A jövő év végétől Románia nyugati határán húzódik majd a Schengen-övezet. Az Európai Unió igazságügyi és belügyminiszterei december 5-én elfogadták az egyezmény kiterjesztését az EU 2004-ben csatlakozott tíz tagállamára, így Magyarországra is. A jövő év decemberétől fokozatosan megszűnhet az ellenőrzés a „tizekre” is kiterjesztett szabad utazási övezetben. A nyári csúcsforgalmi dugók Hegyeshalomtól keletre tolódnak, ugyanis az említett időponttól számítva Magyarország keleti határain lehet majd belépni az övezetbe. A január elsejétől szintén uniós tag, Románia esetében a schengeni csatlakozás egyelőre nincs napirenden. A magyar-szlovák határ is kérdéses, mivel a december 5-i állásfoglalás szerint a szabad utazási övezet csak azokra az államokra terjeszthető ki, amelyek tökéletesen felkészültek és biztosítani tudják külső határaik ellenőrzését. Szlovákia még nincs igazán felkészülve. A magyar-román határszakaszon januártól bevezetik az úgynevezett egymegállásos határforgalmi ellenőrzést. Az egymegállásos rendszer 2007 első napjától valamennyi magyar-román viszonylatú közúti határátkelőhelyen megvalósul. /Ártándig terjed jövőre a Schengen-övezet keleti határa. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 6./

Az elválasztottság és a megosztottság, a határokkal szétszabdaltság korszaka után megnyitjuk az összenövés korszakát ― jelentette ki Orbán Viktor december 20-án Esztergomban, a schengeni határnyitás alkalmából rendezett ünnepségen.,,Ma lezárunk egy korszakot, mely 87 éve kezdődött, amikor a magyar embert a magyar embertől fizikai határok választották el (…), holnap reggel Magyarországot erősebb országnak, a magyar nemzetet erősebb nemzetnek érezhetjük, mint ma este” ― tette hozzá a Fidesz elnöke. A politikus rámutatott, míg 1989-ben a nyugati határ fejezte ki a történelmi pillanat lényegét, ma nem Hegyeshalomban, hanem itt történik a lényeg, megszűnik mintegy 700 kilométer, magyart magyartól elválasztó határ. Orbán kiemelte, a politikai osztály évek óta tudja, hogy eljön az a pillanat, amikor Esztergomban örülni fogunk, azonban a Délvidéken és Kárpátalján holnaptól a magyar közösség tagjai között a tegnapinál magasabb határok emelkednek. Számukra a kettős állampolgárság lenne a megoldás, ehhez azonban hiányzott a vezető politikai elit elszántsága.,,A magyarság akkor lesz képes betölteni a küldetését és megteremteni az igazi magyar minőségű életet a Kárpát-medencében, ha visszaszerezzük az anyaországi és a határon túli magyarok önbecsülését. ” Csáky Pál, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának elnöke családi példákon mutatta be a schengeni határnyitás történelmi jelentőségét. Ünnepi megemlékezést tartottak a magyarországi Fertőrákos és az ausztriai Szentmargitbánya közötti határszakaszon, felidézve azt a történelmi pillanatot, amikor Alois Mock volt osztrák és Horn Gyula egykori magyar külügyminiszter Kelénpataknál átvágta a vasfüggönyt jelképező szögesdrót akadályt. /Szekeres Attila: Az összenövés korszaka kezdődik. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 21./

REPLY Lesz-e magyar összefogás az európai kisebbségekkel?
Tőkés László arra a polgári kezdeményezésre próbál igazságosztóként és összefogás-teremtőként rátelepedni, amelyhez az elmúlt két évben csupán néhány sajtónyilatkozatnyi és két KMAT-ülésnyi hozzájárulása volt.
A decemberi parlamenti választások után semmi sem változott a Kárpát-medencei magyar közélet viszonyrendszerében. Ami persze nem meglepő, egyetlen közéleti szereplő sem volt annyira naiv, hogy arra számított volna, az RMDSZ nagyarányú győzelme helyre rakja a dolgokat, és a következő ciklus közepéig a vesztesek, elfoglalva Erdély politikai porondján a nekik megmaradt kis szeletet, a bizonyítványukat magyarázzák és a sebeiket nyalogatják.
