Fejlesztenék a Csángó Rádiót
A földfelszíni sugárzásban látja a Csángó Rádió bővítését Lőrincz Celesztin, a rádió létrehozója, aki pénteken a Kossuth Rádió műsorainak vendége volt.
A jelenleg interneten elérhető rádió főszerkesztője – aki Jónás István, a Magyar Rádió Nonprofit Zrt. vezérigazgatója meghívására érkezett Budapestre – az MTI-nek elmondta: a földi sugárzás kialakításához Csángóföldön 100 kilométeres körzetet lefedve mintegy százezer euróra lenne szükség.
Azt szeretnék, hogy minél több csángó településre jusson el a rádió adása – mondta Lőrincz Celesztin, aki reményét fejezte ki, hogy a jövő évben a jelenlegi infrastrukturális feltételeket tudják majd fejleszteni. Megjegyezte: a frekvencia elnyerését nagyban segítené ha a jogszabályi környezet megváltozna, és a kulturális, kisebbségi rádióadókra más adószabályok vonatkoznának. Ebben az esetben könnyebben tudnának fejlesztéseket megvalósítani és frekvenciát kialakítani – jelezte.
Stúdió a családi házban
A moldvai csángók első rádiója 2009. november 14-én kezdte meg adását abban a környezetben, ahol egyre ritkább a magyar szó. Azóta szerte a világon mindenütt hallgatják az interneten, és hallgatóinak száma jóval meghaladja a 300 ezret. Jelenleg hét munkatárs dolgozik, a rádiót alapvetően adományokból tartják fenn.
A rádió éjjel-nappal, a nap 24 órájában sugároz, így a világ bármely részén a helyi idők szerinti legkedvezőbb időpontokban hallgatható. A Csángó Rádió műsoridejének több mint felét a csángó népzene közvetítése teszi ki, de rendszeresen beszámol a moldvai csángók jeles eseményeiről is. Pozitív visszajelzések érkeztek többek között a Svédországban, Olaszországban, Ausztráliában és Izraelben élő magyaroktól.
A csíkfalui családi ház egyik szobájában kialakított stúdió a Moldvába látogató turisták kedvelt célpontja lett. Lőrinc Celesztin – akit 2011-ben a Magyar Újságírók Közössége Lant és Toll díjban részesített – a nap folyamán a Kossuth Rádió stúdióiban részese lehetett a közszolgálati adó népszerű műsorainak, így a Krónika, a Napközben, a Közelről készítésének.
Csángó Fesztivál Jászberényben
Amint arról korábban már beszámoltunk, keddtől vasárnapig tartották meg 24. alkalommal a hagyományos Csángó Fesztivált Jászberényben. A fesztivál főszereplői a gyimesi és moldvai csángók, akik Gyimesfelsőlokról, Gyimesközéplokról, Setétpatakáról és Csinódról, illetve Somoskáról, Klézséről, Pusztináról Lészpedről érkeztek a magyarországi településre.
Az erdélyi, felvidéki, magyarországi hagyományőrzők olyan kistelepülésekről érkeztek, mint Györgyfalva, Szucság, Türe, Budatelke, Magyarpalatka, Vesszős, Sülye, Vajdaszentivány, Nyárádselye, Bag, Elek, Ördöngősfüzes, Nagyecsed és Magyarbőd.
Krónika (Kolozsvár)

Sírva járnak a román diákok magyar iskolába”
A Kolozs megyei tanfelügyelőségtől kért kétségbeesetten segítséget a Ziua de cluj szerint több györgyfalvi román szülő, aki kénytelen magyar osztályba járatni gyerekét, mert a Kolozsvár melletti faluban az elemi osztályokban nincs román oktatás.
A portál szerint összesen hét román kisdiák tanul a két összevont, első-második, illetve harmadik-negyedik magyar osztályba. Szüleik pedig arra panaszkodnak, hogy gyerekei sírva jönnek haza az iskolából, mert nem értenek semmi az órákon. „A magyar gyerekeknek megtartják az órát, a román diákokat pedig a sarokba küldik játszani” – mesélte állítólag az egyik román elemista nagymamája.
A szülők a tanfelügyelőségtől román osztály indítását vagy pedig egy iskolabuszt kértek, amellyel a gyerekeket kolozsvári iskolába lehet szállítani. A főtanfelügyelő végül megígérte: román pedagógust küldenek a faluba, az erről szóló döntést pénteken hagyják jóvá. „Úgy tudom, hogy jövőre már kilenc román gyerek lesz iskoláskorú, így két román osztályt lehet indítani” – magyarázta a portálnak Valentin Cuibus.
Erdőfelek alpolgármestere: felfújt történet
A györgyfalvi iskola Erdőfelek iskolájához tartozik. A községközpont alpolgármestere a maszol.ro-nak „felfújt történetnek nevezte” a kolozsvári portál cikkét. Jakabffy Samu szerint nem hét, hanem öt vagy hat kisdiákról van szó, akiknek egy része vegyes családban él.
Az alpolgármester azt nem érti, hogy az érintett szülők miért nem járatják Kolozsvárra gyerekeiket. Emlékeztetett arra, hogy Erdőfelek önkormányzatának korábbi döntése értelmében a község állja a diákok utaztatását a megyeszékhelyre, ha megfelelnek bizonyos kritériumoknak.
„Napi 12 buszjárat van Kolozsvárra. Ha diáknak nincs sok hiányzása és jó a magaviselete, akkor az önkormányzat fizeti a bérletét. Nem értem, miért lett hirtelen ez olyan nagy probléma” – mondta Jakabffy Samu. Emlékeztetett arra is, hogy jelenleg Györgyfalván két „kiváló tanítónő” oktat, és az ottani iskola a legjobb eredményeket érte el a megyében a nyolcadikosok kisérettségijén.
Az alpolgármesternek semmi kifogása nincs, ha a tanfelügyelőség román pedagógust küld a faluba. „Csak azt nem tudom, hogyan lehet majd egy osztályban megoldani az különböző életkorú gyerekek oktatását” – jelentette ki.
Cs. P. T.

Egymásnak feszült a román és a magyar közösség Györgyfalván
Mától román elemi osztályt hoznak létre a helyi általános iskolában
A hír hallatára, hogy Györgyfalván nincs román nyelvű oktatás, és a néhány falubeli román kisgyerek kénytelen magyar tagozatra járni, a kolozsvári román sajtó elárasztotta a közeli települést. A múlt héten így öles címek hirdették a román újságokban: a román gyerekek sírva mennek iskolába, ahol arra kényszerítik őket, hogy magyarul tanuljanak. A szülők pedig szótárakkal felfegyverkezve járnak szülői értekezletre, hogy értsenek is valamit… A györgyfalvi iskolában oktató magyar pedagógusok értetlenül állnak a román szülők magatartása előtt, és azt állítják: mindig egyforma odaadással és szakmaisággal oktatták az oda járó gyerekeket, nemzetiségüktől függetlenül. Ugyanakkor tagadják a vádat, amely az ellentét alapját képezi, nevezetesen, hogy nem tájékoztatták volna a szülőket az önálló román elemi osztály létesítésének lehetőségéről. Ez egyébként ma megvalósul, de az ügyben belső vizsgálatot kért a tanfelügyelőség.
Román sajtósok árasztották el a hét közepén Györgyfalvát, majd az újságok jókora címmel közölték a „szenzációs” hírt: kötelezik a román tanulókat, hogy magyarul tanuljanak, így sírva mennek a gyerekek az iskolába. A román sajtónak a györgyfalvi román szülők és nagyszülők arról panaszkodtak, hogy a pedagógusok nem foglalkoznak a román gyerekekkel, akiket a sarokba küldenek játszani, amíg a magyar gyerekek tanulnak, sőt, a szülői értekezleteken sem fordítják le nekik a mondanivalót, mi több, tanévkezdéskor a szükséges tanszereket tartalmazó listát is magyarul írták, és nem voltak hajlandók azt románra fordítani. A román sajtó gyorsan bűnbakot is talált: a györgyfalvi tanintézetért felelős magyar pedagógust, Kozman Csillát hibáztatja, mert az nem értesítette a helyzetről az erdőfeleki iskola román igazgatónőjét, akihez a györgyfalvi iskola jogilag tartozik.
Az óvodában senkit sem küldenek sarokba játszani.
Szabadság (Kolozsvár)

Megrongálták Györgyfalva helységnévtábláját – a Néppárt feljelentést tesz
Szerda reggelre virradóan lefestették a Kolozsvár melletti Györgyfalva helységnévtábláján szereplő magyar megnevezést. Az Erdélyi Magyar Néppárt Kolozs megyei szervezete ismeretlen tettes ellen tesz feljelentést.
Soós Sándor, az Erdélyi Magyar Néppárt Kolozs megyei szervezetének elnöke a helyszínen tájékozódott az egyértelműen magyarellenes megnyilvánulásról. Soós elmondta: elítélik a rongálást és ismeretlen tettes ellen feljelentést tesznek. „A Kolozsvártól 6 km-re található Györgyfalván többségében magyarok élnek, így világos, hogy a magyar felirat lefestését milyen indíttatásból követték el” – nyilatkozta Soós Sándor.
A Néppárt Kolozs megyei szervezete reméli, hogy a hatóságok mihamarabb az elkövetők nyomára bukkannak. Az Erdélyi Magyar Néppárt sajtóirodája
Erdély.ma

Gyújtópontban – Alverna: egykor rendház és zarándokhely, ma romhalmaz
Mi is az Alverna? – teszik fel sokan a kérdést ma is, kolozsváriak is.
A név ismerős, kiderül, hogy egy utca Kolozsvár déli részén, a Györgyfalvi negyedben. Csak ennyi lenne? Régi kolozsváriak számára szinte fogalom: emlékekhez kapcsolódik, egy egész területet is megjelöl, amely valamikor kirándulóhely volt, jóval korábban pedig zarándokhely. Ugyanakkor épület, nem akármilyen: 1929-ben egy ferencrendi házfőnök hatalmas kertet vásárolt itt, majd rendházat és templomot építtetett, hogy legyen ahol megpihenniük a nyomdában ólommal dolgozó szerzeteseknek. Majd az egész területet kisajátította az állam, az épület a növényvédelmi kutatóállomás birtokába jutott. Az évek során több intézmény vált úgynevezett adminisztrátorrá, ami megnehezíti a visszaszolgáltatási eljárást, amelyet közel két évtizede elindított a tulajdonos ferences rend.
Az Alverna szinte fogalommá vált a régi kolozsváriak számára, és sok mindent jelentett, sok mindennel társították az érdekes, idegen hangzású, mondhatni érthetetlen megnevezést. A jártasabbaknak, vagy a környéken lakóknak a város déli, délkeleti szélét jelentette, azon túl már megnyílt a kilátás a Békásra, el lehetett tekinteni a feleki tévétorony irányába, vagy kicsit arrébb Györgyfalva erdőire, de még előtte a borháncsi domboldalra is. A környék tiszta volt és csendes, friss levegőjű, a felfele kanyargó kis utcán takaros házak nagy kertekkel, tavasszal bőségesen termő eperültetvényekkel. És ez mind az Alverna volt – a kertváros jellegű terület a város „kijáratánál”. Voltak továbbá, akiknek az Alverna a régi épületet jelentette a kis utca legtetején, a növényvédelmi kutatóállomást, ahonnan jó fajtájú növénymagvakat lehetett vásárolni: régi ház az Alverna utca egy szám alatt. Ma pedig sokan kíváncsian rákérdeznek a névre, ha hallják, hogy mi is az Alverna? A név mögött múlt van, megismerésre érdemes történet és történelem, amelyből kiviláglik: Kolozsvár említett területén egy ferences testvér jókora kertet vásárolt 1929-ben, ahová rendházat és templomot építtetett, hogy legyen hol megpihenniük a szerzeteseknek. A valamikor szép, kényelmes ház mára romhalmazzá vált, és a visszaigénylés évtizedekbe nyúló, ma is tartó procedúrája csak tovább omlasztja az épületet.
