Piros Dénes nyugalmazott kémiatanár mesél iskoláról, sportról, életről, Aradról
„Szép nyugodtan átsétáltam az életen” (I.)
– Azt hallottam, hogy Piros Dénes világpolgár és ha „fellapozzuk”, egy valódi enciklopédia tárul elénk.
– Túlságosan jól emlékszem sok mindenre, ami 1930 óta történt. Érdekes dolgokról tudok mesélni.
– Aradi?
– Tősgyökeres. Apám is, nagyapám is az volt.
– Úgy látom, külsőleg jó formában van.
– Januárban leszek 86 éves. A nagyobbik lányom 47.
– Járt hozzám fizikaórákra.
– Elvégezte Temesváron az orvosit. Most fogorvos Heilbronnban. A kisebbik lányom textilmérnök, de most egy projektmanager állásban dolgozik Esslingen mellett a B.O.S. cégnél, amelynek itt, Aradon is van leányvállalata.
– Kérem, meséljen egy kicsit iskolás éveiről. Hova járt elemibe?
– A Kultúrpalota alagsorában volt egy remek román elemi iskola. Oda jártam. És jól megtanultam románul. Apám, szegény, szörnyen beszélte a nyelvet, annak ellenére, hogy Váradon román tisztiiskolát végzett. Megmondtam neki: „Apuka, te nem tudsz jól románul, én meg akarok tanulni.” Abba az elemibe sok magyar és zsidó gyerek is járt.
– A negyedik elemi után hogyan folytatta az iskolát?
– Átmentem a Katolikus Gimnáziumba, magyar iskolába. Akkor még Fischer Aladár volt az igazgató. Szenzációs ember! Gyönyörűen tanította nekünk a latint. A ’43–44-es tanév elején halálos betegen átment Pestre, és ott halt meg. Berthe Nándor lett az új igazgató. 1940–48 között jártam a Katolikus Gimnáziumba, abba a kis iskolába, amelyet 1923-ban építettek az aradi magyarok. Mert az egykori Királyi Főgimnáziumból elkergették őket. Az első gimnáziumban és az utolsóban tanultunk ott. Első év után szétszórták a tanulókat. A másodikat a minorita kultúrház melletti kis teremben végeztük. ’41-ben a Katolikus Gimnázium épületébe, egyedül a város iskolái közül, betelepítettek egy német katonai kórházat – háború volt. Aztán a Flórián utcába kerültünk, harmadikban és negyedikben. ’44 őszén bejöttek az oroszok, előtte a magyarok – tíz napra. Megszűnt az iskola felső tagozata. A tanév csak januárban kezdődött. A Moise Nicoarăba jöttem, ahol a kisérettségin jól kiszelektálták a magyar osztályokat: 45-ből nyolcunkat vették fel oda. ’45-ben és ’46-ban újra a Flórián utcába helyeztek. Azért oda, mert szovjet katonai kórházat létesítettek a Gimnáziumban. Akkorra már lett felső tagozat. És együtt jártunk a lányokkal.
– Addig csak fiúiskola volt?
– Igen. És aztán ’47-ben elmentek az oroszok, felépültek a sebesültek. Összeálltak a szülők, és a Magyar Népi Szövetség támogatásával rendbe hozták az iskolát. Az utolsó gimnáziumi évet ismét a K.G. épületében jártuk. A ’47–48-as tanév volt életem egyik csúcspontja. Akkor éreztem először, hogy érdemes élni. Csomó sikerélmény a sportban, ragyogó, nyílt érettségi Nagyváradon a premontrei gimnáziumban – Ficzay jött velünk, Réhon ott ült mögöttem... ’48-ban fejeztük be a gimnáziumot. Június 11-én következett az államosítás. Előtte két nappal, a tanévzárón én tartottam a búcsúbeszédet. Szabadon. Olyan szépen mondtam el, hogy osztályfőnökünk, az „öreg” Schweitzer is megkönnyezte.
Milyen sportsikerei voltak?
– Három ifjúsági országos bajnokság teniszben, ’46–48 között. Vásárhelyen, Kolozsváron, Bukarestben. Veretlenül.
– Milyen színekben szerepelt?
– Az ITA volt a csapatom. A Szövetség rá akart beszélni, hogy maradjak Bukarestben. Akkor alakultak a katonaklubok, a Dinamo, a Steaua... Mondtam, én inkább tanulnék. Ha aláírtam volna a szerződést, nem mehettem volna egyetemre. Kaptam volna a vállamra két csillagot – lökték ki a régi tiszteket, kellettek az újak.
– Akkor hazajött.
