"Júl. 28-án a Magyar Ház felavatásával kötötték egybe a fehéregyházi Petőfi-ünnepséget. Az egész napos Petőfi-ünnepség a református templomban vette kezdetét, ahol Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspök-helyettese hirdetett igét. Ezután a fehéregyházi és héjjasfalvi rezesbanda kíséretében, Petőfi-dalokat és Kossuth-nótákat énekelve vonult végig a tömeg a Petőfi-kerthez. A fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnöke, Gábor Dénes után Markó Béla RMDSZ-elnök mondott beszédet. Kalmár Zoltán, a nagyszebeni Polgári Művelődési Egyesület elnöke hangsúlyozta, hogy a szórványban élő magyarok is tisztelegnek Petőfi nagysága előtt, majd hozzátette, sajnos, egyre ritkábban keresik fel a magára hagyatott "magyarocskákat" az RMDSZ vezetői. Leleplezték a kiskunfélegyháziak ajándékát, a Petőfi verseit németre fordító Kerbeny Kálmán mellszobrát, melyet Krasznai János készített. Délután a fehéregyházi Magyar Ház ünnepélyes megnyitóját tartották meg. Az Illyés Alapítvány támogatásával létesült Magyar Házban többek között könyvtárat indítanának a körülbelül nyolcszáz személyt számláló fehéregyházi magyarság számára. /Orbán Zsolt: Egy korszak lelke. Petőfi-ünnepséget tartottak Fehéregyházán. = Krónika (Kolozsvár), júl. 29./"

"Tovább tart az RMDSZ-UPE konfliktus Székelyudvarhelyen. Antal István parlamenti képviselő partizánakciónak nevezte Szász Jenő polgármesternek a székelyudvarhelyi terelőútra vonatkozó javaslatát. Székelyudvarhely Hunyadi utcájának lakói évek óta arra panaszkodnak, hogy házuk falán ujjnyi repedések keletkeztek az utcán áthaladó teherforgalom miatt. Szakemberek szerint a Küküllő árterületén áthaladó utca ingatag talajon épült, és az alapja sem képes többtonnás terhelés elviselésére, így a forgalmat másik útvonalra kell terelni. Szász Jenő polgármester nov. 22-én ismertette a sajtóval a terelőút tervét, amelyet pár nappal korábban a Közmunkálati és Szállításügyi Minisztérium államtitkárának is bemutatott, és ígéretet kapott arra, hogy a 113 milliárd lejes beruházást a szaktárca belefoglalja a 2003-as állami költségvetésbe. Ehhez azonban a helyi tanácsnak elvi jóváhagyását kell adnia. A székelyudvarhelyi önkormányzat november 30-i ülésén az RMDSZ-es tanácsosok - arra hivatkozva, hogy a polgármester nem számolt be, milyen költségvetési keretből készíttette el a megvalósíthatósági tanulmányt - levették napirendről az előterjesztést. Az RMDSZ-képviselők a terelőútnál fontosabbnak tartják a Székelykeresztúr és Héjjasfalva felé vezető megyei út korszerűsítését. Szász Jenő polgármester kifejtette, felelőtlenségnek tartja, hogy a tanácsosok városfejlesztéssel kapcsolatos szakmai kérdésekben politikai döntéseket hoznak. "Akik még csak esélyt sem nyitnak az ifjúságnak otthont adó építkezési program folytatására, és még csak megvitatni sem merik a városlakók érdekét szolgáló fejlesztési terveket, alkalmatlanok bármilyen közigazgatási szerepvállalásra" - vélekedett a polgármester. Noha a csereháti ifjúsági lakások építési ütemével kapcsolatban Miron Mitrea miniszter is elégedettnek mutatkozott, a november végi ülésen az önkormányzat RMDSZ-tanácsosai nem kívánták tárgyalni a befektetés második szakaszát előkészítő terveket. /Mi lesz a terelőúttal, fejlesztéssel? = Krónika (Kolozsvár), dec. 5./"

"Létezik ugyan határidő, amelyben az RMDSZ megállapodott a kormánnyal a Szabadság-szobor (újra) felállításának mindkét felet kielégítő megoldásra, Fodor Sándor kéri az RMDSZ vezetőit, ne tegyenek úgy, mintha bíznának a kormány ígéreteiben. A kormány az ígéretét Magyarország kormánya irányában sem tartotta be. Ion Iliescu elnök az 1989-es fordulat után azzal állt elő, hogy óvakodjunk az önbíráskodástól - kiváltképp, a nemzeti kisebbségek-lakta vidékeken. Az egész országban történtek atrocitások. A legbestiálisabb Kudzsiron, ahol levágták a foglyul ejtett rendőr- vagy "szekus" parancsnok nemi szervét, nyársra húzták és megsüttették a szerencsétlennel, majd megetették vele - utána pedig agyonverték. Felelősségre azonban csak magyarokat vontak a "forradalom" során elkövetett atrocitásokért. Fodor Sándor kéri az RMDSZ vezetőit, ne menjenek bele "Szabadság park" létesítésébe, ahol egyéb szobrok mellett felállítanák a Szabadság emlékművet is. Ezt ugyanis - igencsak rövid idő alatt - megcsonkítanák, meggyaláznák, és végül el is tüntetnék helyéről. Mert Romániában, valójában csak a románoknak lehetnek szabadsághőseik. Petőfi arcképét is lekalapálták hősi halála színhelyén Fehéregyháza és Héjjasfalva között, a kőből faragott emlékműről. A Szabadság-szobor maradjon rács mögött, a templom udvarán, és jelképéül annak a szabadságnak, amelyikben a magyarok élnek Romániában, amelyet "csak országunknak mondhatunk - hazánknak nem." /Fodor Sándor: Szakítópróba. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 18./"

Örömmel újságolja Péter Zoltán, Siménfalva község polgármestere, hogy a Székelyszentlélek – Héjjasfalva közötti megyei útszakaszt átminősítették országúttá. Emiatt az állami költségvetésből 6,5 millió eurót hagytak jóvá felújításához. Ezzel a megye egyik legjárhatatlanabb útszakaszát felújítják. A falusi turizmusra is kedvezően hathat az útépítés. A Sapard-program keretében, szintén útjavításra benyújtott pályázatukat jóváhagyták. Azonban pénzbeli támogatást még nem kaptak, arra hivatkozott a központ, hogy kimerültek a keretek. /Kristó Tibor: Országút Székelyszentlélektől Héjjasfalváig. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 10./

A megszűnés veszélye fenyegeti a Székelyudvarhely – Héjjasfalva vasútvonalon közlekedő, a környékbeliek által csak székelygőzösként emlegetett személyszállító vonat működését. Ugyanebben a helyzetben van a Parajd – Balázsfalva közötti szárnyvasút is. Az említett vasútvonalak nem gazdaságosak, ezért az állam magánkézbe szeretné adni azok működtetését – ellenkező esetben fennáll annak a veszélye, hogy megszűnik ezek üzemeltetése. Február 24-én a Hargita Megyei Tanács részéről Bunta Levente alelnök Székelyudvarhelyre, megbeszélésre hívta össze az érintett települések polgármestereit. A jelenlévők egyetértettek abban, hogy mindenképp meg kell menteni a vasútvonalakat – azonban konkrétumokról nem, csak lehetőségekről tudtak tanácskozni. A Brassói Vasúttársaság már korábban megkezdte az alkalmazottak elbocsátását. /Szász Emese: Veszélyben a székelygőzös? = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 27./

A Román Államvasutak (CFR) meghirdette a veszteséges szárnyvonalak a bérbe adását. A Dicsőszentmárton–Parajd vasútvonalat már bérbe adták, a Héjjasfalva– Székelyudvarhely vonalra eddig még nem akadt jelentkező, az árverési folyamat lezárult. Antal István parlamenti képviselő szerint azonban még van lehetőség a vasútvonal felszámolásának az elkerülésére. /Kiss Edit: Veszélyben a székely gőzös. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), jún. 25./

Március 19-én már nem indították el a Segesvár-Székelyudvarhely közti vasúti járatot, így teljesen elvágták az udvarhelyiek vasúti közlekedését, a kisvárost csak egyetlen vonal köti össze a vasúti hálózattal. Meghatározatlan időre felfüggesztették a Héjjasfalva-Székelyudvarhely között közlekedő szárnyvasút járatait, mivel Bikafalva és Székelyudvarhely között a Nagy-Küküllő vize kilazította egy szakaszon a vasúti sín alatti töltést és életveszélyessé vált a közlekedés. Ezt a hibát meg tudják szüntetni, azonban a tavaszi olvadás miatt a szakértők szerint több ponton is meggyengülhet a töltés, ezért döntöttek a járatot felfüggesztésében. Az udvarhelyiek által csak „székelygőzösnek” becézett vonat már régóta veszteséges, azonban egyelőre nem szüntetik meg véglegesen, mert Székelyudvarhelynek ez az egyetlen vasúti összeköttetése. Ezen a vonalon naponta háromszor, a gyári munkások programjához alkalmazkodva érkezett az udvarhelyi állomásra a vonat, majd a munkásokkal tért vissza Segesvárra. A váratlan szünet a személyszállításon kívül sok udvarhelyi céget, vállalatot is érzékenyen érint. Az 1888. március 15-e óta működő járat ideiglenes felfüggesztése leginkább a munkásoknak okoz gondot. /Tóth Adél: Leállt a „Székelygőzös”. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 21./

Május 22-ről 23-ra virradó éjjel megerősítették a H5 vírus, azaz a madárinfluenza jelenlétét Héjjasfalván és Segesváron is. Héjjasfalván 70 lakóházat és kb. 200 személyt zártak karanténba. Segesváron 350 személy van vesztegzár alatt. /Mózes Edith: Madárinfluenza Segesváron és Héjjasfalván. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 24./

Az utolsó pillanatban sikerült megakadályozniuk a Hargita megyei hatóságoknak, hogy a Maros megyében azonosított madárinfluenzás szárnyasok tetemeit a két megye közötti Héjjasfalva közelében hantolják el. /Kolumbán Arabella: Megyehatáron átlopott szárnyastetemek. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 25./

Három hét választ el a fehéregyházi Petőfi-ünnepségtől. Az Ispán-kút környéke rendezettnek tűnik. A turulmadaras emlékműhöz kis bekötőút vezet, korszerűsítették, mégis rosszul néz ki. A bekötőút előtt könnyen el lehet suhanni, a táblák nem feltűnőek. A múzeumházikó tetőzetén befolyik a víz, felújításra lenne szükség. A nemrég létesült Magyar Ház csoportokat fogadhat, találkozók, szeretetvendégségek színhelyéül is szolgál. Az Ispán-kúttól nem mesze, Héjjasfalva első házai közé ékelve szomorkodik Köllő Miklós szobrászművész alkotása, a Zeyk Domokos-emlékmű. Semmi sem hirdeti jelenlétét. Zeyk Domokos honvéd százados megmentette Bem tábornok életét, ő maga pedig a hősi halált választotta a rabság helyett. Az emlékmű körül nagyra nőtt a fű, nem, látszik a gondozás nyoma. /(b.d.): Fehéregyháza körül. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 12./

Kerüljön előtérbe a háttér címmel szervezte meg szórványpasztorációs konferenciáját Csíkszeredában az erdélyi főegyházmegye szórványbizottsága. A tanácskozáson az egyházmegye szórványtelepülésein szolgáló plébánosok, az érsekség főtanfelügyelője, gazdasági igazgatója és érseki helynöke vett részt. A főegyházmegye 80 szórványplébániájának helyzetjelentését Darvas Kozma József csíkszeredai esperes-plébános, a szórványbizottság titkára ismertette. Míg a székelyföldi megyékben az egyházközségek az önkormányzatoktól is kapnak segítséget, addig a szórványplébániák kevésbé számíthatnak helyi költségvetési támogatásra. A szórványközösségekben a legtöbb gondot az anyagiak hiánya okozza. Sok közösségnél hiányzik a helyben lakó lelkipásztor, hitoktató, a megfelelő hittanterem. Az egyházi épületek állaga is egyre romlik. Az erdélyi főegyházmegyében a papok több mint 10 százaléka dolgozik szórványban. Tófalvi Géza segesvári lelkész elmondta, hogy egyházközsége többszörösen is szórványban van: nyelvi és felekezeti szempontból is. Az anyaegyházközségben, Segesváron, a hívek többsége kétnyelvű. Az egyházközség másik problémája a hívek egyre fogyatkozó száma. A segesvári anyaegyházközséghez tartozó településeken: Erzsébetvároson, Héjjasfalván, Fehéregyházán, Sárpatakán, Hidegkúton azzal kell szembesülni, hogy belátható időn belül kihalhatnak ezek a magyar katolikus közösségek. A felsorolt problémákkal küzdenek a protestáns gyülekezetek is, derült ki Vetési László református lelkész előadásából. A konferencián Bakó Béla ferences szerzetes a liturgia fontosságáról, Böjte Csaba a szórványiskolákról, Horváth István marosújvári plébános a szórványban zajló hitoktatásról tartott előadást. Arra a kérdésre, hogy hogyan lehet szórványban ilyen eredményeket elérni, Böjte Csaba dévai ferences hangsúlyozta: „Amit teszünk, vidáman kell tegyük!” „Azt hiszem, nem számolgatni kell az embereket, hanem szeretni! Jézus Krisztus nem azért küldött, hogy én leltározzak, hányan vagyunk és hányan nem, hanem szeretettel öleljük át, akikkel közösségben vagyunk. ” Böjte Csaba olyan karácsonyi misét is mondott már, hogy senki nem volt a templomban. Árpád-kori templom volt ez Kackón, helyben lakó hívő már nincs abban a közösségben. /Csúcs Mária: Kerüljön előtérbe a háttér. = Vasárnap (Kolozsvár), jan. 21./

Összevonnák a községeket Maros megyében
A községek összevonásának ötletével rukkolt elő Marius Paşcan Maros megyei prefektus, aki szerint a saját apparátusuk eltartására is képtelen településeket életképes önkormányzatokhoz kellene csatolni. A kormánybiztos viszont tisztában van azzal, hogy a törvények lehetetlenné teszik a központosítást. Éppen ezért Paşcan hamarosan törvénymódosítást kezdeményez, amelynek elfogadásával ki lehetne iktatni a helyi referendumok megszervezését.
Vitatott kezdeményezés. Munteanu adatokkal érvelt az összevonás mellett
Fotó: A szerző felvételeA prefektus és munkatársai számadatokkal támasztották alá, hogy Maros megyében több olyan önkormányzat is létezik, amely még önmagát sem képes eltartani. Ez nem is csoda – derült ki Mircea Munteanu kabinetfőnök által ismertetett statisztikai adatokból –, több olyan község is létezik, amelyek munkaképes lakosságának java nem az adott településen dolgozik és adózik. Egy másik gondot a vállalkozók akut hiánya jelenti.
Mindenkit az állam fizet
Az öt mezőségi falut és tanyát magában foglaló Kozmatelkén például egyetlen személy dolgozik magáncégnél, a többi munkavállaló az állami szektorban helyezkedett el. A község munkakönyvvel alkalmazott lakóinak csaknem 37,5 százaléka a helyi önkormányzat alkalmazottja. „Így nem lehet gyarapítani a helyi költségvetést. Ha a községből szinte mindenki a községházán vagy az iskolában dolgozik, akkor elképzelhető, hány magánvállalkozó van. Ugyanakkor az is előfordulhat, hogy az is éppen kakast vagy tökmagot árul. Ha meg nincsenek beruházók, akkor nincs is, miből duzzadjon a helyi költségvetés” – vázolta fel a kozmatelki állapotokat Munteanu. Nem sokkal rózsásabb a helyzet Székelyberében sem, ahol a lakók 26,32 százaléka dolgozik a községházán.
A visszás helyzet pedig odavezetett, hogy a szűkösködő települések évek óta egy helyben topognak, és nem képesek fejlődni, mivel az önrész előteremtése nélkül uniós alapokra vagy kormánypénzekre sem képesek pályázni. „Az elmúlt évben voltak olyan önkormányzatok, amelyek egyetlen lejt sem költöttek fejlesztésre, mert egyszerűen nem volt miből. Mi több, októbertől, novembertől már az alkalmazottak fizetésére sem futotta” – részletezte Munteanu. Negatív példaként említette meg a Segesvár közelében fekvő Héjjasfalvát, ahol 2009-ben a helyi költségvetésből mindössze a községháza egyetlen termét sikerült rendbe tenni.
„Én megértem, hogy mindenki a decentralizáció mellett kardoskodik, azonban ilyen körülmények között bizonyos települések soha az életben nem fognak felzárkózni a 21. század követelményeihez” – jelentette ki Marius Paşcan, aki szerint az egyetlen megoldás a községek adminisztratív összevonása volna. Lapunk kérdésére a prefektus azonban beismerte: a jelenlegi törvénykezés nem segíti tervei megvalósítását.
„Mind a leváláshoz, mind az egyesítéshez elengedhetetlen feltétel a referendum megszervezése. A nép meg nem lenne hajlandó az összeolvasztást támogatni. Sem az a község, amely elveszítené önállóságát, sem az a település, amelynek a nyakára sóznának egy szegényebb községet” – értékelte Paşcan. A patthelyzet feloldására Maros megye prefektusa csakis a törvényhozó testület beavatkozását tartja megfelelőnek. Szerinte az nem lehet hosszú távú megoldás, hogy minden évben a szegény települések költségvetését a megyei vagy a központi hatóságok egészítsék ki.
Van más megoldás
Bárczi Győző alprefektus szerint azonban a kérdés ennél sokkal összetettebb. Paşcan helyettese elismerte, hogy a megyében valóban léteznek olyan önkormányzatok, amelyek még a saját működési költségüket sem képesek előteremteni, erre azonban Bárczi szerint semmiként nem a felszámolásuk és egybeolvasztásuk lenne a megoldás, hanem a támogatásuk.
„A megoldást nem a prefektúrának kell megtalálnia, hanem a törvényhozó testületnek. Tényleg vannak olyan községházák, amelyek részben a polgármesterek hibájából, részben a hátrányos földrajzi adottságokból egyetlen befektetőt sem voltak képesek odavonzani. Persze az még nem mentség, hogy egy község nem fekszik a főút mentén, a kistérségi társulások keretében még lenne alkalma pályázni” – vélekedett Bárczi.
Marius Paşcan elképzelése ellen foglalt állást Kerekes Károly Maros megyei RMDSZ-es képviselő is, aki szerint egy efféle, újracentralizáló elképzelés veszélyes lehet, annál is inkább, mivel a népszavazás kiiktatásával a helyi közösség döntéshozó joga sérül.
Szucher Ervin. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Jó érzés magyarnak lenni – megérkezett a nosztalgiavonat Székelyudvarhelyre
Igazi tömeg várta a határon túlról érkezőket a székelyudvarhelyi kis vonatállomáson. Az ünnepélyes érkezés és az út egyedi élmény volt a legtöbb utas számára.
Sokan könnyekkel küszködve, meghatódva szálltak le a Budapestről érkező nosztalgiavonatról. Volt, aki még soha nem is járt Székelyudvarhelyen, más pedig a rokonaihoz érkezett látogatóba, de egyben mindannyian megegyeztek: túl kevés zsebkendőt hoztak magukkal.
„Jó érzés magyarnak lenni” – mondta könnyeivel küszködve a vonat egyik utasa. Az áfonyapálinkás-kürtőskalácsos fogadtatás mindenkit meghatott, függetlenül attól, hogy épp Budapestről vagy Nürnbergből jött Erdélyt nézni.
László János, a rendezvény egyik házigazdája, történelmi pillanatnak nevezte, hogy Budapestről érkező vonatot köszönthetünk városunkban. A Hotel Küküllő tulajdonosa reményét fejezte ki, hogy a vendégek megismerik a székelyföldieket és az itteni szokásokat, majd pozitív tapasztalatokkal gazdagodva jó hírét viszik a székelységnek.
Orosz Pál Levente beszédében visszaemlékezett 1888. március 15-re, a Héjjasfalva-Székelyudvarhely szárnyvonal átadására, amikor még a Székely Gőzös pöfögött a síneken. Elmondta, bár az évtizedek során számtalan szerelvény közlekedett ezen a szakaszon, de mégis egészen mostanáig kellett várni, hogy egy Budapestről induló vonatot köszönthessünk Udvarhelyen.
Dr. Zsigmond Barna Pál, a nemrégiben kinevezett csíkszeredai főkonzul nemcsak az vonatozókat üdvözölte, de az udvarhelyieknek is külön megköszönte az ünnepélyes fogadtatást.
Végül az egybegyűltek ünnepélyesen megkoszorúzták a Hargita névre keresztelt kocsit, amit szombaton néhány órára meg is nyitottak a nagyközönségnek, így bárki megnézhette, hogyan érkeztek a látogatók Székelyföldre.
uh.ro 
Erdély.ma

