Tapintható hangulat
A múzeum emeleti termében a Magyar Művészeti Akadémia tagjainak a forradalom 60. évfordulójára készített alkotásait tekintheti meg a látogató. A műveket elsősorban a tragikus magyarországi helyszínek eseményei ihlették Budapesttől Miskolcon át Hódmezővásárhelyig. Olyan színhelyek, ahol a fegyvertelen tömegbe lőve a katonaság, az ÁVH ártatlan életeket oltott ki.
A tárlat nemcsak a forradalom, hanem a kommunizmus áldozatainak is igyekszik emléket állítani. Csillag alakú, sebből vérző Krisztus, szinte láthatóan gomolygó lőporfüst, vérvörös, csillag alakú drótkerítés, letépett tapéta, dróthálószerűen sűrű vonalak mögé bújtatott, titkos fegyveres szervezkedés – minden a kommunizmus bezártságérzetét, a forradalom élet-halál szintű súlyosságát, az elhallgattató diktatúra okozta traumákat érzékelteti.
A Partiumban a hadsereget is bevonták
A román kommunista hatalom arra törekedett, hogy elemében elfojtson minden próbálkozást. Emiatt minden enyhe gyanút ébresztő, a pártvezetésre legtöbbször veszélyt nem jelentő tevékenység miatt is ezreket tartóztattak le vagy deportáltak 1956 után is.
A Partiumban sokan törekedtek a kommunizmus által elnyomott, kisemmizett vallási élet megújítására. Visky Ferenc magyarkeceli református lelkész hitéletet újító törekvésekkel foglalkozó szervezetét 1948-ban betiltották, amely ezután mozgalomként élt tovább, s 1956-ban a Szekuritáté látókörébe került. Három csoportban tartóztatták le az egyházi élet aktivistáit: először a Bakó Pál vezette székelyföldi csoportot, majd Visky Ferenc nagyváradi csoportját, végül a Balogh Béla által irányított zilahiak csapata következett. Temesváron, október 30-án a helyi román egyetemisták magyar és szász diákokkal karöltve mintegy 2500-an tartottak nagygyűlést a Műegyetemen, ahol szolidaritásukat fejezték ki a magyar forradalommal. Egy 12 pontos követelést is összeállítottak, amelyben egyebek mellett kérték a szovjet csapatok kivonását Romániából, Sztálin személyi kultuszának felszámolását, a parasztságot sújtó beszolgáltatások eltörlését és az egyetemi autonómiát. A diákok a budapestihez hasonló tüntetést és forradalmat akartak kirobbantani, a hadsereg és a titkosrendőrség azonban közbelépett: börtönökbe és gyűjtőtáborokba zárták őket. A végső letartóztatások előtt a Szekuritáté a diákotthonokban is összecsapott néhány egyetemistával.
Székelyföld: mintegy ezer ítélet
Székelyföldön a Fekete Kéz csoport tagjainak – a Gyergyószentmiklóson, Szászrégenben és Marosvásárhelyen tanuló diákoknak – az volt a célja, hogy megakadályozza a magyar iskolák felszámolását, illetve az erőszakos iskolaegyesítéseket. Megpróbáltak nyilvános tiltakozási akciókat szervezni, és röpcédulákat terjeszteni. Emiatt 24 fiatalt ítélt el a Katonai Bíróság: közülük hármat egyévnyi szabadságvesztésre, néhány fiatalt hat esztendőnél több időre, másokat 22 évre, mert 1957–1958. március 15-én megkoszorúzták a Székely Vértanúk emlékművét. A 18 évet kapott Szalay Attila máig tisztázatlan körülmények között a fogságban halt meg.
Az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (EMISZ) Brassóból szerveződött, tevékenységük főként a Homoród vidékére és Erdővidékre terjedt ki: tagjai művelődési tevékenységeket szerveztek a fiatalság magyarságtudatának ápolására, és eljuttatták a közösség panaszait az állami szervezetekhez. Tevékenységük miatt 77 személyt tartóztattak le és ítéltek el 3–25 év közötti börtönbüntetésre.