A választók viszont minden bizonnyal valamiféle katarzisra számítottak, arra, hogy a választások elmúltával - vásárhelyiesen szólva - a politikai mocskolódásnak egy ideig vége lesz, és új fejezet kezdődik az erdélyi politikában.
Nos, nem történt változás. Mint ahogyan ebben a viszonylatban az RMDSZ-ben lezajlott elnökválasztás sem hozott semmi változást, a Szövetségben lezajlott fiatalítás ellenére sem. Ellenfeleink húsz éve székükhöz ragaszkodó emberekről beszélnek, miközben lassan Tőkés László az egyetlen erdélyi magyar politikus, aki 1989 óta egyik bársonyszéket a másik után húzza maga alá, néha egy időben többet is. A választások után, tükörbe nézés helyett, a szerkesztőségek e-mail címére változatlan intenzitással érkeznek a sablonos nyilatkozatok, az RMDSZ-t posztkommunista, neptunista, tájbasimuló, bársonyszékhez-ragaszkodó stb. társaságnak tituláló kinyilatkoztatások.
Az RMDSZ az erdélyi magyarság legitim képviselője
Hegyeshalomtól keletre a számok minden bizonnyal mást jelentenek, itt az önkormányzati választások, 86-7-7, illetve a parlamenti választások 87-13 arányát továbbra is lehet úgy olvasni, hogy Erdélyben egyenrangú alakulatok léteznek, amelyek fölött Tőkés László személye áll. Hegyeshalomtól nyugatabbra a partnerek nehezen értik ugyan az erdélyi magyar szervezetek belső viszonyait és versenyét, de a számokat ismerik, ezért következtetésük egyértelmű: az erdélyi magyarság legitim politikai képviselője az RMDSZ. Mint ahogyan például Dél-Tirolban az SVP, a német lakosság legnagyobb alakulata számít legitim képviseletnek, még akkor is, ha a tartományban az abszolút többsége mostanra pengeélen táncol, két függetlenségpárti alakulat, egy zöldpárt és a helyi olasz párt egészíti ki az ottani arányokat.
Az európai partnerek tehát az erdélyi magyarság legitim képviselőjének, az RMDSZ-nek a kisebbségi európai polgári kezdeményezésről szóló javaslatát fogadták el. A szövetség törekvése nem új keletű, hiszen politikai programja és külpolitikai határozata értelmében célja az európai kisebbségvédelmi keretszabályozás megteremtése, 2011 áprilisában pedig megállapította, hogy az európai polgári kezdeményezés ebbe az irányba mutató eszköz lehet. Az elsőként megkeresett partner az európai kisebbségek ernyőszervezete, a FUEN volt, és ehhez csatlakozott természetes szövetségesként a dél-tiroli SVP.
Európa két nagy nemzeti közösségének legitim képviselete és a több mint kilencven szervezetet képviselő FUEN már jelentős európai kisebbségi szolidaritást jelent. Ehhez jelezték csatlakozási szándékukat további franciaországi, dániai, hollandiai, belgiumi, németországi, lengyelországi, görögországi szervezetek és közösségek. Az európai kisebbségi összefogás tehát adott, ennek lehetnek további partnerei a Kárpát-medencei magyar szervezetek, kiteljesítve az európai szolidaritást. Okafogyott tehát Tőkés László felhívása, hogy egy külön nemzetpolitikai műhelyben, az egyébként semmiféle jogi alappal nem rendelkező Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanácsban (KMAT) kellene a kezdeményezés kapcsán a magyar összefogást megteremteni (furamód, Budapesten, erdélyi tennivalóinkról). Tőkés László arra a polgári kezdeményezésre próbál igazságosztóként és összefogás-teremtőként rátelepedni, mint valami nemzet fölötti egyszemélyes intézmény, amelyhez az elmúlt két évben csupán néhány sajtónyilatkozatnyi és két KMAT-ülésnyi hozzájárulása volt. Nyilatkozatok helyett tartalom
Két héttel ezelőtt, az alapító partnerek megállapodás-kötése után, Szilágyi Zsolt EMNP-alelnök egy sajtónyilatkozatban arról beszélt, hogy szerinte az RMDSZ-t az EMNP javaslatai ihlették. A Jereváni Rádió és az ellopott kerékpár esete áll fenn. Az RMDSZ első szövegváltozata ugyanis 2011-ben született, amelyről már partnereinkkel egyeztettünk, és alapjául a Szövetség 2011. februári kongresszuson elfogadott külügyi dokumentuma szolgált. A javaslat 2012. január 26-án került nyilvánosságra az Európai Parlamentben rendezett konferencián, ahol Winkler Gyula mutatta be az elképzelést egy közös nyilatkozattal együtt, amelyben az tételesen szerepelt. A megszövegezéshez kísértetiesen hasonlító EMNP-javaslat pedig egy héttel később, a 2012. februári KMAT-ülésen jelent meg, az EMNP Külügyi és Nemzetpolitikai Kabinetjének fejlécével, Szilágyi Zsolt aláírásával. Ezt követően az RMDSZ, az EMNP és az SZNT közösen, magyar szakértőktől kért normakontrollt. Akkor jelent meg az EMNP-nek a polgári kezdeményezésről szóló utolsó tartalmi utalása.
