A Gyergyói-medencében található Borzonton és a Gyimesközéplokhoz tartozó Háromkúton megkezdte működését a falugondnoki szolgálat. A hivatalos avatóünnepség és a mikrobuszok átadása dec. 17-én lesz. A falugondnoki szolgálat Romániában még szinte ismeretlen fogalom – most a Gyergyói-medencében a Magyar Falugondnoki Szolgálat irányításával a gyergyószentmiklósi Caritas égisze alatt jött létre. Mindkét településen falugondnokot szerződtettek, aki szükség esetén kicseréli a gázpalackot, orvoshoz szállítja a betegeket és a távoli iskolába a gyerekeket. A szolgálat anyagi támogatói a Mocsáry Lajos Alapítvány, a Kárpátok Szociális Alapítvány és a helyi önkormányzatok. /Falugondnoki szolgálat avatóünnepsége. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 16./

Az elmúlt hét végén ünnepség keretében adták át Borzonton a Kárpátok Szociális Alapítvány ajándékait Háromkút, illetve Borzont falugondnokának, Nagy Erzsébetnek és György Szabolcsnak, a két Volkswagen kisbuszt és a kapcsolattartást könnyítő maroktelefonokat. Lahner Zoltán, az alapítvány elnöke vázolta, hogy Magyarországon Európában páratlan szolgáltatást hoztak létre a ’90-es évek elején, amely ma 760 olyan helységben működik áldásosan, ahol a lélekszám 600 alá apadt, ugyanakkor 250, százötven–kétszáz lakost nyilvántartó külterületen, tanyán is hasonló – tanyagondnoki – szolgálat segíti az ott élőket. Az egykori Mocsáry Alapítványtól a magyar kormány megvonta a támogatást, az utódjaként létrehozott Kárpátok Szociális Alapítvány két kistelepülés gondjain próbál enyhíteni. A Kárpátok Szociális Alapítvány két esztendőre biztosítja a falugondnokok javadalmazását, utána ez az önkormányzatok feladata lesz. /Bajna György: Falugondnok Gyergyó két szélén. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 30./

Augusztus 25-én zárult Torockón az a találkozó, amelyiken a Magyarország és Románia területén működő szociálpolitikai megoldásokat tekintették át. A konferencia középpontjába, a Magyarországon bevált, Romániában még nem általános, falugondnokság került. Egy autó és egy ember: a falugondnok képes enyhíteni az aprófalvak szociális problémáin. Ma Magyarországon mintegy 850 képzett falugondnok dolgozik, Erdélyben pedig csak három. Egy a Nyárád menti Szentgericén, kettő Székelyföldön látja el három kistelepülés, Háromkút, Borzont és Bucsin szolgálatát. A már létező három falugondnok kiadásainak legnagyobb részét és a szolgálathoz elengedhetetlen kisbusz megvásárlását is a Magyarországon bejegyzett Kárpátok Szociális Alapítvány finanszírozta. Lakner Zoltán, az alapítvány elnöke a konferencián elmondta, amennyiben van rá helyi akarat, a torockói falugondnokság beindításához és működtetéséhez, még idén előteremti a szükséges összeget. /Stanik Bence: Megoldások aprófalvak szociális gondjaira. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 26./

Véget ért az V. Székelyföldi Fotóművészeti Mesterműhely, amely idén – Eltűnt értékek nyomában címmel – az ezredfordulót követő korszak társadalmi, kulturális, építészeti változásait kívánta feltérképezni, zárt falusi közösségekben. Hozzájárulni a falusi kultúrák eltűnésének megakadályozásához – ezzel a céllal kerekedett fel öt ország húsz fotósa, és látogatott el egy hétre Székelyföldre, Szászföldre és Bukovinába. „Ez talán az utolsó pillanat, amikor még fel lehet lelni a hagyományos paraszti életet. Bármilyen szomorú is, félek, hogy 15 év múlva már semmit sem találunk belőle. Kihal az a generáció, amelyik még kötődik a földhöz, a föld megműveléséhez, és eltűnik egy életforma – nekünk meg kell örökítenünk ezeket az utolsó perceket”, magyarázta a mesterműhely alapvető feladatát Szabó Béla, győri fotóművész. A fotósok Székelyföldön Háromkút, a Varság mindennapjait, a Gyergyói-medence életét, Szászföldön Erked értékeit kapták lencsevégre. /Barabás Cs. Márti: Kultúrák mentőöve. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 17./

Orotván mintegy hatszázötvenen laknak. A félreeső falucskában gyógyszertár nincs, az orvos is csak bizonyos napokon rendel, hivatalos ügyeket intézni, vásárolni be kell utazni a városba, iskola is csak a szomszéd faluban működik. A problémák enyhítésére hívták életre a falugondnoki szolgáltatást. Ha kell, szállít, bevásárol, Orotván Fazakas László a falugondnok, aki közel egy éve segíti a falu lakóit ügyes-bajos dolgaiban. „Tüzelőt aprítok, orvoshoz viszek beteget, vagy iskolából hozok haza gyerekeket, bevásárolok és hasonlók” – mondta. 2004-ben sikertelenül pályáztak a falugondnokság beindítására, azután 2007-ben a Szülőföld Alap támogatásával, az innen nyert egymillió forinttal sikerült megvásárolniuk a szükséges felszereléseket, autót, az irodai berendezést, telefonbérletet, fedezni a benzinköltséget. A gyergyóditrói önkormányzat és az Orotva Egyesület kötött együttműködési szerződést. A térségben jelenleg a Gyimesközéplokhoz tartozó Háromkúton, a Gyergyóalfaluhoz tartozó Borzonton, a Gyergyóditróhoz tartozó Orotván és a Gyergyószárhegyhez tartozó Güdücön működik falugondnokság. /Barabás Cs. Márti: Gondnokság falugondokra. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 26./

Összefogás a háromkúti iskoláért
Árvíz rongálta meg az amúgy is kivénhedt iskolaépületet Háromkúton. Bár a 165 fős magyar lakosság a gyarapodás jeleit mutatja, és a templom is szűkösnek bizonyul, megtörténhet, hogy veszélybe kerül a magyar oktatás. Iskolaépítésre készülnek a háromkútiak, összefogásra kérik a magyarságot.
Háromkút felé zötyögünk a köves úton. Hamar kiderül, örülhetünk, hogy van egyáltalán úttest, mert fennebb nyoma vész, helyét a patak vize veszi át. A nyári árvizek eredménye ez, elmosta az utat, iszappal töltötte meg az udvarokat, két autót tett totálkárossá. Az iskola udvarát uszadékfával töltötte fel, a szín és kerti vécék helyén nem maradt más, mint egy három méter mély gödör. Az egykor szövetkezeti üzletként, majd 1996-tól iskolaként és kultúrházként használt ingatlan pincéjében korhadnak a gerendák, átnedvesedtek az öreg falak. Nem lehet halogatni a teljes felújítást. Hozzávetőleg 2 millió lejre lenne szükség a rendbetételhez. Imre Annácska, a tanítónő pedig szerényen elmondja, már megvan a kezdőtőke: 600 leje és 20 000 forintja van adományokból.
Sok a gazda, kevés a segítő
Háromkút három megye területén fekszik: a magyarlakta része közigazgatásilag Gyimesközéplokhoz, egyházilag és egészségügyileg Gyergyószentmiklóshoz tartozik. Sok a gazda, kevés a segítő – tudjuk meg a faluban, mint ahogy az is kiderül, mihelyt árvíz után járhatóvá tették az egyik utat, nem segítség érkezett rajta, hanem máris a fát kezdték szállítani – Neamţ irányába.
A magyar oktatás kérdésessé válásáról értesült Gyergyószentmiklós önkormányzata is, Mezei János polgármester a helyszínen járva érdeklődött, miben lehetne segítséget nyújtani.
„Bár csupán az egészségügy terén tartozik hozzánk Háromkút, fontos nekünk a Gyilkostó szomszédságában lakó magyarság oktatásának kérdése. Meg kell találnunk annak módját, hogy az iskolát ne kelljen megszüntetni, mert újraindítása igencsak kétséges lenne. Vállalkozókhoz, adakozókhoz intézünk felhívást, és összefogva próbálunk ez ügyben lépéseket tenni, természetesen Gyimesközéplok önkormányzatával egyeztetve” – mondta lapunknak a polgármester.
Összefogáson múlik a templom és az iskola sorsa
Portik-Hegyi Kelemen gyergyói főesperes éppen a háromkúti templom javításának munkálatait ellenőrizni érkezett a településre. A kiöregedett gerendákat cserélik a százéves istenházán, külsejét javítják, új csatornát helyeznek el, hogy az esővizet levezesse. A lakosság nyolcvan százaléka gyakorló katolikus, és kezdett szűk lenni a templom. Azt tervezik, minden család, aki erdős területtel rendelkezik, évente ad néhány köbméter faanyagot, mert így lesz esély, hogy – bár tíz év múlva – új templom épülhessen. Az iskola kérdése is aggasztja az egyházfőt, ő is az összefogásban látja a megoldást. Reméli, hogy egyházkerületi adománygyűjtésből e célra is jut egy kis segítség.
