Székely Géza: Sztrájkőrségem napjai (VI.)
Vasárnap a sétatéren járt a tiltakozó művésztanár. A hétfő további érdekes találkozásokat tartogatott.
December 18., vasárnap. Ilyen-olyan egyházi kifogásoknak engedve, végül is nem a hidelvei református templom, illetve a főtéri római katolikus templom előtti térségben folytattam tiltakozásomat, hanem a Farkas utcai református templomi istentisztelet után a Sétatér színház felőli bejárati részén állapodtam meg.
A Farkas utcai templomban tíz órakor kezdődött vasárnapi istentiszteleten szolgáló Kató Béla püspök prédikációjának vezérfonalát, a Lukács evangéliumából vett, simeoni hűséggel kapcsolatos történet képezte. „És ímé, vala Jeruzsálemben egy ember, akinek neve Simeon volt, és ez az ember igaz és istenfélő vala, aki várta az  Izrael vigasztalását, és a Szentlélek vala ő rajta. És kijelentetett néki a Szentlélek által, hogy addig halált nem lát, amíg meg nem látja az Úrnak Krisztusát.” Útban a Sétatér felé a prédikáció üzenetén töprengtem, miszerint a mai ember nem tud türelmesen várakozni, nemhogy valamely világmegváltó történésre, de egyszerű, hétköznapi jelentőségű dolgokra sem.
A nem zsidó származású, foglalkozását tekintve köztudottan orvos Lukács evangélistáról ugyanakkor már kevesebben tudják, hogy festő is volt. Ezért is tartják a mai napig a festőművészek védőszentjének. Mindezeken tűnődve akasztom a parki bejárathoz érkezve a nyakamba azon transzparenst, amely éppen a művészet és a művészeti nevelés jövője iránti aggodalmam mementójaként, egy tizenhatos lélekszámú, és két hónappal a tanév kezdés után kegyetlen embertelenséggel megszüntetett képzőművészeti ötödik osztály ügyét kívánja közismertté tenni, illetve védelmébe venni.
Az iskolai és más feladatokat elvégezve, és ugyanakkor kitartóan helytállni immár három hete a mínusz alatti hidegekben, bizony emberpróbáló kihívás. Ezért is talált szíven talán a szokottnál erősebben a szóban forgó ige üzenete. Vajon egy kicsit én magam is Simeon lennék, amikor heteken, hónapokon, sőt éveken keresztül kitartóan (küzdve) várakoztam, hogy egyszer majd révbe jut a képzőművészeti tagozat sorsa? Vagy ezen hasonlítgató gondolat már önmagában véve is istenkáromlás lenne?
Lehet egyáltalán manapság nemhogy hősnek lenni, de bár legalább (valamelyest) embernek megmaradni?
Önvallató, lelkiismeret-furdalástól sem mentes kérdés, amelyre szinte lehetetlen választ találni. Legfennebb csak biztathatja az emberfia önmagát, hogy talán az igazság oldalán áll, ha tizenhat lélekben kárvallott, eredeti szándékától erőszakkal eltérített gyermek ügyéért szót emel. És cselekszi mindezt legjobb tudása és keresztyéni hitvallása szerint, miszerint „amit a legkisebbel teszitek, azt velem teszitek!”
A vasárnapi tapadós hidegben alig látni a máskor oly forgalmas parkban embert, egy-egy sétálón vagy edzésszerűen szaladón kívül. Kezdetben csak néhány gerle jő-megy körülöttem, egy kis táplálék után csipegetve. Beszélni volna kedvem egy hétköznapi Szent Ferencként hozzájuk, hogy megosszam velük, mi végre álldogálok köztük én, aki éveken keresztül itt laktam családommal a sétatér közvetlen közelében, és ahol felnőttek a gyermekeim. A két fiam, akik közül a nagyobbik, Előd maga is a képzőművészeti tagozaton végzett, mostanság pedig a filmrendezői szakon mesterizik.
Eltűnődve aztán a képzőművészeti tagozatos tanári múltamon, előtolakszanak a különböző évfolyamú rajzosztályos tanítványaim, akik közül immár többen képzőművészek, formatervezők, művészettörténészek, filmrendezők, műépítészek vagy éppen valamelyik képzőművészeti egyetem egyik-másik szakán végzik tanulmányaikat. Sokan közülük, ha találkozunk, rám köszönve megállítanak egy kézfogás erejéig, bárhogyan is sietnek. Nekik sem könnyű az életük, de tudomásom szerint kivétel nélkül itthon, a szülőföldjükön keresik boldogulásukat. Többjüknek már az Apáczai Galériában is volt egyéni vagy csoportos tárlata.