A polgári kezdeményezés mögött a Szövetségben két év munkája, kongresszusok, konferenciák, több tucat egyeztetés, vita, több alkalommal módosított javaslatcsomag áll, amelyen minden bizonnyal az utolsó pillanatig lesz még csiszolnivaló. Ez a munkafolyamat valószínűleg idegen egy olyan politikai személyiségtől és környezetétől, akinek munkája egyszemélyes intézményként nemzetpolitikai kinyilatkoztatásokra és értékítéletekre korlátozódik.
Ebben a pillanatban legfeljebb két magyar indíttatású kisebbségi polgári kezdeményezésről lehet beszélni, az európai szolidaritással készülőről és az SZNT javaslatáról. Személy szerint úgy érzem, hogy Izsák Balázs regionális irányú kezdeményezése beillik a széles körű kisebbségvédelmi intézkedés-csomag javaslatba. A nyilvánosságra hozott szöveg azt kéri: „Az Unió kohéziós politikája kezelje kiemelt figyelemmel azokat a régiókat, amelyeket nemzeti, etnikai, kulturális, vallási, nyelvi sajátosságok különböztetnek meg az őket körülvevő régióktól. (...) A fentiekben jelzett régiók, köztük a közigazgatási hatáskörökkel nem rendelkező földrajzi körzetek lemaradását úgy kell megelőzni, a gazdasági, társadalmi és területi kohézió feltételeit fenntartani, hogy közben sajátosságaik ne változzanak meg.” A szöveg meglehetősen távol áll attól, hogy a közleményekben megjelent szándéknak megfelelően Székelyföld területi autonómiáját kérné, de kétségtelenül korrekt és európai. Az SZNT tervezete találkozik az RMDSZ regionalizációs céljával, hiszen a 2007-ben a bukaresti parlamenthez benyújtott törvényjavaslat a fentiekben is jelzett elgondolásból fakadt. Az európai szolidaritással készülő kezdeményezésnek a regionális fejlesztés és a területi kohézió mindenképpen része lesz.
Csatlakozás az európai szolidaritáshoz
Készül tehát a kezdeményezés-csomag, amelynek elemeiben konszenzussal egyetértenek az európai kisebbségi közösségek, és amely a magyar nemzeti közösségünk szempontjából is jelentős előrelépést jelentene a kisebbségi jogok szavatolásában. Ugyanakkor adott egy széles körű európai szolidaritás. Ez az eredménye az RMDSZ több mint két éves polgári kezdeményezéssel kapcsolatos munkájának. Természetes volna, hogy valamennyi magyar szervezet, amely célnak tekinti, hogy létrejöjjön az EU-s szintű kisebbségvédelmi politika, a meglévő európai összefogáshoz csatlakozzon. Ez nem az RMDSZ-hez jelent csatlakozást, hanem a közös kezdeményezéshez, az európai kisebbségek nagyobb családjához. Az ajtó nyitott minden csatlakozni kívánó szervezet számára, függetlenül attól, hogy melyik tagállamból származik.
Vincze Loránt
A szerző az RMDSZ nemzetközi kapcsolatokért felelős titkára
Transindex.ro,

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (január 7-13.)
