A Csángó Újságban Magyari Lajos búcsúztatta Domokos Pál Pétert, a moldvai csángómagyarok és a székelyföldi katolikus hagyományok legkiválóbb ismerőjét. Domokos Pál Péter felkutatott mindent, ami csak a moldvai csángók életéből felderíthető volt, a Bandinus kódextől Petrás Incze János hagyatékáig, híradást hozott a magyarság e legkeletibb ágának szomorú állapotáról, a rájuk nehezedő nyomásról és ragaszkodásukról ősi nyelvük, vallásuk és nemzetük iránt. Még idős korában is felkereste a csángó falvakat, Klézsét, Forrófalvát, Bogdánfalvát, Pusztinát, Szabófalvát, Ploszkucényt, Újfalut, Tamásit, Diószínt és Halasfalvát. /Magyari Lajos: Aki hazáját, népét szolgálta? Domokos Pál Péter (1901-1992). = Csángó Újság (Sepsiszentgyörgy), febr. /

„Tiszta” Romániát! (2)
Idegengyűlölet Trianon előtt
E témát alaposan csak külön kötetben lehetne bemutatni, itt csupán ízelítőt nyújtunk belőle azért is, mert olvasóink egy része abban a tudatban él, hogy az idegen-, köztük a magyarelle- nesség alig néhány évtizedes, a Ceauşescu-korban kezdődött.
Ez annyiban igaz, hogy csak egy totális államnak, a kommunista parancsuralmi rendszernek volt lehetősége arra, hogy az etnikai arányok gyors megbontásával például a moldvaiak százezreit – a munkaerő ésszerű elosztása címén – betelepítse Erdély magyar és német városaiba. A román nacionalisták – régiósítás ürügyén – jelen pillanatban Székelyföld magyar tömbjét szeretnék felszámolni. Az idegengyűlölet Erdélyben már 1784-ben tömegmészárláshoz vezetett. A Horea nevéhez fűződő „parasztfelkelés” idején elkövetett oktalan és embertelen gyilkosságok sokasága ezzel magyarázható. Ez akkor is így volt, ha mögötte az osztrák hatóságok bátorítása állt. A köztudatban a magyarság tömeges lemészárlása azért nem tudatosult, mert a propaganda jellegű tankönyvek, a média a Horea-felkelést mint román szabadságharcot, illetve osztályharcot mutatták be. A román propaganda – a Ceauşescu-korban – eljutott oda, hogy a parasztlázadást a francia forradalom előzményeként tálalta. A valóság tényszerű feltárása, ismertetése a hivatalos kiadványokban elmaradt.
Elfogadható az a vélemény, hogy az osztrák tulajdonú kincstári birtokon élő román parasztoknak valóban volt okuk elégedetlenségre, de itt nem volt magyar nemesi birtok és kizsákmányolás, így a lázadóknak semmi elszámolnivalójuk nem volt a magyarokkal. Ebből következik, hogy az ártatlan emberek legyilkolásának oka: a másság, a más kultúrához, valláshoz tartozás, az intolerancia volt. Ezt támasztják alá a lázadás idején véghezvitt erőszakos ortodox hitre térítések is. A parasztok tömegei közt működő bandák dühe egyértelműen magyarellenes volt. A jeles román történész, Nicolae Densuşianu így ír: „nem kímélték uraik asszonyait, sem gyermekeit, és ugyanúgy végezték ki feudális uraikat, mint azokat is, akiknek egy jobbágyuk sem volt. A lázadás nemcsak a nemesek, hanem az összes magyarok ellen irányult.” Nem véletlen tehát az, hogy az 1940-es években a legionárius mozgalom egyik hősének épp Horeát szemelték ki. Róla mint „a nemzet egyik nagy” védnökéről beszélnek, aki még a másvilágról is őrködik népe fölött. Horeáért „ma is növekszik a tölgyfa az Érchegységben”. Nem véletlen, hogy Erdély magyar városaiban az utcanevek tucatjai hirdetik a három parasztvezér nevét. Az idegengyűlöletre utalnak az 1848/49-ben elkövetett tömeges magyarirtások, -mészárlások is.