Persze, hogy belém ivódtak ezek az arcok, hiszen nem volt tanév, hogy négy-öt napra, olykor akár egy hétre ne vigyem a tanítványaimat alkotótáborozásra, jórészt pályázati úton szerzett anyagi források révén: Györgyfalvára, Mákóba, Sztánára, Válaszútra, a háromszéki Csernátonba vagy éppen legutóbb a csángóföldi Lujzikalagorba. Nem is beszélve az ugyancsak évenkénti autóbuszos körutakról! Hadd lássák, tapasztalják meg életközelből is azon régiók hétköznapjainak életvitelét, szellemi arculatát, amelyeket az adott tanév során a képzőművészeti órákon tanulmányoztunk! Hadd ismerkedjenek Erdély különböző régióinak ránk hagyott néprajzi, kulturális, történelmi örökségével! Hadd ismerjék meg a szülőföld egy-egy szeletkéjét, melynek ők is örökösei, még ha vannak is olyanok, akik mindezt elvitatják!
De beszélhetnék a különböző díjkiosztó ünnepségekre tett külföldi és belföldi, olykor két-három napos kiruccanásainkról is, amikor nemcsak egyéni, de kiemelt csoportos díjakban részesültünk. (Nemegyszer akár  magam is, mint felkészítő tanár...).
Mit tudnak mindezekről azon oktatásügyi tótumfaktumaink, akik az elmúlt tizenhat év alatt semmilyen, a képzőművészeti tagozat által szervezett rendezvényen (tárlatok, szimpóziumok, konferenciák, iskolák közötti rajzversenyek, albumbemutatók stb.) nem méltattak arra, hogy megtiszteljenek bennünket jelenlétükkel, ezáltal is bátorítva ezen sok-sok erőfeszítéssel létrehozott és fenntartott képzőművészeti tagozatot? Sőt, inkább ellenkezőleg! Minden lehetőséget megragadtak, hogy felszámolják ezen, az Apázai-líceum számára annyi elismerést hozó, a vizuális képességek kiművelésével foglalkozó, hiánypótló oktatási vonalat. (Finnországban pl. tavaly, ezen ország hivatásos képzőművészeinek ex libris szövetsége rendezett a tagozat növendékei által készített könyvjelekből kiállítást Helsinkiben, melynek bemutatására a szövetség szaklapja külön teret szentelt, kiegészítve egy kiváló minőségben kivitelezett, többoldalas katalógussal.)
Mindezeken tűnődve, a sétatéri gerlék társaságában, hirtelen (szinte a semmiből), mint egy mai hittérítő próféta állít elém Crăciun Ioan, aki valamelyest Dosztojevszkij hőseinek egzaltált alakjait idézi fel bennem. Megszállott szombatistaként sehogyan sincs megbékélve ezzel a mai, csak a pénz után rohanó, lelkileg, szellemileg meghasonlott világgal. Meg se kell szólalnom, mert azt is elmondja, amit netán én szeretnék közölni. A legvégén pedig azzal összegzi az amúgy gondolatgazdag, szinte prédikációnak is beillő beszédét, hogy magának a Sátánnak a műve, ahogyan elbántak ilyen rút istentelenséggel a transzparens szövegében  feltüntetett gyermekekkel.
Közben Csernátonból felhív telefonon az unokatestvérem, Dénes, aki az ősz eleji tárlatnyitóval egybekötött otthonlétem óta tud az elhíresült szóban forgó osztálymegszüntetési esetről, annak előzményeiről is. Aggódik értem, nehogy bajom történjen. Amint mondja, szorítanak értem a falusfeleim is. Néhányuknak a tavaly nyáron történt ott táborozásunk idején alkalma nyílt megismerkedni nemcsak a képzőművészeti tagozat jórészével, hanem a helytörténeti múzeumban kiállított Mesés Székelyföld téma köré csoportosuló linóleummetszeteikkel is. Mostanság viszont sajnos, a nyáron még a béke szigetének tűnő Csernátont is felkavarta a polgármesternek, Bölöni Dávidnak az állásából való felfüggesztése...
A délutáni órákban kezd élénkülni a sétatér. Egyre inkább feltünedeznek a sétáló vagy éppen sietős emberek. Ismerősöm bicajozik felém, Vizi Sándor egyetemi kosárlabda-tanár, a hátsó ülésen bukósisakkal a fején kisfia, aki a lánytestvére társaságában maga is résztvett a tegnapi: Adventi várakozás / Jézus élete című rajzversenyen. Néhány perc erejéig megbeszéljük Sándorral az Apáczai-líceumban kialakult áldatlan helyzetet. Jól értesült a történtekről, hiszen a felesége, Kata, maga is elszenvedője az ügynek, annál is inkább, mivel az V.B oszijaként alkalma volt megsiratni ezen, immár kialakult és erőszakkal felbomlasztott, szeretetre vágyó és szeretetre méltó gyermekközösséget.