A diktatúra természete” – Stefano Bottoni és Tompa Andrea dialógusa a Magyar Narancsban
Megszólalt a héten a Magyar Narancs idei 1-2. (összevont) számában Stefano Bottoni, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa és a közelmúltban megjelent, A várva várt Nyugat–Kelet-Európa története 1944-től napjainkig című könyve apropóján elbeszélget az íróként, színikritikusként, illetve a Babeş-Bolyai Tudományegyetem vendégtanáraként is jól ismert Tompa Andreával Románia és a romániai magyarság közelmúltjáról. Az interjúban szó esik a Securitatéról, az állambiztonsági levéltári források feltárásáról, megfigyeltekről és megfigyelőkről, meg arról, hogy miért tart előrébb Románia a közelmúlt feldolgozásában, mint Magyarország. Bottoni – egyebek mellett – másban is rendet vág. Arról is beszél például, hogy Bukarestnek sikerült Budapestet leiskoláznia más téren is: míg a kommunista rendszer törvénytelenségei miatt a román állam, késve ugyan, de erkölcsi és anyagi jóvátételt is szolgáltatott, addig „Magyarországon ezzel szemben a korábbi illegális tulajdonszerzést szentesítették, ami nagyon rossz üzenet a társadalomnak”, de az állami bocsánatkérés is elmaradt a múlt bűnei miatt.
Oplatka András történész-akadémikus, egyetemi tanár és az újságírók között is a legkiválóbbak egyike, akinél jobban nagyon kevesek ismerik a magyar história nagy reformkorait, legyen szó a Széchenyi István nevével fémjelzett XIX. századiról vagy éppen XX. századvégi rendszerváltó újratervezés időszakáról, a nemrég kiadott, Németh Miklósról írt könyvében, a rendszerváltás előtti utolsó miniszterelnök többször is kitér a negyedszázaddal ezelőtti, a magyarországi békés átmenetet lehetővé tevő ún. kerekasztal tárgyalásoknak az általa el nem évülő bűnnek tartott, két súlyos mulasztására.
Az egyik szerinte az volt, hogy a politikai egyezkedés kerekasztala mellett nem jött létre még egy, a gazdasági kérdésekkel foglalkozó intézményes párbeszéd fórum. A másik, jelentőségében az előbbinél nem kisebb mértékű és huszonöt év alakulását is károsan befolyásoló „ősbűn” pedig az volt, hogy elmaradt a pártállam állambiztonsági szerveinek működésével való őszinte szembenézés esélyét megadható irattári források szakmai alapon történő megőrzése és védelme. Ezért nem kerülhetett sor sem a diktatúra igazi természetrajzának megismerésére, sem pedig a felelősök erkölcsi elmarasztalására. Nem történt meg ’90-ben és azt követően a belügyi levéltárak titkainak feltárása, az üldözöttek, így a megfigyeltek többsége számára a morális jóvátétel talán már soha sem következhet be, hiszen a dokumentumok jelentős részének a sorsa máig ismeretlen.
Németh Miklós könyvében nem kerüli meg annak tisztázását sem, hogy a belbiztonsági iratok sorsának alakulásában, kormányfőként az övé volt akkoriban a legnagyobb felelősség és ő ennek tudatában is volt. Részletekre kiterjedően beszámol azokról a beszélgetéseiről, melyeket utódjával, Antall Józseffel folytatott azért, hogy a kormányzása utolsó hónapjaiban már bizonyíthatóan megdézsmált állambiztonsági iratok ne fertőzzék meg majd a jövőben az újonnan alakuló politikai rendszer működését. Elmondja, még az első szabadon történt választások előtt három javaslattal is élt ezügyben, az akkor már biztos következő miniszterelnöknek számító Antall felé:
„Elsőként azt, hogy mivel a meglévő, nálunk megmaradt anyag immár nem teljes, részben hamísított is, és így manipulációra alkalmas, ha az ellenzéki pártok egyetértenek, akkor bezúzatom az egész anyagot, és hajlandó vagyok beterjeszteni egy törvényt, ami két paragrafusból fog állni: elrendeli a megsemmisítést, és börtönnel és teljes vagyonelkobzással fenyeget mindenkit, aki ezek után egy másolattal zsaroló szándékkal áll elő. Második javaslat: zároljuk az anyagot 99 évre, hogy ezen a téren semmi ne zavarja a következő kormányok munkáját. A harmadik javaslat pedig, és én ezt pártoltam: késedelem nélkül hozzunk mindent nyilvánosságra.
