Színházparadicsom egy hétig
A Kolozsvári Állami Magyar Színház Csipke című előadásával kezdődött el Csíkszeredában kedden a 7. Interetnikai Színházi Fesztivál (IFESZT). Szerdán a Csíki Játékszínben két kamaratermi produkciót láthatnak az érdeklődők, továbbá az előcsarnokban délután 5 órától Sebestyén Rita és Varga Anikó szerkesztők mutatják be a negyedévente megjelenő Játéktér színházi periodikát. Varga Anikóval beszélgettünk.
– Jellemezze röviden az IFESZT-et.
– Több kisebbségi színházfesztivál van a magyar nyelvterületen, említeném itt elsősorban a közeli Gyergyószentmiklóson szervezett Romániai Kisebbségi Színházak Kollokviumát, amelyet a páratlan években tartanak. Évente Kisvárdán is kisebbségi színházi találkozó zajlik. Nem mondható, hogy az IFESZT a legfontosabb. Amiatt viszont, hogy ez egy vándorfesztivál, nagyon lényeges szerepet tölt be, mert így kétévente más és más városok befogadó színházához és közönségéhez juthatnak el olyan előadások, amelyeket lehet, hogy másként a társulatok nem vinnének el az illető helyszínekre. Persze az IFESZT nemcsak a városnak, a színházkedvelőknek és a befogadó színháznak jelent sokat, hanem a színházi szakembereknek is, mivel itt mindent egy helyen megtalálhatnak.
– A fesztivál ideje alatt Csíkszeredában fog működni az ön által irányított színházi lap, a Játéktér szerkesztősége is. Ha jól tudom, van egy olyan programjuk, amellyel a színházi előadásokról író fiatalokat segítik.
– Igen, a színházi periodikánk kezdettől fogva célul tűzte ki, hogy fiatal szerzőket bátorítson, képezzen és teret biztosítson számukra. Ez most a fesztivál ideje alatt még jobban kiteljesedik, az úgynevezett mentorprogramunkkal segítenénk a színházi írást kipróbáló érdeklődőket. A felhívásunkra tizenketten jelentkeztek, és közülük öt színház iránt érdeklődő fiatal szerzőt választottunk ki, akik tudósítani fognak a fesztivál eseményeiről, illetve írnak az előadásokról is. Ehhez kapnak segítséget Sebestyén Rita színházi szakírótól, dramaturgtól, Selyem Zsuzsa irodalomtörténésztől, Boros Kinga
A színháztörténésztől és tőlem, aki elsősorban színikritikusként tevékenykedem. Ezek az anyagok a fesztivál hivatalos blogján, a lapunk internetes változatán, a Jatekter.ro címen jelennek meg.
Antigoné és Gardénia Az IFESZT keretében szerdán két stúdióelőadást láthatnak. Balogh Attila rendezésében Szophoklész drámáját, Antigonét adja elő a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata 18 órától a nagyszínpadon, szűkített nézőtérrel. 21 órától a Gardéniát játssza a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház a Hunyadi László Kamarateremben. Elżbieta Chowaniec lengyel szerző drámáját – amely kislányokról, kisasszonyokról, hölgyekről, némberekről, tündérekről, boszorkányokról, hercegnőkről és koszos cselédekről, elvirágzott prostituáltakról és kényeskedő dámákról szól – Koltai M. Gábor rendezővel vitték színre.
Szőcs Lóránt |
Székelyhon.ro

Van-e élet kastély nélkül Szárhegyen?
A közelmúltban előadást tartott Túros Eszter művészettörténész és Czimbalmos Attila képzőművész, a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ igazgatója. A művésztelep négy évtizedes történetéről beszéltek, az ott létrejött gyűjteményről, illetve a tervekről esett szó. A szakemberek felidézték, hogy annak idején a helyi születésű Zöld Lajos újságíró következetessége eredményeként történtek meg az első lépések a művésztelep indításához, ő győzte meg két barátját, Gaál András ditrói és Márton Árpád alfalvi származású képzőművészt 1973 őszén, hogy segítsék őt egy művésztelep létrehozásában. Kezdeti lépésként a ferencrendiek üresen álló rendházát vették használatba, azt közmunkával és a környékbeli vállalatok segítségével rendbe hozták, majd a szintén romos állapotú Lázár-kastély restaurálása következett.
Zöld Lajos a rendszerváltás körüli időkig vezette a művésztelepet, később Váli József és Csutak István vette át tőle a stafétát. A rendszerváltás után, 1999-től kezdődően, Kassay Lajos irányításával – Erőss István és Siklódy Zsolt képzőművészek – nemzetközi kapcsolatrendszerének köszönhetően, amikor a művésztelep még inkább kinőtte magát, a község rendelkezésre bocsátott egy ugyancsak rossz állapotú, kihasználatlan iskolaépületet, amelyet helyi akarattal, megyei és pályázati segítséggel sikerült úgy felújítani, hogy abban 35 főt lehet civilizált körülmények között elszállásolni, jól felszerelt fürdőszobák, konyha, ebédlő állt rendelkezésre.
Köztudott azonban, s már-már horrorisztikus a művésztelep sorsa, hiszen gyakorlatilag mindhárom épületét elveszítette. A rendházat visszakapta az egyház, a kastélyt pedig három tulajdonos, egy fölöttébb furcsa törvény értelmében pedig a polgármesteri hivatalok nem folytathatnak vendéglátóipari tevékenységet, úgyhogy a harmadik alternatíva sem működik. A Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ akkor vált hajléktalanná, amikorra úgy kinőtte magát, hogy világszinten a 37. helyre került a fontos művésztelepek sorában. „Hiába a hírnév, a működést újra kell gondolni, és más alapokra helyezve kell továbbvini az eszmét – mondotta Czimbalmos, aki öt hónapja van az intézmény élén. Szárhegy a Klasszikusok és a Túlsó P’Art alkotóinak jóvoltából ma hídként működik, ablak a világra, a maradandó és a pillanat nagyszerűségét, az egyszerit megcélzó természetművészet, a land art egyik euróoai fellegvára”.
A mintegy kétezer műalkotás és az 1979 óta szervezett Szépteremtő Kalákák hozadéka most részben raktárban található, részben pedig a szárhegyi új sportcsarnokban tekinthető meg. Ha a gyűjteményt – illetve annak egy-egy szegmensét – kihozzák a raktárakból, ha alternatív programokat működtetnek, akkor a művésztelep fennmarad. Hargita Megye Tanácsa tárgyal a kastély tulajdonosaival, mihelyt megmutatkozik a hajlandóság a tartós bérbeadásra vagy netán megvásárolható lesz a közösség jóvoltából fennmaradt és részben rekonstruált épület-együttes, akkor székhely is lesz. A közeljövőben Gyergyószentmiklósra terveznek egy kiállítást a gyűjtemény legjavából, jövő évben pedig a csíkszeredai Mikó-várban szeretnének egy retrospektív válogatást és konkrét terv van arra vonatkozóan is, hogy egy 60 képből álló anyagot Udvarhelyen is bemutassanak, hiszen számos itten képzőművész is megfordult Szárhegyen az elmúlt négy évtizedben, ott a kezük nyoma és a kézjegyük.
Czimbalmos külön kiemelte azt is, hogy a tábor szervezésében, a bútorzat, a használati tárgyak és eszközök beszerzésében annak idején nagy érdemeket szerzett néhai Maszelka János képzőművész, akinek köszönhető annak a képtárnak a létrejötte is, amelyben ezt az emlékező-bemutatót tartották most Székelyudvarhelyen.
Simó Márton
Székelyhon.ro

Tudományban gazdagabban
Nem szakadhat meg a hagyomány, a Magyar Tudomány Ünnepének megszervezésére idén is méltó módon került sor Gyergyószentmiklóson.
Dr. Garda Dezső tudományos konferenciára hívott neves előadókat a Karancsi-terembe. Aki ott volt, megállapíthatta: nem feltétlenül van szükség arra, hogy más vidékekről, egyetemi központokból vagy akár a határon túlról jöjjenek ide tudósok, különböző tudományos területek tudorai, hogy kutatásaik eredményeit megismertessék. Megvannak a magunk elismert szakemberei, akiknek munkájuk éppolyan értékes, mint másoké.
A konferencia megnyitóján Csige Sándor Zoltán, Magyarország csíkszeredai vezető konzulja is beszédet mondott, melyben elhangzott: „A mai tudományos kutatások sikerétől függ, tudunk-e válaszolni a jövő környezeti kihívásaira, megértjük-e a társadalmi változásokat. Kijelenthetjük: abban, hogy a mai világ olyan vívmányokat tudhat magáénak, amelyek könnyebbé, elviselhetőbbé tették az emberek életét, és hatékonyabbá a társadalom működését, nem csekély szerepet játszottak a magyar tudósok”. Nagy Zoltán alpolgármester a gyergyószentmiklósi tudományos konferenciák fontosságát emelte ki.
Gyergyói ismeretek Gyergyóról
Ez a konferencia igazi gyergyói tudományos ismeretterjesztő esemény volt. Darvas Kozma József pápai prelátus, egyháztörténész Csíkszeredából érkezett, de előadásának tárgya nagyban kötődött Gyergyószentmiklóshoz, Gyergyószékhez. A pálos szerzetesekről kevesen tudják, hogy ezen a vidéken is tevékenykedtek, kolostorokat alapítottak. Például a mai szárhegyi ferences kolostor elődjét pálosok hozták létre, Gyergyóremete névadó remetéje is a fehér barátok közül való volt – derült ki az előadásból.
András Szabolcs gyergyószentmiklósi tanár a Fogarassi leánynevelő intézet jelentőségéről beszélt. A felemlített adatokból megállapítható volt: a múlt század több időszakában is kiemelkedően fontos volt a magyarságtudat megőrzésében az intézmény, oktatói, vezetői főként a két világháború között sokszor kockázatokat vállalva küzdöttek azért, hogy az iskola, az oktatás, az intézmény szelleme bármilyen nehézségek között magyar maradjon.
Civil szervezetekről, az Ethnográphia Gyergyóiensis Alapítvány és a Gránátalma Egyesület értékmegtartó munkájáról Kisné Portik Irén néprajzkutató beszélt, ismertetve a két szervezet  elfeledettnek hitt vagy feledésre ítéltetett, ősi hagyományok felkutatására és ezek megőrzésére fordított munkáját. Széles a paletta a tojásfestés-minták népszerűsítésétől, a farsangolás szokásának feltámasztásán át az úri hímzés újramegtalálásáig és továbbörökítéséig.
Az előadások sorát Garda Dezső egyetemi előadótanár, történész zárta Székelyföld önrendelkezésének évszázadai című bemutatójával. Elhangzott: Háromszéknek vagy Udvarhelynek a székelység történetében játszott fontos szerepéről sokan beszéltek, több adat ismert azokról a vidékekről. De tény: Gyergyószék jelentősége elvitathatatlan. Elődeink a székely történelem alakításából ugyanúgy kivették a részüket, mint mások, vagy esetenként magasabb szinten is. Például az első falutörvények közül kettő éppen Gyergyószentmiklóson és Újfaluban született.
Az esemény zárásaként a Garda Dezső szerkesztésében napvilágot látott A gyergyószentmiklósi örmények és az erdélyi magyar-örmény identitástudat című konferenciakötetet mutatta be Bákai Magdolna.
Gergely Imre
Székelyhon.ro

Aggasztóan magas a cukorbetegek száma
Udvarhelyszéken mintegy négyezer nyilvántartott cukorbeteg él, a diagnosztizálatlan betegek száma azonban beláthatatlan. A kórral együtt élni lehet, az első figyelmeztető jelek után azonban életmódváltással akár meg is előzhető a diabétesz, hangsúlyozzák a szakemberek.
Világszerte november 14-én tartják a diabétesznapot, amelyet 1991-ben a Nemzetközi Diabéteszszövetség és az Egészségügyi Világszervezet kezdeményezett, ugyanis ezen a napon született Frederick Banting, aki Charles Besttel közösen 1922-ben felfedezte az inzulint. 
Másfél éves kutatómunkát követően nyilvánosságra hozták a Predatorr-tanulmány eredményeit, melyet a cukorbetegség és cukorbetegségre való hajlamosság, túlsúlyosság és elhízás, anyagcsere-rendellenességek, húgysavtúltengések és krónikus vesebajok elterjedtségéről készítettek. Eszerint az egész országban a cukorbetegség sokkal elterjedtebb, mint ahogyan azt korábban becsülték, számolt be dr. Lőrinczi Csaba, a székelyudvarhelyi kórház orvosigazgatója és diabetológusa. Elmondta, életmódbetegségről van szó, illetve hogy nem halálos ítélet, ha valakit cukorbetegséggel diagnosztizálnak. „Gyógyíthatatlan, ám kezeléssel és egészséges életvitellel hosszú, teljes éltet lehet élni cukorbetegen is” – hangsúlyozta.
A cukorbetegségnek nincsenek tünetei
Két típusú cukorbetegség elterjedtebb: az 1. típusú, gyermekkori cukorbajnak – amit inzulinnal kezelnek – ritkább az előfordulása, a 2. típusú, felnőttkori cukorbetegség pedig a leggyakrabban előforduló válfaja a diabétesznek. Ide sorolják a terhességi cukorbetegséget, a hasnyálmirigy-betegségekhez másodlagosan kapcsolódó cukorbetegséget, illetve az öröklött, valamint a gyógyszeres kezelés nyomán kialakuló diabéteszt, bár ezek előfordulása jóval ritkább, sorolta a szakember.
Elmondta, hogy a Predatorr-eredmények Udvarhelyszékre is vonatkoznak: a székelyudvarhelyi kórházban háromezer cukorbeteget kezelnek, ezenkívül a keresztúri kórház belgyógyászati rendelőjében is ellátnak további 8–900 beteget. „Nem a cukorbetegség okozza a bajokat, hanem annak szövődményei. A kezeletlen diabétesz szív- és érrendszeri, vese-, reumatikus, valamint olyan betegségekhez vezet, amelyek már képesek visszafordíthatatlan kárt okozni az emberi szervezetben” – magyarázta Lőrinczi. Fokozott figyelemre intette azokat is, akik hajlamosak a betegségre, hisz a diagnosztizálatlan és kezeletlen betegség a legveszélyesebb.
Szabad-e cukrot enni?
Elterjedt tévhit, hogy a cukorbetegek nem fogyaszthatnak cukrot. Étrendjükben azonban épp olyan fontos a szénhidrát fogyasztása, mint az egészséges emberekében. Csakhogy egy cukorbetegnek természetes cukrokkal és nyers ételekkel kell biztosítania szükséges szénhidrátigényét, kerülnie kell a finomított cukrot. Vigyáznia kell továbbá arra, hogy vércukorszintje ne ingadozzon, mert olyankor teszi ki szervezetét a veszélynek. A főorvos hiányosnak tartotta környékünkön az ismeretterjesztő és megelőző kezdeményezéseket
Megtudtuk egyébként, hogy a rendszerváltás után Udvarhely az első városok között volt, ahol a cukorbetegek önsegélyző csoportot alakítottak, ám a kezdeményezés rövid életű volt „Az ilyen önszerveződések nagyban megkönnyítenék az orvosok munkáját, és támpontot nyújtanának sok cukorbetegnek” – fogalmazott a szakorvos. Követendő példaként említette a Nemzetközi Diabétesz Szövetség (IDT), valamint a Magyar Diabétesz Társaság munkáját. Örömmel számolt be ugyanakkor arról, hogy az utóbbi években udvarhelyszéki cukorbeteg gyerekek is részt vehettek oktatótáborokban, ahol betegségük kezeléséről tanulhattak. Idén Gyergyószentmiklóson tartották a tábort.
Teljes élet cukorbetegen
Az egészséges életmód és a cukorbetegség a témája 2014–2016-ban a diabétesz-világnapnak: idén például a reggeli fontosságára hívták fel a figyelmet, amellyel megelőzhető a 2-es típusú cukorbetegség kialakulása. A cukorbetegek táplálkozásáról Nagy Bea dietetikust és táplálkozási tanácsadót kérdeztük. Az érintetteknek mindig a szénhidrátfogyasztásra kell leginkább figyelniük – mutatott rá a szakember, hozzátéve, hogy a cukorbetegségben szenvedők étrendjének a lehető legkiegyensúlyozottabbnak kell lennie.
A szénhidrátok esetében mindig a teljes kiőrlésű szénhidrátforrást kell választani, például a rozskenyeret, a barna rizst, valamint a teljes kiőrlésű tésztát – tanácsolja a dietetikus. Kulcsfontosságú az elegendő zöldség fogyasztása, azonban ezt sem jó túlzásba vinni, étkezéskor kiemelten kell figyelni az adagokra. A magas glikémiás indexű ételeket messziről kerüljék a cukorbetegek – hívta fel a Nagy Bea –, tiltott ínyencségek közé tartozik például a hagyományos fagyi, cukorka és sütemény.
A zsíros ételek mellőzésé is ajánlott a szakértő szerint, ugyanakkor a fehérjefogyasztásra is kell figyelni, ugyanis a túl sok hús és tejtermék fogyasztása veseproblémákhoz vezethet a cukorbetegséggel élőknél. A cukorbetegeknek továbbá a testsúlyukra is figyelniük kell, igyekezniük kell azt a normális testtömegindex között tartani. Fontos viszont, hogy a cukorbetegek is élhetnek teljes életet, ha megfelelően táplálkoznak, rendszeresen járnak vizsgálatokra és egészséges életmódot folytatnak – hangsúlyozta a dietetikus szakember.
Jánosi András
Székelyhon.ro