Jól átfázva, hazafelé készülődve szedelőzködöm, miközben az eddig kitartó társaim, a gerlék is magamra hagytak... (Mint ahogyan az utóbbi időben többen is az ismerőseim, kollégáim közül, akik jóformán kerülik a velem való találkozást, már telefonon vagy email-en sem igen „zaklatnak”. Hogy miért van ez így, inkább csak sejteni lehet!)
Minden csalódottságom ellenére próbálom erősítgetni magam, hazafelé tartva így advent negyedik vasárnapján (a Gyermekre várakozón), hogy mégis jó volna hinni, miszerint az építő szándék a visszahúzó hatalmakon végül felülkerekedik. És talán mindebben megerősíthet minket, az ügyben érdekelt letudottakat a Simeonnal kapcsolatos, vasárnap délelőtti igehirdetésben megfogalmazódó türelmes várakozás példája.
December 19., hétfő. Többen is már rám kérdeztek, rám kérdeznek a képzőművészeti V.B osztály feloszlatását elítélő, és annak újraindítási lehetőségeit firtató szimpatizáns érdeklődők közül, hogy miért nem nyilvánulnak meg az ügyben érdekelt apáczais kollégák, hiszen számukra se lehet közömbös a kialakult áldatlan helyzet, s nem tanácsos (köztudottan!) a szemetet a szőnyeg alá seperni. Néhány nappal ezelőtt az iskola lépcsőjén felfelé menet nagyjából ugyanezt a kérdést szögezte nekem az egyik kolléganőm is, sajnálkozását fejezve ki, hogy magamra maradtam. De vajon miért nem önmagának tette és teszi fel ezen kérdést, hiszen akár személy szerint ő maga is kinyilváníthatná nemtetszését a tanfelügyelőségnek a nemzetiségi oktatásunkat sújtó hatalmi túlkapását illetően!
Persze, magam is el-eltöprengek ezen előállt, megmagyarázhatatlanul furcsa helyzeten, de az igazság az, hogy amikor belevágtam az egyszemélyes japánsztrájkba, melyet november 28.óta sztrájkőrség formájában is immár három hete a belváros különböző pontjain folytatok, tisztában voltam, hogy akciómat magányosan kell véghezvinnem. Az persze más kérdés, hogy menetközben kisebb-rövidebb időszakra (reményeimet felül múlva!) többen is mellém állva szolidarizáltak vagy érdeklődésükkel kitüntetve, támogatásukról biztosítottak.
Tulajdonképpen már az, hogy végül is nem szigetelődtem el, illetve a különféle, előre nem látható esetleges provokációk vagy erőszakos fellépések miatt (tagadhatatlanul, ezen lehetőségek is benne voltak a pakliban!) nem kellett felfüggesztenem a város különböző pontjain folytatott tiltakozó akciómat, már ez is eredménynek számít. Az pedig, hogy a magyar nyelvű, de (valamelyest) a román sajtó is figyelemmel követte sztrájkőrségemet, lehetővé tette, hogy a két transzparensen románul és magyarul megfogalmazódó tiltakozó felirat magyarázatot kapjon olyanok számára is, akik kívülállóként másképpen nem ismerhették volna meg az ügy hátterét. Vagyis azon elsődleges elvárásom, hogy érzékenyítsem a közvéleményt az V.B képzőművészeti osztály megszüntetésébe torkolló embertelen tanfelügyelőségi eljárással kapcsolatosan tulajdonképpen eredménnyel járt.
Az persze más kérdés, hogy mindez mire lesz majd elegendő? Egyáltalán elérhető-e az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatára felvételt nyert, de két hónappal a tanévkezdés után bekövetkezett erőszakos osztályfelszámolás miatt az elért eredményeiktől megfosztott gyermekek „kártalanítása” a szóban forgó V.B osztály második félévtől való újraindítása révén? Továbbá: a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség a következő tanévre szóló beiskolázási tervébe hajlandó-e beiktatni egy újabb V. osztályt, ezáltal biztosítva a tizenhat éve az Apáczai-líceumban jogfolytonosan létező képzőművészeti tagozat továbbműködésének a lehetőségét?