Antall egyik javaslattal sem értett egyet. Úgy vélte, roppantul felkavarná a magyar társadalmat, ha most azonnal minden napfényre kerülne; ez káoszt okozna, mindenki ezzel foglalkozna, nem szabad megengedni, hogy ez terhelje a választási kampányt. A hosszú távra célzó megoldás pedig Antallnak nagy ívű történelmi előadásra adott alkalmat, azt fejtegette ugyanis, hogy még a késői leszármazottak számára is milyen megszégyenülést jelentett, hogy kiderült, egyes őseik Metternich vagy Bach rendőri rendszerében besúgóként működtek. Mivel azonban – mondta Antall – én a papírok megőrzésért vállalom a felelősséget, legyen ez az újonnan választott parlament feladata, döntse el az, hogy a kérdést hogyan kívánja megoldani.”
Olvasva mindezt az egyetlen hiteles szemtanú vallomásában és annak fényében, hogy negyedszázaddal a rendszerváltás után a napnál is világosabbnak látszik: az eltérő színű magyar kormányok (nevezzük csak meg őket: az Antall-, a Boross-, a Horn-, a Medgyessy-, a két Gyurcsány-és Bajnai-, illetve a most harmadszorra regnáló Orbán-kabinetek ) béna és kivitelezhetetlen kísérleteket, meg az utókor jogos megvetését kiváltó álságos öszvérmegoldásokat leszámítva, soha nem gondolták egy pillanatig sem komolyan a történelmi igazságtételt. Következetesen elszabotálták és ma is
elszabotálják a közelmúlttal való szembenézés sine qua non-ját, a titkosszolgálati forrásanyagok a hozzáférhetőségét.
A magyarországi politikai elitnek a pártállam idején keletkezett iratok sorsa alakításában játszott, huszonöt esztendős múltra visszatekintő és ma is megmutatkozó dicstelen maszatolása indokolja és egyben erősíti Stefano Bottoninak, a Bologna, Budapest és Bukarest levéltárai között ingázó, családjával és munkahelyével tizenkét esztendeje a magyar fővároshoz kötődő, magyar-olasz vegyes családból származó, avatott akadémiai kutatónak a mostani, a Magyar Narancsban kifejtett okfejtését arról, miért is maradt le, talán behozhatatlanul, a magyarországi történész szakma a romániai kollégáktól?!
„Romániában nagyon fontos volt ez a 2006-os állami bocsánatkérés a múlt rendszerben elkövetett törvénytelenségek miatt – fogalmaz a doktori tézisét az egykor volt Magyar Autonóm Tartományból megíró historikus, majd hozzáteszi – Egyfajta erkölcsi jóvátétel volt, ami például Magyarországon egyszerűen elmaradt. Miközben a gyakorlati kutatói munkában nincs jelentős különbség a magyarországi és romániai múltfeldolgozás között, Romániában a nyilvános kibeszélésben nagyon erős a sajtó, a véleményformálók szerepe. Tegyük hozzá, húsz év késéssel, de elindult a javak visszaszolgáltatása is. Magyarországon ezzel szemben a korábbi illegális tulajdonszerzést szentesítették, ami nagyon rossz üzenet a társadalomnak. Románia sokáig lemaradt a visegrádi országok mögött a közelmúlt tudományos vizsgálatának terén, ma azonban a nemzetközi kutatói hálózatokban sokkal inkább jelen vannak a román történészek, többet publikálnak angolul. Létrejött az úgynevezett „bűnök intézete”, azaz a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet. Ez egy államilag komolyan dotált intézmény, többszintes kutatási profillal és igen aktív nyilvános tevékenységgel. Az oktatási anyagok összeállításának például erős társadalmi üzenete van. Magyarország ebben viszont gyerekcipőben jár. Mintha senki nem vállalná azt a hálátlan feladatot, hogy a mai fiataloknak elmagyarázza, milyen világban is éltek szüleik, nagyszüleik. De Romániában más az elit, a liberális értelmiség: nemcsak Nyugat-barát, hanem nyíltan antikommunista is.”