Egy reneszánsz ember a 21. században
„Eddigi életemben általában, de a pályámon különösképpen sok izgalmas fordulat esett meg velem. Gondviselésnek nevezném, hiszen a magam módján hívő ember vagyok, és úgy gondolom, nincsenek véletlenek” – Beszélgetés Laczkó Vass Róbert kolozsvári színművésszel.
– A főiskola elvégzése után azonnal Kolozsvárra került. Mit nyújt önnek ez a város, és mit nyújt ön a városnak?
– Pályámat Kolozsváron kezdtem, itt is próbálom kiteljesíteni. Nem vagyok őshonos kolozsvári, mégis magaménak érzem ezt a várost, hiszen annyi lehetőséget kínál a kibontakozásra, amennyit az országnak ebben a felében másutt keresve sem találnék. Adta magát, hogy minden erőmmel, tehetségemmel ide gyökerezzem, ugyanakkor a város is ezer szállal hálóz körbe engem.
Laczkó Vass Róbert
Gyergyóremetén született 1976. július 24-én. A székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanító-képző elvégzése után a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem színház-művészeti tanszékének hallgatója volt Csíky András és Keresztes Attila osztályában. Tanított a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnáziumban. 2000 óta a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze, a Kolozsvári Magyar Opera rendszeres munkatársa. 2000–2008 között a kolozsvári színházművészeti tanszék tanársegéde volt, beszédtechnikát oktatott.
Az a tizennégy év, amióta a Kolozsvári Állami Magyar Színház deszkáit koptatom – ha pedig az egyetemi éveket is ide számoljuk, idestova húsz év – éppen elegendő ahhoz, hogy az ember „feltalálja magát” a lehetőségei között, amelyeket tiszta lelkiismerettel, a szakmai tudása és kötelezettségei szerint a lehető legjobb módon megpróbál kiaknázni.
Ha magamat kellene jellemeznem, akkor azt mondanám, hogy kifejezetten lusta ember vagyok – az ember sose elégedjen meg saját magával –, de kifelé mégsem ez látszik.
Igyekszem több műfajban alkotni, mert nem szeretném, ha szakbarbárrá válnék abban, amit művelek. Úgy vélem, hogy a munkája, szakmája, művészete nem kizárólagos tulajdonsága az alkotó embernek. Lennie kell egyfajta józan rálátásnak is a világra, no meg felelősségnek is a tekintetben, hogy azokat a bizonyos talentumokat hogyan és kinek a javára használjuk, mert kötve hiszem, hogy magukért valók. Ezért írok például publicisztikát. És igen, verseket is írok, negyven felé közeledve jó lenne már összeszedni és kötetbe rázni őket.
– Élete főcsapása mégiscsak a színház. Annál is érdekesebb a választás, hogy sem születési helye, sem legifjabb éveinek színhelye régebben nem a színjátszásáról volt híres. Persze mára változott a helyezet...
– Változott bizony: ma már Gyergyóban is, Székelyudvarhelyen is színházi alkotóműhelyek működnek. Persze nem emiatt lettem színész. Csak azt mondhatom, ha őszinte akarok lenni, hogy soha nem készültem színésznek. Sokan elmondják a pályatársaim közül, hogy amióta az eszüket tudják, azóta a színház körül gravitálnak egész lényükkel és lényegükkel. Mi az igazság, nem tudhatom, az eredmény szempontjából nem is fontos. Minden szerettem volna lenni, amire jó példa volt a családban és a közvetlen környezetemben, és hát színészek nem igazán voltak.
Nagybátyám okán előbb orvos szerettem volna lenni, hittanos lelkipásztorunk révén később pap, hallgattam is másfél év civil teológiát. A tanítóképző negyedik évében – akkor ötesztendős képzés volt – gondoltam először, hogy mi lenne, ha...? A rendszerváltozás után egy kicsit társadalmilag is kieresztettük a gőzt, én pedig folyamatosan fennforogtam Székelyudvarhely megbolydult közéletében, mint az a bizonyos dugó, úgy is neveztek, hogy „perpetuum mobile”.
Lódenkabátban és kalapban jártam, és már akkor viseltem édesanyám családnevét, a Vasst. Egy lakkozott aktatáskával a kezemben járkáltam, szóval nagyon furcsa figurája lehettem Székelyudvarhelynek. Az irodalmi kreativitási versenyektől a bármiféle szavalóversenyekig folyamatosan fényeztem mindenütt a tanítóképző hírnevét. Jó volt lubickolni ebben a közegben, végül két magyartanárom – essék szó róluk, mert megérdemlik –, Toró Jolán és Miklós Ferenc vezettek rá, talán akaratlan, hogy érdemes ezen a csapásirányon elindulni.
– Azon kevés színész közé tartozik, aki a Kolozsvári Magyar Operában is rendszeresen fellép. Hogyan fedezte fel magának az operát, illetve hogyan fedezte fel önt az opera?
– Eddigi életemben általában, de a pályámon különösképpen sok izgalmas fordulat esett meg velem. Gondviselésnek nevezném, hiszen a magam módján hívő ember vagyok, és úgy gondolom, nincsenek véletlenek. Kétezerben diplomáztam a Babeş–Bolyai Tudományegyetem színházművészeti tanszékén, és még abban az évben gyors egymásutánban annyi jó dolog történt, hogy engedélyt is kellett rájuk kérni a tanáraimtól, mert közben államvizsgák ideje volt.
Akkor játszottam először nagyjátékfilmben, amit a néhai Maár Gyula rendezett, és szintén akkor kaptam az első felkérést énekes szerepre. Ez is filmes munka volt, Selmeczi György Kolozsvári operamesék című sorozatában. Közben a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz szerződtem, az opera pedig nálunk ugyanott van. Az egyik szerep hozta a másikat, és roppant élvezem, hiszen a zenés ütemekbe fegyelmezett színház is színház a javából!
– Részt vett a kolozsvári opera utóbbi éveinek, évtizedeinek talán legnagyobb sikerű produkciójában, a Valahol Európában című musicalben, ahol 35 gyerekkel szerepelt együtt. Milyen volt megélni ezt a nem mindennapi élményt?
– Van egy alapszakmám, a pedagógia, tanítottam is egy évet Gyergyószentmiklóson. Egy bátortalan első osztályt vezettem át a tróger­kedésekkel teli második osztályba. Mai napig tartom velük a kapcsolatot, az egyik kislány – szeretném azt hinni: kicsit az én példám okán is – tanítónő lett azóta. Később az egyetemen is tanítottam beszédtechnikát, volt tehát gyakorlatom abban, hogyan kell egy osztályra való gyerekhaddal bánni.
De az, hogy a Valahol Európában harmincöt különböző habitusú, más-más iskolából való gyerekéből úgy tudott egy csapat összekovácsolódni a szemem láttára, tán kicsit az én segédletemmel is, hogy tizenöt telt házon legyünk túl, az egyedülálló történet lesz az életemben. Ez a fajta „trógerkedés” ugyanis megtanította a felnőtt szereplőket, köztük engem is arra, hogyan lehet és kell egyenrangú partnerként tekinteni mind a civil életben, mind a színpadon egy 6-7 éves gyerekre.
– Szerteágazó tevékenységei közé tartozik a fényképezés, amit nem akármilyen szinten űz, hiszen már kiállítást is láthattunk fotóiból...
– Ez is egy hobbi, végső soron összefügg az utazgatás varázsával. Cinikus barátaim – ilyenek is vannak – sanda irigységgel szoktak célozgatni arra, hogy mennyit tekergek a nagyvilágban, s hogy ki tudja, honnan és mennyibe kerül mindez. Pedig jelentem: én is pénzért dolgozom, nem is keveset, és hivatásom okán inkább csak nyaranta utazom távolabbra. Nem kerül olyan sokba, semmivel sem többe, mint bárki másnak egy láblógatós nyaralás, főleg ha az ázsiai országokra gondolunk, ahol elég egyszerű létezni. Az utazgatások kínálták az alkalmat, hogy megörökítsem a világot olyannak, amilyennek akkor és ott csak én látom. Maradandóbb élmény lesz minden utazás, ha szubjektív, általam készített képanyag mozaikjából próbálom újra meg újra összerakni a velünk történteket.
– Véletlenszerűen keres fel országokat, vagy jó előre megtervezett utak ezek?
– Kínálkozott olyan alkalom is, amely szinte véletlenszerűen jött össze. Pontosan arra a tíz napra volt szükségem, amikor éppen nem dolgoztam semmin, így el tudtam menni télidőben Indiába, ahol egy viszonylag elviselhető hőmérsékletű, száraz évszak várt ránk. Természetesen az utazások többségét előre meg szoktuk tervezni. Többes számban azért, mert nagyon szeretek olyan emberekkel utazni, akikkel ott helyben tágabb összefüggéseiben is meg lehet osztani az élményt, ami adott esetben sokkolja az embert.
Ázsia sokkolja az európai kultúrkörből kikacsingató embert. A legizgalmasabb utazásaim közé tartoznak azok, amelyeken történész-régész barátunk is részt vesz, hiszen ingyen és bérmentve vállalja az okostojás szerepét. Vele sikerült például olyan helyekre, múzeumokba is eljutni egy-egy utazás során, ahova lehet, hogy saját fejemtől nem is mentem volna el.
– Egész furcsa helyeken is járt: melyek a kedvencei?
– Az előbbiekből kiderül, hogy nagyon szeretem Ázsiát, ahol talán az a leginkább lenyűgöző, hogy az emberek ingyen és bérmentve tudnak mosolyogni, mi meg újabban ahhoz vagyunk szokva, hogy az emberek katatón módon gyalogolnak, végzik a dolgukat, a mosolyuk mögött pedig, amit például az utcán vagy a boltokban hivatalból megkapsz, látod a kényszeredettséget. Egy mosoly Ázsiában természetesnek számít akkor is, ha képtelenek veled kommunikálni, mert nem beszéltek semmilyen közös nyelvet. Így próbálnak valamilyen módon kapcsolatot teremteni. Sugárzik róluk az a fajta boldogság, amely nem kapcsolódik anyagiakhoz, nem is föltétlen az életkörülményeikhez, hanem önmagától való.
– Igen érdekes beszélgetőműsort vezet a Györkös Mányi Albert Emlékházban. Az ön ötlete volt, vagy felkérték erre?
– Mindkettő. Jött a felkérés, én pedig kapva kaptam az alkalmon, hiszen minden egyes beszélgetés kapcsolódik az utazásokhoz. A beszélgetősorozat címe Nyitott szemmel, azaz aki megfordul nálunk, annak látni és láttatni is akarnia kell. A cél az, hogy vendégeink úgy meséljenek el személyes történeteket, mutassanak be kultúrákat, hogy innen oda tekintve, onnan pedig visszanézve is tudjunk párhuzamokat találni, tanulságokat levonni. Vendégeim olykor a közönségünk soraiból kerülnek ki, hátizsákos turisták, köztük olyan is, aki például hat-hét ázsiai országban fordult meg akkor, amikor még a bacilusnak is nehéz volt kimenni az országból.
– Énekese volt a Kalapos Band című zenekarnak – miért csak volt?
– Sajnos letettük a lantot is, a kalapot is. Különös színfoltja marad a pályámnak. Mint légy a tejbe, úgy csöppentem a zenekarba, gyermek emberek kértek, hogy énekeljek velük olyasmit, amit nagyon szerettem volna, de ami tőlük valahogy nem volt magától értetődő. Magas színvonalú kortárs magyar lírával próbáltak közönséget szerezni maguknak. A zenekar egyes tagjai ma már külföldön tanulnak, mások ízlést és műfajt váltottak, nagy sajnálatomra két év után szétment a csapat. Közülük Szép András zongorista barátommal dolgozom tovább, nemrégiben saját szerzői és előadóesttel, a Maszek balladákkal jelentkeztünk.
– Tizennégy esztendeje játszik. Bejöttek azok az elképzelései, melyekkel nekivágott ennek a nehéz, de szép pályának?
– Szerencsére nem minden történik úgy, ahogyan azt eltervezzük. Nem is biztos, hogy azok voltak a jó elképzelések. Amikor az ember maga mögött hagyja az egyetemi inkubátorlétet, egyszeriben azt hiszi, hogy övé a világ, és meg is tudja váltani. Harminchárom éves koráig az embernek rá kell jönnie valamire: ha a világot addig nem tudta megváltani, utána már nem is fogja. Jézus belehalt harminchárom éves korában a megváltásba. Ha nekünk nem sikerül belehalni, akkor az a legbiztosabb jele annak, hogy kezdhetünk gondolkodni a saját életünk értelmén.
Aki azt mondja, hogy neki bejött minden számítása, az vagy nagyon szerencsés, vagy hazudik – ez utóbbiakból vannak többen. De nincs az a jelentéktelen, talán a habitusunktól is távol eső munka, ami ha mégis ránk vár, ne lehetne tisztelettel, magunknak is, másoknak is haszonnal elvégezni.
Nánó Csaba |
Krónika (Kolozsvár)

Erdélyi körúton népszerűsít a Sapientia
Egész Erdélyt átölelő kampánykörútra indult a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem mindhárom kara, amely során másfél száz középiskolában mutatják be a felsőoktatási intézmény szakjait. A interaktív bemutatásban az egyetemi hallgatók is részt vesznek.
A november 17–28. között zajló körúton három régióba látogatnak el az egyetem képviselői. A csíkszeredai kar a keleti régiót, a marosvásárhelyi kar a középrégiót, a kolozsvári kar pedig a nyugati régiót fedi le. Eddig csak két régióban népszerűsítették az egyetemet, azonban Az egyetem házhoz jön elnevezésű programot idéntől a középrégióra is kiterjesztették.
A felvételi tájékoztatók programját előzetesen egyeztették a látogatott iskolákkal, ezáltal is építve a kapcsolatot a szaktanárokkal és osztályfőnökökkel – tudtuk meg Palkó Rékától, a marosvásárhelyi kar közkapcsolati felelősétől. „Előre meg volt hirdetve a diákokkal való találkozó, ezért már vártak bennünket. Én a középrégió csapatának vagyok a tagja, eddig jártunk Besztercén, Bethlenben és két szászrégeni középiskolában. Az tapasztaltuk, hogy a beszterceiek inkább a kolozsvári kar iránt érdeklődnek, a marosvásárhelyi kar a szászrégeni diákok érdeklődését keltette fel. A hallgatóinkat is bevontuk a kampánykörútba, mert szeretnék, ha a fiatalok személyes tapasztalatait is hallanák a végzős diákok. Egy interaktív bemutatóval készültünk, amely tulajdonképpen egy virtuális séta az egyetemen. Ezen kívül vittünk magunkkal  felvételi tájékoztatót, és poénos, sapientiás motívumokkal  ellátott lehúzósokat, amelyeket a diákok különösen élveztek” – mondta a közkapcsolati felelős.
A körút tovább folytatódik, november 19-én Gyergyóalfalu, Csíkdánfalva, Medgyes, Nagyszeben, Zilah, Szilágysomlyó, Szilágycseh, Nagybánya és Máramarossziget végzőseivel találkoznak a Sapientia képviselői. November 20-án Barótra, Brassóba, Négyfaluba, Nyárádszeredába, Szovátára és Erdőszentgyörgyre látogatnak a népszerűsítők, 21-én pedig Maroshévízre, Gyergyószentmiklósra, Gyergyóditróba, Sáromberkére és Marosvásárhelyre. A székelyudvarhelyi, marosludasi és dicsőszentmártoni végzősök 24-én hallhatnak az egyetemről, 25-én Székelykeresztúron, Marosvásárhely további középiskoláiban, Margittán, Nagykárolyban és Érmihályfalván folytatják útjukat. Zetelakán, Korondon, Szentegyházán, ismét Marosvásárhelyen, Szatmáron 26-án járnak a népszerűsítők, 27-én pedig Gyimesfelsőlokon, Csíkszeredában, Székelyhídon, Nagyszalontán és Nagyváradon. Az egyetem képviselői 28-án zárják körútjukat, ekkor Dévára, Nagyenyedre, Aradra, illetve Temesvárra látogatnak.
Becze Dalma
Székelyhon.ro