Tiltakozási akcióm kedvező visszhangjára többek között az is rávilágít, hogy a Szabadság napilap főszerkesztője, Újvári Ildikó is mellém állt a Mátyás-ház előtti téren folytatott tiltakozásom idején, felöltötte a fehér karszalagot és az egyik transzparenst, ily módon is kitartásra buzdítva, valamint arról biztosítva, hogy ezután is rendszeresen beszámol az általa irányított napilap az V.B osztály sorsával kapcsolatos fejleményekről, illetve ezen ügyet felkarolni hivatott sztrájkőrségemről. Amint mondja, mindezek mellett azért is kijött hozzám, hogy ne csak külső, az üggyel szimpatizáló szemlélőként kövesse az eseményeket, hanem hogy életközeli tapasztalatot szerezzen, immár „belső ügyeletesként” is „az utca embereinek” viszonyulásáról.
A fennforgó gyermekellenes eset jogi hátterének kivizsgálásában való közbejárását ajánlja fel az időközben velem szolidarizáló Antal Debora József (kovásznai illetőségű földim) jogászhallgató, aki lépéseket kíván tenni a C.S.D. (Comisia de Supraveghere a Democrației), vagyis a demokratikus jogokat felügyelő tanács irányába. Ugyanis, amint közölte, közeli kapcsolatot tart fenn e szervezettel. Elmondása szerint nem kizárt, hogy akár eredménnyel is járhat ilyen irányú közbelépése.
A déli órákban, hószállingózás közepette felém közelít Gabor Vasile nyugdíjas, aki a hazai  társadalmi és politikai viszonyok elkeserítő helyzetéről folytat diskurzust. Elmondása szerint nem tartotta érdemesnek bármelyik pártra is leadni a szavazatát, mert egyik politikai pártban sem bízik. De azért kitartásra biztat, mert amint mondja, talán az alulról jövő civil kezdeményezések, mint amilyen (kicsiben) az enyém is, valamelyest jó irányba árnyalhatják a pillanatnyilag meglehetősen sötétnek tűnő képet.
Ilyen értelemben fejti ki gondolatait az aradi Buftea Gabriela román nyelv és irodalom szakos tanár, akinek a meglátása szerint a tanfelügyelőség a megelőző diktatórikus rendszerből átöröklődött, idejétmúlt bürokratikus intézmény, amelynek mihamarabbi felszámolása üdvös lépés lenne, másképpen egyre hatékonytalanabbá és formálisabbá válik a romániai oktatás.
A művészeti nevelés háttérbe szorítottságról fejti ki véleményét Vajnai Noémi konzervatóriumi csellószakos hallgató, aki a S. Toduță Zeneművészeti Főgimnázium tanáraként is érzékeli e negatív folyamatot. Elmondása szerint nagyon sajnálná, ha megszűnne az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozata, amely köztudottan egyedüli a maga nemében egész Közép-Erdélyben. Biztat ugyanakkor, hogy minden tőlem telhetőt tegyek meg az ügy érdekében, hogy utólag ne vádolhasson senki...
Miközben tovahalad, a gondolatfonalat göngyölítgetem magamban, megállapítva, hogy tulajdonképpen kétségbeesésemben szántam el magam ezen tiltakozó akcióra, mivel képtelen lettem volna passzív szemlélője lenni a képzőművészeti tagozat kilátástalan helyzetbe való taszításának. Számomra ugyanis e képesség-kibontakoztató oktatási vonal egyben a művészettel, illetve a művészeti neveléssel való „eljegyzettségem” egyik fokmérője is...
Ha meggondolom ugyanis, félennyi erővel is elláthattam volna a tanári munkámat lényegében ugyanennyi, szinte nevetséges fizetésért. Tehát semmiképpen nem a magam számára összeügyeskedett, akármilyen tagozat életben tartásáért harcoltam és harcolok teljes erőmből immár tizenhat éve, ahogyan egyesek (rosszakaróim, irigyeim?) netán vélnék, hanem azon esélyért, hogy nemzetközösségünk tehetséges gyermekei anyanyelvükön tanulva bontakoztathassák ki képzőművészeti tehetségüket. Vagyis ne kerüljenek ilyen téren se hátrányba! Következésképp, hogy elemükben érezhessék magukat gyermekeink köznevelésünk ezen területén, ezzel is elősegítve közösségi otthonteremtési igyekvésünket. Mert mi más lehetne időszerűbb hívó szó, mint hogy teremtsünk végre otthont a hazában! (Hiszen köztudottan erre intettek és cselekvő módon erre buzdítottak nagy elődeink is a maguk idején: Kós Károly, Márton Áron…)
Ezért is jó volna, ha nagyobb fokú empátiával fordulnánk közös ügyeink felé, mert amint Jablonovszki Ildikó megállapítja beszélgetésünk során: gyáva népnek nincs és nem is lesz hazája! Hozzátéve: mennyire elkeserítő volt megtapasztalnia a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnáziummal kapcsolatos tüntetésen a résztvevők kiábrándítóan alacsony számát!