Az elmaradt magyarhoni üldözöttek morális jóvátételét magunk is kárhoztatjuk Bottonival egyetértve, de ne feledkezzünk meg közben az általa felvetett másik kártalanításról sem, a javak visszaszolgáltatásának kérdésről, melyben egész más utat követett a rendszerváltás után a magyar és a román törvényhozás. Ahogyan képtelennek mutatkozott ’90 utáni, első demokratikus módon megválasztott parlament és kormány arra, hogy megnyugtató módon, a köz javára és a történelmi felelőssége tudatában rendezze az állambiztonsági iratok kérdést és így Antall József megtarthassa Németh Miklósnak tett ígéretét, ugyanúgy az akkori jogalkotók egy sebtében hozott szűkítő hatályú kárpótlási törvénnyel sokakat végérvényesen megfosztottak a jóvátétel esélyétől is.
Jut eszünkbe: könnyekig meghatottan olvashattuk egy budapesti napilapban nemrég a történetét a Budapestről Erdélybe, Nagyenyed közelébe költözött Bánffy Farkasnak, aki mint „a ma már színromán Fugad egyetlen magyarja sziszifuszi küzdelmet vív a román állammal, hogy visszaszerezze a család birtokait.” Tegyük hozzá rögtön: neki szerencséje volt, mert legalább küzdhetett és küzdhet még, mert ősei jussát a Gheorghiu-Dej kommunistái orozták el, nem a Rákosi-félék. Mert, ha Fugad történetesen nem Fehér megyében lenne, hanem Fejér megyében, akkor nem lenne helye semmiféle küzdelemnek. És nem is készülhetett volna az amúgy igen rokonszenves erdélyi báróval az oly szívhez szóló interjú, benne megindító és hangulatkeltő sugallatokról, a hatóságokkal folytatott viaskodásokról, a romániai „a lélekromboló jogi procedúráról”, melyből a Magyar Nemzet olvasói leszűrhették: valóban égbekiáltó igazságtalanságok földje Románia, ahol a jogra fittyet hánynak, az egykori tulajdonosokat megfosztják az ősi jusstól.
Közben aligha gondolkodnak el azon, hogy Pannóniában úgy alakították a „kőbe vésett” kárpótlási törvényt, hogy ha netán báró Bánffy Farkas ősi jussa valahol Ártánd és Hegyeshalom között lett volna, akkor az oknyomozó riport hőse aligha mondhatta volna el az interjúkészítőnek, köszöni, jól van. Mert miután a Zichy-birtok után a fugadi kastélyt is visszaszerezte, folytatja a viaskodást a hatóságokkal és közbe így reflektál: „Erdőtulajdonosnak lenni viszont jó, mert az erdő, a föld termel, amíg a kastély elvisz.”
Meg vélhetően azon se meditálnak el, hogy a fugadi Bánffy Farkas ma összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben van, mint Antal, a 13. Esterházy herceg. Bánffy Farkas ugyanis, nem kis küzdelem nyomán kastélyt, erdőt meg szántóföldet kapott vissza és még küzdhet a többi ellopott javakért, de Esterházy Antalnak ez soha nem adatik meg. Ő ráadásul még az egyedüli úgymond „kivételezett”, hiszen az egykor külföldre menekült vagy kitelepített, netán épp börtönbe zárt sorstársainál „jobban járt”: a Medgyessy-kormány „filantróp” gesztusaként, de mindmáig írásos szerződés nélkül 1, azaz egy db. lakrészt használhat ősei fényűző kastélyában és azzal vigasztalódhat, hogy reverenciával az épületegyüttes „fővédnökekének” titulálják. Meg az a kegy is megadatott neki, hogy már köszönthette az „ősök nevében” Orbán Viktor miniszterelnököt és „plebejus kormányának” tagjait egy, a fertődi kastélyban tartott kihelyezett ülésen.
Mert amit a népi demokrácia kárpótlás nélkül kisajátított, az ma is kőbe van vésve Magyarhonban, ott a rendszerváltást követően a kommunisták jogfosztását törvényileg szentesítették. Ezt talán nem kellene figyelmen kívül hagyni a jó tollú zsurnalisztáknak meg a jól kinyilatkoztatni tudó, szálka-gerenda effektusról tudni nem akaró mindenkori politikus számonkérőknek.
A közelmúlttal való szembenézés képességének és képtelenségének kérdése vezérgondolatként szövi át Stefano Bottoni és Tompa Andrea beszélgetését, a dialógusban pedig kitüntetett szerep jut, azoknak az ügynökkérdéssel azonosítható traumáknak melyeket az erdélyi magyar közösség nem tud feldolgozni.
