Szemet szúrt a többnyelvűséget számon kérő óriásplakát
Olcsó kifogásnak tartja Landman Gábor holland állampolgárságú erdélyi üzletember, hogy arra hivatkozva távolíttatták el a kolozsvári többnyelvűséget számon kérő óriásplakátját, hogy az összetéveszthető az útjelző táblákkal. 
A nyelvjogi aktivista ugyanis pénteken egy, Gyalu határában felállított hirdetőtáblán kérte számon a kolozsvári többnyelvű helységnévtáblákat Emil Boc polgármesteren. Kedd reggelre azonban már csak a hűlt helye maradt az óriásplakátnak, amely angol nyelven üzent a polgármesternek: „Mr. Boc, a cégemnek Schengenre és nem sovinizmusra van szüksége!” (Mr. Boc! My company needs Schengen, not chauvinism!) Emil Boc ugyanis miniszterelnökként még azt ígérte, hogy Románia csatlakozik a schengeni egyezményhez.
Landman Gábor elmondta, egy hónapra vásárolta meg a hirdetőfelületet egy reklámcégtől azzal a szándékkal, hogy a nyelvi jogokat is hirdesse, és a tanácsadó cégének is nyilvánosságot szerezzen. Hozzátette, ha megbizonyosodik arról, hogy a kolozsvári polgármesteri hivatal tüntette el a reklámot, akkor büntetőjogi feljelentést tesz ellene.
Nem kellett az „ingyenreklám”
„Ezt nem értem, a hirdetőtábla bérleti díját kifizettem egy hónapra, ott hagyhatták volna, erre meg leszedték. Ezzel nemcsak közvetve, hanem közvetlenül is megsértették a jogaimat. Szerintem a táblám nem volt sértő, nem volt bántó, sem törvényellenes. Ez is jelzi, hogy ezek az urak hol tartanak, kereskedelmi jogokat sértenek” – adott hangot értetlenségének a Krónika megkeresésére Landman Gábor. Hozzáfűzte: örül, hogy be tudta bizonyítani, mennyire ellenséges a romániai közeg az európai vállalkozásokkal.
Landman Gábor szerint a kolozsvári háromnyelvű helységnévtábla ingyenreklám lehetett volna a kincses város számára. „A peranyagokat ismerem, Boc úr mindent, de mindent megtett, hogy ne kerüljön ki a háromnyelvű helységnévtábla. Ezért – igaz a cégemet is akartam kicsit reklámozni – rá akartam világítani, milyen abszurd a helyzet. A politikusok Romániában semmit nem tettek az európai integrációért, a schengeni csatlakozásért, semmit nem tettek, hogy teljesítsék azokat a kötelezettségeket, melyeket vállaltak. Ellenben mindent megtettek, hogy egy ingyen háromnyelvű helységnévtábla ne kerüljön ki. Holott a többnyelvű feliratozás Európa jelképe. Precedens nélküli Európában, hogy erre nem hajlandóak. Ezért tettem” – magyarázta Landman Gábor, hogy miért választotta ezt az eszközt tiltakozása kifejezésére.
Hiányolt európaiság
Az identitását firtató kérdésekre kitérve elmondta, Hollandiában nőtt fel, és tulajdonképpen holland, de igazából európai embernek érzi magát. „Nekem Románia uniós csatlakozását követően kőkemény elvárásaim voltak. Fel vagyok háborodva Romániára, hogy még mindig itt tart 2016-ban. Nem tisztességes velem szemben és az európaisággal szemben. Szerintem a sovinizmust, etnikai alapú gyűlöletet a politika mesterségesen tartja fenn. Az, hogy még mindig sorba kell állnom, ha Romániába jövök, hogy még mindig nincs autópálya, hogy az ország hírneve pocsék, mind negatív tényezők az üzletem számára” – fejtette ki a Krónikának Landman Gábor.
Hangsúlyozta: az európai polgári jogokkal több tízezer román él Hollandiában, de alig van olyan holland, aki élhet ugyanezen jogaival Romániában. Emlékeztetett, hogy Románia egyezményekben vállalta ezeknek a jogoknak a tiszteletben tartását, de nem tesz eleget kötelezettségeinek. „A cégemet 2007-ben alapítottam. Akkor mérget vettem volna rá, hogy Románia csatlakozik a Schengeni egyezményhez, és majd épül autópálya is” – adott hangot csalódottságának Landman.
Mint részletezte, akár munkaerő-közvetítésről, akár az ügyfelek felkereséséről van szó, nagyon sokat számít, hogy egy ország tagja-e a schengeni övezetnek, vagy nem, azaz sorba kell állni, vagy nem. „Ne feledjük, Schengen egyben a bizalom szinonimája is, az hogy Románia nem a schengeni övetezet tagja, azt jelenti, hogy nem bíznak meg benne. Ezt Hollandiában nagyon sok intézménytől visszahallom” – magyarázta Landman.
„Megfélemlítették a céget”
A Szászfenes és Gyalu határán található hirdetőtáblát azért távolították el, mert összetéveszthető az útjelző táblákkal, ami ellentétes a hirdetőeszközök engedélyeztetését és elhelyezését szabályozó törvény 15. cikkelyével – szerepel a cég hivatalos indoklásában, amelytől Landman Gábor kibérelte a reklámfelületet, és amelynek nevét nem volt hajlandó elárulni. „Ez egyértelmű hülyeség. Megfélemlítették a céget, azt kérték, hogy ne is keverjük bele őket. Be fogok nyújtani egy panaszt a holland nagykövetségen. Egyértelmű, hogy cenzúráznak, egy reklámcéget még meg tudnak félemlíteni, de vannak eszközeim, melyekhez nem tudnak hozzányúlni” – nyilatkozta lapunknak Landman Gábor.
Az általunk megkéredezett önkormányzatok ugyanakkor nem tudtak pontos választ adni arra, hogy ki kérte a tábla eltávolítását a reklámcégtől. Miközben lapunk információi szerint a kolozsvári önkormányzattól érkezhetett a kérés, Iulia Perşă, a polgármesteri hivatal szóvivője a Krónikának úgy nyilatkozott: egész biztosan nem a kolozsvári önkormányzat távolíttatta el a reklámtáblát. Hangsúlyozta, a hirdetőtábla nem a város területén volt elhelyezve, így nem tartozott a hatáskörükbe, hogy intézkedjenek.
Okos Károly, Gyalu alpolgármestere rákérdezett a helyi urbanisztikai hivatal vezetőjénél, hogy mi történt, azonban az a válasz érkezett, hogy a napokban nem regisztráltak építésiengedély-kérést – erre ugyanis egy reklámtábla elhelyezésekor is szükség van –, és felszólítást sem küldtek egyetlen illegálisan elhelyezett reklámtábla eltávolítására. Albert Ilona szászfenesi önkormányzati képviselő kérdésünkre elmondta: a helyi tanácsosok nem értesültek arról, hogy a polgármesteri hivatal óriásplakátot távolíttatott volna el.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Körgyűrű Gyalutól Dezmérig, a Bükkön át
Országos jelentőségűvé vált Kolozsvár metropolisz-övezetében a körgyűrű kialakítása – jelentette be tegnap Emil Boc polgármester az európai parlament szállítási és turisztikai bizottságának képviselőivel a városháza üvegtermében tartott munkamegbeszélés alkalmával. Boc a tanácskozáson elmondta, a kormány kiemelt fontosságú projektként kezeli a Gyalut Dezmérrel összekötő, a városi forgalom zsúfoltságának csökkentését célzó út kiépítését.
A tervezett négysávos körgyűrű az autópálya gyalui csomópontjából indulna, majd párhuzamosan futna a DN1 E60-as jelzésű országúttal a Cora áruház közeléig. Onnan felüljáró vezetne a Monostor negyedi végállomáshoz (képünk), majd a Bükkön keresztül haladva érne a Tordai úthoz, ahonnan a Békás (Bună Ziua) negyedet megkerülve, a Selgros háta mögött elhaladva az Apahida–Bányabükk körgyűrű dezméri csomópontjánál érne véget.
Szabadság (Kolozsvár)

Sorin Mitu: Románok és magyarok: rémálomba illő páros?
A költő és újságíró Corneliu Vadim Tudor 1985-ben a következőképpen vélekedett egyik versében a románok és magyarok közötti történelmi kapcsolatokról:
„Noi n-o să ne-nţelegem niciodată / şi casă bună n-am făcut prin ani / căci mâna voastră veşnic e pătată / de sângele românilor sărmani. / Trufaşi şi cruzi, şi fără de măsură / nici fiarele pădurii nu-s ca voi / cu ochii tulburi, injectaţi de ură / visând la un mileniu de noroi.” („Sohasem fogjuk egymást megérteni / és az idők folyamán nem tudtunk együtt sem élni, / hisz kezetekre örökre rátapadt / a szegény románok vére. / Dölyfösek és kegyetlenek és mértéktelenek vagytok, / még az erdő vadállatai sem hasonlítanak rátok / zavaros, gyűlölettel átitatott szemekkel / álmodoztok egy évezrednyi mocsokról.”) Elképzelhető, hogy e sorok olvasói közül sokan, különböző okokból, nem szimpatizálnak az idézett szerzővel. Ennek ellenére számos román – talán éppenséggel nemzettársaink többsége – azt mondhatná, hogy a versszak által közvetített kép, néhány költői túlzástól eltekintve, általánosságban mégiscsak helyes. A románok sohasem tudnak majd egyetértésre jutni a magyarokkal, mert utóbbiak a történelem folyamán elnyomták őket, ma pedig folyamatosan jogtalan követeléseket hangoztatnak, melyek mintha egyfajta velük született gonoszságból fakadnának.
Mi az igazság ez ügyben? A magyarok vajon tényleg annyira gonoszok, ahogy azt a románok gondolják? Vagy e témával kapcsolatosan vannak más, árnyaltabb román vélemények is? De vajon a magyarok miként vélekednek a románokról? És, végül, mit jelentenek ezek a kérdések a magas politikában vagy a Romániában és Magyarországon élők mindennapi életében? A történelem és az imagológia néhány válasszal tud szolgálni.
Minden a történelemből fakad… De melyik történelemből?
A románok és a magyarok nagyjából ezer éve szomszédok és élnek együtt Erdélyben. Ha komolyan vetjük fel azt a kérdést, hogy miként boldogult ebben az időszakban egymással a két etnikum, hogy megértsük, milyen kölcsönös érzéseik vannak egymással szemben manapság, akkor két választ fogalmazhatunk meg. Egyrészt a románok és magyarok közötti kapcsolatok története csaták megszakítás nélküli sorozatából állt. Gyaluval és Ménmaróttal kezdve, akik megküzdöttek a térségbe érkezett első Árpád-kori lovasokkal, a középkori parasztlázadásokkal és a román fejedelmekkel folytatva, akiknek – ahogy azt az iskolában tanultuk – szokásuk volt, minden további nélkül, „kicsinálni” Magyarország királyait és az utóbbi két évszázad forradalmaival, világháborúival és politikai konfliktusaival befejezve – az egész mintha egy véget nem érő harcias krónikába illeszkedne. De van egy másik álláspont is, melynek talán nincs akkora hatása, de amelyet többek között az egyszerű emberek, főleg az erdélyiek, magukénak vallanak: hogy mégiscsak sikerült ennyi évszázadon át együtt élniük egy többetnikumú Erdélyben az őket szétválasztó megannyi konfliktus és ellentétes érdek ellenére, azt jelenti, hogy a románok és a magyarok nagy teljesítményt tudnak felmutatni a Másikkal való együttélésben. Végül is a két nemzet mégsem irtotta ki vagy kergette el kölcsönösen egymást, ahogy azt oly sok etnikai csoport tette Európában és az egész világon. Azon emlékezetes pillanatok jelentése pedig, amikor mégis fejbe kólintottuk egymást (mint például az 1848-as forradalom vagy a második világháború idején), attól függ, miként értelmezzük ezek gyakoriságát és jelentőségét. Drámai kivételeknek tekintjük őket az elfogadható ezredéves együttélés során, vagy ellenkezőleg, két egymással kijönni sohasem tudó közösség elkerülhetetlen és mindig újra megismétlődő összecsapásaiként?
A fent említett két elképzelést, bár a belőlük leszűrhető tanulság szempontjából tökéletesen ellentétesek, ugyanazon elfogadott történelmi tények segítségével építették fel. Ez mutatja, hogy a múlt elmesélése, tehát a történelem miként manipulálható egy bizonyos álláspont alátámasztása érdekében. A románok és a magyarok történelmét „keményen” ki is használták ilyenfajta indokló célokra, bizonyos (ellenséges vagy ellenkezőleg, jóindulatú) szubjektív és mélységesen eltorzított imázsok gyártására. A széles világból származó más hasonló helyzetekkel való összehasonlítás megmutatja, mennyire tévesek lehetnek ezek az értelmezések. Függetlenül attól, hogy az áldozatok, a fegyveres konfliktusok napjainak számát vesszük alapul vagy az egy főre eső sovén gyalázkodásokat, nem tudunk nagyobb eredményre jutni, mint amilyen a németek és a franciák, az angolok és az írek, az oroszok és a lengyelek, a törökök és az örmények között tapasztalható…
Ellenkezőleg! A középkorban például, a túlzó módon „etnikainak” vagy „román–magyarnak” tekintett konfliktusok főszereplői valójában a parasztjaikat röghöz kötő nemesek (ahogy Mihai Viteazul is tette a „rumánjaival”) vagy a feudális uralkodók voltak, akik a hatalomért harcoltak. (A munténiai és moldvai vajdák legalább olyan gyakran hadakoztak egymással, mint a magyar királyokkal vagy az erdélyi fejedelmekkel.) Az említett küzdők elsősorban nem román és magyar minőségükben harcoltak, hanem nemesekként, parasztokként, fejedelmekként vagy a hit védelmezőiként. Az a körülmény pedig, hogy eltérő nyelvet beszéltek, csak a közöttük meglévő, alapvető társadalmi, politikai vagy felekezeti rivalizálások újabb, de nem legfontosabb oka volt. Az már más kérdés, hogy ezeket a konfliktusokat – később – a román–magyar ezredéves konfliktus tagadhatatlan bizonyítékainak tartották, de ennek nem az emberek által megélt, hanem a történészek által megírt történelemhez van köze.
A román–magyar százéves háború
Egy sajátos román–magyar konfliktus valójában történelmi léptékben hozzánk sokkal közelebb, a modern korszakban kezdődött el. A két nemzet politikai és értelmiségi elitjei a XIX. században, mint Európában mindenhol, elindították a maguk nemzeti projektjét, mely az emancipálást, a haladást és a modernizálást foglalta magában. De Erdély földrajzi térségében mindkét nemzeti projekt megjelent. A magyarok részéről elsősorban politikai és történelmi okokból (hiszen része volt a középkori királyi Magyarországnak), a románok részéről pedig szintén politikai (a hajdanán a rómaiak által meghódított Dacia részeként), de demográfiai okokból is, tekintettel arra, hogy ők voltak a tartomány legnagyobb számú lakói.
Így kezdődött el egy hangsúlyos konfliktus, mely nagyjából száz évig tartott, az 1848-as forradalomtól az erdélyi román közigazgatás 1945. márciusi visszaállításáig. Zárójelben legyen mondva, ez nagyjából ugyanakkor zajlott, amikor a franciák és a németek, hasonló okokból, három megsemmisítő háborúban csaptak össze (1870–1871, 1914–1918 és 1939–1945) az úgynevezett „európai polgárháború” folyamán. A százéves román–magyar konfliktus a legnagyobb részében csak „hidegháború” volt, melyet három nyílt, erőszakos intervallum szakított meg. Az 1848 októbere és 1849 augusztusa közötti erdélyi polgárháború, amelynek során a Magyarország függetlenségét akaró kossuthista magyarok összecsaptak a Habsburg-párti erdélyi románokkal. Az 1916–1918-as katonai konfliktus Románia és Ausztria-Magyarország között az első világháború közepette, mely aztán a magyarországi bolsevik rezsim elleni 1919-es román beavatkozással folytatódott. És az 1940 és 1944 közötti északnyugat-erdélyi horthysta magyar megszállás, aminek a szovjet és a román csapatok 1944. augusztus 23-a utáni offenzívája vetett véget.
És nagyjából ennyi… Sok, kevés?