A szembejövő bukaresti magyar adás
A minap Erdélyben jártam, a székely kisváros főterén, Gyergyószentmiklóson elém áll egy atyafi:
– Emlékszik-e még rám?
Hát… névmemóriám soha nem volt jó, de még a borostás arcot sem tudtam hova tenni.
– Én voltam a juhászlegény barátja, akiről a bicskás riportot készítette.
– Így már igen.
A riport
A hetvenes évek elején a csíki falvakban egyre több halálos kimenetelű bicskázás történt. Bárokban, kocsmákban fiatal emberi életeket oltott ki a „székely virtus”. A Csíkkarcfalván történteket Öllerer Józseffel filmre vettük. Csikorgó tél volt. A kocsmában pálinkázás közben összeszólalkozott két barát. Hazafelé menet a juhászlegény társa hátába szúrta a bicskát. Öt évet kapott. A tettest a börtöncellában kerestem fel. A dokumentumfilmben megszólaltak a székely társadalom felelős tényezői. Újságíró kollégám, Ferenczes István ütötte le az alaphangot, tőle származott a bicskás riport főcíme is: J’accuse (Vádolom). Ferenczest kirúgták a helyi pártlaptól. Az akkori hivatalosság álszent módon védte a székely közösség hírnevét. A megyei lapban románok, magyarok, németek (?) tiltakoztak vehemens hangon, hogy a székely nem bicskázik, a bicskát csak szalonnázásra és kopjafák faragására használja. Főszerkesztőnk, Bodor Pál leadta a filmet, és utána jó ideig, amikor Csíkba mentem, Csép Sándort adta mellém kísérőnek. Persze a hajam szála sem görbült meg, csak hát a bicskázás tabutéma volt a romániai közéletben, sajtóban, mint ahogy tabutéma volt a táncház, a Kaláka-műsoraink, és tabu volt moldvai csángó magyarokat a képernyőn mutogatni, néven nevezni őket.
A Kaláka
„Jobb, ha mi táncolunk, mint hogy minket táncoltassanak!” – a magyar adás egyik, talán legmarkánsabb, emblematikus műsora. Igen, ez volt a Kaláka. Megnéztem, mit ír róla a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon II. kötete, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1991:
„A romániai televízió magyar műsorának honismereti és népművészeti vetélkedő sorozata (1977–1980) keretében szaklíceumi diákokból és egyetemi hallgatókból toborzott önkéntes munkaközösségek szülőföldjük szellemi és tárgyi néprajzának hagyományait kutatták fel és mutatták be a televízió közönségének. Szervezői: Csáky Zoltán, műsorvezető-szerkesztő, Simonffy Katalin, zenei szerkesztő, Ion Moisescu és Dan Grigore Popa rendezők. A műsor célját abban jelölték meg, hogy a hagyományok ma is élő értékeit be kell építeni a fiatalok mindennapi életébe.”
Előttem a bukaresti A Hét 1979. szeptember 21-i száma, benne Lőrincz Györgyné Hodorog Luca klézsei nótafával készített riportom, amely ékes bizonyítéka annak, hogy mi bizony a diktatúra legsötétebb éveiben is átmentünk Moldvába, és áthívtuk a csángó magyarokat, zenészeket és táncosokat a csíkszeredai Kalákába. Annak dacára, hogy amikor jelentkeztem a bákói pártbizottságnál, annak mindenható vezetője – aki egyébként a Ceauşescu-kormány egyik minisztere is volt akkoriban – széttépte a bukaresti tévés igazolványomat, mellém rendelt egy tisztviselőt, és kivitetett az állomásra. A riport azért megszületett, és a csángó asszonyok átjöttek a Kalákára.
A Kaláka a bukaresti magyar adás legnépszerűbb műsorának bizonyult, közösségteremtő és -megtartó funkciója felbecsülhetetlen volt a diktatúra egyre szigorodó éveiben. Nem csoda hát, hogy a legtöbb emlék a középiskolás diákokkal együtt töltött gyűjtő utakról, a tévé felvételekről kívánkozik tollam hegyére.
Megsárgult fotó: egy besztercei tömbház kis szobájában kucorgunk Simonffy Katalinnal, körülöttünk a Barozda és Bodzafa zenészei – van, aki már Svédországban él –, Vermessy Péter zeneszerző, Borbély Zoltán, a vásárhelyi rádió egykori hangmérnöke, Zakariásék valahol Háromszéken vannak és a besztercei kislány, akivel legutóbb Burgenlandban találkoztam. Olyan népszerűek voltunk, hogy amikor a Beszterce környéki Magyardécse főterén a Barozda zenélni kezdett, a kocsmáros abbahagyta a pálinka kimérést, beugrott a csizmájába, és velünk együtt ropta a táncot. De a népszerűségnek ára is volt: az új székelyudvarhelyi sportcsarnok felavatásán vettük fel a műsort, amikor a Kaláka-hívők, fiatalok és idősek annyira ellepték a várost, hogy az már a Szekuritaténak is feltűnt, személyesen Erdélyi tábornok, a szeku Hargita megyei parancsnoka tette tiszteletét a városban. Bodor Pál, mert erre is kiterjedt a figyelme, telefonon „madárnyelven” jelezte nekem a veszélyt. A Szeku figyelme a későbbiekben oly annyira kiterjedt irányunkba, hogy amikor a csíkszeredai Kalákát követően visszautaztunk Bukarestbe, és szerettük volna megnézni az adásba került felvételt, valaki már letörölte a mágneses rögzítő szalagot. Egyébként a szekunak meg is lehetett minden oka rá, hiszen a Kaláka-műsorok nyomán gombamód szaporodtak Erdélyben a táncházak, jöttek létre a hagyományőrző, összetartó kis közösségek. A műsor – amely román műszaki kollégák és Ion Moisescu rendező segítségével készült – a ’80-as évek elején a román kulturális forradalom áldozata lett, de díszlete annyira megtetszett az RTV vezetőségének, hogy átvette a román folklóradásokba.
Bodor Pali
Nyugodtan le merem írni, hogy ha nem Bodor Pál jegyzi főszerkesztőként a magyar adás első meghatározó tíz esztendejét, nem lett volna azzá, amivé lett: az erdélyi magyarság közéleti kulturális fórumává. Induláskor ő is annyit értett a tévézéshez, mint mi, akiket rádiós műhelyekből, újságok szerkesztőségéből verbuvált össze. De kitűnő, tapasztalt román kollégákat hívott a filmgyárból, magyarokkal rokonszenvező operatőröket, hangmérnököket, vágókat. Tőlük tanultuk meg a szakmát. Victor Videriu, Eugenia Silişteanu, Mircea Bogdan, Emil Lungu és a többiek, valamint a műfajban már nevet szerzett Öllerer József és Fischer István voltak a tanítómestereink.
Pali zseniális tollú újságíróként ontotta nekünk a nemzetiségi riporttémákat. Igényes volt, cizellálta a leírt, elhangzott mondatokat, fantasztikus diplomáciai érzékkel pedig megvédte a szerkesztőséget a nacionalista felhangú támadásoktól. Azt mondogattuk, hogy Bodor Palinak széles a háta, majd ő kivédi. Hogy a valóságban ebben szerepe volt Misunak, azaz Gere Mihálynak, a rokonnak, lehetséges. De hogy őt is lehallgatták, az a nagy bukaresti földrengéskor derült ki, amikor a Republicii utca 77. szám alatti lakásban valamennyi elektromos készülék elnémult, csak a sarokban elhelyezett lehallgató lámpája kezdett villogni. Bodor volt az, aki magyarul szólaltatta meg a dáko-román kontinuitás atyját, Constantin Daicoviciu történészt, ő adta le a híres-hírhedt bicskás riportomat, elnézte, hogy Csép Sanyival közösen meglátogattuk Gyulafehérváron a hosszú évek óta szobafogságban tartott Márton Áron püspököt. Bodor volt az, aki nem kért meg engem politikai témájú beszélgetések, műsorok készítésére, s amíg ő volt a főszerkesztőnk, nem kellett leírnom, kimondanom a Diktátor nevét.
Mondod-e még?
Igen, akkor az egyre zsugorodó romániai magyar közéleti-szellemi-kulturális térben a Kriteron Könyvkiadó mellett a bukaresti magyar adás volt az a fórum, amely felmutatta, ápolta, továbbadta, közzétette Székelyföld, Partium, Bánság magyarjainak múltunk, történelmünk, hagyományaink értékeit. Riportok, dokumentumok formájában felszínen tartotta, a nemzetiség sorskérdéseit, tolmácsolta tudósaink, íróink üzenetét, filmre vitte az erdélyi Magyar Thália legjobb magyar előadásait, felkarolta az erdélyi magyar táncdalt és könnyűzenét – Siculus-fesztivál –, honismereti vetélkedőt szervezett a líceumok között (Cséppel a folyók mentén); otthon voltunk az erdélyi magyar lakásokban, családtagjaik voltunk, amikor hétfő esténként beköszöntünk a képernyőről Józsa Erikával együtt.
A Majtényi-ház
A szerkesztőség ugyan Bukaresten volt a Calea Dorobanţilor 191. szám alatt a kilencedik emeleten, de Cséppel – ő Kolozsvárról, jómagam Marosvásárhelyről – hetente utaztunk fel. Többnyire a Kiseleff sugárúton laktunk a Tolsztojban, nem messzire Majtényi Erik házától, amely a román fővárosban megforduló erdélyi magyar értelmiség zarándokhelye volt. Aki csak számított, vitte valamire a ’70-80-as években a romániai magyar közéletben, mind megfordult a Majtényi házban, ahol Erik a pezsgő vitáknak kaláberpartival vetett véget, Oli jókat sütött-főzött, Évivel és Ágival pedig osztottuk, szoroztuk a tévéműsorok sorsát. És persze a többiekkel: a nagyon profi Lukács Zsuzsannával, Rostás Liával, Sugár Teodorral, Relu Stanciuval, akit a román televízió egyik legjobb hangmérnökeként tartottak számon és kedvenc operatőrömmel, Emil Lunguval, akit a filmeken kívül két dolog érdekelt: az erdélyi menyecskék és a macskák.
Emlékezetes nap
1985. január 11.: ez a nap élesen megmaradt az emlékezetemben. Marosvásárhelyen szikrázóan hideg volt, mínusz 11 fok. Tiszta kék ég, tehát felszállt a gép. Bukarest-Băneasa reptér, onnan egyenest a 81-es trolival a tévébe. A kollégák azzal fogadtak: miért jöttél? Mert adás van. Nincs adás. Pénteken a német műsor úgy ért véget, hogy kihúzták a dugaszt a konnektorból. Mi tehát el sem kezdtük. Tizennégy év után hétfőn délután 5 órakor már nem hangzott fel a szignál: Szeretnék szántani… Állítólag írás, papíros, írásos végzés mindmáig nem került elő a bukaresti magyar adás megszüntetéséről. ’89.decemberének utolsó napjaiban újraindult.
De ez már egy másik történet.
Csáky Zoltán |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Ötvenéves a gyergyószentmiklósi Hiszekegy
Ötven éve,1964-ben kezdte el Lukácsovits Magda festőművész a Szent Miklós-templom mennyezeti freskóinak megalkotását. Az apostoli hitvallás tizenkét képben válik láthatóvá az épület boltozatán. A  freskók 1965-ben készültek el, ötvenedik évforduló közeledik.
A gyergyószentmiklósi római katolikus hívők többsége számára a templom boltozatán látható tizenkét freskó látványa természetes, ahogy az oltár vagy más eleme az épületnek. Így ismerték, szokták meg, mondhatni, így szeretik. Kevesebben vannak, akik már éltek akkor és emlékeznek arra, amikor még nem díszítették festmények a mennyezetet. Pedig nem olyan régen történt, „mindössze” fél évszázada, hogy Lukácsovits Magda festőművész felfestette a boltozatra a tizenkét képből álló Hiszekegyet.
Nemrégiben Gyergyószentmiklósra látogatott Idmar Hatzack, a festőnő férje, aki Gyergyószentmiklós díszpolgára. „Már alig van kortanú, aki tudná, mikor, milyen körülmények közt készültek a templom arculatát is meghatározó freskók. 2015-ben lesz éppen ötven éve, hogy Magda befejezte az alkotásait itt a templomban. Úgy gondolom, illő lenne, ha erről akár egy szentmise keretében megemlékezne a közösség” – mondta Idmar  Hatzack.
„Megkeressük az ünnepi alkalmat”
A felvetést tolmácsolva feltettük a kérdést Portik Hegyi Kelemen főesperes-plébánosnak: tervez-e a plébánia valamilyen megemlékezést, ünnepséget az ötvenedik évfordulóra. „Korai volna még, hogy választ mondjak erre, egyelőre nem tevődött fel ez a kérdés. Annyit mondhatok, az ötlet nem rossz. Keresnünk kell egy megfelelő alkalmat, összekötve egy ünneppel, és megemlékezni arról, hogy templomunkat ötven éve díszítik az apostoli hitvallás-képek” – fogalmazott a plébános. Hozzátette, az évforduló megünneplésébe mindenképpen be kellene vonni művészeti szakembereket, illetve más mérvadó személyiségeket is. A templom egyébként felújítás alatt van, ami jövőre is folytatódik. Jelen pillanatban nem lehet tudni, hogy ehhez mekkora támogatást kapnak, így arról sem döntöttek, a templomfalakon kívül fognak dolgozni, vagy bent zajlanak munkálatok. Az ünnepséget ez is befolyásolhatja.
A hívek ragaszkodása mentette meg az alkotásokat
Meglepő lehet, de nem magától értetődő, hogy a freskók jövőre is láthatók lesznek a templom boltozatán. A műemlék épület felújítása során az is felmerült, hogy eltüntetik ezeket. Amint Portik Hegyi Kelemen elmondta, a munkálatok szükségességét szakvéleményekkel is alá kellett támasztani. Ebben felmerült, hogy a képek nem illenek a barokk épület stílusához, és létezett egy olyan javaslat, hogy ezeket el kellene tüntetni. Konkrétabban úgy kellett volna lemeszelni a képeket, hogy később bármikor eredeti formájukban vissza lehessen állítani, ha úgy döntenek. Erre létezik egy technológia.
Egy másik elképzelés is felmerült. Voltak, akik úgy emlékeztek, Lukácsovits Magda képei előtt más freskók voltak a mennyezeten, és ezeket kellene újra láthatóvá tenni. Falkutatást végeztek, de a szakemberek végül nem találtak ilyen régi festményekre utaló jeleket.
Végül az egyháztanács úgy döntött, maradjanak a Hitvallást ábrázoló képek a templom boltozatán. Portik Hegyi Kelemen elmondta, úgy gondolja, ez volt a jó döntés. „A szakemberek szerint ugyan nem találnak a templom stílusához, de nem is annyira kirívók, hogy ez bántaná az embereket. A hívek megszokták, ragaszkodnak hozzá. Lelkipásztori szempontból is a legjobb választás,  hogy a hívek kérését figyelembe véve ne nyúljunk az alkotásokhoz, hagyjuk így, ahogy vannak” – szögezte le a plébános.
A szegények bibliája
Amit a feleségem elért templomi falfestéseivel, olyan hatású, mint amilyen a középkorban a „szegények bibliája” volt. Amikor Erdélyben nem lehetett hozzájutni hittan- és más vallásos könyvekhez, a papok felismerték: a falképek szemléltető anyagként segítenek a hitoktatásban és az igehirdetésben – állapította meg Idmar Hatzack, aki örülne annak is, ha a festőnő életművét bemutató kiállítás és album Gyergyószentmiklóson is be lenne mutatva (Fidem pinxit – A hitet festette címmel került sor nemrégiben albumbemutatóval összekapcsolva Lukácsovits Magda életmű-kiállítására Kolozsváron).
A 183 képes oldalon 297 alkotást tartalmazó, 80 oldalas magyar szövegfüzet bemutatja a gyergyószentmiklósi templom freskóit, illetve a szárhegyi templomban látható Szentcsalád és Mária mennybemenetele falfestményeit is, amelyeket 1963-ban festett a most 81 éves, Németországban élő Lukácsovits Magda.
Gergely Imre
Székelyhon.ro

Sok a beszéd, kevés a tett
Nem véletlen, hogy a ditróiak felmenői annak idején Szent Katalint választották a kicsi templom védőszentjéül, aki keveset beszélt, de annál többet tett. És annak is jó alapja lehet, hogy Ditró szülötte, Trucza Sándor volt a templom búcsúünnepének szónoka.
Nem kenyere a mézes-mázas beszéd, nem simogatja a híveket, és nem rejti véka alá, amit gondol – tudják ezt Trucza Sándorról falustársai. A negyven éve papi hivatását gyakorló, augusztustól  Gyergyószentmiklóson az örmény katolikusok plébánosként szolgáló lelkipásztor emlékeiből idézett fel történeteket, szembeállítva Alexandriai Szent Katalin életével, javasolva, a szavakat és ígéreteket kellene tettekre váltani.
Többek között arról az idős asszonyról és férfiról beszélt, akik még fiatal korukban négy-négy gyerekkel megözvegyültek és összeálltak. Szentségi házasságra nem került sor, a gyermekek segélye múlott volna azon. Megöregedtek, és a székely ember bevallotta a papnak: most, a sír szélén bántja lelkiismerete, szeretne gyónni, áldozni. A plébános a következő elsőpénteken gyóntatta és megáldoztatta mindkettejüket, a kenetet is feladta. Elvégre halálveszély esetén ebben mindenki részesülhet. Következő elsőpénteken újra ment gyóntatni, áldoztatni, de az idős ember elmondta neki: most nem igénylik, s inkább azt javasolják, többet ne is menjen hozzuk. „Mit tehettem volna, megköszöntem, eljöttem” – emlékszik vissza a plébános.
Felelevenítette azt az esetet is, amikor Ditróból Magyarországra költözött fiatalok jöttek haza nyaralni. Nem voltak megházasodva, mint mondták, „magyar módra élnek”, de gyerekeik már nagyobbacskák voltak. Az ismerős kérdésére, hogy meg vannak-e keresztelve, a fiatalok közölték, az már Magyarban nem divat, a gyerek felnő, és választ magának vallást. Trucza Sándor plébános a történetet hallva visszakérdezett: az anya miért szoptatta a megszületett gyermekét, miért nem várta meg, hogy felnőjön, s azt egye, amit szeret.
Beszélt a lelkipásztor számos más emlékről is, arról, amikor az egyetemes könyörgésbe belefoglalta a templom búcsújára el nem érő, csak a piacig jutó ditróiakat, vagy arról az esetről, amikor a plébánia kerítésén becsmérelték az akkori papot. Ennek kapcsán megjegyezte: mindenki tudja, mi lett a kerítésre írókkal, és az is jelzés lehet, hogy jelenleg huszonegy élő ditrói pap van.
A példaképek fontosságára világított rá, javasolva a mai szülőknek, ha azt akarják, gyermekükből tisztességes ember legyen, ne szóval, hanem tettel álljanak előttük példaként. „Mert korunk egyik nagy hibája, hogy sok a beszéd és kevés a tett. Ráuntunk. Embermilliók keresik azt az ideált, aki sok beszéd nélkül is tud maradandót alkotni” – hangzott el a búcsús szentmisén, mely idén a hetedik és egyben az utolsó búcsú volt Ditróban.
Székelyhon.ro

Kezdődnek a gyergyószentmiklósi városnapok
A Gyergyó Expó, a Mikulás-várás és -érkezés, a Szent Miklós-napi búcsúünnep és a főzőverseny – idén is ezek jelentik a gyergyószentmiklósi városnapok legfontosabb eseményeit.
„Törekedtünk a programot úgy összeállítani, hogy a gyergyói családok eljuthassanak minden olyan eseményre, ami igazán fontos és érdekes” – fogalmazott szervezőként Nagy Zoltán alpolgármester. Ezért a fő eseményeket különböző napokra időzítették. A Szent Miklós-templom búcsúja december 5-én, szombaton van, és nem lett volna szerencsés, ha ez egybeesik a nagyszabású Kárpát-medencei Disznótoros Főzőversennyel. Így került ez át vasárnapra, ahogy az esti, szabadtéri koncertek is.
Idén a főtéri nagyszínpadon Vastag Csaba lép fel, továbbá az Abrakazabra együttes, valamint Somló Tamás és Karácsonyi János LGT-tagok jelentik a fő zenei attrakciót. Remek hangulatot  és zenei élményt ígér péntek este Ferenczi György és a Rackajam, valamint a Black Betty Blues Band koncertje is. Emellett a helyi együttesek fellépése sem marad el, a Bagossy Brothes Company és a The Blast koncertezik a városnapokon.
A péntek esti Mikulás-várás, azaz újabb elnevezésén a Szent Miklós-várás számos meglepetéssel szolgál majd a gyermekek és az őket elkísérő felnőttek számára, a Stoone Hill együttes tart gyermekkoncertet, a csúcspont pedig a tavalyi nagy sikernek örvendőhöz hasonló fényjáték lesz.
A Gyergyó Expó péntektől vasárnapig látogatható. Ötödik alkalommal rendezik meg vasárnap a Kárpát-medencei Disznótoros Főzőversenyt. Erre még péntek éjfélig lehetséges a benevezés. Több újdonság is lesz a tavalyi rendezvényhez képest. Egyik a helyszín. A főzés a Gimnázium utcában zajlik majd, illetve a Salamon Ernő  Gimnázium előtt felállított színpadon kerül sor a néptáncgálára és más kísérő rendezvényekre.
A versenyen most először több kategóriában díjazzák a legjobbakat, azaz külön minősítik majd a disznótoros leveseket, a disznótoros káposztás ételeket és a disznótoros sülteket. Az eseményre mintegy negyven csapat benevezését várják, számos csapat érkezik a Kárpát medence más tájairól is. A hangulatfelelős Hunyadvári József vőfély lesz, a zsűriben szerepet vállal Brindás János nemzetközi hírnévnek örvendő mesterszakács, Hütner Csaba világbajnok kajak-kenus, a magyar válogatott edzője, valamint Hajduk Zoltán, a gyulai húsüzem technológusa is a helyi szakértők, Bajna György újságíró és Benedek Árpád mesterszakács mellett. A főzőversennyel párhuzamosan kerül sor a forraltbor-készítő versenyre.  
A szervezők felhívják a figyelmet, hogy a vasárnap esedékes második adventi gyertyagyújtásra nem este, hanem déli 12-kor kerül sor.
Gergely Imre
Székelyhon.ro

Harmincadik születésnapját ünnepli a Figura
Mint az köztudott, idén ünnepli megalakulásának 30. évfordulóját a Figura. Gyergyószentmiklós színháza 1984-1990 között kísérleti csoportként működött Bocsárdi László vezetésével, előadásainak szakmai sikere nyomán a társulatot 1990. szeptember 1-től emelte intézményi rangra Románia Művelődési Minisztériuma. Ennek a harminc esztendőnek – létrejöttének, növekedésének, kiemelkedő pillanatainak, a közösségben ma is élő emlékeinek – szentel egy estét december 6-án, szombaton a Figura a Szent Miklós Napok keretében.
Az ünnepi eseménysorozat 19 órakor veszi kezdetét a színház nagy sikerű De mi lett a nővel? című darabjának előadásával. Előadás után (20:30 órai kezdettel) fotókiállítás nyílik a színház előcsarnokában, ezt követően koncert és kötetlen beszélgetés zárja az estét.
Fennállásának 30 éve alatt, a gyerekelőadásoktól a táncszínházig és a becketti abszurdig terjedő műfaji sokszínűségben, a Figura több mint 100 előadást hozott létre. Régvolt és mostani darabok emlékét, a mai közönség emlékeiben is élő képeit idézi meg az a kiállítás, mely harminc esztendő archív anyagait foglalja egyetlen képsorba. A digitális forradalmon inneni és azon túli képanyagot a Székely Dizájn Légió grafikusai foglalták igényes köntösbe: a kollektíva tagjait a Stúdióteremben tavasszal bemutatott „Gyergyói vagy ha...” akció kapcsán ismerheti a város közönsége. E kiállítás első közös munkájuk Gyergyószentmiklós színházával. Külön érdekessége a Figura kiállításának, hogy a megtekinthető képek mellett azok szereplői – volt és jelenlegi figurások, az elmúlt harminc év résztvevői – ezen az estén tárlatvezetői szerepet is vállalnak majd, élő tárlattá, egyéni történetté alakítva az archívumból kiragadott emlékdarabkák kirajzolta képet.
A szombati estét emlékkoncert zárja a Figuránál, melyen volt és mostani kollégák, zenésztársak idézik meg hangzás és ritmus által annak az embernek az emlékét, aki Gyergyó zenei és színházi életének fontos alakja volt. Molnár Cs. Antal emléke előtt zenésztársak, barátok róják le tiszteletüket Cserey Csaba vezetésével.
A Figura retrospektív kiállítása december 7-én, vasárnap délután 18:00 és 21:00 óra közt tekinthető meg újra, a 19:00 órától kezdődő De mi lett a nővel? című előadás előtt, illetve azt követően, a színház előcsarnokában. A december 7-i előadásnapon a produkció idén utoljára lesz látható a Figura színpadán.
maszol.ro

Ünnepel a Figura
Fennállása 30. évfordulóját ünnepli a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház, amely ebből az alkalomból szombaton előadást, kiállítást és koncertet rendez.
Gyergyószentmiklós színháza 1984 és 1990 között kísérleti csoportként működött Bocsárdi László rendező vezetésével, előadásainak szakmai sikere nyomán a társulat 1990. szeptember 1-jén kapta meg az intézményi státust a román kulturális minisztériumtól.
Szabadság (Kolozsvár)