„Ősszel biztosan elkezdődik az oktatás, hét kisiskolás, 18 óvodás lesz. Ám keresnünk kell a lehetőségeket, mert az épület állapota egyre gyatrább. Nagy költség a felújítás, nem tudom, honnan lesz rá fedezet” – mondja Imre Anna tanítónő.
Gyimesközéplok alpolgármestere, Gergely Károly biztosított: fontos a községnek Háromkút, a lakosság is ragaszkodik hozzá, hogy Gyimesközéplokhoz tartozzon: „Folyamatban van az iskola területének tisztázása, telekkönyveztetése, aztán pedig fel kell újítani az épületet. Csak ez az anyagi helyzet. Nem is tudom megmondani, mennyit tud ehhez pótolni az önkormányzat” – fogalmazott az alpolgármester.
A települést nemrég felkereső Bajtai Erzsébet nagykövetné asszony, amint a falubeliek elmondták, könnyes szemmel búcsúzott, ígérve, megnézi, mit tehetne a közösségért. Lapunk kérdésére azt mondta, „csodálatos a táj, a hagyományos házak és a nagyon jólelkű emberek – ezt viszem haza magammal Háromkútról. Mély benyomást tett rám az iskola megrongálódott épülete. Az iskola azért adatott a mi közönségünknek, hogy helyreállítsuk, mert egyre több a gyerek, igény van rá. Közös feladatunk az épület helyreállítása, összefogásra van szükség. Ne feledjük el, sok vállalkozó van, akinek megélhetést, sőt meggazdagodást jelentettek a környékbeli erdők, és most van itt az ideje, hogy a haszonból egy keveset visszaadjanak a háromkúti közösségnek”.
Balázs Katalin
[1www.honline.ro]2. Erdély.ma

Nemsokára új iskola épül Háromkúton
Háromkút a Fekete-Hagymás lábánál fekszik, 14 kilométerre a Gyilkos-tótól. Százhatvan lakosa két megye határvitájában őrlődik. A moldvai Neamţ megye magáénak tartja az erdőiket, kaszálóikat, még az utat is. Közigazgatásilag mégis Gyimesközéplokhoz, vagyis Hargita megyéhez tartozik.
A kis település most az iskoláért küzd, mert tavaly elmosta az árvíz. Közadakozásból szeretnék újraépíteni és mintegy három millió forint már össze is gyűlt. Háromkútról nagyon sokat hallottunk a tavalyi árvíz után, hiszen itt elmosta a települést, az iskolát is elöntötte.
Az iskola újjáépítése érdekében nagy összefogás alakult ki. Sok jóindulatú emberre talált az új iskola megálmodója, Imre Anna tanítónő, nemcsak az országhatárokon belül, hanem világszerte. A háromkútiak abban reménykednek, hogy gyerekeik az ősztől már új iskolában tanulhatnak. Kossuth Rádió
Erdély.ma

Téli mese Háromkútról a Csángó Rádióban
Háromkút a Keleti Kárpátok belsejében, az 1800 méteres Nagy- hagymástól mintegy 4 kilométerre keletre egy kis patak völgyében, a Gyilkos-tótól körülbelül 12 kilométerre délre, míg a Gyimes völgyéből, a Gyimesközéplokhoz tartozó Hidegségen keresztül pedig 32 kilométerre található.
A település határtelepülése Hargita és Neamt megyének, ugyanis a két megyét a települést átszelő kis patakocska választja el egymástól. Közigazgatásilag a település Gyimesközéplokhoz tartozik.
A néprajzozók a gyimesieket is csángóknak nevezték el, akik a csángó szó egyik értelmezése szerint „elkóboroltak”, vagyis „elcsángáltak”. Viccesen azt is szokták mondani, hogy Háromkúton laknak a „legcsángóbb” csángók, hiszen a háromkútiak kétszer is elcsángáltak: először a Gyimes-völgyébe majd másodszor Háromkútra. Háromkútra először csak ideiglenes szálláshelyeket, úgynevezett kalibákat készítettek, és ott töltötték a nyarat állataikkal együtt, majd ősszel Szent Mihály táján leköltöztek a gyimesi falvakba.
A gazdák egy idő után rájöttek, hogy Háromkúton megvannak a megfelelő feltételek ahhoz, hogy állattartásból meg tudjanak élni és elkezdték kialakítani, építeni az állandó élettereiket. Viszont, ez nagyon hosszú folyamat volt, mert 1929-ben is csupán három család élt állandó jelleggel a településen. Rá 10 évre már 15 család élt a településen állandó jelleggel, és 70 család ideiglenesen. Ezek után már a település faluként szerepelt. Iskolája, temploma és kultúrterme is lett.
A megélhetést nagyrészt a famegmunkálás, az állattartás és a mészégetés biztosítja.
Nagyon gazdag hagyományvilággal rendelkezik, magába foglalja a régi gyökereket. Sokszínűség jellemzi a helyi népi kultúrát, amely annak tudható be, hogy nagyon sokáig elszigetelt település volt, ahonnan a lakók alig mozdultak ki.
A csángó falvakba nagyon fontos a hitélet. Amíg nem lett a településnek temploma, addig a hívők minden év június 24-én, Keresztelő Szent János ünnepén hallgathattak búcsús szentmisét egy haranglábnál, amely a mostani temető helyén állt. Mivel idős volt a lelkiatya, és messziről kellett bemenjen a faluba lóháton vagy szekéren, a település lakói egy évben csak egyszer hallgathattak misét, ezért többször átmentek a hegyeken a légvonalban körülbelül 15 kilométerre található a Neamt megyei Gyergyódamucra misét hallgatni. A gazdák egy idő után rájöttek, hogy Háromkúton megvannak a megfelelő feltételek ahhoz, hogy állattartásból meg tudjanak élni és elkezdték kialakítani, építeni az állandó élettereiket. Viszont, ez nagyon hosszú folyamat volt, mert 1929-ben is csupán három család élt állandó jelleggel a településen. Rá 10 évre már 15 család élt a településen állandó jelleggel, és 70 család ideiglenesen. Ezek után már a település faluként szerepelt. Iskolája, temploma és kultúrterme is lett.
Végül 1951-’52-ben a falu lakói a mostani templom helyén lévő romokban heverő bárói házból templomot építettek, ahová az akkor Gyergyószentmiklóson szolgálatot teljesítő pap kijárt minden hónapban egy alkalommal misézni. Mostanra már havonta két alkalommal tartanak szentmisét a településen. 2010-ben a település temploma egy Szűzanya-szoborral is gazdagodott, ugyanakkor a kis templomot nagyrészt újjávarázsolták, nagyon sok mindent felújítottak többségben a Dobai Sándor atya pénzadományain keresztül.
Végezetül az iskoláról is néhány információ: a 2011/2012-es tanévben 8 iskolás gyerek van szimultán oktatásban: 5 első osztályos, 1 második osztályos, 1 harmadik osztályos és 1 negyedik osztályos. Az óvodában 18-an vannak. Ezek a számok évről évre nőnek, ezért is merült fel egy közösségi ház építése, amely helyet adna az iskolának is. Egyelőre ez még elképzelés, mert nagyon sok probléma felmerült az engedélyek megszerzésénél, de a pénz folyamatosan gyűl, és remélhetőleg tavasszal elkezdődhet az építkezés.
A jelenlegi téli időjárás nem jobb mint az ország más területein, körülbelül 60-70 centiméteres hó van, –30 fokos hidegek. A közlekedés kicsit nehézkesebb, mert az utat nem takarítják, így vagy szánnal, vagy gyalog tudnak bemenni Gyergyószentmiklósra.
csangoradio.ro
Erdély.ma

Leégett a háromkúti magyar iskola
Porig égett pénteken hajnalban a Neamţ megyei Háromkút magyar iskolája. A helybeliek szerint a faépület percek alatt a tűz martalékává vált, idő sem volt arra, hogy a tűzoltókat kihívják. Imre Anna tanítónő elmondta, több mint ezer könyv, a nemrég adományként kapott felszerelés (számítógépek, nyomtató, fénymásoló) is odaveszett.
A 140 négyzetméternyi felületű, faszerkezetű ingatlant nem lehetett megmenteni. A pedagógus szerint ki van zárva, hogy valaki szándékosan gyújtotta volna fel az egykoron szövetkezeti vegyesboltként működő épületet, a kémény nélküli, 140 négyzetméternyi felületű ingatlan valószínűleg a villanyhálózatban keletkezett szikra miatt lobbanhatott lángra. „Tizenhárom éve úgy dolgozom, hogy mindig tudtam, ez a veszély fennáll, ezért mindig mindent ellenőriztem. Az óvónő úgyszintén. Nap végén a dugaszokból is kihúztunk mindent. Miután a gyermekek elmentek, mindig ellenőriztük, hogy minden rendben van-e. Most sem vettünk észre semmi gyanúsat. Sem füstöt, sem füstszagot” – mondta a tanítónő. Az iskolában nyolc gyermek, az óvodában 18 gyermek tanult.