Bandából közösségbe Istennel
Színes, először papír, majd hús-vér emberkék lepték el az elmúlt hét végén a brassói Reménység Házat, ahol a helyi református ifik első ízben szerveztek nagyszabású regionális találkozót. A Banda vagy közösség? címmel meghirdetett rendezvénysorozatra közel százhúszan neveztek be a Brassó, Maros és Kovászna megyei Kőhalomból, Nagymohából, Sepsiszentgyörgyről, Olthévízről, Komollóról, Héjjasfalváról, Négyfaluból, Alsórákosról és természetesen a Cenk alatti nagyvárosból.
Közösségben. A brassói ifjúsági találkozón interaktív istentisztelet és szabadidős programok is voltak
 Az első nap áhítattal és köszöntőbeszédekkel kezdődött. A fiatalokat is meglepte, hogy nyoma sem volt unalmas, elkoptatott frázisok ismételgetésének. Nemes Emil segédlelkész kicsik és nagyok, 11 és 22 évesek számára egyaránt érthetően és élvezhetően adta át Isten üzenetét, azt hogy külön-külön mind értékesek, de ez az Istennel való közösségben nyilvánul meg. Ménessy Miklós lelkipásztor mint a rendezvény házigazdája arra hívta fel a résztvevők figyelmét, hogy ne simuljanak és fásuljanak bele a világba, különben könynyen értéktelenné válhatnak.
„Lehettek divatosak, mint mindenki más, hallgathattok modern zenét, mint mindenki más, de a plusznak, ami bennetek van, a hitetetknek meg kell mutatkoznia!” – biztatta a jelenlévőket a lelkész. Kocsis András, az Erdélyi Ifjúsági Keresztyén Egyesület alelnöke is arra buzdította a fiatalokat, hogy kapcsolódjanak be a szervezet minél több programjába. Az első nap amúgy is laza, kellemes hangulatát az ificsoportok bemutatkozása és a játékest oldotta fel végképp. 
Szombaton Bartos Károly tartott érdekfeszítő előadást a találkozó témájáról, a Banda vagy közösség? gyakran visszatérő kérdésről. A lelkipásztor hamar eloszlatta a tévhitet, miszerint bandába mindössze cigis, italozó, drogos vagy bűntettekre kész fiatalok verődhetnek. A banda mindössze egy lazább kapcsolatokra épülő csoport, mondta. „Az ide való tartozást meg kell tapasztalni ahhoz, hogy értékelni tudjuk a keresztyén közösség fontosságát, azt a közeget, ahol nemcsak a közös témák, problémák, azonos stílus és egyebek, hanem az Istenbe vetett hit köti össze az embereket” – figyelmeztette a fiatalokat. A kiscsoportos beszélgetések során még inkább lehetőség adódott elmélyülni a témában.
A sporttevékenységekkel, origamizással, karaokéval és élőzenés bulival tarkított eseménysorozat záróakkordjaként Imreh Jenő segédlelkész interaktív ifjúsági istentiszteletbe vonta be a jelenlévőket. Kijövet a belvárosi templomból a fiatalok elmondták, élmény volt bekapcsolódni a szertartásba, a rendkívüli istentisztelet még inkább megerősítette bennük az Istenhez való tartozás érzését.
Ambrus Melinda, Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

A közösségért Héjjasfalván
A Héjjasfalvi Református Egyházközség és a Héjjasfalvi Kulturális Egyesület kéz a kézben igyekszik a helyben élő lelkek ápolására, gazdagítására. Összefogjuk és összefonjuk a hitnek, szellemi és népi szálaknak fonalát, oly módon, hogy bizalmat keltsünk a megmaradásra, értelmet a munkálkodásra és közösségi életre nézve. Tevékenységeink, rendezvényeink is erre céloznak; így született meg legutóbb a Falva Találkozó gondolata, amelyet meg is szerveztünk július 8-án, vasárnap.
Saját falvaink jelenlegi és hazalátogató népe mellett meghívást intéztünk olyan települések egyházközségei felé is, melyek szintén a -falva nevet viselik. Így látogatott Héjjasfalvára képviseletben Magyarkirályfalva, Sövényfalva, Désfalva, Abosfalva, Mikefalva, Fiatfalva, Alsóboldogfalva, Bikfalva, Lécfalva, Kézdimárkosfalva, és ünnepeltünk együtt a Falva Egyházközségek I. Találkozóján. A templomi istentiszteleten a résztvevők gazdagodhattak a hitbeli táplálékkal, melyet Isten igéje kínál, és a szellemi-történeti beszámolók által, melyeket a megjelenők elhoztak hozzánk. Megtudtuk így az illető -falva neveknek a tényeken vagy legendákon alapuló eredetét, és betekintést nyertünk a közösségek életébe. Jelképértékkel bírt az az állótérkép, mely kézi kivitelezéssel készült, és magán hordozza Erdély több mint 200 -falváját, melyek között a magukét képviselők a bejelölt helyre feltűzték templomukról készített fényképüket. A térkép, az igék, a szeretetteljes gondolatok felemelő érzést nyújtottak, ugyanakkor büszkén és meghatódva hallgattuk a helyi Zeyk Domokos Fúvószenekar szolgálatát, szemléltük a felsorakozó népviseleteket, adhattunk és vehettünk át XIII. századi templomos emléklapokat, könyvjelzőket. Az együttlét bográcsos szeretetvendégséggel és asztalitenisz-bajnoksággal folytatódott, mely alkalmat kínált a közvetlenebb ismerkedésre, a -falvák és emberi lelkek egymáshoz való közeledésére.
Vendégeink hazautazása után mi, héjjasfalviak még szorosabb összefogásban folytatjuk elkezdett munkánkat. Vakációs hetet szervezünk gyermekeink számára, furulyakört indítunk, mely iránt nagy a lelkesedés iskolásaink részéről, akik tanulmányaikat több helyen folytatják, de ezáltal is itthon, együtt gyarapodhatnak; a helyi újságot, a gyülekezeti lapot továbbra is kínáljuk olvasóinknak; közeleg a július vége és közismert nevén a Petőfi-ünnepély, melyet igyekszünk a lelkekbe is visszahonosítani, nemcsak az emlékhelyek mellé; óvodánk támogatásával buzdítunk családokat az anyanyelvi oktatásban való megmaradásra, ifjúságot, fiatal házasokat hívunk közösségi együttlétekre, akár kirándulásra, s minden alkalmat megragadunk arra, hogy a helyi magyarság egyházában és nemzetében öntudatosan lépjen előre. E célkitűzések megvalósítására irányuló fáradozásainkat anyagiakkal buzdította a Communitas Alapítvány, Maros Megye Tanácsa és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., melyekért ezúton is köszönetet mondunk.
Napok, hetek, nyarak, alkalmak és ünnepek tovaszállnak, újakat indítunk és szervezünk, ápolunk és igyekszünk. Ablakon kinézve, felkeléskor és lefekvéskor, e két mozzanatot átfogó minden időpontra nézve a templom napórájának felirata arra emlékeztet: Ora et labora. Az egyházközség és az egyesület kéz a kézben, imádkozva dolgozik az egyházért, a faluért, céltudatosan a közösségért. Iszlai Júlia
Népújság (Marosvásárhely)

A magyar államfő kitüntetéseit vehették át
Az augusztus 20-i magyar állami ünnep alkalmából a magyar köztársasági elnök nevében székely-magyar személyiségeknek adott át kitüntéseket szerdán Magyarország csíkszeredai főkonzulja, Zsigmond Barna Pál.
Kitüntetéseket vettek át: - Albert Ernő, a magyar népköltészet gyűjtője és ápolója, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium nyugalmazott iskolaigazgatója, - dr. Ballók Jolán görgényüvegcsűri család- és szakorvos, - Nagy Géza, a Maros megyei Sáromberke Egyházközség nyugalmazott református lelkésze - Takács István, nyugalmazott csíkszeredai mérnök, volt jégkorongozó, a Csíkszeredai Református Egyház főgondnoka Nagy Ferencnek, a Küküllősárdi Unitárius Egyházközség lelkipásztornak, aki egészségügyi okokból nem tudott megjelenni az ünnepségen, egy későbbi időpontban fogják átadni a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést.
Albert Ernő laudációja
Albert Ernő a Székely Mikó Kollégium volt iskolaigazgatója, a magyar népköltészet gyűjtője és ápolója 1932. január 14-én született Csíkdánfalván.
Albert Ernő Csíkkarcfalván és Csíkszeredában járt középiskolába, majd 1954-ben a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Ezt követően az 1. számú líceum (volt Székely Mikó Kollégium) tanára lett Sepsiszentgyörgyön. Albert tanár úr volt az, aki feltámasztotta a Székely Mikó Kollégiumban tradicionális tanári és diákérdeklődést a folklór és a néprajzkutatás iránt. Felejthetetlen magyartanár és igazgató elődje, dr. Konsza Samu példájára rangos népköltészeti tár gyűjtője, tudora és közzétevője lett.
Albert Ernő tanítványaival együtt mintegy 3000 csíki és háromszéki népballadát, illetve változatot gyűjtött össze, ezekből 425 darabot közöl Háromszéki népballadák cím alatt. A rendszerváltás után, 1998-ban megalapította az Albert Kiadót, saját munkáinak kiadására. 2006-ban a Sepsiszentgyörgy város önkormányzata Pro Urbe-díjjal tüntette ki.
Albert Ernő mindig is hangsúlyozta: „a tanár órán kívül is legyen tanár.” Bár halkan, csendben végezte munkáját, nagy tervei megvalósításához mindig is megvolt az akaratereje. Iskolai és órán kívüli tanárként megvalósította azt, amit József Attila is célul tűzött ki magának: „Én egész népemet fogom/ nem középiskolás fokon/ tanítani!"
Állt a helyén, tette a dolgát olyan sötét korban, amikor a kollégium történelmi nevét is elorozták. Máig emlékezik Sepsiszentgyörgy városa az általa meghonosodott rendre és fegyelemre, amely későbbi korok számára is méltó például szolgál.
Albert Ernő a Székely Mikó Kollégium volt iskolaigazgatója, a magyar népköltészet gyűjtője és ápolója részére a maradandó értékeket képviselő kutatásaiért, a magyar népköltészet és folklórkincs gazdagításáért, értékeinek megőrzéséért és ápolásáért végzett munkája elismeréseként Dr. Áder János, Magyarország Köztársasági Elnöke, Magyarország augusztus 20-i állami ünnepe alkalmából, a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést adományozza.
* * * Dr. Ballók Jolán laudációja
Dr. Ballók Jolán görgényüvegcsűri család és szakorvos 1951. január 8-án született Székelyderzsen.
Dr. Ballók Jolán Székelyderzsen végezte az általános iskolát. Középfokú tanulmányait a Székelykeresztúri Unitárius Gimnáziumban folytatta, majd felvételt nyert a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemre, ahol 1977-ben orvosi oklevelet szerzett. Évfolyamelsőként abban a kiváltságban részesült, hogy a Kárpátokon túli kihelyezést elkerülve, maga választhatta meg szolgálati helyét. Így három hónapig Héjjasfalván dolgozott, majd Görgényüvegcsűrön lett a falu orvosa. 1984-ben sikeresen abszolválta a gyermekgyógyász szakorvosi vizsgát Bukarestben, majd azt követően a regáti Drobeta Turnu-Severinbe helyezték át. Ő azonban úgy döntött, hogy Görgényüvegcsűr körzeti orvosa marad. Tette ezt azért, mert gyermekének csak így biztosíthatta a magyar iskolába járást, és mert úgy érezte, kötelessége szolgálni a húszezer román alkotta közösség által körbezárt 1500 fős magyar szigetet.
Dr. Ballók Jolán sokat tett a két nemzeti közösség békés egymás mellett élése érdekében, és még többet a falu magyarságának megmaradásáért. „Az életem egy örök őrködés volt. A szolgálati lakásban laktam (amely egy pici szerény lakás), és az elmúlt 33 év egy állandó készenlétet jelentett számomra” – összegzi tömören eddigi pályafutását. Egyszer megkérdezték Tőle, hogy mért tette, mi motiválta? Röviden és tömören válaszolt: „a szülőföld iránti hűség miatt.” Mikor Svájcba csábították gyermekorvosnak, nem vállalta, mert érezte, tudta, hogy neki elsősorban Erdélyben, Görgényüvegcsűrön van kötelessége, feladata.
Dr. Ballók Jolán görgényüvegcsűri család és szakorvos részére több évtizedes gyógyító-betegségmegelőző tevékenysége, valamint a magyar kisebbség érdekében végzett munkája elismeréseként, Dr. Áder János, Magyarország Köztársasági elnöke, Magyarország augusztus 20-i állami ünnepe alkalmából, a Magyar Érdemrend Lovagkesztje kitüntetést adományozza.
Nagy Géza laudációja
Nagy Géza, a Maros megyei Sáromberki Egyházközség nyugalmazott református lelkésze, 1929. december 13-án született Nyárádszentbenedeken.
Nagy Géza kolozsvári egyetemi hallgatóként kommunizmus ellenes ifjúsági szervezkedésben vett részt. A második világháború után a kommunizmus berendezkedésének első éveiben tizenkét erdélyi fiatalember arra szövetkezett, hogy a kommunista hatalmi jelképek és intézmények (például a pártház) ellen szabotázs akciókat hajtson végre és előkészítse a terepet az esetleges külföldi, amerikai beavatkozásnak, amely a polgári lakosság számára akkor lehetségesnek látszott. A szervezetről később kiderült, hogy kezdeményezője a titkosszolgálat embere volt, a célja pedig, hogy a rendszerellenes tevékenységért elítéltek között minél több magyar származású személy is legyen. 1949-ben a csoportot letartóztatták és a tagokat 3-15 év börtönbüntetésre ítélték. Nagy Géza 1949-53 között a pitesti és szamosújvári börtönben raboskodott, ahol 1951 folyamán átélte a testi és lelki kínzással alkalmazott „önleleplező-átnevelő” akció ördögi gyakorlatát, melynek lényege abban állott, hogy rabokkal kínoztattak rabokat.
Nagy Géza a börtönből való szabadulása után a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet diákja lett, ahol édesapja, Nagy András tanárként dolgozott. A teológia elvégzése után a Maros megyei sáromberke egyházközösséghez hívták lelkésznek. A kommunizmus évtizedei alatt a falu közösségének lelki, szellemi vezetője volt, kitartásra, helyben maradásra buzdította a híveket. Az ifjúság nevelésére különös gondot fordított, a parókián rendszeres vallás- és énektanítás folyt, közadakozásból ifjúsági kulturális központot hozott létre. A vendégszeretetéről híres papi család házához Magyarországról, Svájcból és Hollandiából is rendszeresen érkeztek Erdélyt szerető látogatók, a szállásadás hivatalos tiltása ellenére mindig fogadta a vendégeket.
Tizenkét évvel ezelőtt lépett nyugállományba, de hajdani tanítványai, hívei rendszeresen látogatják, nincs karácsony a sáromberki fiatalok kántálása nélkül. Nyugdíjba vonulását követően megírta a pitesti átnevelés akciójának módszereit. Az írás „Ha túlélted, hallgass” címmel jelent meg a kolozsvári Polis kiadónál. A kommunista ellenes ifjúsági szervezkedésről, amelyben ő is részt vett, Boros Zoltán rendezésében dokumentumfilm készült „Az átnevelés poklában” címmel.
Az ötvenhatos forradalom szimbólummá vált eseményei árnyékában a korábbi tiltakozó megmozdulásokra kevés figyelem jutott az elmúlt két évtizedben, pedig Erdélyben több száz magyar és több ezer román szenvedett a börtönökben a negyvenes évek végétől, és számtalan halálos ítélet is született. Nagy Géza valamint a szervezet többi tagjai eddig nem részesültek hivatalos elismerésben.
Nagy Géza, a Maros megyei Sáromberki Egyházközség nyugalmazott református lelkésze részére, több évtizedes lelkészi szolgálatáért, közösségépítő, nevelő tevékenységéért, életútja elismeréseként, Dr. Áder János, Magyarország Köztársasági elnöke, Magyarország augusztus 20-i állami ünnepe alkalmából, a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozza.
Takács István laudációja
Takács István nyugalmazott mérnök, jégkorongozó 1930. szeptember 17-én született Csíkszeredában. Takács István a visszaemlékezések szerint már 4 éves korában korcsolyázott. Gyermekkorában nagy érdeklődéssel követte a jégkorongozók tevékenységét, különösképpen Vákár Lajost tartotta, értékelte nagyra és tekintette példaképnek. Így nem csoda, hogy már az 1946/47-es jégkorong idényben a Csíkszeredai Sport Club (CSC) tagjaként a Marosvásárhelyen megrendezett Erdély bajnokságon mint fiatal tehetséges játékos bontogatta szárnyait. Pályafutása felfelé ívelt, az időközben nevet változtató csíkszeredai csapattal, az IPEIL-lel az 1948/49-es idényben országos bajnoki címet szerzett. Ez volt az első bajnoki cím a csíkszeredai jégkorongsport történetében, és ez volt az eddigi egyedüli csíki bajnokcsapat, amelynek tagjai egytől egyig csíkiak voltak.
Takács István főiskolai tanulmányait 1950 és 1954 között a kincses városban, Kolozsváron végezte, ahol kimagasló eredményekkel folytatta sportolói karrierjét. Ellenállt Mihai Flamaropol katonai csábításának (CCA) és hű maradt a diákcsapathoz, amelyet már Tudománynak (Ştiinţának) hívtak, és amely az 1953–54-es szezonban országos bajnoki címet szerzett. Tanulmányai befejeztével, az 1955–56-os idényben Takács István Császár Ferenccel együtt hazatért Csíkszeredába és fiatal mérnökként folytatta a versenysportot a város Lendület (Avântul) nevet viselő csapatában. Később az 1956–57-es idényben a csíki csapat újra nevet változtat, Termés (Recolta) lesz, de az emberi anyag – főleg a szív – ugyanaz marad. Ezt bizonyítja az a tény, hogy ezt az évadot bajnokként fejezik be. A politikai irányzat azonban sportra is rányomta bélyegét, így lett a városnak egy új csapata, melynek neve Akarat (Voinţa), ahová az úgynevezett Fások csapatának színe–javát átigazoltatták (utasították). Ezzel az új csapattal, és új vezetőséggel, az Akarattal két alkalommal sikerül elhódítani a bajnoki címet (1960-ban és 1963-ban).
Takács István tehetségére, szorgalmára és eredményességére a szakszövetség vezetői is felfigyeltek, és már 1950–től tagja az országos válogatottnak. Ez a csapat, Takács Istvánnal soraiban, 1951 január 28. és február 4. közötti időszakban a Brassó–Pojánán rendezett Téli Főiskolás Világbajnokságon ezüstérmet szerzett. 1953 decemberében, a Budapesten megrendezett nemzetközi tornán súlyosan lesérült, de ez nem tántorította el a folytatástól. Sportolói karrierjét 1964-ben fejezte be. Eredményes sportpályafutásáért, érdemei nagyrabecsüléséért az országos sportvezetés előbb Sportmesteri, majd Érdemes Sportmesteri kitüntetésben részesítette, Csíkszereda város vezetősége pedig 2000-ben az Évszázad Csíki sportolója, 2008-ban pedig Pro Urbe-címet ajándékozott neki.
Takács István a református egyházához alkalmas és alkalmatlan időben hű volt, büszkén felvállalta a katolikus Csíkban református voltát, nagyapja Takács Károly a Csíkszeredai Református Egyházközség lelkipásztora volt, innen jön a vallásos kötődése. Talpig úriember, amely embertípusból már egyre kevesebben vannak. Csendes, nyugodt, konfliktuskerülő ember. A helyi református egyházban több mint másfél évtizede főgondnoki tisztséget tölt be. Székelységére, magyarságára egyaránt büszke. Idős korára is megőrizte szellemi frissességét, érdeklődését, nyomon követi az országban, világban folyó eseményeket.
Takács István nyugalmazott mérnök, jégkorongozó részére sportolói pályafutása, valamint a csíkszeredai református egyházi közösség érdekében végzett tevékenysége elismeréseként Dr. Áder János, Magyarország Köztársasági elnöke, Magyarország augusztus 20-i állami ünnepe alkalmából, a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozza.
Erdély.ma,