A második világháború után Románia és Magyarország bekényszerítése a „testvéri” kommunista országok karámjába, hogy ezzel „jegeljék” az európai államok határait és megakadályozzák a destabilizáló területi követeléseket, a két állam közötti nyílt politikai konfliktusnak is véget vetett. Néhány feszültebb, robbanásveszélyes epizód képez kivételt az 1989–1990-es rezsimváltások cseppfolyós időszakában, mint amilyen az 1990. márciusi marosvásárhelyi, etnikumok közötti erőszakos tettek esete, vagy a Magyarország által a Ceauşescu-rezsim 1989. decemberi megdöntésében a titkosszolgálatai és a dezinformációs műveletei segítségével játszott (biztos történelmi bizonyítékokkal egyelőre meg nem erősített) esetleges szerep. A kommunizmus bukása után Magyarország és Románia bekerülése a NATO-ba és az Európai Unióba újra megakadályoz bármilyen valódi konfliktust a két állam között. Következésképpen a viták továbbra is csak szimbolikusan, szavak és magyarázkodások háborújaként folytatódnak majd, különösen a romániai magyar kisebbség státusza témájában.
Román etnikai imagológia…
Ha a dolgok annyira rózsásak, ahogy az a fenti történelmi összefoglalóból leszűrhető, a román–magyar rémálom pedig ugyanezen értelmezés szerint csak egy kicsit nyugtalanabb álom, akkor mégis mi magyarázza a román–magyar ellenségesség akut érzését, mely sokunkban benne van, és melyet oly jól kifejeznek Corneliu Vadim Tudor sorai?
Függetlenül attól, hogy „igazi” vagy „manipulált”, régebbi vagy újabb történelemből fakad, a románok magyarokról alkotott képe számos kritikus aspektust tartalmaz. A románok által a magyaroknak tulajdonított legnagyobb hiba a gonoszság, mely dölyfösséggel párosul. A főleg történelmi előzmények által „bizonyított” kegyetlenség, a románok meglátásban, Árpád utódainak primitivizmusával és vérmérsékleti jellemével társul, és ezt a magyarok ázsiai eredete magyarázza, akiknek ősei „nyereg alatt puhított húst ettek”. A románok a magyarok negatív jellemvonásait gyakran a sajátjaikkal szembeállítva határozzák meg: a magyarok gonoszok, kegyetlenek és intoleránsak, mi szelídek (sőt túl szelídek, hiszen a románok is elismerik, hogy a „puliszka nem robban”), toleránsak és vendégszeretők vagyunk; a magyarok Ázsiából érkezett „nomád barbárok”, míg a románok „európaiak”, per defitionem őshonosak és egy ősi letelepedett civilizáció örökösei. Mivel a románok önképe számos öndicsérő aspektus mellett jelentős adag önbírálatot is tartalmaz, a magyarokkal szembeni román klisék is ezen az ambivalens önképen alapulnak. „Isten őrizzen a gonosz magyartól és az ostoba romántól”, így szól egy erdélyi román közmondás. A magyar gonosz, vagyis agresszív, míg a románnak, aki szintén nem tökéletes, nincs esze, ami egybecseng a románoknak tulajdonított passzivitással. A románok sokszor negatívan értékelik magukat, a magyarokat pedig – a románok – felsőbbrendűségi pozícióba helyezik. A magyar gonoszsága kétségtelenül ellenszenvesebb a román ostobaságánál, ez a jellemvonás pedig jól kiemeli az ellenség jellegét. Ezzel szemben a románnak tulajdonított ostobaság egyértelműen a magyarnál alsóbbrendű helyzetbe hozza.
A románok magyarokkal szembeni viselkedését statisztikai módszerekkel mérő szociológiai felmérések az etnikai imagológia által hangoztatott negatív képeknél és gyalázásoknál általában sokkal jóindulatúbb aspektusokról árulkodnak. Az idegengyűlölő beütésű vicceket félretéve, magas azoknak a románoknak az aránya, akik a felmérésekben azt állítják, hogy elfogadnának egy magyar szomszédot, munkatársat, barátot vagy akár élettársat is. A leginkább bírált aspektusok a történelmi kapcsolatok, melyeket a válaszolók többsége rossznak minősít, valamint mindkét etnikum politikusainak a teljesítménye, akik választási célokból generálják vagy fokozzák a feszültségeket, míg a felelősség ezen elosztásával némiképp felmentik az egyszerű magyarok tömegét. Ezzel szemben, ha az interneten például az érzékeny aspektusokra vonatkozó sajtócikkek kapcsán megjelenő kommentárokat nézzük, rendkívül erőszakos véleményekkel találkozunk. Szexuális jellegű gyalázkodásokkal, főleg a nőkkel szemben, a „román kenyeret evő” hálátlanok Magyarországra toloncolására vonatkozó felhívásokkal vagy ilyenfajta viccekkel: „– Hogyan szedsz le a fáról egy magyart? – Levágod a kötélről!” Persze, a hasonló, sok más téma környékén fellelhető megnyilvánulásokat egy bizonyos pontig akár marginálisaknak is lehet tekinteni. De ugyanakkor csak a jéghegy csúcsát jelentik. Az emberek szemtől szemben képmutatóbbak, de a névtelenség védelmében könnyebben kimondják azokat a dolgokat, amikben hisznek és amelyek részei a kollektív elképzelésünknek.
…és a magyar
Talán ez „csalódást” okoz a románoknak, de a velük szembeni gyalázkodások és negatív képek magyar repertoárja szegényesebb a román megfelelőjénél. Ezt történelmileg az magyarázza, hogy a magyarok sokáig sokkal fontosabbak voltak a románoknak, mint a románok a magyaroknak. A XVIII–XIX. században, amikor a két nemzet közötti politikai konfliktus elkezdődött, a magyarok fő történelmi riválisa a bécsi császár volt, külpolitikai téren az orosz veszélytől féltek (az oroszok aztán 1849-ben és 1945-ben is ellátták a bajukat), belpolitikai téren pedig az egy kalap alá vett magyarországi nemzetiségek követeléseibe ütköztek. Következésképpen a románok csak egy többfejű nemzeti ellenség egyik megnyilvánulási formája voltak, melyek közül a román nem volt annyira rémisztő. Ezért a magyarok románokhoz való viszonyát gyakran az érdektelenség vagy éppenséggel a közömbösség jellemezte.
A magyarok románokhoz való viszonyulásának a határozott felsőbbrendűségi érzés volt a domináns jellemzője, primitív parasztokból és civilizálatlan pásztorokból álló népnek tartották őket. A románok másságát kiegészítette még az ortodoxizmushoz vagy görög katolicizmushoz való tartozásuk, mely geopolitikai szempontból egy keleti, eltérő, ellenséges és kimondottan alacsonyabb rendű világba helyezte őket. Az erdélyi románokat a városi magyarok gyakran „jó vadaknak”, eléggé elmaradott, de jóindulatú lelki tulajdonságokkal rendelkező pikareszk parasztoknak tartották, akik nevelhetők és a magyarok oldalára állíthatók.
A dolgok azonban 1920., a magyar nemzeti projekt keresztre feszítésének éve után radikálisan megváltoztak. A trianoni tragédiát követően, amikor a magyarok arra ébredtek, hogy elveszítették annak a hazának a kétharmadát, melyet örökre a magukénak hittek, nyomasztó a legyőzöttségi, frusztrációs és aztán a revánsérzéssel töltötték el. Ilyen körülmények között az addig nem igazán fontos románok nemzeti drámájuk legnagyobb haszonélvezőjévé váltak a magyarok szemében. Ők kapták meg Erdélyt, mely a legfájdalmasabb vereség volt, mind területileg (102 000 km2, ami több mint a Magyarországnak maradt 93 000 km2!), az elvesztett nemzettársaik számát illetően (1 700 000 lélek), mind pedig szimbolikus jelentősége miatt. A magyarok számára Erdély mindig is a magyar haza része marad, még ha „elidegenített” formában is, magyar katedrálisaival, kastélyaival, temetőivel és harcmezőivel.
Ma is, minden alkalommal, amikor a Kolozsvári Magyar Operában előadják a Marica grófnőt, a kórus pedig a Szamos menti városról szóló vidám refrént énekli, ahol minden piros-fehér-zöld, a közönség frenetikusan tapsol, a végtelenségig. Ezek a dolgok feltételezhetően csak akkor fognak megváltozni, ha a globalizáció végleg elsöpri az összes jelenlegi identitást, vagy ha az erdélyi magyarokat az Urálok nyugati lejtőire telepítik vissza, ahogy azt a másik trikolór radikális hordozói követelik az interneten. Ilyen körülmények között a legerősebb negatív sztereotípia, mely a románokat meghatározza a magyarok szemében (főleg, ha FIDESZ-szavazók vagy észak-amerikai állampolgárok), az a visszaélő román, aki semmibe veszi és elnyomja a magyarokat, aki semmibe veszi a magyar kisebbség nemzeti jogait, eltorzítja történelmüket és csak azért sem hajlandó beszélni a nyelvüket, holott Erdélyben mindenkinek tudnia kellene magyarul. És ezt annak ellenére, hogy – az Erdélyt is megfojtó – balkáni státuszuk elég gyanús és szervezetlen.
És mit tegyünk mi, erdélyiek?
Az erdélyi magyarok számára, a budapestiekkel ellentétben, a románok mindig egyértelműbb jelenlétet képviseltek. Olyan honfitársaknak, szomszédoknak tekintették őket, akiket, hibáiktól függetlenül, figyelembe kell venni, mert együtt élsz velük. Ugyanez a helyzet az erdélyi románokkal is, akiknek a felmérések szerint jobb véleményük van a magyarokról, mint a regátiaknak. Paradox módon még a székely zászlót is, mely azokat kellene jobban idegesítenie (bár nem értem, miért), akiknek az orra előtt lobogtatják, Erdélyben több román kész elfogadni, mint Giurgiuban, ahol a bozgorbajszot soha életükben nem látott Mitikák képtelenek eltűrni a magyar ellenszegülés ilyen elítélendő megnyilvánulásait.
Az erdélyi románok és magyarok rendelkeznek néhány közös, tartományuk történelmi-kulturális jellegzetességéből származó viselkedéssel és értékkel, melyeket nem tudnak megosztani bukaresti vagy budapesti nemzettársaikkal. A közösen birtokolt szimbolikus javak egyike épp az „ellenséghez” való hozzászokás. Ez az együttélés realista tudománya, mely azon az érzésen alapul, hogy csakis együtt élhetünk, még akkor is, ha elég okunk lenne birokra kelni. Végső soron hozzászoktunk mindezekhez a dolgokhoz, sőt, regionális identitásunk összetéveszthetetlen részének tartjuk őket. Ha nem lennének, hiányoznának! Nagyapámnak, aki legionárius és nagy erdélyi román nacionalista volt, és akit a szükség átkényszerített a Regátba, mindig könnybe lábadt a szeme, amikor a vonat Brassóba érkezett és magyar szót hallott. Végre otthon érezte magát! Zárójelben legyen mondva, ugyanez a helyzet számos Romániában letelepedett fiatal besszarábiaival is, akiknek egy része nagyon is románul érez, de akik extázisba esnek, amikor a Zdob şi Zdub Bukarestben vagy Kolozsváron oroszul kezd énekelni. Eszükbe jut a Moldovájuk!
Az ilyenfajta közös javak alapot nyújthatnak az erdélyi identitás felépítéséhez, amit sokan hangoztatnak, de nagyon eltérő értelmezéssel. Lokálpatriotizmusból, nosztalgiából és ideológiai-kulturális bovarizmusból, dartstáblaként a román radikális nacionalizmus számára és ennek tükörképeként átmeneti szakaszként a magyar irredenta elképzelések számára, erdélyieket mozgósító választási eszközként cinikus és pragmatikus politikusok számára, vagy forrásként egy egészséges regionalizmus felépítéséhez az idealisták számára (itt említem meg Vasile Dâncu kollégát, ha már az ő folyóiratába írok).
De ez nagyon nehéz projekt, mert a románok és a magyarok jelenleg párhuzamos szimbolikus univerzumban élnek. A románoknak is van egy Erdélyük, a magyaroknak is (valamikor volt egy szász is), mindenki a saját elképzelésével a történelemről, a saját utcaneveivel, a saját jelképtárával és ünnepeivel, ha lehet, akkor a másik teljes távolmaradásával. Ha Gyulafehérváron járnak, a romániai vagy magyarországi magyar turisták csak a római katolikus katedrálisba mennek be, Hunyadi János sírjához, akit a „saját hősüknek” tartanak és teljesen figyelmen kívül hagyják a román katedrálist, vagy – horribile dictu – az Egyesülés Termét. A román turisták, miután mindenekelőtt felkeresik az Újraegyesítés Katedrálisát és az Egyesülés Múzeumát, bemennek a római katedrálisba is, úgy vélve, hogy Romániában minden az övék és a saját történelmüket tükrözi, de – természetesen – Hunyadit nem a magyar történelem szereplőjének fogják tekinteni, hanem a románok hősének. A sors iróniája, hogy mindezekre egy osztrák vár szűk falai között kerül sor, mely mégsem képes igazán összehozni a császár volt alattvalóit.
A románok és a magyarok nemcsak nem vesznek részt a másik nyilvános ünnepein, de ha netán mégis, akkor ezt erőszakosan teszik. Az Új Jobboldalos ifjak a Gheorghe Funar által kezdeményezett hagyományt követve, március 15-én, a magyarok nemzeti ünnepére válaszul megszervezik a maguk román rendezvényeit, amit a magyarok provokációnak tartanak. A székely magyarok sem adják alább, és a gyász jelképeit tűzik ki december 1-jén (ha éppen nem egy Avram Iancut ábrázoló bábut akasztanak fel, mint tette azt Csibi Barna polgártársunk). Ennek következtében pedig a román diákok román trikolórjelképeket tűznek ki március 15-én, ami kiváltja a tanárok reakcióját, s ezt követi a hatóságok reakciója… Vajon mi lenne, ha a saját nemzeti jelképek esetleges mindennapos kitűzése mellett a magyar fiatalok december 1-jén a román zászlót lobogtatnák, a románok pedig a magyart március 15-én? Akkor valószínűleg egy másik bolygón élnénk, nem Erdélyben, mert itt, akárcsak Mekkában, a hitetlenek nem léphetnek be a többiek szentélyébe, melyet azonban csak a saját gátlásaik és előítéleteik jelölnek ki.
Útmutatások a nacionalizmusok (megfelelő) használatára
Minden bizonnyal sokan vannak mindkét oldalon, akik elhatárolódnak a radikális elemektől. Könnyű azt mondani, hogy a románok és a magyarok többsége nem szavaz sem a Nagy-Romániára, sem a Jobbikra. Sokszor azonban elég kicsinek tűnik a különbség köztük és a kormánybeli „mérsékeltek” között. Elég Orbán Viktort megemlíteni, hogy ezúttal csak a szomszéd szemében lévő szálkát (vagy gerendát?) emeljük ki. Az a gond, hogy a szélsőségesek olyan nemzeti jelképeket, történelmi emlékeket és etnikai képeket használnak fel nyersanyagként, melyek egy egész nemzet kulturális örökségét képezik. Mindnyájan értjük őket és rezonálunk az üzenetükre, akár elragadtatnak, akár megijesztenek vagy feldühítenek. Ez a kollektív identitárius készlet nagyon értékes forrás bárkinek, aki a saját személyére akarja irányítani a figyelmet. A politikusok tudják vagy legalábbis sejtik a legjobban ezt, néha egyes profi szociológusok vagy politológusok segítségével. Ilyen körülmények között a kölcsönös román–magyar képek áruvá válnak, a piaci kereslet szerint kereskednek ezekkel politikusok, újságírók, kommunikátorok, imázsközvetítők, néha pedig éppenséggel hamisítványkereskedők, akik történészek vagy publicisták társaságában árulnak Avram Iancu-s mellszobrokat, trikolór zászlócskákat vagy Nagy-Magyarországos képeslapokat. Ezt az árut, akárcsak a dinamitot, a használói akár fel is robbanthatják, véletlenül vagy szándékosan. Tőlünk alig néhány száz kilométerre kevesebb mint két évtizede a szerbek, a horvátok, a bosnyákok vagy a koszovóiak a saját bőrükön tapasztalták meg az ellenséges képek és etnikai viszonyok romboló hatását. Ehhez a nagyon kézenfekvő példához képest azt az együttélést, amire a történelem az erdélyi románokat és magyarokat kényszerítette, semmiképpen sem lehet Európa rémálmának tekinteni, sokkal inkább sikertörténetnek. Közös történelmünk zaklatott adatait figyelembe véve, eddig főleg azért gratulálhatunk egymásnak, mert sikerült túltennünk magunkat vagy elkerülnünk a rosszabbat. Szép lenne, ha ezentúl építenénk is valamit közösen, valamit, ami jobbat jelenthetne. Nem hiszem, hogy a két közösség elfelejtené a – jó vagy rossz – múltat. Már csak a jövőt kell megálmodni és felépíteni…
Forrás: Főtér.ro, revistasinteza.ro
Szerző a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Modernkori Történelem Tanszékének tanára és igazgatója, az erdélyi történelem, összehasonlító imagológia és nacionalizmus-tanulmányozás szakértője.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az észak-erdélyi autópálya újabb szakaszának megépítésére kötött szerződést a román autópálya-társaság
Az észak-erdélyi autópálya újabb – Kolozsvártól nyugatra eső – szakaszának megépítésére kötött szerződést a romániai Autópályák és Országutak Országos Társasága (CNADNR) – közölte honlapján a társaság.