A tanítónő elmondta, egy ideiglenes épületet keresnek, amelyben tovább folytatódhat a magyar oktatás. Amint arról már beszámoltunk, már korábban gyűjtést szerveztek egy új iskola felépítésére, mivel 2010 nyarán a települést ért árvíz után megfogalmazódott egy új iskolaépület építésének gondolata.
Krónika (Kolozsvár)

Falvaink – Háromkút – Neamt megye
A település a Békás-szorostól 15 km-re délre található. Háromkút nevét 1913-ban említették először. A falu a legeltetésre feljáró gyimesiek szálláshelyeiből kezdett kialakulni. Azelőtt Gyergyószentmiklós később a Neamţi megyei Almásmező része volt. 1956-ban az utóbbiból vált külön. Gyergyószentmiklósról a Gyilkos-tó irányából meglehetősen rossz úton lehet eljutni a festői szépségű Kisbékás-patak völgyébe. Aszfaltút nincs, csak köves úton lehet megközelíteni a települést. A Gyilkos-tótól mintegy 15 kilométerre levő Háromkút a Kisbékás-patak két oldalán elszórtan sorakozó házakból áll. A bal parton mintegy ötven család él, zömében magyarok, a patak másik partját alig fél tucat román család lakja. A falu lakói túlnyomórészt gyimesi csángók. Az első telepesek Háromkútra a 19. század közepén érkeztek. Harminc gyimesközéploki gazda vette meg a terület egy részét. Kezdetben csak nyári szállásként lakták a területet, majd lassan állandó lakhelyükké vált.
Háromkút három egymáshoz közel álló forrásról kapta a nevét. Legjelentősebb és legszebb a Meleg-forrásnak nevezett bővizű karsztforrás, amely a majd 1800 méter magas Fekete-Hagymás lábánál tör a felszínre. A forrásból kiömlő víz bővizű patak formájában ömlik a Kisbékás-patakba, amelynek kristálytiszta vizében még ma is mosnak az asszonyok.
A falu fölé emelkedő fenyvesek már a Nagy-Hagymás Természetvédelmi Terület részét képezik. Háromkút egy élő, élni akaró kis magyar település. A zord körülmények között élő emberek nem akarnak elköltözni, nem vágynak csillogásra, hatalmas vagyonra, vagy kényelemre. Munkahelyre, biztos jövedelemre lenne szükségük ahhoz, hogy az ötödik osztálytól idegenbe kerülő gyermekeik költségeit fizetni tudják.
A legnagyobb, ami hiányzik a munkahely, a pénznélküliség itt nagyon nagy. Volt, aki elment külföldre dolgozni, hogy tudja a gyermekét iskolába járatni. A mesebeli szépségű vidék turistaparadicsom is lehetne. Ehhez azonban járható utakra lenne szükség. És arra, hogy a megyék kiegyezzenek, hogy hol vannak a határaik, hová tartozik a település. Háromkút – ahogy az itt élők mondják – a küszöbön van. Vagyis három megye – Hargita, Bákó és Neamţ megyék – határán terül el. A faluban nincs orvos, pap és posta sem.
Az itt élő embereknek közel 43 kilométert kell utazniuk ha orvoshoz akarnak menni Gyergyószentmiklósra, de ugyanennyit kell menniük, ha hivatalos ügyeiket akarják elintézni a Gyimesközéploki Polgármesteri Hivatalban.
A december 2-i műsorban Imre Anna tanítónő, Prezsmer János (77) gazdálkodó, Prezsmer Imre gazdálkodó, Prezsmer György gazdálkodó, Prezsmer Ilonka háziasszony, Prezsmer István (43) fiatalember, Prezsmer Maricica (30) fiatal családanya, Nagy Erzsébet falugondnok vallomásai alapján kapunk képet a hajdani és a jelenlegi településről.
marosvasarhelyiradio.ro
Erdély.ma

Gyergyóban gyakorlatozik az egri lány
Szakmai gyakorlata helyszínéül miért választja Gyergyószentmiklóst a külföldi egyetemista? Mi az a vonzerő, ami miatt meghosszabbítja kötelező itt tartózkodását? Mik azok az értékek, amiket a gyergyóiak természetesnek vélnek, az idegen viszont pozitív újdonságként él meg? – többek között ezekre a kérdésekre válaszolt a sajtónak a budapesti ELTE Gyergyószentmiklóson gyakorlatozó hallgatója, Farkas Éva.
A hatodéves egri, Budapesten tanuló egyetemi hallgató június elsején érkezett Gyergyóba, az Erasmus-program ösztöndíjasaként ő maga választotta a székelyföldi helyszínt. Terület- és településfejlesztő geográfus válik belőle, ha elvégzi az egyetemet, addig is minden lehetséges módon igyekszik a mélyére látni választott szakmájának.
A kérdésre, hogy miért éppen Gyergyóra esett a választása, Farkas Éva elmondta: „Édesapám marosvásárhelyi, vannak erdélyi kapcsolataim, de már jó pár éve nem voltam ezen a vidéken. Tervezgettem, hogy jó lenne eljönni Székelyföldre, de nem turistaként, hanem úgy, hogy itt lakhassak, legyen időm, alkalmam megismerni az ittenieket, mindennapi életüket, a környéket. Ilyen szempontból az ösztöndíj és egy gyergyószentmiklósi családdal való baráti kapcsolat épp kapóra jött.”
A polgármesteri hivatal fogadta be Évát, aki előbb a turisztikai irodán tevékenykedett, de négy hónapos itt tartózkodása során a városháza más osztályainak tevékenységével is szeretne megismerkedni. A szervezési munka „ága-bogát” nem csupán az íróasztal mögül igyekszik szemlélni, az eltelt időszakban aktívan részt vállalt a városban és a környéken zajló rendezvények szervezésében is.
Szenétén a cserkésztáborban segédkezett, a Gyulafehérvári Caritas önkéntes csapatához csatlakozva aktívan vett részt a Remetei Falunapokon és a Gyergyószentmiklósi Nyári Kulturális Fesztiválon, de nem maradt ki a szervezet önkéntes táborából sem. A Babeș-Bolyai Egyetem gyergyói diákjaival Gyimesbükkben egyhetes terepgyakorlaton vett részt, majd Tusványoson kereste meg azt a lehetőséget, amivel az ott táborozó gyergyóiaknak segíthetett.
„Szeretnék mindenfélét kipróbálni, úgy itt lenni, hogy ne az albérletben üldögélve, filmet nézve teljen el ez az időszak. Kihasználom a jó időt, azt, hogy vannak programok. Két hónap alatt sok emberrel megismerkedtem, akik segítenek abban, hogy kimozdulhassak” – mondja Éva.
Jó élményeiből otthoni barátait is részesíteni szeretné, ezért csoportokban hívja meg őket Gyergyóba, szervez számukra különböző programokat, kirándulásokat, túrákat. Mindebben az itt működő „módszer” alkalmazása segíti. „Nagyon pozitív az a kapcsolati tőke, amit itt találtam: néhány telefonbeszélgetéssel nagyon sok mindent el lehet intézni. Nagyon gyors átfutással le lehet szervezni bizonyos dolgokat. Ezek nemcsak a kisváros előnyei, azt tapasztalom, hogy Gyergyóban szorosak az emberi kapcsolatok, egymás életében aktívan részt vállalnak az emberek” – fejtette ki.
Szakmai szemmel ugyanakkor a negatívumokra is rámutatott: a tömegközlekedés hiánya miatt nagy problémának tartja a kirándulóhelyek megközelíthetőségét, továbbá azt, hogy sok turisztikai pont, az ottani szállás- és egyéb lehetőségek nem találhatók meg az interneten. „Gyorsan el lehet intézni mindent akkor, hogyha van ismeretség, de nagyon nehezen boldogul az, aki tejesen ismeretlenül jön ide” – osztja meg meglátásait.
Semmiféle negatívum nem hatott Évára annyira erősen, hogy elnyomná kellemes benyomásait, annyira jól érzi magát Gyergyóban, hogy egy hónappal meghosszabbította egyébként három hónapos itt tartózkodását. Állítja, jövőben is visszatér, akkor a közeli Háromkúton szeretne több időt tölteni, hogy diplomamunkájához elvégezhesse a szükséges társadalom-földrajzi kutatásokat. Hogy a hivatalokban ne legyenek fennakadásai, tervezi, hogy addig bár alapszinten megtanulja a román nyelvet.
Pethő Melánia, Székelyhon.ro

Falugondnokok a hátrányos helyzetűekért
A Gyulafehérvári Caritas által működtetett Falugondnoki Szolgálat számba vette az idén végzett munkát. Kilenc kis Hargita megyei település hátrányos helyzetű, egyedül élő, idős lakói kérhettek részt ebben az évben a falugondnokság előnyeiből.