„Mindig hajt a kíváncsiság”
Dr. Gidó Csaba Vasszekér és mozdonygőz címen frissen kiadott tanulmánykötetét 2013. február 20-án Róth András Lajos mutatta be a székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban. A csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadónál megjelent kötet a székelyföldi vasútvonalak kiépítését tárgyalja. A székelyföldi vasút története (1868–1915) alcímű kiadványról a szerzőt, a székelyudvarhelyi Kós Károly szakközépiskola tanárát a könyvbemutató előtt faggattuk.
Van vasúttal kapcsolatos gyermekkori élményed, amire jól emlékszel?
Elgondolkodtam az utóbbi időben, honnan jön ez az affinitás a vasút iránt… egész gyermekkorom a vasútállomás és a vasúti sínek környékén zajlott, mert a gabonaraktár melletti negyedben nőttem fel. Gyermekkorom kedvenc szórakozása az volt, hogy pénzérméket helyzetünk a sínekre, meg köveket, vagy egyensúlyoztunk a síneken, ki tud minél hosszabb ideig elmenni úgy, hogy nem esik le a sínről.
Gyermekkoromban egy karácsonykor kaptam a szüleimtől egy elég nagy mozdonyt, ami az egyik kedvenc játékom volt, aztán az kimúlt úgy, hogy a család másik tagja, akiből szintén történész lett, egy alkalommal kíváncsi volt arra, hogy milyen a motra ennek a mozdonynak… Nekiállt kalapáccsal és szétverte, persze nem a jelenlétemben. És szerettem vonaton utazni mindig. Számomra mindig hatalmas élmény volt, és lehet, hogy innen is indul ez az affinitásom a vonat, az állomások iránt.
Gondolom, nagy kincs volt az a mozdony…
Igen, mert a hetvenes évek végén vagy a nyolcvanas évek elején kaphattam, akkor egy játékot kapni kicsit nehezebb volt, sorokat kellett érte állni. Azt hiszem, kínai gyártmány volt, jó nagy mozdony… Volt motra. A technikai dolgok soha nem fogtak úgy meg, inkább annak a világa: a vonat, vagonok belső világa, az utazás.
A fiúk sofőrök, tengerészek, mozdonyvezetők szerettek volna lenni, ilyen oldalról volt-e csábítás?
Nem, nem akartam mozdonyvezető vagy kalauz lenni. Én utazni szerettem. Gyermekkoromban más mesterségek jelentek így meg: szerettem volna állatorvos lenni, és már elég korán érdekelni kezdett a történelem, régész szerettem volna lenni. Amikor beiratkoztam az egyetemre, nem volt bennem, hogy mi leszek: régész, történész, tanár…
Van fényképed gyerekkorodból, ahogy a sínek környékén játszottatok?
Olyan sajnos nincs. Akkor nem készült annyi fénykép, mint ma.
Hogyan fogtál hozzá, hogy éppen a vasúttal kapcsolatosan kutass? Korábban közölt tanulmányaid más témájúak voltak.
Amikor beiratkoztam az egyetemre, volt is egy mai napig kedvenc témám, a székely kivándorlás. Ennek van családi kötődése, nagymamám fiatal korában Bukarestben szolgált. Rengeteget mesélt arról a világról. És amikor felkerültem Kolozsvárra, az egyetemre, az első téma, ami igazán érdekelt, ez volt, a székely kivándorlás kérdése Romániába, nem Amerikába. Elég sokat kacérkodtam ezzel a gondolattal, el is kezdtem a kutatását, de éppen a kivándorlás kapcsán folyamatosan találkoztam a vasútnak a kérdésével, mert a korabeli diskurzus szerint székely kivándorlást úgy lehetne megszüntetni, hogy a Székelyföldnek kiépül egy modern infrastruktúra-hálózata, és ez által gazdasági fejlődésnek indul, épül az iparhálózat, virágzásnak indulnak a fürdők…
Érdekelt a kivándorlás, de egyre jobban kezdett érdekelni a vasút kérdése. Másodév végén döntéskényszerbe kerültem, Tonk Sándor tanár úr adta ki feladatként, mindenki döntse el a szakdolgozat témáját, hogy a nyári vakációban és a nyári gyakorlat ideje alatt azzal foglalkozzon. Felültem az udvarhelyi nagyállomáson a vonatra, de egyértelműen nem volt eldöntve, mi lesz a téma. Valahol Bögöz és Galambfalva között kezdtem el gondolkodni, ahogy ment velem a vonat, hogy milyen jó volna ezzel foglalkozni: kik azok, akik megálmodták ezt a vasútvonalat, miért ezt, kik voltak a munkások, akik építették, a tervező, a vállalkozó, hogyan hatott a településekre a vasútvonal megépítése… Udvarhelyiként még ott volt bennem a kérdés: miért nem épült meg a vonal tovább Udvarhelyről, miért zsákutca lett? Eldöcögött a vonat velem Kolozsvárra, az jó félnap, az idő alatt valamennyire papírra is tudtam vetni ezt a gondolatot. Elmentem erre a műhelymegbeszélésre, ahol mindenkinek be kellett számolni, miből írja a szakdolgozatot, és én mondtam, a Héjjasfalva–Székelyudvarhely vasútvonalról.
Tonk Sándor tanár mondta nekem: ne komolytalankodjon, fiatalember, az egy kicsi szárnyvonal, erről nem lehet szakdolgozatot írni… Végül a teljes székelyföldi vasúthálózatról kellett. Így lett ebből székelyföldi vasúthálózat-történet. De ma már ebből a szárnyvonalból is meg lehetne írni egy szakdolgozatot.
Szóval mégis az lett volna kedvesebb téma?
A mai napig ez a része a kedvesebb, mert személyes élmények kötődnek hozzá, természetesen, de jó, hogy ennek az egész nagynak fogtam neki. Egyetemi éveim alatt többnyire a megírt szakirodalomra és a sajtóra támaszkodtam. Az akkori szakdolgozatom – ennek témavezetője Magyari András volt, és Egyed Ákos történész segítségét kell kiemelnem – esetében komolyabb levéltári kutatás nincs, akkor még nem jutottam el olyan szintre, a megvédés után kezdtem el a levéltári kutatásokat.
Átnéztem a korabeli sajtót nagyrészt, és nem a technikai irányt követtem, hanem olyan társadalmi –gazdasági folyamatokét, amelyek színesebbé teszik a témát és nem csak merev, száraz technikatörténeti leírás felé mutatnak. Így még érdekesebb volt számomra ez a téma, mintha nagyon száraz levéltári forrásokkal kezdtem volna. Végül is szerencsésen alakult, mert a száraz forrásokat később építettem be, és érettebb fejjel vizsgáltam, amikor már volt egy kis tudásom, tapasztalatom.
A másodév és a doktori dolgozat megvédése közt elég sok év eltelt. Egyenes vonalú volt a kutatás vagy koncentrikus körökként tágult a téma?
Inkább úgy mondanám: hullámok vannak a kutatásban. Ha egy témával sokat foglalkozik valaki, egy idő után ráun. Hullámvölgyek voltak. A szakdolgozatom megvédése után áttértem egy másik témára, ami kapcsolódott a kivándorláshoz is: a tusnádi székely kongresszus. Ebből írtam a mesteri dolgozatomat. Olyan szempontból jó volt, hogy az egész kérdéskörnek más vetülete is előtérbe került. Amikor hazajöttem Udvarhelyre, egy kicsit fektettem ezt a témát, és foglalkoztam a két világháború közötti udvarhelyszéki református oktatás helyzetével. Ez teljesen új téma volt. Foglalkoztam egy keveset azzal is, hogy a második világháborúban megvont új román–magyar határ milyen hatással volt a határ két oldalán lévő falvak életére. Mind új témák voltak, és érdekesek, de mindig visszatértem a vasúthoz. Róth András Lajos, az udvarhelyi Haáz Rezső Múzeumhoz tartozó Tudományos Könyvtár szakembere nagy segítséget nyújtott számomra mindvégig. 2003-ban kapcsolatba kerültem Majdán Jánossal, aki Magyarország egyik legismertebb vasúttörténésze, talán az egyedüli olyan személy, aki nem a technikai, mérnöki világból jön, hanem történészként kezdett el foglalkozni a vasúttal.
A pécsi egyetemen tanít, és felajánlotta, jelentkezhetek hozzá doktorálni. A doktori iskola vezetője hosszú ideig Ormos Mária volt, hozzá is el kellett mennem és bemutatnom a témámat, és mivel neki is tetszett, 2004-ben felvettek a doktori iskolába. Hosszú ideig kint voltam Budapesten és az ottani levéltárakban kutattam. Érdekes, hogy a Héjjasfalva–Udvarhely vasútvonal iratcsomója szinte megsemmisült a második világháború alatt, teljes része nem kutatható, mert golyótalálat érte és bizonyos iratokat úgy hoztak ki, látszott, hogy keresztülfúrták a golyók. Az 1899 utáni iratanyag a második világháborúban, illetve az 56-os forradalom ideje alatt megsemmisült… Ami utána van, jórészt a sajtóra támaszkodik.
A könyv a doktori dolgozatom, amit 2011 decemberében védtem meg. Még lehet, hogy pihent volna a fiókomban a kézirat, ha nem ösztönöz Bárdi Nándor kutató, aki felvette a kapcsolatot a csíkszeredai Pro-Print Kiadóval, a Nemzeti Kulturális Alapnál pályáztak a kézirattal. Így kényszerítve voltam, hogy ezt útjára kell bocsátani. Mai napig nem befejezett kutatásnak tartom, látom – a könyv a 2012. júniusig folytatott kutatások eredménye.
Rendszeresen végigkutattál minden olyan lelőhelyet, ahol erre vonatkozó adatokat elérhettél. Nem feltételezhető, hogy valami nagyon gazdag anyag erről a témáról felbukkanhat?
A történetet nem tudnák átírni, de például a székelyföldi vasutakon szolgálatot teljesítő vasutasok, állomásfőnökök életpályája, kapcsolatrendszerük a helyi társadalommal érdekes részlete lehetne a témának. Az iparvasutak történetének is csak egy része lett felkutatva, mert legtöbbjük ideiglenes volt, csak addig működtek, amíg például egy helységben működött a kavicsbánya, vagy az erdőkitermelés. Érdemes volna ezeket is feltérképezni, tehát vannak apró részletkérdések, és tovább is lehetne vinni a történetüket az időben.
A források hozzáférhetősége miatt szűkítetted a témát a könyv címében is megjelölt időszakra?
Az egyik ok, hogy kellett egy időkeret számomra…
… hogy ne táguljon a végtelen felé a téma?
Az erdélyi vasutak építése 1868-ban kezdődött el és a Székelyföldet érintő utolsó vasútépítés 1915-ben, a Nyárád menti keskeny vágányú vasút átadásával fejeződött be.
Külön történet lehetne a vasút szerepe a két világháborúban, mert stratégiailag fontos volt. Ehhez más levéltárakat kellene kutatni, a Hadügyminisztériumnak az iratanyagára gondolok, és lehet, hogy még Bécs is szóba jönne. A két világháború közötti időszakra vonatkozóan a román forrásokat kellene kiemelten kutatni. Távlatokban szeretném ezt is megnézni.
Végső célod az, hogy ezen a témán belül minden fellelhető anyagot feldolgozz?
Igen, akár elvinni időben a kommunista rendszerig. Azután a vasút szerepe, sajnos, egyre inkább háttérbe szorul a közutakhoz és a repülőgépekhez képest. És lehetne bővíteni földrajzilag is, az erdélyi vasutakat komolyabban megvizsgálni.
A könyved nem sokkal a Héjjasfalva–Székelyudvarhely szárnyvonal átadásának (1888. március 15.) 125. évfordulója előtt jelent meg. Ritka eset, hogy egy téma ennyire kötődik egy időponthoz?
Véletlen, hogy éppen most jelent meg a könyv. A könyvem eredményeként tüntetném fel – bár ez szerénytelenül hangzik –, de már az is nagy eredmény volna, ha a térség vagy Székelyudvarhely nagyobb figyelmet szentelne a vasútnak. Egész Romániában érvényes, hogy a vasúti közlekedés folyamatosan háttérbe szorul, pedig fontos tényező. Nyugat-Európában nem arra törekednek, hogy újabb és újabb vasútvonalakat szüntessenek meg, hanem azokat felújítják. Megpróbálják összhangba hozni a XXI. század kívánalmaival.
Magyarán megérett az idő arra, hogy nagyarányú korszerűsítés kezdődjön el.
Igen, mert amíg a pályát nem modernizálják, nem várhatjuk el, hogy a „székely gőzös” gyorsabban tegye meg az utat például Keresztúr és Udvarhely között. Át lehetne alakítani HÉV-rendszerű járattá a két város között.
Ha még több ideig foglalkoztál volna ezzel a témával, vagy bővebb adatokra bukkantál volna, milyen vonatkozásokat bővítettél volna a könyvben? Mi hiányzik, hogy az olvasó szempontjából teljesebb legyen a kép?
Hiányérzetem van olyan szempontból, pedig eléggé próbáltam anyagot gyűjteni, hogy a székelyföldi vasútvonalakat kiépítő vállalkozók hogyan kerültek kapcsolatba az itteni gazdasági-politikai elittel, és miért éppen ők építették ezeket a vasútvonalakat.
Jelkép volt-e a vasút abban a korban? Hogyan látja a korszakot jól ismerő történész?
Igen, a modernizáció jelképe volt. Egyfajta mintát hozott az egész monarchia területén, elég csak arra gondolni, hogy egy vasútállomáshoz bizonyos berendezés tartozott, ami mindenhol egységes volt. A viselkedésre is mintát jelentett: hogyan viselkedjen egy utas a többi ismeretlen utastársa jelenlétében. Illemtankönyvekben találtam olyan részeket, amik az utasok viselkedését szabályozták, írták elő. Kár, hogy nem bukkantam több ilyen illemtankönyvre, mert ezek a részek a mai ember számára igencsak izgalmasak.
Minden állomásnál meg volt határozva, mekkora park és zöldövezet kell körülötte legyen. És kerekes kút. Ez egy modell a családi háztartás számára is. Vagy különálló, fedett és tartós anyagból készült árnyékszék. Például a muskátli addig nem volt elterjedt növény vidékünkön, de minden állomásépület ablakában ott kellett legyen a muskátli. Még arra is előírás volt, hogy a kalauzok hogyan viselkedjenek.
Vagy amit lát, megízlelhet a restiben, a vendéglőben az utas: fasírozott, bécsi szelet, pogácsa, szódavíz – olyan dolgok, amik a vasútnak köszönhetők.
Tehát ahol vasút volt, ott ez mindenhol megvolt?
Egy uniformizált civilizációs modellt terjesztett a MÁV az egész monarchia területén. És a vasútnak köszönhetően jelenik meg először a reklám. Először éppen a vasúti utazást kezdik el reklámozni – falragaszos reklámmal, plakáttal, mert reklám volt már a sajtóban korábban is. Az állomásra belépő utas előtt ott vannak a reklámok, a berendezés padokkal, fogassal, ez egyben belső, otthonos környezetet tudott teremteni, és ez teljesen új volt egy szegényebb miliőből jövő ember számáéra.
A vasutas társadalom – hogy valaki a MÁV alkalmazottja, az presztízskérdés volt, és a vasúti állomásfőnök a helyi társadalom elitjébe tartozott. Sajnos ezt ma egyáltalán nem érezzük és a vasútnak, az alkalmazottaknak ez a presztízsük le lett rombolva az elmúlt 60-65 évben.
A könyvben szó esik arról, hogy a szárnyvasút mentén lakó székelyek nem voltak túl bizakodóak az új, a civilizáció ilyen betörése iránt, fenntartásaik voltak…
Az amúgy is konzervatív helyi társadalomban volt egy félelem a vonattal szemben és ez jogos volt. A vonattal, vasúttal új befektetők érkezhetnek a térségbe. Le lehet bontani társadalmi rétegekre, például a helyi kereskedő attól fél, hogy megjelenik az új kereskedelmi áru, a konkurencia. És megjelenik. És nagyon sok kisiparos bebukik, mert megjelenik tömegével az ipari, gyári áru, és az olcsóbb, mint az övék. A polgári réteg attól fél, hogy megjelenik egy idegen vállalkozói réteg, és előle lenyúlja a különböző vállalkozásokat ebben a térségben.
Ebben is van igazság, mert jöttek a vasútépítéssel együtt a nagy erdőkitermelések, és ez nem a helyi vállalkozók joga lesz, hanem főként budapesti vállalkozókhoz kerül át. Jogos a félelem, hogy a vasút nem csak pozitív hatást hoz, hanem háttérbe kerülhet a helyi társadalom a kívülről érkező tőkével, személyekkel szemben.
Ez tükröződik az újsághírekben, amiket idézel, hogy már az átadás környékén megjelentek más véleményt tükröző újságcikkek. A fenntartások lassan oldódtak, vagy aránylag gyorsan?
Ezt nem lehet így megsaccolni. De az látszódik, hogy megjelenik egy új vállalkozói réteg. Ez is egy újabb kutatás lehetne.
Gazdasági vonatkozásban tárgyalni?
Főképp azért, mert Székelyföldnek mi a legnagyobb kincse? Az erdőkitermelés. Ebben az időszakban megjelenik egy budapesti német–zsidó–magyar vállalkozói réteg, amely megkaparintja magának a székelyföldi erdőségek nagy részét és elég kemény tarvágásokat végeznek. Akkor sem helyben dolgozták fel a fát, hanem elvitték.
Ennyi ismeret birtokában hogyan látod, amikor nekifogtak vasutat építeni, mit kellett volna egészen másként tenni? Nem csak a gazdasági vonatkozásokra gondolok.
A székelyföldi vasúthálózat kiépítésénél a technikai részletkérdések előírás szerint működtek, ott változtatás nem lehetett. Az egyik nagy hibája, hogy a vasúthálózat nagyon nagy időintervallumban és kis szakaszokban épült meg. Ebből kifolyólag úgy látom, a vasút, sajnos, nem tudta megteremteni mind a mai napig a székelyföldi térségnek a gazdasági egységét – mert nem befejezett vasúthálózat. Mert szakaszokban épült ki, és minden székely vármegyét más-más, például mezőségi, dél-erdélyi területtel köt össze, a székely városok között hosszú ideig nem volt vasúti kapcsolat.
Amint az eredeti tervben volt…
Nincs hálózat, a kapcsolat a mai napig hosszas kerülőút révén valósul meg, például Marosvásárhely és Sepsiszentgyörgy között. Ez az egyik legnagyobb hibája. Kritizáljuk, úgymond, a román államot, hogy elhanyagolta, de a kritikát meg lehet fogalmazni a magyar állammal szemben is – talán Székelyföldön épült ki legkésőbb összefüggő vasútvonal. Hálózatot nem merek mondani, mert összefüggő vasúthálózat a mai napig nincs. A magyar állam sem törte össze magát, hogy Székelyföldet modernizálja, fejlessze. Persze készültek fejlesztési tervek, azok részben meg is valósultak.
Ha ezt a könyvet egy időszak lezárásaként nézzük, lesz-e olyan téma, ami pihentetni fogja ezt, egy ideig esetleg?
Lehet… Kacérkodok más témákkal. Az erdélyi történetírásnak vannak olyan témái, úgy látom, s nem tévedek, amik nincsenek felkutatva, fehér foltok. Például az infrastruktúra. Nincsen közúttörténet, telefon- vagy postatörténet, meg a vízhálózat hogyan épült ki a városokban.
Ezeket a kezdetektől kellene megírni?
Ezek alapkutatások. Rengeteg téma van… Kacérkodok a közút- és a telefonhálózat történetével. Van egy teljesen más témám is: Székelyderzs története.
Megint érzelmi alapon?
Igen. Ezek azok a témák, amik lehet, hogy kilépések lesznek, de azt hiszem, mindig vissza fogok térni a vasút témához.
Elégedett vagy most, hogy ez a munkád, hosszú ideig tartó kutatások után, könyvként kerül az olvasó elé?
Örvendek, hogy megjelent, és nem csak az én fiókomban pihen. Szerencsére olyan ember vagyok, hogy mindig hajt a kíváncsiság, sohase vagyok teljes elégedettségi állapotban. Hajt a kíváncsiság tovább. Remélem, hogy ezt – vagy más témát is – tovább tudom vinni.
P. Buzogány Árpád
Székelyhon.ro,