Közel laktunk az Alvernához gyerekkoromban, talán ezért is jelent többet, hangzik ismerősebben a név, a pontos jelentés helyett azonban szintén emlékképeket idéz. Azon a környéken csak házak voltak, a tömblakóknak előkelő, irigylésre méltó vidék. Mert volt udvar nagy diófával, vendégfogadó kutyával, és a ház(ak) mögött messzire nyúló kertben lehetett gazdálkodni, kertészkedni. Piacon szerzett ismeretség révén is ide jöttünk ki egy családi házhoz igazi helyi epret vásárolni, amolyan szedd-magad akcióban: segítettünk a néninek, szedtük, töltögettük a kosarakat és vedreket friss érett eperrel, az Alvernán. Pontosabban az Alverna utcában, amelynek ma is ugyanez a neve, csak a környéke változott, alakult át: a terjedelmes kertek beépültek, a kis házak kibővültek, a forgalom zsúfolt, jellemző a városra, amely egyre terjeszkedett és túlnőtt az Alvernán.
Az új épületek sokaságában az Alverna utca egy szám alatti nagyobb épületegyüttes is mintha még roskadozóbb lenne, hangsúlyosabb és egyben szomorúbb látvány az omladozó vakolat, egyre nagyobb helyeken „kilátszó” téglafal, kopott és repedezett ablakkeretek, már szinte veszélyesnek tűnő teraszok a tulipánmintás kovácsoltvassal. Mert úgymond terepszemlére mentünk a szerkesztőségből az Alvernára, az utca legtetején álló egykori ferences rendházhoz, hogy felmérjük, mivé lett az épület és a hely, amely a vidék nevét adta. Útközben kiderült, Laci bácsi ide járt vetőmagokat vásárolni, egyik kolozsvári útitársunk pedig, aki fotózni kísért el, nem ismerte a vidéket meg az épületet, elnevezését és jelentését sem. Mai állapotában az épület nem árulja el, hogy valamikor itt templomot szenteltek, amely a ferencesek számára épített rendházzal együtt, búcsújáró hely volt a híveknek meg az erre kiránduló kolozsváriaknak is. Az épület mai leromlott állapota ellenben rengeteget elmesél arról, hogy milyen zaklatottan, hányatottan telhettek az elmúlt évek, évtizedek.
ÚJVÁRI ILDIKÓ
Szabadság (Kolozsvár)

Kárpát-medence kenyere, Kolozs megyei lisztből
Hét Kolozs megyei település – Bálványosváralja, Buza, Györgyfalva, Magyarszovát, Szék, Tordaszentmihály és Várfalva – önkormányzata egy-egy zsáknyi lisztet adományozott, amelyből Szolnokon idén is megsütik a Kárpát-medence kenyerét.
A hét zsáknyi lisztet népviseletbe öltözött fiatalok adták át Diószegi László pékmesternek tegnap Kolozsváron, Magyarország Főkonzulátusának udvarán. Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke elmondta: augusztus 20-án Kolozsváron újra megkóstolhatjuk a nemzet kenyerét. Gergely Balázs, a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke közölte: Kolozsvár tavaly kapcsolódott be a Kárpát-medence kenyere mozgalomba. Barabás János konzul kifejtette: az adományozott liszt annak a bizonyítéka, hogy „Kolozs megyében igaz magyar emberek élnek, akik Kárpát-medencei dimenzióban gondolkodnak”.
Szabadság (Kolozsvár)

Kárpát-medence kenyere: az összetartozás mindennapi betevője
Ünnepélyes keretek között adták át kedden azt a hét zsák búzalisztet a kolozsvári magyar főkonzulátus udvarán, amellyel Kolozs megye hozzájárul a Kárpát-medence kenyerének megsütéséhez.
A liszt a megye hét településéről érkezett: Bálványosváraljáról, Buzáról, Györgyfalváról, Magyarszovátról, Tordaszentmihályról, Székről és Várfalváról.
A zsákokat a falvak népviseletbe öltözött fiataljai adták át a szolnoki küldöttségnek. A rekordméretű kenyeret ugyanis Diószegi László pékmester vezetésével a Szolnoki Művésztelep óriáskemencéjében sütik meg augusztus 20-ára a Kárpát-medence magyarlakta területeiről származó hozzávalókból. Diószegi László elmondta: idén új rekordot állítanak fel: 250 kilós kenyeret fognak sütni. A tavalyi óriáskenyér ugyanis „csak" 200 kilós volt.
Mint részletezte, nem egyszerű feladat a kemencébe helyezni a hatalmas kenyértésztát, hiszen már maga a lapát ötven kilót nyom, ezért hat ember munkájára van szükség. Nem elég a kenyértésztát behelyezni a kemencébe, de ki is kell rántani alóla a félmázsás lapátot. Az óriáskenyeret egyébként, akárcsak tavaly, a Kolozsvári Magyar Napok keretében fogják felszelni augusztus 20-án.
Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napok főszervezője elmondta: a szolnokiak tavalyelőtt kérték fel először a Kolozs megyeieket, hogy vegyenek részt a programban. „Nagyon nagy megtiszteltetés volt számunkra a megkeresés, hiszen a Kárpát-medence kenyere a Kárpát-medencei magyarság összetartozását jelképezi" – nyilatkozta. Az ünnepélyes eseményen Barabás János vezető konzul és Vákár István, a Kolozs megyei közgyűlés alelnöke is üdvözölte a kezdeményezést.
Szolnok városa és a Szolnok Televízió egyébként 2011-ben indította útjára hagyományteremtő céllal a Nemzet kenyere – 2013-tól a Kárpát-medence kenyere címet viselő, Szent István király napján megrendezendő programját. Ennek központi eseménye a határokon átívelő összefogással készülő, rekordméretű kenyér megsütése és ünnepélyes keretek között történő megszentelése.
Tavaly kunsági búza, vajdasági kovász, erdélyi só, kárpátaljai forrásvíz, valamint felvidéki és erdélyi burgonya felhasználásával sült, 200 kilós kenyér „testvérkenyerét" Kolozsvárra is elhozta Kovács Sándor, Jász-Nagykun-Szolnok megye közgyűlésének elnöke. A kenyeret a Kolozsvári Magyar Napok keretében az erdélyi történelmi egyházak képviselői szentelték meg, majd osztották szét.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Csángó Fesztivál
Több mint hatvan kulturális program, ezer résztvevő, köztük rengeteg fellépővel négy moldvai, három gyimesi és tizennégy erdélyi, valamint felvidéki és vajdasági hagyományőrző csoport is szerepel a ma Jászberényben kezdődő 25. jubileumi Csángó Fesztivál programjában.
Szűcs Gábor, a Csángó Fesztivál igazgatója, a Jászság Népi Együttes vezetője közölte: a rendezvénnyel a csángók sorsára szeretnék felhívni a figyelmet. Az egymást követő népzenei koncertek és folklórműsorok kínálatát a hazai fellépők mellett észak-ciprusi, török, bolgár, paraguayi és román együttesek vendégjátéka is színesíti.
Kedden az elmúlt 25 év fesztiváljainak képeiből nyílik fotókiállítás, a Zagyva Banda koncertje mellett Boka Gábor és társulata előadását is láthatják az érdeklődők. Szerdán a fesztivál zászlajának felvonása után a Folkmozi veszi kezdetét, amely szombatig a csángó kultúrát bemutató exkluzív filmvetítésekkel várja az érdeklődőket a helyi filmszínházban. Az este a külföldi táncegyüttesek Színes világ című gálaműsorával folytatódik. Csütörtökön Szalai György fotográfus kiállításának megnyitóját követően a Folk Error együttes lép színpadra, a Csík Zenekar esti koncertjén közreműködik Rúzsa Magdolna, Lakatos Róbert, Pál István „Szalonna” és Bandája, valamint a Jászság Népi Együttes. Pénteken a hazai fellépők mellett színpadra lépnek a moldvai és gyimesi hagyományőrzők is, majd a Fölszállott a páva televíziós vetélkedő szereplőiből láthatnak válogatást, melyet a Magyar Állami Népi Együttes Megidézett Kárpátalja című műsora követ. Az éjszaka folyamán a Jászság Népi Együttes székházában a Parno Graszt zenekar koncertjét is élvezhetik a látogatók. Szombaton a Táncforgatag színes kavalkádjában felvonulnak a fesztivál főszereplői, a gyimesi és a moldvai csángók. Az erdélyi, felvidéki, vajdasági hagyományőrzők többek közt olyan kistelepülésekről jönnek, mint Csíkszentdomokos, Méra, Szucság, Magyardombó, Györgyfalva, Melegföldvár, Ördöngősfüzes, Vajdaszentivány, Szilágysámson, Imreg és Kupuszina, akiket a csángó hagyományőrzőkkel együtt a Magyar Lélek című gálaműsorban lehet látni. A rendezvény egyik programeleme a szombati Kárpát-Haza Magyar Konferencia, témái többek között a hagyomány továbbélése, a gazdaság és a kultúra egymásra hatásának új dimenziói a 21. században. Az első Csángó Fesztivált 1991-ben rendezték Jászberényben Papp Imre és Péterbencze Anikó ötlete alapján, a rendezvény Magyarországon egyedülállóként azóta is töretlenül őrzi és örökíti tovább a csángó magyarság hagyományait.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Interjú – A második bécsi döntés: történészek és túlélők szemével
Nagy Alpár: az észak-erdélyi magyarság 70 éve a négy év „kicsi magyar világ” erőforrásából él z 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés 75. évfordulója alkalmából az Agnus Rádió interjúsorozatot indított, amelyben egyrészt szakemberek vázolják az akkori történelmi és egyházi helyzetet, másrészt idős embereket szólaltatnak meg, akik annak idején gyerekként átélték az akkori időszakot. A Szabadság és az Agnus Rádió együttműködése révén az újságban is közöljük ezeknek az interjúknak a szerkesztett, rövidített változatát. A sorozat második interjújában Nagy Alpár lelkipásztor, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző Karának egyetemi adjunktusa ismerteti a református egyház helyzetét a II. bécsi döntés utáni időszakban. Az interjút Szegedi Csaba készítette.
Meglepetés volt
Azt tudni kell, hogy a bécsi döntés elég váratlanul jött. Nem számítottak rá! Bár a visszaemlékezések szerint sejtették, hogy valami történik, mert mindenki feszülten figyelte a korábban lezajlott Turnu Severin-i tárgyalásokat, és sejtették, hogy ha nem békés, akkor hadi úton, de határrevízió fog történni. Arra nem számított senki, hogy egyik napról a másikra kihirdetik, hogy Erdély egy része Magyarországhoz fog tartozni. Wass Albert Jönnek című könyvének bevezetőjében is írja, hogy kalapot kell lengetni azok előtt, akik kimaradtak ebből. A kormányzó a szeptember 6-i bevonulás alkalmából Kolozsváron tartott beszédében is mondja, hogy szeretettel gondolunk azokra, akik most nem tértek vissza a magyar hazához, és imádkozunk és dolgozunk értük. Az egyik meglepetés az volt, hogy ilyen hirtelen jött a bécsi döntés, és a másik, hogy színmagyar területek nem kerültek vissza Magyarországhoz. Sok helyen inkább logisztikai mint etnikai szempontokat követett a Belvedere palotában meghúzott új határ.