Most, amikor írom a mai történésekkel kapcsolatos feljegyzésemet, rezignáltan tűnődöm azon közömbösségen, hogy a sajtón kívül egyetlen szakmai vagy kulturális civilszervezet sem érdeklődött az ügy iránt, illetve nem tartotta érdemesnek védelmébe venni mindazon tizenhat gyermeket, akikkel ennyire embertelen és pedagógia-ellenes módon bántak el oktatásrendszerünk mai képviselői! Persze, lehet továbbra is hallgatni, de ha jól belegondolunk, amely társadalomban ennyire semmibe veszik a gyermekek hajlam szerinti önkiteljesedéshez való jogát az ügyben érdekelt tanügyi szervek, bizony nem túlzás attól tartani, hogy más ehhez hasonló (és olyanabb!) szörnyűségek is megtörténhetnek! És feltehetően ezen felismerés mentén eshetett meg, hogy a kolozsvári magyarság mellett a románság is annyi beleérzéssel viszonyult és viszonyul tiltakozásom figyelemfelhívó üzenetéhez. Szabadság (Kolozsvár)

Konszenzus és többségi akarat kell az autonómiához
Számos érdekes előadás hangzott el az autonómia megvalósításának lehetőségeiről és az azt akadályozó tényezőkről a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács (KMAT) által Nagyváradon szervezett autonómia konferencia első, pénteki napján.
A Pariumi Keresztény Egyetem Városháza utcai székhelyén tartott, péntek délután kezdődő konferenciát házigazdaként Tőkés László EP-képviselő nyitotta meg, aki a fiatalok megszólításának a fontosságát hangsúlyozta. A fiataloknak szánt alapvető üzenet az, fejtette ki, hogy a szülőföldön való boldogulás egyetlen biztosítéka a teljes körű autonómia, és ennek megvalósítására minden törvényes eszközt igénybe kell venni.
A konferencia első blokkjának első felszólalója Elisabeth Nauclér finnországi svéd politikus volt, aki Åland sziget autonómiájának a történetét vázolta fel. Beszédében kifejtette, hogy a kisebbségügyi kérdések mindig belügynek számítanak, Åland sziget sorsát azonban azért sikerült megnyugtatóan rendezni, mert ügye nemzetközi konfliktussá terebélyesedett. Elisabeth Nauclér elmondta, hogy Ålandnak saját parlamentje van, és Finnország nem tud nélküle elfogadni egyetlen olyan egyezményt sem, amely a szigetet is érinti. Ez a rendszer tűnik megváltozni azóta, hogy Finnország belépett az Európai Unióba, Brüsszel ugyanis csak a tagországok joghatóságát ismeri el, így sajnos egyre többször megtörténik az, hogy az Ålandot közvetlenül érintő kérdésekben Brüsszel és Helsinki az ålandiak feje fölött dönt. Mint Nauclér elmondta, az Európai Unió nagy csalódás az Åland szigeteken élők számára, annál is inkább, mert Åland annak idején, Finnország csatlakozásakor megtehette volna azt, hogy nem lép be a Európai Unióba, mint ahogy a Dánia fennhatósága alatt álló Grönland és a Feröer-szigetek sem léptek be.
Egymásért
Kalmár Ferenc, Magyarország szomszédságpolitikájának fejlesztéséért felelős miniszteri biztosa az identitás fontosságáról beszélt, majd pedig a saját nevével fémjelzett Európa Tanácsi jelentés keletkezéstörténetét vázolta fel. Leszögezte: az autonómia segít az identitás megőrzésében és az asszimiláció elkerülésében, és a különböző interetnikai feszültségek megoldásában is fontos szerepet játszhat. A nemzetek közötti viszálykodás megoldásának egyik módja lehet az, ha a különböző történelmi eseményeket minden résztvevő fél szempontjából megismertetjük, hiszen csak ez járulhat hozzá egymás jobb megértéséhez. Nagy hiányossága az Európai Uniónak az, hogy mindeddig még nem történt politikai iránymutatás az ilyen típusú történelemoktatás tekintetében. Szili Katalin, a határon túli autonómiaügyek egyeztetésének miniszterelnöki megbízottja kifejtette, hogy az Európai Unió addig nem lép át a huszonegyedik századba, amíg nem hajlandó megfogalmazni a nemzeti kisebbségügyi standardokat.