– Maradtam még pár napot Bukarestben. Szállodában laktam, sétáltam sokat, rengeteg ismerősöm volt, szép lányok... Aztán véletlenül kifogtam egy román–magyar nemzetközi tenisztornát. A magyar válogatott játékosa, Asbóth József volt akkor Európa legjobb teniszezője. Párizsból jött, ahol megnyert egy fontos versenyt. Minden időmet velük töltöttem, tolmácsoltam, nagy élményeket szereztem.
– Egy tizennyolc éves fiatalembernek ezzel kezdődött a felnőttkora.
– Pár nap múlva jött Bukarestbe a magyar labdarúgó válogatott: Puskás, Kocsis, Kubala. A Lóránt és a Tóth III. itt játszottak Aradon, az ITÁ-ban. Őket ismertem itthonról. Pecsovszky Csalával pedig pertuban voltam; ő azonban a román válogatottban játszott. Felkerestem őket az Athenée Palace Szállodában: épp ők hárman, az aradiak beszélgettek egymással. Nagy szeretettel üdvözöltük egymást.
– Most már csak következett az egyetem. Hol?
– Kolozsváron, a Bolyain.
– Kémiát tanult.
– Igen. De megmondhatom, hogy tulajdonképpen pályatévesztett voltam. Nagyon jól tanultam, minden érdekelt. A sport is. Szerettem a történelmet, a földrajzot is... Apámék orvost akartak volna faragni belőlem. De viszolyogtam a vértől, a betegektől... Olyan szakra akartam menni, ahol sokat kell tanulni, mint a kémia, a fizika. Akkoriban az orvosira a gyengébbek mentek, akik jól tudtak magolni... A kémia „úri” szak, azt mondták. Igazából soha sem tudtam megszeretni.
Szülei mivel foglalkoztak?
– Édesapám a textilgyár központi lerakatában dolgozott, a kis Neuman-palotában, ahol régen a Porțelanul üzlet volt. Ott halmozták fel az árut, és oda jöttek a kereskedők vásárolni. Apám vezette a lerakat teljes tevékenységét. Nem is dolgozott sohase máshol, csak Neuman bárónál... Jómódúak voltunk, sosem voltak anyagi gondjaink. A harmincas évek végén nyitott apám édesanyámnak egy nagyon szép cukrászdát, a korzón. Egy olasztól vettük át. Anyám nővére cukrász volt. Apám hozatott Olaszországból egy presszógépet. Óriási szenzáció volt. Aradon senki sem tudta akkoriban, mi az a presszókávé, addig csak frank kávét ittak az emberek. Az alapanyagot is Olaszországból hozták. A mi cukrászdánk vezette be tulajdonképpen Aradon a valódi presszókávét... Öt évig volt miénk a cukrászda.
– Miért kellett lemondaniuk róla?
– ’40-ben szűnt meg. Akkor már problémák voltak Erdélyben. Észak-Erdély átadása, a Vasgárda megjelenése Aradon… Rengeteg tüntetés volt, törtek-zúztak, a korzón minden üzlet rollóját sokszor le kellett húzni. Mind kisebbségi tulajdonosok voltak, zsidók és magyarok… Egy délelőtt bejött a cukrászdába egy regáti származású tiszt. Anyám és a felszolgáló lány, akik a cukrászdában voltak, nem tudtak románul. Óriási botrány… Felfordította az asztalokat, hívta a szigurancát, az akkori szekuritátét, átjöttek a nyomozók… Anyám rögtön küldött az apámért. Nyomban megjelent. Telefonált a bárónak, ő is közbelépett. De azt mondta apám: „Itt nem lesz semmiféle botrány, leállítunk mindent”. Azonnal elment egy német cukrászhoz, a Klemenshez, akinek egy kis üzlete volt, és mindenképpen be akart kerülni a központba… Délután aláírták a szerződést. Átadtunk mindent.
– Klemens bácsi készítette az esküvői tortánkat. Mint nyugdíjas, bedolgozott akkoriban az Astoriába.
– Másnap új, német cégtáblát tettek ki. És a német repülőtisztek, akik akkoriban már Jugoszlávia ellen készültek, és itt voltak az aradi repülőtéren itták a presszókávét és ették az oroszkrémtortát, a cukrászda specialitását.
Következett az egyetem.
– Történt egy kisiklás. A fejembe mégis Bukarest ütött szeget. Sportsikereim nyomán oda vágytam. És túl szépek voltak a bukaresti lányok... A textilmérnökire mentem. Ötszázan voltunk ötven helyre. Szeptember helyett novemberben volt a felvételi. Akkor volt a tanügyi reform. Átmenő jegyet értem el, de a vonal alatt. Átmentem Kolozsvárra. Ott már csak a fizika–matematikán maradt hely. Azt mondtam, minthogy matematikatanárnak tanuljak, akkor inkább pap leszek. A matematikának nem voltam barátja. Visszajöttem Aradra, a textilgyárba, gyakornokként. Közben teniszeztem is. ’49-ben aztán felvételiztem Kolozsváron a kémiára.