Meglepő és csüggesztő volt például, hogy Nagyenyed és környéke nem kerül vissza, és csüggesztő volt a tordaszentlászlói völgy lakói számára, mert Magyarfenes, Tordaszentlászló, Magyarléta, mind színmagyar falvak voltak, de a községet alkotó román falvak miatt a község szintjén a románság többségben volt, ezért ez a rész nem került vissza itt, közvetlenül Kolozsvár szomszédságában. Érthetetlen, hogy miért nem került vissza Györgyfalva például, illetve Kolozsvártól keletre, délkeletre húzódó rész Ajtonnyal, Patával.
Kiürülnek dél-erdélyi gyülekezetek
Meglepetésként érte a döntés az egyházat is. Augusztus 29-én volt igazgatótanácsi gyűlés, egy nappal a bécsi döntés kihirdetése előtt. A jegyzőkönyvekben semmi nem utal arra, hogy valaki is szólt volna, hogy itt valami történni fog, aztán másnap kihirdetik a bécsi döntést. Vásárhelyi János püspök elmondása szerint azt az éjszakát álmatlanul, forgolódva töltötte, és Teleki Pál miniszterelnök éjféli beszéde volt az, ami megadta neki is az irányvonalat. Teleki Pál azt mondta, hogy most az első magyar feladat a kötelesség teljesítése. Mindenki keljen fel és végezze a munkáját úgy, mintha semmi sem történt volna. Akkor Vásárhelyi végiggondolta, hogy mit lehet tenni ebben a helyzetben. Nagyon bonyolult volt egy kettészakadt egyházkerület kérdését megoldani.
A két ország törvénykezése különbözött. A román kultusztörvény kimondta, hogy más ország területéről egyházat irányítani Romániában nem lehet. Ezzel próbálták kizárni a római katolikus egyház vatikáni irányítását. Másrészt pontosan a református egyházzal kapcsolatban akarták kizárni azt, hogy bármilyen módon kapcsolódjon a magyarországi református testéhez. Ezt Vásárhelyi püspök jól tudta. Azt is jól tudta, hogy a püspöknek hűségesküt kell tenni a román királynak. De a bécsi döntés kimondta, hogy elveszti a román állampolgárságát azzal, hogy a magyar állampolgárság javára optál. Azt is tudta, hogy magyar állampolgárként nem lehet püspöke a Romániában maradt, magyar reformátusoknak.
Tudni kell, hogy az optálás miatt masszív migráció indul Dél-Erdélyből északra.
Elmennek azok, akik észak-erdélyi származásúak voltak, de Dél-Erdélyben dolgoztak.
A székely bányászok a Zsil völgyéből, a székely munkások Brassóból, Bukarestből mind visszatérnek a Magyarországhoz csatolt területekre. Viszont a nem földhöz kötődő réteg is távozik, például a kereskedők, az iparosok, a hivatalnokok, a gyári munkások vagy a vasútnál dolgozók. Ezeknek egyik része is elmegy, főleg azért, mert a bécsi döntés miatti bosszúból a román hatóságok a magyarokkal szemben numerus clausust vezetnek be (korlátozzák a magyar alkalmazottak számát), illetve ezeket az embereket elbocsátják. Egész gyülekezetek ürülnek ki, csak két példát mondanék: Konstanca mindössze 30 lélekkel marad a bécsi döntés után, a lelkésze is távozik, illetve Petrila-Lónyaytelepen a 600 lélekből a bécsi döntés után mindössze ötven marad. Várható volt az is, hogy a gyülekezetekkel együtt a lelkészek is mennek, hisz ők is pontosan a nem földhöz kötött réteghez tartoztak. Volt a lelkészi karnak egy bizonyos szűk rétege, aki küldetésként vállalta a Dél-Erdélyben való helytállást, de nagy részük legszívesebben eltávozott volna. Most ezt meg kellett állítani.
Azt is meg kellett állítani, hogy a nyáj szétszéledjen, teljes káosz lett volna. Vásárhelyi püspök úgy gondolta, hogy ideiglenes intézőbizottságot nevez ki Dél-Erdélyben. Egyetlenegy Dél-Erdélyben maradt lelkész volt, aki igazgatótanácsi tag is volt, Nagy Ferenc, a gyulafehérvári egyházmegye esperese, tövisi lelkész. Őt bízza meg azzal, hogy hozzon létre ideiglenes intézőbizottságot addig, amíg megszerveződik a végleges egyház.
Szabadság (Kolozsvár)

Kovách Géza kolozsvári néprajzi téma- és útkeresése
Kovách Géza aradi jó barátai, tanítványai előtt közismert, hogy a nemzedékek sorát szárnyra bocsátó, nagy formátumú pedagógusegyéniség kiterjedt helytörténeti és gazdaságtörténeti kutatásokat folytatott. Az talán kevésbé tudott, hogy ugyanilyen élénken érdeklődött a néprajz világa iránt is. Az életút ismeretében ez nem véletlen. Kovách Géza ugyanis 1948-ban Kolozsvárott a Bolyai Egyetem történelem–néprajz–földrajz szakán végzett. Sokáig úgy tűnt, a választott tudományterületek közül életre szólóan a néprajz mellett kötelezi el magát. Ezt igazolta az is, hogy tanulmányai befejezését követően egy évig a Gunda Béla vezette Néprajzi Intézetben gyakornokoskodott.
Gunda Béla viszonylag rövid ideig, 1943–1948 között volt a kolozsvári egyetem nyilvános rendkívüli tanára, állását pályázati úton nyerte el. A professzor tanári munkáját nagy aktivitás jellemezte. Kurzusai igen népszerűek voltak, előadásait a bölcsészek mellett jogász, közgazdász, geográfus hallgatók, sőt református és ortodox teológusok, román diákok is látogatták. Antal Árpád irodalomtörténész visszaemlékezése szerint az 1940-es években a kolozsvári egyetemen „a legtermékenyebb műhelyteremtő tanár kétségkívül a néprajzos Gunda Béla. Szakos és nem szakos diákjait egyaránt serkenti, munkaközösséget szervez (diákokból és tanárokból) Györgyfalva monográfiájának elkészítésére, s vasárnaponként munkatársaival gyalogosan is megteszi a nem csekély utat oda-vissza.” Maga Gunda Béla is szerényen így jellemezte ezt az időszakot egyik kései, 1989-ben megjelent emlékező írásában: „A kolozsvári évek alatt az egyetemi hallgatók körében a néprajzi érdeklődést sikerült ébren tartani, gyűjtőmunkára ösztönözni őket. Felejthetetlenek azok a tanulmányutak, amelyeket az erdélyi Érchegységben, a Gyalui- és Radnai-havasokba, a Retyezátba tettünk.” A tanulmányutak állandó tagjai közé 14 név szerint felsorolt hallgatóját, köztük Kovách Gézát, számlálta. „Mindannyian ma is tevékeny részt vállalnak Erdély kulturális, tudományos életében. Egyik legemlékezetesebb utunk – folytatta a professzor – a Gyógy-patak völgyébe vezetett, ahol a Remete körüli román havasi települések, a cătunok és a nemzetiségi szervezet kapcsolatát tanulmányoztuk. Többször meghajtottuk a fejünket Magyarigenben Bod Péter sírja előtt. Nemcsak a pásztorok, parasztok, hanem az egyik román kolostor szerzeteseinek vendégszeretetét is élveztük. A cătunokban szinte úgy éreztem, hogy a fa- és kőkorszakban járok.”
Gunda Béla a terepmunka mellett sokat publikált. Cikkeinek tematikájában központi helyet kaptak az erdélyi tárgykörök, a magyar–román összehasonlító néprajzi tanulmányok, az etnikumok együttélését, a néphagyományok és nyelvek kölcsönhatását leíró, elemző publikációk. Már ekkor megmutatkozott nagy ívű áttekintésre, lényeglátó összefoglalásra alkalmas szakmai felkészültsége, szintézisalkotó képessége.
Gunda nemcsak kiváló, elhivatott kutató, jó tollú tudós volt, emellett magával ragadó pedagógusegyéniségnek is tartották. Szilágyi Miklós emlékeiben szigorú és megfellebbezhetetlen tekintélyként, karizmatikus személyiségként élt. Alakját feltétlen tisztelet övezte diákjai körében, tudományos kérdésekben egyenrangú félként kezelte hallgatóit, korán kutatói elhivatottságot keltett bennük, gondolatébresztő beszélgetéseket folytatott velük.
Gunda kisugárzó hatása alól Kovách Géza sem vonhatta ki magát. Már 1947-ben egy néprajzi szemináriumon megbízást kapott tőle – a gyermekkorában meghatározó szerepet játszó helyszín – Zilah mészárosai szokás- és szókincsanyagának összegyűjtésére. Körüljárta a szilágysági táplálkozás kérdéskörét is, vizsgálta a téma földrajzi, gazdasági-társadalmi hátterét, a kásaszerű ételek fogyasztása és a szegénység közötti kapcsolatot, az olaj étrendbe kerülésétől eljutott az olajütők tipizálásához, munkarendjéhez. Egy évvel később, 1948-ban a fazekasság és a piac kapcsolatát középpontba állító kutatásairól tájékoztatta professzorát. Figyelemre méltó megállapításokat tett a mázas és mázatlan edények társadalmi osztályokhoz kapcsolhatóságáról. Mindemellett foglalkoztatta a lábbeliformák kérdése és a lábbeliviselet. 1949-ben újból néprajzi kutatómunka várt rá, Gunda egykori gyakornoka, Faragó József fiatal etnográfus felkérésére néhány kalotaszegi településen (Sztána, Kis- és Nagypetri, Farnas) a Gunda-féle kérdőíves módszerrel gyűjtött, továbbá Bácsott és Szucságon feltérképezte a kalotaszegi népviselet elterjedtségét.
Kovách Géza eredményeit, kutatási tapasztalatait professzora – kényszerű 1948 őszi távozása folytán – már csak Debrecenből értékelhette. A kettejük között közvetlenül az elutazás után létrejött intenzív levélkapcsolat minden lényeges kérdést érintett. A legfontosabb, életbevágó és életre szóló döntésnek a tanítvány sorsának rendezése számított. Tanár és tanítvány közös célja Kovách Géza egyetemi vagy kutatóintézeti álláshoz juttatása volt, Gunda szerint – kizárólag végső esetben – történettudományi vonalon. 1949 áprilisában arra intette, hogy egykori diákját, „ne engedje magát átszippantani a történelemhez. Nézetem szerint a kelet-európai népi együttélés problémái, a találkozások, kölcsönhatások sokkal inkább megnyilatkoznak azon a területen, amelyet a néprajzi tudomány kutat, mint azon, amelyet a történelem vél magáénak. Napról napra jobban látom, hogy a történelem nem képes a mélybe látni, az izgalmas részleteket nem is képes felfogni. Gondoljon csak a fazekasságra, mint történeti jelenségre is. A történelem számára néhány cserépedény az egész, amit az oklevelek így-úgy számon tartanak. Számunkra: élet, mozgás, munkamód, művészkedés, keserves kenyér, költészet stb. Ez lebegjen a szeme előtt akkor is, amikor ide vonatkozó céh- és más dolgozatait csinálja.”