A falugondnoki tevékenység sokszínűsége révén volt, akihez fordulni, ha orvoshoz kellett menni, a patikából is így került haza a gyógyszer vagy községi kantinból az ebéd. Olyan is van, amikor semmi mást nem várnak a kicsi polgármesterként is emlegetett gondnoktól, csakhogy ajtójukat megnyissa, őket, a házhoz kötötteket pár szóra méltassa.
Antal Csongor irányító összegzéséből kiderül, hat szolgálat működik jelenleg kilenc településen: a Gyimesközéplokhoz tartozó Háromkúton (2004 óta), a Gyergyószárhegyhez tartozó Güdücön, a Farkaslakához tartozó Pálfalván, a Korondhoz tartozó Fenyőkúton és Pálpatakán (2008 óta), Gyergyóremetén (2011 óta), a Tölgyes községhez tartozó Recefalván, Péntekpatakán és Hágótőn (2011 óta).
Elszigetelt, várostól távoli kis településeken járultak hozzá idén is az idős, beteges emberek életminőségének javításához, a kis közösségek istápolásához. A beszámolóban Antal Csongor úgy fogalmazott, hogy „idén havonta átlagosan mintegy 570 személy részesült valamilyen szolgáltatásban e program keretén belül”.
A működtetési költségeit e szolgáltatásnak többen vállalják, így a kiadások 55 százalékát a helyi önkormányzat biztosítja, 5 százalékkal járulnak hozzá az ellátottak, 25 százalék származik támogatásokból, külföldi segítségekből vagy pályázatokból, illetve 15 százalékot biztosít a megyei önkormányzat.
A jövőt illetően új korszak kezdődik a falugondnokság életében, mely szervezési átalakítást jelent, a szolgáltatás nem fog változni – tudtuk meg a Caritastól. A falugondnokság átkerül a medikális és szociális ágazathoz, azaz az otthoni beteggondozáshoz. Az ágazati vezető, András Ildikó elmondta, a tevékenységben nem terveznek nagy változásokat, szorosabb együttműködés lesz a beteggondozókkal, és az adott településen felmerülő szükségletekre igyekeznek közösen megoldásokat találni.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Román mise Magyarbékásban, egyetlen magyar Damukon
Magyarbékás és Damuk a szórványok szórványa, a Szent Miklós egyházközség legtávolabbi fíliája. Ide tartozik Háromkút is, ott kéthetente van szentmise, a két messzebbre eső közösséghez havonta egyszer jár a lelkipásztor. Simó Ferenc kisegítő lelkész a szórványszolgálatos, hozzá csatlakoztunk.
Ha Gyergyószentmiklósról nézzük, hátborzongató, hogy van két olyan, egyházilag hozzá tartozó település, ahová csak havonta jut el a pap. Rettenetesnek keresztelhető az a tény is, hogy a magyar emberek ott románul hallgatják Isten igéjét. De ha közelebb megy hozzájuk a szentmiklósi, rádöbben, a legkisebb jelentősége annak van, hogy a Mi Atyánk vagy a Tatăl nostru csendül-e fel a templomban.
Vasárnap reggel kilenckor már ott álltunk a damuki templom előtt, miután a Gyilkostó és szoros kanyarjain túljutottunk, a főútról letértünk, majd autónkat elhagyva a hegytetői istenházához harántolva fellihegtünk. Igen, itt a templom közel van az éghez, kész zarándoklat egy-egy szentmisére menés, temetés.
Mindössze pár hívőre várunk, megfogyatkoztak. Ide járnak a görög-katolikusok is egy páran, de még így is, pappal, sofőrrel alig érjük el a tizenegy fős létszámot. Csoda-e, ha a lelkipásztornak van ideje mise közben mindenkivel kezet fogni, béke veledet kívánni, mégsem húzódik többórásra a szertartás. Az egykori hívek közül sokan a másvilágra, sokan külföldre költöztek, olyan sem egy van, aki baptistának állt át. Úgy tudják a „mAradékok” azért, mert őket nem fenyegeti a halál. Akik ide jönnek, az élettel vannak elfoglalva.
Egy család érkezik felfelé a hegyen. Idősebb házaspár három gyerekkel. Öt kilométerről jönnek. A férfi le-lemArad, benne van a korban, s a hamarabb odaérkező élete párja tudatja is velünk, megrendezte egészségét a sok kaszálás. Ő Bara Béla, az egyetlen magyar.
„Én ott születtem Gyimesközéplokon, Farkaspallónál nőttem fel. Megnősültem, s még hét évet Pallónál laktunk, de amikor apósom itt Damukon elhalt, lejöttünk ide. 1975-ben. Azóta itt lakunk. Még van egy magyar a faluban, Rakottyásból jött, itt lent, a gödörben lakik, de más nincs. Én vagyok az egyetlen római katolikus. Egyedül nekem nem misézhet a pap magyarul, megszoktam a románt. Mit csináljunk, a többiek nem értenek magyarul.”
Gyóntatással kezdődik a szertartás. A hét elsőáldozott hívő kivétel nélkül igényt tart erre. Simó Ferenc azt mondja, ez minden hónapban így történik. Az idősebb asszonyok a sekrestyei gyóntatószék felé igyekezve papírcetlit szorongatnak kezükbe. Az összetűrt füzetlapból kikandikálnak az egylejesek. Misét akarnak mondatni, annak árát viszik a papnak. Egészségért, gyógyulásért, a gazdaságért kérnek ilyenkor közbenjárást. Jó lelkek, más káráért „feketemisét” itt nem szoktak kérni.
Bara Béla felesége is megy, meggyónik, majd mise közben el-elmorzsol egy-egy könnycseppet. Áldozás után nem bírja fékezni magát, hiába próbál tekintettel lenni az arcát simogató kislánykára, kitör belőle a zokogás. A kis templomban, ahol a jobboldali padsorokban a férfiak ülnek, balról pedig a fehérnépek, sűrűn hullanak a könnycseppek, nincs ember, ki könnyeivel ne küszködne, ne szipogna. Együttérzés jele ez.
A házaspár két fiúgyermeknek adott életet. Mára mindkettő halott. Egyik betegségben, másik balesetben vesztette életét. Egyik fiú után egy unoka van, édesanyjával idegenbe költözött. A másikat felesége még éltében elhagyta, s hagyta a három gyermeket is. A két nagyobb fiút, és az akkor másfél éves kislányt. Aztán megtörtént a tragédia, a kicsik apa nélkül, a nagyszülőkre mAradtak. Bara Béla és felesége tisztességgel nevelte a gyerkőcöket, a kicsike nyugdíjt gazdálkodásból pótolva. Nemrég megérkezett az anya. Visszaköveteli a gyermekeit, vinné magával mind a hármat jelenlegi életébe, Spanyolországba.
Bírósági ügy lett az igényből, és nem nyomott a latban, hogy az anya elhagyta egykor kicsinyeit, az sem, hogy a gyerekek a nagyszülőkhöz ragaszkodnak, hogy az egyik fiú olyan ügyes focista, hogy ingyen kapott kosztot, kvártélyt Piatra Neamțon. Döntés, fellebbezés, majd újabb döntés erősíti: az anya viheti gyermekeit. „Hogy vehetnék el őket tőlem? Erőszakkal? Nem adom. Ilyen nem létezhet” - mondja Bara Béla, és bízik Istenben-emberben, hogy megmAradhat kicsike családja egy fedél alatt.
Továbbindulunk, Magyarbékás irányába. Hajdanán Damuk Magyarbékásnak volt a filiája, nagy plébánia is van ott, s bár régen nincs helyben lakó pap, nem áll üresen az ingatlan. Bérbe adta az egyház, kvártély fejében a lakók csinosítják az épületet. Hiba nincs az egyezségben – így tűnik kívülről, hisz új cserepek a tetőn, néhány nyílászárót is termopánra cseréltek már.
Egy udvaron van a plébánia, templom és temető. Délben kezdődik a mise, a templom búcsúünnepe ez, Szent István napja. Hogy kevesen vagyunk-e vagy sokan, nézőpont kérdése. Szám szerint huszonnyolcan, görög- és római katolikusok együtt hallgatjuk: „Szfântul Ștefan, regele Ungariei...”, azaz Szent István, Magyarország királya.
Simó Ferenc lelkipásztor prédikációjában a történelmi tények mellé fűzi a szentség fogalmának ismertetését is. A szent élet, mint mondja, nem egy történelem ködébe veszett, pár személy által birtokolható előjog, hanem a mai valóság része.
Pisszenés nélkül hallgatták lelkipásztorukat a hívek, mint mondták, egymás között csak mosolygós papként emlegetik. Mert ugyan ritkán jön, de akkor kedélyesen szóba áll velük, leül asztalukhoz, meghallgatja bajaikat. Hozzám pártol egy asszony, és be is mutatkozik: csángó-féle vagyok. Nem gyimesi, nem is moldvai. Hargitában született, csak így jelöli meg világra jöttének helyét. Aztán olyan férjet kapott, aki az italt nála többre értékelte. RámAradt a bú s a sok kapálás. Elment Bukarestbe, „servitoare” lett. Férjet is kapott, mint mondja, olyant, amilyent ott kaphatott: románt. Harminc év együttélés feledtette a múltat és a magyar nyelvet. Annak is története van, miért él Magyarbékásban. Itt van a lányának egy lakása. „Leányom kiment Olaszországba. Hiúba aludt, most háza van. Az itthoni lakása üres, én kócsolom.”