„A történetírásban a logika sem elhanyagolható”
A 85 esztendős EGYED ÁKOS történésszel, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjával gyermekkora és ifjúsága éveiről, tudományos pályájának alakulásáról, napjainkig lankadatlan kutatói tevékenységéről Szilágyi Aladár beszélgetett.
- A história felé ki terelte az érdeklődését?
- Harmadikos-negyedikes koromban Harkó József tanította a történelmet és a földrajzot is. Jó fellépésű, színes előadó volt, aki megkövetelte az anyag az ismeretét. Nem vitte túlzásba az apróbb adatok megismétlését, hanem, ha összefüggésében tudott az ember válaszolni a kérdésére, akkor nagyon meg volt elégedve. Ez akkor még magyar világ volt, tanultuk Magyarország történetét, melybe néha egy kicsi erdélyi történetet is beiktatott. 1945-46-ban már a román tananyag és tantervek szerint tanították a históriát. Ekkor már kimaradt a magyar történelem, de az egyik jó tanárunk, aki sokáig volt a fronton, és későre jött haza a hadifogságból, úgy tanította Románia történelmét, hogy beleszőtte ott, ahol lehetett, kicsit a magyar történelmet, Erdélyt. Ezért, aki odafigyelt és tanult, az érettségire ahhoz jó alapot kapott, hogy tovább tanulhasson.
- Említené néhány nevesebb professzorát a Bolyairól?
- Fél évig tanított bennünket László Gyula és Entz Géza is. Azután nekik el kellett menniük. László Gyula ősrégészetet adott elő, érdekesen beszélt, fel tudta csigázni az érdeklődésünket. Később, amikor már szinte kollegák lettünk, egy találkozásunk alkalmával történelemről is beszélgettünk, amikor a kettős honfoglalás elméletét kezdte kidolgozni és publikálni, kezdetben hívévé szegődtem ennek az elméletnek, hiszen tiszteltem őt. Most is vitatott ez az elmélet. Entz Géza művelődéstörténetet tanított, nagyon szakszerűen. Ő szárazabban beszélt, de pontosan lehetett követni előadását. Szerettem Imreh Istvánnak a székely agrártörténetről szóló kurzusát. Neki is köze volt ahhoz, hogy elég korán kezdtem foglalkozni a székely falutörténettel.
- Az egyetem utolsó éveiben már lehetett orientálódni valamilyen szakosodás felé?
- Negyedéves koromban kineveztek az egyetemes történelem katedrára gyakornoknak. Erdélyi László – ő újságíró volt – nyugatról került haza, illegalista volt. Egyetemes történelmet adott elő, de mivel Angliában több évet töltött, tudta egy kicsit fűszerezni a saját nyugati tapasztalataival is, de óvatosan, mert akkor már nem lehetett egy jó szót se szólni a „kapitalista” világról. Szemináriumokat vezettem, különösen érdekelt a diplomáciatörténet.
Aztán jött egy törés az életemben: utolsó éves voltam, amikor édesapámat néhány hektár földjéért kuláklistára tették, nekem pedig felmondták az állásomat.
De még az államvizsga közben érkezett Bukarestből egy bizottság, amely engem is meghallgatott a terveim felől; akkor alakult át a Román Akadémia a Román Szocialista Köztársaság Akadémiájává, kellett néhány magyar kutató is a kolozsvári fiókintézetbe. Azt kérdezték, akarnék-e tudományos kutatással foglakozni? Átvillant az agyamon, íme, itt van a gondviselés és az esély a lépésre. Mondtam: szeretnék kutatással foglalkozni. Elvittek négy hónapra katonának, mire hazaérkeztem, apámnak megérkezett a felmentő papírja a kulákság alól, mert a falu megindult a védelmére, hiszen jó tanító volt, szerették. 1952 decemberében kerültem az Akadémiához, jelentkeztem a kolozsvári fiók igazgatójánál, Constantin Daicoviciu professzornál.
- Milyenek voltak az első hónapok benyomásai?
- Daicoviciu professzor meglepődött, amikor átnyújtottam neki a kinevezésemet. Nem tudott róla, én voltam az első magyar kinevezett a fiókhoz. Kérdezte, honnan származom, s mintha érdekelte volna, hogy székely vagyok. A Jókai utcai Történeti Intézetben volt a munkahelyem. Először a Munkásmozgalmi Kutatócsoportba osztottak be, hadd kutassa ez a magyar gyerek a munkásmozgalom történetét. Mit mondjak, kezdetnek az is volt valami, állást kaptam, azt csináltam. Járni kezdtem a könyvtárba, a levéltárba, sztrájkok, szervezkedések után kutattam.
-  A parasztmozgalmakkal is akkor kezdett foglalkozni?
- Néhány évvel később, jobban feküdt nekem a parasztkérdés története: hosszú évekig a földmegoszlást, a parasztság különböző rétegeinek a helyzetét kutattam, meg is jelent egy könyvem A parasztság története Erdélyben címmel, amely egy falumbeli jó gazdaember, Kovács Lajos kezébe is eljutott, s a találkozásunk alkalmával azt mondta nekem: „Ákos, mi székelyek nem vagyunk parasztok”.
Erre nem késlekedve válaszoltam, hogy nem is rájuk gondoltam, hiszen tudtam, hogy „a parasztság” fogalma a volt jobbágyságra vonatkozott. A székelység nagy része katona volt, vagy szabadszékely, nem is nevezték parasztnak. Most sem szereti a székely, ha elődeit parasztozzák. Így a visszajelzés megtörtént, ami arra is figyelmeztetett, mennyire kell vigyázni a dolgok pontos definícióival. A székelység történetével is ekkor kezdtem behatóbban foglalkozni.
- Bizonyára adott volt a tematika, hogy milyen témakörben kell kutatni. Volt lehetősége arra is, hogy a saját szakállára kutasson?
- Amikor a levéltárban kutattam, vagy régi újságokat tanulmányoztam, rendszerint bejött egy-egy jelentés, cikk Kolozsvárról, a székelyekről, vagy 1848-49-ról, amit leírtam, vagy feljegyeztem, s így gyűlt a forrásanyag a tervezett saját munkáimhoz is. Aztán megbízták az intézetet, hogy az 1848-as forradalom dokumentumait gyűjtse össze.
- Gondolom, akkoriban nem volt sok hozzáférhetőség a levéltári dokumentumokhoz?
- Mindig vinni kellett az igazoló papírt, hogy ezt meg ezt tanulmányozza az illető, és hát… azt adtak, amit akartak. Magyar nemzeti vonatkozású, a magyar történelemre vonatkozó nagy anyagokat nem adtak ki. Azt mondták, nincs rendezve, vagy azt, hogy nincs ilyen. Amikor a 48-as anyaggal kezdtünk foglalkozni hivatalosan, akkor már engedékenyebbek voltak, de akkor se jutottunk hozzá mindenhez. Amikor az úgynevezett 48-as munkaközösségbe kerültem át, Victor Cheresteşiu aligazgató vezette ezt a csoportot, az jól jött, mert kutatni küldtek székelyföldi levéltárakba, sőt Budapestre az Országos Levéltárba is. Így nagyobb lehetőségem nyílt a székely história kutatására is. Sepsiszentgyörgyön Árvay József volt a levéltáros. Ő, amikor ott kutattam, hozogatta azokat az anyagokat is, amiket másnak nem nagyon mutogatott. De még sok probléma adódott, ha magyar vonatkozású forrásokat kértem, például az 1848-as Unióbizottság iratait szerettem volna átnézni.
- Az Unió-bizottság a kolozsvári országgyűlésnek volt az intézménye 1848-ban…
- Úgy van. Teleki József lett az elnöke, amikor a kormányzósága megszűnt. Az volt a feladata, hogy az Erdélyt Magyarországgal egyesítő törvény végrehajtásához ajánlásokat tegyen a magyar kormánynak. Tehát ennek a bizottságnak az anyagát valamikor láttam, azóta sokszor próbáltam újból kikérni, de mindig az volt a válasz, hogy… nincs.
- A mai napig?-
A mai napig. Lehet, más anyagok közé sorozták be.
- Nem is emlékszem, hogy különösebb közlések lettek volna erről…
- Márki Sándor dolgozta fel régebben azokat az ajánlásokat, amelyeket az Unió-bizottság fogalmazott meg. Jó lett volna alaposabban átkutatni ezt a forráscsoportot, remélhetően nem ismert dolgokat is tartalmaz.
- Annál is inkább, mert 48-49-cel kapcsolatosan sok még a feltáratlan és tisztázatlan kérdés…
- Nagyon nagy 1848-49 forrásbázisa, majdnem áttekinthetetlen. Azokban az években jelentős mennyiségű iromány, irat keletkezett, nem merném azt mondani, hogy mindent ismerünk. Különösen a helyi vonatkozások tekintetében sok a tennivaló. És ott van még a bécsi levéltár is. Nagyszebenben is sok a kutatnivaló.
- Bizonyára volt olyan a pályája során, hogy nem remélt, izgalmas dokumentumra bukkant…
- Többször is előfordult. Elmondok egy esetet. Háromszék 1848-49-es történetét kutatva – ezt Domokos Gézával beszéltük meg, ő volt akkor a Kriterion igazgatója –, éppen Sepsiszentgyörgyön vagyok, kihozzák az anyagot, és kapok egy nem túl nagy írást, amelyről hiányzott a dátum és aláírás. Amikor elolvastam a forrásban írtakat, éreztem, ez valami fontos irat lehet. Addig próbálkoztam, összehasonlítások, logikai következtetés alapján – mert a történetírásban az se elhanyagolható –, amíg rájöttem, ez a legfontosabb dokumentum. Akkor keletkezett, amikor Gábor Áron megjelent Háromszéken az ágyúival, a piactéren kivégezték az áruló Balázs Manót, és a tanácsteremben zajló gyűlés elhatározta a fegyveres önvédelmi harc vállalását. Nekem ez jó alapot biztosított a további kutatáshoz.
- El is várták Öntől – de gondolom, mint 48-49 kutatóját érdekelték is – a román nyelvű dokumentumok tanulmányozását?
- Akkoriban román forrás kevés keletkezett, mert a közigazgatás magyar nyelvű volt.
- Balázsfalvának, a brassói román körnek sem maradtak fent dokumentumai?
- Hogyne, ezeket eredetiben tanulmányoztuk. Amennyire módunkban állt, az adott kérdésnek a román anyagát is úgy gyűjtöttük, mint a magyart, a román sajtót s a vonatkozó szakirodalmat is kis munkaközösség tanulmányozta, gyűjtötte,  részben publikálta is.
- Volt olyan próbálkozás, akkoriban vagy később, hogy a román kollegákkal egyeztessék a dolgokat, tisztázzák, vagy kicseréljék az információkat egymással, netán, napjainkban egyfajta közeledő szemlélet alakuljon ki?
- Nagyon nehéz kérdést tett fel, mert román kutatók, magyar kutatók együtt gyűjtöttük a forrásokat, de más kérdéseket vet fel az események feldolgozása. Vannak román kutatók, akik nem túl kíváncsiak arra, mi a véleménye a magyar történetírásnak például a balázsfalvi gyűlésről, vagy a polgárháborúról. Ők arra az álláspontra helyezkedtek, hogy számukra kényes kérdésekben az az irányadó, amit a román források, vagy a régi történetírás mond. Ez különösen 1848 kérdéseit illetően máig így van. Emiatt nem nagyon látom a közeledés lehetőségét. Magam is próbáltam, nem is egyszer, hogy legalább a jobbágyfelszabadítás kérdését tárgyaljuk meg együtt.
- Pedig ha nem is hozott nemzeti felszabadulást, társadalmilag óriási jelentősége volt a románság számára is, hiszen több román jobbágy volt Erdélyben, mint magyar…
- Sokkal több. Persze, óriási dolog volt, hogy egyik napról a másikra a jobbágy, ha román, ha magyar, a megyékben szabad lett, megkapta azt a földet, amelyet eddig művelt, és amelyről robottal tartozott. Tulajdonosa lett a földnek anélkül, hogy meg kellett volna váltania, mint Havasalföldön, ahol a jobbágynak önmagát kellett megváltania. E tekintetben kellene legalább közösen elindulni, és innen továbblépve közelebb lehetne hozni egymáshoz a két koncepciót. Eddig ez nem sikerült.
- Jó néhány évvel ezelőtt – nem véletlenül – fellángolt a vita a románok által lebegtetett „bűvös szám”: a 40 ezer román áldozat száma körül. Többször is megírta, még publicisztikában is, hogy a legjózanabb számítások és mindenféle forrás egybevetése alapján, annak tizedére tehető a román áldozatok száma, a magyaroké annak mintegy kétszeresét teszi ki.
- Ez a megállapításom ma is megállja a helyét. Nagy igyekezettel gyűjtöttem az erre vonatkozó anyagot, és amikor az osztrákok által elrendelt összeírást megkaptam, amely precízen leírta még a nevét is annak, aki elpusztult – ha román volt, a magyart nem. És annak az összeírásnak az alapján meg lehetett állapítani az áldozatok számát, mert az osztrák illetékesek biztos, hogy nem kisebbítették. A román áldozatokat számba vevő osztrák összeírás szerint 4356 fő volt, míg az áldozatul esett magyar polgári lakosság megbízható források alapján 7500-8500 főre rúgott, egyes – nem elhanyagolható – források szerint meghaladta a 10 ezer főt is. Ezekről a kérdésekről részletesen írtam Erdély 1848-1849 című munkámban.
Tehát a polgárháború sok ember életébe került. Ennek ellenére nem feledkezhetünk meg a magyar forradalom történelmi jelentőségéről, ami rendszerváltást jelentett, akkor alakult ki a polgári magyar nemzet, amely a rendi nemzet helyén jött létre.
- Hogyan alakult 1989 után helyzete és munkássága?
- 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia a külső tagjai közé választott. Nagy megtiszteltetésben részesített a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem azzal, hogy négy alkalommal is hosszabb időre meghívott vendégtanárnak, s a végén az egyetem díszdoktorává avatott. A Kolozsvárt Jakó Zsigmond professzor vezetésével újjászervezett Erdélyi Múzem-Egyesület (EME) 1991-ben rám bízta az első szakosztály vezetését, majd 2002-ben az egyesület elnökévé választottak. 2003-tól megszerveztük a Magyar Tudomány Napja Erdélyben című, éves konferenciát, amely azóta is a legnagyobb romániai magyar tudományos fórum. Hogy a tudományművelést a vidéki városokban is előmozdítsuk létrehoztuk, az Erdélyi Múzeum-Egyesület fiókegyesületeit is Marosvásárhelyt, Gyergyószentmiklóson, Zilahon és Nagyváradon is – utóbbi helyi problémák miatt megszűnt. Az EME keretében kutatóintézetet alakítottunk, alapkutatások folytatására. Jelenleg az EME elnöki tisztét Sipos Gábor látja el.
Ami az egyéni kutatómunkámat illeti, a megnövekedett lehetőségeket igyekeztem kihasználni, s a már korábban elkezdett kutatásaimat folytattam. Részt vettem az erdélyi s magyarországi tudományos életben: konferenciákon előadóként nagyszámú meghívásnak tettem eleget, jó néhány alkalommal történelmi vetélkedőket irányítottam. Több kötetem jelent meg, a már említett Erdély 1848-1849 című kötet mellett a Gróf Mikó Imre – Erdély Széchenyije, valamint  A székelység rövid története című, immár  három kiadást elért kötet. Az idén mutattuk be a szülőfalumban Bodos, egy szabad székely falu története című munkámat. Jelenleg a háromkötetes Székelyföld története című kiadvány koordinálása egyik legfőbb feladatom.

Továbbadták Szent Miklós szobrát
Nem kevesebb, mint huszonnégy szervezet – köztük iskolák, egyesületek, társulások – képviselői vettek részt a gyergyószentmiklósi városnapi seregszemlén pénteken.
A hagyományos Szent Mikló-napi felvonulás művelődési ház elől induló, a városközpontban felállított színpadhoz érkező menetoszlopa igencsak színes volt idén is. Volt, aki egyenruhában érkezett, volt, aki Mikulásnak, rénszarvasnak vagy épp krampusznak öltözve. Voltak gyalogosok és lóháton érkezők, valamint a hagyományba frissen bekapcsolódók is, köztük az aprókák, azaz a Vuk Sport Klub tagjai.
Az elmúlt évekhez képest úgy tűnt, sokkal többen érkeztek a szemlére egy-egy tanintézmény zászlaja alatt. Volt olyan iskola, melynek csapatához nemcsak a diákok és tanítók, tanárok tartoztak, de hozzájuk csatlakoztak a szülők is.
A seregszemle minden évben megmérettetés is egyben: a zsűri által legjobbnak ítélt csapat egy évig őrizheti a vándorkupát, azaz Szent Miklós faragott szobrát. A tavalyi díjazott, a Gyergyószentmiklósi Ipartestület Férfikara az eredményhirdetéskor a Salamon Ernő Gimnázium népes, tanodáját kis zászlókkal is népszerűsítő csapatának adta át a stafétát.
Balázs Katalin
Krónika (Kolozsvár)

Színjátszás több mint százéves hagyománnyal Csíkcsicsóban
Csicsóban több mint százéves hagyománya van az amatőr színjátszásnak, a jelenlegi csoport Szabó Magdolna kezdeményezésére alakult 2008-ban, az Élő Emlékezet Egyesület keretében. Néhány hónapja az egyesülettől függetlenül, önálló színjátszó csoportként működnek.
Este nyolc óra után érkeztünk meg a csíkcsicsói kultúrotthonba, hogy ezúttal a csicsói amatőr színjátszókkal beszélgessünk. Épp a próba szünetében toppantunk be a színjátszó csoporthoz, a Rejtő Jenő Úrilány szobát keres című darabját próbálták, készülve a karcfalvi vendégjátékra.
Első nagy sikerű előadásuk Heltai Jenő A néma levente című darabja volt, melyet Varga Sándor, a Csíki Játékszín színésze állított színpadra. A néma leventét 1965-ben láthatták még a helybéliek, hisz az akkor működött színjátszó csoport is játszotta. Következett A hullámzó vőlegény című darab, amelyet szintén Varga Sándor rendezett, majd miután a színművész Magyarországra költözött, Bilibók Attilát kérték fel rendezni a csicsói műkedvelők. Ő Csiky Gergely Buborékok című művét ajánlotta a csoportnak, majd vitte színre velük. A legutóbbi előadásukat, az Úrilány szobát keres címűt is ő rendezte.
„Nem könnyed darabokat akarunk, amire így is, úgy is elmennek az emberek, hanem népművelő jellegűeket, kicsit fajsúlyosabbakat” – mondta Lutz Levente, a csoport egyik tagja.
Az előadásokhoz a díszlet, jelmez otthonról kerül ki, vagy éppen turkálóból vásárolják meg. A csicsói színjátszóknak már külön díszletraktáruk is van, egy csűrben tárolják azokat a díszleteket, amelyeket épp nem használnak a játszott előadásban. „A kulturális központnál volt egy megbeszélés az amatőr színjátszók vezetőivel, és ott javasoltam, hogy csináljunk egy börzét, Facebookon, vagy valahol, ahová mindenik csoport írna egy leltárlistát azokról a díszletekről, amelyeket épp nem használnak. így kölcsön tudnánk kérni egymástól, ha szükségünk van valamire, például fogasra, lámpára, kanapéra. Sajnos nem történt még előrelépés ez ügyben” – jegyezte meg Lutz. Megtudtuk, arra is volt példa, hogy egy díszletdarabot pályázat útján szereztek be, bár nehezen tudták megértetni, hogy az adott csikókályha tényleg díszletként fog funkcionálni. A rendezői díjakat is általában pályázatokból oldották meg.
Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Gelence, Csernáton, Alsórákos, Szentmárton, Csíkmadaras, Csíkkarcfalva – csak néhány hely, ahol a csicsói színjátszók felléptek. A néma levente című előadással még egyhetes turnén is voltak Magyarországon.
A faluban jól fogadják az előadásokat, ha többször játszanak egy darabot, akkor is telt ház van. Még Csíkszeredából is sokan mennek el megnézni a csicsói színjátszókat. Aztán előadás után, mint újságolták, úton-útfélen gratulálnak nekik a szomszédok, ismerősök. A színjátszó csoport tagjai, dacára annak, hogy van, mikor éjszakába nyúlóan próbálnak, szívesen járnak össze. „Egyfajta szórakozás, jó csapat kovácsolódott össze. Ugyanakkor lehet fejlődni, a rendezőtől, a darabból tanulni is tudunk" – mutattak rá.
A színjátszó csoport tagjai:
Adorjáni Lajos, Silló Attila, Részegh Attila, Csobot Zsófia, Pál Tibor, Lutz Levente, Sántha Imre, Kósa Gyula, Sántha Mária, Pál Norbert, Becze Géza, Becze Éva, Kelemen Emma, Fülöp Irén, Kelemen Béla, Bencze Etelka, Pál Piroska.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