Jubilál a székely gőzös
Pillanatok a Héjjasfalva–Székelyudvarhely-vasútvonal és a székelyudvarhelyi állomás 125 éves múltjából címmel rendeznek tárlatot az udvarhelyi vasútállomás előtti téren pénteken 11 órától. A Haáz Rezső Múzeum és Székelyudvarhely polgármesteri hivatala által közösen rendezett kiállítást Gidó Csaba történész, önkormányzati képviselő nyitja meg.
1888. március 15-én adták át ünnepélyes keretek közt a helyi érdekeltségű vasútvonalat, amelyet forgalmi szempontból a MÁV segesvári osztálymérnökségének az irányítása alá soroltak. A román állam 1932-ben 411 000 svájci frankért kisajátította a vasútvonalat a Héjjasfalva–Székelyudvarhely Helyi Érdekű Részvénytársaságtól. Székelyudvarhely bekapcsolása a Kárpát-medencei vasúthálózatba ifj. Daniel Gábor és Ugron Gábor Udvarhely megyei országgyűlési képviselő hathatós munkássága révén valósult meg. Az esemény emlékét kívánja feleleveníteni az időszakos kiállítás, és a vasútállomás előtt elhelyezendő háromnyelvű információs tábla. A szárnyvonal és helyi vasútállomás jelenlegi tulajdonosa nem járult hozzá a szervezők előzetes tervének megvalósításához, így meghiúsult a Berze Imre képzőművész által tervezett emléktábla elhelyezése. A kiállítás a Kovács Fényképészet közreműködésével, valamint Ozsváth Pál, Szabó Károly Farkas Csilla és Gidó Csaba által kölcsönzött fényképeket mutatja be.
A 19. század egyik legjelentősebb technikai találmánya a gőzmozdony, Udvarhely megye és Székelyudvarhely bakapcsolásával a Kárpát-medencei vasúthálózatba először gróf Széchenyi István 1848-as terve foglalkozott. A vasútvonal építését Kutlánya János budapesti mérnök vállalta el. A vasútvonal építési költsége 1 094 549 forintra rúgott, amely költségeket Udvarhely megye települései- és magánszemélyek által jegyzett részvényekből, valamint különböző bankoktól kölcsönzött pénzből fedezték.
A vasútvonal így az Udvarhely megyei politikai és gazdasági elitnek és településeknek az összefogása eredményeként valósult meg. A vasútvonal fejlesztéséről és továbbépítéséről Gyergyószentmiklós vagy Csíkszereda irányába számtalan terv született már 1888-tól, azonban a háborúk, impériumváltások és a pénzhiány miatt erre soha nem került sor.
Krónika (Kolozsvár),

Megkerült az ispánkúti Petőfi emlékmű rongálója
A Hájjsafalva községhez tartozó küküllősárdi lakos távolított el a Petőfi dombormű három bronztáblát.
„A rendőrség tájékoztatása szerint az emlékműről eltávolított két bronztáblát különböző időpontban feszítették le. A két tábla közül sajnos csak az egyik került elő. Az egyiket egy színesfém kereskedőnél adott el a tettes, míg a másikat megpróbálta szétvágni. Az eljárás folyatásához a fehéregyházi polgármesteri hivatal kell meghatározza a keletkezett anyagi kárt”- mondta Gáll Ernő, az RMDSZ Segesvár-kerületi elnöke.
A rendőrség azt követően indított eljárást, hogy Gáll Ernő július tizenhatodikán ismeretlen tettes ellen tett feljelentést.
RMDSZ, Maros megyei szervezet
erdon.ro