Az „átszippantás” végül – sajnos csak átmenetileg – mégiscsak megesett. Kovách Géza 1948–1951 között a kolozsvári egyetem középkori történelmi tanszékén Jakó Zsigmond asszisztenseként dolgozhatott, de biztatóan induló tudományos karrierje Aradra helyezésével megfeneklett.
A Gunda-tanítványok közül jó néhányan – mint Faragó József, Kós Károly, Nagy Olga – a néprajzkutatás élvonalába kerültek, az 1970-es évekre az erdélyi magyar néprajz klasszikusaivá váltak, munkásságuk, könyveik visszahatottak magára a Mesterre is. Az egyetemi oktató élénk levelezésben állt egykori tanítványaival, csak a Kovách Géza-hagyatékban majdnem félszáz 1947–1991 között általa írt levél, üdvözlő- és levelezőlap maradt fenn. Gunda 1973-ban egy, a pásztorkodásról szóló szimpózium előadójául kérte fel tanítványát, aki két téma kidolgozására vállalkozott. Elsőként a mangalica sertéstenyésztés Körös-közi meghonosodását, és elterjedését ajánlotta, de emellett érdeklődést mutatott az 1848 előtt az aradi síkságon folyó korszerű juhtenyésztés iránt is. De témavázlatai között ugyancsak ott van a vertfalú alföldi ház. Gunda Béla 1978-ban az 1945 utáni erdélyi néprajzi kutatásokról írt nagyobb lélegzetű tanulmányt. Ehhez háttéranyagként tanítványai néprajzi vonatkozású bibliográfiájára is számot tartott. A Kovách Gézától kapott összeállításban kilenc tudományos publikáció és nyolc népszerűsítő cikk szerepelt a céhek, mértékegységek és a határhasználat témaköréből.
A néprajz iránti vonzalom Kovách Géza egész életművén belül határozottan jelen maradt – tudományos és népszerűsítő szinten egyaránt. Első nyomtatásban megjelent cikke, egy 1948-ban az Etnographiában közölt recenzió is ebben a témakörben született, első önálló, a szilágysági népi űrmértékekről szóló tanulmányát egy évvel később ugyancsak ez a folyóirat hozta. Kovách Géza a következő évtizedekben elsősorban népszerűsítő, ismeretterjesztő cikkek sorát szentelte ennek a témakörnek. Írásait, tárcáit főként a Művelődésben, a Vörös Lobogóban, Szabad Szóban, az Utunkban, a Falvak dolgozó népében olvashatták az érdeklődők. Foglalkozott Kálmány Lajos munkásságával, fennmaradt levelezésével, de a betyárvilág, a hozzájuk kapcsolható balladák, Rózsa Sándor alakja is vissza-visszatérő motívum maradt. A híres betyárvezérről 1985-ben még egy kétórás színes műsort is összeállított a temesvári színházban. Jó érzékkel nyúlt a népköltészethez, szellemi néprajzhoz, érdekfeszítően írt a ponyvairodalom körébe tartozó aradi kalendáriumokról, a magyar nótáról vagy a Borossebes környéki halottvirrasztáshoz kapcsolódó drámai és művészi játékokról, népszokásokról és karácsonyi kántálásról, a repszegi dobos kolindálásról. Legotthonosabban a tárgyi néprajz világában mozgott: aVörös Lobogóban 1981-ben futó cikksorozata egyes darabjai a pásztorkodás, teherhordás, szállítás, népviselet, parasztmesterségek, vásárok világát elevenítették meg. Kovách Géza céhtörténeti kutatásainak bravúros hozadéka, hogy néprajzi adalékaival, adatközléseivel finom egyensúlyt tudott teremteni a két tudományterület között.
Folyton hangsúlyozta, nem kell keseregni a régi hagyományok eltűnésén, a központi fűtés helyett nem kell visszasírni a búbos kemencét, oda kell figyelni az életformaváltás nyomán születő új hagyományokra. Ennek jegyében például ismertetést közölt az 1960-as évek végén a nyárvégi búcsúról és a hozzá kapcsolódó vásárról és esti bálról.
Szívesen recenzálta, szemlézte a gazdag, akár Magyarországon, akár Romániában kiadott néprajzi könyvtermést, a Korunk az 1950-es években két ide vágó kritikáját is közölte.
Kovách Géza az 1990-es években nyúlt vissza az 1946–1950 között részben általa, részben a zilahi református kollégium diákjai által összegyűjtött – s a hagyatékban hiánytalanul fennmaradt – karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó, döntően magyar református és román görög katolikus szilágysági népszokásokhoz. A Szövétnekben 1998-ban közölt írásában 30 tövisháti, Kraszna-, illetve Berettyó-menti falu tradíciójával (a karácsonyi kántálástól és báloktól, a gyermekrigmusokon, újévi, István- és János-napi köszöntőkön át a betlehemezésig) ismertetett meg. Az anyag hű lenyomata a háború utáni évek megpróbáltatásainak: a gyűjtésből kiérződik a hadifoglyok visszavárása, az ősi valláshoz, anyanyelvhez való ragaszkodás, a szülőfalu szeretete. Kovách Géza több megye Mária Terézia-kori úrbérrendezését adatoló tanulmányában szintén átüt a néprajzi megközelítés. Részletesen ismertette írásaiban a hármas vetésforgót, a belső telkek nagyságának, rendszerének XX. századig kiható hagyományait. „Nemhiába, a Gunda-féle szemináriumok nemcsak rám, hanem sok velem egykorú itteni kutatóra hatottak – summázta témaválasztásairól 1982-ben Kovách Géza –, még ha más irányba is tereltek az adottságok és körülmények.” Ő azonban dacolt az adottságokkal és körülményekkel, s aktív tanárként is, főleg pedig nyugdíjas pedagógusként, faggatta a múltat, kitartóan gyűjtötte, rendszerezte és publikálta a forrásokat, tudományos és népszerűsítő szinten egyaránt. A pályája kezdetét, az indulását egyengető professzora, Gunda Béla gyakran mondogatta: „Debrecenben lakom – Európában élek! Ezzel azt szeretném mondani, hogy a Hortobágy széléről is be lehet kapcsolódni a teremtő, a szellemet frissítő gondolatok körébe” Ugyanez maradéktalanul áll Aradon alkotó tanítványára. Kovách Géza kutatási eredményei eljutottak Bukarestbe, Szegedre, Budapestre vagy éppen Milánóba, munkáira magyar, román, német publikációk sorában hivatkoznak. Legyünk büszkék rá!
Héjja Julianna Erika
Nyugati Jelen (Arad)

Kozma Dezső köszöntése
Kolozsvár, Györgyfalvi negyed. A város egyik legrégebbi és legzöldebb, emberszabású lakótelepe. Fás, ligetes kis allé a Băiţa (Kérő) utcában. Azt hinné a járókelő, hogy egy kisváros csöndes negyedében sétál, holott a „kincses” nagyváros ott zubog, kattog, forrong és nyüzsög két utcányira.
Alkotói, „interaktív” szoba a negyedik emeleten. A barnára pácolt polcokon körös-körül könyvek ezrei, két-három párhuzamos sorban. Folyóiratok, újságok feltornyozott halmazai színesítik és bélelik a falakat. A tekintélyes méretű íróasztal a szoba negyedét uralja. Papír- és tollsercegés helyett most a számítógép billentyűzete kattog.
Igazi irodalom-birodalom ez, amelynek mosolygó, fehérhajú ura Kozma Dezső professzor. Legújabb könyvét, talán a huszonkettediket, éppen mostanában fejezte be. Eddigi irodalomtörténészi munkásságának egyfajta szintézise, több mint félezer oldalon, egy újabb nagy pohár tiszta irodalom. Címe: Irodalmunk útjain – Erdélyben (Madách Irodalmi Társaság, Szeged, 2015).
Klasszikus bölcsész életút az övé. Vidékről, az egykori Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakról indult. A katedra igézete hamar befonta. Rövid ideig – fiatal tanárként – a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban tanított, hogy aztán egy versenyvizsga 1959 elején végleg Kolozsvárra repítse – a Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalmi Tanszékére.
Ezt követően a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen annak rendje-módja szerint végigjárta a ranglétrát: gyakornok, tanársegéd, lektor (adjunktus), docens, 1994-től professzor, közben doktorandusokat irányít, dékánhelyettes. Nyugdíjazása után, 2003-tól az éppen alakuló nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem hívja meg. Egy évtizedig fáradhatatlanul ingázik Várad és Kolozsvár között, tanít, tekintélyével, dékánként szilárdítja a fiatal váradi egyetem létét és működését.
Életműve tekintélyes: 22 könyv, köztük tankönyvek, több száz tanulmány, számos szakközlemény, kritika, publicisztika. Kutatási területéhez hűséges, a XIX. század magyar irodalma érdekli elsősorban. Az 1972-ben megjelent, A valóság igézete című könyvében rég elfeledett, sorsüldözött, kettétört életű erdélyi írók, egykori szerkesztőségek alig ismert világát tárta fel az irodalomkedvelő olvasók nagy örömére.
Petelei István, Thury Zoltán, Gozsdu Elek, Kovács Dezső, Meltzl Hugó, Iványi Ödön, Malonyay Dezső, Török Gyula és mások lappangó műveiről fújta le a port, és emelte újra napfényre a bezuhant sötétségből. Az egyetemen a XIX. század és a századforduló nagyjainak (Petőfi, Arany, Madách, Kemény, Jókai, Vajda, Mikszáth, Gárdonyi, Krúdy) műveiről tartotta előadásait, nem feledkezve meg a klasszikusok erdélyi utóéletéről, kultuszáról sem. Közben előadásokat tart Erdély-szerte, Magyarországon, részt vesz (Bécsben, Rómában) a szakma nemzetközi ülésszakain is.
Kozma Dezső az örök és régivágású professzor típusa, aki mert a szó jó értelmében tradicionális, konzervatív lenni – mint az igazi őrlelkek. Ma is vonaton utazik, tökéletes gavallérsággal, mosolygó vendégszeretettel fogadja a hozzá betérőt. Mosoly nélkül soha nem láttam az arcát, pedig biztosan lett volna oka a komor szomorúságra nem egyszer. Volt tanítványaként ma is úgy látom, hogy ő az igazi értékek felkutatója, gazdája és fóruma. Megbízható „mérce”, tudós, gyakorlati segítségnyújtásra mindig kész – kedves Magdájával együtt.
Nekünk, volt tanítványainak egyfajta „lelki szerviz” volt lakásuk. Irodalmi kispad, ahol jó üldögélni és hallgatni az okosabbat. Tanulni tőle emberséget, kedvességet, szakmai hűséget. Több mint négy évtizede ismerem, azóta alig változott. Tanítványa voltam, ma már büszkén vallhatom barátjának is magam. Pedig nem léptem a nyomába, engem nem fogott meg a katedra igézete, más utat szánt nekem a sors. Éppen azért nézek fel ma is rá tisztelettel és szeretettel, mert az ilyen őrlelkekből már nagyon kevés van. Kolozsvárott talán ő az utolsó a régi klasszikus professzori gárdából.
Kozma Dezső és nemzedéke lelkierejét kellene valahogy eltanulni a mai tanárnemzedéknek is. Félek azonban, hogy ez manapság nem trendi. Kozma professzor azok közé tartozik, akik számára irodalom és katedra, tudós tanári magatartás és otthonról hozott emberség harmonikusan fonódik eggyé. Kozma Dezső november 6-án lesz 80 éves, de sem testben, sem lélekben nem „vállalja” az öregséget. Számára ez csak „külső” korhatárt jelent: 80 évét oly könnyedén hordja, mint Kinizsi a malomkövet. Lélekenergiája friss és elnyűhetetlennek tűnik ma is.