KISEBBSÉGBEN: Akire számíthatunk
Mint már említettem: Victor Ponta a választás előtt ortodox kolostorokat és püspökségeket keresett el. Látogatását követően pedig milliókat kaptak a felkeresettek. Tehát erre volt pénz. Viszont szomorúan kellett tudomásul vennünk, hogy az udvarhelyi színház DráMa fesztiválja az idén elmaradt, és Figura Stúdió Színház mozgásszínházi fesztiválját sem tartották meg – mindkettőről a pénz hiányában kellett lemondani, egyéb azért meglett volna... Vagyis anyagi támogatás tekintetében nem számíthattak az államra, még választási időszakban sem. Ez már a diszkrimináció határát súrolja, mert ugye ők nem ortodoxok, és nem is románok – indokolt tehát diszkriminációra gondolni. Lehet, hogy az is. Nem az én tisztem ezt megállapítani, külön hivatal van rá... Mindenesetre egyre nyilvánvalóbb, hogy szép hazánkban csak magunkban bízhatunk, más – állaelvtárs például – s füle botját sem mozdítja értünk. Az ősfigurások korát éljük, újból – azokét, akik saját erőből színházat teremtettek Gyergyószentmiklóson. Most ünnepelték ennek a 30-ik évfordulóját. Erre az ünnepségre küldtem a következő írást.
Harmincéves a Figura – még nem öreg, hála Istennek! Sőt, állandóan fiatalodik. Az IFESZT-en például egy teljesen új társulatot láthattam, Az arab éjszakában. Új színészek, új rendező. Vállalkozó kedvűek, önmagukat megmutatni akarók – nem pedig vénülő, tehetetlen bölcsek, akik gyakran előfordulnak színpadainkon.
A Figura indulásakor, amikor még nem volt hivatásosnak nevezett, hanem csak valóban hivatásos társulat, hátborzongató Übüt produkált 86-ban, a diktatúra legsötétebb éveiben. Hátborzongatót – mert igazat. Aztán pedig egy szellemeset, felszabadultat 91-ben. Még nem láthattam, de kíváncsi lennék rá, hogy milyen Übüt produkál most ez a fiatal társaság – mivel és miben tudja fölülmúlni az ősfigurásokat. Persze nem kell őket föltétlenül fölülmúlni. Elég, ha a ma, a kor kérdéseire tudnak válaszolni Übü társaságában, vagy egyáltalán fölt tudják vetni ezeket a kérdéseket,  és akkor pontosan olyan értékeset alkotnak, mint az ősfigurások.
Az arab éjszaka is azért tetszett, mert Albu István olyan színpadi felállítást talált a darabnak – gondoljunk az öt üveghengerre és a beléjük zárt színészekre – amellyel indulásból telibe találta a mát, ahol mindenki visszahúzódik, magába menekül, másra hagyja a felelősségvállalást, ő legfeljebb alszik, álmodik, vegetál, s hogy a lelkiismeretét megnyugtassa, olykor szellemeskedik egyet... Vagy szexel, amúgy megszokásból. Gyalázatos társasággá váltunk. Ki kellene mászni az üveghengerből! Ez az előadás is biztosíték arra, hogy bízhatunk a Figurában. Felébreszt bennünket – diktatúrában, demokráciában. Mert az embert látja, és az embert védi. Igazi művészet ez.
És nemcsak Gyergyóra gondol, bár – nagyon helyesen: reá gondol elsősorban – hanem fontos szerepet vállal a romániai magyar színjátszás színvonalon tartásában. Erre szolgál a Figura által évek óta rendszeresen megrendezett két fesztivál: a Nemzetiségi Színházi Fesztivál és a Mozgásszínházi Fesztivál. Kis város – nagy szerep. Ezért jó ez a Figura, mert mindig erjeszt bennünk valamit – és részvételre, szellemi cselekvésre gerjeszt. Érzelmi hátteret teremt hozzá. Előadásait látva – többet akarunk.
Tisztelettel, Zsehránszky István
maszol.ro

Kincses Előd: El akarják vitatni Tőkés történelmi szerepét
1989. december 16-án Temesváron tüntetések kezdődtek a református parókia körül. A tömeg – köztük románok is – Tőkés László lakása elé vonult, de nem tudta megakadályozni Tőkés kilakoltatását és elhurcolását. 25 évvel az események után Kincses Előd ügyvéddel, Tőkés László jogi képviselőjével idéztük fel azokat a napokat.
Mivel temesvári ügyvéd nem vállalta, sőt vásárhelyi magyar ügyvédek is voltak, akik nem merték elvállalni Tőkés László védelmét, azért itt, Marosvásárhelyen a bátyja, Tőkés András fogadott ügyvédet. Az első fokú tárgyaláson a védelmet néhai Cziprián Zoltán ügyvéd barátom látta el, aki nagyon beteg volt, és amikor már nagyon sűrűsödött a helyzet, megkérdezte tőlem, elvállalom-e a fellebbezési tárgyalásra Tőkés László védelmét. Nem szívesen vállaltam, de szégyelltem visszautasítani, mikor Tőkés László az életét kockáztatta. Ha nem kapott volna magyar ügyvédet, a pártpropaganda azt állíthatta volna, hogy küzdelmével a magyarok nem értenek egyet.
Egyébként a védelmet elvállalni sem volt egyszerű. Csak a fellebbezés megszerkesztésére szólt az eredeti ügyvédi megbízás. A Maros megyei ügyvédi kamara elnöke, Horga Liviu szerint nem kellett volna elvállalnom, és arról is le akart beszélni, hogy leutazzak a fellebbezési tárgyalásra, amelyet 1989. november 17-re tűztek ki. Az ügyvédek vezetősége Maria Bobu igazságügyi minisztertől, Emil Bobu pártvezető feleségétől kérdezte meg, leutazhatok-e a tárgyalásra. A miniszter asszony azt mondta, ha ügyvéd, akkor tegye a mesterségét, így Gliga Titusz szomszédommal együtt leutaztunk Temesvárra.
Újszentesen szálltam meg, mert féltem szállodába menni, tudván, hogy járt a szászrégeni sörgyár párttitkára és káderese, Bálint Ferenc, aki egy bukaresti kirakatrendezvényen nem volt hajlandó elítélni Erdély történetét, és miután nem olvasta fel a mások által szerkesztett szöveget, "kiesett" szállodája hatodik emeletéről.
Újszentesen vettem észre, hogy nincs nálam az ügyvédi meghatalmazásom, ezért beutaztunk Temesvárra, a telefonpalotából hívtam fel vásárhelyi lakásunkat. Réka lányom csak annyit tudott mondani, hogy anyu a vonatban van, és a kapcsolat megszakadt. Szerencsére a feleségem észrevette, hogy otthon maradt a megbízás, és utánam hozta.
A másnapi tárgyaláson nagy meglepetésemre az ellenfél ügyvédje, Mancas Romero, temesvári román ügyvéd, akit a református püspökség fogadott meg, halasztást kért, arra hivatkozva, hogy nem tudott felkészülni a tárgyalásra. Valójában arról volt szó, hogy nem akarták a pártkongresszus előtt és alatt a Tőkés-perrel rontani a közhangulatot. Féltek a nemzetközi visszhangtól, annál is inkább, mert a pártkongresszusra már a Magyar Szocialista Munkáspárt sem jött el. Rendkívül rövid, 11 napos halasztást adtak, november 28-ra tűzték ki a következő tárgyalást.
A november 28-i tárgyaláson a pert, ami egyszerű kilakoltatási ügy volt, Elena Topala, a megyei törvényszék elnöke tárgyalta. A tárgyaláson az ügyész is részt vett, aki szintén a fellebbezés elutasítását kérte. Ez az ítélet egyébként csak Tőkés László kilakoltatását rendelte el, mert a püspökség mulasztása miatt csak a lelkész kilakoltatásáért pereltek, tehát a meghozott ítélet alapján a feleséget és a kiskorú gyereket nem lehetett volna kilakoltatni. Persze ezzel a kilakoltatást végrehajtó szekuritáté mit sem törődött, akkor Menyőbe hurcolták az egész Tőkés családot.
A tárgyalás végén a bírónő felszólított, hogy egy bizonyos iratot csatoljak be az ítélethozatalig – ennek igen megörvendtem. Ez a döntés lehetővé tette, hogy elmehessek Tőkés László lakására, hogy megismerkedjem vele, mert az akkori ügyvédi törvény tiltotta, hogy egy ügyvéd az ügyfél lakására menjen.
– Addig nem ismerte Tőkés Lászlót?
– Nem ismertem személyesen, akkor ismerkedtem meg vele, az édesapjával és az akkori feleségével, Edittel, akik ott voltak a tárgyaláson. Együtt mentünk el a templom épületében levő paplakásba. Csak különleges kopogtatásra nyitott Tőkés László ajtót, lehetett hallani, ahogy a vasrudakat veszi le az ajtóról, mert néhány nappal korábban támadás érte. Akkor ismertem meg Lászlót, és meg kell mondanom, a szemében látszott a riadtság, tehát nem vakmerő volt, hanem bátor, aki legyőzte a félelmet, amiben élt. Teljes mértékben tisztában volt a szekuritátéval és a rezsimmel szembeni küzdelmének veszélyességével, de legyőzte félelmeit. Azt tanácsoltam neki, hogy ha elveszítjük a fellebbezést és végre akarják hajtani a kilakoltatást, ne álljon ellen, mert a szekuritáté pincéjében bármi megtörténhet… Mindnyájunk szerencséjére nem hallgatta meg ezt az ügyvédi tanácsot. Ennek tudható be, hogy kilakoltatását megakadályozandó, a védelmére összegyűlt magyarok, akikhez aztán rengeteg román meg más náció csatlakozott, tehát az ő védelmére összegyűlt tömeg elindította azt a folyamatot, amelynek következtében megbukott a kommunista diktatúra.
Érdekes mozzanat, hogy Szentesről elkísért egy Holló Ferenc nevű fiatalember, aki a tárgyaláson is jelen volt. Ahogy Holló Ferenc a paplakhoz ért, egyszerűen elhurcolta a szekuritáté. Ezzel szemben, amikor én kijöttem Tőkés László lakásából, meglepetésemre az egyenruhások tisztelegtek nekem. Tudták, hogy ügyvéd vagyok, akihez másképp kell viszonyulni.
Még egy dolog, amire érdemes kitérni: amikor elvittem az iratot, Bungardean Elena bírósági titkár vette át, aki felajánlotta, hogy minden további fejleményről informál. Többek között tőle tudtuk meg, hogy igen gyorsan megindokolták az ítéletet, és elindították a végrehajtást, amely ellen december 16-án megkezdődtek a tüntetések.
Ezek után kezdődtek itthon azok a gyűlések, ahol el kellett ítélni Tőkés Lászlót. Arra számítottam, hogy ha nálunk, az ügyvédeknél is lesz ilyen gyűlés, engem is felszólítanak, hogy ítéljem el Tőkést. Persze, erre nem voltam hajlandó, de annyira vitéz sem voltam, hogy meg mertem volna tagadni, ezért megbeszéltem a sógorommal, dr. Puskás Karival, hogy Gyergyószentmiklóson kivetetem a vakbelemet, hogy ne kelljen Tőkés Lászlót elítélnem, de mégse kerüljek életveszélybe.
– És kivették a vakbelét?
– Nem kellett, mert közben megbukott Ceausescu, úgyhogy most is megvan a vakbelem.
– Mi a véleménye arról, hogy a temesvári önkormányzat nem hívta meg Tőkés Lászlót a forradalmi megemlékezésekre?
– Két dologról van szó: el akarják vitatni Tőkés történelmi szerepét, és elkendőzni azt, hogy magyar–román, román–magyar összefogás buktatta meg a kommunizmust. Persze, ez azt is igazolja, hogy Romániában nem volt igazi rendszerváltás. A szocializmus megbukott, de politikai rendszerváltás nem volt, mert a régi garnitúra második vonala vette át a hatalmat. Gondolkodásmódjuk ugyanaz, mint az elődeiké. A szekusok halálosan gyűlölik Tőkés Lászlót, mert nem felejtik el azt a néhány napot, amikor nem mertek kimenni az utcára. Akár a patkánylyukba is bebújtak volna, annyira rettegtek a népharagtól. A leszámolást a "vin teroristii" lövöldözések-gyilkosságok megakadályozták. Iliescu a hadsereg oltalma alá helyezte a szekusokat, és három hónapos fizetett szabadságot biztosított nekik. És a három hónap akkor járt le, amikor a fekete március kitört. Akkor szervezték meg (vagy legalábbis tevőlegesen támogatták) Bukarestből a magyarellenes pogromkísérletet, azért, hogy a közvélemény fogadja el az átkeresztelt szekuritáté visszaállítását. A marosvásárhelyi pogromkísérlettel sikerült a román közvéleménnyel elfogadtatniuk a szekusok visszatérését, és leállítaniuk a magyarság jogszerző lendületét. Ennek a levét ma is isszuk!
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Felfedni a természet szépségét – Ötven éve hunyt el Szopos Sándor festőművész
„Méltóképpen ápolja az utókor nagyapám emlékét, akinek műveiből több gyűjteményes kiállítást is szerveztek” – mondta el a Krónikának Borbély Gyöngyi, az 50 éve Kolozsváron elhunyt, csíkszeredai születésű Szopos Sándor grafikus, festőművész unokája.
Mint kifejtette, szeretette volna, ha az alkotó különböző múzeumokban – Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Budapesten – található munkáiból gyűjteményes kiállítást is létre lehetett volna hozni az évforduló alkalmából, viszont az alkotások öszszegyűjtése és szállítása sokba kerülne, így sajnos nem valósulhat meg a terv.
Borbély Gyöngyi azt is elmondta, hogy Szopos Sándor emlékére – aki többek közt a kolozsvári Farkas utca 4. szám alatt is alkotott – az épület falán emléktáblát tervez állítani a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság.
„Nagyapám sírját a Házsongárdi temetőben műemlékké nyilvánították a Gergely Erzsébet vezette Házsongárd Alapítványnak köszönhetően. Amikor Szopos Sándor meghalt, díszsírhelyet utalt ki az állam neki és feleségének, a kegyhely viszont már műemlék is, és ennek nagyon örülünk” – tette hozzá a festő unokája.
A realista-idealista művész
„Realista-idealista művész, akárcsak Munkácsy vagy Ferenczy Károly. Nem törődött a jelenkor divatos művészeti megnyilvánulásaival, nem hódolt semmilyen befolyásnak, csak azt festette, amit érzett, látott vagy szívvel felfogott. Művészi hitvallása: felfedni a természet jelenségeinek szépségét az ember előtt. Őszintén és átérezve ábrázolta az embert” – írta a festőről Piskolti Gábor az 1969-ben Marosvásárhelyen szervezett gyűjteményes emlékkiállítás katalógusában.
A székely nemesi származású Szopos Sándor 1881. szeptember 8-án született Csíkszeredában. Középiskolai tanulmányait a Csíksomlyói Római Katolikus Főgimnáziumban végezte 1900-ban, a budapesti Képzőművészeti Főiskolán 1904-ben rajztanári oklevelet szerzett, ahol Székely Bertalan, Hegedűs László, Zemplényi Tivadar, Révész Imre voltak a mesterei.
1905-től Ditróban, Gyergyószentmiklóson tanított. Első önálló kiállítását 1911-ben szervezték Gyergyószentmiklóson. Ebben az időben ismerkedett meg a Békási-szorosban és Gyilkos-tó környékén dolgozó Nagy Istvánnal, akinek szülőföldet ábrázoló festészete mély benyomást tett rá.
1913-ban a nagybányai festőiskolában Réti István irányításával dolgozott, majd 1915-től a dési Állami Főgimnázium rajztanára volt, ott-tartózkodása alatt festőiskolát vezetett. Képzőművészeti írásai jelentek meg a korabeli napilapokban, folyóiratokban, többek között A Hirnök, a Pásztortűz, a Kolozsvári Szemle, az Ellenzék közölte cikkeit.
Erdély több múzeumában is őrzik a hagyatékot
Szopos Sándor 1926-ban tanulmányutat tett Bécsben, Münchenben, Firenzében, Rómában, Assisiben és Velencében is. Az összefogás szép példájaként az 1929-es sepsiszentgyörgyi székely tárlaton Nagy Imrével közösen, támogatásként felajánlott festményeikkel segítették a csíkdelnei Szent János-templom restaurálását.
1934-ben véglegesen Kolozsváron telepedett le, a Piarista Főgimnáziumban, a Marianum polgári iskola tanárképzőjében, az Unitárius Kollégiumban és Tanítóképző Intézetben tanított. 1935-től Tóth Istvánnal közösen festőiskolájuk működött az Unitárius Kollégiumban. 1940-ben Corvin-koszorúval tüntették ki, majd a Madéfalvi veszedelem című festményéért megkapta az Esterházy Pál-díjat.
1942-ben Lármafát gyújtó csíki székelyek című festményével a Lotz Károly-aranyérmet nyerte el. 1946 és 1953 között a kolozsvári Népi Képzőművészeti Iskola önkéntes tanára volt, 1952-ben Nagy Alberttel és Fülöp Antal Andorral a kolozsvári képtár festményeit restaurálta. 1954. december 24-én 73 éves korában hunyt el.
Hagyatékából 22 olajfestmény a Csíki Székely Múzeumban található, 53 grafikai és festészeti alkotás a marosvásárhelyi képtárba került, munkáit őrzik még a kolozsvári és budapesti múzeumok. Tavaly februárban állították ki Önarckép című, nemrég restaurált festményét a kolozsvári Szépművészeti Múzeumban.
Kiss Judit |
Krónika (Kolozsvár)

Belföldi hírek
Az RMDSZ módosító javaslatai
A jövő évi állami költségvetés-tervezethez az RMDSZ képviselői és szenátorai számos szakterületen fogalmaztak meg módosító indítványokat, javaslataik nagy többsége a magyarok lakta megyékben zajló infrastrukturális befektetések folytatásáról, valamint újabb munkálatok elkezdéséről szólnak, így a szövetség javaslatainak elfogadásával folytatódhatna a magyar települések modernizációja – nyilatkozta Erdei-Dolóczki István, a költségvetési, pénz- és bankügyi bizottság tagja, az RMDSZ Szatmár megyei parlamenti képviselője.
A jövő évi költségvetés-tervezethez az RMDSZ 33 módosító indítványt nyújtott be, amelyeknek nagy része a helyi infrastruktúra fejlesztésére vonatkozik, de a Brassó–Kolozsvár–Bors autópálya megépítésére tervezett finanszírozás megemelését is kérik, valamint terelőutak megépítésére Bánffyhunyad, Nagyszalonta, Érmihályfalva, Margitta, Élesd, Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Szatmár és Marosvásárhely városoknak. A 2015-ös évre a szövetség képviselői és szenátorai 71 500 000 lejjel emelnék meg a műemlékek restaurálására elkülönített összeget, valamint pénzalapot biztosítanának az államkasszából annak érdekében, hogy kisebbségi szakmai továbbképző központot hozzanak létre a pedagógusok számára.
Johannis ismét győzött
Alina Gorghiu jogász lett a Nemzeti Liberális Párt (NLP) elnöke, aki a tisztségben az államfővé választott Klaus Johannis elnököt váltja. Az NLP tegnap tartotta vezetőségi ülését, amelyen a résztvevőknek a Johannis által támogatott Gorghiu, valamint a Crin ANtonescu volt liberális pártelnök által pártfogolt Ludovic Orban közül kellett elnököt választaniuk. A szavazás során Gorghiu 47 voksot kapott, Orbanra csak 27-en szavaztak. Elemzők szerint a választás eredménye azt jelenti, hogy Crin Antonescu befolyása az NLP-ben erőteljesen csökkent, még inkább háttérbe szorul pártjában, és kisebb az esélye visszatérni a politika élvonalába.
Összevonnak két ügynökséget
A kormány úgy döntött, hogy megszünteti a Munkaügyi Felügyelőséget és a Kifizetési Ügynökséget, és helyettük összevonással egy új ügynökséget hoz létre Munkaügyi Felügyelőség és Társadalmi Biztonság Ügynöksége néven, amely a munkaügyi minisztérium felügyelete alatt fog állni. Az új ügynökség a két összevont intézmény személyzetét veszi át, az alkalmazottak nem veszítik el állásukat, jelentette ki Liviu Pop szociális párbeszédért felelős miniszter, aki az átszervezést azzal indokolta, hogy az új ügynökség létrehozásával megerősödik a fekete munka feletti ellenőrzés. A kormány ugyanakkor egy másik ügynökség létrehozásáról is döntött, a Fogyatékkal Élők Országos Hatósága átveszi a tevékenységet a munkaügyi minisztériumtól, finanszírozását azonban az állami költségvetésből biztosítják a munkaügyi tárca büdzséjén keresztül.
Kevesebb a hagyományos élelmiszer
A hagyományos élelmiszerek száma idén 298-ra csökkent a tavalyi 4500-ról, miután a tanúsító szabályok szigorúbbá váltak – jelentette ki Daniel Constantin mezőgazdasági miniszter. A tárcavezető kifejtette, az egyik legfontosabb módosítás, ami miatt annyira lecsökkent a hagyományos élelmiszerek száma, az, hogy ezeket a termékeket tilos ipari módon előállítani. Hozzátette, a törvény módosítása arra kötelezi a termelőket, hogy ne csapják be többé a fogyasztókat. Constantin szerint a hagyományos termékeknek főként belföldön van piaca, a mézet kivéve, amelyet exportra is visznek.
Fogy Románia lakossága
Közel 19,95 millió állandó lakosa van Romániának 2014-ben, 174 330-cal kevesebb, mint a legutóbbi, 2011-es népszám­láláskor – áll az Országos Statisztikai Hivatal kimutatásában. 1992-ben Románia állandó lakossága 22 810 035 személyt számlált, huszonkét év alatt a csökkenés több mint 12,6 százalékos. A romániai lakhellyel rendelkező lakosság száma is csökkent, az 1992-ben regisztrált 23 143 860-ról 22 299 730-ra 2014-ben, azaz 844 130 személlyel. Az adatok  rávilágítanak arra is, tavaly az országban a természetes szaporulat negatív volt, 64 654 személlyel több halt meg, mint ahány született. Tavaly ugyanakkor több kivándorló (161 755) volt, mint bevándorló (153 646).
 