A „fájdalmas igazságok kimondása” Bottoninak, a „kívülről jöttnek”, aki a családtagok segítségével 2006-ban közzétette Szilágyi Domokos ügynökmúltjának alapdokumentumait, a jelentéseit, újabban pedig egy másik szimbolikus erdélyi írástudó, Mikó Imre ügynökmúltját tárta fel, egyszerűbb történészi feladat, mint az erdélyhoni szakmabélieknek. Ő ezt így látja: „Egy kisebbségi közegben a kívülről jött embernek könnyebb dolga van, nehezebb érzelmileg befolyásolni. Láttam, hogyan tereltek, zsarolgattak másokat, mondván: ha ilyen témával foglalkozol, ne remélj állást senkitől. Nekem nem kell ilyesmitől tartanom.”
Amitől viszont joggal tartania kell, az a tudományos kutatások utóélete, a fogadtatás, amikor a fejére olvasott egykori bűnökkel, a traumákkal egy közösség nem tud mit kezdeni. Éppen a Szilágyi Domokos másokat börtönbe juttató ügynöki tevékenységének feltárása után szembesült azzal, hogy maga is hatása alá kerül e transzilván lelki megrázkódtatásnak. Ezért a Szilágyi Domokos-ügy hiányzó mozaikdarabjainak összerakását már meghagyja másnak, mert egy kolozsvári konferencián, amikor a költőként és besúgóként is maradandót alkotóról beszélt, két teljesen különböző dolgot érzett: „jó adag indulatot irányomban, ugyanakkor hálát. Ez nekem sok volt, eldöntöttem, hogy ezzel nem akarok többet foglalkozni.”
Mikó Imréről viszont könyvet akar írni, mert megtudta a levéltári forrásokból, hogy a Mikó-jelenség össze nem vethető a megélhetési spiclikével, a mások sorsát tönkretevő besúgókéval. Az övé „egy összetett, nagyszerű élet, egy kelet-közép európai kisebbségi értelmiség életútja” és az csak a maga teljességében érthető és értelmezhető, korántsem csak elmarasztalható módon. Sőt… Mikó Imre – és ebben kutatásai erősítették meg – egy korát messze megelőző kvázi politikai tanácsadó, egyféle „spin doctor volt”, aki „a kommunista diktatúra korában úgy „politizál”, hogy beszélget a Securitatéval; a jelentésekből kiderül, hogy mindig politikai kérdéseket vitat meg velük. Így akar hatni, hisz más esélye nincs, a nyilvánosság kizárt, elvégre élete végéig rajta van a lemoshatatlan bélyeg, hogy egykor polgári politikus, sőt „horthysta képviselő” volt.”
Mikó Imre állambiztonsági együttműködésről tehát kideríthető volt Bottoni számára az, hogy „hogyan lehet diktatúrában politikai üzenetet közvetíteni felfelé”. Vajon ez mennyire lehetett igaz ez más érintettek esetében? Vagy talán mások számára nem? Hiába jelent meg sok erdélyi magyar értelmiségi megfigyelési dossziéja az utóbbi években, a történész joggal elégedetlen:
De rengeteg fontos szereplőé még kiadatlan, például Balogh Edgáré, Gáll Ernő filozófusé, vagy akár Szőcs István kritikus és lapszerkesztőé (Szőcs Géza édesapja – Tompa Andrea megjegyzése az interjúban), aki több mint harminc évig hűségesen szolgálta az állambiztonságot. És sokszor nagyon erős szelekcióval látnak napvilágot ezek a dossziék, az utókor bizonyos portrékat akar kialakítani a szereplőkről, és erősen szelektál. Mikó története azért is más, mert Szilágyi Domokos esetében ott voltak a könnyebben dekódolható jelek, a betegség, az öngyilkosság. A Securitate megfigyelése a magánélet legmélyebb rétegéig eljutott, a betegségek, a szexuális élet mélységéig. Ez Cs. Gyimesi Éva dossziéjából is kiderül; ő ugyan publikált egy jelentős részt a dossziéjából, Olti Ágoston történész további jelentéseket talált, amelyekben a legintimebb magánéletéről is szó van. Ezekről viszont nem volt szabad beszélni, senki soha nem vetette fel ezt a problémát. Szilágyi Domokos kórházi kezeléséről a marosvásárhelyi ideggyógyászaton biztosan van állambiztonsági dokumentáció. A diktatúra rendkívül fontosnak gondolta a test medikalizálását; a megfélemlítés, ellenőrzés és persze az emberek meghurcolásának része volt.”