Kedves Professzor úr, kedves Kozma Dezső: az Isten éltesse!
Ütő-Dávid Lenke
A szerző Magyarországon élő nyugalmazott felelős szerkesztő
Krónika (Kolozsvár)

Kincsek, amelyek ékesítenek
Gyermekek, ifjak és idős adatközlők, műkedvelők és hivatásosak léptek színpadra az elmúlt három nap alatt a huszonhetedik alkalommal megszervezett sepsiszentgyörgyi népzene- és néptánctalálkozón, amelynek idén a kincskeresés volt a mottója – annak a kincsnek a feltárása, amely fényesít és ékesít. A találkozó ismét bizonyította, bőven van, amit felmutatni évről évre a magyar népzene és néptánc gazdag kincsestárából.
Az 1947-es felvidéki kitelepítés tragédiáját idéző műsorral indított pénteken a pozsonyi Ifjú Szívek Táncszínház, amely a Sepsiszentgyörgy, Székelyföld kulturális fővárosa eseménysorozat idei, Hagyományok éve program kiemelt meghívottja. Míg a Hégli Dusán rendezte-koreografálta produkcióban a történelmi visszapillantó némileg visszafogottan mutatta be a felvidéki hagyományok sokszínűségét, a szombati gálaműsor első felében, a Felföldi levelek című műsorból kiemelt részletekben magyar, szlovák, cigány, ruszin és zsidó táncokban mutatkozott meg Felvidék gazdag népzenei és néptánckincse. A közönség azt látta, amivel Kodály Zoltán és Bartók Béla találkozott a múlt század eleji gyűjtőutakon, az elhangzó levélrészletek és az adott kort idéző tánc és muzsika az élő néphagyomány virágzó korába röpítette vissza a nézőt. A gálaműsor második felében a Háromszék Táncegyüttes és a meghívott adatközlők léptek színpadra. A csíkszentdomokosiak elmondták, bár a faluban jelenleg kevés az idős adatközlő, akinek egészsége megengedi, hogy táncosként bemutatkozzon, de a régiektől eltanult örökséget oly mértékben szaporították, hogy manapság több korcsoportban kétszázötvenen táncolnak Domokoson. A Kolozs megyei Csabaújfalu adatközlői első alkalommal vettek részt a sepsiszentgyörgyi népzene- és néptánctalálkozón, mezőségi román táncokat mutattak be. A nagysármási (Maros megye) cigányzenekar szintén első alkalommal lépett színpadra Háromszéken, prímásuk, a balkezes Giani Moldovan még azt a bravúrt is bemutatta, hogy a jobbkezes hegedűt éppen olyan virtuózan kezeli, mint saját, bal kézre húrolt hegedűjét. A meghívottak házi vendégeinek is tekinthető őrkőiek, akiktől a Háromszék Táncegyüttes oly sok és értékes cigánytáncot gyűjtött, ezúttal is kitettek magukért, Mocsel Antal Rémusz és felesége, Piroska egypár kísérettel az Őrkő táncos világát idézte. A gálaműsoron két neves adatközlőre is emlékeztek: a házigazda társulat saját györgyfalvi koreográfiát mutatott be a két éve elhunyt Jaskó István Pitti népi versíró és versmondó, énekes, táncos emlékére, a magyarszováti hagyományőrzők pedig a két hónapja elhunyt Maneszes Mártonnak, a Mezőség neves prímásának állítottak emléket. A gálaműsoron muzsikált a Heveder zenekar (Bajna György, Fazakas Albert, Fazakas Levente és Szilágyi László), énekelt Erőss Judit. Gyermekek a színpadon
Tegnap délelőtt a Tamási Áron Színház előcsarnokában kézműves-foglalkozásokat tartottak gyermekeknek, volt papírhajtogatás, mézeskalács-díszítés, nemezelés, fonalsodrás, gyertyakészítés, gyöngyfűzés, de még különféle parasztfurulyákat is ki lehetett próbálni. Ha Háromszék térképén megjelölnénk, hogy mely falvakban működik gyermek- és ifjúsági néptánccsoport, minden bizonnyal híjával találnánk, de ha arra fektetjük a hangsúlyt, hogy 1990 után hány településen elevenítették fel a néptánchagyományokat, és a legtöbb helyen milyen színvonalas munkát végeztek az elmúlt években, akkor inkább billen a mérleg pozitív irányba. Ezt láttuk tegnap is a gyermekgálán, ahol a kezdő együttesek mellett (amelyeknek kell ugyan a biztatás, de talán nem itt volna a helyük) mívesen összeállított koreográfiákat mutattak be öt-tíz éve működő együttesek. A gálát két kiváló együttes tánca foglalta keretbe: a sepsiszentgyörgyi Százlábacskák Gyermek-néptáncegyüttes nyitott népi gyermekjátékokkal és haranglábi táncokkal, s a Százlábú Ifjúsági Néptáncegyüttes zárt szászcsávási cigánytánccal. Mezőségi táncokkal lépett fel az erdőfülei Dobó Néptáncegyüttes, a sepsiszentgyörgyi Tanulók Háza Batyus néptánccsoportja szatmári táncokat mutatott be, a kézdivásárhelyi Harmatfű néptánccsoport székit járt, a nagybaconi Pásztortűz vajdaszentiványi táncokkal lépett színpadra.
A gyermekgála külön színfoltja volt a gelencei Burusznyán és a kézdiszentkereszti Tisztás és Tisztácska táncegyüttes, mindkét településről két korosztálynyi csoport érkezett a találkozóra, a kisebbek játéka és a nagyobbak kiforrott tánca (korondi forgatós és mezőségi táncok) méltán nyerte el a közönség tetszését.
Ezúttal is muzsikált a Heveder zenekar, az oktatók, együttesvezetők pedig bizonyították: rendszeres munkával, jó pedagógiai érzékkel, szakmai hozzáértéssel a gyermekek lábára illeszthető a néptánckincs.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Otthon a táncban
A virtust díjazták a III. Székelyföldi Legényesversenyen
Több tapsot, több figyelmet is megérdemelt volna az a nyolc legény, aki a Lajtha László Alapítvány és a Háromszék Táncegyüttes által meghirdetett III. Székelyföldi Legényesversenyre jelentkezett. Akadtak köztük olyanok, akik Györgyfalváról tánclépésben írtak verset, mások Százhalombattáról találták érdemesnek idejönni. Az udvarhelyszékiek pedig virtusból, tartásból, hagyománytiszteletből vizsgáztak jelesre a pénteki megmérettetésen. Ezért jogosan kapott mindenki díjat.
Ivácson László, a Háromszék Táncegyüttes művészeti vezetője műsorvezetőként lazán és poénosan vezette le az estet. Tehette, hiszen hazai terepen volt, (Deák Gyula igazgató szerint is jól sikerült a helyszínváltoztatás), és a maroknyi nézőközönség szinte a „családi kört” jelentette. No meg szüksége is volt az izgulós, lámpalázas 14–19 éveseknek egy kis kötetlen beszéltetésre, hogy elfelejtsék, miért is vannak itt: a verseny a györgyfalvi táncos, Jaskó István „Pitti” folyamatának (táncának) pontos bemutatásából állott, valamint a motívumok szabad kombinálásával a saját szájuk íze szerint formált legényesüket is meg kellett mutatniuk az ifjaknak.
Tizenéveseké a verseny
Bár a szervezők nem szabtak korhatárt, valahogy a tizenéveseké lett ez a verseny, mivelhogy az idősebbek vagy elkötelezik magukat egy-egy hivatásos néptáncegyüttesben, vagy egyéb elfoglaltságok miatt nem vállalják már a felkészülést. Így is megmutatkozott azonban a különbség a 14–15 évesek, illetve a színpadot, reflektort már jól tűrő, rutinos százhalombattaiak vagy a húszhoz már közelebb állók fellépésében, térkihasználásában, a tánc felépítésében, no meg persze a figurák minőségében is.
Ez különösen a kötelező tánc előadásában volt határozottan megfigyelhető, a szabadon választott szakasznál az iskolázottság súlya háttérbe szorult, és a két györgyfalvi legény, mint hal a vízben, anyanyelvi szinten adta elő saját legényesét. Ahogy illik. Nekik – saját bevallásuk szerint – kétszeri megnézése a Pitti táncának elegendő felkészülést jelentett.
Mit osztályoztak?
A zsűri, azaz Ivácson László, Melles Endre tánckarvezető, Péter László, a csíkszeredai Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes táncművésze és Deák Gyula, a Háromszék igazgatója hosszasan mérlegelte minden versenyző egyéni érdemeit és gyengeségeit: látható módon a falusi környezetből jövők közvetlenebb kapcsolatban álltak a földdel, jobb volt a „talajfogásuk”, dobbantásaik keménységről és határozottságról árulkodtak.
A végső eredményt azonban még sok minden befolyásolta: a lábkörök teljessége, az ugrások magassága, a pityegtetés erőssége, nem utolsósorban az alkalomhoz–tánchoz illő viselet, és sokat nyomott a latban a saját egyéniség megmutatása is. Többször is elhangzott, „jó anyagról” beszélünk, felkészült versenyzők mérettették meg magukat. Ugyan ezt többen megtehették volna azok közül is, akik a nézőtéren ültek…
A lámpaláz volt a gyengéjük
Amíg a zsűri tanácskozott, addig a versenyzőket és tanáraikat faggattam várakozásaikról.
– Nem vagyok megelégedve magammal, úgy érzem, pontatlan voltam – mondta a rugonfalvi Forgács.
– Lehet fennebb lépni, látjuk mi is – tették hozzá oktatói, László Zsolt és Anna –, de elsősorban azért jöttünk, hogy visszaigazolást kapjunk a munkánkról. Erről a közönség tapsa tud leginkább meggyőzni.
A százhalombattai fiúk, 10–15 éves táncos múlttal a hátuk mögött, magabiztosabbnak tűntek, de a verseny izgalmainál erősebben hatalmába kerítette őket az afölött érzett meglepetés, hogy milyen vendégszeretetet tapasztaltak, ellentétben a hazai fellépésekkel, ahol szerintük a türelmetlenség és az információk elhallgatása a jellemző.
A nagyobbik györgyfalvi legény már dolgozik, így kevesebb időt töltöttek a felkészüléssel, gyenge pontjuknak azt tartották, hogy „erősen izgulnak”.
Megérdemelt díjeső
Az év kiváló legényes táncosa a magyarországi Papp Richárd lett. A legényes újraalkotója megtisztelő címet megosztva nyerte meg a györgyfalvi Mirza Miklós Barna és a tárnoki Kiss Attila.
Az egyetlen háromszéki versenyző, a csernátoni Oláh-Ghiurca Tamás különdíja egy györgyfalvi tánctáborban való részvétel, amelyet az ottani Georgikon Alapítvány ajánlott fel. Palagyi Szilárd Ráckeresztúrról, Imre Róbert Rugonfalváról és az alsóboldogfalvi Farkas-Forgács Jenő szintén különdíjasok, a közönségdíjat és a zsűri különdíját a legifjabb legény, a györgyfalvi Csíki Ákos vitte haza.
Mindannyian megkapták Fekete Réka Táncbeszéd című gyönyörű könyvét is. Gratulálunk nekik és a szervezőknek is, és tekintve, hogy az eseményt követő táncházban, ahol a Folker zenekar húzta a talpalávalót, rengeteg ifjú leány, de annál kevesebb legény vett részt, a jövőre nézve reméljük, kissé népesebb lesz a mezőny.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Székely Géza: Sztrájkőrségem napjai (VI.)