A szerződés értelmében az olasz Impresa Costruzioni Giuseppe Maltauro SpA és a román Viaponte Rom srl. cégek konzorciuma építheti a Magyarnádas (Nadaselu) és Nádasszentmihály (Mihaiesti) közötti 16,8 kilométeres szakaszt. A pályaépítés nettó 446,12 millió lejes kivitelezési díját a román állami költségvetésből biztosítják. A kivitelezőnek hat hónap alatt kell elkészítenie a terveket, és további egy év áll rendelkezésére az út megépítésére.
A pályaszakasz Zilah irányába hosszabbítja meg az észak-erdélyi autópálya Kolozs megyei szakaszát. A pályának jelenleg a Kolozsvár mellett elhaladó 52 kilométeres Gyalu-Aranyosgyéres szakasza használható, de még ezen a részen sem épültek ki a pihenőhelyek.
Az új és a meglévő pályaszakasz összekapcsolásához meg kell építeni a gyalui Szamos-hidat, és át kell adni a jelenleg épülő 8,7 kilométeres Gyalu-Magyarnádas szakaszt. A részben megépült Szamos-híd befejezésére még nem választották ki a kivitelezőt, a Gyalu-Marnádas szakaszt áprilisban kellett volna átadni, de várhatóan csak az év végére készül el.
erdon.ro

Anyanyelvű választási útmutatót osztogatnak az erdélyi romáknak
Kétnyelvű – román és romani – választási útmutatót adott ki több erdélyi civil szervezet, hogy anyanyelvükön figyelmeztessék a romákat: ne fogadjanak el pénzt vagy ajándékot szavazatukért a közelgő helyhatósági választásokon, mert az bűncselekménynek számít, és börtönbüntetéssel sújtható.
A szavazás menetét ismertető, a Roma választó útmutatója című szórólapot pénteken kezdték osztogatni a Kolozsvár melletti Gyalu községben, és Erdély minden olyan településére el akarják juttatni, ahol nagyobb roma közösség él – mondta a Mediafax hírügynökségnek az akciót kezdeményező Aurel Pascu, az egyik kolozsvári roma alapítvány elnöke.
„Arra bíztatjuk a romákat, hogy éljenek szavazati jogukkal, mutassák meg, hogy a mi voksunk is számít. A pártok csak a választások előtt keresnek meg minket, de megelégeltük, hogy ide-oda lökdöshető töltelékanyag vagyunk csak számukra" – fogalmazott a kezdeményező.
A gyalui Malom utcában pénteken összeverődött romák fennhangon olvasták fel mindkét nyelven egymásnak a szórólap tartalmát. Egyikük, Rostás József azt mondta, nagyon hasznosnak tartja a kezdeményezést, mert a legutóbbi választásokon a romák közül sokan érvénytelen szavazatot adtak le.
„Sokan közülünk nem nagyon tudnak olvasni. Az írástudók megmagyarázzák a többieknek, hogyan kell szavazni, hova üssék a pecsétet. Az jó, hogy a mi nyelvünkön írták az útmutatót, mert így többen megértik" – idézte Rostást a Mediafax helyszíni tudósítója.
A Roma választó útmutatóját ötvenezer példányban nyomtatták ki a kezdeményezők.
MTI
Erdély.ma

Kolozs megyei választási körkép
Az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének közlése szerint az RMDSZ 14 polgármesterjelöltje közül a vasárnapi választásokon nyolcnak sikerült mandátumot nyernie: Körösfőn Bódis László nyert, Buzában Czéghér István, Várfalván Marginean János, Bálványosváralján Muresan Ildikó, Kalotaszentkirályon Póka András György, Magyarszováton Szabó Mihály, Tordaszentlászlón Tamás Gebe András, Tordaszentmihályon Zeng János, míg Széken az RMDSZ támogatásával függetlenként induló Sallai János.
Az RMDSZ Kolozs megyében a következő helyeken nyert tanácsosi mandátumokat: Ajtony (1), Aranyosegerbegy (3), Aranyosgerend (–), Aranyosgyéres (2), Bánffyhunyad (3), Bálványosváralja (6); Bonchida (3), Dés (2), Detrehemtelep (az RMDSZ és az EMNP az elmúlt négy évben egy-egy tanácsosi mandátummal rendelkezett a településen, a vasárnapi választáson azonban a magyar szavazatok megoszlása miatt mind a két párt kiesett), Egeres (5), Erdőfelek (3), Gyalu (2), Harasztos (3), Kajántó (1), Kalotaszentkirály (10); Katona (1), Kisbács (5), Kiskalota (1), Kolozs (2), Kolozsborsa (1), Körösfő (5), Magyargorbó (2), Magyarkapus (3), Magyarszovát (6); Mikeháza (2), Mocs (2), Pusztakamarás (csupán 8 szavazaton múlott, hogy az RMDSZ bejusson a tanácsba), Szászfenes (4), Szamosújvár (3), Szásznyíres (2), Szépkenyerűszentmárton (az RMDSZ-nek négy év kiesés után sikerült ismét visszakerülnie a tanácsba), Torda (2), Tordatúr (3), Tordaszentlászló (8); Tordaszentmihály (6); Vajdakamarás (3), Várfalva (8); Zsuk (az RMDSZ négy év szünet után ismét mandátumhoz jutott).
Szabadság (Kolozsvár)

Művészet, Trianon, hadtörténet – kitalálták, hogyan mentenék meg a gyalui kastélyt
Gyalun áll egy kastély. Kissé kopott, üres és öreg, de a miénk – olyannyira, hogy egy maroknyi csapat életet is lehelne bele, és egész sor társába, ha pénz, paripa, fegyver volna hozzá. Az ifjú kastélymentők szombaton ismertették a terveket a helyszínen, a PONT Csoport Kastély Erdélyben – stratégiák és fejlesztési modellek projekt és a Formula tábor részeként.
A Rákóczi-Bánffy kastély árnyékában Farkas András stratégiai igazgató ismertette a Kastély Erdélyben projekt részeként összeállított kastélyismertető csomagot, amelyben 301 épület leírása található meg. A Kastély Erdélyben ennél továbbmegy: olyan civil kezdeményezés ez, hangzott el, amely hosszú távára tervez, a célja pedig a kastélyok felújítása és „munkába állítása” az Izland, Lichtenstein és Norvégia finanszírozta EGT Alap segítségével. Nemcsak pályázatokra számítanak, találtak már találtak svájci befektetőt is, akit érdekel erdélyi kastély – tudtuk meg a táborban.
Az ismertetőt követően szétnézhettünk a kastély udvarán is. Az épületbe sajnos nem lehetett belesni, illetve egy hatalmas ásott gödörtől is eltiltottak érdeklődő gyerekeket és újságírókat, de kárpótolt ezért a Korzó Egyesület művészettörténész-párosának, Újvári Dorottyának és Barazsuly Viktóriának gazdag és humoros kiselőadása.
A hat napos tábor célja az volt, hogy a különböző területeken tanulók és dolgozók együtt gondolkodjanak, ötleteikből megoldások szülessenek. A gyalui kastély sorsát öt csapatra bízták, akik közt biológustól művészettörténészig számos különböző szakmabéli erősítette az interdiszciplinaritás eszméjét. Voltak akik művészkastélyt álmodtak meg, odafigyelve a gyerekprogramokra, többnyelvűségre, de még a visszaúthoz szükséges taxira is.
Mások hadtörténeti kiállítást szeretnének ide, török kávézóval és pipázóval, fegyverkészítő műhellyel akár. Játszóteret, arborétumot, olvasó/chill termet, könyvtárat, kávézót akarnak a kastélyba, hogy előző tulajdonosai szellemei azt se tudják, merre járnak majd. Nem kevésbé merész ötlet a Trianon 100 Tudásközpont sem, amely a békeszerződés évszázados fordulóján hozná össze a kárpát-medencei nemzeteket és etnikumokat a kastély hűvös falai között/mellett, bevonva kutatókat, helybélieket, művészeket.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

Túl kellett élni a fogságot (A kézdiszentléleki Bara András volt hadifogoly visszaemlékezései)
Napjainkban sajnos már egyre kevesebben vannak olyanok, akik tanúi voltak az emberiség történelme gyászos korszakának, a második világháborúnak, és túlélték a sztálini halállágereket. A túlélők zöme már a kilencvenedik életévét is betöltötte. Felső-Háromszéken is egyre kevesebb a volt hadifogoly. Egyikük a kézdiszentléleki Bara András bácsi, aki katonai szolgálatáról és szovjet hadifogságáról mesélt. Leventekatona voltam
1925. november elsején születtem Kézdiszentléleken. 1944 augusztusában Kolozsváron inasiskolába jártam. Akkor már leventekatona voltam. Az angolok lebombázták az akkori Horthy utcát, s ezért a leventéket azonnal behívtak a Honvéd utcai kaszárnyába, ahol mindennap mentettük az élőket. Attól a naptól kezdve nem kerültem vissza a műhelybe, hanem kivittek Gyaluba. Ott lövészárkokat ásattak velünk Gyalu mellett, egy román falu közelében. Onnan visszavonultunk és átmentünk egy hegyen. Tasnádon megháltunk, jóllaktunk szőlővel. Adtak egy-egy Mauzer-fegyvert száz-száz éles golyóval, és két-két kézigránátot is kaptunk melléje. Vonultunk Nagykároly irányába, ahol megháltunk. Szatmárnémetinél léptük át a határt és Szerencs irányába mentünk gyalog. Lehetett már szeptember vége felé. Háromszázötven leventekatona vonult velem együtt. Az úton sokat éheztünk. A magyar katonabakancs nagyon elsértette a lábamat, ezért lehúztam és mezítláb menegettem a sor végén, mint egy rossz pipe. A csapatomat Egerben értem utol, ahol az éjszakát is töltöttük. Nyíregyházára estefelé érkeztünk meg. Egy falun vonultunk keresztül, s már értünk ki belőle, amikor három katonai kocsi érkezett. A mi századosunk lóháton volt. Kiszállt az egyik kocsiból egy tiszt, és mondta, hogy itt van Szálasi testvér, és vezesse el a századot előtte díszlépésben. A középső kocsiból kiszállt egy közel kétméteres, fekete kalapos ember. Ő volt Szálasi. Azt mondta nekünk, hogy Horthy lemondott, és ezért neki kell hűséget esküdnünk. Vácra vittek, ahol egy nagy téren felesküdtünk Szálasira. Vácon a szovjetek megtámadtak minket. Akiket el tudtak fogni, elfogták és bezárták a templomba. Bevagoníroztak és Csornáig vittek vagonokban, ahol rohamkiképzést kaptunk. Amikor két hét után megkérdezték, hogy ki akar jelentkezni a német hadseregbe, tizenhárman kerültek közülünk, akik önként vállalták. Három hétig lehettünk Csornán. Én levizsgáztam asztalosságból. Elindítottak és elvittek egy német hadiszálláshoz. Minket bevetésre nem használtak, hanem lövészárkokat ásattak velünk. Koporsókészítésre is befogtak, mivel tudták, hogy asztalos a mesterségem.
Fogságban 1945. március 3-án a fehér salopétás oroszok a közelünkben vonultak Bécs irányába. A századosunk azt mondta, hogy adjuk meg magunkat. Egy fehér lepedővel integettünk nekik. Odajött hozzánk két orosz, az egyiknél egy gép-pisztoly, a másiknál egy oldalpisztoly volt. Megkérdezte, hogy hányan vagyunk. Érdekes módon az oroszoknál az ágyúkat egytől egyig nők kezelték. Bécs városát lőtték. A németek meg visszalőttek. Nem tudhatták, hogy szerencsétlen lefegyverzett emberek közé lőnek. 300–400-an lehettünk egy tömbben. Aknákkal lőttek felénk. Miután befejeződött a lövöldöés, egy nagy csűrbe zártak. Akkor éjjel ott voltunk. Reggel kinyitották a csűrajtót, és odavittek egy magyarul tudó tolmácsot. Sorba állítottak, és le kellett rakni mindent, ami a zsebünkben volt. Három nap alatt visszakísértek Sopronba, és egy futballpályán voltunk egy hétig. Nem volt víz, teát, azt adtak, de szomjaztunk. Közben börtönt készítettek nekünk. A fiatalabbakat kivették, hogy cipeljük a lőszeres ládákat. Április 24-én negyven vagonba kétezer foglyot vagoníroztak be. Kétszáz német és 1800 magyar volt. Szegednél éjszaka nem engedtek be az állomásra, s egy szerelvény hátulról belénk futott. Négy vagonban a legtöbben meghaltak. Akik szökni próbáltak, azokat lelőtték. Akik megmAradtak, azokat a többi vagonba osztották szét. A vagonokból nem engedtek le, egy lyuk volt az egyik szélében, s ott végeztük el a dolgunkat. Ploieşti-re vittek. Este érkeztünk meg, hallottuk, hogy szólnak az ágyúk, nem tudtuk, hogy mi történhetett. Vojna kaput, vojna kaput! – Vége a háborúnak! – kiabálták az oroszok, de mi azt akkor nem értettük. Május 8-a lehetett aznap. Onnan Rămnicu Săratra vittek, ahol lefürösztöttek és sorba állítottak. Bevagoníroztak, és elindultunk Kijev felé. Negyvenen voltunk egy-egy vagonban. Kijev közelében megállt a vonat, hogy szálljunk ki és egyet járjunk a sínek mellett. Nem tudtunk megmozdulni. Az egyik orosz katona kinyitotta a vagonunk ajtaját és mondta, hogy szálljunk le. Mivel képtelenek voltunk, feljött és lerugódott. Meg voltunk meredve. Naponta egyszer adtak valami ételt. A legnagyobb baj az volt, hogy nem kaptunk vizet. A szomjúság ölt meg. A szájunk ki volt cserepezve. Május 15-én még hó volt. Összebogoztunk három szíjat, és a végére rákötöttünk egy csajkát és lelógattuk a hóba. Hóval mentettük meg az életünket. Sózott húst és száraz kenyeret adtak, egyebet nem kaptunk.
A szegezsarai lágerben
Megérkeztünk Szegezsarába. Finnország, Lettország van hozzá közel. Egészen fent van északon. Kivittek egy szigetre, ahol tizennégy láger volt. Onnan jártunk ki dolgozni. Legelőször, akkor télen, egy papírgyárban dolgoztam. Hozták a meghántott farönköket. Negyvenkét fokos hidegben nem vittek ki, de 38 fokosban már igen. Váltásban dolgoztunk. Csak hat órán keresztül volt világosság télen, a nap többi részében sötétség. Sötétbe mentünk dolgozni, és sötétbe érkeztünk vissza a lágerbe. Németekkel dolgoztam együtt. 1945 nyarán hatszázunkat egy uszályon átvittek egy másik szigetre, Priboj Karellara. Olasz rabokat váltottunk fel. Amikor munkába mentünk, leengedték a hidat, vasárnap mindig fel volt húzva, amikor nem vittek munkába. Nyár volt akkor, meleg. Egy reggel nagy zajra ébredtem. Engem is megkérdeztek, hogy láttam-e a német tiszteket. Két német tiszt elszökött. Az egyiknek nem sikerült a csomagját magával vinni, azt megtalálták, és nyomkereső kutyákkal indultak megkeresni a szökevényeket. Az egyiket el is kapták. Nem tudom, mi történt vele. Onnan elszökni lehetetlenség volt. Hová menjél? Télen kivittek fát vágni az erdőbe. Át kellett menni a másik partra az Omega folyón. 250 méter széles volt. Az orosz őr megengedte a nagy hidegben, hogy tüzet rakjunk. A 38 fokos hidegből másnapra 42 fok lett. Olyankor nem vittek ki dolgozni. Egyszer azt mondták, hogy, aki románnak vallja magát, azt hazaengedik. Én a fogságban nem András, hanem Andrei voltam. Jelentkeztem románnak. Másnap visszavittek egy uszályon Szegezsarára. Felolvasták hatvan ember nevét, össze is állítottak egy szerelvényt, de engem és hat társamat ottfelejtettek. Az alapélelem az apró hal volt. Azt adtak mindennap.