Az eddig elmondottak alapján könnyen olybá tűnhet, hogy a Stefano Bottoni és Tompa Andrea párbeszéde csak az állami megrendelésre történő vagy meg nem történt múltfeltárásról és a Romániában, illetve Magyarországon eltérő módon értelmezett állami jóvátételre összpontosít. Sietünk leszögezni: erről szó sincs. A beszélgetésben hangsúlyosan helyet kapott az is, hogy nemcsak az erdélyi magyar közösség nem tudott mit kezdeni azokkal a traumákkal, melyek érték és feltárásuk egyaránt hoz a tudománynak elkötelezett kutató számára hálát és indulatot. Bottoni emlékeztet arra is, hogy a román történelmi emlékezetben is mérhetetlenül sok a tévképzet, a „fehér folt.”
Csak a terjedelem szab határt annak, hogy ezekre a román „fehér foltokra”, melyek felszámolása nélkül egy egész ország önképe most torz és hamis és az is maradhat, itt részletekre menően kitérjünk.
A kortárs történész kollégák érdektelensége és még inkább az állami megrendelésre készített múltfeltárás „sajátosságainak” tudható be Bottoni szerint, hogy például az ’56 utáni megtorlások, köztük a Szoboszlay–per áldozatait mindmáig nem rehabilitálták. Erről így vélekedik: „Tíz évvel ezelőtt a Szoboszlay-perről, Románia egyik legnagyobb, tíz végrehajtott halálos ítélettel végződő politikai peréről a román szakma semmit sem tudott. Ez nem is igen változott. A Tismăneanu-jelentésben és egy-két tankönyvben megjelenik, hogy ’56 után volt egy nagy megtorláshullám Romániában, ami az etnikai kisebbségeket is érintett, de ’56 feldolgozásában, Romániában alig történt előrelépés. Pedig ez a hullám sok kisebbségi csoportot érintett.”
Éppúgy sok a fehér folt a holokausztról is, mert – mint Bottoni rámutat: „a román holokauszt kérdést az 1989-es fordulatig tabuként kezelték…” Az őszinte szembenézés pedig ezután is, még sokáig váratott magára, „állami szinten 2004-ig kellett várni egy határozott lépésre, akkor egy ad hoc elnöki bizottság alapos vizsgálat után megállapította azt, amit a szakma régóta tudott, de nem épült be a román köztudatba – hogy tudniillik román holokauszt igenis létezett.”
A negyedszázaddal ezelőtti román forradalom szintén e fehér foltok egyike. Erről nemhogy társadalmi konszenzus sincs, de még a történészek sem látják egyformán azt, hogy mi is történt valójában ’89 decemberében és miért volt a romániai rendszerváltás annyira más, mint a magyar, a csehszlovákiai a lengyel vagy a bolgár. Mint elmondja: historikusi berkekben három különböző narratíva is létezik erről.
A kérdező, Tompa Andrea számára nem kérdéses, hogy Stefano Bottoni új könyvében, azt a határozott álláspontot képviseli, mely szerint „1989 decemberében egy spontán esemény zajlott, amit aztán kisajátított Iliescu és a Nemzeti Megmentési Front.”
A várva várt Nyugat–Kelet-Európa története 1944-től napjainkig szerzője (a kötet tartalomjegyzéke ide kattintva megismerhető) most így indokolja szintézisének e következtetését:
„Az 1980-as évek második feléből nagyon sok állambiztonsági jelentést ismerünk, amelyekben a gazdasági és politikai elhárítás tisztjei világosan leírják: a helyzet tarthatatlan. De a párt felső vezetéséhez már nem ér el semmi. Robbanásközeli állapotok alakulnak ki. Egy-kétezer ember megy ki az utcára, és elementáris erővel tör ki az elégedetlenség. valóban, szerintem Bukarestben dőltek el a dolgok, és nem Moszkvában. Iliescu személyéről többen beszéltek mint várományosról az 1980-as évek végén, mint gorbacsovista, technokrata politikusról. Hogy honnan tudták, még nem tudom. A „Jaltától Máltáig”-féle összeesküvés-elméletek viszont makacsul tartják magukat és szinte uralják a közbeszédet”
Bálint-Pataki József
maszol.ro