Balaton Petra
Regionális gazdaságfejlesztés: a székely akció (1902-1920)
A nagyarányú kivándorlás és a romániai munkavállalás megfékezése céljából nagyszabású program indult a leszakadó régió felzárkóztatására.
Székelyföld gazdasági, társadalmi és kulturális fejlesztésének szükségességére a XIX. század végén figyelt fel a magyar közvélemény a nagyarányú székely kivándorlás és a romániai munkavállalás miatt. A hagyományos székely társadalom és intézményrendszer, valamint az ahhoz kapcsolódó ún. „megtartó” életmód – amelynek alapja az örökös katonai szolgálat és a családi önfenntartó gazdálkodás volt – a XIX. század közepén nagy átalakuláson ment keresztül a modernizáció és a polgári átalakulás hatására.
A termelési-értékesítési stagnálás, a hitel- és értékválság nagymértékben a liberális gazdaságpolitika intézkedéseinek (birtokrendezési törvények, különösen az erdőtörvény, a tagosítás és az arányosítás) következtében alakult ki, amely megváltoztatta a falu belső munkarendszerét és stabilitását.
Különösen az öt hold alatti, illetve birtoktalan réteg megélhetése került végveszélybe. Magyarország „keleti védőbástyája”-ként emlegetett Székelyföld szerepe geopolitikai fekvése miatt nemzeti szempontból is felértékelődött, és a regionális érdekek mellett az összmagyarság nemzetpolitikai érdekével kapcsolódott össze.
Állami és társadalmi szerepvállalás Székelyföld fejlesztésére
A leszakadó régiók fokozatos felzárkózása a Kereskedelemügyi Minisztérium állami iparfejlesztésének köszönhetően az 1880-as évektől megindult, amit az 1890-es években az európai gabonaértékesítési válság elhúzódása következtében a mezőgazdaság fokozottabb állami támogatása követett.
Az 1889-ben létrehozott önálló agrártárca költségvetése évről évre emelkedett (az állami összkiadások 4,6%-5,7%-ra), reformok egész sora született az agrárgazdaság területein. Az 1890-es években alakuló központi kormányszervek mellett azonban későn és kellő koordináció nélkül, több esetben hiányosan épültek ki a tárca külső szakigazgatási szervei. Így a feladatok egy részét az önkéntes társuláson alapuló különböző társadalmi szervezetek (egyesületek és szövetkezetek) látták el. Darányi Ignác miniszter (1895-1903 és 1906-1910) ismerte fel, hogy nagyobb és közvetlenebb szerepet kell vállalnia a fejlődésben elmaradt térségek felzárkózásának elősegítésében.
A közép-európai térségben nem volt újkeletű a leszakadó régiók állami fejlesztése, hiszen Ausztriában is kormányzati beavatkozás segítette elő a magas hegyvidéki területeken az alpesi tejgazdálkodás megteremtését.
Az agrártárca gazdaságpolitikai fordulatára az 1896. évi képviselőválasztások után került sor: a megválasztott szabadelvű országgyűlési képviselők a legsúlyosabb gazdasági és szociális helyzetű peremterületeken, Székelyföldön és Kárpátalján emlékiratokban sürgették az állami fejlesztést.
A székely akció fogalmát és megindítását Sándor József, az EMKE főtitkára javasolta először 1896 októberében. A Földmívelésügyi Minisztérium együtt kezelte a két vidék akcióját, és az emlékiratok tanulmányozása után úgy döntött, hogy Kárpátalján egy állami (rutén, később hegyvidéki) segélyakciót indít. Darányi miniszter a beavatkozást „a Kárpát hegyvidék egész láncolatára kiterjesztendő későbbi ténykedés kiindulópontjának” tekintette.
A székely társadalom mozgalmat indított az állami támogatás beindítása érdekében, és a marosvásárhelyi értelmiségiek agitációjának köszönhetően mintegy félszáz székely társaság alakult országszerte. A magyar (Országos Magyar Gazdasági Egyesület) és erdélyi egyesületek (Erdélyi Gazdasági Egyesület, Erdélyi Kárpát Egyesület) nagyszabású kongresszus megrendezésével kívánták a székely akció elindítását sürgetni.
Darányi nem várta meg az egyesületek vitája miatt 1902 nyarára elhalasztott kongresszust, hanem az 1902. évi költségvetésben elkülönített 108 ezer Korona pénzösszeg felhasználására egy megyei hatóságok felett álló bizalmas szervet, az ún. „székely kormánybiztosságot” hozott létre Marosvásárhelyen június 1-jétől.
Nagy visszatetszést váltott ki Sándor János kormánypárti főispán kinevezése a függetlenségi elveket valló székely társadalom élére. Általános vélemény volt, hogy a birtokviszonyok, jogbizonytalanság megszüntetése és a telekkönyvek rendezése előtt egy céltudatos gazdaságfejlesztő program keresztülvitelére nem lehet gondolni Székelyföldön (Maros-Torda, Udvarhely, Csík, Háromszék megyékben).
A székely akció gazdaságfejlesztő politikája és munkaprogramja
A kormánybiztosság a helyi viszonyok figyelembevételével a központi kezdeményezések, a támogató beavatkozás végrehajtó hivatala lett. A meghatározott, folyamatosan növekvő költségvetési kerettel rendelkező, szigorú elszámolási rendszer alapján működő, általános feladatkörű hivatal helyzetfeltáró, javaslattevő, falvakkal kapcsolattartó, felvilágosító és tanácsadó feladatkörrel is bírt.
A gazdaságfejlesztő program sikeressége a kirendeltségi vezető (Sándor János 1903 novemberéig, Koós Mihály 1917. július 14-ig) mellett a kulcsfeladatokat ellátó gazdasági tisztviselőktől függött (Bíró János, Drexler Béla, Auffenberg Ágoston, Rédiger Béla, Csérer Lajos, Szemere Bertalan, Kiss Tibor).
A helyi megbízottak (1911-től gazdasági felügyelők) a megyékben az akció minden részletére kiterjedő feladatkörrel rendelkező kulcsfigurákká váltak (Benkő Pál Háromszék, enesei Dorner Béla, Székelyhidy Viktor Udvarhely és Kiss Ernő Csík megyékben). A közép- és nagybirtokosok érdekeit képviselő megyei gazdasági egyesületek a helyi elit nagyobb bevonását és érdekeik figyelembevételét hiányolták. Problémát jelentett, hogy a hivatal viszonya rendezetlen volt a tárca többi külső szakigazgatási szerveivel is.
A hivatal gazdaságfejlesztő politikája keretében az egyszerű anyagi segítségnyújtáson túl a térség önerejéből történő talpra állítását, a jövedelmező gazdasági rendszer meghonosítását célozta a társadalmi önsegélyezésre és kezdeményezésre is számítva.
A vezetőség államsegéllyel mindig csak a közösségeket vagy a közösség javára szolgáló intézményeket támogatta: egyrészt olcsó kamatú (2,5-4%-os), 1,5-3 év alatti visszafizetési kötelezettségű kölcsön formájában, másrészt készpénzfizetés ellenében 10-30%-os árkedvezménnyel.
Az állami támogatás feltétele volt a hozzájárulási kötelezettség (pénz, kézi- és igáserő, telek, épület) teljesítése. A hivatal egyéni alkalmi segélyezéssel csak rendkívüli esetben foglalkozott.
A székely akció a gyakorlati tapasztalatok hiánya és az állandóan felmerülő újabb feladatok miatt folyamatosan fejlődő, alakuló kormányprogramnak tekinthető.
Ennek jele, hogy a hivatal fennállása alatt átalány-költségvetéssel rendelkezett. A kormányprogram az 1902. augusztus 28-30-án Csíktusnádon tartott első székely kongresszus gazdaságfejlesztő javaslatait tekintette kiindulási alapnak, amely nagyarányú állami beavatkozás szükségességét fogalmazta meg.
Molnár Józsiás függetlenségi országgyűlési képviselő „ellenkongresszust” szervezett szeptember 13-án Kézdivásárhelyen, amely határozataival a kormányzat és a kirendeltség arányosításra, tagosításra és erdőügyre vonatkozó programjára akart hatást gyakorolni.
Sándor János kormánybiztos és Koós Mihály segédtitkár azonban a tusnádi kongresszus – elsősorban mezőgazdaságra vonatkozó – határozatainak figyelembevételével dolgozta ki a kirendeltség munkaprogramját 1904 márciusára, 27 ívnyi (218 oldal) terjedelemben.
Az akció célközönsége a parasztságnak mintegy 30%-át kitevő, családi gazdálkodást folytató, árutermelésbe bekapcsolódó, korszerűsítéseket is eszközlő kis- és középparaszti réteg volt. A jobbmódú és értelmesebb gazdák, falvanként 40-50 fő, a XX. század elejére felismerte a gazdasági korszerűsítés szükségességét a hagyományos gazdálkodást fenntartó romantikus szemlélet helyett. A helyi vezetők (lelkészek, tanítók, jegyzők és szolgabírák) mellett a hangadó gazdák megnyerése nélkülözhetetlen volt a gazdasági akció kivitelezésében, a községszintű ügyek lebonyolításában.
Sokrétű feladatkör
A hivatal munkáját a felülről jövő modernizáció és a tapasztalati tudás, hagyomány konfliktusa kísérte. A bizalmatlanság különösen az első 3-4 évben volt nagy. A fejlettebb, nyitottabb régiókban több eredmény született, mint az archaikusabb, elzártabb vidékeken.
A kirendeltség az első években felkarolt tevékenységek tömegével nem tudott megbirkózni (infrastruktúra, tutajozás, ipar, bányászat, gyermekvédelem, fürdőügy, vadászat, halászat) és a kezdeti sokrétű, rendkívül komplex, „teljesíthetetlen” és naivnak tűnő programcsomagból 1905 után a mezőgazdasági tárcára háruló feladatok kerültek előtérbe.
Így a belterjes mezőgazdaság és az állattenyésztésen alapuló gazdálkodási rendszer meghonosítása, valamint a falusi társadalom megszervezése.
A Magyar Gazdaszövetség kötelékébe tartozó gazdaköri lefedettség különösen Udvarhely megyében volt magas (90%), ahol a tanítókar aktivitására már a korszak sajtója is felfigyelt. Minden megyében voltak „kiemelt”, élenjáró és sok támogatást élvező gazdakörök, például Udvarhely megyében Siménfalva, Homoródszentpál vagy Háromszék megyében Felsőcsernáton és Gidófalva. A gazdakörök keretében szerveződött meg a gyakori perlekedések ellensúlyozására a falusi békebírák intézménye 1907-től.
Az Országos Központi Hitelszövetkezet (1898) kötelékében alakult hitelszövetkezetek (68-90%-os lefedettséggel a megyékben) az uzsorakamatot visszaszorították ugyan, de a hiteligényeket nem tudták kielégíteni. A Hangya kötelékében alakult fogyasztási szövetkezetek az infrastruktúra hiányosságából adódó kereskedelmi verseny miatt születtek meg, elsősorban a falvak saját kezdeményezésére. Az értékesítő szövetkezetek kedvezőbb eladási lehetőséget biztosítottak Székelyföld termékeinek a Magyar Gazdák Vásárcsarnok Ellátó Szövetkezete segítségével, illetve a gazdasági szükségletek beszerzésében (vetőmag, gazdasági gépek). Maros-Torda megyében és a Homoród-mentén tejszövetkezetek alakultak, és az első magyarországi állatbiztosító szövetkezet is Székelyföldön alakult meg.
A fejlettebb településeken a gazdatársadalmi szervezetek közös otthonának népházak (szövetkezeti házak) épültek az 1910-es években.
A falumodernizációt és vidékfejlesztést szolgáló épületek több mint negyedét a magyar szecessziós építészet egyik legjelentősebb alakja, Toroczkai Wigand Ede (1870-1945) tervezte. A székely akció „hivatalos építészének” szociális célzatú tervei a külföld figyelmét is felkeltették.
A kiépülő népkönyvtárhálózat, a gazdasági ismeretek közvetítését célzó elméleti (téli gazdasági előadások, mintagazdaságok, a tordai alsóbb gazdasági iskola) és gyakorlati tevékenység (határbejárás, tanulmányutak szervezése) a (szak)ismeretszerzés szempontjából hoztak eredményeket. Az ingyenes jogsegély keretében fizetett ügyvédek díjmentesen nyújtottak tanácsot a jelentkező kisgazdáknak.
A gazdaságfejlesztő program segítő közegként közreműködött a tenyészcélok megállapításában, valamint a megfelelő mennyiségű és minőségű tenyészállatok beszerzésében, fajtaváltással, illetve frissítéssel összekötve.
Az állatlétszám terén nem történt áttörés, sőt a kulcsfontosságú szarvasmarha-tenyésztésben nagyarányú visszaesés következett be. Koós Mihály az agrárfejlődés velejárójának (a tagosítás okozta legelőhiány, a haszonelvű gazdálkodás megjelenése) tartotta a sok kritikával kísért nyugati marhafajták terjesztését.
A tartásmódban sem történt minőségi változás, bár az állatdíjazások és kiállítások révén elkezdődött a szemléletváltozás. A húsfogyasztás növelését, valamint keresetkiegészítést szolgálta a baromfi- és nyúltenyésztés propagálása.
A Magyarországon először végzett szervezett legelőjavításoknak köszönhetően javult az állatállomány eltartásának lehetősége, és számos mezőgazdasági kísérletre is sor került. A rendszeres legelőgazdálkodás keretében csordaitatók hálózata jött létre Udvarhely és Háromszék megyékben, illetve országos viszonylatban is jelentős eredmény született a vízmosáskötések terén Udvarhely vármegyében. 1907-től kezdetét vette a szegény székely községek vízellátásának megoldása vízvezeték-hálózat kiépülésével és kutak fúrásával.
Az ellenőrzött, jó minőségű vetőmagok szervezett kiosztásának köszönhetően a terméshozam javult, és új növényfajták, köztük a takarmánynövények meghonosodása vette kezdetét. Az akció a szőlőterületek felújítása, a gyümölcstermelés és zöldségtermelés mellett a tejgazdálkodás és a méhészet fejlesztésével bővítette a megélhetés lehetőségeit.
A gazdasági gép- és eszközkiosztás révén eddig ismeretlen és elérhetetlen gépek kerültek gazdaköri használatba, még ha számuk nem is volt sok. A (mű)trágyázás terjesztése viszont lassan haladt.
Sok vita kísérte a hivatal 1909-ig végzett munkásközvetítő tevékenységét. Nosztalgikus elemnek tekinthető a keresetkiegészítést szolgáló háziipar „erőltetése”, amely nem tudta felvenni a versenyt a gyáripar konkurenciájával szemben.
A gazdasági akció egyénileg sokat adott, de a társadalmi és szociális problémák terén (hitelügy, parcellázás és birtokrendezés) nem hozott elmozdulást.
A vezetőség munkaprogramja 1908-tól, az akció területi kiterjesztésével megingott, mert a szórványmagyarság (Kolozs és Szilágy megyék, Alsófehér megye 58 magyar községe) gazdasági támogatása, az eltérő gazdasági, társadalmi és földrajzi régiók fejlesztése meghaladta erejüket.
Ettől kezdve az erdélyrészi gazdasági akció illetékessége nemcsak megyékre (1911-től Hunyad, 1912-től Szolnok-Doboka megyékre), hanem egyes település(ek)re is kiterjedt, így Héjjasfalvára (Nagyküküllő megye), 1911-től Beszterce-Naszód vármegye öt Sajó menti községére.
A román képviselők az elmaradott Torda-Aranyos vármegye topánfalvi járásának bevonását sürgették 1906-tól, a Román Nemzeti Párt a románlakta területek segélyakcióba bevonását 1910-től.
A kirendeltség vezetősége 1907-1910-re elszigetelődött a társadalmi közegektől (egyesületek, társaságok), viszonya megromlott a marosvásárhelyi székhelyű Székely Társaságok Szövetségével, amely a magyar kormányok nemzetiségi politikájával elégedetlen, főleg nemzeti érzelmű, középosztálybeli értelmiségieket tömörítette.
Segélyakciókból középfokú szakhivatal
A hivatalt váratlan gazdasági és politikai események, mint az 1912-1913. évi esős időjárás okozta országos segélyakció lebonyolítása, illetve az első világháború, majd a katonai megszállások előre nem látható feladatok elé állították.
Serényi Béla földművelésügyi miniszter (1910. jan. 17-1913. június10.) 1912 végén bejelentette a törvényhozásnak, hogy a hegyvidéki, erdélyrészi és felvidéki kirendeltségek elveszítik ínségakció jellegüket és rendszeres munkakörrel bíró középfokú szervekké alakulnak.
Az 1913. április 28-i szervezeti és működési szabályzat rendezte a hivatalok helyzetét és rögzítette feladatukat. A tárca külső hivatalai és szakközegei – az oktatási és tudományos intézetek (iskolák, kísérleti állomások), állami birtokok, országos lótenyésztési ügyek, kincstári fürdők és nyaralótelepek, erdészeti és vízügyi szervek, valamint az állami vagyon kezelésére rendelt hivatalok és közegek kivételével – az illetékes tárcakirendeltségek közvetlen hatósága (felügyelete és ellenőrzése) alá kerültek.
A kirendeltségek feladata lett a külhivatalok működésének összehangolása, a minisztériummal és a vidékkel való kapcsolattartás. A hivatalok figyelemmel kísérték a gazdasági viszonyokat, előmozdították a mezőgazdaság fejlesztését, törvények és rendeletek végrehajtását, támogatták a gazdatársadalmi szervezetek működését. A miniszter az erdélyrészi kirendeltséget marosvásárhelyi (Brassó, Csík, Háromszék, Kisküküllő, Maros-Torda, Udvarhely megyékre) és kolozsvári kirendeltségekre (Alsófehér, Hunyad, Kolozs, Krassó-Szörény, Szolnok-Doboka és Torda-Aranyos megyékre) osztotta.
Serényi azt is tervezte, hogy a kirendeltségi szervezetet fokozatosan az ország egyéb részeire is kiépíti, majd kerületi földművelésügyi igazgatóságokká alakítja át. A júniusban megalakult Tisza-kormány (1913. június10. – 1917. június15.) azonban nem tartotta keresztülvihetőnek ezt, ellenben a gazdasági akciókat – a magyar állameszmével szimpatizáló – nemzetiségi kisbirtokosságra is kiterjesztette. A kirendeltségi rendszer 1914 tavaszára 31 megyére, a történeti Magyarország csaknem felére kiterjedt. A hivatalok megszűnéséről nincs pontos adat: a kolozsvári hivatal 1919. október 15-én szűnt meg és Marosvásárhelyre települt át, 1920 elején azonban onnan is kiutasította a román hatalom. A kiegyezés kori magyar kormányok gazdaság- és nemzetiségpolitikájában a regionális gazdasági akciók bizonyultak a leghatásosabb pozitív intézkedéseknek, amelyek az ellátási, foglalkoztatási gondokon kívántak enyhíteni. A segélyakciók nemzetiségi célja egyrészt a magyar kis-, közép- és gazdagparasztság gazdasági megerősítése volt, másrészt a nemzetiségi birtokosok körében végzett pozitív gazdasági tevékenység.
Balaton Petra történész
1974-ben született Budapesten. 1998-ban szerzett diplomát a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar történelem-kommunikáció (rádiós) szakán. Doktori fokozatot 2007-ben nyert el a Debreceni Egyetemen. 2002-2010 között a Károli Gáspár Református Egyetem, Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékén tanársegédként, 2010 óta egyetemi adjunktusként dolgozik. Oktatási területe az 1790-1914 közötti magyar gazdaság- és társadalomtörténet. 2009-2012 között a MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj keretében végzett kutatásokat az „Állami akciók a leszakadó régiók felzárkóztatására a dualizmus korában” témakörben. Kutatási területe a dualizmuskori gazdaság- és társadalomtörténet, különös tekintettel Székelyföldre és a leszakadó régiókra.
Fontosabb publikációk:
Balaton Petra: A nemzeti jövedelemszámítás magyar módszeréről. In: Ezredforduló–századforduló–hetvenedik évforduló. Ünnepi tanulmányok Zimányi Vera tiszteletére. Szerk.: Újváry Zsuzsanna. Piliscsaba, 2001. 245–267.
Balaton Petra: A székely akció előzménye és története. Székelyföld, 6. (2002) 6:62–91.
Balaton Petra: A székelyföldi (erdélyrészi) kirendeltség tevékenységéről (1902–1920). Magyar kisebbség, 8. (2003) 2–3:82–92.
Balaton Petra: A székely akció története. I. Források, 1. Munkaprogram és kirendeltségi jelentések. Cartofil, Bp., 2004.
Balaton Petra–Reisz T. Csaba: A székelyföldi ipari akció. Levéltári Közlemények, 77. (2006) 2:55–122. Balaton Petra: Székelyföldi tabló (Közéleti személyiségek emlékiratai Székelyföld fejlesztésére a XIX. század utolsó évtizedeiben). Csaba királyfi elárvult népe. Szerk.: Takács Péter. Székely Konferencia. Debrecen, 2009. 285-306.
Balaton Petra: A székely társadalom önszerveződése: a székely társaságok (Törekvések Székelyföld a XX. század elején). I. rész. Korunk, 2010. 3. (2010) 1: 78-85., II. rész. Korunk, 2010. 3. (2010) 2: 71-78. Balaton Petra: A Brassói Kereskedelmi és Iparosegylet szerepe az erdélyi iparvédő mozgalomban. Trianoni Szemle, 3. (2011) 3 (július–szeptember):54–65.
Balaton Petra: Szterényi József erdélyi pályafutása. Levéltári Közlemények, 82. (2011) 2. sz. 146-170. Balaton Petra: A Földmívelésügyi Minisztérium kirendeltségi szervezete és a temesvári hivatal tevékenysége (1913–1914). Archivnet, 11. (2011). 6. sz.
Balaton Petra: A székely falusi társadalom közösségi színtere. Népházak, szövetkezeti házak. Orpheus Noster, IV. (2012), 2. 30-46.
Balaton Petra: A feudális székely társadalom változásai a polgári átalakulás korában. Discussiones Neogradienses,11. Feudális társadalom? Szerk.: Szirácsik Éva. Salgótarján, 2011. 101-127.
Balaton Petra: Állami akciók a lemaradó régiók fejlesztésére a dualizmus korában. In: Bartha Miklós és kora. Regionális fejlesztések. Székelyudvarhely, 2013. 69-81. Transindex.ro

Akcióban a vészhelyzeti felügyelők a vihar és az árvíz miatt
A szombat késő délutáni vihar és záporeső nem csak a Hargita megyei tűzoltóknak adott munkát, akiknek ezúttal Farkaslakán, Bogárfalván és Szentléleken kellett a több mint 450 házat érintő árvíz után mintegy 250 ház pincéjéből kimerniük a vizet, hanem megyénkben is akadt dolguk.
Este ugyanis Kebeleszentiványon kiöntött a Sásvári-patak. Emellett Koronka és Ákosfalva között, a Vácmányon egy fát az útra döntött az erős szél, amit szintén a tűzoltók távolítottak el. A vihar miatt több nyárádmenti településen gondok voltak az áramellátással.
Szombaton délután egy felfalusi ház teteje gyúlt ki, este pedig a Héjjasfalvához tartozó Sárdon egy csűrben keletkezett tűz. Vasárnap délben Marosludas mellett feszítővágóval kellett kimenteni az áldozatokat egy gépkocsibaleset következtében.
e-nepujsag.ro, Erdély.ma