A petrozavodszki láger következett
Szegezsaráról 1946 őszén Petrozavodszkba kerültem, ahol már jobbra fordult a sorsom. Már jól beszéltem oroszul. Kaptam egy propuskát, ami egy kézzel írott papír volt, de le volt pecsételve, azzal a városba is kimehettem. Száz közül csak egy, ha kapott propuskát. Asztalosműhelybe kerültem. Hetvenkét kilogrammos lettem. A lágerparancsnokunk egy szászrégeni ember volt. Szerette a nőket, az orosz tisztek feleségeit, s ezért készíttetett velem egy ágyat. A láger két felé volt osztva, az egyik fele a civileké volt, kórházzal, a másik felében a foglyok laktak. Elvágatta velem a drótot és átvitette az ágyat, és mondta, hogy utána én következem, de rám azóta sem került sor. Üzbég nők is vigyáztak ránk, nagyon gonoszok voltak, és amikor sztrájkkal fenyegetőztünk, elvitték őket máshová. Megszabadultunk tőlük. A férfiakkal jobban szót értettünk, hiszen tudták, hogy nem szökünk el. Petrozavodszkban voltam 1946 tavaszától 1948 őszéig. Egy hajógyárat újra kellett építeni. Két hétig dolgoztam már ott, amikor hoztak egy csoport németet. A csarnokot velünk összevágatták, majd újra kellett építeni. A gépeket mind Németországból hozták. Onnan tudtuk, hogy hány óra van, hogy egy cölöpöt ütöttünk a földbe, s így, ha nem is pontosan, de hozzávetőlegesen a nap mozgásából megállapítottuk. Sorakozó volt, hozták az ebédet. A negyvenből egy hiányzott. Csendőr volt azelőtt. Vasút mellett voltunk, a rabtársam felült egy szerelvényre és azzal próbált megszökni. Meg kellett legyen a létszám. Kilenc nap múlva hozták vissza a lágerbe. Volt egy kutyaketrec az őrszoba előtt, s az orosz őr addig rúgta, amíg befért a kis ketrecbe. Azt akarták ezzel nekünk megmutatni, hogy aki szökik, így fog járni. 1946 telén készíttettek velünk egy uszály ki- és berakodót. A jégréteg nagyon vastag volt, legalább nyolcvan centiméteres, oszlopokat kellett beállítanunk a jégbe, emelődarut, ún. berbécset építettünk. Hogy az oroszok mit szállítottak, azt nem tudtuk meg. Nekem aránylag jó dolgom volt, de a bajtársaim sokat szenvedtek. Petrozavodszk városában öt lágerben voltam. Mivel asztaloskodtam, vittek dolgozni az egyik lágerből a másikba. Nyolc hónapig voltam magyar katona és összesen hét lágerben négy évig hadifogoly. Túl kellett élni a fogságot. Három hónap után engem otthagytak, hogy vigyázzak a lágerre, a lakatot belülről vessem rá a kapura. Kétnaponta hoztak valami élelmet. Egyedül mAradtam. Kivittek egy nagy szalagfűrészhez dolgozni, ahol finn hadifoglyok voltak, hárman dolgoztak a gatternél. Nem értettük a beszédüket.
Szabadulás Elérkezett a szabadulás napja. Eleget hallottuk, hogy szkoro damoj, szkoro damoj – mész haza, mész haza. Kijöttünk a lágerből. Mindenki énekelt. Hazafelé is marhavagonokba raktak, azzal a különbséggel, hogy már nem zárták ránk az ajtót. A vagonokat fel is díszítettük. Kijeven keresztül jöttünk hazafelé. Foksányig hoztak. Már szabadok voltunk. A levelek, amiket küldtem a fogságból, egy kivételével nem érkeztek haza. Csak az, amelyiken egy jól rajzoló megörökített engem. Ebből tudták meg, hogy élek. Négy év alatt ez volt az egyetlen életjel tőlem. Amikor megérkeztünk Sepsiszentgyörgyre, terített asztalok voltak az állomáson, és mondták, hogy akik a Szovjetunióból érkeztek, menjenek reggelizni. A Vöröskereszt fogadott bennünket. A bőrönd, amivel hazajöttem, még mindig megvan valahol. Édesanyám nagyon megörvendett nekem. Édesapám akkor már 73 éves volt. Anyám várt a szentléleki állomáson. Hazafelé menet mondta nekem, hogy vigyázzak, mert a kutya nagyon harapós. Még én neveltem gyermekkoromban. Amikor bementem a kapun, vakon is megismert. 1948. augusztus 29-én értem haza Kézdiszentlélekre. Édesanyám hazatérésem után három hónapra elhunyt. Szegény anyám, éppen hazavárt. A szüleim itthon szenvedtek, én pedig az orosz fogságban. Egyformán szenvedtünk...
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kikerülik Székelyföldet? (Észak-erdélyi autópálya)
A szállításügyi minisztérium honlapján közzétett interaktív térkép szerint Marosvásárhelynél véget ér az észak-erdélyi autópálya, azaz a kormány által jóváhagyott infrastruktúra-fejlesztési tervben már nem szerepel a Segesváron keresztül Fogarasig vezető szakasz, helyette más nyomvonalat jelöltek meg. A nemrégiben az autópályák és országutak társaságából kivált országos útkezelő társaság illetékesei a hírt közlő Economica.net portálnak megerősítették: az említett szakasz költségei már nem szerepelnek az elkövetkező évek pénzügyi terveiben.
A kiiktatott szakasz helyett a fejlesztési tervben a Torda–Szászsebes szakasz szerepel (A10-es), illetve megmaradt a Nagyszeben–Brassó közötti (a kettőből – összesen több mint 170 kilométert tesznek ki – egyébként eddig egy méter sem épült meg). Ez azt jelenti, hogy aki Kolozsvárról Brassóba akar jutni, annak Torda után Szászsebes irányába kell majd mennie, illetve onnan a dél-erdélyi autópályán Szeben felől közelítheti meg a Cenk alatti várost. 
A társaság azzal indokolta a döntést, hogy az országos közlekedési és szállítási modell ellenőrzése nyomán arra a következtetésre jutottak, a Marosvásárhely–Segesvár–Fogaras–Brassó útvonal a fenntarthatóság szempontjából messze alulmaradna a Torda–Szászsebes szakaszhoz képest, így a kritériumrendszer alapján utóbbi nagyobb pontszámot kapott, tehát bekerülhetett a fejlesztési tervbe. Ugyanők azt is jelezték: a terv kezdeti változataiból is ki volt már iktatva mint beruházás. Az Economica.net felidézte, hogy a Segesvár–Fogaras szakaszra még tavaly meghirdették a közbeszerzési eljárást a megvalósíthatósági tanulmány előkészítésére, de végül ez forráshiány miatt elmaradt. A portál ugyanakkor megjegyzi, hivatalosan még senki nem jelentette ki, hogy végérvényesen lemondanak a Székelyföldet érintő szakasz megépítéséről, vagy csak a jelenlegi fejlesztési tervből maradt ki. Az viszont biztos, hogy amennyiben ez a változat marad, a sofőrök csak jó nagy kerülővel juthatnak majd el Nagyváradról Brassóba (a Kolozs megyei Gyaluig ismét csak a régi autóúton, majd Tordától Szászsebesig és végül a dél-erdélyi autópályán, Nagyszebent érintve). Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyengén áll az észak-erdélyi autópálya
Az észak-erdélyi autópálya minden építőtelepén látogatást tett Sorin Buşe közlekedési miniszter a napokban. A szaktárca közlése szerint a Gyalu és Magyarnádas közötti 9 kilométeres autópálya-szakasz csaknem 90 százalékban elkészült, de csak akkor adják át, amikor befejeződik a Szamos-híd és a gyalui csomópont építése.
Mindkettőre elindították a közbeszerzési eljárást, és ha nem lesz óvás (a hidat már 2014-ben és 2015-ben is meghirdették), jövő tavasszal kezdődhet a munka. A kivitelezőnek tíz hónap áll rendelkezésére, azaz 2018 előtt ez a 9 kilométer sem lesz járható. Ugyancsak 2017 tavaszán kezdődhet az építkezés a Marosvásárhely–Marosugra sztráda 1-es, Marosvásárhely és Nyárádtő közötti, 9,2 kilométeres szakaszán – ha nem óvják meg a versenytárgyalás eredményét. A 2. szakaszon, Nyárádtő és Marosugra között a valós előrehaladás 15 százalék, ezt a 10,1 kilométert jövő nyárig meg kell építeni. A 64 kilométeres Berettyószéplak–Bors szakaszra új versenytárgyalást írnak ki, miután az eddigi kivitelezővel szerződést bontottak. Ezt a szakaszt a Bechtel óriáscég – amellyel 2013-ban, kilencévi huzavona után mondta fel a szerződést a román állam – 50 százalékban megépítette, de azóta sem tudták befejezni.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Körösfő, a legalább 740 éves falu
Körösfő első írásos említése 1276. november 25-éhez kötődik, az erdélyi káptalan dokumentumaiban így tűnik fel: „terram nostram Crysfew vocatam, in comitatu Byhorensi existentem” (a latin oklevél teljes szövegét Györffy György közli Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajzában).
A falu története egybefonódik temploma történetével, amely az évszázadok során sok nehéz időszakon ment át. A tatárjárások idején többször lángba borult Körösfő, 1661 júniusában pedig Ali pasa török csapatai tették szinte egyenlővé a földdel, meggyilkolva a templomba menekülő helybélieket – holttesteik a templomdomb tömegsírjában pihennek. 1674-ben Apafi Mihály fejedelem segítségével az elpusztított 11 kalotaszegi falut (Körösfő, Almás, Középlak, Darolc, Nagykapus, Gyalu, Türe, Mákó, Vista, Lóna, Fejérd) újjáépítették. A törökkel folytatott utóvédharc során azonban 1690. december 21-én Lajos badeni őrgróf csapatai Gyalu mellett szétvertek egy tatár hordát, amely Várad felé menekülve Körösfőt újra elpusztította, házait, templomát, a parókiát felégette. 1692-ben a körösfőiek a Bánffyaktól kaptak telket és segítséget a parókia és a templom újjáépítésére. Sebestyén Kálmán a Körösfői Riszeg alatt 2007 című könyvében azt is leírja, hogy 1763. június 23-án Kalotaszeget és környékét nagy földrengés rázta meg, az ezt követő szélviharban pedig a meggyengült templom összeomlott. 1764-ben a régi templom alapjaira építettek új templomot, amely ma is áll, sőt Erdély legszebb református templomai közé tartozik, miután az utóbbi fél évszázadban minden lelkipásztor szívügyének tekintette a templom karbantartását, féltve őrizte, tatarozta, ha kellett felújította. Általános tatarozást az elmúlt négy évben végeztek Sebestyén Ákos lelkipásztor – aki ez év nyarától Kolozsváron végzi szolgálatát – vezetésével: a tetőtől a beltérig mindent restauráltak az épületen.
Az istenháza ismét ünneplőbe „öltözik” november 19-én, a település első írásos említésének 740. évfordulójára. A 11 órakor kezdődő ünnepi istentiszteletet 12 órától könyvbemutató (Alsójárától Zsobokig – kalotaszegi krónikácskák) követi a Bartók Béla Művelődési Házban, majd a rendezvénysorozat a helyi iskolások ünnepi műsorával folytatódik. Délután 2 órakor a Kalotaszeg Néptáncegyüttes lép fel, este pedig élőzenével, tánccal, jókedvvel, közös vacsorával ünneplik meg az évfordulót (önrész 20 lej/fő, bejelentkezés szükséges).
Az évfordulóra új lelkipásztora is lett Körösfőnek: Károly Károly tiszteletes november 1-jén kezdte meg szolgálatát a faluban. A Parajd melletti Alsósófalván született, 2003-ban végezte el a teológiát Kolozsváron, majd Csíkszeredán és Marosvásárhelyen szolgált segédlelkészként. 2007–2016 között Marosfekete lelkipásztora volt, onnan érkezett Körösfőre, ahol eredményes szolgálatot, jó egészséget kívánunk neki és családjának.
PÉNTEK LÁSZLÓ
Szabadság (Kolozsvár)

Újra Formula-tábort szervez a PONT Csoport, ezúttal Székelyföldön
Hatodik alkalommal szervez FORMULA interdiszciplináris műhelytábort a PONT Csoport a Kastély Erdélyben program keretében. Ezúttal a tábor célja a vargyasi Daniel-kastély (Kovászna megye) és az alsórákosi Sükösd-Bethlen várkastély (Brassó megye) újrahasznosítási tervének kidolgozása. A táborra 2016. december 9-15. között kerül sor. Helyszín: az olaszteleki Daniel-kastély (Kovászna megye). Az ingyenes táborba maximum 40 résztvevőt tudnak fogadni, akik számára a szakmai programokon kívül szállást és a napi 3 étkezést biztosítanak. Felső korhatár: 30 év. Jelentkezni a www.kastelyerdelyben.ro weboldalon lehet. Jelentkezési határidő: 2016. december 2., péntek este 21 óra. Visszaigazolás: 2016. december 4. Miről szól a FORMULA tábor? A hatnapos tábor célja, hogy összehozzanak különböző szakterületen tanuló és dolgozó fiatalokat, nagyon széles körben - tájépítészektől közgazdászokon át designerekig, hogy együtt gondolkodjanak, együtt tervezzenek, több nézőpontból világítsanak rá egy lehetséges megoldásra; készségeiket, szerteágazó tudásukat kamatoztassák, és megtanulják ötleteiket innovatív és hatékony megoldássá, szolgáltatássá formálni. A tábor a holisztikus tervezés módszere segítségével kreatív, innovatív megoldások kidolgozását tűzi ki célul. A résztvevők szakértők szakmai irányításával fognak eljutni a probléma megfogalmazásától a tervezésen át egészen a modellezésig. Foglalkoznak az épületekkel és környezetükkel, környezetkímélő technikai megoldásokkal, lehetséges programokkal, online és offline kommunikációval, szervezeti és gazdasági működési modellekkel. A FORMULA műhelytábor a Kastély Erdélyben program kiegészítő tevékenysége 2016. júliusában 105 675 RON kiegészítő támogatást nyert a PONT Csoport a Kastély Erdélyben program folytatására az izlandi, liechtensteini és norvég alapokból a Kulturális és Természeti Örökség Megőrzése és Felélesztése Programon keresztül. A kiegészítő támogatásból lebonyolítandó programok 2016. októbere és 2017. áprilisa között valósulnak meg. 2015. márciusában a PONT Csoport egy átfogó stratégiai folyamatot indított el a Kastély Erdélyben program megvalósításával. A Kastély Erdélyben program célja egy olyan stratégia és hálózat kialakítása, amely az erdélyi kastélyok és kúriák hosszútávú gazdasági és társadalmi fenntartható hasznosítását szolgálja. Mindez helyi és regionális szintű tervezéssel, a műemléképületek restaurálására és revitalizációjára fordítható alternatív forrásbevonási lehetőségek felkutatásával, egy információs és szakértői hálózat, illetve egy támogató közösség kiépítése által valósítható meg. Ennek a folyamatnak az első mérföldköve a 2016. júniusában elkészült Stratégia, amely az erdélyi kastélyok és kúriák revitalizációjára kínál fenntartható fejlesztési modelleket és megoldásokat. A stratégia gyakorlatba ültetése legalább annyira fontos, mint magának a szakértői dokumentumnak a megszületése, éppen ezért a program következő fázisaként sor kerül ennek a stratégiának a gyakorlati alkalmazására, mégpedig a vargyasi Daniel-kastély (Kovászna megye, Románia) és az alsórákosi Sükösd-Bethlen várkastély (Brassó megye, Románia) esetében. A vargyasi Daniel-kastély késő reneszánsz faragványaival, barokkos díszítéseivel, valamint klasszicista bővítéseivel Erdővidék egyik leglátványosabb műemléke. A kastély a XVI. században épült, de számos külső átalakításon esett át a századok során. A kastély hatalmas parkja még ma is egyedi a benne található díszfáknak és ritka cserjéknek köszönhetően. Az alsórákosi Bethlen-Sükösd várkastélyt Sükösd György kapitány építtette a XVII. század elején. A várfalak négyszögű udvart zárnak körül, a négyszög mindegyik sarkában köralaprajzú bástyákkal. A gyalui várkastély mellett ez a kastély is az úgynevezett erdélyi kerekbástyás kastélyok közé sorolható. Bővebb információ a kastélyokról a www.kastelyerdelyben.ro honlapon található.