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Évfordulók jegyében (Kulturális műsorok)
Összesen 51 rendezvény, ebből 23 Sepsiszentgyörgyön, 11 Székelyudvarhelyen, 9 Csíkszeredában, kettő-kettő Gyergyószentmiklóson, Madéfalván, Kolozsváron, egy-egy Marosvásárhelyen, Zilahon; vagy műfaji csoportosításban: 21 történettudományi, 11 irodalmi, kilenc fotóművészeti, nyolc zeneművészeti, hat képzőművészeti, egy sport – ezek a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának 2014-es statisztikai adatai.
Kiértékelőjében Lakatos Mihály, az intézet vezetője elmondta, az idei esztendő főbb rendezvényeit az évfordulók köré csoportosították, ezek hozadéka az eredeti és maradandó kulturális értékek keletkezése. Így a Siculicidium 250. megemlékezésére képzőművészeti pályázatot hirdettek meg, melyre 35 műalkotással Kanadától Skócián, Hollandián, Ausztrián és Magyarországon át Erdélyig félszáz alkotó jelentkezett. Az első világháborús programsorozatuk kiemelkedő rendezvényévé vált a Zayzon Ágnes és zenekara által összeállított eredeti műsor, a holokauszt 70. évfordulójára Kolozsváron szervezett konferencia a magyar irodalom két kiemelkedő alakját, Ligeti Ernőt és Karácsony Benőt állította középpontba. A Gábor Áron Emlékévben meghirdetett irodalmi pályázatuk szerényebb eredményekkel zárult, Lakatos Mihály azonban kiemelte, egy jó és új színmű is született e felhívás nyomán, mely többet érdemel egy felolvasószínházi előadásnál. Az állandósult programok mellett, mint A magyar nemzet története sorozat, az első román nyelvű Hamvas Béla-mű kiadását emelte még ki Lakatos Mihály, ami azért is jelentős teljesítmény, mert A bor filozófiája című alkotást Hubbes László anyanyelvéről fordította a másik nyelvre. A jövő esztendő első negyedében az elkezdett rendezvénysorozatok (A magyar nemzet története előadásainak meghívottja többek között Romsics Ignác) és a már bejáratott programok (március 15-i zenés-irodalmi összeállítás) mellett ezúttal is több programot szervez a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi kulturális központja, januárban Polgári kultúrpolitika: eredmények és dilemmák címmel L. Simon László könyvbemutatóját, a hetvenéves Ferenczes István költő köszöntésére Krónikás ének címmel pódiumműsort, februárban a Lola Blau színdarabot hozzák el Sepsiszentgyörgyre, márciusban A Bozgortól Marosvásárhely fekete márciusáig címmel pedig a jövőben negyed százada történtek dokumetumfilmes, illetve irodalmi feldolgozásával ismerkedhet a közönség.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sokszínű Caritas
A Gyulafehérvári Caritas közel 25 éve dolgozik a helyi közösségekért, az elfelejtett idősekért, a szegény gyerekekért, a társadalomból kirekesztett fogyatékkal élőkért. Ezt a sokszínűséget, változatos és sokrétű tevékenységet szerettük volna megmutatni az idén minden megmozdulásunkon, ahogyan dr. Márton András, a szervezet igazgatója fogalmaz: "Láttatni, hogy az irgalmas szeretet művei élnek, kibontakoznak, erősödnek erdélyi közösségeinkben, megannyi súlyos, borúlátó vagy éppenséggel romboló fennhang ellenére." A Népújság olvasói számára nem kell bemutatni a Gyulafehérvári Caritast, hiszen folyamatosan beszámolunk tevékenységükről az újságban, most viszont az elmúlt egy év történéseire szeretnénk visszaemlékezni, kiragadva egy-két jelentősebb eseményt. A Caritas elmúlt évi eredményeit Molnár József, a szervezet közkapcsolati felelőse összegezte.
– A kihívásokra válaszolva minden évben előbbre lépünk egy kicsit, így sikerült májusban útjára indítani a kórházi ápolók szakképesítését célzó nagyobb horderejű projektünket, amely jelenleg is 13 megyében zajlik, Marosszentgyörgyön pedig a "Hand in Hand" programunkat indítottuk el, amelynek számunkra újszerű célja a kultúrák közti kapcsolatok építése, etnikumok találkoztatása.
Júniusban újabb Caritas-központ nyílt meg Gyergyószentmiklóson, helyet adva a különféle képzéseknek és mozgáskompetencia- fejlesztésnek, szintén júniusban nyitotta meg kapuit Búzás-besenyőben a Gondviselés Háza idősotthon, szeptemberben pedig felszenteltük Székelyudvarhelyen a Kolping szervezet által átadott, majd kibővített épületet, ahol a későbbiekben a Szent Lukács Palliatív és Fejlesztési Központ fog működni.
Említésre méltó az idei önkéntestáborunk is. Júliusban Gyergyószentmiklós szépítésén dolgozott közel 200 önkéntes, ahol a fizikai segítségnyújtás mellett a gyermekek vakációztatásában is részt vettünk és az egyedül élő időseknek segítséget nyújtottunk. Ősszel immár nyolcadik alkalommal rendeztük meg Csíksomlyón az "Együtt a fogyatékkal élőkért" konferenciánkat, amelyre egyre többen jönnek el. A szeptemberi főegyházmegyei szociális fórumon a szociális tevékenységet végző szervezetekkel, közösségekkel az elmúlt három év közös munkáját értékeltük ki, és a további együttműködés formáit is körvonalaztuk a főegyházmegye szociális karitatív bizottságának keretében.
– A szervezet munkáját sokan ismerik, sokan veszik igénybe, és egyre többen ismerik el. Milyen elismerésekben részesült a szervezet az elmúlt évben?
– Munkánkat ebben az évben több díjjal is elismerték, amelyek elsősorban kollégáink és önkénteseink áldozatvállalásának köszönhetők. Márciusban az OMV-Petrom társaság gáláján kiválósági díjat kapott a petrozsényi "Skill Up for the Future" fiatalok helytállását támogató program, augusztusban Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke a szervezetünket a Külhoni Magyarságért Díjjal tüntette ki, októberben Orbán Balázs-díjjal tüntették ki Ludescher László szociális ágazati igazgatót, és a Vodafone Románia Alapítvány gáláján a "Mobile for Good" díjat a medikális és szociális ágazatunk kapta "Egyedül otthon a telefonnal" elnevezésű programjáért.
– A Caritas munkájának mozgatórugója a szolidaritás, milyen akciókban vett részt a szervezet az elmúlt évben ilyen tekintetben?
– Felhívásainkra az elmúlt évben az emberek több ízben is megmutatták, hogy szolidárisak a nehéz helyzetben lévő társaikkal. Két egyházmegyei gyűjtést szerveztünk természeti katasztrófák miatt a távoli vidékeken bajba jutott embertársaink megsegítésére: a 2013-as novemberi tájfun Fülöp-szigeteki áldozatainak, és májusban a Bosznia-Hercegovinát és Szerbiát elöntő árvíz károsultjainak. A hívek adományait az újjáépítésre használták fel a Caritas Internationalis közvetítésével.
Fontos számunkra, hogy környezetünk értékelje munkánkat, és a helyi közösségek bekapcsolódjanak a szeretettevékenységbe, amelyet végzünk. Erre kértünk mindenkit az évről évre megismétlődő kampányainkban is: a "2% a Caritasért! 2% értük!" adófelajánlási kampányban, az "Egymillió csillag a szegényekért" akciónkban, amelyet idén már 18 településen szerveztünk meg azért, hogy szegény családok és magukra maradott öregek számára szebbé tegyük a karácsonyt, a hagyományos Szent Erzsébet-gyűjtésben ez alkalommal az idős és beteg testvéreinket segítő otthoni beteggondozó szolgálat tevékenységére kértünk támogatást. A kampányokba való bekapcsolódás és az eredmények megerősítenek minket abban, hogy az a tevékenység, amit végzünk, nem hiábavaló. "Hála van a szívemben, hogy sokan vannak, akik nemcsak beszélnek, hanem a cselekvő szeretet útján haladnak" – vallja Sajgó Balázs, a Gyulafehérvári Caritas lelki igazgatója, s vele együtt mi is.
– A segítségnyújtás végett begyűjtött adományok a megfelelő helyre kerültek, de nem-kormányzati szervezet lévén hogyan és honnan teremtik elő az anyagiakat?
– Pénzügyi szempontból nem kezdődött jól a 2014-es év szervezetünk számára, közel 300.000 euró állami támogatás elvesztésével kellett számoljunk. A programjainak működtetéséhez szükséges anyagiakat a helyi, illetve megyei önkormányzatok, a központi adminisztráció támogatásának köszönhetően, valamint szervezetünk nem kis erőfeszítése révén sikerül előteremteni. Az állami szubvenció drasztikus csökkentése minden szakmai vagy adminisztratív indoklás nélkül történt, annak ellenére, hogy 15 éves együttműködésünk során nem merültek fel kifogások. Attól tartunk, hogy 2015-re vonatkozóan az állami forrás megvonása egyre súlyosbodik. Ettől függetlenül bizakodással tekintünk az elkövetkező évre, és igyekszünk megtenni mindent annak érdekében, hogy továbbra is elláthassuk vállalt feladatainkat. A Caritas lelkisége a szolgálatra való készséget és kedvességet jelenti, amelyet munkatársaink és önkénteseink magukban hordoznak – összegzett Molnár József, a Caritas közkapcsolati felelőse.
(m. s.)
Népújság (Marosvásárhely)

Kisvárosi forradalom (Visszaemlékezés-töredékek)
A rendszerváltás Gyergyószentmiklóson ért. 1989. szeptember 1-jén foglaltam el munkahelyemet az ottani, faipari gépeket és tartozékokat gyártó gép- és pótalkatrészgyárban (IUPS) a kolozsvári műegyetem gépészmérnöki szakának elvégzése után. Nem résztvevője, csak szemlélője voltam az eseményeknek.
December 22. Gyergyószentmiklóson
November végén vagy december elején, a Román Kommunista Párt utolsó kongresszusa környékén a Gyergyószárhegy felé vezető út betonburkolatára egy éjjel zöld olajfestékkel nagyméretű betűkkel ráírták: Jos Ceauşescu! (Le Ceauşescuval) – suttogták az emberek. Mondták, a gyárban is ellenőrizték a festéktartalékot, hisz ott zöld festékkel kenték le a gépeket. Aztán nagyobb lett a suttogás december közepe után, amikor terjedni kezdett a hír: lőttek Temesváron. Elhangzott Tőkés László neve. Különböző mendemondák keringtek, biztosat nem tudtunk, legalábbis környezetemben. Reggelente összedugtuk fejünket, tud-e valaki valami újdonságot, mi történt Temesváron. Aztán Ceauşescu hirtelen visszatért iráni látogatásáról, és népgyűlést tartott Bukarestben. Az nem zajlott rendben, kitűnt a rádiós közvetítésből. De hogy tulajdonképpen mi történt, nem tudtuk. Ekkor már feszülten figyeltünk. Egymástól vártuk a híreket.
December 22-én délben az irodaépület kihalt folyosóján bolyongtam, s egyszer csak meghallottam Erőss Manyi sikolyát: menjetek a rádióhoz! Érdekes módon különböző irodákból emberek kerültek elő, s ki-ki futott valamerre. Csak néhány irodában volt rádió. Én is rohanni kezdtem a másodikra, a tervezőirodába. Ott tévé is volt, mégpedig színes. Valamilyen kezdetleges számítógépes tervezőprogramhoz szerezték be, de csak játszani láttam azon a kollégákat. Mintegy húszan gyűltünk össze. Néhányan a rádión babráltak, úgy rémlik, valaki elkiáltotta: győztünk!, s aztán bejelentették, hogy elfoglalták a tévét, hamarosan kezdődik az adás. Bekapcsolták a készüléket, s vártunk. Elkaptuk a közvetítést elejétől. Ion Caramitru és Mircea Dinescu kéttucatnyi forradalmár körében bejelentette, hogy a diktátor elmenekült, győztünk! Va­lamikor Ion Iliescu is megjelent, s szövegelt. Már nem emlékszem arra, pontosan mit, de akkor nagyon szimpatikus volt, bíztunk benne. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy László Pali kolléga leakasztotta a falról Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár portréját, és valamilyen bútordarab – szekrény vagy íróasztal – mögé dugta a fal mellé. A tévén csüngtünk, mindent látni, minden szót hallani akartunk. A délután folyamán valamikor Ion Iliescu bejelentette, hogy a tévéadást megszakítják, mert a rendszer nem bírja a folyamatos közvetítést, de addig is, amíg visszaadják, menjünk, foglaljuk el a néptanácsokat. Szedelőzködtünk, felöltöztünk, s a Kossuth Lajos utcán igyekeztünk felfelé a központba. Már nem tudom, kivel voltam, mert nagyon igyekeztem elfoglalni a középületet. Aztán vegyes érzelmekkel tapasztaltam, hogy megelőztek, mások már elfoglalták a mai bíróság helyén akkor működő városházát. Olyannyira, hogy már fel is dúlták, az ablakokat betörték, azokon kiszórtak egy csomó iratot, s az épület előtt, az utcán máglyán égették el nemcsak Ceauşescu portréját, az őt és a pártot dicsőítő könyveket, hanem sajnálatos módon hivatalos iratokat, anyakönyveket is. Az emeleti ablakokból valakik szónokoltak vagy inkább kiabáltak. Új voltam még a városban, nem ismertem őket. Aztán látva, hogy itt már nincs mit tenni, feljebb igyekeztem. A központi könyvesbolt előtt újabb máglya, az üzletből kihordott piros táblás könyveket égették ott. Menjünk a milíciára! – adta meg valaki az irányt. S magam is arra siettem. Egyre nehezebb volt oda jutni, egyre többen voltak a környéken, s az épületet meg sem közelíthettem, annyira nagy volt a tömeg. Innen is elkéstem, állapítottam meg. A rendőrség épületében a bútorzatot összetörték, iratokat semmisítettek meg. Utóbb elterjedt, hogy elsősorban a besúgók keresték saját iratcsomójukat, jelentéseiket, hogy eltüntessék. A „meseautót” összetörték, felgyújtották. Az volt a híres ARO gépkocsi, amellyel sok mindenkit beszállítottak a milíciára, és sokakat meg is vertek ott. A rendőrök elmenekültek. Nos, itt sem volt már tennivaló. Valaki mondta, menjünk a paphoz, lássuk, mit mond. Megfordultunk, jöttünk lefelé. Nem sokat, a közelben van a templom. Jó nagy tömeg gyűlt össze. Hamarosan megjelent Hajdó István plébános, mondott valamit, de nem értettük. Akkor felemelték a templom kőkerítésére. Remegett a lába, alulról támasztották. Igyekezett lecsillapítani a népet, röviden beszélt, valami olyasmit mondott, hogy mindenki egyenlő, magyarok, románok, cigányok, a közelgő ünnepre való tekintettel áldott karácsonyt kívánt, majd az Úr imájának közös elmondására szólított fel. Többen elégedetlenek voltunk a szónoklattal. Különben a központ tele volt felszabadult, boldog emberekkel. Nem lévén már, amit elfoglalni, akit elüldözni, a főtéren összeverődött társaságommal igyekeztünk a tévé elé – egyikükhöz –, hogy lássuk, mi történik az országban.
Gyergyószéki körút
Ilyen előzmények, no meg a késő estig tartó tévézés, a tévés forradalom követése után másnap nem siettem a gyárba, de a délelőtt folyamán mégis bementem, kíváncsian, kit találok ott, mit mondanak a kollégák. Nagy lendületű munkát tapasztaltam. No, nem a csarnokban, ott a gépeket nem indították el. A gyár teteje tele volt munkásokkal, szorgoskodtak: az Éljen a Román Kommunista Párt meg Éljen Románia Szocialista Köztársaság szlogenek méteres fémbetűit szerelték le, s dobták alá, a földre. Akik bent voltak, a történteket tárgyalták, elemezték.
Gyergyócsomafalvi kollégám mondta, kimegy falura, nézze meg, mi a helyzet a szüleivel. Kíváncsi voltam, mi történt a környező falvakban, hát vele mentem. A busz tele volt, ott is mindenki beszélt. És szidták a kommunistákat, a sajátjaikat. Azaz a faluban levő vezetőket. Átmentünk Alfalun, leszálltunk Csomafalván, aztán Újfalun, Kilyénfalván és Tekerőpatakon keresztül tértünk vissza Szentmiklósra. Útközben legalább két feldúlt milíciaépületet láttunk, előttük máglyák nyoma füstölgött. Egyik helyen két kiégett géppisztoly is hevert a hamuban. A buszon fiatalemberekből álló csoport hangoskodott: „Ezt es mü csináltuk!” – dicsekedett az egyik.
Emlékszilánkok Huszonöt év távlatából, az első nap történései kivételével, már csak emlékszilánkok jutnak eszembe. Kevesebb, mint négy hónapja lévén a városban, nem sok mindenkit ismertem. Amikor megalakult az ideiglenes városi vezetőség, mintha Nemzeti Megmentési Frontnak nevezték volna, tagjai közül egyetlenegyet, Bocsárdi Lászlót ismertem, a Figura színjátszó csoport megszervezőjét, vezetőjét. Társaságom, mely velem egykorú fiatalokból állt, csak benne bízott, a többi, idősebb vezetőségi tagról nem volt jó véleményük.
Nagyon gyakran hangzott el Dézsi Zoltán, a Salamon Ernő Líceum igazgatójának neve. Sőt, hangját is gyakran hallottuk: a tűzoltóság hangszórós kocsijával járta a várost, s közvetítette az információkat, felhívásokat magyarul és románul egyaránt. Egyszer azt kürtölte szét, hogy jönnek a terroristák Marosfő felől. A város bejáratához vezényelték az akkor már „a nép oldalára átállt” hadsereget, azaz a helyi alakulat legénységét. De felhívták a férfilakosságot is, menjen segíteni a tekerőpataki bejárathoz. Voltak, akik mentek, magam baromságnak tartottam az egészet. Dézsi Zoltán kürtölte, szervezzük meg a lépcsőházi őrséget, éjjel felváltva álljon valaki a tömbházak bejáratánál. Sokan így tettek. Nálunk nem volt őrség, sőt, egyfajta magántiltakozásként aznap nem zártam kulcsra a lakásom ajtaját. Aztán kiderült, nem voltak terroristák.
Dézsi Zoltánt krokodilkönnyeket hullatva ismertem meg. A forradalom következményeit kihasználva, a második oktatási évharmadtól átmentem a Salamon Ernő Líceumba tanítani. Épp akkor csöppentem be, amikor a teljes tanári kar gyűlésezett, s a téma Dézsi kérdőre vonása volt. Határozottan állították, hogy korábban igazgatóként végigjárta a magyar szülőket, és arra biztatta őket, román osztályba írassák gyerekeiket. Dézsi könnyes szemmel, elcsukló hanggal tagadott, de úgy tűnt, senki nem hisz neki. Az igazgatóságról leváltották, de tanárként az iskolában maradhatott. Erről jut eszembe, hogy korábban Lipcsei Sándor gyárigazgatóval nem bántak ily kesztyűs kézzel. Egy munkásokból álló csoport felment az irodájába, kezébe nyomtak egy műanyag zsákot, s adtak neki tíz percet, pakolja össze holmiját, majd kivezették a gyárkapun, hogy oda a lábát többé be ne tegye.
Hol a besúgólista?
A városban találgatták, kik voltak a besúgók. Ideje megismerni, megtudni az igazat. Felelősségre vonni a becstelen embereket. Besúgólistáról beszéltek. De a lajstrom nem találtatott. A gyárban terjedtek a hírek, hogy ekkor és ekkor függesztik ki. De hogy kik, arról nem szólt a fáma. Konkrét időpontokról szálltak a hírek: kedden 12-kor. Nem történt semmi. Csütörtökön 14 órakor. Akkor sem jutottunk előbbre.
Az egyik besúgólista-kitűzési időpont után visszatért az irodába egyik kolléganő, aki jóval korábban felment a harmadik emeletre a metrológiai laboratóriumba. „Képzeljétek, mi történt! Egy laboros kolléga berobbant a metrológia ajtaján: kifüggesztették a besúgólistát, s a munkások vasdorongokkal megindultak megbüntetni a besúgókat!” – lihegte. Erre a laborfőnök odament az ajtóhoz, kétszer ráfordította a kulcsot, és holtsápadtan a beosztottjaihoz fordult: „Figyeljetek ide, engem megszorongattak, beszerveztek, kényszerítettek, hogy súgjak be, de rólatok soha semmi rosszat nem jelentettem.” Aztán vártak és vártak, teltek a nehéz percek, nem jött senki, nem hallatszott semmi. A főnök is rájött, tőrbe csalták. Átverője, hogy hitelesebbnek tűnjék, megiramodott a földszintről, felrohant a harmadik emeltre, s kipirultan, lihegve érkezett.
És lőn gázpalack
Gyergyóban nincs földgáz. A konyhában gázpalackkal főztek. De nagy gond volt. Hiánycikk. Pénteken cserélték a palackot, de már szerda estétől megkezdődött a sorban állás, hogy jusson. A családtagok egymást váltották a sorban, listákat vezettek, ki ki után következik. Álltak az emberek fagyban, hóban. Nehéz volt, kínos, fárasztó, idegölő. Aztán a forradalom után – nem emlékszem, mennyi időre – egyszer csak érkezett elég palack, sőt, több is. Az emberek szerdától sorban álltak. Péntek délben érkezett a teherkocsi, mindenki kicserélhette a palackot, s még maradt néhány a raklapon. Az autó ott maradt, hátha kell még valakinek. Aztán érkezett egy Mercedes személygépkocsi. Kiszállt belőle G. bácsi. Hátrament, kinyitotta a csomagtartót, kivette a palackolt, s komótosan kicserélte. Az ott ácsorgók nekiszöktek: mit gondol, nem is állt sorban, csak ide jön, s kicseréli a butéliát! Miféle dolog ez?! Autóval jön a butéliáért? Hogy képzeli? Teszi a nagyot? Hozzáteszem, a tősgyökeres gyergyói ember vagy gyalog cipelte, vagy méretre készített, ún. butéliás szekérrel hordozta a palackot, de semmiképpen autóval.
Nem kell túlzásba esni
Gyergyószentmiklóson elméletileg heti kétszer volt melegvíz-szolgáltatás, a Bucsin negyedben kedden és csütörtökön, egyszer délelőtt, másszor délután néhány órát. Ez is papíron. Amikor odakerültem, igen ritkán kaptam el. A forradalom után – nem tudnám megmondani, mennyi időre rá – egyszer csak megindult a meleg víz. Éjszakára leállították, de minden egyes napon folyt a csapból a meleg víz. Nem telt el két hét, még nem lehetett tudni, mennyibe is kerül a szolgáltatás, az emberek elkezdtek tiltakozni, hogy nem kell annyi meleg víz. Beadványokkal fordultak a közüzemekhez. A szolgáltató kérdőívet készített, s emberei táblázatokkal jártak közvéleményt kutatni. Hozzám is bekopogtak: hányszor óhajtok meleg vizet? Milyen kérdés ez? Hát természetesen hétszer. Ilyen „rubrika” nincs – jött a válasz. Hát milyen van? – így én. Egyszer, kétszer vagy háromszor. Végül a többség az egyszeri meleg vízre szavazott…
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Betörtek a gyergyószentmiklósi Szent István-templomba
Inkább erkölcsi, mint anyagi kárt okozott az az ismeretlen elkövető, aki vízkereszt ünnepére virradóan betört a gyergyószentmiklósi Szent István római katolikus templomba. A plébános jelzésként tekint a történtekre: mihamarabb megfigyelő kamerát kell szereltetni a templomba.
Nyilvánvalóan csakis pénzlopás volt a szándéka annak a betörőnek, aki keddre virradóan betört a Szent István-templomba. Erre utal, hogy mindössze a Szent Antal-persely tartalma hiányzott, más tárgyat nem tulajdonított el az elkövető.
A bűntettet reggel hétkor észlelte a sekrestyés, és azonnal értesítette Keresztes Zoltán plébánost, aki kihívta a rendőrséget. A helyszíni vizsgálat megállapította, a betörő a sekrestye ajtaját befeszítve hatolt be a templomba. Feltörte a sekrestyében található szekrényt, de itt nem talált pénzt. Kivett onnan egy vasból készült gyertyatartót, amivel leütötte a templom bejáratánál elhelyezett Szent Antal-perselyt, kivette belőle a pénzt és távozott. Hogy csak a pénz kellett neki, egyértelmű, hiszen semmilyen más tárgyat nem vitt magával, pedig a különböző kegytárgyakon kívül például egy laptop meg videoprojektor is hozzáférhető volt.
Amint azt Keresztes Zoltán plébános elmondta, a zsákmány nem lehetett jelentős összeg, mert a hívek adományait tartalmazó perselyt pár nappal korábban ürítették ki. Becslése szerint a templomot ért kár nem haladja meg a száz lejt, és ebben a feltört ajtó javítási költségei is benne vannak.
Gheorghe Filip rendőrségi szóvivő közölte, a nyomozók elvégezték azokat a vizsgálatokat, amelyek az ilyen bűntények során szokásosak, és elindult a nyomozás ismeretlen tettes ellen.
Keresztes Zoltán úgy véli, ez a betörés intő jel, amely arra figyelmeztet, hogy komolyabban oda kell figyelniük a templom biztonságára. Tervben volt, hogy 2015-ben megfigyelő kamerarendszert építenek ki a templomban. A mostani eset jelzi, ezt minél hamarabb meg kell tenniük.
Ha magában a templomban nem is okozott nagyobb értékű kárt, a betörő mégis tönkretett valamit, ami nem kis munka árán valósult meg, és elmondható, hogy komoly szellemi értéket képvisel. A bejárat közelében állt Kari Beáta origami technikával készült Szent István-templom makettje. A mintegy harmincezer darab hajtogatott papír-elemből készült alkotást szeptembertől decemberig építette az alkotó, most pedig az bűncselekményt elkövető ismeretlen egyszerűen betörte a tetejét, valószínűleg ott is pénzt keresve. „Három hónapig dolgoztam a templomon, csaknem minden szabadidőmet erre áldoztam, el sem tudom képzelni, hogy ki és miért tette tönkre. Lehet azt hitték arany van benne? Nem láttam még, hogy milyen kár érte, de nagyon remélem, hogy helyre tudom hozni. még egy ilyent újra nem tudnék csinálni” – mondta Kari Beáta.
Gergely Imre
Székelyhon.ro