„Összevarrnák” a szálakat Hargita és Maros megye között
„Összevarrnák” az idő és a nem kimondottan magyarbarát rendszerek által elszakított infrastrukturális szálakat Maros és Hargita megye elöljárói. A két megyét jelenleg mindössze három aszfaltozott út köti össze, ezek számát szeretnék növelni, ugyanakkor a kövezett vagy földutakat is járhatóvá tennék.
„Az utóbbi évtizedekben annyira elvágták az infrastrukturális szálakat a két megye között, mintha két külön, egymástól határátkelővel elválasztott ország lenne” – utalt a Maros és Hargita megyét összekötő utakra Borboly Csaba.
A Hargita megyei önkormányzat elnöke elkeserítőnek és ugyanakkor természetellenesnek tartja, hogy a két megyét mindössze három aszfaltozott út köti össze: a Marosvásárhely–Csíkszereda 13A számmal jelzett országút Szovátánál és Parajdnál, a Szászrégen–Gyergyószentmiklós DN15-ös út Csobotfalvánál és Maroshévíznél, valamint a Segesvár–Székelyudvarhely 137-es út Héjjasfalvánál és Újszékelynél.
A negyedik, a bözödújfalusi tó partján kígyózó, Erdőszentgyörgy és Székelykeresztúr közötti út elkészítése még várat magára. A hargitaiak majdnem a megyehatárig eljutottak a korszerű aszfaltszőnyeggel, a Maros megyei 2012-es „hatalomváltás” azonban zsákutcába terelte a túlsó oldalon startra kész projektet. „Mi mindegyre keressük a megoldásokat, de a szándékunk csak akkor erősödhet, ha van viszonzása is. Én azonban nem érzem Maros megyei kollegám, Ciprian Dobre pozitív hozzáállását” – fejtette ki lapunknak Borboly Csaba.
Bözödújfalu felé – csak apránként
A Hargita megyei tanácselnök ezzel arra célzott, hogy bár néhány éve sikerült közös nevezőre jutnia Lokodi Edit Emőkével, a Maros megyei önkormányzat volt elnökével az utat illetően, a 2012-es helyhatósági választások után az új elnök, Ciprian Dobre törölte a prioritási listáról a megyeközi út felújítását.
Mindezt annak dacára, hogy négy évvel ezelőtt, 2011-ben a Maros Megyei Tanács jóváhagyta a műszaki tanulmányt, majd 2012 áprilisában el is kezdte a közbeszerzési eljárást. Azonban a tanácselnöki szék elfoglalása után Ciprian Dobre egyik első intézkedése a bözödújfalusi tavat megkerülő és a Hargita megyei Körispatakra átvezető út törlése volt.
„Végül sikerült megértetnünk az elnök úrral, hogy ez a térség is fontosnak számít, és 2014 vége felé elkülönítettünk 2,8 millió lejt az út megépítésére” – mondta el lapunknak Kelemen Márton, a Maros megyei önkormányzat RMDSZ-es alelnöke. Számítások szerint az összegből mintegy két kilométernyi aszfaltot lehet teríteni a megye határáig vezető mintegy 13 kilométeres útszakaszra.
Kelemen azt reméli, ha évente egy-egy kisebb szakasszal megtoldják az utat, előbb-utóbb csak sikerül összekötni a két megyét és lerövidíteni a Marosvásárhely és Székelyudvarhely közötti távot. Az útra annál is inkább szükség van, mert nyári idényben lényegesen nő az amúgy is népszerű bözödújfalusi tó idegenforgalmi potenciálja. Az RMDSZ-es politikus annak a lehetőségét sem zárja ki, hogy amennyiben beindul az aszfaltozás, kormányprojektbe is be lehetne építeni a fennmaradt szakasz elkészítését.
A világörökséget is közelebb hoznák
Mindkét magyar politikus hasonlóan fontosnak tartja a Szederjes–Erked–Székelyderzs 133-as megyei út korszerűsítését is, hiszen ezáltal a Maros vagy Brassó megye felől érkező turisták számára is „megnyílna” a világörökség részét képező székelyderzsi unitárius erődtemplom. „Akkor pályázhatunk uniós alapokra, ha Maros megye vállalja a partnerséget. Eddig erre semmi biztosítékunk nincs” – fejtette ki Borboly Csaba.
A Marosvásárhely és a Gyergyói-medence közötti távolságot a két térség legszebb útja rövidíthetné le: a Szászrégent Gyergyóremetével a Görgény völgyén összekötő vonal. Valamikor ugyanis nemcsak szekerekkel és traktorokkal lehetett átkelni a hegyen, kisautók is jártak. Kelemen Márton szerint ma már a világ pénze nem lenne elég a modernizálására. Maros megyei oldalról a 153C jelzésű úton csak a királyi vadászkastélyáról híres Laposnyáig lehet aszfalton haladni, míg a gyergyóiak számára Remete jelenti a végállomást.
Az elképzelések szerint jó lenne rendszeresen kövezni és karbantartani a Bözöd és Gagy, Sóvárad és Siklód, Szolokma és Küsmöd, valamint Székelyvécke és Újlak közötti megyei vagy községi útszakaszokat is. Kérdésünkre, hogy a szálak „öszszevarrásában” Maros megye miért kullog a szegényebb Hargita megye mögött, Kelemen Márton úgy vélekedett: a szomszéd térség nemcsak kevesebb pénzből gazdálkodhat, de jóval rövidebb az úthálózat is, amelyről gondoskodnia kell.
Szucher Ervin |
Krónika (Kolozsvár)

Égetővé válik a romakérdés rendezése
Nem elég stratégiákban gondolkodni
Nemrég az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) arról döntött, hogy kétszázezer euró értékű kártérítést kell adjon a román állam annak a 27 szászrégeni (abafáji) romának, akikkel szemben a bíróság szerint atrocitásokat követtek el a hatóságok képviselői. Az történt ugyanis, hogy 2006.szeptember 7- én egy kocsmai összeszólalkozást követően tettlegességre került sor. Kivonult a rohamrendőrség és a csendőrség. A rend helyreállításakor 15 polgári személy és két rendőr sérült meg. 27-en beperelték az államot hivatali túlkapás miatt. Túl az eset jogi vetületein, a határozat ismét a közvélemény fókuszába állította a romák helyzetét, amelynek háttere nem annyira etnikai, mint inkább szociális, gazdasági és oktatási jellegű. Románia kormánya kidolgozott egy beilleszkedési stratégiát, ennek első lépéseként a Maros megyei prefektúra romaügyekkel foglalkozó irodája kimutatást készített a valós helyzetről. Az alábbiakban ezt ismertetjük. A felvetettekről Nagy Zsigmond alprefektussal beszélgettünk.
A megye közel fele roma
A kormány kidolgozta a romák társadalmi beilleszkedésének stratégiáját a 2012–2020-as időszakra, annak érdekében, hogy a konkrét programokra akár uniós pályázatok révén támogatást nyerjenek. Ennek első lépéseként a prefektúrákon létrehozták a romák kérdésével foglalkozó irodát (1221/2011-es kormányrendelet). Maros megyében 2013-ban jött létre ez az iroda, ahol három alkalmazott dolgozik, köztük a szaktanácsadó, Românu Ioan roma nemzetiségű jogász. Az említett osztály kormánystratégiai alkalmazásának első lépéseként tavaly augusztus 19. és szeptember 12. között felmérést készített a megyénkbeli romák helyzetéről. A 2011-es népszámlálás adatai szerint Maros megyében 46.947-en vallották magukat romának, azaz az összlakosság (550.380) 8,52%-a. A prefektúra munkatársainak becslése szerint azonban jóval többen, mintegy 80-85.000-en vannak, ami a lakosság 47%-át is elérheti, ez derült ki az iroda alternatív felméréséből is. A felmérést készítők az említett időszakban 36, többségükben romák által lakott helységet látogattak meg. Ezek között hat város volt (Segesvár, Dicsőszentmárton, Marosludas, Nyárádtő, Szováta, Sármás). A következő községekbe jutottak el: Apold, Dános, Nádas, Nagyernye, Petele, Mikefalva, Marosugra, Kerelőszentpál, Maroskece, Sárpatak, Vajdaszentivány, Gernyeszeg, Déda, Mezőbánd, Mezősályi, Mezőpagocsa, Bonyha, Zágor, Csatófalva, Fehéregyháza, Ádámos, Vámosgálfalva, Bogács, Jedd, Csíkfalva, Mezőtóhát, Mezőzáh és Mezőméhes.
A látogatások során találkoztak a romák helyi képviselőivel, az önkormányzati képviselőkkel, és a cigánytelepeket is felkeresték. A tapasztalatokat tavaly év végén összesítették. Több nagyobb témakört vizsgáltak, mint az oktatás, egészségügy, lakhatósági feltételek, személyazonossági- ügyintézés.
Nincsenek iskolai közvetítők
Többek között megállapították, hogy ahol nincsen iskolai közvetítő, ott nagyobb az iskolakerülés, kevesebben íratják be gyerekeiket az alsóbb osztályokba. A roma hagyományok miatt leginkább a lányok kerülnek ki az iskolából, hiszen őket igen korán férjhez adják. Hogy némiképpen növeljék az iskolázottságot, szükség lenne bevezetni, kiterjeszteni az ún. "Második esély" oktatási programot, amelynek keretében sajátos körülmények között lehetővé tennék, hogy a tanterv szerinti oktatás mellett alapképzésben, vagy adott esetben akár szakmai képzésben részesítsék a romákat. Az iroda jelezte a főtanfelügyelőségnek, hogy a koordinálásával több helyen is szerveznének ilyen "tan-folyamokat". A szakhatóságtól azonban azt a választ kapták, hogy nincsen erre állami keret, így a programot csak pályázat alapján, uniós finanszírozással lehet fenntartani. Jelenleg ugyanis van már erre példa. Nyolc iskolában (Marosvásárhelyen, Szászrégenben, Segesváron, Mezőbándon, Bonyhán, Sáromberkén, Dédán és Mezőzáhon) beindult ez a fajta oktatás, ehhez még társul az iskola utáni foglalkozás négy marosvásárhelyi és egy-egy szászrégeni, dicsőszentmártoni és gernyeszegi iskolában, ahol az órák után tanárok, tanítók felügyelete alatt végzik el házi feladataikat a roma diákok. Pozitív példaként említi a felmérés azokat a helységeket (Marosvásárhely, Szászrégen, Dicsőszentmárton, Marosludas, Mezőbánd, Héjjasfalva és Zágor), ahol hét iskolai mediátor dolgozik, akik elsősorban a romatelepeken keresik fel az iskolaköteles gyerekeket, szüleiket, és meggyőzik őket az oktatás fontosságáról. Még 14 településen kellene ilyen alkalmazottakat foglalkoztatni – vonták le a felmérés egyik következtetését. Erre azonban sem személyzet, sem pénz. Összesen 22 roma nemzetiségű tanügyi alkalmazott dolgozik a megyében, tevékenységük megkönnyíti a kapcsolattartást a közösséggel. Az említett iskolai közvetítők is a szászrégeni FAER Alapítvány által működtetett program révén fejthetik ki tevékenységeiket. Annál a 14 iskolánál, amelynek körzetében dolgoznak a mediátorok, érezhetően megnőtt a romák iskolalátogatottsága.
Ugyancsak uniós támogatással három településen (Szászrégen, Marosludas és Nagyernye) sikerült beindítani olyan oktatási központokat, ahova elsősorban a városban kolduló gyerekeket gyűjtik be. Itt étkezést biztosítanak és oktatási tevékenységeket is szerveznek.
Szerencsésnek mondható, hogy ahol a romák neoprotestáns vallásokat (adventisták, baptisták, pünkösdisták) gyakorolnak, ott csökkent a bűnözés, jobban együttműködnek a helyhatóságokkal, és a gyerekeket is járatják iskolába.
Az oktatási közvetítők mellett a megyénkbeli roma közösségeket 38 egészségügyi alkalmazott is látogatja, a lakosságot elsősorban az alapvető higiéniai szabályok betartására ösztönzik. Ugyanakkor nemkormányzati szervezetek támogatásával sikerült például Bonyhán a gyerekeket védőoltásban részesíteni, Dánoson és Nádason a nőknek különböző fogamzásgátló módszereket ismertettek a nem kívánt gyarapodás csökkentése érdekében.
Lakáshelyzet, személyi nyilvántartás
Lakáshelyzetük rendezésével is gondok vannak, ugyanis a különböző romatelepeken törvénytelenül felhúzott viskókban túlzsúfolva élnek a cigányok. Vannak olyan telepek – mint a marosvásárhelyi Hidegvölgyben, vagy Ludason, Gernyeszegen, Mezőzáhon, Petelén, Sárpatakon –, ahol két, három helyiségből álló épületben 20-25-en is meghúzódnak. Azok a polgármesteri hivatalok, ahova a romák személyazonossági igazolvány kibocsátásáért fordulnak, operatívan, a megyei lakosság-nyilvántartó hivatallal közösen, a romák irodájának segítségével igyekeznek segíteni a kérvényezőkön. Több településen (pl. Dicső-szentmárton, Nyárádszereda, Szászrégen), ahol működnek a kirendeltségek, jelentősen nőtt a személyazonossági igazolvánnyal rendelkező romák száma.
A prefektúra romairodája beindított egy programot, amelyet hazai kormányprogram támogat, s ezáltal Dédán és Mezőzáhon 150 romának telekeltetik a házát és az udvarát. Előkészület alatt áll a telekelésre vonatkozó törvénytervezet, amely a 2015–2020-as időszakban lehetővé teszi majd az ingatlanok rendezését. Vannak olyan települések, mint Apold, Kerelőszentpál, Bogács és Mezősármás, ahol a polgármesteri hivatalok telkeket bocsátottak a romák rendelkezésére, ahova rendezett körülmények között házat építhettek maguknak. Nagy gondot jelent azonban a közművek használati díjának a törlesztése. Ugyanis nagyon sok cigánynak óriási állami adósságai vannak. Ezek elsősorban a bírságokból (tűzifa, mezőgazdasági termények lopása és közlekedési kihágások) gyűltek össze.
Több településen a polgármesteri hivatalok állják a villany- és gázfogyasztási költségeket, illetve a vízhasználati díjat (Dicsőszentmárton, Radnót, Szászrégen). Van ahol nemkormányzati szervezetek is bekapcsolódtak a szociális támogatásba, mint a dicsőszentmártoni Buckner, a marosvásárhelyi Alpha Transilvana, vagy akár a már említett szászrégeni FAER Alapítvány. Vannak szociális és kifejezetten a romák helyzetén javító uniós pályázatok, azonban a polgármesteri hivatalokban nincsenek pályázatíró szakértők.
Fokozottabb társadalmi felelősségvállalást!
A felmérést követően a prefektúra romákkal foglalkozó irodája tárgyalásokat folytatott a főtanfelügyelőséggel az iskolai közvetítők ügyében, a közegészségügyi hatósággal egyes oktató-nevelő programok kezdeményezéséért, kivitelezéséért, felvették a kapcsolatot több, romákkal foglalkozó civil szervezettel, a hatóságokat pedig arra kérték, hogy alakítsák meg a romák problémáit kezelő helyi akciócsoportokat, s ahol lehetőség van, ott alkalmazzanak egy romaszakértőt, aki követi a kormány stratégiájának a gyakorlatba ültetését.
Nagy Zsigmond alprefektus kifejtette, a romakérdések megoldására nem elég stratégiákban gondolkodni, hanem olyan konkrét programokat kell kidolgozni, amelyeket akár uniós támogatással kivitelezhetnek. Erre van már példa, hiszen ezeket is felsorolta a kimutatás, de jóval többet tehet a társadalom ezen a téren. Még a kormány meghirdetett stratégiája előtt tettek lépéseket a Maros megyei önkormányzatok. Nyárádszeredában és Jedden is rendezték egyes romák tulajdonjogi viszonyát, személyazonossági iratait, és ez elindított egy folyamatot. Zágorban kifejezetten jó a polgármesteri hivatal és a roma közösség közötti kapcsolat, mert sikerült elintézni, hogy sokan közülük Németországba járjanak idénymunkára. És ezt meg is hálálják azáltal, hogy igyekeznek beilleszkedni. Marosbogáton és Apoldon is az egyházak és nemkormányzati szervezetek közösen vesznek részt a szociális-oktatási gondok rendezésében. Vannak olyan önkormányzatok (Mezőbánd, Szászbogács, Alsóbölkény, Görgényszentimre, Szásznádas és Marosfelfalu), ahol romani (cigány) nyelven lehet a helyhatósághoz fordulni.
Nagy Zsigmond a Marosi Unitárius Egyházkör felügyelő gondnokaként, zsinati tagként, illetve a jogügyi bizottság elnökeként kifejtette, hogy nemcsak a neoprotestáns egyházak kellene befogadják a romákat, hanem, főleg vidéken, a szórványtelepüléseken a történelmi erdélyi egyházaknak is nyitniuk kell. Konkrétan: elmehetnének a lelkészek a roma közösségekbe, és bevonhatnák őket az egyházi programokba. Nem etnikai megközelítésből kellene kezelni a romakérdést, hanem elsősorban szociális, oktatási és egészségügyi-nevelési jelleggel, irányból. Akár a lelkészek is személyes példájukkal kínálhatnának megoldást az egész közösségnek. S ez nem is annyira anyagiaktól függ, hanem hozzáállás kérdése. Mert a roma közösség részéről megvan ez az igény, de az egyházak nem minden esetben viszonyulnak hozzájuk pozitívan, sőt elutasítják, elzárkóznak előlük.
A gazdasági okok – megelőzés, nem tűzoltás
Az esetek többségében a romák nem hibásak azért, hogy ilyen helyzetbe kerültek – fejtette ki az alprefektus. Ha az utóbbi 25 év társadalmi, gazdasági változásait elemezzük, megállapíthatjuk, hogy ez a közösség képtelen volt alkalmazkodni. Gondoljuk el, 1989 előtt a romák nagy része építkezéseken, a kollektív gazdaságban dolgozott. A rendszerváltást követően csődbe mentek a nagyvállalatok, megszűntek a kollektív gazdaságok, és így azok is, akik a minimális jövedelmet munkával szerezték meg, állás nélkül maradtak. Mivel alacsonyan képzettek, már nem feleltek meg az új munkapiaci elvárásoknak. Aztán úgy felgyorsult az élet, hogy a társadalomnak egyszerűen nem volt ideje velük foglalkozni. A középiskolát (egyetemet) végzettek is nehezen kaptak munkahelyet, hát még a szakképzetlen kategória! Persze van szociális segély, integrálási programok, de ameddig az önkormányzatok nem ösztönzik őket arra, hogy legalább a nyolc osztályt elvégezzék, és utána olyan szakmát tanuljanak, mint az építői, vagy autószerelő-bádogos, amire volna igény, addig egy helyben topogunk. Aztán meg ott van a nagy népszaporulat, ami szintén növeli a szegénységet, hiszen a gyerekeket gondozni kell, ellátni, mert ugye "sok gyerek szegénység", s ez így is van. Ezen a téren is többet lehetne tenni azokkal a felvilágosító programokkal, amelyekre a kimutatás is utalt.
Sok függ attól is, hogy a roma közösség miként neveli ki saját értelmiségi rétegét, amely az új társadalmi helyzetben elvállalja a vezető szerepet. A rossz tapasztalat az, hogy a "kiemelkedett" roma értelmiségeik többnyire nem akarják vállalni az identitásukat, elhatárolódnak a közösségtől, holott ők kellene legyenek a pozitív példák, a húzóerő. Ezen a mentalitáson is változtatni kellene, mint ahogy a társadalom is érzékenyebben oda kellene figyeljen az említett gondokra, jelenségekre, mert lassan nem csak a roma közösséget érintik. És az abafáji esetből kiindulva, egyik fél részéről sem az erőszakos beavatkozás, a tűzoltás a megoldás, hanem az említett okok feltárása, orvoslása. Ha nem kezdünk ezekkel idejében foglalkozni, oda jutunk, hogy mind az állami, mind a helyi közösségek képességeit meghaladják ezek a kérdések, amelyek a radikalizálódott társadalomban veszélyes precedenst teremthetnek, mint például az említett konfliktus. Mindennél fontosabb a megelőzés! – összegzett az alprefektus.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Ki volt Petőfi Sándor?
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szervezésében került sor a marosvásárhelyi unitárius egyház Bolyai-téri tanácstermében Szántai Lajos budapesti irodalomtörténész előadására Petőfi Sándorról.
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kapcsán leghamarabb Petőfi Sándor neve jut eszünkbe valamennyiünknek – kezdte előadását az irodalomtörténész, aki arról értekezett, hogy Petőfi vonatozásában mit jelentett a magyar haza szabadsága és a világszabadság. Meglehetősen fiatal volt, alig 26 évesen lépett ki az élők világából, de hogy hogyan halt meg, mi történt vele konkrétan, az rejtély, csak annyit tudunk, hogy eltűnt. Utoljára egy marosvásárhelyi orvos látta, de nem azt, hogy a kozákok felnyársalták volna, hanem azt, hogy szaladt. Voltak szemtanúk, akik azt látták, hogy eltalálta egy golyó a költőt, más azt látta, hogy egy kozák pika átjárta a mellkasát, míg egy harmadik szemtanú a Héjjasfalva és Fehéregyháza közötti út mellett a kukoricásból látta kilógni a lábát. „Ez három eset, amiből csak egy lehet igaz” – figyelmeztetett az előadó, majd Hathvany Lajos kétkötetes monográfiájára utalt, amely, mint mondta, a Petőfi-kutatások kincsesbányája lett. Minimális kommentárt tartalmaz, a kortárs forrásokat publikálja a költő életútjáról, a születésétől a haláláig az egymásnak ellentmondó adatokat tartalmazó dokumentumokat.
Petőfinek már a születése kapcsán kérdések merülnek fel: mikor született? 1823. január 1-e kora órájában, vagy 1822. december 31-én éjfélkor? Legalább két hely verseng a mai napig, hogy hol született, ezek közül Kiskőrös az egyik, amelyről Petőfi saját kezével beírja iskolai bizonyítványába, hogy ott született. Ugyanezt teszi akkor is, amikor katonának jelentkezik. De szintén ő mondja, hogy Kiskunfélegyháza szülötte. Hasonló a halálának is a helyszíne, hol halt meg pontosan és hogyan? Fehérgyeháza és Héjjasfalva között vagy Barbuzinban? Felmerülnek a kérdések arra vonatkozóan is, hogy kik voltak a szülei. Az apját, Petrovics Istvánt hajlamosak sokan szerbnek mondani, az anyát, Hrúz Máriát szlováknak. Egy biztos – figyelmeztet az előadó, miközben megmagyarázza, hogy mindkettő magyar volt –, bárki bárhonnan származik, eldöntheti, hogy mely nemzethez tartozik.
Petőfi Sándor költészetéről, életművéről is megemlékezett Szántai Lajos, párhuzamot állítva a nyolcvan évet is megérő Goethe és a fiatal Petőfi között. A magyar költő rövid élete alatt ezernél több verset írt. Versei a fejében fogantak és tisztultak le, idézte az okiratokban fennmaradt szemtanúk, barátok visszaemlékezéseit Szántai. Verseit ugyanis azonnal papírra vetette a költő, a legritkább esetben található kézirataiban javítás, áthúzás. A János Vitéz születéséről például fennmaradt, hogy pesti, nagyon szűk kis szobájában pipázott, sűrű füstbe burkolta magát, másik kezével egy pénzérmét dobálgatott. Ha néhány fejezettel megvolt, akkor tollat ragadott, és leírta azt.
Antal Erika |
Székelyhon.ro