Transindex.ro

Okos Károly az MKT új elnöke
Okos Károly, Gyalu község alpolgármestere lett a Kolozs Megyei Küldöttek Tanácsának (MKT) új elnöke, a tisztség Hegedűs Lajos lemondásával üresedett meg. Az MKT Állandó Bizottságába bekerült Antal Géza, a megyei szervezet ügyvezető alelnöke is. A tanácskozás Csoma Botond képviselő, megyei RMDSZ-elnök és László Attila szenátor aktuálpolitikai kérdésekről szóló beszámolójával indult. Elmondták: az RMDSZ és a Szociáldemokrata Párt (PSD) közötti egyezség a parlamentben elfogadásra kerülő törvénytervezetekre, és nem a kormány által kibocsátott sürgősségi rendeletekre vonatkozott, ezért egyelőre nem indokolt a két párt közötti egyezség felbontása. Ha viszont a PSD nem fogja támogatni azokat a törvénytervezeteket, amelyeket az RMDSZ elő fog terjeszteni, akkor az egyezmény valóban megkérdőjelezhetővé válik.
– Mindannyian láttuk, mi történt az elmúlt hetekben a büntető törvénykönyv (Btk.) módosítása kapcsán – mondta felszólalásában az RMDSZ ügyvezető elnökségét képviselő Hegedüs Csilla kulturális alelnök. – Megfogalmazódott bennem, vajon a magyar ügyek mögé miért nem tudunk ilyen nagyszámú résztvevőt felsorakoztatni? Mindenkinek igaza van, aki kiment tüntetni, mert az megengedhetetlen, hogy az éjszaka leple alatt, a törvényhozókkal való konzultálás nélkül a kormány módosítsa a Btk.-t. Az RMDSZ álláspontja szerint a Btk.-t az általunk megválasztott parlamenti képviselőknek kell módosítani, úgy, hogy az vállalható legyen a teljes erdélyi magyar közösség előtt is – vélekedett.
Hegedüs Csilla biztosította a jelenlevőket: az RMDSZ országos vezetősége továbbra is egyemberként áll ki Horváth Anna mellett, akit mondvacsinált vádakkal próbálnak ellehetetleníteni, majd kifejezte abbéli reményét, hogy Emil Boc nem támadja meg a kétnyelvű táblák ügyében hozott bírósági döntést.
Kifejtette: az RMDSZ továbbra is támogatja a jó közösségépítő projekteket, ezért március második felétől kezdődően minden megyei szervezettel tanácskoznak ebben a témában. Megemlítette az RMDSZ és a magyar kormány által támogatott Szent László örökség-utat, ami a Kárpát-medencei magyar emberek, települések kapcsolatát, turisztikai fejlesztését, munkahelyteremtést segíti.  
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)

Virtuális roma múzeumot hoznak létre
Hároméves kutatás során vizsgáltak roma közösségeket
Hogyan éltek a romániai romák a kommunizmusban? Milyen foglalkozást űztek? Milyen a nagycsaládos roma-modell? Ezekre a kérdésekre fogunk választ kapni május végétől, amikor működőképes lesz az a virtuális roma múzeum, amely egy hároméves kutatás eredményeképpen jött létre. A kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Kara és az Izlandi Egyetem kutatóinak köszönhetően lezárult egy közel hároméves projekt, amelyben húsz szakember 130 romániai településen faggatta ki a romákat a kommunista rendszerben való életükről. Lavinia Costea projekt-koordinátor lapunknak elmondta: ha lettek volna, a kutatás során eloszlottak volna a roma közösségekkel szembeni előítéletei, és meglepve tapasztalta a romák vendégszeretetét, kedvességét. A mostani eredményeket más kutatásokba is be lehet építeni, de a résztvevők azt szeretnék, ha romákkal kapcsolatos közpolitikák kidolgozásakor is felhasználnák.
A romániai roma közösségeknek a kommunista rendszerbeli életét vizsgálja az a 34 hónapon át bonyolított kutatási projekt, amelyben a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Történelem és Filozófia Kara és ezen belül az Oral History Intézet, továbbá az Izlandi Egyetem néhány munkatársa vett részt.
– A célunk az volt, hogy megismerjük, és később megismertessük a második világháborút követő kommunista rendszer romániai roma közösségeinek életét. Több ezer interjút készítettünk, és a legérdekesebbekből, szám szerint 620-ból részleteket láthatnak-hallgathatnak meg a www.romamuseum.ro honlapon, amely május végétől lesz működőképes – tudtuk meg tegnap a projektzáró eseményen Lavinia Costea projekt-koordinátortól.
A kutatási projekt során a romák életének mindennapi eseményeiről, a lakhatási körülményeikről, a hagyományos foglalkozásokról, a hatóságokkal való kapcsolatukról, illetve a második világháborúban Transznisztriába való deportálásról faggatták a tudományos kutatók az interjúalanyokat.
– Főleg a vidéki roma közösségek fogadtak minket nagyon kedvesen, és főleg akkor, ha nem kísért el bennünket hivatalos személy. Megtapasztaltam a roma vendégszeretetet: mindenhol asztalhoz invitáltak, megkínáltak, soha nem tűnt el semmink – magyarázta Lavinia Costea, aki többedmagával 130 romániai településen járt a két nyári vakáció alatt. Kolozs megyében Gyaluban, Szászfenesen és Bánffyhunyadon kérdezgették a roma közösségeket. Miután végleges formát ölt, a virtuális roma múzeum román és angol nyelven lesz elérhető, de már elkezdték a romani nyelvre való fordítást is. Az adatok egyelőre a BBTE Történelem és Filozófia Kara Oral History Intézetében érhetőek el. A projekt-koordinátor szerint, aki elolvassa vagy meghallgatja ezeket az élettörténeteket, valósabb képet alkot a romániai romákról, és megszűnhetnek a velük szembeni előítéletek is, ugyanakkor az is jó lenne, ha ezek az eredmények a törvényhozókhoz is eljutnának, és a romák integrálódását elősegítő közpolitikákban konkretizálódnának.
A 34 hónapos kutatási projekt már kézzel fogható eredménye két doktori disszertáció és öt könyv; szerveztek két-két nemzetközi konferenciát, tudományos ülésszakot és fotókiállítást, ahol 68-an mutatták be a projekt során kifejtett tevékenységüket. A projekt összértéke 750 ezer euró, ami megoszlott a két egyetem kutatói között. Kolozsvárról 13, míg Izlandról négy szakember vett részt a 2014 júniusában kezdődött kutatási projektben.
A projektzáró rendezvényen Daniel David, a BBTE tudományos kutatásért felelős rektorhelyettese elmondta: a projekt nemcsak az ismeretszerzést, majd azok átadását, hanem a megszerzett tudásmennyiség felhasználását is megvalósította. Ovidiu Ghitta, a Történelem és Filozófia Kar dékánja azért tartotta érdekesnek a projektet, mivel olyan közösségről szolgáltat adatokat, amellyel nap mint nap találkozunk, mégis keveset tudunk róla. Doru Radosav, a kar keretén belül működő Oral History Intézet igazgatója a projekt többetnikumú és többvallású jellegét emelte ki. Szabadság (Kolozsvár)

Emberközelbe hoznák Kolozsvár történelmét
Könnyen megismerhetővé, megszerethetővé akarja tenni a kincses város történelmét a fiatal művészettörténészek által működtetett Korzo Egyesület. Újvári Dorottya, a szervezet tagja a Krónikának elmondta, szombattól kezdődően egészen szeptember végéig minden hétvégén szerveznek tematikus, a város épített örökségét és történelmét népszerűsítő, a figyelmet a műemlékek védelmére felhívó sétákat.
Emberközelbe akarja hozni, könnyen megismerhetővé és megszerethetővé szeretné tenni a kincses város történelmét a Korzo Egyesület, amely május elejétől egészen szeptember végéig tematikus városnéző sétákkal várja hetente az érdeklődőket – mondta el a Krónikának Újvári Dorottya művészettörténész, az egyesület tagja.
Mátyás királytól a szocialista örökségig
A 2014-ben alapított egyesület és a város történelmének, a műemlékek védelmének népszerűsítését célzó projekt egyik ötletgazdája úgy fogalmazott, eddig szétszórtan, különböző eseményekhez kapcsolódóan tartottak tematikus sétákat, mostantól azonban rendszeresen, minden szombat délután bemutatják az érdeklődőknek a kincses város történelmének egy-egy szeletét.
A másfél-két órás tematikus séták keretében az érdeklődők megtudhatják többek közt, hogy hol működtek az első mozik, milyen szórakozási lehetőségekkel kecsegtetett a kincses város a 19. században, vagy milyen módon emlékeztek meg Mátyás királyról az eltelt évszázadokban. A régiek mellett új séták is indulnak majd, amelyek többek közt a reformáció korszakának „lenyomatát” mutatják majd be, valamint a Mărăşti és Györgyfalvi negyed szocmodern épített örökségét.
A reformáció 500 éves jubileuma apropóján azt szeretnénk bemutatni az érdeklődőknek, hogy Kolozsvár mennyire fontos helyszíne volt a hitújítás korszakának. A nyáron sorra kerülő tematikus séta keretében a korszak ma is látható emlékeit mutatjuk be, valamint azt is, hogy miként hatott a város életére, hogy új vallások jelentek meg a katolikus mellett. Megismertetjük a hitújításnak a templomokban látható nyomait, azt, hogy miként alakult át a berendezés, hogy a Farkas utcai templom miként lett katolikusból reformátussá, de kitérünk a korabeli felekezeti iskolák megjelenésére is. Azt is ismertetjük, hogy miként hatottak egyes történelmi korszakok a város lakosságára, szeretnénk felfedeztetni az érdeklődőkkel az egyes épületek, terek mögött rejlő történeteket. Az egyesület projektjeinek ugyanakkor természetesen az is a célja, hogy a műemlékek emberközelbe hozásával, megismertetésével, megszerettetésével elérjük: ne rongálják az emberek az épületeket, rá szeretnénk irányítani a figyelmet a műemlékvédelem fontosságára” – fogalmazott a Újvári Dorottya.
A gyalui várkastély korszakai
A Korzo Egyesület, amelyet öt fiatal művészettörténész működtet, a tematikus sétákkal elsősorban a kincses városi lakosokat célozza, de a Kolozsvárra látogató turistáknak is tartanak általános városismertetőt. A séták elsősorban felnőtteknek szólnak, de megkeresésre diákcsoportokat is beavatnak a város történelmébe, a gyerekek számára munkafüzetet jelentettek meg, A 700 éves város címmel. Ezen a héten, szombaton 5 órától a Kiváltság teszi a várost? – Igaz-hamis történetek a középkori Kolozsvárról című tematikus sétán lehet részt venni, amely a középkori, koraújkori városi életet eleveníti fel a közönség bevonásával, a találkozót a Karolina téren, a ferences templom előtt tartják. A jegy 12 lejbe, diákoknak, nyugdíjasoknak 8 lejbe kerül. A 700 éves város című munkafüzet is ugyanezt a korszakot mutatja be játékosan a kisebbek számára.
Újvári Dorottya kiemelte, a Kolozsvártól 17 kilométerre fekvő Gyalu várkastélyát, a 15. századi épületegyüttest is részletesen bemutatják az érdeklődőknek május 27–28-án a Várkert Fesztivál keretében. „Építészettörténeti szempontból különleges és bonyolult a gyalui kastély, többek közt azt szeretnénk megismertetni a közönséggel, hogy az egyes korszakokban mit tettek hozzá az épületegyütteshez, hogyan változtattak rajta” – fogalmazott a szakember.
A kastély első írásos említése 1428-ból való, kezdetben a nagyváradi, majd a gyulafehérvári római katolikus püspökség tulajdonát képezte, az évszázadok során több ízben gazdát cserélt. A kastélytól nyugat és északnyugat felé az 1970-es évektől végzett ásatások során római falak kerültek felszínre. A tematikus sétákról, programokról bővebb információ a Korzo Egyesület honlapján található.
Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)

Tíz megyében árasztott el lakásokat a víz
A Katasztrófavédelmi Főfelügyelőség (IGSU) csütörtök reggel arról tájékoztatott, hogy az elmúlt 24 óra leforgása alatt több mint száz tűzoltó dolgozott azon, hogy eltávolítsa a vizet lakásokból, pincékből és udvarokból. összesen tíz megye érintett. „Országos viszonylatban tíz megyében – Bákó, Krassó-Szörény, Kolozs, Dolj, Gorj, Hunyad, Neamț, Prahova, Szilágy, valamint Temes – okozott károkat az időjárás. Közös erővel a tűzoltók öt lakásból, 92 pincéből és 93 elárasztott udvarról távolították el a vizet, és tisztították meg a kisebb átkelők környékét. Az eső a legnagyobb kárt Kolozs megyében – többek között Gyalun és Marótlakán – okozta, ahol több mint nyolcvan pincét árasztott el a víz. Temes megyében eközben egy lakásból, 15 alagsorból és 4 udvarból kellett eltávolítani a vizet” – áll a katasztrófavédelem közleményében. Ami a villanyárammal való ellátást illeti, Dolj, Mehedinți és Vâlcea megyéből jeleztek gondokat, a műszaki csapatok a helyszínen vannak, hogy orvosolják a felmerült problémákat. Nyugati Jelen (Arad)

Továbbra sincs engedély a többi Kolozsvár-táblára
Továbbra sem lehet tudni, mikor helyezik ki a többi háromnyelvű helységnévtáblát Kolozsvár bejáratainál – derült ki Oláh Emese RMDSZ-es alpolgármester tegnapi sajtótájékoztatóján, amelyen Vákár Istvánnal, a megyei tanács alelnökével, illetve Antal Gézával, a Kolozs megyei RMDSZ ügyvezető elnökével az elmúlt egy év önkormányzati munkáját értékelték ki. Az alpolgármester a legnagyobb sikernek egyértelműen a szászfenesi bejáratnál kihelyezett háromnyelvű helységnévtáblát tartja, amelyen magyarul is feltüntették Kolozsvár nevét. Reméli, hogy Kisbács, Apahida és Erdőfelek határában is hamarosan kikerülnek a táblák, a megyei útigazgatóság azonban még mindig nem bocsátotta ki a szükséges engedélyeket. A szászfenesi tábla kihelyezésére azért kerülhetett sor, mert az a telek a város tulajdonában van, ez leegyszerűsítette a folyamatot.
A Kolozsvár-táblákkal kapcsolatban elhangzott: a hivatal messze túllépte az engedély kibocsátására megállapított 30 napos határidőt, a válasz azonban még várat magára. Mindennek – úgy tűnik – semmilyen következménye nincs Romániá­ban.
A Nemzeti Liberális Párt (PNL) és az RMDSZ közti helyi megállapodás sorsát feszegető újságírói kérdésre Oláh Emese elmondta: a tábla kihelyezése elsősorban a civil kezdeményezésnek köszönhető, amely peres útra vitte az ügyet, sajnos nem a politikai alkuknak. Vákár István, a megyei tanács RMDSZ-es alelnöke szerint vannak települések, ahol működik a PNL–RMDSZ koalíció, más helyeken viszont nem. Lásd Szászfenest, ahol az egyezmény megkötésének másnapján árulás történt, ezért nem lett RMDSZ-es alpolgármestere a községnek. Ami viszont a megyét illeti, Vákár szerint Alin Tişe liberális tanácselnök részéről megvan az együttműködési készség.
