Székelyföld legitim entitás
Hibás az a — legalábbis hallgatólagosan — gyakran elfogadott nézet, hogy egy nemzetnek szóló tartalmat hordozó — magyarként megjelölt — autonómiát a megadása után egyoldalúan, egy másik nemzet nemzetállama részéről vissza lehetne vonni!
Ez majdnem olyan képtelenség, mintha egy függetlenséget elnyert országtól korábbi gyarmattartója azt később egyszerűen visszavenné. Illegitim volt egy ilyen visszavonó lépés 1960-ban Székelyföld esetében is, és az is maradt. E tekintetben ugyanis természetesen nincs semmiféle elévülés, nem tekinthető megfelelő érvnek az, hogy évtizedeken át az autonómia megsemmisítése nem került napirendre — „tehát elfogadható”. A politikai rendszer érdemi megváltozása mégis napirendre tűzheti most ezt az ügyet is. Az el nem évülési princípiumot láthatjuk érvényesülni a nemzetközi közösség — sőt, a közvetlen érdekeltek — egyes lokális problémákat, annexiókat vagy megszállást és más hasonlókat illető állásfoglalásaiban is. A róka, holló és sajt meséjére emlékeztet az a szituáció — a magyarság az együgyű holló —, amelyben a magyarok rendre és garantáltan helyeselik az ellenük irányuló fellépéseket, és bólogatnak ezekre, ám a nekik kivételesen viszonylag kedvezőt erősen fumigálják, lesajnálják, és tetszelegnek az e viselkedésért kapott „dicséretekben”. Három lépés történt a Székelyföld jogi helyzetét illetően a második világháború után:
— a Párizsi Béke 1947-ben (térségünkben Moszkva parancsai szerint)
— 1952-ben autonóm terület beiktatása
— 1956 okán újra a kommunista világ resztalinizálódása, majd ennek nyomán az 1960-as (’68-ban még Ceauşescu által tovább dúlt) autonómia-visszavonás.
Az autonómia visszavonását szokás „az úgysem volt egyéb, mint sztálinizmus” ítélettel illetni, lényegében opportunista módon ezzel az ürüggyel a visszavonást elfogadni; a másik két előbb említett lépés tartalmát viszont (pedig ezek az igazán és mélyen sztálinisták, újrasztalinizált logikájúak és egyszersmind magyarellenesek) magyarul sem halljuk kritizálni! (Persze, egy nemzeti területi egység aligha lenne egyébként is megszüntethető egy korszak képtelen belpolitikája okán!) Egyébiránt már Sztálin fizikai halálát megelőzően, politikai agonizálása idejétől egészen az 50-es évek közepéig folyt egyfajta külpolitikai desztalinizálódás: a nagyrészt svéd népességű nyugat-finnországi Hankó területileg kiszakított szovjet bázis moszkvai feladása, a székelyföldi magyar autonómia kialakítása, az osztrák szovjetzóna feladása, a szovjet és kommunista „lazítással” összefüggő kelet-berlini, lengyel és magyar események éppen ilyenek. Pontosan az ötvenes évek végére tért magához újra a terror, a sztálinizmus — ennek egyik eleme volt a magyar autonómia egyoldalú, tehát jogtalan faricskálása, megszüntetése. Moszkva — az ötvenes évek első felében, bármily furcsának is tűnik — nemzetközi politikájának alakításában még rugalmasabb reagálóként szemmel láthatólag nem akart lemaradni abban a versenyben, amelyet hasonló lépésekkel nyugati riválisai diktáltak számára, nevezetesen, hogy gesztusokat tegyen a háborúban legyőzött nemzeteknek, azokat magához édesgetve. A nyugati oldalon így válhatott újra németté, német tartománnyá a Saar-vidék, és talán gyors keleti reakcióként is autonóm magyarrá a Székelyföld. Előbbi máig is az maradt…
Nem az autonómia kialakítása, hanem éppen annak elragadása volt tehát mélyen sztálinista — az utóbbi ügyben a veretesen oda tartozó Dej és Ceauşescu lett éppen az autonómiaannexió „kiszerelője”!
Kolozsi Béla. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)