Válasz és pontosítás a segesvári magyar iskolával kapcsolatban
Úgy érzem, nem hagyhatom válasz nélkül Kriszta Edit héjjasfalvi tanítónő Önálló magyar iskolára van szükség? című írását, amely a Népújság március 24-i számában jelent meg egy előbbi interjúmmal kapcsolatosan, és pontosítanom, részleteznem kell a segesvári magyar iskolával kapcsolatos álláspontomat.
Az említett cikkben Kriszta Edit héjjasfalvi tanítónő személyeskedő (helyenként durva) hangon támad rám, sőt a segesvári református egyházra és esperesére is, ami azt bizonyítja, hogy teljesen félreértelmezi az interjúban megjelent álláspontomat és nem rendelkezik a minimális információkkal sem a kérdést illetően. Sajnálom, hogy újságban nyilvánul meg ilyen módon, amikor lehet, hogy egyszerűbb lett volna néhány kérdést tisztázni a kialakult helyzetről. Elfogadhatatlannak tartom az ilyen típusú megnyilvánulást, a hangnemet, még akkor is, ha lehet, hogy csak a mély aggodalom késztette arra a tanítónőt, hogy így fogalmazzon.
A velem készített interjúban a következő mondat jelenik meg:
"Figyelni kell arra, hogy megszűnőfélben vannak a vidéki, falusi iskolák magyar osztályai, már a héjjasfalvival is gondok vannak." Eddig az idézet, melynek végén ott a PONT. Közismert tény, hogy általában az iskolákban, de különösen a szórványban, a gyerekhiány miatt, gondok vannak az osztálylétszámokkal, iskolákkal. És ez alól a héjjasfalvi iskola sem kivétel, mint ahogy a segesvári, erzsébetvárosi vagy medgyesi és még sok más iskola sem.
Részletezem a véleményem:
A gyerekhiány miatt kialakuló problémáról távlatban kell gondolkodnunk, és fel kell készülnünk arra, hogy esetleg a szaktárca vagy a kormány olyan intézkedéseket foganatosít, amelyek a vidéki iskolák összevonását vagy megszüntetését célozzák, egyszerű fenntartási költségekre hivatkozva. A döntéshozók nem a tanárt és sajnos még a gyereket sem tartják elsődlegesen szem előtt, hanem számokkal és pénzösszegekkel dolgoznak, érvelnek. Nyugat-Európában már rég alkalmazzák az egy központba összevont iskola működtetésének és a vidéki iskolák felszámolásának politikáját. Itt, nálunk is vannak jelek, melyek arra utalnak, hogy várhatóan ilyen irányban szervezik át a román iskolahálózatot. Egy ilyen átszervezés pedig, főleg az eddigi román tapasztalatok alapján, nem arról szól, hogy az illetékes döntéshozók a tanárok vagy szülők beleegyezését kérik ehhez, hanem megérkezik egy kormány- vagy miniszteri rendelet, amely kimondja, hogy ezt meg ezt az iskolát meg kell szüntetni, a gyerekeket pedig melyik iskolába kell átíratni.
De fel kell tennünk a kérdést: mit teszünk, ha hirtelen ilyen váltásra kényszerülünk? A héjjasfalvi iskola összevont 5–8. osztályaiban tanuló 13 magyar gyerek be fog járni Segesvárra, a magyar tagozatra? Van a szülőknek arre anyagi lehetőségük? Vagy, teszem fel, öt gyerek inkább helyben marad, átiratkozik román tagozatra? Nekünk, magyar közösségnek jó, ha így veszítünk el gyerekeket? Úgy gondolom, hogy ebben a kérdésben felelősen kell gondolkodnunk és IDEJÉBEN kell megoldást találnunk. A megmaradásunk alapját képező anyanyelvi oktatásban kötelességünk elemezni a jelenlegi helyzetet, és olyan lépéseket tennünk, amelyek ellensúlyozzák az esetleges negatív hatásokat. Ilyen fontos kérdésben nem lehet megvárni, hogy bekövetkezzék a baj, a probléma, és akkor rohangáljunk megoldást keresni!
A segesvári közösség már 1993-ban lépett, létrehozva a bentlakást működtető Gaudeamus Alapítványt, azért, hogy az előreláthatóan bekövetkező (és valóban bekövetkezett) gyereklétszám- csökkenést ellensúlyozza és a líceumi magyar osztályokat fenntartsa. A bentlakás nélkül legalább jó pár éve elveszíthettük volna az egyik osztályunkat! Egy ilyen helyzetben már csak idő kérdése, mikor szűnik meg teljesen a magyar középiskolai tagozat! Sajnálatos módon példa erre a medgyesi helyzet, ahol egy ideje csak kétévente tudnak magyar nyelvű líceumi szakosztályt indítani, pár diákkal!
Ugyanígy, a segesvári tanítónők kezdeményezésére sikerült a Böjte Csaba atya és a Dévai Szent Ferenc Alapítvány által működtetett gyermekvédelmi központot beindítani a városban, amely segít az elemi és gimnáziumi osztályok megmaradásában. És mindezt két évvel ezelőtt, annak ellenére, hogy a drasztikus gyereklétszám-csökkenés három-négy év múlva várható! Tehát ELŐRE, idejében történtek olyan intézkedések, amelyek javíthatnak a segesvári magyar iskolák helyzetén!
És még egy tény: február folyamán az Aurel Mosora iskola tanári testülete tanácskozott az iskola jövőjével kapcsolatosan, melyre, mint a Gaudeamus Alapítvány igazgatója, meghívást kaptam és részt is vettem. Ezen a találkozón határozottan és világosan megfogalmazódott a következtetés: azokban az iskolákban, ahol még létezik magyar tagozat, mindent meg kell tenni azért, hogy ezek megmaradjanak! Ide tartozik többek között a héjjasfalvi iskola, a nagybúni, illetve a szederjesi elemi iskola és mások. Viszont gondok lehetnek például Szásznádason, ahol csak összevont elemi magyar osztályok vannak, és negyedik osztály végén nem biztos, hogy minden magyar szülő behozza a gyerekét Segesvárra (főleg anyagi okok miatt). Vagy olyanok is, akik tudva, hogy ötödik osztálytól a gyerek nem jön be a városba, már az első osztálytól nem íratják magyar osztályba, hisz majd úgyis románul fogja folytatni tanulmányait. De ott is meg kell maradnia a magyar nyelvű elemi oktatásnak, viszont segítenünk kell a szülőket abban, hogy ötödik osztálytól be tudják hozni Segesvárra gyerekeiket.
Az interjúban ilyen helyzetre gondoltam, nem pedig arra, hogy mi magunk szüntessük meg valamelyik vidéki iskolát!
Az írással kapcsolatosan egy utolsó megjegyzés: sajnálatosnak tartom a segesvári esperes úr és az egyház felelősségre vonását a témával kapcsolatban. A segesvári és a környékbeli egyházak vezetői mindig készségesen segítettek, ha felmérések készítésére szólították fel őket, mivel ezek a felmérések reális képet adtak a jelen helyzetről és adatokat szolgáltattak az esetleges negatív hatások kivédésére irányuló döntések meghozatalához. Ugyanezek a lelkészek és maguk az egyházak is mindig kiálltak mind a segesvári, mind a vidéki iskolák mellett, nem részesítve előnyben egyiket sem a másik kárára!
Egyelőre reménykedjünk abban, hogy mind Segesváron, mind Héjjasfalván 43 év múlva is lesz majd magyar nyelvű oktatás, és MINDENKI megtesz mindent azért, hogy ez megmaradjon.
Tóth Tivadar igazgató – segesvári Gaudeamus Alapítvány
Népújság (Marosvásárhely)

Nekurátok évszázada
Nagybátyám mesélte valaha, hogy az első világégést követő impériumváltozást követően „nekurátként”, tisztátlan lélekként bolyongott Erdélyben egy bizottság román nevet adni azoknak a településeknek is, ahol egy fia román soha nem élt. Hirtelen megjelentek, aztán éppoly hirtelen eltűntek, de látszott rajtuk a szándék: románosítani akarnak mindent!
Amikor hivatalosan is közölték az új neveket, mindenki láthatta, hogy – említsünk néhány példát – a Temesvár közeli, Szapáry grófról elnevezett Szapáryfalvából, nem tudni miért, az angolna jelentésű Țipari, a bihari Éradonyból Eriu-Adoni, a Maros megyei Dicsőszentmártonból Târnăveni, Kézdivásárhelyből Târgu Secuiesc, a Segesvár közeli Héjjasfalvából, bizarr társítással, Vânători lett... De az elmúlt száz év alatt az élet minden területén, iskolákban, temetőkben, egyetemen, hivatalokban, városokban, falvakon egyaránt igencsak átkereszteltek a nekurátok. Mert már kezdettől fogva nem az egymás melletti békés lét volt a céljuk, sőt még nem is nemzetiségek – főleg a magyarok – legyőzése, hanem az eltiprása, megsemmisítése, mindenhonnan való kitörlése, elűzése. S ezt tették és teszik, hol nagyobb rössel, hol meg a nemzetközi helyzet kényszerítette visszafogott lendülettel, mind a mai napig...
Nagyváradon a napokban hidakat neveznek el, hogy ne kelljen a város főterére a városalapító Szent László szobrát állítaniuk: beleegyeztek, hogy a központi híd a nagy király nevét viselje. De a többit Daciának, Decebálnak, Ovid Densușianunak, I. Károlynak és Constantin Prezan marsallnak fogják hívni, bár ezeknek semmi közük nincs a Körös-parti városhoz. Marosvásárhelyen a magyar utcanévtáblák bántják a román elöljárók szemét. De Erdély-szerte az elmúlt száz esztendőben nem volt olyan év, hogy ne radírozták volna le tömegével azt, ami magyar, s a helyettük adott új nevek mellé ne találtak volna ki hazug történeteket.
Így aztán bármennyire magyarázza a Velencei Bizottságnak a román külügyminiszter, Bogdan Aurescu, hogy a kisebbségi jogok megadását illetően a romániai a legjobb modell, amíg minden eszközzel országnak-világnak azt akarják bizonyítani, hogy Erdőelvén mindig csak románok éltek, és a magyarok jövevényekként húzzák meg magukat, addig ez a szövegelés egy fabatkát sem ér. Mert ördögien nekurátos.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Magyari Lajos (1942–2015)
„Kit érdekelne Bocharában,
hogy székely–magyar vagyok?”
Az embernek fia, ki halandónak született, életében nem szabadulhat az élet törvényeitől. Azokat tartja be azzal is, hogy végső lélegzetével visszatér az anyagba.
Magyari Lajos költő jól kivehető nyomokat hagyott maga mögött, a fájdalom mellett. Székelyudvarhelyen született 1942-ben, ott végezte iskoláit. 1966-ban végezte a magyar nyelv és irodalom szakot a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Maros megyében, Héjjasfalván tanított két évet, 1968-tól, az új megyésítéstől a frissen alakult Megyei Tükör belső munkatársa. Első versei 1962-ben jelennek meg az Ifjúmunkásban, majd a romániai magyar sajtóban, Magyarországon, rendre. Első verseskötete, a Hétarcú ballada 1969-ben került az olvasók kezébe. Nemsokára megjelent a Csoma Sándor naplója című verse külön kis kötetben, ezt több ázsiai, európai nyelvre is lefordították Kádár László debreceni egyetemi tanár ügyködése mellett.
A versben szerepel egy helyen ez: „...ha majd megalkotjátok az energikus táj fogalmát...” A sokat próbált költő, Magyari ezzel a szerdai nappal – 2015. június 3. – végleg ötvöződött az energikus székely tájjal. Himnikus verseinek tucatjait írta szülőföldje bűvöletében. Ebben nem volt egyedüli, hiszen egy nemzetet, földrészt, szülőföldet csak az elkötelezett közösség tud halhatatlanná, s tán örökkévalóvá emelni lélekben, valós és érette való küzdelemben.
Az élet törvényei érvényesültek az Ő elmúlásával is. Pár nappal ezelőtt még fölcsúszott párnáiról, mintegy erőt véve a nagy törvényeken, hagyatkozott kéziratairól. És a Székely Hírmondó napilap egyik hasábjáról, melyen fél évtizede naponta jelentkezett. A felelősségtudat vagy a halálos ágy riadalmai adtak erőt ehhez – ki lehet megmondhatója ennek? Élők között senki. Ám ott van Magyari versei között a sugallat s az értelem, együtt a maradék nép s nemzet jövendőjéért viselt aggodalommal. Nyugodalma a mai nappal elkezdődött a Székely Hírmondó főmunkatársának.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

MAGYARI LAJOSRA EMLÉKEZIK KEGYELETTEL AZ RMDSZ
„(…) Most a magam dolga minden,
nem hagyakozom, magamért nem remélek.
Ti se szerkesszetek belőlem
szakállas példabeszédet.”
A hazai magyar költészet eme gyöngyszeme, a Csoma Sándor naplójából című vers utolsó soraival búcsúzik az alkotás szerzőjétől, az öröklétbe távozott Magyari Lajos költőtől, műfordítótól, közírótól és közéleti személyiségtől a Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Kegyelettel hajtunk fejet emléke, irodalmi munkássága, közéleti tevékenysége előtt, ugyanakkor – az utókornak címzett költői intésére – nem példabeszédben, hanem az ember egyediségéről szóló gondolatokkal szeretnénk emlékezni mindarra, amit közösségéért, a kultúráért, környezetének fejlődéséért tett.
A „Forrás-nemzedék” költője, Magyari Lajos 1942-ben született Székelyudvarhelyen, ahonnan magával hozta azt az értékrendet, amely a későbbiekben költészetében, világlátásában megannyiszor felsejlik. Magyartanári oklevelet 1966-ban a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen szerzett, majd két évig Héjjasfalván tanít. Ezt követően indul közírói pályája a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör belső munkatársaként, de verseit, publicisztikáját, tanulmányait már korábban is közli számtalan hazai irodalmi-közéleti kiadvány. 1979-ben a Marosvásárhelyi Írók Társaságának elismerését veheti át Kötések című verseskötetéért. A forradalom után megalakuló Háromszék napilap első főszerkesztője, 1992-től pedig politikai szerepet is vállal az RMDSZ háromszéki szenátoraként. Költészetének meghatározó hangja a szembesítés és önszembesítés, a közösség és az egyén felelősségének, világszemléletének mibenléte, helytállósága. Közíróként is ezek a kérdések foglalkoztatták, keményhangú bírálója és jövőbe tekintő elemzője volt környezete jelenségeinek, közössége viselt dolgainak. Négy önálló verseskötetet hagyott hátra, mindemellett pedig számtalan műfordítást, közéleti publicisztikát.
Az RMDSZ kegyelettel emlékezik rá, fejet hajt a romániai magyar közösség értékeit mindennél előbbre helyező irodalmi és közéleti munkássága előtt. Vigasztalódást gyászoló szeretteinek!
Emléke legyen áldott, nyugalma csendes!
KELEMEN HUNOR
szövetségi elnök
http://kms.mtva.hu/hir/