Kolozs megyében több olyan település van, ahol a hatályban levő közigazgatási törvény értelmében magyarul is ki kell írni a helység és a közintézmények nevét, erre azonban nem mindenhol került sor. A megyei RMDSZ most azt vizsgálja, hogy az itt élő magyar közösségek élnek-e ezzel a jogukkal, sok esetben nemcsak a politikai akaraton múlik a dolog, hanem mulasztásról van szó. A felmérésről szóló tájékoztatást ígérik.
Gyalui vizet Szilágyságba
Az elmúlt egy év megvalósításait illetően Oláh Emese elmondta: a rendelkezésre álló 10 millió lejes keretből 1,5 millió lejjel magyar rendezvényeket támogat a kolozsvári önkormányzat. Továbbra is kiemelt rendezvénynek számít a Kolozsvári Magyar Napok, amelyre 410 ezer lejt különítettek el. Ezentúl is prioritást jelent a magyar bölcsődei csoportok beindítása. Tavaly sikerült egy magyar tagozatot létrehozni, idén egy monostori és egy Donát negyedi bölcsődében tervezik ugyanezt, ez utóbbi esetében azonban kivitelezési gondok merültek fel.
Az alpolgármester beszélt az önkormányzat azon igyekezetéről, hogy lépést tartson az új kommunikációs és technológiai vívmányokkal. Amint arról lapunk is tudósított, beindították a My Cluj nevű applikációt, amely segítségével a polgárok elküldhetik panaszaikat a városházára. Tervezik az online kereskedelmi engedélyek kibocsátását, illetve a szabad parkolóhelyekről tájékoztató aplikáció létrehozását.
Vákár István, a megyei tanács alelnöke beszélt a Kolozs-Szilágy megyei vízprojektről, amely 300 millió euró értékű befektetés, célja, a gyalui vizet elvezetni Szilágy megyébe. Ez sok község számára nagy jelentőséggel bír, hiszen többen is rácsatlakozhatnak erre a vízhálózatra.
Vákár elmondta: kiemelten foglalkoznak az ipari parkok, kórházak, a reptér fejlesztésével, és beszélt az egyházi és kulturális támogatásokról is. Megemlítette a filharmónia helyzetét, az alkalmazottak bérköveteléseit úgy sikerült abszolválni, hogy nem kellett személyzetet elbocsátani.
Boldogító igen magyarul Aranyosgyéresen is
Antal Géza, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének ügyvezető elnöke részletesen ismertette a megye azon településeinek megvalósításait, ahol az önkormányzatban RMDSZ-es frakció működik. Több településen sikerült óvodát, iskolát felújítani, játszóteret, focipályát létrehozni. Elmondta: a közigazgatásban dolgozók bérének növekedése, amelyről a parlament szerdán határozott, az önkormányzati munka minőségének javulásához vezet, hiszen felkészült szakemberek számára is vonzóvá teszi ezt a munkakört.
Fontosnak nevezte a sza­mos­újvári magyar iskola beindítását, és azt is, hogy Aranyosgyéresen – közel száz év után – ismét került magyar a város vezetésébe Szabó Róbert RMDSZ-es alpolgármester személyében. Ezáltal – mondta – itt is lehetőség nyílik például arra, hogy a házasságkötésre magyar nyelven kerüljön sor.
Megtudtuk: Harasztos liberális polgármestere lemondott, a községet néhány napja Szabó József RMDSZ-es alpolgármester vezeti. A kormánynak 90 napon belül időközi választásokat kell szerveznie. Antal viccesen hozzátette: addig is bebizonyíthatjuk, hogy magyar ember is tud tisztességes munkát végezni. Szabadság (Kolozsvár)

Vasvári kerékpáros túra, vasakaratúaknak, élni akaróknak
Sohasem késő új életet kezdeni
Szombat reggel alig fél 7, Monostor, köd. Az egyik szervezővel a tervezettnél jóval korábban, elsőként érkezünk a 17. Vasvári Pál Kerékpáros Emlék- és Teljesítménytúra kolozsvári előrajtjának helyszínére, és amikor 15 perc múlva még mindig sehol senki (7-kor rajt!), azon kezdek gondolkozni, hogy a feliratkozottak közül hányan fogják lemondani a túrát a péntek esti jókora eső és a szombati előrejelzésben szereplő záporok miatt. Aztán feltűnik az első kerékpár… Szászfenesen, a körforgalom után már látszik egy kis kék folt az égből, Gyaluban, a hivatalos rajtnál már hétágra süt a nap – és a nagy kartondobozból elfogy minden sorszám. Majd rendre elkezdenek eltűnni a biciklik is: irány a Funtineli tető. A tekerők között vannak éppen 14 évesek és majdnem 70-esek, összeszokott, nagyhangon pajzánkodó barátok és félénk újoncok. Vannak, akik a mókáért és úgy öt sörért jöttek, s vannak, akik saját határaikat feszegetni.
Micsoda bringák! – álmélkodom a földön heverő kerékpárok láttán, miközben a résztvevők az indulási csomagért állnak sorban, majd ismét elcsodálkozom: még jóformán el sem kezdődött a túra, máris javítanak vagy két-három szuperbiciklit. De aztán mindenki végez és elindul, köztük a János Zsigmond Unitárius Kollégium néhány „bicatúrása”, a magát Unicum Lovagoknak tituláló haveri társaság, a szintén poénkodó, öltözetükkel is profi kerékpáros csapat látszatát keltő Codespringesek („Na, induljunk már, amióta itt vagyunk, a Tour de Francon már letekertek volna vagy 100 km-t!”), a magányos farkasok és a családos túrázók is. S mi is, utolsóként a túraszolgálatos Szikszai Attila vezette kísérőkocsiban.
A gyalui gátnál sokan megállnak gyönyörködni a tájban vagy fényképeződni, mi azonban megyünk tovább, s nem sokkal odébb máris egy oldalra dőlt bicikli: ereszkedik a hátsó kerék. Előkerül az autóból a pumpa, csakhogy nem talál a szeleppel. Van adapter is – de valaki elvette még Gyaluban, s odaadta Branea Robinak, a főszervezőnek. De hát ő még nincs sehol, utolsóként indult, hogy biztosítsa, zárja a sort. Közben megállapítjuk: pont a szelep mellett ereszt a gumi. Marad a kerékpár tulajdonosának a kis kézi pumpája – jónéhányszor kell majd „szórakoznia” a célig ezzel a kerékkel…
Az első ellenőrzőpontnál egy velünk azonos irányba haladó Salvamont-Salvespeo feliratú autó áll meg mellettünk: a hegyimentős figyelmeztet, szóljunk a bicikliseknek, mert vannak, akik egymás mellett haladnak, ami most nem a legjobb. A tetőn ugyanis ünnepség van, s aztán egyes környékbeliek kissé spiccesen, nagy sebességgel jöhetnek majd lefelé, s nem lesz idő félreállni…
„Mindenkinek szóljatok erről, mondjátok meg, hogy legyenek figyelmesek” – hagyja meg Szikszai Attila a havasnagyfalui elágazásnál lévő első ellenőrzőpont pontbíróinak, majd visszaindulunk, lássuk, nem szorul-e valaki segítségre. Közben az út menti illegális szemétlerakatokon bosszankodunk, s azt beszéljük, remélhetőleg nem lesz gond a tetőn, amikor az Avram Iancu ünnepélyre összegyűltek és az ott lévő ellenőrzőponthoz érkező bringások – egyesek már feltűzték a túra igen szép, kokárdás jelvényét – útja keresztezi egymást…
A Funtineli-tetőn azonban szerencsére még nincs igazi fesztiválhangulat: egyelőre a sátrakat húzzák fel, a kocsikból (sok közöttük a bolgár rendszámú) az árut pakolják le. Ugyanott néhány süldő és egy jó nagy koca mit sem zavartatva magát kutat eldobott ételmaradék után, az erdőszélen pedig gyönyörű lovak legelnek, néha lezárva az egész úttestet…
Aztán kezdenek érkezni az első kerékpárosok, akiknek bizony volt mit tekerniük idáig: az első és a második ellenőrzőpont között 816 m a szintemelkedés, és ez akkor is sok – olyan 5%-os folyamatos emelkedő –, ha a szakasztáv több mint 18 km volt. Sokan – főleg a fiatalabbak, az első túrások – le is szálltak egy-egy különösen nehéz szakaszon, de hát erre van lehetőség, hiszen ez nem verseny, még ha mérik is a részidőket.
A jókora szendvics elfogyasztása és a jól megérdemelt pihenés után már sokkal könnyebb a feladat: 303 méteres szintereszkedéssel kell eljutni a jósikafalvi (Bélesi) tóhoz. Időnként egy-egy bicikli után „eredünk”, és bemérjük a sebességét: a bátrabbak 50 km/h felettivel repesztik…
A tónál már javában zajlik a körösfői Rákóczi Kultúregylet által az elesett 48-as forradalmárok, köztük Vasvári Pál tiszteletére szervezett megemlékezés, a koszorúkat is már bedobták a vízbe. De azért a Himnuszt, meg a Székely himnuszt is együtt énekeljük a körösfőiekkel és magyarországi vendégeikkel, és eleresztjük a fülünk mellett a szemközti partról érkező „Hai România”, „Deşteaptă-te, române” átkiabálásokat...
A negyedik ellenőrzőpontnál, a Bánffyhunyadi Kudor-portán mennyei áldás fogadja a túrázókat, akiknek egy része – akik nem húztak biciklisnadrágot – már igencsak fájlalja a hátsóját: málna és bodzaszörp, de mindenekfelett: fánk, baracklekvárral. Pillanatok alatt elfogy… Sokan benéznek a Kudor család magánkiállítására is, mások – ismét – biciklit javítanak az udvaron.
Innen már semmiség beérni Körösfőre, ahol a célban tartott pihenő után az elégedett csapat egy része máris hazaindult a szervezők által biztosított kisbusszal. Egy kisebb csoport pedig, mintha nem lett volna elég a megtett 100 km, szintén haza, de biciklin... Ja, ráadásul kerülővel, Jegenye felé…
Így is szép számban maradnak túrázók, hogy aztán Péntek László, a már említett kultúregylet elnöke felkonferálja az „ünnepélyes” bevonulást: nagy taps közepette érkezik meg a maradék csapat – természetesen kerékpáron – a Vasvári-kopjafánál a Vasvári Emléknapok keretében tartott koszorúzási ünnepségre. Emléktúra kipipálva…
Fiatalodik a mezőny
Branea Robival, aki 2015-ben vette át a Vasvári Pál Kerékpáros Emlék- és Teljesítménytúra szervezését, már a túra utáni napon beszélek: épp elég volt neki szombatra a szervezés, és az, hogy közben maga is teljesítette a távot. Mint mondja, kicsit csalódott. Mert több résztvevőre számított, hiszen nagyon idejében indult a nevezés, a túra honlapja pedig már háromnyelvű…
De hamar áttérünk a pozitívumokra. Mert idén ugyan „csak” 74-en indultak, de korábban csak 15–20 résztvevő volt. 2014-ben jegyezték az addigi maximumot, 25-öt. 2015-ben már 41-en voltak, 2016-ban 82-en!
Statisztikai adatoknál maradva, az idei indulók között 68 férfi és 6 nő volt, korosztály szerinti lebontásban pedig a 30–40 éves korcsoport vitte a pálmát (21 személy). 17-en voltak a 14–20 évesek, 3–3-an 50–60, illetve 60–70 évesek. A részvételek számát tekintve Szilágyi P. András a rekorder, ő mindegyik túrán részt vett, és 69 évével egyben az idei túra legidősebb résztvevője volt – a legfiatalabbja pedig éppen az ő unokája, Szilágyi P. Márk (14). A 74 résztvevőből 36-an voltak, akik első ízben álltak rajthoz a túrán; 4 család is indult. Az indulók közül csak 62-en voltak Kolozsváriak, 5-en az EKE Kolozsvár 1891 tagjai.
Végül, ami a főszervező szerint a legörvendetesebb, hogy sikerül egyre több fiatalt bevonni: a résztvevők átlagéletkora idén 33 év volt, vagyis 2015-höz képest 5 évvel csökkent.
Aki Körösfőről indult…
Az őszes hajú Váradi Sándorra már majdnem az elején figyeltem fel. „Előrajt volt?” – kérdezte tőle a gyalui rajtnál a pontbíró. „Hát nem, én Körösfőről jöttem biciklivel” – érkezett a válasz szerényen, szinte bocsánatkérően, amiért nem ment el Kolozsvárig…
Körösfőn aztán nem véletlenül őt kerestem meg a célban.
„Elég későn kezdtem ezt a sportot…” – mosolyogja el magát, majd meglepődve tudom meg: ő nem is körösfői, mint számítottam, hanem szatmári.
„Ezelőtt 12 évvel eldöntöttem, hogy megváltoztatom az életem… 35 kilót fogytam… Háromszor műtöttek veseproblémával, mind a két vesémet. Ekkor határoztam el. Egy reklám ragadott meg a magyar tévében, egy gyerek mondta benne, hogy a sport kiűz a halálból…” – magyarázza, s a történetnek még nincs vége. Megtudom: tavaly is műtötték, melanomával. „Ha két-három hét múlva megyek csak orvoshoz, lehet, már nem vagyok itt… Örülök, hogy ilyen helyekre el tudok jönni, és nagyon örülök, hogy ennyi magyart találtam Kolozsvárt” – mondja már ismét mosolyogva, és hozzáteszi: az ő falujában, Szatmárnémetitől 16 km-re, a lakosság 95%-a magyar.
Meséli: a feleségével gyakran járnak gyalogtúrázni Körösrévre, Borsára, Nagybánya környékére, olyan 10–16 kilométereket tesznek meg. De volt hosszabb túra is: Borsán eltévedtek, mert valaki elforgatta az irányjelző táblákat, akkor 26 km-esre sikeredett a túra… Az idén Csucsán vettek részt egy EKE-túrán, az nagyon tetszett nekik, azóta követik Facebookon a kolozsvári EKE programjait. „Nálunk is van túrázási lehetőség, de mi szeretjük a hegyeket, az viszont nálunk nincs…” – teszi hozzá, én pedig tovább faggatom. Mint mondja, semmiképp nem akart elkésni a rajtról, merthogy a szervezők külön kérték a pontosságot, ezért Körösfőről reggel 5 óra 5 perckor indult. De olyan jól haladt, hogy egy órával hamarabb érkezett a gyalui rajt helyszínére. Egyébként maratonfutáson is vett már részt. S hogy milyen volt a számára első Vasvári-túra? „A Funtineli tető előtt azt hittem, már soha nem érünk oda. Akkor azt mondtam, többet nem jövök. De ha Isten megsegít, akkor most így utólag mégis azt mondom, hogy jövök jövőre is…”
Bicatúrás főpróba is volt
A János Zsigmond Unitárius Kollégium néhány diákja is rajthoz állt a Vasvári 100-on, ami nem meglepő, hiszen nekik aztán igazán van „kerékpáros múltjuk”. A tíz induló közül nagyjából fele-fele arányban voltak olyanok, akik korábban már részt vettek a JZSUK nagy népszerűségnek és ismertségnek örvendő, immár hagyományos bicatúráján, illetve akik idén indulnak azon először – utóbbiak közül néhányan a vacsora utáni csocsózás végeztével vidáman dumálva várták, hogy induljon Kolozsvárra a bringásokat hazaszállító busz. Mint mondták, nem volt nagyon nehéz a túra, az autósok is nagyon rendben voltak, mert nem jöttek túl közel, illetve nem dudáltak a csapatra. Egyébként pedig, tette hozzá egyikük, vasárnap is mennek túrázni, ezúttal az iskola szervezésében, felkészülésképp az idei bicatúrára…
Vasárnap is mennek...
Számukra ez volt az első Vasvári-túra, ám az indulók között sokan voltak a „visszatérő” kerékpárosok. Ilyen Boér Imre is, aki már maga sem tudja, hogy a mostani a 8. vagy a 9. Vasvári-túrája volt. Érdeklődésemre kiemelte, az utóbbi 3 évben nagy fejlődés észlelhető a túra szervezésében. S hogy mi a siker, azaz a túra teljesítésének titka? Jó karban kell legyen a bicikli… „Gumidefektet nem lehet előrelátni, de a többi mind a biciklis bűne…”
Balázs Bence / Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvári FolkNappal bővül idén a Szent István-napi Néptánctalálkozó programja
A Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány, a SzINT Kulturális Egyesület és a Szarkaláb Néptáncegyüttes augusztus 11-17. között szervezi meg a 19. Szent István-napi Néptánctalálkozót.