Márta néni
Kovászna szegényebb lett. A város, a közelebbi és távolabbi környék közösségi életének kovásza, a mindig tevékeny Márta nénije 2014. december harmincadikán befejezte földi pályafutását. 79 éves volt. Utolsó napjait visszavonultan töltötte. Fábián Ernőné Kovács Márta az örökmozgó, a szervező, áldozatos, taps nélküli munkát vállaló, nemzete gondjait magáénak valló Márta néniként marad meg mindannyiunk számára.
1936-ban született Illyefalván, Kézdivásárhelyen szerzett óvónői diplomát. Gyergyószentmiklóson tanfelügyelőként dolgozott, onnan került Kovásznára, ahol nyugdíjazásáig óvodai igazgatóként tevékenykedett, erőfeszítéseket téve a magyar nyelvű óvodai oktatás színvonalának javításáért. Pedagógusi tevékenységéért a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége 2007-ben Aranygyopár-díjjal tüntette ki.
Még a rendszerváltás előtt vállalta a kovásznai Vöröskereszt-szolgálat szervezését, vezetését élete végéig folytatta. Nem csak elsősegélynyújtásban, de a közösségi élet minden mozzanatában ott volt csapata, az „aranylányok”. Nevéhez fűződik a Havadtőy Sándor Cserkészcsapat alapítása. Jelentős szerepet vállalt a Kovászna és Nagykanizsa közötti kapcsolat kialakításában – ezért tüntették ki Nagykanizsa Megyei Jogú Város Címere emlékplakettel. Alapító tagja a Kőrösi Csoma Sándor Egyesületnek, létrehozta a Fábián Ernő Szociokulturális Egyesületet. Közéleti tevékenységéért Kovászna város Pro Urbe-díját vehette át.
Emberi nagyságát leginkább közeli munkatársai láthatták meg. Thiesz János, Márta néni Janikája így ismerte: kitűnő szervező, jó munkatárs. A közéleti-közösségi munka lendítő ereje. Fáradhatatlan, kitűzött céljait mindig teljesítő. Korát meghazudtoló, példamutató értelmiségi, aki nem saját érdekből működött együtt Kovászna, a környék, idegen országok magyar – és más ajkú – közösségével. Az ember, akire érvényesek Márai Sándor szavai: „Embermódra élsz, ha igazságosan élsz. Ha minden cselekedeted és szavad alján a szándék: nem ártani az embereknek”. Az elszánt, hűséges és állandóan készenlétben lévő ember, akit a kisebbségi lét mindig megkíván – kevesen vannak ilyenek, de mindig voltak, és remélhetőleg lesznek. Márta néni életútja bizonyítja, hogy minden pálya dicső, ha belőle városodra, népedre, nemzetedre fény sugárzik. Nyugodj békében, Márta néni.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Rangsorolták a tanintézeteket
Három értékelési szempont együtthatója alapján az ország összes közép- és általános iskoláját rangsorolta az oktatási minisztérium, a Hargita megyei élmezőnybe több udvarhelyi tanintézet is bekerült.
A felvételi jegyek, a tantárgyversenyek eredményei és az érettségi eredmények átlaga alapján az ország összes középiskoláját rangsorolta az oktatási minisztérium az admitereliceu.ro honlapon. Az 1148 romániai középiskola közül a bukaresti Sfântul Sava Gimnázium került a lista élére 9,35-ös átlaggal, az első magyar tannyelvű középiskola pedig a lista 88. helyén álló marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum, 8,29-es pontszámmal. Hargita megyében a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium bizonyult a legerősebbnek, 8,11-es átlaggal, ez az országos lista 120. helyére volt elegendő, de a magyar tannyelvű középiskolák között ez országos harmadik helyet jelent, az iskolát ugyanis hajszálnyival, 8,12 ponttal megelőzi a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium.
Hargita megyében a második legjobb középiskola a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium, amely az elmúlt három évben egyre feljebb került a listán, most a 177. helyen áll, 7,79-es átlaggal. Megyei harmadik a csíkszeredai Segítő Mária Elméleti Líceum, negyedik a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium, ötödik pedig a Benedek Elek Pedagógiai Líceum. Az első tíz Hargita megyei tanintézet közé egy-egy maroshévízi, gyergyószentmiklósi, csíkszeredai, székelyudvarhelyi és székelykeresztúri középiskola került még be.
Az általános iskolák öt-nyolc osztályos tagozatainak országos rangsorolásán szintén első a magyar tannyelvű tanintézetek között a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum, Hargita megyében a Tamási Áron Gimnázium áll az élen, országos szinten pedig a 211. helyen. Megyei szinten több vidéki tanintézet is bekerült az élmezőnybe: második helyen a csíkkozmási Dr. Boga Alajos Általános Iskola, harmadik helyen pedig a galócási Dumitru Gafton Általános Iskola áll. További két román tannyelvű tanintézet is bekerült az első ötbe, a csíkszeredai Octavian Goga Líceum a negyedik, a székelyudvarhelyei Marin Preda Elméleti Líceum pedig az ötödik az általános iskolák megyei rangsorolásán. Az első tízben egy maroshévízi, két székelyudvarhelyi, egy csíkszeredai és egy salamási iskola szerepel még.
Hargita megye főtanfelügyelője szerint nem ad reális képet a minisztériumi rangsorolás, hiszen csak egy-két kritérium alapján készítették el a listát, ám több más szempont alapján is lehet vitatni, hogy melyik iskola jó, illetve jobb a többinél. „Egy iskola tevékenysége nem csak ezekből áll, én nem értek egyet ezzel a rangsorolással” – fogalmazott Bartolf Hedvig, hozzáfűzve, hogy szerinte túl kevés az értékelési szempont, és egy kritériumegyüttest kellene kitalálni a reálisabb értékeléshez. Nagyon relatívak ezek a rangsorolások, mondta a főtanfelügyelő, azt is kifejtve, hogy a gyakorlatban egyébként semmilyen jelentősége nincs a minisztériumi rangsorolásnak, még a tanintézetek között sem, hiszen amelyeknek jók az eredményei, azokban ezt az értékelés nélkül is tudják, akárcsak azok, amelyeknek gyengébbek az eredményei.
Széchely István
Székelyhon.ro

Leginkább fiatalok, nők látogattak a gyergyószentmiklósi könyvtárba
Kétszer annyi nő olvas, mint férfi – legalábbis ez derült ki a Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár összesítéséből, ahonnan az aktív olvasók több mint fele szépirodalmi könyveket kölcsönzött, és diákok, fiatalok látogatták leggyakrabban az intézményt. Keresztes Csongor könyvtárigazgató értékelte az elmúlt esztendőt és nyújtott betekintést az idei terveikbe.
A könyvtár aktív, 3681 látogatója körében a kortárs szerzők új könyvei hódítottak tavaly. Az intézménynek 28 278 látogatója volt, akik közel hatvanezer dokumentumot kölcsönöztek. A nemek szerinti eloszlást tekintve kiderült, hogy kétszer annyi nő olvas, mint ahány férfi, a könyvtárlátogatók nagy része ifjú, és a korosztályt tekintve a 14-25 évesek köre a leggyakoribb könyvtárlátogató. A felnőttek körében a munkahelyet tekintve leginkább értelmiségiek, pedagógusok, nyugdíjasok, háziasszonyok kölcsönöznek.
A városi könyvtár állománya az elmúlt évben is gyarapodott, 1797 kötettel van több, melyek összértéke közel 33 ezer lej. „Az állomány gyarapításának nagy részét a Nemzeti Kulturális Alaptól, illetve a Márai-program keretében kaptuk, de támogatott az EMNT, a Magyar Tudományos Akadémia, a Széchényi-könyvtár, a Kercsó Attila Irodalmi Kör és a megyei könyvtár is. Ugyanakkor költségvetési pénzből vásároltunk köteteket, illetve a könyvállomány gyarapításához magánszemélyek is hozzájárultak” – foglalta össze Keresztes Csongor. Az igazgató elmondta, selejtezésre 3818 dokumentum került, ezen könyvek nagyon megrongált állapotban voltak vagy a tartalmukat tekintve már nem aktuálisak, leginkább szakkönyvekről, informatikai szakirodalomról van szó.
Jelenleg 104 298 dokumentuma van a városi könyvtárnak, melynek 59 százaléka szépirodalom, 41 százaléka szakirodalom. A nyelv szerinti eloszlást tekintve 61 százalék magyar, 36,5 százalék román, a többi angol, francia, német nyelvű dokumentum.
Számos rendezvényt is szervezett a könyvtár, kiállításokat, könyvbemutatókat, tanfolyamokat, és ingyenes internet-hozzáférést is biztosítottak, illetve angol klubot működtettek az érdeklődőknek, emellett segítettek a fiatalok érettségire való felkészülésében is.
A felnőtt részlegen már régen működött a kölcsönzések számítógépes nyilvántartása, de januártól mind a felnőtt, mind a gyerek részlegen a kölcsönzési programmodul legfrissebb változatával követik dokumentumaik mozgását.
Baricz Tamás Imola
Székelyhon.ro

Megnyílik Tóth József tárlata
Tóth József 1914. november 16-án született Marosvásárhelyen. Már gyermekként sokat rajzolt, festett, figyelte a természetet, próbálta az emberek, állatok mozgását megörökíteni. Középiskolába a vásárhelyi Református Kollégiumba járt, ahol tanárai – elsősorban Gulyás Károly – felfigyeltek rá, és biztató útmutatásukkal egy életre elindították a festészet útján.
Anyagi nehézségek miatt képzőművészeti főiskolára nem járhatott, szülővárosában dekorációfestőként dolgozott egészen nyugdíjba meneteléig. Életének meghatározója magyarsága volt, amely miatt ítélet nélkül 1952 és 1954 között börtönbe zárták. Rendkívül széles látóköre, a magyar és román irodalom és azon belül a költészet ismerete és szeretete hamar megmutatkozik festményeiben. Először realista tájképeket, csendéleteket készített, majd egyéni, senkihez sem hasonlítható látásmódja alakult ki. Hivatali és kortársi elismerésben nem volt része.
Akik szerették – Bordi András, Török Pál –, azok csodálták művészetét, és a biztatásuk, illetve a saját elhivatottságérzete igen termékennyé tette munkásságát.
Kiállítása volt Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Bukarestben és Budapesten. Életművét 2000-ben vándorkiállítások ismertették meg Erdély nagyvárosaiban, Gyergyószentmiklóson, Székelyudvarhelyen, Kovásznán és Kézdivásárhelyen.
Holnap, vasárnap déli 12 órakor Marosvásárhely is vendégül látja tárlatát. A marosvásárhelyi unitárius egyházközség szervezésében a vásárhelyi festőművész kiállításának megnyitójára kerül sor a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János-termében (Bolyai tér 13.). A kiállítást Horváth Zoltán György egyetemi oktató, a Romanika Könyvkiadó vezetője nyitja meg, a tárlat 2015. február 8-ig lesz látogatható. Mellékletünket Tóth József alkotásaival illusztráltuk.
Nagy Attila
Népújság (Marosvásárhely)