Vasárnap a sétatéren járt a tiltakozó művésztanár. A hétfő további érdekes találkozásokat tartogatott.
December 18., vasárnap. Ilyen-olyan egyházi kifogásoknak engedve, végül is nem a hidelvei református templom, illetve a főtéri római katolikus templom előtti térségben folytattam tiltakozásomat, hanem a Farkas utcai református templomi istentisztelet után a Sétatér színház felőli bejárati részén állapodtam meg.
A Farkas utcai templomban tíz órakor kezdődött vasárnapi istentiszteleten szolgáló Kató Béla püspök prédikációjának vezérfonalát, a Lukács evangéliumából vett, simeoni hűséggel kapcsolatos történet képezte. „És ímé, vala Jeruzsálemben egy ember, akinek neve Simeon volt, és ez az ember igaz és istenfélő vala, aki várta az  Izrael vigasztalását, és a Szentlélek vala ő rajta. És kijelentetett néki a Szentlélek által, hogy addig halált nem lát, amíg meg nem látja az Úrnak Krisztusát.” Útban a Sétatér felé a prédikáció üzenetén töprengtem, miszerint a mai ember nem tud türelmesen várakozni, nemhogy valamely világmegváltó történésre, de egyszerű, hétköznapi jelentőségű dolgokra sem.
A nem zsidó származású, foglalkozását tekintve köztudottan orvos Lukács evangélistáról ugyanakkor már kevesebben tudják, hogy festő is volt. Ezért is tartják a mai napig a festőművészek védőszentjének. Mindezeken tűnődve akasztom a parki bejárathoz érkezve a nyakamba azon transzparenst, amely éppen a művészet és a művészeti nevelés jövője iránti aggodalmam mementójaként, egy tizenhatos lélekszámú, és két hónappal a tanév kezdés után kegyetlen embertelenséggel megszüntetett képzőművészeti ötödik osztály ügyét kívánja közismertté tenni, illetve védelmébe venni.
Az iskolai és más feladatokat elvégezve, és ugyanakkor kitartóan helytállni immár három hete a mínusz alatti hidegekben, bizony emberpróbáló kihívás. Ezért is talált szíven talán a szokottnál erősebben a szóban forgó ige üzenete. Vajon egy kicsit én magam is Simeon lennék, amikor heteken, hónapokon, sőt éveken keresztül kitartóan (küzdve) várakoztam, hogy egyszer majd révbe jut a képzőművészeti tagozat sorsa? Vagy ezen hasonlítgató gondolat már önmagában véve is istenkáromlás lenne?
Lehet egyáltalán manapság nemhogy hősnek lenni, de bár legalább (valamelyest) embernek megmaradni?
Önvallató, lelkiismeret-furdalástól sem mentes kérdés, amelyre szinte lehetetlen választ találni. Legfennebb csak biztathatja az emberfia önmagát, hogy talán az igazság oldalán áll, ha tizenhat lélekben kárvallott, eredeti szándékától erőszakkal eltérített gyermek ügyéért szót emel. És cselekszi mindezt legjobb tudása és keresztyéni hitvallása szerint, miszerint „amit a legkisebbel teszitek, azt velem teszitek!”
A vasárnapi tapadós hidegben alig látni a máskor oly forgalmas parkban embert, egy-egy sétálón vagy edzésszerűen szaladón kívül. Kezdetben csak néhány gerle jő-megy körülöttem, egy kis táplálék után csipegetve. Beszélni volna kedvem egy hétköznapi Szent Ferencként hozzájuk, hogy megosszam velük, mi végre álldogálok köztük én, aki éveken keresztül itt laktam családommal a sétatér közvetlen közelében, és ahol felnőttek a gyermekeim. A két fiam, akik közül a nagyobbik, Előd maga is a képzőművészeti tagozaton végzett, mostanság pedig a filmrendezői szakon mesterizik.
Eltűnődve aztán a képzőművészeti tagozatos tanári múltamon, előtolakszanak a különböző évfolyamú rajzosztályos tanítványaim, akik közül immár többen képzőművészek, formatervezők, művészettörténészek, filmrendezők, műépítészek vagy éppen valamelyik képzőművészeti egyetem egyik-másik szakán végzik tanulmányaikat. Sokan közülük, ha találkozunk, rám köszönve megállítanak egy kézfogás erejéig, bárhogyan is sietnek. Nekik sem könnyű az életük, de tudomásom szerint kivétel nélkül itthon, a szülőföldjükön keresik boldogulásukat. Többjüknek már az Apáczai Galériában is volt egyéni vagy csoportos tárlata.
Persze, hogy belém ivódtak ezek az arcok, hiszen nem volt tanév, hogy négy-öt napra, olykor akár egy hétre ne vigyem a tanítványaimat alkotótáborozásra, jórészt pályázati úton szerzett anyagi források révén: Györgyfalvára, Mákóba, Sztánára, Válaszútra, a háromszéki Csernátonba vagy éppen legutóbb a csángóföldi Lujzikalagorba. Nem is beszélve az ugyancsak évenkénti autóbuszos körutakról! Hadd lássák, tapasztalják meg életközelből is azon régiók hétköznapjainak életvitelét, szellemi arculatát, amelyeket az adott tanév során a képzőművészeti órákon tanulmányoztunk! Hadd ismerkedjenek Erdély különböző régióinak ránk hagyott néprajzi, kulturális, történelmi örökségével! Hadd ismerjék meg a szülőföld egy-egy szeletkéjét, melynek ők is örökösei, még ha vannak is olyanok, akik mindezt elvitatják!
De beszélhetnék a különböző díjkiosztó ünnepségekre tett külföldi és belföldi, olykor két-három napos kiruccanásainkról is, amikor nemcsak egyéni, de kiemelt csoportos díjakban részesültünk. (Nemegyszer akár  magam is, mint felkészítő tanár...).
Mit tudnak mindezekről azon oktatásügyi tótumfaktumaink, akik az elmúlt tizenhat év alatt semmilyen, a képzőművészeti tagozat által szervezett rendezvényen (tárlatok, szimpóziumok, konferenciák, iskolák közötti rajzversenyek, albumbemutatók stb.) nem méltattak arra, hogy megtiszteljenek bennünket jelenlétükkel, ezáltal is bátorítva ezen sok-sok erőfeszítéssel létrehozott és fenntartott képzőművészeti tagozatot? Sőt, inkább ellenkezőleg! Minden lehetőséget megragadtak, hogy felszámolják ezen, az Apázai-líceum számára annyi elismerést hozó, a vizuális képességek kiművelésével foglalkozó, hiánypótló oktatási vonalat. (Finnországban pl. tavaly, ezen ország hivatásos képzőművészeinek ex libris szövetsége rendezett a tagozat növendékei által készített könyvjelekből kiállítást Helsinkiben, melynek bemutatására a szövetség szaklapja külön teret szentelt, kiegészítve egy kiváló minőségben kivitelezett, többoldalas katalógussal.)
Mindezeken tűnődve, a sétatéri gerlék társaságában, hirtelen (szinte a semmiből), mint egy mai hittérítő próféta állít elém Crăciun Ioan, aki valamelyest Dosztojevszkij hőseinek egzaltált alakjait idézi fel bennem. Megszállott szombatistaként sehogyan sincs megbékélve ezzel a mai, csak a pénz után rohanó, lelkileg, szellemileg meghasonlott világgal. Meg se kell szólalnom, mert azt is elmondja, amit netán én szeretnék közölni. A legvégén pedig azzal összegzi az amúgy gondolatgazdag, szinte prédikációnak is beillő beszédét, hogy magának a Sátánnak a műve, ahogyan elbántak ilyen rút istentelenséggel a transzparens szövegében  feltüntetett gyermekekkel.
Közben Csernátonból felhív telefonon az unokatestvérem, Dénes, aki az ősz eleji tárlatnyitóval egybekötött otthonlétem óta tud az elhíresült szóban forgó osztálymegszüntetési esetről, annak előzményeiről is. Aggódik értem, nehogy bajom történjen. Amint mondja, szorítanak értem a falusfeleim is. Néhányuknak a tavaly nyáron történt ott táborozásunk idején alkalma nyílt megismerkedni nemcsak a képzőművészeti tagozat jórészével, hanem a helytörténeti múzeumban kiállított Mesés Székelyföld téma köré csoportosuló linóleummetszeteikkel is. Mostanság viszont sajnos, a nyáron még a béke szigetének tűnő Csernátont is felkavarta a polgármesternek, Bölöni Dávidnak az állásából való felfüggesztése...
A délutáni órákban kezd élénkülni a sétatér. Egyre inkább feltünedeznek a sétáló vagy éppen sietős emberek. Ismerősöm bicajozik felém, Vizi Sándor egyetemi kosárlabda-tanár, a hátsó ülésen bukósisakkal a fején kisfia, aki a lánytestvére társaságában maga is résztvett a tegnapi: Adventi várakozás / Jézus élete című rajzversenyen. Néhány perc erejéig megbeszéljük Sándorral az Apáczai-líceumban kialakult áldatlan helyzetet. Jól értesült a történtekről, hiszen a felesége, Kata, maga is elszenvedője az ügynek, annál is inkább, mivel az V.B oszijaként alkalma volt megsiratni ezen, immár kialakult és erőszakkal felbomlasztott, szeretetre vágyó és szeretetre méltó gyermekközösséget.
Jól átfázva, hazafelé készülődve szedelőzködöm, miközben az eddig kitartó társaim, a gerlék is magamra hagytak... (Mint ahogyan az utóbbi időben többen is az ismerőseim, kollégáim közül, akik jóformán kerülik a velem való találkozást, már telefonon vagy email-en sem igen „zaklatnak”. Hogy miért van ez így, inkább csak sejteni lehet!)
Minden csalódottságom ellenére próbálom erősítgetni magam, hazafelé tartva így advent negyedik vasárnapján (a Gyermekre várakozón), hogy mégis jó volna hinni, miszerint az építő szándék a visszahúzó hatalmakon végül felülkerekedik. És talán mindebben megerősíthet minket, az ügyben érdekelt letudottakat a Simeonnal kapcsolatos, vasárnap délelőtti igehirdetésben megfogalmazódó türelmes várakozás példája.
December 19., hétfő. Többen is már rám kérdeztek, rám kérdeznek a képzőművészeti V.B osztály feloszlatását elítélő, és annak újraindítási lehetőségeit firtató szimpatizáns érdeklődők közül, hogy miért nem nyilvánulnak meg az ügyben érdekelt apáczais kollégák, hiszen számukra se lehet közömbös a kialakult áldatlan helyzet, s nem tanácsos (köztudottan!) a szemetet a szőnyeg alá seperni. Néhány nappal ezelőtt az iskola lépcsőjén felfelé menet nagyjából ugyanezt a kérdést szögezte nekem az egyik kolléganőm is, sajnálkozását fejezve ki, hogy magamra maradtam. De vajon miért nem önmagának tette és teszi fel ezen kérdést, hiszen akár személy szerint ő maga is kinyilváníthatná nemtetszését a tanfelügyelőségnek a nemzetiségi oktatásunkat sújtó hatalmi túlkapását illetően!