Második blokk
Szünet után Duray Miklós szlovákiai magyar író, politikus vázolta fel a felvidéki autonómiatörekvések történetét, konklúzióként azt hangsúlyozva: „ne mindig a másikat szidjuk, nézzük meg, mit teszünk mi saját jogvédelmünk érdekében.” Lőrincz Csaba, aki Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnökének a megbízottjaként érkezett a konferenciára kifejtette, hogy egységesíteni kell a különböző székelyföldi autonómia-tervezeteket, hozzátéve, nem világos, hogy szükséges-e egyáltalán egy újabb közigazgatási szintet létrehozni Romániában. Fontosnak tartotta a már létező jogok alkalmazását, mert, mint mondta, a helyi önkormányzatiságból kiindulva a helyi iskolákra, egyházakra alapozva felépíthető egyfajta helyi autonómia, amelyre hosszútávon ráépülhet majd a területi autonómia is, jelenleg ugyanis a román társadalom elutasítja az autonómiát. „Amíg egy miccsből román–magyar konfliktus keletkezik, addig nehezen lehet területi autonómiáról beszélni” – fogalmazott.
Gazdasági fellendülés
Sándor Krisztina, az EMNT alelnöke Lőrincz Csabával vitatkozva kifejtette, hogy a területi autonómia nem egy újabb közigazgatási szint lenne, hanem egy teljesen új közigazgatási rendszer. Mítosznak nevezte azt a közvélekedést, hogy Székelyföld gazdaságilag nem tudná eltartani önmagát, hiszen az autonómia éppen hogy gazdasági fellendülést hozna például azáltal, hogy az ott megtelepedő multinacionális cégek adója nem Bukarestbe vándorolna, hanem helyben maradna. Az autonómia megvalósulásában a nemzetközi nyomásgyakorlásnak és Magyarországnak kulcsfontosságú szerepe lehet, tette hozzá.
Minimális bizalom
Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke kiemelte: az autonómia tekintetében a politikai elitnek kell egyezségre jutni, és csak ha már kialakult a konszenzus, akkor lehet hozzáfogni a megvalósításhoz, de hogy végül is mi válik valóra az elképzelésekből, az mindig a többségi társadalomtól függ. Ezért aztán elengedhetetlen egy minimális bizalom a többség és kisebbség között, aminek megkerülhetetlen velejárója az, hogy a többség ne tekintsen biztonsági kockázatként a kisebbségre. A továbbiakban kijelentette: „Nem hiszek a nemzetközi nyomásgyakorlásban, mert ha ez létezne, akkor Ukrajnában nem lenne olyan törvény, amilyen van” – utalt a most elfogadott, a nemzeti kisebbségeket súlyosan érintő ukrajnai oktatási törvényre. Majd így folytatta: „a brüsszeli politikusok fogékonysága a nemzeti kisebbségek tekintetében nulla. Ezt a csatát nekünk kell megvívnunk azokkal, akikkel együtt élünk”. Végezetül dr. Szilágyi Ferenc, a Partiumi Autonómia Tanács (PAT) elnöke szólalt fel, aki leszögezte: egy olyan fontos nemzetstratégiai kérdést, mint az autonómia, nem szabad gazdaságpolitikai megfontolásoknak alárendelni. Sándor Krisztina véleményét megerősítve elmondta: a Székelyföld gazdaságilag fenn tudja tartani magát. „A magyar emberek mindenhol dolgoznak, nem hiszem, hogy a Székelyföldet a Vaslui vagy a Călăraşi megyei parasztemberek adólejeiből kell fenntartani” – fogalmazott. A székelyföldi autonómia megvalósulásának szerinte két alapfeltétele van: léteznie kell az autonómia igényének, és ezt az igényt folyamatosan fenn kell tartani, mert a mai, állandóan változó világban bármikor előállhat az autonómia megvalósulását elsegítő kedvező helyzet. Mindkét blokkot a jelenlevők kérdései, és az azokra adott válaszok zárták.
Pap István / erdon.ro

Markó Béla: megoldatlan a kisebbségek helyzete Európában
„Aggasztó a kisebbségi jogok helyzete Európában, mára gyakorlatilag megfeneklett a párbeszéd, a közös kisebbségi normarendszer megteremtésére irányuló európai törekvés” – jelentette ki Markó Béla csütörtökön, Marosvásárhelyen. Az RMDSZ volt elnöke a Dr. Bernády György Alapítvány által szervezett, a „Nemzeti kisebbségek jogai az Európai Unióban” című kisebbségi szemináriumának nyitónapján tartott előadást a kérdésben.
A kétnapos rendezvényen a romániai nemzeti kisebbségek és civil szervezetek számos képviselője vesz részt, de részvételét jelezte Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, valamint Amet Aledin, az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának államtitkár-helyettese is. A résztvevőket az esemény házigazdája, Borbély László, a Bernády Alapítvány elnöke köszöntötte.