1956 novemberében négy baróti diák indult Magyarországra, hogy a forradalomért harcoló csoportokhoz csatlakozzon, de elfogták őket. A tiltott határátlépés mellett rendszerellenes szervezkedéssel is megvádolták, a nagyváradi kirakatper után legtöbben három évet kaptak, a később, 1960-ban elfogott Moyses Mártont azonban hét év fogságra ítélték.
Kolozsváron is elsősorban az egyetemisták szervezkedtek: az akkor még Bolyai Tudományegyetem nagyrészt bölcsészekből álló csoportja pártpolitika-független oktatást és diákszervezetet követelt, valamint az erdélyi magyarság kulturális életének intézményesítését, amelyért szintén több évnyi börtön járt. De olyan kolozsvári diákokat is elítéltek tíz évre, akik november elsején hagyományosan kivonultak a Házsongárdi temetőbe, hogy a jeles magyar személyiségek sírjainál leróják kegyeletüket. Ez 1956-ban rendszerellenes tevékenységnek minősült. Mindemellett a Protestáns Teológiai Intézet számos tanárát és hallgatóját meghurcolták, amiért kinyilvánították szolidaritásukat a magyarországi forradalom mellett, és állami engedély nélkül terjesztettek verseket, prédikációkat.
A legkegyetlenebb romániai megtorlás a Szoboszlay-per tárgyalását követően történt: 57 letartóztatottból tízet ki is végeztek. Ők egy etnikai feszültségtől mentes román–magyar közös államot, az alapvető emberi jogok visszaállítását és a kommunizmus felszámolását tervezték. Szabadulásuk után a túlélő letartóztatottak nagy részét életük végéig zaklatta a román titkosrendőrség.
Kádár Hanga |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szórványkonferencián vettek részt a szatmári unitáriusok
Az Északnyugat-Erdélyi Unitárius Szórványegyházközség szatmárnémeti gyülekezete képviseletében, Sándor Gyula gondnok, a Gergely házaspár (Ilona és Sándor, nyugalmazott tanárok) és Pálffy Anna-Mária lelkésznő vettek részt a Magyar Unitárius Egyház által szervezett szórványkonferencián, melyre e hónap 18-19-én került sor Déván. A Kolozsvárról küldött meghívó „a szórványegyházközségek és szórványban levő anyaegyházközségek lelkészeit és világi vezetőit" szólította meg. Pálffy Tamás Szabolcs beszámolója.
Folyó év október 18-án keltezett körlevelükben, a Főhatósági Hivatal illetékesei megfogalmazták, hogy „a szórványkonferencia témája a szórványegyházközségek és a nemzeti, illetve vallási szórványban tevékenykedő gyülekezetek helyzetének számbavétele, erőforrásaik és szükségleteik azonosítása, illetve a szolgálat jobb feltételeinek megvalósítására közös cselekvési terv kidolgozása."
A konferencia helyszínére, a dévai Dávid Ferenc zarándok- és szórványközpontba igyekvő szatmárnémeti csapat Szilágysomlyó városban tartott megállót, nem véletlenül. Lakásán keresték meg Szegedi Tünde unitárius szórványgondnokot, átadva az 56-os magyar forradalom és szabadságharc unitárius áldozatainak leszármazottai részére a Főtanács részéről küldött emléklapot.
A Déván találkozó unitárius szórványképviselők palettája színes virágcsokor, melyen a következő települések láthatóak: Szatmárnémeti, Nagybánya, Máramarossziget, Zilah, Szilágysomlyó (Északnyugat-Erdély), Déva, Vajdahunyad, Arad, Temesvár (Délnyugat-Erdély), Fogaras- Bukarest- Szeben (Dél-Erdély), Petrozsény, Lupény, Nagyenyed, Medgyes, Segesvár, Kőhalom-Homoród, Brassó-Óváros, Brassó-Újváros, Nagyvárad és Gyergyószentmiklós.