Persze, magam is el-eltöprengek ezen előállt, megmagyarázhatatlanul furcsa helyzeten, de az igazság az, hogy amikor belevágtam az egyszemélyes japánsztrájkba, melyet november 28.óta sztrájkőrség formájában is immár három hete a belváros különböző pontjain folytatok, tisztában voltam, hogy akciómat magányosan kell véghezvinnem. Az persze más kérdés, hogy menetközben kisebb-rövidebb időszakra (reményeimet felül múlva!) többen is mellém állva szolidarizáltak vagy érdeklődésükkel kitüntetve, támogatásukról biztosítottak.
Tulajdonképpen már az, hogy végül is nem szigetelődtem el, illetve a különféle, előre nem látható esetleges provokációk vagy erőszakos fellépések miatt (tagadhatatlanul, ezen lehetőségek is benne voltak a pakliban!) nem kellett felfüggesztenem a város különböző pontjain folytatott tiltakozó akciómat, már ez is eredménynek számít. Az pedig, hogy a magyar nyelvű, de (valamelyest) a román sajtó is figyelemmel követte sztrájkőrségemet, lehetővé tette, hogy a két transzparensen románul és magyarul megfogalmazódó tiltakozó felirat magyarázatot kapjon olyanok számára is, akik kívülállóként másképpen nem ismerhették volna meg az ügy hátterét. Vagyis azon elsődleges elvárásom, hogy érzékenyítsem a közvéleményt az V.B képzőművészeti osztály megszüntetésébe torkolló embertelen tanfelügyelőségi eljárással kapcsolatosan tulajdonképpen eredménnyel járt.
Az persze más kérdés, hogy mindez mire lesz majd elegendő? Egyáltalán elérhető-e az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatára felvételt nyert, de két hónappal a tanévkezdés után bekövetkezett erőszakos osztályfelszámolás miatt az elért eredményeiktől megfosztott gyermekek „kártalanítása” a szóban forgó V.B osztály második félévtől való újraindítása révén? Továbbá: a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség a következő tanévre szóló beiskolázási tervébe hajlandó-e beiktatni egy újabb V. osztályt, ezáltal biztosítva a tizenhat éve az Apáczai-líceumban jogfolytonosan létező képzőművészeti tagozat továbbműködésének a lehetőségét?
Tiltakozási akcióm kedvező visszhangjára többek között az is rávilágít, hogy a Szabadság napilap főszerkesztője, Újvári Ildikó is mellém állt a Mátyás-ház előtti téren folytatott tiltakozásom idején, felöltötte a fehér karszalagot és az egyik transzparenst, ily módon is kitartásra buzdítva, valamint arról biztosítva, hogy ezután is rendszeresen beszámol az általa irányított napilap az V.B osztály sorsával kapcsolatos fejleményekről, illetve ezen ügyet felkarolni hivatott sztrájkőrségemről. Amint mondja, mindezek mellett azért is kijött hozzám, hogy ne csak külső, az üggyel szimpatizáló szemlélőként kövesse az eseményeket, hanem hogy életközeli tapasztalatot szerezzen, immár „belső ügyeletesként” is „az utca embereinek” viszonyulásáról.
A fennforgó gyermekellenes eset jogi hátterének kivizsgálásában való közbejárását ajánlja fel az időközben velem szolidarizáló Antal Debora József (kovásznai illetőségű földim) jogászhallgató, aki lépéseket kíván tenni a C.S.D. (Comisia de Supraveghere a Democrației), vagyis a demokratikus jogokat felügyelő tanács irányába. Ugyanis, amint közölte, közeli kapcsolatot tart fenn e szervezettel. Elmondása szerint nem kizárt, hogy akár eredménnyel is járhat ilyen irányú közbelépése.
A déli órákban, hószállingózás közepette felém közelít Gabor Vasile nyugdíjas, aki a hazai  társadalmi és politikai viszonyok elkeserítő helyzetéről folytat diskurzust. Elmondása szerint nem tartotta érdemesnek bármelyik pártra is leadni a szavazatát, mert egyik politikai pártban sem bízik. De azért kitartásra biztat, mert amint mondja, talán az alulról jövő civil kezdeményezések, mint amilyen (kicsiben) az enyém is, valamelyest jó irányba árnyalhatják a pillanatnyilag meglehetősen sötétnek tűnő képet.
Ilyen értelemben fejti ki gondolatait az aradi Buftea Gabriela román nyelv és irodalom szakos tanár, akinek a meglátása szerint a tanfelügyelőség a megelőző diktatórikus rendszerből átöröklődött, idejétmúlt bürokratikus intézmény, amelynek mihamarabbi felszámolása üdvös lépés lenne, másképpen egyre hatékonytalanabbá és formálisabbá válik a romániai oktatás.
A művészeti nevelés háttérbe szorítottságról fejti ki véleményét Vajnai Noémi konzervatóriumi csellószakos hallgató, aki a S. Toduță Zeneművészeti Főgimnázium tanáraként is érzékeli e negatív folyamatot. Elmondása szerint nagyon sajnálná, ha megszűnne az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozata, amely köztudottan egyedüli a maga nemében egész Közép-Erdélyben. Biztat ugyanakkor, hogy minden tőlem telhetőt tegyek meg az ügy érdekében, hogy utólag ne vádolhasson senki...
Miközben tovahalad, a gondolatfonalat göngyölítgetem magamban, megállapítva, hogy tulajdonképpen kétségbeesésemben szántam el magam ezen tiltakozó akcióra, mivel képtelen lettem volna passzív szemlélője lenni a képzőművészeti tagozat kilátástalan helyzetbe való taszításának. Számomra ugyanis e képesség-kibontakoztató oktatási vonal egyben a művészettel, illetve a művészeti neveléssel való „eljegyzettségem” egyik fokmérője is...
Ha meggondolom ugyanis, félennyi erővel is elláthattam volna a tanári munkámat lényegében ugyanennyi, szinte nevetséges fizetésért. Tehát semmiképpen nem a magam számára összeügyeskedett, akármilyen tagozat életben tartásáért harcoltam és harcolok teljes erőmből immár tizenhat éve, ahogyan egyesek (rosszakaróim, irigyeim?) netán vélnék, hanem azon esélyért, hogy nemzetközösségünk tehetséges gyermekei anyanyelvükön tanulva bontakoztathassák ki képzőművészeti tehetségüket. Vagyis ne kerüljenek ilyen téren se hátrányba! Következésképp, hogy elemükben érezhessék magukat gyermekeink köznevelésünk ezen területén, ezzel is elősegítve közösségi otthonteremtési igyekvésünket. Mert mi más lehetne időszerűbb hívó szó, mint hogy teremtsünk végre otthont a hazában! (Hiszen köztudottan erre intettek és cselekvő módon erre buzdítottak nagy elődeink is a maguk idején: Kós Károly, Márton Áron…)
Ezért is jó volna, ha nagyobb fokú empátiával fordulnánk közös ügyeink felé, mert amint Jablonovszki Ildikó megállapítja beszélgetésünk során: gyáva népnek nincs és nem is lesz hazája! Hozzátéve: mennyire elkeserítő volt megtapasztalnia a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnáziummal kapcsolatos tüntetésen a résztvevők kiábrándítóan alacsony számát!
Most, amikor írom a mai történésekkel kapcsolatos feljegyzésemet, rezignáltan tűnődöm azon közömbösségen, hogy a sajtón kívül egyetlen szakmai vagy kulturális civilszervezet sem érdeklődött az ügy iránt, illetve nem tartotta érdemesnek védelmébe venni mindazon tizenhat gyermeket, akikkel ennyire embertelen és pedagógia-ellenes módon bántak el oktatásrendszerünk mai képviselői! Persze, lehet továbbra is hallgatni, de ha jól belegondolunk, amely társadalomban ennyire semmibe veszik a gyermekek hajlam szerinti önkiteljesedéshez való jogát az ügyben érdekelt tanügyi szervek, bizony nem túlzás attól tartani, hogy más ehhez hasonló (és olyanabb!) szörnyűségek is megtörténhetnek! És feltehetően ezen felismerés mentén eshetett meg, hogy a kolozsvári magyarság mellett a románság is annyi beleérzéssel viszonyult és viszonyul tiltakozásom figyelemfelhívó üzenetéhez. Szabadság (Kolozsvár)

Megkétszerezte kiállító felületeit Kallós Zoltán válaszúti múzeuma
A magyar állam támogatásával végzett munkálatok révén megkétszerezte kiállító felületeit a Kallós Zoltán néprajzkutató gyűjteményét bemutató válaszúti múzeum. A megnagyobbított múzeumépületet pénteken avatják fel.
Mogyorósi Ágnes néprajzkutató, a válaszúti Kallós Zoltán Néprajzi Múzeum és Népművészeti Központ kurátora az MTI-nek felidézte, hogy a 91 éves Kallós Zoltán - visszaemlékezése szerint - 13 éves korában kezdte gyűjteni a falusi élet tárgyait, gyűjteménye mára mintegy hatezer darabot számlál. „Zoli bácsi szokta is hangoztatni, hogy nem szereti, ha valaki ráül a gyűjtéseire és nem teszi azokat közkinccsé.
Az volt tehát az elsődleges cél, hogy bemutassuk az általa összegyűjtött értékeket” - fogalmazott a muzeológus.
Felidézte: Kallós Zoltán édesapja a Bánffy-családtól vásárolta meg 1933-ban a válaszúti birtokot és az 1850-es években épült vadászházat. A kúriává alakított épületnek azonban nem sokáig örvendhetett a család.
A berendezkedő kommunista rendszer kulákká nyilvánította őket, vagyonukat elkobozta. Kallós Zoltán a rendszerváltozás után, 1992-ben kapta vissza a birtokot és ugyanabban az évben meg is alapította a nevét viselő alapítványt, amelyre a gyűjteménye gondozását bízta.
A kúriában 1998 augusztusában nyílt először kiállítás a nagyközönség számára. Akkor három szobában a gyűjtemény egy részét sikerült hozzáférhetővé tenni. A Kallós Zoltán Néprajzi Múzeum és Népművészeti Központ 2010 májusától foglalta el teljes egészében a felújított Kallós-kúriát, amelyben akkor egy raktárszintet és egy kiállítási szintet alakítottak ki.
A kiállítás különböző néprajzi tájegységek reprezentatív tiszta szobáit mutatta be.
Mogyorósi Ágnes elmondta, hogy a hagyományos falusi kultúrákban a ház - általában utcafrontra néző - első szobája volt a tiszta szoba, amelybe azokat a tárgyakat gyűjtötték össze, amelyek fontosak voltak a család számára. Oda kerültek Kalotaszegen a festett bútorok, ott állt a hímzett párnákkal felrakott vetett ágy, ott tartották az ünneplő viseleteket, a bibliát. A tiszta szoba a család anyagi helyzetét, státusát reprezentálta, ezért csak kivételes, ünnepi alkalmakkor használták. A kiállítás mindeddig nyolc tiszta szobát mutatott be azokról a tájakról és vidékekről, ahol Kallós Zoltán élt, tanított és gyűjtött.
A három mezőségi tárgyi kultúrát és viseletet válaszúti, széki és belső-mezőségi tiszta szobákból ismerhette meg a látogató.
Kalotaszeget egy Nádas-menti szoba és egy havasalji település tiszta szobája képviselte a gyűjteményben. A Nádas-menti szoba főleg Magyarvista és Méra, a havasalji pedig elsősorban Györgyfalva tárgyait mutatja be. Helyet kapott a kiállításban egy moldvai csángó szoba és egy erdélyi szász, valamint egy erdélyi román lakásbelső és néhány viselet is. A két oldalról is kibővített, pénteken felavatandó múzeumépületben egy újabb mezőségi, szépkenyerűszentmártoni tiszta szoba is helyet kapott.