– A tenisszel foglalkozott ezután is?
– Nyaranta hazajöttem, edzésekre jártam. Az ITA nevét megváltoztatták: Flamura Roșie (Vörös Zászló) lett. Azután 1958-ban a klub megkapta az UTA nevet.
– Visszavágyott Aradra?
– Akkoriban ebben a városban fantasztikusan jó volt a hangulat.
– Miért volt jobb, vagy miért volt rosszabb abban az időben Aradon élni, mint máshol?
– Már a háborús években, ’40–44 között sem volt kibírhatatlan itt élni. Volt ’44 júliusában egy angol bombázás, szeptemberben „beugrottak” tíz napra a magyar csapatok, az oroszok már Lippán voltak. Aztán bejöttek az oroszok. És kész! Jött ’45, ’46. Hihetetlen, micsoda hangulat volt itt, Aradon. Mindenki helyben maradt. Románok, magyarok, németek, zsidók, szerbek… Olyan volt, mint a ’30-as évek Aradja. A háború után Európa fő gondja az élelmezés lett. Angliában meg a franciáknál jegyrendszert vezettek be – a győztes hatalmak is bajban voltak. Aradon remekül éltünk. A strand tele. Este kimentünk a korzóra – hétvégeken 1500-2000 ember sétált. Ott mindenki mindenkit ismert. Olyan volt, mint egy nagy család. Kerthelységek, zenekarok, kellemes légkör... Magyarországról sokan átjöttek ide – enni. Hatalmas piac volt. A Szabadság téren ott volt a Czmór hentes, az üzlet tele hússal, Újaradról a svábasszonyok hozták a sok zöldséget... Csodás volt az akkori Arad!
– Magyarországi rokonaink sokszor mesélik, hogy szüleik Aradra jártak át élelmiszerekért...
– Akkor, ’45 tavaszán jutott eszébe Neuman bárónak, hogy alakítson egy focicsapatot, az ITÁ-t. Hozott jó játékosokat Váradról, Kolozsvárról, felépíttette az új stadiont, Szömörkényi Rudolf tervei alapján. A báró Manchesterben végezte a textilmérnökit és Arsenal-drukker volt. Ez a kis stadion hasonlított a londoni Arsenal-stadionra. Akkoriban Romániában vidéken egyetlen beton-stadion sem volt, minden tribün fából készült. A gyepszőnyeget angol fűmaggal alakították ki. A közönség tódult a meccsekre. Nők is kijöttek, elegáns társaság gyűlt össze. Minden mérkőzés rendkívüli társadalmi eseménynek számított. Mintha koncertre mentünk volna. Remek hangulat. Egyik siker a másik után. Az első bajnoki győzelem, a második… Megnyerték a Kupát… És akkor ’48-ban beütött az államosítás. A báró máról-holnapra eltűnt. De ’48 nyarát még itt töltötte. Engem személyesen ismert a teniszpályáról. Sokszor megsimogatta a fejem, és mondta: „Csak így tovább, kis Piros, reklámozzad csak a gyárat!”
– Beszélt magyarul a báró?
– Csak magyarul! Nagy magyar volt. Imádta az operettet, a magyar irodalmat. Tudott angolul, franciául, de gyengén beszélt románul.
– Mi történt Neuman báróval az államosítás után?
– Amikor jöttem haza a váradi érettségimről, kérdeztem apukámat: „Hol a báró?” „Ne beszélj róla!”, mondta az apám. „Nem szabad erről beszélni, Dini.” Bujdosnia kellett. Ki kellett költöznie a Széchényi (mai Horia) utcából. Augusztusban aztán, egy éjszaka, egy pécskai parasztcsalád kiszöktette az országból. Átkerült Magyarországra, feleségül vett egy magyar nőt, a híres villamosmérnök, Kandó Kálmán unokáját, Kandó Kittyt. Negyvenéves korában, Bécsben tartották az esküvőt.
– Utána Bécsben maradtak?
– Nem, mert a Kandóék is eljöttek Pestről, nekik sem tetszett a szocializmus. Kimentek Amerikába.
– Úgy tűnik, hogy Piros Dénes jobban érezte magát a régi Aradon, mint most...