Az idei rendezvényen 7 ország 20 nemzeti és regionális kisebbséget képviselő néptáncegyüttese vesz részt. Érkeznek vendégek Görögországból, Lengyelországból, Kárpátaljáról, Felvidékről, Magyarországról, Vajdaságból, Erdélyből. A fesztivált ismét Kolozs és Fehér megyében tartják, Kolozsvár mellett Magyarfenesen, Magyarlónán, Désen, Tordán, Gyaluban, Miriszlón szerveznek ünnepi rendezvényeket.
Hagyományteremtő szándékkal első ízben szervezik meg augusztus 15.-én, kedden a Heltai FolkNapot, azzal a céllal, hogy a kolozsváriak egy kötetlenebb program keretében közelebbről is megismerkedhessenek a vendégekkel, a zenészekkel, a muzsikájukkal, együtt tölthessenek egy szép délutánt.
A 19. Szent István-napi Néptánctalálkozóról, a résztvevő együttesekről bővebb információkat, a teljes programot a rendezvény Facebook-oldalán találhatnak. maszol.ro

Gyalui Farkas, a tudós könyvtárigazgató (1866–1952)
Kultúrtörténeti kutatásaim közben bukkantam rá a Kolozs megyében, Gyalun született Gyalui Farkas sokirányú szellemi tevékenységére. 1891-ben könyvtártisztnek nevezték ki a kolozsvári egyetemi könyvtárhoz. 1892-ben bölcseletdoktori oklevelet nyert, 1896-ban az említett könyvtár őre lett. Magas szintű, megbízható munkájával kivívta, hogy 1911-ben kinevezték könyvtárigazgatónak az egyetemi könyvtár élére. De már előtte Erdély egyik kiemelkedő szakértője lett a könyvtári tudományoknak, erre alapozva 1901 óta a kolozsvári egyetemen a könyvtári tudományok magántanára lett. Nemzedékek sorát ismertette meg az ókori könyvtárak létrejöttével, helyével, működési módjával. Megvilágította hallgatóinak, hogy könyvtári jellegük volt az asszír–babiloni ék- írásos cserépgyűjteményeknek. Egyiptomban és Ázsiában már Krisztus előtt a XIX. században voltak könyvtárak, csakhogy ezekben papirusztekercseken tárolták az ismereteket. A legrégebbiek közé tartozott a Memphiszben, Szuzában, Jeruzsálemben létrehozott könyvgyűjtemény, más néven könyvtár. Általa ismerték meg a kolozsvári egyetemi hallgatók az alexandriai könyvtár értékeit, sajátosságait. Megtudták, hogy Alexandriában éltek a tudományos irányzatok elindítói és művelői, akik a Ptolemaioszok bőkezűsége által oly helyzetbe jutottak, hogy irodalmi és tudományos munkásságuk kevés megszakítással mintegy 800 évig tartott (Kr. e. 300-tól Kr. u. 500-ig). Ebben könyvtárban írta meg Eukleidész a Kr. e. III. században geometriáját. Itt fejlesztette Eratoszthenész a csillagászati földrajzot, Hipparchosz az észlelő csillagászatot. Itt gyűltek össze az asztronómiai észlelések, melyek a spekuláció helyébe léptek. Az Alexandriában állami költségen élő tudósok a tudományok mindenik ágát művelték, az addig ismert anyagot kutatták és rendezték. Tudományos munkásságuk inkább a meglévő tanítása volt, mint újabb igazságok felfedezése. Közös lakhelyük a múzeum volt, melyben tisztán a tudománynak éltek: folyvást gyarapodó alapítványok gondoskodtak függetlenségükről. A múzeumhoz tartozott a nagy könyvtár, melyben Kr. e. 250 körül mintegy 490.000 tekercset őriztek. Egy másik nagy könyvtár a Szerápis templomában állott (42 ezer tekercs). E könyvtárak használata végett, valamint a tudós könyvtárőrök tanításainak meghallgatására az egész világból idejártak. A nyugati és keleti tartományokban élt s hírre vergődött orvosok és tanárok, bölcselők és papok, számfejtők és
csillagászok mind Alexandriába jártak és ott tanultak, az ott-tartózkodást tudományos ké- pesítésnek tekintették. Sajnos, a világtörténeti események, a belső erkölcsi és szellemi fejlemények ezt a központot sem hagyták érintetlenül. A terjedő kereszténység erősen támadta a pogány görög hagyományok veszélyes székhelyét, s Caracalla pénzügyi zavarain a múzeumi alapítványok elkobzásával segített. A nagy görög filozófusok tanításai fennmaradtak. A görög szellem fenntartotta magát, amíg az arabok hódító serege föl nem dúlta a várost (Kr. u. 642). A görög szellemet az arab váltotta fel. A könyvtár először Alexandria ostrománál, Julius Caesar idején égett le, később Antonius Cleopátrának ajándékozta a pergamumi királyok könyvtárát. II. Teodosius császár Konstantinápolyba vitette a megmaradt könyveket. A dolgozatom első részében szóba került a kolozsvári egyetemi könyvtár mint nagy jelentőségű tudományos-művelődési intézmény. Az eltelt 108 évben a tanulóifjúság sok ezer tagja gyakran ide járt ismereteit gyarapítani, egyetemi dolgozatai megírására, vizsgára jegyzetelni, anyagot gyűjteni. A doktori dolgozatok, könyvek megírásához is itt találta meg a legtöbb forrást. A fenti okok miatt indokoltnak találom, hogy felidézzem az egyetemi könyvtár létrejöttének előzményeit, a legfontosabb humán tényezők számbavételét és az impozáns szecessziós épület felhúzásának, alakításának évét, valamint az avatás ünnepélyes mozzanatait. Tervezője Giergl Kálmán és Korb Floris volt. Az építést Reményik Károly kolozsvári vállalkozó irányította 1906-ban és 1907-ben, az év végén már állt az építmény. Az ünnepélyes felavatásra 1909. május 18-án került sor. Az előzményekről tudjuk, hogy az Erdélyi Múzeumot 1859-ben alapították, és ez 34.156 kötetét használatra átadta a kolozsvári egyetemnek. Ehhez az újonnan létrehozott egyetem hely híján különböző gyűjteményekben őrzött 11.134 kötettel járult. Így az egyetemi könyvtár működését 45.000 kötettel kezdte 1874-ben, az épülő egyetem egyik földszinti részében, Szabó Károly, az EME múzeumőrének igazgatása alatt. Szabó Károly három évtizedes (1859–1890) múzeumőri és húszesztendős egyetemi könyvtárigazgatói működése alapozta meg az egyesített könyvtár későbbi fejlődését. Az ő nevéhez fűződik az önálló könyvtárépület felépítésének gondolata is. Szabó Károly halála után, 1891-ben Ferenczi Zoltánt nevezték ki igazgatónak. Kilencévi igazgatása idején újjáalakult a könyvtár. 1899-ben Pestre hívták, ő lett a Budapesti Tudományegyetem Könyvtárának az igazgatója. 1900. augusztus 3-tól Erdélyi Pál vette át a könyvtár igazgatását. Szervezőkészségével és szaktudásával az egyetemi és múzeumi könyvtárat az ország legkorszerűbb intézményévé fejlesztette. Nevéhez fűződik a mai gyönyörű épület felépítése, berendezése, és a benne folyó tudományos munka megszervezése. Az ő kívánsága volt, hogy a különböző termek rendeltetésük szempontjából kövessék a bázeli egyetemi könyvtár beosztását. A katalógusterem: új találmányú fiókokban, rögzítve „téglány alakú kartonlapokra” vannak feljegyezve a könyvtárban lévő könyvek. Engedtessék meg nekem néhány személyes emlék felidézése. Legalább 50 alkalommal kerestem címeket, műveket a katalógusteremben, és jegyzeteltem az olvasóteremben. Akkor tapasztaltam az állomány rendezettségét, hiszen a részleg felelősének kezébe adott kérőlap után 5-6 perc múlva megkaptam a kért műveket. A rendszer kidolgozásához annak idején Gyalui Farkas szakíró is hozzájárult.
Forrásmunkák: Révai nagy lexikona, IX. kötet; Lászlóffy Aladár – Házsongárd; internet
Márton Béla / Népújság (Marosvásárhely)

Ezüsttányértól fagyöngyig - Beszélgetés Barcsay Tamás történészprofesszorral, a gyalui várkastély örökösével (Örökségünk)
Arisztokrata családok leszármazottjaként Erdély egyik legnagyobb és legveretesebb múlttal rendelkező várkastélyát harcolta vissza a román hatóságoktól. Barcsay Tamás történészprofesszorral évszázados kanalakról, csorbítatlan magyarságtudatról és a gyalui kastély megnyugtató jövőjéről is beszélgettünk.
– A kívülálló azt hinné, egy olyan családban, mint a Barcsay, a legegyszerűbb beszélgetés is kész történelemóra. A történészpálya felé való fordulását is innen eredeztethetjük?
– Lehetett némi szerepe a környezetnek. Gyerekként is nagyon érdekeltek a királyok, királynők – kacagtak is rajtam a felnőttek –, rengeteg könyvünk volt, némelyik tele illusztrációkkal. Sok régi ezüst ötvösmű is a család tulajdonába tartozott. Barcsay Ákos fejedelem hatszögletű aranyozott ezüsttányérjára Erdély címerével a közepén például jól emlékszem, és azokra a kanalakra is, amelyeket a református egyház Barcsay Ábrahámnak, a fejedelem testvérének adományozott annak elismeréseként, hogy támogatta a Váradi Biblia kinyomtatását. Én meg játszottam ezekkel a tárgyakkal. Egy évvel a kitelepedésünk előtt betörtek a budapesti lakásunkba, mindenünket elvitték, jellemző, hogy főleg a kanalakat sajnáltam.
– Emlékszik, mikor járt először Gyaluban?
– Hogyne, a háború idején kisgyermekként a kastélyban töltöttem a nyarakat. A szobám a kisebb bástyában volt az anyámé mellett, az apámé egy hátsó bástyában, akárcsak az irodája. Telefonon értekezett a lenti gazdasági egységekben dolgozókkal, én meg nagy csodálattal néztem fel erre a „különleges” dolgokat művelő emberre. Utoljára 1943 decemberében voltam Gyaluban, utána már csak apám járt vissza, aztán ’44 nyarán egész kocsikaravánnal, 20-25 emberrel, állatokkal, mindennel indult Gödöllőre az anyai nagyanyám egyik kis birtokára. Ma is megvan a lista, hogy indulás előtt kinek mit adott a faluba megőrzésre. Egyes gyaluiak mégis betörtek a kastélyba, vitték, amit lehetett, azt beszélték, az első szovjet katonák állították le a rablást és pusztítást. Még ma is élnek emberek a faluban, akiknél megtalálható a kastély egyik-másik berendezési tárgya. Köztük néhány családi portré, többek közt dédanyámról, Bánffy Irmáról, és egy nagyon szép Barabás Miklós-festmény is.
– Szülei miért éppen Kanadát választották új hazául?
– A háború befejezte után apám a Magyar Rádiónál talált állást, aztán 1949-ig az amerikai nagykövetségnél dolgozott, rövid ideig sofőrként, majd a mezőgazdasági osztály munkatársaként. Egy asztaltársaság tagjaként egyszer begyűjtötték az állambiztonságiak, kihallgatták és összeverték, aztán közölték vele: mi magát most megvertük, megfélemlítettük, menjen vissza a nagykövetségre, aztán jelentsen nekünk! Jelentett is, de az amerikaiaknak, a kulturális attasé elfuvarozta a családot az osztrák határig, egy csempész pedig átvitt bennünket. Kezdetben úgy volt, hogy Amerikában telepedünk le, de a terv valamiért meghiúsult, apám viszont Ausztriából mindenképpen tovább akart menni, úgy gondolta, még mindig túl közel vannak az oroszokhoz. Meg hát 1949 februárjában még senki sem tudta volna megjósolni, hol áll meg a Vörös Hadsereg, apám egész Európát nem érezte biztonságosnak, attól tartott, a nyugatra vonuló szovjeteket nem lehet feltartóztatni. Így kötöttünk ki végül Torontóban negyven dollárral a zsebünkben. Apám először egy gyárba került, ahol egy Zichy-gróf és egy Habsburg-rokon is dolgozott, zsákokat készítettek. Később az egyik torontói egyetem adminisztratív osztályának vezetője lett, budapesti közgazdaságtani doktorátusának, mezőgazdasági akadémiai végzettségének semmi hasznát nem vehette.
– Tízéves gyermekként került idegenbe, mégis elismerésre méltó módon megőrizte magyar identitását, anyanyelvét...
– Pedig nagyon könnyű lett volna átváltani angolra. Szüleim azonban nem tolerálták, hogy otthon más nyelven beszéljünk, mindig magyar szóval ebédeltünk, vacsoráztunk. Mivel csak negyedik osztályig jártam magyar iskolába, sőt, azt sem fejezhettem már be, egyértelműen a szüleim érdeme, hogy magyar maradtam.
– Fél évszázadon át táplált Erdéllyel, Magyarországgal valamilyen kapcsolatot?
– Hogyne, 1968-ban jártam is Gyaluban, igaz, inkognitóban. Oxfordi egyetemista társaimmal voltunk látogatóban a Szovjetunióban, visszafelé jövet néztünk be Gyalura. Sok minden megvolt még a kastély berendezéséből, sem a kert, sem a kastély nem tűnt rossz állapotban lévőnek. Bennünket, a kelet-európai ideológiák és rendszerek iránt érdeklődő nyugati egyetemistákat az ott működő iskola igazgatója igen „vonalasan” vezetett körbe. A mellénk rendelt kucsmás parasztot viszont nem lehetett „meggyőzni” a hajdani elnyomó urak borzasztóságáról, akkora nosztalgiával beszélt apámról, Barcsay Józsefről, hogy kis híján elsírtam magam. Egy másik falusi ember magyarul szólt hozzám, és amikor bemutatkoztam, azt mondta: gondoltam, hogy maga az. Azonnal hozzátette, erről senkinek egy szót sem, de azért még megkérdezte, mikor jövünk már vissza. Amúgy sokáig el voltunk vágva a szülőföldünktől, apám hosszú ideig nem mert kockáztatni, talán 1966-ban utazott először Budapestre.
– Az 1989-es változások után azonnal látott esélyt a Gyaluba való visszatérésre?
– Mindjárt a legelején. Ha lehetőség adódik a kastély visszaszerzésére, azt meg kell ragadni, hangoztattam. Kényelmes polgári életet is élhetnék, de nem azt akarom. Aztán elindítottam a visszaigénylési folyamatot, amit nemcsak személyes ügyemnek tekintettem, hanem a családdal, Erdély történetével is szorosan összekapcsolódónak. Feladatnak, kihívásnak kezeltem. Arra persze nem számítottam, hogy ilyen hosszasan elhúzódik a folyamat, illetve hogy ilyen következményekkel jár. Az iskola 2002-es kiköltöztetése és a 2012-es visszaszolgáltatás közötti tíz esztendő alatt például sok évszázados fa esett áldozatul a gazdátlanságnak. Többek között az az öreg fa, amely alatt kisgyerekként én is sokat játszottam, és amelyről azt mondták, hogy Rákóczi fája. A legenda szerint 1660-ban az alatt pihent meg a sebesült II. Rákóczi György fejedelem, mielőtt Váradra menekítették volna. A megmaradt fák legtöbbjét pedig megtámadta a fagyöngy, a kolozsvári piacokon év elején kínált fagyöngyágak egy része a kastélyparkból származott.
– A román hatóságok 2012-ben szolgáltatták vissza a gyalui várkastélyt, amely 2014 elején máris tulajdonost váltott. Magára nézve nem tartotta érvényesnek az arisztokrácia híres törvényét, miszerint „kastélyt el nem adunk”?