A kiállítás kialakítói azonban arra is gondoltak, hogy további tárgyakon keresztül mutassák be Kallós Zoltán gyűjtőterületeit és személyiségét. Helyet kap a gyűjteményben az a magnó, amellyel a néprajzkutató az összegyűjtött népballadák hangfelvételeit készítette, és megtekinthetők azok a díjak is, amelyekkel elismerték Kallós Zoltán értékmentő munkásságát.
A raktáron levő értékek sem lesznek immár eldugva a látogatók szeme elől. A raktárrész szobáira ugyanis üvegajtót tettek, amelyen keresztül a látogatók a ki nem állított tárgyak közé is beleshetnek.
Mogyorósi Ágnes elmondta, hogy az épületben a látogató csoportok fogadására alkalmas teret és egy múzeumpedagógiai foglalkoztató teret is kialakítottak. Mogyorósi Ágnes a kevéssé kutatott mezőségi gyűjtést tartotta a gyűjtemény legértékesebb részének.
Hozzátette: a kiállítást az a szempontrendszer teszi különlegessé, amely alapján Kallós Zoltán válogatta ki egykor azokat a tárgyakat, amelyeket megvásárolt a gyűjteménye számára. „Ezek az ő szűrőjén keresztül kerültek a gyűjteménybe. Az egymástól messze eső gyűjtő területek az ő személyén keresztül kerülnek egy helyre” - emelte ki.
MTI kronika.ro

Küzdelem a bölcsődékben: kétszer több helyre lenne szükség
Az önkormányzati ingatlanok és telkek hiánya jelenti a bölcsődeépítés egyik legnagyobb akadályát Kolozsváron. Holott nagy szükség lenne a kisgyerekeknek ezekre: Oláh Emese alpolgármester szerint a mostani helyek kétszeresére lenne igény. Székelyföldön is rendszeres a túljelentkezés.
Rendszeresen óriási a túljelentkezés a kolozsvári bölcsődékben, amelyekben a mostanihoz képest legalább kétszer ennyi helyre lenne szükség az igények kielégítéséhez – nyilatkozta a Krónikának Oláh Emese. A kincses város alpolgármestere arra is felhívta a figyelmet, hogy ez nemcsak a magyar közösség esetében igaz, a román családok is rendszeresen ugyanilyen nehéz helyzettel találják szembe magukat. Az elöljáró kifejtette: ebben az évben 510 hely szabadult fel, ennyi kisgyereket tudnak fogadni ősztől a magyar és a román csoportokban, miközben a jelentkezők száma elérte az 1170-et, így a kereslet egyértelműen meghaladja a kínálatot. A magyar intézményekben öt csoportban összesen 108 hely áll rendelkezésre, az alpolgármester szerint pedig legalább még ugyanennyire lenne szükség, de az sem biztos, hogy ez elegendő volna, hiszen sokan nem is keresnek bölcsődét, mert tudják, hogy túljelentkezés van. Nyilvánvaló, hogy Kolozsváron szükség van új bölcsődék építésére. Durván számolva a magyar csoportokban összesen 250 helyre lenne szükség. Rendelkezésünkre állnak statisztikai adatok, de kizárólag a benyújtott jelentkezések számából kiindulva tudunk stratégiát építeni” – magyarázta Oláh Emese. Hozzátette: az önkormányzat természetesen figyelemmel követi a magánkézben levő óvodák és bölcsődék által szolgáltatott adatokat is, de mivel a célcsoportjuk nem föltétlenül egyezik meg, nem biztos, hogy a számok relevánsak az állami szféra szempontjából.
Ugyanakkor követik azt is, hogy évente hány kisbaba születik. Az elöljáró szerint az 1170 benyújtott kérés nyomán következtethető, hogy a magyar és a román csoportokban mintegy 1500 helyre lenne szükség a kicsik számára.
Ingatlanbefektetőkkel működnének együtt
Oláh Emese kérdésünkre azt is kifejtette: a bölcsődeépítést gátoló egyik legnagyobb probléma, hogy az önkormányzat nem rendelkezik elég ingatlannal, illetve telekkel, ugyanakkor azokban a lakónegyedekben, ahol égető szükség lenne új intézményekre, nincs elég terület az építkezéshez. Elmondása szerint felmerült az ötlet, hogy ingatlanbefektetőkkel közösen építkezzenek, ez abban állna, hogy az önkormányzat jóváhagyására váró projektek megvalósítóit arra kérnék, parkokat, játszótereket, bölcsődéket és óvodákat is tervezzenek, a lakosoknak már ez is óriási előrelépést jelentene. Kérdésünkre, hogy nem lehetne-e EU-s forrásokat igényelni bölcsődeépítésre, az alpolgármester rámutatott: az Unió valóban ad pénzt szociális beruházásokra, de inkább az idős- és a beteggondozást támogatják, kifejezetten bölcsődék létrehozására nincs pályázat. Magára van utalva az önkormányzat ebben a kérdésben” – fogalmazott.
Idén két új bölcsődét indítottak
Idén egyébként két új magyar bölcsődei csoportot indítanak a Donát és a Monostor negyedben, az alpolgármester szerint pedig ezeknek is nagyon nehezen találtak megfelelő helyszínt.
Tapasztalataik szerint elsősorban Kolozsvár két új lakótelepén, a város Torda felőli bejáratánál létrehozott Bună ziua (Békás) és a Györgyfalva település felé vezető szakaszon kiépített Borháncs negyedben lenne szükség új intézményekre, ott ugyanis egyáltalán nem működnek magyar bölcsődék, ezenkívül a Györgyfalvi, a Monostor és a Mărăşti negyedben is elkelnének új csoportok. Az önkormányzat által működtetett bölcsődékben a jelentkezéskor elsősorban a lakóhelyet veszik figyelembe, azaz a lakcím szerint közelebb élő szülők és gyermekek részesülnek előnyben, és az is mérvadó, hogy ki nyújtja be hamarabb a kérést.
Székelyföldön is rendszeres a túljelentkezés
A kevés bölcsőde nemcsak Kolozsváron okoz gondot, hiszen például a székelyföldi városokban is rendszeresen túljelentkezés van, sok helyen pedig a fenntartó önkormányzatok évről évre szigorodó kritériumrendszerrel igyekeznek megelőzni a későbbi vitákat. A székelyudvarhelyi városi bölcsődében összesen 70 hely van, idén pedig 49 új gyermeket tudnak fogadni.
Lukács Kinga igazgató nemrég arról számolt be: a szülők már a – július 6. és 14. közötti – beiratkozási időszak előtt érdeklődtek, folyamatosan csengett a telefonja, így biztos benne, hogy a meghirdetett helyek számánál többen fognak jelentkezni. Idén szigorították a feltételeket, előnyt élveznek például azok a családok, ahol mindkét szülő dolgozik, ugyanakkor nem fogadják el a nem udvarhelyi lakcímmel rendelkezők jelentkezését, az ideiglenes lakcímmel iratkozóknak pedig ki kell tölteniük egy nyilatkozatot arról, hogy valóban a megadott címen laknak.
Az iratcsomónak tartalmaznia kell a kiskorú testvérek születési anyakönyvi kivonatának másolatát, a szülőknek pedig azt is igazolniuk kell, hogy nincs tartozásuk és kifizetetlen bírságuk. A bölcsőde az orvosi igazolás mellett oltási naplót és járványtani igazolást is kér, sőt garat- és székletvizsgálatot is végeztetni kell.
A jó adófizető szülők előnyt élveznek Csíkszeredában is, ahol ugyancsak rendszeresen a túljelentkezéssel küzdenek, hosszú idő óta az idei volt az első év, amikor elegendőnek bizonyultak a meghirdetett helyek. Igaz, az előző évek tapasztalataiból kiindulva idén tízzel több helyet hirdettek meg, tavaly ugyanakkor két tipegő csoport is indult.
Kiss Előd-Gergely , Veres Réka / Krónika (Kolozsvár)

Van jövő, de óvni kell: újabb magyar óvodai csoportot kérnek Györgyfalván
Szeptember elején vitatja meg a Kolozs megyei tanfelügyelőség, hogy van-e lehetőség a Kolozsvár melletti Györgyfalván egy második magyar nyelvű óvodai csoport létrehozására. Ennek érdekében a szülők több kérvényt is benyújtottak.
Új, egy második magyar nyelvű óvodai csoport létrehozását kérik a Kolozsvár melletti Györgyfalván élő szülők, akik hétfői közleményükben arra hívták fel a figyelmet, hogy a faluba az utóbbi időben rengeteg fiatal, kisgyerekes család költözött ki, a tendencia pedig folytatódik, a demográfiai mutatók tehát egyértelműen pozitívak, ezért nagy szükség lenne még egy csoportra, a Kolozs megyei tanfelügyelőségtől azonban egyelőre csak szóbeli ígéretet kaptak.
A közlemény szerint Györgyfalva óvodájába a 2017/2018-as tanévre 38 magyar kisgyereket írattak be, ezen felül 12 olyan gyermek neve került fel a listára, akik 2018-ban töltik be a 3 évet, szüleik azonban már most kifejezték igényüket, hogy a kicsik a falu óvodájába járjanak.
A szülők aláírásokat gyűjtöttek, majd kérvényt nyújtottak be az iskola – amelyhez az óvoda tartozik – vezetőtanácsához, a tanfelügyelőséghez és a prefektushoz. A tanfelügyelőségtől szóbeli ígéretet kaptak, hogy augusztus végén rendeződik a györgyfalvi óvoda sorsa, a szülők így remélik, hogy a következő tanévben létrehozzák a második csoportot, és sikerül új óvónőt is találni az új csoport mellé.
Nem léphetik át a szaktárca által jóváhagyott keretszámokat
Török Zoltán Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes a Krónikának megerősítette, hogy a györgyfalvi szülők kérést juttattak el hozzájuk, a megyei intézmény vezetőtanácsa viszont úgy döntött: az ilyen jellegű témákat szeptember első felében bírálják el.
Akkorra derül ki ugyanis, hogy hány óvodai csoport és iskolai osztály lesz, amely a jóváhagyás ellenére létszámhiány miatt mégsem tud elindulni. Szerinte egyelőre nincs mit tenni, az oktatási minisztérium ugyanis az elfogadott beiskolázási tervben szereplő számokon felül nem engedélyez plusznormákat, azaz osztályokat, csoportokat és az ezekhez tartozó pedagógusi állásokat.
Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)

Elkezdődtek a Györgyfalvi Falunapok
Lovas-zenés díszfelvonulással kezdődtek a Györgyfalvi Falunapok. Ezt követően az ünnepi megnyitón Marosán Csaba színművész köszöntötte a résztvevőket és ismertette a műsort. Costea Gabriel polgármester megnyitó beszédében kifejtette, boldogan tett eleget a meghívásnak és gratulált a szervezőknek. Ugyanakkor ígéretet tett arra, hogy a feleki önkormányzat ezután méginkább részt vesz a rendezvény támogatásában.
Vákár István a Kolozs Megyei Tanács elnök-helyettese testvérekként és barátokként köszöntötte a györgyfalviakat. Antal Csaba református lelkipásztor imádságban kért áldást a rendezvényre. Fábián László katolikus plébános a közös ima azt tanácsolta a résztvevőknek, hogy használják ki ezt a pár napot a találkozásra, egymásra figyelésre és örvendezésre. A megnyitót követően színpadra léptek a néptánccsoportok, majd tombolasorsolás és táncház zárta az első napot. Szabadság (Kolozsvár)