Időutazás múltban és jövendőben
Tanulmányúton Székelyföld és Szászföld szomszédos vidékein
A Kántor-tanítóképző Főiskolán hosszú évek óta hagyomány, hogy a zárthelyi oktatás mellett hivatásra felkészítő tanulmányutakat, néprajzi táborokat szervezünk. Egy évvel ezelőtt a Nyárádmente, Sóvidék és Gyergyó történeti, egyházi, természeti értékeivel, iskoláival ismerkedtek diákjaink, vagyis a tömbmagyarság életével; 2014 adventjén a dél-erdélyi szórványmagyarság (Dicsőszentmárton, Balázsfalva, Medgyes, Küküllővár környéke) sorsával, kultúrájával való szembesülést tűztük ki tanulmányúti célul, és gyülekezeti alkalmakon a felkészülést a szolgáló életre.
A nemrég lezárult tavaszi tanulmányutunkon a Székelyföld és Szászföld szomszédos vidékeit jártuk be a két Küküllő és a szőke Nyikó mentén, voltunk Erdőszentgyörgyön, Keresden, Segesváron, Fehéregyházán, Székelykeresztúron, Nagygalambfalván, Bögözön, Székelyudvarhelyen, Szejkefürdőn és Farkaslakán.
A két nap során alig 300 km-es kört írtunk le a térkép szerint, mégis mennyi értékkel találkoztunk a minket érdeklő szűkebb területen, és mennyi élményben volt részünk! Valóságos időutazáson vettünk részt az erdélyi múltban és jövendőben.
Keresden a Bethlen család várkastélyában diákjaink beleélhették magukat a kastély egykori lakóinak, az erdélyi főúri családok életének hétköznapjaiba és ünnepeibe, művészi ízlésébe és kultúrateremtő munkásságába. Segesváron a turistáknak szóló kirakatokon túlmenően bepillantást nyerhettek a középkori szász város életébe, meggyőződhettek a szász közösség erejéről, tehetségéről, remek gótikus építészetéről. Nem véletlen, hogy a hegyre épített város ma a világörökség része. A középkori székelyek módjára "olvashatták" a bögözi templom falaira festett "képregényt": Szent László királyunk harcát a pogány kunok ellen és a bibliai utolsó ítélet jeleneteit. A bögözi templom freskói, akárcsak a közeli székelyderzsi vagy a gelencei, a középkori művészet csúcsát jelentik, legalábbis nekünk, magyaroknak. De nemcsak a freskókhoz értettek őseink, hanem később, a "virágos reneszánsz" idején a templomok mennyezetének díszítéséhez is. Itt van mindjárt a bögözi templom kazettás mennyezete, mint annyi más Erdély-szerte, vagy a meglátogatott erdőszentgyörgyi református templom felújított virágos mennyezete és bútorzatának világos "székelykék" színe. Az egykori gyülekezet hitbeli erejét, hozzáértését dicséri, hogy a templom szószékét a kor legkiválóbb kőfaragó művészével, Sipos Dáviddal készíttette 1760-ban. És a padok alatt, a templom kriptájában nyugszik a 19. század eleji Erdély legszebb főúri asszonyának tartott Rhédey Klaudia grófnő; rövid életének, tragikus halálának története nem hagyja érintetlenül a 21. század emberét sem. Közismert, hogy ő az angol királyi család egyik "ősanyja", Károly brit trónörökös, aki 2008-ban ide látogatott, a szépanyját tisztelheti benne. Klaudia a templommal szomszédos Rhédey-palotában született. Jó volt látni, megtapasztalni, hogy a palotát az elmúlt években felújították, és Erdőszentgyörgy városa kulturális célokra szeretné hasznosítani.
A tanulmányút programjának összeállításakor elég nagy fejtörést jelentett, hogy kit, kiket válasszak kalauzul szellemi nagyjaink közül, akiknek az élete-halála, életműve valamiképpen kapcsolódik a bejárt vidékekhez. Végül úgy döntöttem, hogy négyüket állítsuk középpontba, akik írásaik üzenetével is vegyenek részt a táborunkban: a két Sándor, Balázs és Áron. Mármint Petőfi Sándor és Kányádi Sándor, Orbán Balázs és Tamási Áron, nagy korbeli különbségekben és felekezeti jó egyetértésben. De hát akkor hol marad az erdőszentgyörgyi orgonakészítő ezermester Bodor Péter, a segesvári Andreas Bertram gyógyszerész, aki Apafi Mihály erdélyi fejedelmet is ellátta patikájának készítményeivel, a Segesváron (1892-ben) született báró Apor Vilmos mártír püspök – akit a katolikus egyház boldoggá avatott, és akinek az emléktáblájánál szintén tisztelegtünk –, hogy a felduzzasztott Drakula-kultuszról ne is beszéljünk; a Keresztúron múzeumot alapító Molnár István vagy a Székelyudvarhelyen a református ókollégiumot és a templomot építtető backamadarasi Kiss Gergely rektor úr? Sándorainknál maradva, Petőfit verseivel köszöntöttük Fehéregyháza és Héjjasfalva között, nem messze attól a helytől, ahol utoljára látták őt és nem messze halálának valószínű helyétől, az Ispán kútnál. Maradjon meg ő nekünk itt Erdély földjében akkor is, ha valakik Szibériában keresték, keresik csontjait, és a keresztúri székelyek a timafalvi temetőben visznek virágot "Petőfi legendai sírjára". Nekünk csak az az óhajunk lehet, amit az emlékműnél is elmondtunk, Sándor: "Takarjon bár a szemfödél:/ Dícső neve költő fiadnak,/ Anyám, soká, örökké él." És beálltunk a Kányádi Sándort köszöntő versmondók seregébe, de nem akárhol, hanem Nagygalambfalván, abban az utcában, ahol felnőtt és amelyről azt írta egyik korai versében: "nem is utca, csak fél utca", és valóban ma is csak fél utca, de Kányádi életműve a bizonysága, hogy "Becsületből, akit innen/ tarisznyáltak, azt egykönnyen / nem fogja az élet piszka,/ mert itt még a sár is tiszta." Éppen akkor állt el az eső, megtapasztaltuk: Kányádi Sándor utcájában és életművében még a sár is tiszta. A jó öreg, a szép szakállú Orbán Balázs faluról falura kísért székelyföldi utunkon, mindig hozzá lehetett fordulni tanácsért, eligazításért, a fényképezőgépet sűrűn kattintgató fiatalok az erdélyi fényképezés ősatyját is tisztelhetik benne, csakhogy ő húszkilós csomagban vitte a fotós felszereléseit, most pedig egy ingzsebben elfér a masina. Végrendeletének üzenete legalább annyira fontos, mint a Székelyföld leírása. Azt írja: mivel az Isten nem áldotta meg családdal, az egész magyar népet tekinti családjának és így örökösének. Örökösére hagyta vagyonát, ösztöndíjat alapított a székelykeresztúri unitárius kollégium jeles és szűkölködő diákjainak. És hogyne köszöntöttük volna Tamási Áront farkaslaki sírjánál, aki Ábelként megjárta Amerikát, és egy ottani kisebbségitől, egy négertől hallotta az élet egyik nagy igazságát, amit annyiszor idéznek manapság: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne". Ez az otthon most itt Farkaslaka, a Nyikó mente falvai, s a dombon túl Udvarhely iskolaváros és a tágabb szülőföld. Szülőföldjét járva Tamási így fejezte be önéletrajzi regényét: "S a káprázatban, az apám és az ősök sírjánál, vajon feltehetem-e a kérdést: – A miénk ez? Nem tehetem fel, mert ez kérdés nélkül a miénk. Miénk a fény, amit lelkünkbe fogadunk: s a föld, amelyen élünk és meghalunk."
Tanulmányutunkon nemcsak a múltat és a jelent, hanem a jövendőnk jeleit is fürkésztük, kérdeztük, kerestük. Mint említettem, jó volt hallani, hogy az erdőszentgyörgyi Rhédey-palota a város tulajdonában kulturális központ szerepét tölti majd be. A keresdi Bethlen-kastély és birtok még nagyobb átalakulás elé néz: a Marosvásárhelyen élő örökösök a visszakapott kastélyt nagylelkű gesztussal 50 évre a dévai Szent Ferenc Alapítványnak adományozták. Itt Böjte Csaba atya és munkatársai felnőttképzési központot szeretnének kialakítani az iskolarendjükben végzett fiatalok számára, Szőts Béla ügyvezető lelkesen beszélt a terveikről. Tóth Tivadar, a segesvári Gaudeamus Ház és Szórványközpont igazgatója a segesvári magyar nyelvű iskoláztatás történetét ismertette diákjainkkal, és a szórványlét mai kihívásaira figyelmeztette az eljövendő pedagógusokat, akárcsak Szávuly Ildikó, aki nevelőnő társával együtt 16, szüleik által elhagyott Maros és Hargita megyei gyermek otthonát vezeti a Szent Ferenc alapítvány iskolarendjében. Diákjainkat mélyen megérintette a gyermekek helyzete, sorsa, hiszen többségük székelyföldiként most találkozott először a szociális és etnikai, kulturális, nyelvi szórványlét jelenségeivel.
A tanulmányút részeként találkozókra is sor került az erdőszentgyörgyi, segesvári, keresztúri és udvarhelyi középiskolák végzős osztályaival; Gál József tagozatvezető ismertette főiskolánk szakmai kínálatát, Dénes Kinga III. éves diák kisfilmje még vonzóbbá tette a főiskolai életet, a kórus pedig az énektudásából adott ízelítőt.
Dr. Barabás László projektvezető
Népújság (Marosvásárhely)

Őseink példája ad erőt
Székelyföldi helytörténeti körúton a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület
Székelyföldre indult kétnapos helytörténeti körútra a hét végén a marosvásárhelyi Lorántffy Zsuzsanna KulturálisEgyesület. Az idegenvezető szerepét Balás Árpád tanár vállalta el, aki egész úton fáradhatatlanul, színesen, érdekesen magyarázta azoknak a településeknek a történetét, érdekességeit, történelmi jelentőségét, amelyeken áthaladtunk.
Szombaton reggel Marosszentgyörgy irányába indultunk. Az első megálló a marosvécsi várkastélynál volt, ahol a várkertben Kemény János sírjánál helyezték el az egyesület koszorúját. A helyszínt, Kemény Jánost vagy az Erdélyi Helikon íróközösséget nem kell külön bemutatni a Népújság olvasóinak. Elég annyi, hogy ez volt a két világháború közötti időszak legsikeresebb és legrangosabb írói szerveződése.
Innen indultunk tovább a Gyergyói-medence felé.
A ditróiak büszkesége
Az 56 méter hosszú, 23 méter széles, 1000 ülő- és 2000 állóhellyel rendelkező kéttornyú templom Székelyföld messze híres temploma, a ditróiak büszkesége neogótikus stílusban épült, toronymagassága 75 méter. Mindkét tornyán található toronyóra, ami még ma is működőképes. Az ablakkeretek csúcsívesek, ami ugyancsak a neogótikára utal. A templom főoltárát carrarai márványból készült szobrok díszítik: Jézus Szent Szíve, Szent István és Szent László királyok szobrai, a falu szülöttjének, Siklódi Lőrincnek a művei. A szentély és a hajó ablakait, amelyeken a tizenkét apostol látható, Róth Miska, a szentélyt díszítő szekkókat Pauli Erik olasz festő készítette.
A Tatárdomb és a Lázár-kastély
Gyergyószárhegy felé haladva látható a Tatárdomb. A legenda szerint háromezer tatárral vette fel a harcot háromszáz székely 1658-ban Szárhegy határában. Az otthonukat védők legyőzték, megfutamították a tízszeres túlerőben lévő ellenséget. Őseink hősiessége ma is példaként áll előttünk, erőt kell adjon arra, hogy felül tudjunk kerekedni a nehézségeken – áll a felirat.
Gyergyószárhegy élete összefonódott a Lázár család történetével. A Lázár-kastély 1532-ben épült, 1632-ben bővítették. Itt töltötte gyermekkora egy részét Bethlen Gábor. 1499-ben Lázár András pápai bullát kér a helybeli kolostor alapításához. 1665-ben Lázár István egy darab területet a ferences szerzetesek számára bocsátott, ahol kápolnát is építtetett nekik. 1669-ben Kájoni János új épületet emeltetett. 1670-ben egy aranyozott, ezüstözött, festett cifra oltárt is rendeltek a zárda templomába.
Sajnos, a folyamatban levő perek miatt a kastélyba nem tudtunk bemenni.
Örmény templom – Gyergyószentmiklós
A következő megálló a gyergyószentmiklósi örmény templom volt, amelyet lőrésekkel ellátott, szabálytalan vonalú fal övez, keleti és nyugati oldalán két kisebbfajta bástyához hasonló, kívül félkörű, belül szögletes alaprajzú építmény található. A kőfal ablakszerű mélyedéseiben elhelyezett, Krisztus kínszenvedésének jeleneteit ábrázoló értékes fametszetek 1750 körül készülhettek, ezek jelenleg az örmény plébánia épületében találhatók.
Az északi mellékoltárhoz tartozik a templom legértékesebb festménye, amely 1752-ben készült a velencei mechitarista kolostorban. A képen Világosító Szent Gergely, az örmények első katholikosza jelenik meg. Világosító Szent Gergely élete legfontosabb cselekedeteként az addig keresztényüldöző III. Tiridat király megtérítését tartják számon, mely maga után vonta az egész örmény nép kereszténnyé válását.
Ember, vésd szívedbe, hogy ez a föld mindig székely volt és az is marad!
Gyergyóalfalu templomának felirata szerint a templom 1213-ban épült, a 15. században gótikus stílusban átépítették, majd 1766-ban barokkizálták. Egykori védőfalának csak töredéke maradt az 1930. évi restaurálás után. A templomkertben áll az I. és II. világháború áldozatainak emlékműve, a bejárattól jobbra pedig egy zászlótalapzat, amelyet 1942-ben Budapesten élt alfalviak állítottak. Ennek felirata: Ember, vésd szívedbe, hogy ez a föld mindig székely volt és az is marad!
A templomtól jobbra és balra park van, ahol István hitvédő pap, a csíksomlyói pünkösdi búcsú elindítójának szobra látható.
Kossuth-szobor – Gyergyócsomafalva
1894-ben László Gyula indítványozta, hogy Marosvásárhelyen állítsanak szobrot Kossuth Lajosnak. A Bernády György vezette 380 tagú szoborbizottság 1897-ben Köllő Miklós gyergyócsomafalvi szobrászt bízta meg a mű elkészítésével: "Faragja székely kéz az emléket, vezesse vésőjét székely szív, mint ahogy a szobor székely földben álljon". 1899. június 11-én Marosvásárhelyen leplezték le Kossuth Lajos ércszobrát. 1921-ben a román hatalom ledöntötte, 1995-ben a Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány közgyűlése kezdeményezte a Kossuth-szobor újbóli felállítását az alkotóművész szülőfalujában. Így 2001-ben került felavatásra Gyergyócsomafalva központjában a Köllő Miklós által alkotott Kossuth-szobor Sántha Csaba által újraalkotott pontos mása. A szobrot is magába foglaló teret ifj. Köllő Miklós műépítész, a szobor alkotójának kései rokona tervezte.
Madéfalván
a madéfalvi veszedelem, azaz a székelyek legyilkolásának emlékét őrző emlékmű megkoszorúzására került sor. A székelyek legyilkolásának emlékét őrző kőoszlopot, Köllő Miklós alkotását, amelynek tetején kitárt szárnyú turulmadár látható, 1905. október 8-án avatták fel.
A szombat esti Csaba királyfi rockopera volt az egyik fontos része a programnak. Délután azonban hatalmas eső kerekedett, órákig zuhogott, már azt hittük, lehetetlen lesz felmenni a csíksomlyói nyeregbe, a pünkösdi búcsúk helyszínére. Végül mégis elállt az eső, és megtartották az előadást. A szállásra való visszatérés csoportunk számára kisebbfajta kalanddal ért fel, de végül mindenki hazaért és elégedetten fogyasztotta a finom vacsorát: zsíros kenyeret vörös hagymával.
A csíksomlyói Mária-szobor 500 éve
Vasárnap délelőtt a Csíki Székely Múzeumba látogattunk, ahol a csíksomlyói kegyszobor 500. évfordulója alkalmából A csíksomlyói Mária-szobor 500 éve – Mária-tisztelet Erdélyben címmel nyílt emlékkiállítás. A kiállítás a Mária-szobor olyan tárgyi emlékeit – a Batthyány Ignác püspök által adományozott fémkoronák és jogar, a Kisjézus ruhácskái, amelyekbe még a 20. század közepéig öltöztették – mutatja be, amelyeket első alkalommal láthat a nagyközönség.
Az emlékezés parkja
Székelyudvarhelyen a szoborpark "lakóit" ismertette Balás Árpád tanár úr. A szobrok 12 ismert történelmi személyiséget – Kós Károly, Bethlen István, Wesselényi Miklós, Bethlen Gábor, Fráter György, Szent László király, Csaba királyfi, Hunyadi János, Báthori István, II. Rákóczi Ferenc, Bem apó, Nyirő József –, valamint tizenharmadikként a névtelen Vándor Székelyt ábrázolják.
Az emlékezés parkjának létrehozója a Székelyudvarhelyért Alapítvány, a szoborparkot 2004- ben avatták fel. Innen mentünk tovább Keresztúrra.
Koszorúzás Petőfi vén körtefájánál
A Gyárfás-kúriában tartózkodott élete utolsó éjszakáján Petőfi Sándor. Sokáig volt Petőfi ittlétének "élő" tanúja az öreg körtefa, amelyet utóbb már csak vaspántok tartottak össze. Helyére a kegyelet új csemetét ültetett, mely előtt emléktáblát helyeztek el Kányádi Sándor négy sorával: "Haldoklik az öreg tanú,/Petőfi vén körtefája./Azt beszélik ő látta volt/ verset írni utoljára."
Késő délután már csak lassítottunk Héjjasfalván Zeyk Domokos szobra előtt, Fehéregyházán az Ispánkútnál, majd Segesvár érintésével, fáradtan, de élményekkel gazdagon érkeztünk haza Marosvásárhelyre.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)