„Összevarrnák” a szálakat Hargita és Maros megye között
„Összevarrnák” az idő és a nem kimondottan magyarbarát rendszerek által elszakított infrastrukturális szálakat Maros és Hargita megye elöljárói. A két megyét jelenleg mindössze három aszfaltozott út köti össze, ezek számát szeretnék növelni, ugyanakkor a kövezett vagy földutakat is járhatóvá tennék.
„Az utóbbi évtizedekben annyira elvágták az infrastrukturális szálakat a két megye között, mintha két külön, egymástól határátkelővel elválasztott ország lenne” – utalt a Maros és Hargita megyét összekötő utakra Borboly Csaba.
A Hargita megyei önkormányzat elnöke elkeserítőnek és ugyanakkor természetellenesnek tartja, hogy a két megyét mindössze három aszfaltozott út köti össze: a Marosvásárhely–Csíkszereda 13A számmal jelzett országút Szovátánál és Parajdnál, a Szászrégen–Gyergyószentmiklós DN15-ös út Csobotfalvánál és Maroshévíznél, valamint a Segesvár–Székelyudvarhely 137-es út Héjjasfalvánál és Újszékelynél.
A negyedik, a bözödújfalusi tó partján kígyózó, Erdőszentgyörgy és Székelykeresztúr közötti út elkészítése még várat magára. A hargitaiak majdnem a megyehatárig eljutottak a korszerű aszfaltszőnyeggel, a Maros megyei 2012-es „hatalomváltás” azonban zsákutcába terelte a túlsó oldalon startra kész projektet. „Mi mindegyre keressük a megoldásokat, de a szándékunk csak akkor erősödhet, ha van viszonzása is. Én azonban nem érzem Maros megyei kollegám, Ciprian Dobre pozitív hozzáállását” – fejtette ki lapunknak Borboly Csaba.
Bözödújfalu felé – csak apránként
A Hargita megyei tanácselnök ezzel arra célzott, hogy bár néhány éve sikerült közös nevezőre jutnia Lokodi Edit Emőkével, a Maros megyei önkormányzat volt elnökével az utat illetően, a 2012-es helyhatósági választások után az új elnök, Ciprian Dobre törölte a prioritási listáról a megyeközi út felújítását.
Mindezt annak dacára, hogy négy évvel ezelőtt, 2011-ben a Maros Megyei Tanács jóváhagyta a műszaki tanulmányt, majd 2012 áprilisában el is kezdte a közbeszerzési eljárást. Azonban a tanácselnöki szék elfoglalása után Ciprian Dobre egyik első intézkedése a bözödújfalusi tavat megkerülő és a Hargita megyei Körispatakra átvezető út törlése volt.
„Végül sikerült megértetnünk az elnök úrral, hogy ez a térség is fontosnak számít, és 2014 vége felé elkülönítettünk 2,8 millió lejt az út megépítésére” – mondta el lapunknak Kelemen Márton, a Maros megyei önkormányzat RMDSZ-es alelnöke. Számítások szerint az összegből mintegy két kilométernyi aszfaltot lehet teríteni a megye határáig vezető mintegy 13 kilométeres útszakaszra.
Kelemen azt reméli, ha évente egy-egy kisebb szakasszal megtoldják az utat, előbb-utóbb csak sikerül összekötni a két megyét és lerövidíteni a Marosvásárhely és Székelyudvarhely közötti távot. Az útra annál is inkább szükség van, mert nyári idényben lényegesen nő az amúgy is népszerű bözödújfalusi tó idegenforgalmi potenciálja. Az RMDSZ-es politikus annak a lehetőségét sem zárja ki, hogy amennyiben beindul az aszfaltozás, kormányprojektbe is be lehetne építeni a fennmaradt szakasz elkészítését.
A világörökséget is közelebb hoznák
Mindkét magyar politikus hasonlóan fontosnak tartja a Szederjes–Erked–Székelyderzs 133-as megyei út korszerűsítését is, hiszen ezáltal a Maros vagy Brassó megye felől érkező turisták számára is „megnyílna” a világörökség részét képező székelyderzsi unitárius erődtemplom. „Akkor pályázhatunk uniós alapokra, ha Maros megye vállalja a partnerséget. Eddig erre semmi biztosítékunk nincs” – fejtette ki Borboly Csaba.
A Marosvásárhely és a Gyergyói-medence közötti távolságot a két térség legszebb útja rövidíthetné le: a Szászrégent Gyergyóremetével a Görgény völgyén összekötő vonal. Valamikor ugyanis nemcsak szekerekkel és traktorokkal lehetett átkelni a hegyen, kisautók is jártak. Kelemen Márton szerint ma már a világ pénze nem lenne elég a modernizálására. Maros megyei oldalról a 153C jelzésű úton csak a királyi vadászkastélyáról híres Laposnyáig lehet aszfalton haladni, míg a gyergyóiak számára Remete jelenti a végállomást.
Az elképzelések szerint jó lenne rendszeresen kövezni és karbantartani a Bözöd és Gagy, Sóvárad és Siklód, Szolokma és Küsmöd, valamint Székelyvécke és Újlak közötti megyei vagy községi útszakaszokat is. Kérdésünkre, hogy a szálak „öszszevarrásában” Maros megye miért kullog a szegényebb Hargita megye mögött, Kelemen Márton úgy vélekedett: a szomszéd térség nemcsak kevesebb pénzből gazdálkodhat, de jóval rövidebb az úthálózat is, amelyről gondoskodnia kell.
Szucher Ervin |
Krónika (Kolozsvár)

Közelebb a harangok hangjához
Idén januártól új ügyvezető főgondnoka van az Erdélyi Református Egyházkerületnek. Dézsi Zoltánnal a diktatúrában tanult filozófiáról, a tanári hivatásról, a harangszóba kapaszkodó lélekről, kivándorlásról és költészetről beszélgettünk.
– „Mit ér az életem, ha másképpen élem, mint amilyennek álmodom?” Évtizedek távlatából visszatekintve, ilyennek gondolta?
– Szerencsés vagyok, olyan dolgok történtek velem, amilyenekről ifjú koromban álmodni sem mertem volna. Bár úgy vélem, a szerencsére is fel kell készülni. Egyke voltam, szerény körülmények között éltünk Jódratosnyán, szórványban. Bár szüleim csupán néhány osztályt végeztek, mégis megérezték: gyereküket taníttatni kell. Több nagyszerű szellemi adottságú gyerek azért kallódott el generációkon át, mert a faluban magyar nyelven csak egy összevont osztály működött, így legtöbbjük jobb esetben szakmát tanult, és a közeli gyárakban helyezkedett el. Én amolyan vándordiák lettem, Gyergyóremete, Galócás, Szováta sok kitűnő pedagógusa egyengette az utam.
– A kommunizmusban nem volt könnyű úgy felnőni, hogy közben az egyházhoz is kötődjék az ember. Hogyan került kapcsolatba az egyházzal?
– Édesanyám katolikus, édesapám református presbiter volt, aki hite miatt a sok győzködés ellenére sem lépett be a pártba, mondván „én az Urat választottam”. Mindketten eljártak istentiszteletre és misére is, utóbbit ugyancsak a reformátusoknál tartották, mivel a katolikusok még nálunk is kevesebben voltak. Mivel nem laktunk messze a templomtól, a kegyszereket nálunk tartották, így gyerekként sokat segédkeztem a miséken. Szüleim hívő emberek voltak, református és katolikus vallási nevelést is kaptam. Református hitemhez azonban kétség sem férhetett, ráadásul nagy műveltségű lelkipásztorunk volt, Bakk Imre, akinek ugyancsak sokat köszönhetek.
– A filozófusokra talán még ma is furcsán néznek, fokozottan érvényes ez azokra, akik a régi rendszerben végeztek. Hogyan lehetett összeegyeztetni a diktatúrát a filozófiával?
– Nem filozófiára készültem. A világháború után sok vándorszínész járta a falvakat, ezért először én is színész szerettem volna lenni, de édesanyám lebeszélt róla. Néptanácsi ösztöndíjrendszer működött akkoriban, elhatároztam, külkereskedelmi szakot végzek, de Bukarestbe kellett volna mennem, így édesanyám arról is lebeszélt. Marosvásárhelyre iratkoztam a magyar–történelem szakra, ám az ösztöndíjat – talán munkás származásomra való tekintettel – áthelyezték a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetem filozófia–pedagógia–történelem szakára. Falusi gyermekként így kerültem a nagyvárosba, ahol korábban sohasem jártam. Az első éjszakát a Tanítók Háza előtti parkban, aztán a kolozsvári vasúti állomáson töltöttem, mert még a bentlakást sem találtam meg. Kilencen voltunk a magyar csoportban, olyan közösséggé formálódtunk, amely ma is megtartó erő. Rengeteget kellett tanulnom, hiszen addig azt sem tudtam, mit jelent a filozófia. Bretter György a szemináriumokat tartotta, ott ismerkedtem meg a másképp gondolkodás örömével: jó példa erre, amikor Jean Paul Sartre filozófusnak Roger Garaudy kommunista írónak küldött levele révén „szelídítette meg” számunkra a marxista világnézetet, és elkalauzolt Hegel, Kant, Feuerbach világába. Nagy dolognak számított ez abban az időben.
– Miután végzett, hol sikerült munkahelyet kapnia?
– Három helyet ajánlottak, én Gyergyószentmiklóst választottam, mert édesanyám remetei származású volt. Eszembe jutottak szüleim, akik mindig arra tanítottak, hogy anyanyelvemen tanuljak, de tanítani is így a legszebb dolog a világon. Azóta is sokszor megköszönöm Istennek, hogy így gondolkoztak. Az idegen nyelvűséggel ugyanis a gyökereitől vágják el ma is a magyar gyerekeket Erdély-szerte. 1967-ben kerültem az iskolába, és az évek folyamán sok mindent kellett tanítanom lélektantól politikai gazdaságtanig. Diákjaimmal, régiekkel és újakkal ma is nagyon jó a kapcsolatom. Igaz ugyan, hogy KISZ-irányító is voltam, de a Székelyföldön ez nem politikát, hanem kulturális munkát jelentett. Színjátszó kör, szavalókör, néptánccsoport vezetőjeként sokat forgolódtam a fiatalok között. Író-olvasó találkozókat szerveztem mindazokkal, akikkel egyetemi éveim alatt megismerkedtem, Király László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, és még sokan mások minden évben iskolánk vendége volt. Hívtak újsághoz, megyei pártbizottsághoz, de én kitartottam a tanári pálya mellett.
– Aztán „elszegődött” politikusnak is, az RMDSZ színeiben Gyergyószentmiklós polgármestere, Hargita megye prefektusa, államtitkár, a Szövetségi Képviselők Tanácsának elnöke is volt. Miért vállalta ezt a szerepkört?
– Úgy lettem polgármester, hogy az 1989-es változások alkalmával a helyiek utánam jöttek. Többször telefonáltak december 22-én, hogy menjek, mert kellenek az emberek. A sokadik kísérletre beadtam a derekamat, szükség volt valakire, aki felajzott emberekkel, nagy tömeggel kommunikálni tud. Így kerültem bele aztán abba a forgatagba, amely továbbsodort.
– És miért hagyta abba? Megcsömörlött az RMDSZ politikájától?
– Nem, én inkább belefáradtam. De megmaradtam RMDSZ-tagnak, mert elkötelezettje vagyok a szövetségnek, bár nem mindennel értek egyet. Más vonalat képviseltem, de mindenképp a konszenzus embere voltam.
– Az egyházi tisztségekbe is csak úgy belesodródott?
– Presbiter voltam Gyergyószentmiklóson, aztán Marosfőre kerültem, ahol ugyancsak presbiter lettem. Ott a kis közösségnek templomot építettünk, hajlékot, amely átalakította életünket. Addig magánháznál tartották az istentiszteleteket, a templom megépítése után pedig három-négyszeresére nőtt a templomlátogatottság. A vaslábi románok, a gyergyói katolikusok is segítettek – nagy összefogással épült fel a templom, amelyhez természetesen felhasználtam a megyei kapcsolataimat is. E körülmények is talán a szerencse számlájára írandók.
– A globalizált, liberális világban egyre szűkül az egyház szerepe. Mit gondol, Erdélyben ma is harangszóba kapaszkodik a világ, a lélek?
– Sajnos a világ nem, pedig szüksége lenne rá. Csak néha, amikor vészhelyzetben van. A mai világ egyre távolodik a harangok hangjától ahelyett, hogy közeledne. Az emberek szívesebben mennek egy-egy vallási jellegű rendezvényre, mint istentiszteletre. Az egyháznak viszont igenis szüksége van rájuk, hogy betöltse a feladatát, szolgálja nemzeti közösségünket. Így maradhatunk meg erős közösségnek a hit jegyében. Ha csak a templomba járókat számoljuk, kevesen lennénk, ezért aztán új generációkat, fiatalokat kell felnevelni az egyház közelében.
– Mit tehet főgondnokként?
– Az intézmény feladatait világosan kell ismerni, együtt kell haladni a korral, felismerni az egyházat érő kihívásokat, képviselni a világiakat az egyházi testületek döntéseiben. Bár sok tisztséget töltöttem be, életem legnagyobb ajándéka, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka lehetek. A szabályzat szerint nincsenek konkrét feladataim, ám amikor elfoglalsz egy ilyen felelős tisztséget, tudásodat, tapasztalatodat, emberi alázatodat az egyház, a gyülekezetek, lelkipásztorok segítségére kell felhasználnod. Felekezeti társaid bizalma rendkívüli felelősséget ró rád.
– A három egyházkerületi főgondnok megegyezett, hogy az ügyvezetői főgondnoki tisztséget kétévente felváltva töltik be. Eddig Markó Gábor volt, 2015-től Dézsi Zoltán lesz, a ciklus utolsó két évében pedig Fekete P. P. János. Miért van erre szükség?
– A szándék azt jelenti, hogy a vezetőségben minden emberre szükség van. Jó lenne, ha egy-egy rövidebb periódusban mindhárman aktívabban vennénk részt az egyházi munkában. A három főgondnok rotációs ügyvezetői főgondnoksága különben csak erre a hatéves ciklusra vonatkozik, a megfelelő időben mindannyian lemondunk a következő javára. Különben szabályzatmódosításra lenne szükség.
– Az asszimiláció és a kivándorlás mellett a természetes apadás is nehéz helyzet elé állítja az egyházat. Hogyan látja az erdélyi reformátusság jövőjét?
– A számok kegyetlen valóságot mutatnak. Szívszorító volt kimenni a kilencvenes évek elején az állomásra, amikor beindították a székely gyorsot Budapestre. Rengeteg búcsúzkodó embert lehetett látni, úgy köszöntek el egymástól, mintha katonának mennének. Ma már más a helyzet: nem vonattal és nem Magyarországra, búcsúzkodás nélkül, de ma is mennek az emberek. És ez nem jó, sőt, veszélyes, és a folyamatot, sajnos, nem tudjuk megállítani, míg a közép-kelet-európai helyzet nem javul. Az is szomorú, hogy a közöttünk is egyre több a szétszakadt család: a szülők külföldön, a gyermekek a nagyszülőnél. Az egyháznak a lehetetlent is vállalnia kell, hogy a fogyást valamilyen szinten próbálja megakadályozni. A körülmények javítása érdekében mindenkire szükség van: egyházra, iskolára, kulturális intézményekre.
Dézsi Zoltán
Marosvásárhelyen született 1943. november 13-án. Gyermekkorát Jódratosnyán töltötte, 1961-ben érettségizett Szovátán. 1966-ban végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem filozófia-pedagógia-történelem szakán. Gyergyószentmiklóson a Salamon Ernő Gimnáziumban tanított 1996-ig. 1990–2008 között az RMDSZ színeiben Gyergyószentmiklós polgármestere, Hargita megye prefektusa, államtitkár, valamint az RMDSZ SZKT-nak elnöke. Tizenkilenc éve tanít a Babeş–Bolyai Tudományegyetem gyergyói és sepsiszentgyörgyi kihelyezett karán oktatáselméletet és neveléstudományt, ez utóbbi volt doktorátusi dolgozatának témája is. Költő, az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) és a Romániai Írók Szövetségének tagja, több mint 20 kötet szerzője (Haranggal járnék, A Nap és a Hold mesélte, Amit az angyal itthagyott, Harangszóba kapaszkodik a lélek, Mesekalap, Hargitai medvetánc, Drótostót, Somlyószekerén stb.).
– Nemcsak oktatóként, egykori intézményvezetőként és politikusként vagy főgondnokként tartják számon, hanem költőként is. Hobbi ez, vagy annál több?
– Ha csak hobbi szintjén művelném, nem lehetnék a Romániai Írók Szövetségének tagja. A 22. könyvem megjelenése előtt állok. Számomra a költészet az érzelmeim és gondolataim kifejezésének egyik eszköze, már gyerekkoromban verseltem a magam módján. Egyetemi éveim alatt sok költővel ismerkedtem meg, de Király Lászlóhoz, Farkas Árpádhoz, Magyari Lajoshoz, és a Gaál Gábor irodalmi kör, az első és második Forrás-nemzedék nagyjaihoz képest mindig kicsinek éreztem magam. Ettől függetlenül mindig ott voltam, ahol verset írtak, vagy az irodalomról beszéltek.
– Mit mesél a gyermekeknek a Nap és a Hold?
– Szüleim sokat foglalkoztak nevelésemmel, sokat meséltek. Eleinte a Nap és a Hold nem jelentett szimbólumot, hanem két csodálatos égitestet, amely beragyogta a lelkemet, bejárta az életemet reggeltől reggelig. Lassan tudatosult, hogy erre a pályára fel van fűzve egy sor csodálatos történet, amely hitvilágunkkal és történelmünkkel kapcsolatos, beleégetve a génjeinkbe. Ezért szeretek mesélni a gyermekeknek, mert a mese áldást jelent, ugyanakkor élő, játékos, jótevő anyanyelvet. Hatalmas lehetőség arra, hogy gondolataik szárnyaljanak. És nemcsak mesélni, írni is szeretek nekik a szolgálat jegyében.
Somogyi Botond |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A háború különböző arcai a Csíki Székely Múzeumban
Az első világháború id. Kováts István fotográfus szemével címmel nyílt kiállítás csütörtök délután a Csíki Székely Múzeumban.
Id. Kováts István Marosújváron született, onnan Gyergyószentmiklósra került fényképésznek, később Székelyudvarhelyen Ferenczy Lukáccsal közösen, majd önállóan működtetett fényképészetet – mesélte ifj. Kováts Árpád, a dédunokája. Az ezerkilencszázas évek elején építette meg id. Kováts István az úgynevezett napfényműtermet – a terem egyik oldala és a teteje is üvegből van – a kor elvárásainak megfelelően. Ez a napfényműterem ma is működik, talán az egyedüliként Európában. Az ide betérő készíttethet a régi géppel, a régi technikával, régi hátterekkel fekete-fehér képet, amelyet kézi kidolgozással készítenek el. A fényképezés mestersége öröklődik apáról fiúra, mindig van a családban, aki továbbvigye. Ifj. Kováts Árpád elmondta, a család több mint nyolcvanezer negatívot őriz. Ezeket már a kezdetektől archiválták: mindig leírták, hogy hol fényképezték, mit ábrázol és mikor készült. Nemcsak műtermi fotók találhatók a gyűjteményben, hanem kijárnak, megörökítik a fontosabb történéseket a városban, vidéken különböző népszokásokat, népi életképeket fényképeznek.
Id. Kováts István a 82. császári és királyi gyalogezred katonájaként és fényképészeként vett részt a háborúban. Végigjárta a romániai, galíciai és észak-olaszországi frontvonalakat, a most nyílt kiállításon ötven fénykép látható a közel négyszáz felvételből. Ezeken megjelennek a bakák mindennapjai, a szórakozás, a táborhely, a lövészárok, a temetés, a romok és a gépi roncsok.
A tárlaton tizenkét sztereófotót is meg lehet tekinteni. „Már az ezernyolcszázas évek végén létezett a háromdimenziós technika, és nemcsak id. Kováts Istvánnál, hanem a kor más fényképészeinél is fellelhető pár ilyen sztereófelvétel. Ezeket a sztereókat elkészítettük modern változatban is, a vörös és kék szemüvegekkel meg is lehet őket tekinteni. Sikerült beszerezni egy ezerkilencszázból való sztereoszkópot, ezt is kipróbálhatják a kiállításra ellátogatók.”
Csíkszereda Székelyudvarhely után második állomása a vándorkiállításnak, a Csíki Székely Múzeumban február 15-ig látogatható. Ezután Csepelen, majd Komáromban tekinthető meg a tárlat.
Péter Beáta
Székelyhon.ro