Helyzetkép jellegű előadások után, 18-án este unitárius lelkészjelölt teológushallgatók zenei szolgálata gazdagította a szórványkonferenciát.
19-én, az egyházközségi küldötteknek tíz perc idő állt rendelkezésre a szórványban élő hívek lelki életének alakulása, a vallási és nemzeti önazonosság-tudat éltetése és erősítése tevékenységek szemléltetésére. A szatmárnémeti helyzetről Gergely Ilona tanárnő beszélt, ezt követte Pálffy Anna-Mária lelkésznő vetítettképes beszámolója (Gyülekezeti nap; Unitárius konfirmáció; Részvétel a Tordai-hasadéki találkozó egyházköri rendezvényen; Együtt őszi hálaadás ünnepén; Férfiak Klubja jellegű, közös sport tevékenység terv).
A dévai unitárius imaház udvarán alig két hete felavatott-, fában megformázott Dávid Ferenc szobrot most tekinthették meg a szatmári küldöttek.
Szombat este, a háromszáztíz kilométeres visszaút (Déva-Szatmárnémeti) során, Sándor Gyula tavirózsához hasonlította a Szatmárnémetiben élő unitáriusok és más felekezetű családtagok helyzetét. „A mi gyülekezetünk tavirózsa életű. Most gazdagon virágzik, köszönhetően az elegendő napsütésnek. Van gyökerünk, rügyeink is vannak. Akárcsak a tavirózsa a tápanyagot, úgy mi is, gyökereinkkel szívjuk magunkba a lelki eledelt. Figyelnünk kell arra, hogy a töveket úgy teleltessük, hogy jövő évben is virágozzon a tavirózsánk."
szatmar.ro

Az 1877. évi székely puccs története (részlet)
Az 1877. év nemcsak a román függetlenség kivívásának volt az éve, de a székely–török kapcsolatok történetében is fontos dátum volt. Ekkor került sor a székely puccsként elhíresült eseményre, amely során a korabeli ellenzéki székely politikusok beavatkoztak az orosz–török háborúba. Oroszország – miután biztosította maga számára az Osztrák‒Magyar Monarchia semlegességét – megtámadta a Török Birodalmat. Az autokrata cári Oroszország terjeszkedésének vélt háborúban Európa több részén törökbarát hangok jelentkeztek. Magyarországon is hasonló volt a helyzet, azonban itt még rátett egy lapáttal az 1849-es orosz beavatkozás szülte ellenérzés. A törökök melletti szimpátia Budapesten is hatalmas méreteket öltött. Simonyi Ernő ellenzéki politikus 1877. augusztus 1-jén levelet írt báró Orbán Balázsnak Szejkefürdőre, amelyben felkérte, hogy szervezzen Erdélyben is népgyűlést a törökök melletti szimpátia kifejezésre. Orbán a felkérésnek eleget téve, Kézdivásárhelyen meg is szervezte a gyűlést, és egy határozati javaslatot is megfogalmazott. Látván, hogy az Osztrák‒Magyar Monarchia nem nyújt segítséget a törököknek, egy felülről jövő kezdeményezés indult meg, amelyet külföldről pénzeltek, és végül az események a „székely puccsba” torkolltak. A puccs célja az orosz utánpótlási és visszavonulási vonal elvágása volt a Szeret folyón átívelő, Adjud melletti vasúti híd felrobbantásával. A tervezett moldvai betörést székelyföldi toborzás, valamint fegyver- és lőszercsempészés előzte meg. A terv egy székelyföldi születésű ellenzéki politikus, Ugron Gábor fejében született meg, akinek azonban a terv kivitelezéséhez társakra és pénzre volt szüksége. Gyerekkori barátjában, Bartha Miklósban, valamint Orbán Balázsban lelkes támogatókra talált. Tisztában volt vele, hogy az angoloknak érdekük lenne a vállalkozás létrejötte, ezért feléjük tapogatózott. Ugron körülbelül 150 ezer forintot kaphatott az angoloktól. A