Idegengyűlölet a vajdaságokban
Az intolerancia a román vajdaságok korában is tetten érhető. A két évvel Moldva és Havaselve egyesítése előtt összehívott ideiglenes országgyűlésen, 1857-ben Mihail Kogălniceanu 52 pontban foglalta össze azt a beadványt, amelyben a nem ortodox polgárok jogainak biztosítását kérte. Az idegengyűlölet folytatódott az Egyesült Fejedelemség megteremtése (1859) után is. Az 1866-os román alkotmány, amely az 1835-ös belga alaptörvény mintájára készült, a nem keresztény lakosságnak, a zsidóknak némi engedményt adott ugyan, de megőrizte annak kirekesztő jellegét.
Azokban a városokban, ahol a zsidó lakosság többsége élt, a jelentéktelen könnyítések is tömegtüntetésekhez, sőt, pogromokhoz vezettek. Amikor az Egyesült Fejedelemség kivívta függetlenségét, az 1878-as Berlini Kongresszus arra kötelezte, hogy a zsidó lakosságnak állampolgári jogot adjon. Ez vonatkozott a Románia által bekebelezett Dobrudzsában élő mohamedánokra is. E kérdés azonban hosszú évtizedekig nem oldódott meg, ezért a nyugati hatalmak és az Amerikai Egyesült Államok is kénytelen volt többször is tiltakozni (1872, 1902). Ha hoztak is némi engedményt a román alkotmányban, törvényhozásban, az a külföldnek szólt, a belföldi alkalmazás mindig a politikai erőviszonyok szerint alakult.
A nemzetiségek erőszakos asszimilációja a vajdaságokban – az anyanyelvű iskolák hiánya miatt is – teljes gőzzel haladt előre. Csak román nyelven működő intézmények alakulhattak. Így például Halasfalván (Hălăuceşti) rendházat, Szabófalván (Săbăoani) román tannyelvű egyházi iskolát alapítottak. A román állam azonban nemcsak az iskolákat, de az óvodákat is román tannyelvű intézményként működtette. Ennek élharcosa Spiru Haret közoktatási miniszter volt. Romániában 1911-ig 168 óvodát létesítettek, melyből 133-at a moldvai magyarok és a dobrudzsai bolgárok lakta településeken. Nem kell csodálkozni, hogy az említett miniszter 1897. április 22-i körrendeletében – a hazafias nevelésre – így biztatta a néptanítókat: „Legyenek azon, hogy a gyermekek történelmünk eseményeit sokkal többre becsüljék, mint a más nemzetekét (…), higgyék, hogy a román nemzet a legvitézebb és a legelőkelőbb minden nemzetek között. Ne féljenek attól, hogy túlzásba esnek, sőt, mentől tovább mennek, annál jobb lesz.”
A moldvai iskolákban a magyar gyermekek még tantárgyként sem tanulhatták anyanyelvüket, s még az egyházi ceremóniákon sem használhatták. A magyar embert román nyelven keresztelték, eskették és temették el. Az 1884-ben megszervezett jászvásári római katolikus püspökséghez tartozó magyar falvakba is csak románul tudó papok kerülhettek. Ennek biztosítására indítják 1886-ban Jászvásáron a román tannyelvű papneveldét. Történik mindez akkor, amikor a püspökség híveinek elsöprő többsége magyar. Moldvában a század végén már egyetlen római katolikus pap tud magyarul, de a püspök neki is megtiltja a magyar mise tartását, miként azt is, hogy híveivel magyarul beszéljen. Megállapítható, hogy az 1881-ben megszületett román királyság már létrehozása pillanatától rálépett a „tiszta” Románia megteremtésének útjára.
Összehasonlításképp: Magyarországon (Erdélyben) a román papság nyolcvan százaléka nem ismeri az államnyelvet, a magyart. Amíg a moldvai magyaroknak egyetlen anyanyelvű iskolájuk sincs, addig Erdélyben a magyar állam a román tannyelvű iskolák ezreit működteti, melyek állami támogatásban is részesülnek.
Amíg 1914-ben Magyarországon minden 1016 román tanulóra jutott egy román tannyelvű iskola, addig a szabad Romániában 1418-ra. Túlzás nélkül állítható, hogy a román nemzetiségpolitikát még összehasonlítani sem lehet az Osztrák–Magyar Monarchiájéval, sőt, az sok szempontból még az oroszországit is lekörözte. A román nemzetiségpolitika eredménye az idegengyűlölet újratermelése. (folytatjuk) Kádár Gyula
Háromszék
Erdély.ma