Markó Béla kifejtette: elégedetlen, mi több, kiábrándult a kisebbségi kérdés rendezését célzó, az 1990-es években beindult, akkoriban még erőteljes közös európai erőfeszítések megszűnése miatt. Mint mondta, abban az időszakban több nemzetközi intézmény, többek között az Európa Tanács, vagy az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) is komoly erőfeszítéseket tett a közös emberi jogi és kisebbségjogi normarendszer kialakítására, amelynek alapját a Helsinki, majd a Koppenhágai Egyezmény adta, de létezett például egy Stabilitási Paktum-tervezet, az úgynevezett Balladur-terv is.
Ezek a kezdményezések azonban idővel elhaltak, maga az Európa Tanács pedig súlytalanná vált – mutatott rá. „Brüsszelnek, az uniós tagországoknak fel kell ismerniük, hogy a legnagyobb európai kihívás ma nem elsősorban a közös gazdaságpolitika: az Európai Unió jövőjének kulcsa ma alapvetően az etnikai, nemzetiségi kérdés, a nemzetek, a kisebbségi közösségek, a régiók közötti viszonyok megfelelő rendezése” – hangsúlyozta az RMDSZ volt elnöke.
Gyűlnek az etnikai feszültségek Európában
A politikus úgy látja, ma erre nincs szándék, emiatt pedig újból gyűlnek az etnikai feszültségek Európában. „A katalóniai helyzet számunkra nem analógia, és mégis az: nincs analógia a megoldások szintjén, de van analógia az együttélési normák hiánya tekintetében, amely tettenérhető az Európai Unióban és a tagországokban egyaránt” – magyarázta. Úgy vélte, bár vannak erre vonatkozó, bizonyos mértékig kötelező érvényű európai dokumentumok, közöttük például a Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája is, ezek nem érvényesülnek az európai politikában.
Álláspontja szerint ezzel is magyarázható az Európai Unió kifejezetten gyenge reakciója a kisebbségi oktatás tekintetében durván diszkriminatív új ukrán oktatási törvénnyel szemben is: azzal a jogszabállyal szemben, amelynek védelmére az ukrán külügyminiszter a minap egy magyarországi napilap hasábjain éppen az európai irányelveket, az európai oktatáshoz való felzárkózás szükségességét hozta fel.
Brüsszel hallgat az ukrán törvény ügyében
„Az ukrajnai külügyminiszter érvelése természetesen hamis, az új ukrán oktatási koncepció túlmutat a Ceaușescu nevével fémjelzett egykori nacionál-kommunizmus álmain is, de tény, hogy Brüsszel nem lépett fel a diszkriminatív törvény ellen” – mutatott rá Markó Béla, aki az ukrán jogszabály tekintetében szintén gyengének nevezte Románia álláspontját is, ez értékelése szerint azzal magyarázható, hogy a térség más országaihoz hasonlóan újabban nálunk is felerősödtek a nemzetállami elképzelések.
Úgy vélte: kisebbségi szempontból aggasztó a helyzet, és bár történik egy-két pozitív lépés is, ezek kivételt képzenek annak fényében, hogy milyen negatív folyamatok mennek végbe többek között az anyanyelvű oktatás, az anyanyelvhasználat terén.
„Míg a kilencvenes évek második felében és a kétezres évek elején számos magyar tannyelvű iskolát hoztunk létre Romániában, és kialakítottuk a magyar nyelvű felsőoktatás kereteit is, addig ma egyetlen marosvásárhelyi római katolikus líceum helyzetét sem lehetett rendezni, minden tiltakozás ellenére megszüntették. Közben pedig a parlamentben sorra buknak el a kisebbségi jogok kiterjesztését célzó tervezetek. Rendkívül rossz jelzés az is, hogy a román külügyminisztérium megtámadta a Minority SafePack közös európai kisebbségvédelmi kezdeményezést. Kisebbségi téren ma súlyos problémák vannak Romániában és az Európai Unióban is” – összegzett a rendezvényen Markó Béla. maszol.ro

A román-magyar történészi barátságról
Manapság, a Nagy Egyesülés száz éves évfordulójához közeledve a sajtó és a politikum mást sem hangoztat, mint a két tábor sérelmeit, a centenáriumi ünneplés okait vagy épp a nemünneplés legitimitását. A témához rengeteg negatív érzelmet, évszázados kollektív frusztrációt társítunk, amelyet nem sikerült még levetkőzni – és ahogy a jövő évre való idei felkészülés mutatta, messze van még az mifelénk, hogy történelemről érzelmek nélkül, távolságtartónak tudjunk beszélni mindkét oldalról. Különösen így látja ezt a közember, ha a román és magyar történészek közötti ádáz vitát figyeli. A Ioan Aurel Pop akadémikus és csapata, valamint az Ablonczy Balázs és csapatához fűződő szinte bárbajhoz hasonlatos történészi perpatvaron túl azonban van egy olyan, immár több évtizede létező közös történészi bizottság és együttműködés, amelynek hírét elhalványítják a nagy port kavaró akadémiai viták.