Megértik egymást? – kérdez ránk egy idős asszony tiszta magyarsággal. Ő itt az egyetlen személy, aki színtiszta magyar származásában és nyelvében egyaránt. Kilencven esztendős, s mint mondja, kicsit nehezére esik a menés újabban, eddig semmi baj nem volt a „szerkezettel”. Simon Rozália ő, aki a legtöbbet tud az egyházközségről, hiszen fél évszázadon át kántor és mindenes volt, nemrég adta át öccsének az orgonálást.
„Itt születtem magyar családban. Kilencen voltunk testvérek. Háború előtt még olyan sokan voltunk itt magyarok, hogy a templompadok tele voltak. Akkoriban volt még helyben lakó lelkipásztor is, a katonapap, Ambrus Szaniszló” – sorolja a tényeket, mint akinek az idő nem kezdte ki a memóriáját.
A háború romlást hozott. A katolikus templomot is kiürítették. Nagy szerencse, hogy egy román pap amit összeszedhetett, megőrizte, az ortodox templomban tartotta, tőle vehette át a javakat a '60-as években Dani Gergely plébános és Bodó Péter lelkipásztor. Bodó Péter segített a templom újra-berendezésében, ő járt vissza rendszeresen a magyarbékásiakhoz, damukiakhoz is. Három napba is beletelt az utazása az akkori közlekedési feltételek mellett, s ha megérkezett, a plébánián hált meg egy-két éjszakát.
Ma már a görökkatolikusokkal együtt sem sikerül megtölteni a templomot, még a búcsús szentmisén sem. De ennek is van előnye, legalább mindenkit meg lehet hívni utána ebédre. Mert a plébániaudvarban hosszú, terített asztal várt mindannyiunkat.
Rózsika néni csak mesélte a templom múltját, aztán rátért a sajátjára is. Gyereke neki nem született. De a szomszédban volt egy többgyerekes család, s köztük egy ügyes kislány, aki a többieknél is szívesebben volt Simonéknál. Tizenegy éves volt Lenuța, amikor Rózsika néni férjétől őt kapta születésnapi ajándékba: örökbe fogadták. „Olyan jól süt és főz, érzéke van hozzá. Azt mondják, én tanítottam, de nem kellett őt tanítani. Azt is mondják, hasonlít hozzám. Hát ezt a csodát” – lelkendezik a kilencven éves néni, és jön is fogadott lánya, nem másért, csak hogy az anya arcát megsimogassa, kívánságát kitudakolja.
Lenuța nem beszél magyarul, azt mondja, hibásan ejtené a szót, s restellné miatta magát. Mint ahogy románul kínálja a csorbát Laci is, ő főzte nagy izgalommal, mert ekkora adagot még sosem készített. Jóllakatnak aztán töltött káposztával, többféle süteménnyel, és a kávé mellett annyira oldódik a hangulat, hogy még a cölibátus kérdését is megpendítik lelkipásztoruknak. Ragasztott nevéhez híven csak mosolyog Simó Ferenc, majd búcsúzáskor mindenkihez szól egy jó szót. Hogy meglátja, jobb lesz, bízzon Istenben, legyen lelkében béke, imádkozzon, mi is imádkozunk érte. És ha kicsi időre is, de az emberek mosolyra váltanak, törpül a bánat. Mert az örömnek és gyásznak, a léleknek, ha közelről nézzük, nincs nemzetisége.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Ötven éve Istennek adott élet
Interjú Csató Béla plébánossal
– Plébános úr, idén ötvenéves papi szolgálatát ünnepli. Kérem, meséljen gyermekkoráról, és arról, miként él emlékeiben szülőfaluja. – 1944-ben születtem Csíkszeredában a Szülő Anyák Mária Otthona Klinikán, és Csíkszentsimonban nevelkedtem. Szüleim szorgalmas emberek voltak, nagyon sokat dolgoztak, erőt a mindennapi munkához vallásos életükből merítettek. Természetes volt, hogy minden vasárnap szentmisére mentünk, de igazi maradandó lelki élményem kisgyermekkoromból, hogy láttam édesapámat családjával a közös imában. Szülőfalum népét nagyon szorgalmas embereknek látták más vidékek lakói is. Erről sokat mesélt gyergyószentmiklósi segédlelkész koromban plébános főnököm.
– Mikor gondolt először arra, hogy pap legyen? Miért? – Nagyszerű hitoktató volt a plébánosunk. Egyik hittanórán a papság szentségéről és ezzel kapcsolatban saját papságáról beszélt. Azon a napfényes őszi délutánon úgy éreztem, én is pap kell hogy legyek. 1955-ben történt ez, amikor nagyon sok pap és a püspök úr is börtönben volt. A vallásüldözés egyik formája volt ez, az istentagadó hatalom igyekezett megfosztani a népet pásztoraitól. Miért maradt meg bennem a papságra hívó gondolat? Nem tudom. Azt hiszem, Isten szelíd hívását nem lehet visszautasítani. Egyszerűen csak követtem a hívó szót minden másféle megfontolás nélkül.  – Meséljen a felkészülés éveiről!  – Márton Áron püspök úr teológiai évekre előkészítő kisszemináriumot alapított, ezt a hatóságok kántoriskola címén engedélyezték. 1957–1961-ben ott tanultam és érettségiztem. Szép volt, kiváló tanárokkal. Az együttes munkán, tanuláson-nevelésen volt a hangsúly. Segítettek belelátni a világot átjáró eszmékbe, és megalapozták világnézetünket. Rend, fegyelem, tanulmányi előmenetel mind-mind a mindennapjainkat meghatározó lelki életből forrásozott. A napi szentmise, szentgyónás-szentáldozás, közös imák önmagunkat nevelő emberekké formáltak. 1961–67 a teológiai tanulmányok évei. Lehetetlenség összefoglalni hat év küzdelmeit, megannyi élményét, el kell azonban mondanom, hogy negyedéves hallgató koromban megkísértett a gondolat: pap akarsz lenni? Azt akarod, hogy életed munkájának eredménye csak kudarc legyen? Egyre kevesebb istenhívővel? Kemény hetek következtek. Lelki vezetőhöz menekültem, aki egyszerűen szembesített azzal, hogy ezek a gondolatok minden jó ősellenségétől, az eltántorítani akaró gonosztól valók. Hittem neki, megerősödve kerültem ki ebből a válságból. Teológiai, azaz kispapi életem meghatározó élménye volt, hogy Márton Áron püspök úr tanított minket lelkipásztorkodásra, és kérésünkre egy szociológiai kurzust is tartott. Szerintem a hitvalló püspök minden zsenialitása és bölcsessége az Istennel egyesült lelkének Szentlélektől kapott adománya.  – Hol kezdte papi szolgálatát? – Gyergyószentmiklóson, de csak karácsony előtt: az államiak nem siettek a működési és tartózkodási engedéllyel, végső megerősítést így csak 1968 tavaszán küldtek. Több ezer hívőnek csak ketten voltunk papjai a főnökömmel. Sok munka volt, nem lehetett eleget dolgozni. Nagyszerű erőt adott a főnököm bizalma és a hívek szeretete. A kívülállók akkor is olyanok voltak, mint most: emberek, akik nem is sejtik, hogy mitől fosztják meg magukat közönyükkel. Jézus a példa. Mindenkit hívott, elmondta, hogy mi a rossz, de csak a hitre készségesekkel foglalkozott bensőségesen. Az erőszak nem az Isten útja.  1970–74-ig Brassó belvárosában lettem segédlelkész. Új helyzet volt életemben. Itt tanultam meg, hogy léteznek Istent más módon kereső emberek, mint amilyenek a csíkiak, gyergyóiak. Nem római katolikusok, más akolból valók, de akik őszintén keresik Istent, azok mind-mind megszentelődhetnek. Nagy tanulság volt ez számomra.  – Mikor lett plébános? Miben volt más ez, mint a segédlelkészség? – 1974-ben Nyárádtőre neveztek ki plébánosnak. Nagy kihívásként éltem meg, és nagyon féltem. Ez a plébánia ugyanis az 1500-as évek végén megszűnt, mert a hívek reformátusok lettek. Most, 400 év után kellett megteremteni a katolikus közösséget azon emberekből, akik Székelyföld különböző katolikus vidékeiről Nyárádtőre és környékére költöztek. Anyagi és igazi szellemi-lelki kihívás volt. Nem tudom, mit tettem jól, vagy akaratlanul is mit rontottam el. Csak annyit tudok, hogy nagy harcok árán ugyan, de minden egyházra, lelkekre vonatkozó tervem megvalósult. Isten gyengesége erősebb az emberek erejénél. Hiszem, hogy a ma is élő kis plébánia a kialakított szakrális felépítésével képes szolgálni és nevelni Isten népét. Jézus biztat is minket: „nem félj, te kisded nyáj”. Valóban rajtunk volt Atyánk szeme. – Hét év után, 1981-ben Sepsiszentgyörgyre küldte a főpásztor.  – Meglepett a kinevezés. Ha lehet, még jobban féltem, mint Nyárádtőtől. Melyek voltak a terveim? Szerettem volna népem életét szolgálni. Nem volt kifejezett stratégia a fejemben. Szép sorjában tettem azt, amit az adott pillanatban a legszükségesebbnek láttam. Eléggé előtérbe került a sok építkezés, már nagy gyakorlatom volt benne, mert gyergyószentmiklósi segédlelkészként a filiákban, Háromkúton és Magyarbékásban kellett a lerobbant templomokat megjavítani, s ugyancsak Brassóban a hidvégi Nemes grófok kápolnáját megmenteni. Igazából csak ekkor láttam, hogy ezekkel és Nyárádtő, Maroskeresztúr templomainak rendbetételével, a lőrincfalvai kápolna létesítésével a jó Isten felkészített a sepsiszentgyörgyi feladatokra. Így történt, hogy itt a plébánia kibővült és rendeződött, a Szent József-templom megújult, létrejött az Állomás negyedi szükségkápolna, felépült a Csíki utcai templom, kialakítottuk a szépmezői kápolnát, és már távozásomkor alapjaiban készült az Olt negyedi Krisztus király-templom, valamint Kalkuttai Szent Teréz Anya nővéreinek rendháza és az őrkői kápolna. 1988-ban, a kommunizmus igazi sötét éveiben úgy láttam, végveszélyben minden magyar egyházi kultúra. Hogy legyen, ahová a híveket összegyűjteni, építtettem a plébánia udvarára egy nagy közösségi házat, és harminc érettségizett emberrel elkezdtük a civil teológiai tanulmányokat, titokban, hittantanítás címén. A hatóságok figyeltek, az állambiztonsági szervek még jobban. Nem bántottak, nem tudom, mit tervezgettek. Sepsiszentgyörgyi létem munkáját így foglalom össze: „Itt nekem minden sikerült.” Százak és százak kiimádkozták.  Itt kaptam életem legnagyobb dicséretét is Incze Sándor református esperestől. Úgy történt, hogy amikor elhelyeztek, eljött elbúcsúzni, s ezt mondta: „Mikor idejöttél, mi, tiszteletesek, esténként összegyűlve egymás között azt mondtuk rólad: mit akar itt ez a taknyos? Egy idő után így beszéltünk: figyeljük meg, mit tesz a katolikus plébános, és mi is azt tegyük.” Istennek vannak tervei, mi csak tegyük azt, amit ő kér, hogy megvalósulhassanak Isten művei!  – Elkívánkozott Sepsiszentgyörgyről? Mi történt? – Tele voltam megkezdett munkával, amelyeket lelkiismeretem szerint tennem kellett. De újból elszólítottak, ezúttal 1990 őszén Gyulafehérvárra püspöki helynöknek. Ez a kinevezés csúcsa volt lelki nyugtalanságomnak. Alkalmatlannak tartottam magamat erre a tisztségre, de ez másokat nemigen érdekelt, pedig sokan úgy gondolták, mint én magam. Gyulafehérvárott 1990–1992 között voltam. Ott igyekeztem megerősíteni az 1990 tavaszán Sepsiszentgyörgyön megalapított Pro Vita Hominis magzatvédő társaságot. Megalapítása óta dr. Kovács Zita vezeti és végzi a munkát. Apró kicsi kezdet ez egy olyan világban, amelyet szent II. János Pál pápa a „halál kultúrájának” nevezett. Ugyancsak Gyulafehérvárott létrehoztam a Keresztény Orvosok Szövetségét. Célja volt: az élet védelme, a szegény betegek jutányos gyógykezelése, és a nép egészséges életmódra való nevelése. A szövetséget pár év sikeres működése után bekebelezte a konkrét, megfogható javak utáni nyomulás. Gyulafehérvárott az alkalmi megbízatásaim távlati hiánya kikezdett. Rám tekintett a Magasságos, és 1992 őszén Marosvásárhelyre küldtek.  – Tizenöt éven át dolgozott ott, 2007-ig. Milyen idők jártak Marosvásárhelyen? Milyenek voltak a kilátások?  – A kilátások inkább reménybeliek voltak, euforikusak az egyházi és a civil élet kibontakozására. Marosvásárhely traumája, az 1990. márciusi események mind a mai napig hihetetlen sebet, sérülést, csonkítást eredményeztek elsősorban a magyarság életében. Százak és százak menekültek el a városból, családostul. A „marosvásárhelyiek találkozóját” azóta is Budapesten szervezik. A székely város „időjárását” állami ciklonok alakították és alakítják hatásos ellenciklon nélkül. Ebben a környezetben egyházilag a remény emberei kellett hogy legyünk. Az újraépítő egyház a nagy reménytelenségből származó lemondásban. Nem „túlélni”, gyógyulni szerettünk volna a megpróbáltatásainkban, amelyek rávilágítanak, hogy nemcsak mi vagyunk sebzettek, de beteg az egész román társadalom is. Betegségét a nekünk osztogatott sebek is okozzák. Nevezetesen: a görcsös román társadalmi félelem, amely szerint az országban létező magyarság veszélyezteti nemzeti önazonosságukat, és kárt okoz anyagi, szellemi szinten egyaránt. A román nép felelős vezetői tenyésztik ezt a megbetegítő szellemi vírust immár 100 esztendeje. Ezért leselkednek a magyarság szellemi megnyilatkozásaira éber cenzúrával, és ezért bénítják meg a magyar régió gazdasági kibontakozását. Szoronganak a szellemi és gazdasági érvényesülésünktől. Nagy baj ez, de elsősorban az országnak. Olyan, mintha egy emberben kikapcsolnák valamelyik szervet. Így fosztja meg magát ez az ország attól a szellemi-lelki, anyagi többlettől, amely nemcsak a magyarság, de az egész ország javát is előmozdítaná. A kilátásaink! A kilátásaink az Isten-hitből táplálkozó emberies tudás s az Isten-hitben gyökerező erő. A kilátásunk: Isten a sorsunk! Ő annyira a miénk, amennyire belekapaszkodunk. A pap számára kötelesség, hogy isteni életre nevelje övéit. Ehhez a munkához, ennek végzésére infrastruktúra is kell. Számot vetettem azzal, hogy hány ezer ember tartozik hozzánk, és mekkora a város kiterjedése. Ezért a meglévő városnegyedi imaházakat plébániákká szerveztem: Kövesdomb, Tudor negyed, Medgyesfalva, Remeteszeg. Azóta a meglévő két plébánia mellett másik négy is építi híveiből a krisztusi gondolkodású közösségeket. Megtartó erő ez. Együtt égő máglya, amelyet ha szétszednének, könnyen kioltható lenne. Szellemi életünk táplálására építtettem a Deus Providebit házat. A Sapientia Erdélyi Magyar Egyetem ebben az épületben kezdte marosvásárhelyi fiókjának életét. Itt működött és működik az egyházmegyei Caritas és a Szent Imre kollégium egy részlege. Deus providebit azt jelenti, Isten gondoskodni fog. Így Istennek ajánlottam az épületet és népünket, mert amíg mi Isten-félelemben, élő hitben Isten népe kívánunk lenni, addig ő gondunkat viseli. Miért nem maradtam ott? Istenfélelemből. Felszentelő püspököm atyai kezébe téve két kezemet ígéretet tettem neki és törvényes utódainak, hogy minden körülmények között engedelmeskedem. Jó ez így! Korábbi állomásaim, a legelsőtől kezdve szép sorjában mind, felkészítettek a következő kihívásokra. Isten műve ez.  – Ezért van most Csíkszentkirályban? – Igen. 2007-ben ide küldtek, szűkebb hazámba. Gyermekkoromra emlékezve itt, Csíkban láttam igazán, hogy mekkora pusztítást végzett az ateista kommunizmus, amely az anyagi nincstelenség által sóvárgóvá tette a jólétre áhítozó népet, mely aztán a gazdasági viszonyok változásával belezuhant az anyagiak imádásába, a fogyasztásba. Ez megtöri népünk erejét, életét, családi közösségét. Meg akarja szerezni a csillogó, kecsegtető jóléti állapotot, közben lemond az igényes képzésről, a tanulásról, s így állandósul szolgasága. Népnevelésre van szükség, amely lassú és hosszas, amely különösen nehéz a kézzel nem tapintható lelki értékek felfedezésében és gyakorlásában. Mégis ez az egyetlen út. „A lélek az, ami éltet.” Csíkszentkirályban is, a falu egyik negyedében templom épül. Az oltáriszentségben közöttünk lakozó Isten imádására és lelki nevelődésünk ápolására. Megmaradt az életcélom. Istennek adom magamat. Nagy munka ez már idős korom miatt is, egyre inkább ezt kell gyakorolnom. Ő vár rám, s hiszem, keblére öleli sokszor elcsatangoló, de hazatérő fiát.