– Amikor a tenisszel lementünk játszani Bukarestbe, aradiak, kolozsváriak, temesváriak, ránk erdélyiekre nagy tisztelettel, szeretettel tekintettek a bukarestiek. Jó ajánlólevél volt az, hogy erdélyi vagy. Az utcán lépten-nyomon lehetett magyar szót hallani.
– Bukarestben felnéztek az erdélyiekre.
– Ugyanez történt aztán, amikor nyolc év múlva, ’56-ban, Budapestre mentem. Mindenkinek volt erdélyi rokona. Ellepték a magyar fővárost az erdélyi magyarok. A háború után nagyon sokan elmentek innen.
– Egyelőre térjünk vissza ’53-ra, amikor befejezte az egyetemet.
– Huszonhárom évesen visszakerültem Aradra, friss diplomával a zsebemben.
– Iskolába? Tanítani?
– Annak ellenére, hogy pedagógiai képzésem volt, nem az iskolába, hanem a gyárba mentem, különleges engedéllyel. És egy évet lenyomtam ott. Azonnal kineveztek a fehérítő részleg főnökévé, ahol 400 ember dolgozott. Sokat számított, hogy volt egyetemi diplomám. Utána elég zűrös volt az eljövetelem a gyárból. De el kellett jönnöm, mert nem jutott időm a teniszre.
– Hol folytatta?
– A textiliskolába kerültem, a tanügybe. És nem bántam meg. Szerettem a tanárkodást. A kémiát nem annyira.
– Meddig maradt a textiliskolában?
– Tizennégy évig. Odahoztam a feleségemet is. Aztán eszembe jutott a bárónak egy mondása: „Férj, feleség ne dolgozzon ugyanazon a munkahelyen!”... Átmentem a 2-es számú Ipari Iskolacsoportba.
– Akkor már Czeglédi József volt az igazgató?
– Nem. Ő a Vasile Roaită inasiskolát vezette.
– A 2-es iskolacsoportból ment nyugdíjba...
– Igen. De még közbejött egy négyéves marokkói kiruccanás, ’74–78 között.
– Előtte azonban ’56-ról meséljen valamit, kérem.
– 1945–1955 között, tíz évig nem lehetett kimenni az országból. Nekem minden rokonom Pesten volt. Trianon után költöztek át Aradról. ’56-ban, az első adódó alkalommal, átmentem Pestre. Egy hónapig lehetett maradni. Viszontláttam a nagynénimet, nagybácsimat, unokabátyámat... ’56 nyarán Pesten fantasztikus hangulat volt. A háború utáni aradira hasonlított. Kellemes nyár, mindenki szórakozott, éjszakai élet. Volt egy aradi származású jazz-zongorista barátom, Szegő Laci, aki a Rózsa Presszóban játszott, a József körúton. Éjjel 11-kor befejezte a munkát. Utána együtt jártuk egész éjjel a szórakozóhelyeket… Rengeteg ismerőse volt. Nekem is bemutatta őket. Sportolókat, újságírókat, énekeseket, színészeket… A fiatal Darvas Ivántól kezdve… És Pest készülődött a melbourni olimpiára. A magyar sport akkor elsők között volt a világon több sportágban. A margitszigeti uszodában nagy úszóverseny volt. Lenézek a tribünről, meglátom Halász Gézát, a Kolozsvári Magyar Színház bonvivánját, aki átkerült Magyarországra. Ő vitte át Kolozsvárról Bara Margitot. Jól ismertem Gézát. Kolozsváron, míg egyetemre jártam, ugyanaz a borbélyunk volt, mindig ott találkoztunk. Átöleltük egymást. Éreztem, hogy valami nem stimmel vele. Kiderült, hogy ő színészként nem tudott befutni Pesten. Bara Margit, az a gyönyörű nő, viszont befutott! Az író, Darvas József „segítette”. Géza, a jóképű, fiatal, tehetséges színész két év múlva öngyilkos lett.
– A forradalom idején már Aradon volt.
– Szeptemberben visszajöttem, elkezdődött az iskola, és októberben kitört a forradalom. Akkor összeomlott minden. Eszembe jutott, hogy nyáron egyszer Pesten elmentem a Petőfi Kör gyűlésére. Ott mindenki mondta a magáét, tiltakoztak, követelték a reformokat, a politikai változást. Hogy ott miket mondtak a rendszer ellen!? Érezni lehetett a forradalom előszelét.
– Folytatódott itthon a tanári pálya és a sportkarrier.
– Sajnos ’57-ben Bukarestben egy versenyen összeszedtem egy sárgaságot. Egy hónapig kórházban feküdtem, aztán egy évet kihagytam. Hamarosan abbahagytam a versenyszerű teniszezést. Edzőm, Grünwald is meghalt 44 éves korában, fehérvérűségben.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)