A közös román-magyar történészbizottság története 1971-ig vezethető vissza, bár kezdeményezések és próbálkozások azelőtt is voltak a XX. század folyamán. Az 1971-ben egy politikai nyitás révén – ugyanannak köszönhető talán a Hét, a Kriterion, az RTV magyar adásának vagy a Nicolae Iorga Intézet nemzetiségtörténeti osztályának a létrehozása is – megalakult a Román-Magyar Vegyes Történészbizottság. A vegyesbizottság megalakulása az 1968-as Ceaușescu féle nyitás egyik következménye volt, nagyban annak is köszönhető, hogy 1968 novemberében Paul Niculescu-Mizil, a Román Kommunista Párt egyik propagandáért felelős titkára, majd oktatásügyi minisztere Budapestre látogatott, ahol Óvári Miklós, az MSZMP központi bizottsági titkárának javaslatára elfogadta a magyar-román vegyes történészbizottság ötletét. A tervet Aczél György 1971. május 3–5. közötti bukaresti látogatásán is megerősítették, melyet követően megalakult a bizottság. Ennek célja az volt, hogy a magyar és román történetírás vezető tagjai kétévente találkozzanak (hol Romániában, hol Magyarországon) és a közös kutatási témákon túl, a vitás, nemegyszer súlyos konfliktusokat okozó kérdésekben – etnikai kontinuitás, etnogenézis, honfoglalás kora, kora-Árpád kori viszonyok, demográfiai adatok a XVIII. század előtt, településtörténet, jogtörténet – közeledjenek egymáshoz.
A vegyesbizottság létrejöttét mindkét részről pozitívan fogadták, ám 1975 után Kádár Helsinkiben elmondott, Trianonról szóló paradigmatikus beszéde és Ceaușescu egyre növekvő dákomániája és nacionálkommunista ideológiája oda vezetett, hogy 1982-ben a bizottság megszűnt. Újraindulásáig tíz évet kellett várni, ám azóta szinte töretlenül – igaz, jóval kisebb visszhanggal – él és működik. A bizottság magyarországi „lelke” és népszerűsítője sokáig Szász Zoltán történész volt, akinek – többek között – az 1986-os, nagy botrányt kavart Erdély története című monumentális, háromkötetes munka Romániába csempészése is köszönhető.
A vegyesbizottság kétévente egy-egy sajátos tematikára fókuszálva találkozik hol Romániában, hol Magyarországon. A bizottság jelenlegi magyarországi elnöke Miskolczy Ambrus történész, míg a román rész elnöke Nicolae Edroiu akadémikus. Legutóbb, 2016 szeptember 21–22-én találkozott a bizottság Gyulafehérváron, az 1918. december 1 Egyetemen. Az előadásokat nemrég adták ki egy kötetben Kolozsváron „Istorie, genealogie. Transferuri culturale. Történelem, geneológia. Kulturális transzfer (Mega Kiadó, Kolozsvár, 2017)” címmel. A bizottság megújhodni látszó tevékenysége sajnos továbbra sem kap ugyan megfelelő sajtófigyelmet és támogatást sem az erdélyi magyar sajtó, sem a két kormány és az akadémiai intézmények oldaláról, ám szívós túlélése és jelenléte úgy gondolom, a 2018-as eseménysorozathoz köthető negatív felhangok és hírek forgatagában alapvető fontosságú és megérdemli, hogy ennek a nagy múltra visszatekintő együttműködésnek élénk figyelmet biztosítsunk.
Mi, magyarok és erdélyi románok is talál túlságosan hozzászoktunk ahhoz, hogy a mindennapokban alig érzékelt etnikai feszültséget és „levegőben” lévő végveszélyt elhiggyük a politikusoktól és a jólfizetett akadémiai könyvekből, történészi szólamokból. A valósághoz azonban talán közelebb áll – és a száz éves egyesülés lényegét mi sem fogja meg jobban – a román és magyar történészek kis csoportjának békés konferenciája az egyesülés városában, Gyulafehérváron. Talán ha az erdélyi magyar és román sajtó és a politikum a két nép több évszázados együttélésének pozitív hozadékait sorolná fel és egy éven keresztül propagandaszerűen csak pozitív mantrát ismételgetne, akkor máris gazdagabbak lennénk és elmondhatnánk, hogy úgy telt el a 2018-as év, hogy valamivel mi is gyarapodtunk. T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)