Józsa Zsuzsanna
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszélgetés Pálfalvi Pál nyugalmazott tanárral – A világ felfedezésének szépségéről
Hetven évet töltött március 4-én Pálfalvi Pál tekerőpataki születésű, Csíkban nevelkedett, székelyudvarhelyi botanikus, vagy ahogyan magamagát szerényen megfogalmazta: átlagon felüli terepbotanikai ismeretekkel rendelkező nyugdíjazott középiskolai tanár. Volt tanárommal Csíkszeredában, egy-két csésze kávé mellett beszélgettünk életéről, növényekről, gyerekekről, gyűjtésről és hivatásról – az elhangzottaknak töredékét közöljük.
– Nem vagyok csíki, de mindenki annak tart. Miért? Édesapám jegyző volt, helyezték egyik helyről a másikra. 1947-ben, Gyergyótekerőpatakon születtem, édesapám Szárhegyen volt magyar királyi jegyző, féléves voltam, amikor Gyimesbükkbe helyezték, kétéves koromban Tusnádfürdőre került, majd Csekefalvára/Csíkszentmártonba, s végül az 1950-es évek elején Csíkszeredába. Csíkszeredában nőttem fel, így én is csíkinak tartom magam.
– Melyik iskolába járt?
– Én elsőtől tizenegy osztályig, az érettségiig, 1965-ig a gimnáziumban jártam. A Fürdő utcában laktunk.
– Milyen városnak látta akkor Csíkszeredát?
– Gyermekek voltunk, város szélén, Lipovánban laktunk. Ha tehettük, az Olt mellett játszottunk, s erdők, hegyek, patakok között. Futball- és hokimeccsekre jártunk. Édesapám rendszeresen elvitt moziba, tudományos filmekre. Ezeknek is szerepe volt az életemben. Jól éreztük magunkat gyermekként, mit tudtuk, hogy mi megy végbe a világban. (…) Negyedikes voltam, amikor azzal kezdtük mindig a hétfőt, hogy a tanítónő megkérdezte, voltunk-e templomban? Hát mi, a ligatiak és a lipovániak közel laktunk a templomhoz, mentünk általában, s olyan is volt, hogy csak melléje, gyermekek lévén. De amikor rájöttünk, hogy amelyikünk felállt, hogy volt templomban, azt megpofozta, akkor, ha nem is voltunk, akkor is felálltunk, a ligatiak is és a lipovániak is, ilyen volt a gyermeki összetartás. Aztán belegondoltam, hogy a tanító néni volt akkor a legnagyobb nyomás alatt, nem volt mit tennie… Eszembe jut, nem is nosztalgia, de gyermeki lélekkel valami szép dolognak láttam, amikor felvonultattak május 1-jén. Rendezettséget sugárzott, most pedig belegondolok abba is, hogy tönkre van téve a munkásság, a szakszervezet... Majális volt, rendszeresen jártunk a családdal vasárnapokként a Szeredai-fürdőhöz, Zsögödbe, ez volt az élet. Egyébként pártista nem voltam soha, s úr sem lettem. Nem vagyok most sem.
– Hogyan talált rá a hivatására?
– Én szerencsésnek tartom magamat, mert a hivatásomat és a biológiát/botanikát is jól rendelte a jó Isten. Szerencse-e vagy a jó Istennek a dolga… Úgy érzem, ilyen szempontból szerencsés találkozás volt a tanárság és a növényismeret. Az iskolában is jól éreztem magam a zsivajgó gyermekek, fiatalok között. De még visszatérve a szerencsére: amikor születtem, akkor a fejemen burok volt. Na, az asszonyok – mert háznál születtem, nagyapámék házánál Tekerőpatakon – siránkoztak, hogy jaj, nincs feje a gyermeknek! A bábasszony szépen a burkot felvágta, s a fejem kibuggyant belőle. Ez szerencsét vagy valami jót jelent édesanyám megfejtésében. A botanika iránti érdeklődés is egy jó adomány volt, mert abban ki lehetett élni a lelkemet – egyébként is szeretetre méltó, kedves tudománynak mondják a botanikát, a füvészetet: scientia amabilis, így nevezik. Édesanyám, az elfogult anyai szeretetéből eredően mesélte, hogy kétéves lehettem, amikor a margarétának a szirmait kiszedtem, s próbáltam visszarakni. Ő ebből azt jósolta, hogy híres, nagy ember leszek. Reálisabb volt édesapám hatása, akinek természetrajzi műveltsége is volt. Ő vette az első könyveket nekem: a Xántus János írta A természet kalendáriumát, a Szárnyas barátainkat, a Dáné Tibor kedves könyvecskéjét, a Vadvirág szelídítőt és a Román Népköztársaság kis növényhatározóját. Hatodik osztálytól természetrajzi naplót írtam, madárfészkelési és fenológiai megfigyeléseket végeztem, kis herbáriumot készítettem. Mindezek együtt indítottak el a természet ösvényein. Talán a magányosság is… És persze a tanáraim is szerepet játszottak a pályaválasztásomban. (...) Elmentem felvételizni 1966-ban. 229-en voltunk, abból 25-öt vettek fel a növénytan szakra... Jó teljesítménnyel bejutottam, végig ösztöndíjam volt, élvezettel tanultam. Az első két év rettentő nehéz volt, mert a román nyelvet nem tudtam, de a tudomány, a tudás ragadt rám. Öt román társsal jó egyetértésben egy szobában laktam. Két évig Kolozsváron a vasútállomáson, a tanulószobán, a hálószobán, az előadótermeken és a magyar színházon kívül máshol nem jártam. Emlékszem: az első éven a 99-es szobában laktam, álltam az ablaknál s néztem kelet felé, hazafelé arra gondolva, hogy Csíkban fogok szolgálni … Diplomadolgozatomat a Tatros forrásvidékének flórájáról-növénytakarójáról írtam szeretett egyetemi mentoraim, Csűrös Káptalan Margit és Csűrös István irányításával.
– Hazatérve egy ideig Csíkszentdomokoson tanított, ugyanakkor kezdett botanikai tárgyú cikkeket is közölni, majd a székelyudvarhelyi tanítóképző tanára lett. Miért döntött így?
– Csíkszentdomokoson nagyon jó éreztem magam, lehetett jól dolgozni. Középkorú és fiatal, lelkes tantestületbe kerültem. Közel volt a Nagyhagymás is… Személyes vonatkozásban is fontos hely Csíkszentdomokos: itt nősültem meg. Feleségem Búzás Zsófia, tanítónő, két leányom – Boróka (1978) és Gyopárka (1980), két fiam – Jácint (1982) és Avar (1985) – édesanyja és öt unokám nagyanyja. Szeretettel, nemes lélekkel és odaadással tartja össze a családot. De 1981-ben meghalt apósom – a feleségem szülei ekkor már Székelyudvarhelyen laktak – és Vinczeffy Endre, a tanítóképző biológiatanára nyugdíjba ment, Fülöp Zoltán tanfelügyelő pedig noszogatott, hogy vállaljam el a helyét. Őszintén megvallom, nehezen vállalkoztam rá. Amikor a versenyvizsgára indultam, néztem ezeket a hegyeket Csíkszereda fölött, s arra gondoltam, hogy nem akarom én ezt elhagyni, de aztán a vizsgán mégsem vallhattam szégyent... Végül mindenféleképpen jobb volt, mert kvártély helyett saját lakásunk lett, értelmes helyre kerültem, érdekes kihívásoknak kellett megfelelnem. Körülbelül kétezer tanítványom volt, többnemzedéknyi tanítót oktattam. Sok volt a pedagyakorlat, sok szép élményt, elégtételt nyújtott a tanítójelöltekkel végzett munka. Beleírattam a biológiafüzetükbe elöl: „Tanulni tisztességesen – becsületesen viselkedni és hitemet gyakorolni küldött ide édesanyám, édesapám.” Alája odaírattam: Copyright Pálfalvi Pál. Aláírtam. Aláírattam a tanítványokkal is, a dátumot és még a másodpercet is. A lányok kacagták. Mondtam, ügyeljetek, tudjátok-e mit írtatok alá? Soha nem hivatkoztam erre, nem gyötörtem ezzel, de jó pedagógiai fogás volt. Munkaszerződés. Nem tanulsz, számon kérhetlek-e? Aláírtad-e? Igen.
– Kedvenc növénye?