vállalkozás számára az anyagi alap tehát adott volt. A császári és királyi hadseregnél abban az időben cserélték le a Wenzel-féle puskákat Werndl-féle karabélyokra, ezáltal sok kimustrált fegyver került a bécsi fegyverraktárba, amelyeket olcsón értékesítettek. Így kerültek e fegyverek fegyverkereskedőkhöz, akiktől Ugron emberei kb. 2000 puskát, 250 revolvert és 270 ezer töltényt vásároltak. A fegyvereket tartalmazó ládákat vasúton szállították, a ládák öt embernek voltak címezve: Ugron Gábornak, Balási Lajos fürdőtulajdonosnak Brassóból, Nagy Ezékielnek Kézdivásárhelyről, Szűcs Mihálynak Bükszádról és Lánczky Lajosnak. A fegyverek faládákba csomagolva érkeztek meg Héjjasfalvára, Homoródra, Kacára és Brassóba. A héjjasfalvi, homoródi és kacai ládákat oláhfalusi szekeresek szállították tovább, előbb Csíkszeredába (szeptember 8. és 15.), majd onnan Gál András parancsára Kászonaltízre és Kászonfeltízre fuvarozták, ahol Gál Andrásnál és Gál Györgynél rejtették el a csűrben, illetve az istállóban. Szeptember 18-án éjszaka a ládákat innen továbbszállították közel a határhoz, a Káposztás- havasra, ahol szintén egy csűrben rejtették el őket. A toborzást Ugron Gábor szervezte, kiszolgált katonákat fogadott fel, egyrészt, hogy az embereknek tapasztalatuk legyen a fegyverek kezelésében, másrészt meg azért, hogy ha véletlenül kitudódna a dolog, akkor ne lehessen a Monarchiát bűnrészességgel vádolni. Gróf Almásy Jenő volt kiszemelve a csapat fővezérének. Udvarhelyszéken a toborzás a székelykeresztúri Korona vendéglőben folyt, nyilvánosan, bor mellett, a keresztúri szombati hetivásáron is folytatták: „csak a vak nem látta, hogy készül valami”. A csíkiak dicséretére legyen mondva, hogy itt a szervezkedés nem tudódott ki. Háromszék volt a legfontosabb toborzóterület, mivel itt feküdt az Ojtozi-szoros, amelyen keresztül a székely csapat betörni szándékozott Moldvába. Gyülekezőhelyként a berecki hetivásár volt kitűzve, egyrészt, mivel a vásáros tömegben nem olyan feltűnő pár ezer ember, másrészt, mert rendkívül közel fekszik az Ojtozi-szoroshoz. A fegyvereket itt osztották volna ki, és innen indultak volna a határ felé. Sajnos azonban az akció annyira közszájon forgott Háromszéken, hogy gyakorlatilag felülmúlták az udvarhelyieket is, utcákon, kocsmákban nyíltan beszéltek a dologról. A frissen megalakult román állam kémei tartósan jelen voltak Háromszéken is, és nem került túl nagy erőfeszítésükbe, hogy tudomást szerezzenek a készülő betörésről. A románok kémjelentése nyomán a kormány megindította a nyomozást. Szeptember 29-én már megérkezett a letartóztatási parancs a csíki szervezők ellen. Ezzel párhuzamosan Udvarhelyen is folyt a nyomozás. A főszervezők (Ugron, Bartha) elmenekültek Székelyföldről. A letartóztatott személyek elleni vádként a „közcsendháborítást” nevezték meg. Bartha és Ugron később külön-külön jelentkezett a marosvásárhelyi bíróságon. 1878 januárjában mindenkit feltételesen szabadlábra helyeztek, 1878. május 16-án pedig törölték a pert. Összességében elmondható, hogy bár a székely puccs a szervezés elégtelensége és a toborzás nyílt jellege miatt elbukott, de a székelység ismételten bebizonyította, hogy kész kilépni a komfortzónából, hogy akaratának érvényt szerezzen.
PATAKI SZABOLCS / Ujkor.hu; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)