– Nehéz megmondani, mindegyik szép… Gyermekkorom szép tavaszi virága a harangvirág/kakukkvirág – kockás liliom (lepelleveleit csemegéztük). A cserevirág – henye boroszlán csábító illatával fogott meg. A Jézus tenyere – fehér pimpó a somlyói búcsúsok szent növénye. Az egyik fontos felfedezésem a Römer-csűdfű (Astragalus roemeri). A Nagyhagymásban találtam 1977-ben. Vagy a fiókás tyúktaréj (Gagea spathacea) a Kalondáról, amelynek a belső erdélyi/székelyföldi előfordulása szintén érdekes adat. Az özönnövény Matild nenyúljhozzám (Impatiens balfouri)-ot jómagam jelzem először az országban (Csíkszentsimon 2005, Farcád 2009), de még lenne jó néhány...
– Mi a kedvenc időtöltése?
– Én azt szeretem, ha kint vagyok a szabad természetben. Vágásban van egy kicsi kertünk, állandóan tatarozom a kerítést, nyáron kétszer-háromszor lekaszálom, gombászunk, gyógynövényeket gyűjtünk. Egy-egy jó filmet is szívesen megnézek. Különleges hobbim nincs. Szeretem olvasni a falusi, a paraszti életrajzokat. Szeretek gyűjteni, terepezni. Egyébként régi vágású, amolyan romantikus füvész volnék, az isteni teremtést – a természetet érzelmileg, alázattal megközelítő, szemlélődő – rácsodálkozó naiv gyermek és tanult, képzett tanár keveréke. Ki tudja… Van olyan öregasszony, akivel három hetet beszéltem összesen… Kedvenc emlékem, este 9 óra felé, nyáron, amikor éppen csak lebukik a Kakukkhegy mögött a nap, Tusnádfalu és Csatószeg között egy keresztnél leülni, imádkozni. Olyan jó nyári, finom illat van, idealizált helyzet, lenyugvás, megnyugvás... Spontánul jön. Járni a hegyeket, be-benézni valamelyik gyimesi patakban egy-egy tudós öregasszonyhoz, megenni egy gombolyag pityókát az üstből túróval. Belelátni abba, hogy mi van a fazékban, az üstben, nem beszélve a lélekről – mert az embernek ilyenkor megnyilatkoznak, ezek is olyan jó, lélekmelegítő dolgok.
– Melyik a kedvenc vidéke, a kedvenc helye?
– A Pogányhavas, a Naskalat, a Szellő, a Bárányhavas, a Hargita tetején az a sok szép virág, jó csend, s nyugodtság a levegőben, egyszóval: szűkebb szülőföldem a Székelyföld legendás vidéke.
– Kedvenc társasága?
– Kedvenc társaságom az volt, amivel terepen jártam/járok. Hátizsák, vonalas füzetlapok terepi jegyzeteknek, egy keményebb lap (amelyen lehet írni), írószer, iránytű, a vidék térképe, fényképezőgép és egy herbárium. A gyűjtőutaknak 85-90 százalékát egyedül jártam be. Kinek lett volna türelme, hogy órákig egy-egy adatközlő öregasszonnyal vagy öregemberrel a beszélgetést végigvárja? Vagy azt, hogy elpepecselek egy-egy vázlatrajzzal, vagy cönológiai felvételezéssel? Vagy vállalja, hogy reggel korán eszik az ember, majd egész nap űzi magát, és esetleg este kerül oda, hogy egyen. Ezt nem kívántam senkitől, hogy megossza velem, de közben kerültek tanítványok, kollégák, akik mellém szegődtek. 1989 előtt nem tartottam medvétől, senkitől, semmitől. 1990 után igen, s egyre jobban. Egy kedves társaságom négy-öt éve alakult ki egy hivatalos tánctábori túra után: Ádám Gyula, Rácz Árpád, Antal Tibor s jómagam minden évben egyszer elmegyünk Gyimes valamelyik patakára, tájára (Rakottyásra, Kostelekre, Háromkútra stb.) fényképezünk, beszélgetünk. Egyébként járunk a feleségemmel is Udvarhelyen a magyar-örmény társaságba. Jól telik ott is. Legalább valahová tartozunk és kimozdulunk a házból.
– Elégedett?
– Minek kell hogy örvendjen az ember? Amit tényleg elvégzett. Nem azt mondom, hogy elégedett volnék, nagyon sok dolog, a legfontosabb dolgok nincsenek megírva, nagyon sok a halogatás részemről, mondván, hogy még egy kicsit ott körülnézek, kiegészítem egyik-másik témát stb. Mindent a tövéről indítok … A mai fiatalok egyből a legaktuálisabb nyugati könyvészettel kezdik, de itt is van felhalmozott tudás Erdélyben, Székelyföldön, amit fel kell tárni, számbavenni... Nem mentem bele olyan dolgokba, amihez képzettségem nincs. Azt mondják, hogy botanikus vagyok, de talán helyesebb megfogalmazás az átlagon felüli terepbotanikai ismeretekkel rendelkező nyugdíjazott középiskolai biológiatanár, a sciencia amabilis kissé elfogult művelője.
– Ha jól értelmeztem, még sok feldolgoznivalója lenne…
– Valóban, hosszan sorolhatnám, hogy mi van félkész állapotban vagy nincs megírva. Csak a legfontosabbakat említem: Felcsík paszulyfajtái (1978–1979: 1250 magpróba, 90-95 tájfajta, 196 népi tájfajta elnevezés); Az alakor (Triticum monococcum) – ősi búzafaj székelyföldi történeti és aktuális termesztése (1994–1995: 21 aktuális termesztési helye, az erdélyi génerózió cáfolata); Gönczi Lajos (1852–1929) herbáriumának leírása, valamint a két legfontosabb gyűjtés: Gyimes etnobotanikája (1981–2000), illetve Csík, Gyimes és Kászon temetőinek flórája (2000–2015) – hogy csak néhányat említsek.
– Úgy tűnik, a tanár úr jobban szeret terepezni, mint írni…
– Van abban szépség, hogy felfedezem a világot... Mindig vonzott a felfedezés öröme, a növények érdekes, változatos és színes, illatos világában való elmerülés. Ez a szenvedélyem ma is éltet…
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)

Több ezer vizsgálatot végeztek az anyaországi orvosok Székelyföldön
Több mint ötezer szűrővizsgálatot és kezelést végeztek a hét első négy napján Székelyföldön a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat (NGYSZ) önkéntes orvosai, akik a Hargita megyei orvosokkal, szakszemélyzettel és a megye vezetőivel folytatott csütörtök esti megbeszélésükön együttműködésük bővítéséről állapodtak meg – tájékoztatta az MTI-t telefonon Edvi Péter, a NGYSZ alapító elnöke.
Megegyeztek arról, hogy közösen teszik a beteg gyerekek terápiájára alkalmassá a Csíkszentmártoni Korai Fejlesztő és Rehabilitációs Központ medencéjét. Mivel Hargita megye önkormányzata, illetve a megyei kórház vállalta, hogy 30-35 ezer eurós beruházással elvégzi a medence gépészetének teljes felújítását, a NGYSZ magára vállalta, hogy (a felújításra szánt, felszabaduló erőforrásaiból) augusztus elsejétől egy éven keresztül fedezi annak az öt helyi szakembernek a bérköltségeit, akik a medence működtetését biztosítják. Az NGYSZ alapító elnöke elmondta, megállapodtak arról is, hogy a gyermekközpont két nagyobb helyiségét – amelyet korábban számítógépes klubnak használtak – átengedik a megye nevelőszülői programjának. A csíkszentmártoni ingatlant az NGYSZ építette és adta át Hargita megyének, azzal a feltétellel, hogy rendeltetésén csak hozzájárulásával változtathatnak.
Edvi Péter közölte: első ízben kísérte el a Székelyföldre rendszeresen visszatérő önkéntes orvoscsoportot az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottsága. A testület tagjaival közösen látogatták meg Háromkúton a két éve porig égett iskola helyén azóta felépített új, korszerű tanintézményt. Az új iskolát a magyar kormány, egy egri közösség és az NGYSZ támogatásával, sok önkéntes munkával építették fel, jóval olcsóbban, mint ha a munkát egy építkezési cégre bízták volna. Az NGYSZ alapító elnöke beszámolt arról is, hogy 24 csapatnyi, „lelkes, csillogó szemű" gyerek érkezett a héten Csíkszentdomokosra, akik részt vesznek az erdélyi gyermek és ifjúsági focikupa döntő tornáján. A rendezvénysorozat selejtező szakasza több mint ezer gyermeket mozgatott meg az utóbbi egy-két hónapban. A Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat (NGYSZ) önkéntes orvosai évente kétszer utaznak Hargita megyébe, ahol a megyei kórházban, iskolákban, óvodákban és egyéb gyermekintézményekben szűrik, vizsgálják és gyógykezelik a beteg gyermekeket. Az intézményeket gyógyszerekkel, gyógyászati segédeszközökkel, illetve szakmai továbbképzéssel is segítik. 2016-ban a szervezet önkéntesei közel 12 ezer vizsgálatot végeztek, a szűrővizsgálatok eredményeképp 68 gyermek esetében javasoltak magyarországi kivizsgálást, gyógykezelést vagy műtétet, és 41 gyermek jutott általuk ingyenesen szemüveghez.
MTI; Krónika (Kolozsvár)