– Talán nem kell bizonygatnom: nem azért igényeltem vissza, hogy gyorsan eladjam. Úgy ítéltem meg, hogy nem történt helyrehozhatatlan rongálás, állagromlás. Olyasfajta hasznosításban gondolkodtam, mint a Nyugat-Európában látogathatóvá tett kastélyok esetében, ahol nemcsak az épületek, a berendezések tekinthetők meg, de a tulajdonos életébe is be lehet pillantani. Húsz termet terveztem berendezni szerves kastélyturizmusra, igazi kuriózum lehetett volna a régióban. Persze a tető megjavítása, a betört ablakok kicserélése halaszthatatlan volt, konzerválni kellett az évtizedeken át kisegítőiskolának otthont adó épületet, de a nagyobb szabású javításokat később készültem elvégeztetni, amikor már megtaláltuk a kastély végső rendeltetését. Nem ambicionáltam, hogy egyedül, fejedelmi módon éljek egy hatvan szobás kastélyban. Mindig úgy gondoltam, hogy Erdély legnagyobb privát rezidenciájának kulturális küldetése is van, amelyben az erdélyiek megtalálják saját helyüket. A Kolozs megyei hatóságokkal való közös tervezgetésben azonban fokozatosan magamra maradtam, egy háromhetes távollét után 2013-ban pedig olyan fejlemény fogadott, ami mindent eldöntött.
– Mi történt?
– Leszakadt az ebédlő plafonja, és mintha azzal az egész örökség felelőssége immár elviselhetetlen súllyal zuhant volna a nyakamba. Óriási gerendák feküdtek szanaszét a földön, én meg úgy éreztem, a feladat meghaladja az erőmet. Csontig hatolt belém a felismerés: ha nem tudom megmenteni az épületet, az utókor engem fog hibáztatni Erdély egyik legnagyobb és legveretesebb múltra visszatekintő várkastélyának elenyészéséért.
– Hogyan zajlott egy ekkora ingatlan eladása?
– Természetesen nem a lapok apróhirdetés oldalán kerestem vásárlót, több bizalmi ember is dolgozott az ügyön. Akadtak jelentkezők, egy ausztrál-román házaspár tűnt a legkomolyabb érdeklődőnek, alaposan utánuk is néztünk, semmi „gyanúsat” nem találtunk, aztán valamiért mégis kihűlt az érdeklődésük. Közben viszont a kolozsvári Gergely Balázs révén találkoztam Nagy Elekkel, Méhes György író fiával. Épp akkortájt fejeztem be Méhes György Kolozsvári milliomosok című regényének olvasását, de nemcsak annak hatására bíztam meg a fiában. Különösebb ígéret nélkül is éreztem, hogy Nagy Elek az én szívemnek is kedves felhasználásban gondolkodik. Annak is örültem, hogy nem sokkal az üzlet nyélbe ütése után, már 2014 nyarának elején elkezdték az ásatásokat, amelyek nyomán véglegesen cáfolni lehetett a buta tézist, miszerint a gyalui várkastélyban vannak ugyan régi kövek, de összességében 19. századi épülettel van dolgunk. Én már 2014 elején, még az adásvétel előtt kijelentettem: Nagy Elek megmentette a gyalui várkastélyt. Béke van a lelkemben, és remélem, a nagyszüleim is békében pihennek tovább a sírjukban.
BARCSAY TAMÁS
1939-ben született Budapesten erdélyi arisztokrata családok leszármazottjaként. Tízéves korában a szüleivel Ausztriába, másfél év múlva pedig Kanadába vándorolt ki. A torontói egyetemen szerzett történészi diplomát, majd az oxfordi egyetemen történész doktori címet. 1972-től a torontói Ryerson Egyetem tanára, nyugdíjazása után az egyetem örökös professzora címét kapta. A Kolozs megyei hatóságok 2012 nyarán szolgáltatták vissza neki a gyalui kastélyt, amelyet aztán 2014-ben adott el Nagy Elek üzletembernek.
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Katalán tanulságok
Hajlandó-e ma Romániában valaki a centenáriumi előkészületek során mérlegre tenni, hogy mi magyarok mit nyertünk, mit veszítettünk ebben a száz évben?
Az idén a családi vakáció néhány napját Katalónia fővárosában töltöttük. Autóval mentünk, és még az augusztus eleji kánikulában is felszabadító hatással volt ránk az az ötezer kilométer oda-vissza Marosvásárhelytől Barcelonáig. Illetve csak hazafelé, Romániába belépve ment el a kedvünk az utazástól, hiszen addig gyakorlatilag mindenütt autópályán robogtunk százhúsz-százharminc kilométeres sebességgel, aztán Nagyvárad után hamar visszazökkentünk az itthoni valóságba. Igen, a szó szoros értelmében: zökkentünk, rázódtunk, fékeztünk, aminek persze megvan az a felbecsülhetetlen előnye, hogy nem alszik el a vezető a volánnál, vagy legalábbis sokkal kisebb az esély erre, mint egy unalmas sztrádán.
Nem tehetek róla, ilyenkor mindig eszembe jut, néhányszor már meg is írtam, hogy az egymást követő román kormányok tehetetlenségén túl – egyik-másik kormányban mi is benne voltunk – bizony az Európai Uniótól sem kaptunk támogatást, de még egyetértő rábólintást sem ebben a sztráda-ügyben. Mint egyébként sok másban sem, ami általában Erdélynek és ezen belül nekünk magyaroknak fontos lett volna. Mennyit győzködtük, többek közt én is több alkalommal, az akkori romániai EU-nagykövetet, Jonathan Scheele-t az észak-erdélyi autópálya fontosságáról, de falra hányt borsó volt minden érvünk. Pedig azt is elég nyíltan elmondtam neki, hogy az Erdélyt délkelettől északnyugatig átszelő autóút a román-magyar feszültségek jelentős csökkenéséhez is vezetne, többek közt azáltal, hogy elősegítené az egész régió gazdasági fellendülését, és hasznára lenne az ott élő románoknak és magyaroknak egyaránt.
Nem és nem! Nyugtató, csitító semmitmondásba csomagolva, tulajdonképpen ez volt a válasz. Nem gonoszságból nyilván, hanem botfülűségből minden helyi, regionális, netán etnikai szempontra. Egy délibb nyomvonalat tekintett prioritásnak Brüsszel, olyan megfontolásból, hogy a Balkán felé tartó tranzitforgalmat jobban szolgálná. Akkor még Szerbia és a többi nyugat-balkáni ország instabilnak látszott, majd később ez is változott, szó sincs régóta arról, hogy fő-fő tranzitország lenne Románia.
Érdemes feltenni a kérdést: mi voltunk-e annak idején elfogultak és szűklátókörűek, vagy mégis inkább az EU?
Igaz, ma már senki sem vitatja, hogy prioritás az észak-erdélyi sztráda is, csakhogy azóta Romániában befagyott minden, alig-alig mozdul valami délen is, északon is. A Nagyvárad-Brassó nyomvonalból van egyelőre szűk hatvan kilométernyi autópálya Gyalu és Aranyosgyéres között, és vannak itt-ott Szilágyságban félbemaradt viaduktok, az egykori nagyszabású tervek töredező emlékművei. Lassú ország lettünk, lassan jár a vonat vagy az autóbusz, és lassan épül minden, ha épül egyáltalán. Ennek az okairól is érdemes lenne beszélni újra meg újra, de most katalán utazásunkról akartam szólni. Mi köze ennek az erdélyi infrastruktúra nyomorúságos állapotához, kérdezhetné valaki. Sok köze van, és nem csak olyan értelemben, hogy századszor, ezredszer is elmorfondírozhatunk rajta: ha mások, magyarok, szlovének, olaszok, franciák, spanyolok – most az útvonalat sorolom, amerre jártunk – tudnak utat építeni, a románok miért nem képesek erre.
Sokszorosan súlyosabb tanulság viszont ennél az, ami valójában nem a gazdaság fejlettségéből vagy elmaradottságából adódik, éppen ellenkezőleg, ismételten rá kell jönnünk, akár egy ilyen vakációs úton is, hogy van valami, amitől az EU jövője sokkal inkább függ, mint önmagában a közös piac jótékony hatásától. Részben gazdasági kérdés ez is természetesen, hiszen magam is arról beszéltem az imént, hogy az etnikumközi viszonyokat is pozitívan befolyásolhatná például egy autópálya vagy más hasonló nagyságrendű beruházások, amelyeknél figyelembe veszik az illető régió sajátosságait. És éppen ez a lényeg: a sajátosságok. Más szóval: az identitás, amelynek persze nemcsak nyelvi, kulturális, vallási, hanem gazdasági vonatkozásai is vannak. Azért fontos mindezt tisztázni, mert egyébként nem fogjuk megérteni, hogy mi a baja a nagyon gazdag Katalóniának, és mitől elégedetlen a viszonylag szegény Székelyföld is. (Tudom, nem tanácsos egy mondatban emlegetni Katalóniát és a Székelyföldet, vagy akár Erdélyt, mert netán ránk szakad az ég, de hadd tekintsek el most ettől a kockázattól: nem a követelések azonosak, hanem az elégedetlenségek hasonlóak mindkét esetben: identitárisak.)
Azt is tudom, nem az Európai Unió okozta a katalánok problémáit, jóval régebbi gondokról van szó, mint ahogy mi sem néhány éve, hanem lassan egy évszázada keressük a megoldást, miközben a román politikusok éppen nemzetállami kiteljesedésként, afféle nagyszerű diadalmenetként készülnek ünnepelni 2018-ban a centenáriumot. Nem az EU az oka hát réges-régi keserveinknek, de az EU segíthetett volna, és nem segített. Igazuk van-e a katalánoknak, amikor teljesen függetlenné akarnak válni? Nem tudom. Ők tudják. Igazunk van-e nekünk, amikor azt mondjuk, hogy Székelyföldnek – és általában az erdélyi magyaroknak – sokkal több döntési jogot kellene adni? Igen, ezt viszont mi tudjuk, hogy számos minket érintő kérdésben nekünk kellene döntenünk. Mint ahogy itt lenne az ideje egész Erdély száz esztendejét is végiggondolni, hogy miképpen viselte gondját ennek a hatalmas – a mostani Magyarországnál nagyobb – régiónak a román állam, nézzük meg iparát, mezőgazdaságát, infrastruktúráját. Nem nagyon van mit dicsekedni. Nem az egykori Megéneklünk, Románia fesztiválra emlékeztető rendezvényekkel kellene készülni az évfordulóra, hanem párbeszéddel, kibeszéléssel akár, és főleg az országon belüli – és az országaink közti - román-magyar viszony radikális újragondolásával. Mert számunkra ez a száz év – talán a kilencvenes évek végét, és a kétezres évek első évtizedét kivéve – Erdély multikulturális jellegének fokozatos visszaszorítását jelenti, a Romániára ráerőltetett nemzetállami egyenruhát, amely enyhén szólva derékban bő, hónaljban szűk, ahogy mondani szokás.
Attól függetlenül, hogy miképpen oldódik majd meg ez a spanyol-katalán patthelyzet, a katalán népszavazásból máris ki-ki a maga érdekei szerint, néha homlokegyenest ellentétes tanulságokat próbál leszűrni. A legközkeletűbb vélekedés, hogy mivel Katalónia a leggazdagabb tartománya Spanyolországnak (tényleg: az összterület egytizenhatodán, az összlakosság egyhatodával Katalónia a nemzeti jövedelem egyötödét termeli meg), a katalánok megelégelték, hogy pénzt kell adniuk a szegényebb tartományoknak. Innen kiindulva aztán kétféle konklúzió lehetséges: hogy a túl sok autonómia megárt, mert íme, adod a kisujjadat, és kell az egész karod, vagy pedig éppen ellenkezőleg: aki akar, lehessen minden feltétel nélkül független.
Igen, ismerjük mi is ezeket a „kisujj-érveket”, de főleg a gazdasági indokokat, csakhogy nálunk mindez tulajdonképpen fordítva működik, az egyik oldal szerint Székelyföldnek semmiféle autonómiát nem lehet adni, mert állítólag nem is tudna élni vele, a másik oldalon meg ugyancsak a szegénységet hozzák fel érvként, hogy Székelyföld azért szegény, mert nem dönthet fejlesztési kérdésekben, és nem használhatja erőforrásait úgy, ahogy az neki megfelelne. (Én ezt a szegénységet nem hangoztatnám annyit sem egyik, sem másik oldalon, mert szegény az egész ország, de a Székelyföldnek valóban sajátos jogokra lenne szüksége, illetve általában nagyobb önállóságot kellene adni minden romániai régiónak, és akkor talán Románia is jobban nézne ki.) A történelmi, földrajzi, politikai különbségek miatt értelmetlen lenne analógiát feltételezni, de a ziccert nem hagyhatom ki: a katalánokkal az a baj, hogy túl gazdagok, a székelyekkel meg az, hogy túl szegények.
Vannak, lehetnek mégis általános következtetések: Ukrajnától Skóciáig, a volt Jugoszláviától Katalóniáig számos példából lehetett volna okulni az elmúlt évtizedekben, és anélkül, hogy jósolgatni kezdenénk – netán eldöntenénk, hogy miben van igazuk a katalánoknak, és miben tévedett a vérlázító gumibotozáson innen és túl a spanyol központi kormány -, az EU jövőjéről beszélnünk kell. Ez a jövő: gazdasági kérdés is. Mint ahogy a különböző, saját államisággal nem rendelkező etnikumok jövője szintén: gazdasági kérdés is.
Alapjában véve a nyugat-európai szolidaritást gazdasági érdekek diktálták, amikor a múlt század ötvenes éveiben az Európai Szén- és Acélközösség létrejött, és ez ma sincsen másként. Viszont bármennyire is erősek ezek a gazdasági érdekek, mégis az identitáris kérdésekre adott válaszoktól függ szerintem, hogy sikerül-e a jövőben többek közt egy szoros gazdasági együttműködést is tovább építeni. Sok múlik azon, hogy az Európai Unió vezetői mennyire veszik figyelembe kontinensünk soknemzetiségű mivoltát, és mennyire tudnak olyan egységes, de alkalmazáskor a helyi közösségekhez rugalmasan igazodó direktívákat kidolgozni, amelyek tükrözik ezt a helyzetet.
Lehet, hogy gazdaságilag valamiféle amerikai típusú Európai Egyesült Államok lenne a (leg)működőképesebb, de egy ilyen államszövetségbe, úgy tűnik, nem igazán tudnak végzetes identitásvesztés nélkül beilleszkedni a nemzetek. Identitásvesztéssel vagy identitás-módosulással mindenképpen számolni kell, de a veszteségnek arányosnak kell lennie a nyereséggel. Így van ez az egy közös államban élő etnikumokkal, és így van a közös Európával is. Ismétlem, nem tudom megmondani, hogy a világnak Antoni Gaudít, Salvador Dalít, Joan Mirót ajándékozó, de egykor a nem katalán Pablo Picassót is útnak indító katalánoknak miért rossz a közérzetük Spanyolországon belül. (Az egymás iránti érzelmekről adott némi „tájékoztatást” az az ominózus gumibotozás.) Talán azért nem érzik jól magukat, mert minden autonómiájuk ellenére többet veszítenek identitásban, mint amennyit nyernek például biztonságos piacban, megbízható jövőképben és olyan napi kulturális kínálatban, ami nem hét és fél millió, hanem negyvenhat millió potenciális fogyasztónak szól. Valamit valamiért.
Úgy tűnik, a katalánoknak – vagy egy részüknek – ma rossz üzlet spanyolországinak lenni, és üzleten én most nem a pénzbeli, hanem a közérzeti – identitáris – nyereséget vagy veszteséget értem. Ma is változatlanul az Európai Unió híve vagyok, akárcsak húsz-huszonöt évvel ezelőtt, egyszerűen azért, mert a globalizálódó világ kihívásaira egymagunkban nem tudunk válaszolni. Meg aztán kisebbségi létünkben már az is felbecsülhetetlen győzelem, hogy oda utazunk ebben a multikulturális konglomerátumban, ahova éppen akarunk. Ám ha tartósan fenn akar maradni ez a mi közös Európánk, akkor újra kell gondolni a prioritásokat, és tetszik, nem tetszik, el kell fogadni azt is, hogy így vagy úgy, ilyen vagy olyan formában nemcsak spanyolok vannak az EU-ban, hanem katalánok, baszkok vagy galiciaiak is, és hogy amikor a brüsszeli bürokraták valamit elképzelnek Romániában – mondjuk autópályát –, akkor az itt élő majdnem másfél millió magyar érdekeire – közérzetére – is gondolniuk kell.
Mint ahogy a románoknak sem kellene erről egy pillanatig sem megfeledkezniük.
Hajlandó-e ma Romániában valaki a centenáriumi előkészületek során mérlegre tenni, hogy mi magyarok mit nyertünk, mit veszítettünk ebben a száz évben? Kezdve a kisebbségi származású, de többségi retorikát használó államelnökkel, folytatva a pártelnökkel, akadnak-e felelős politikusok, akik elismerik, hogy jó lelkiismerettel akkor ünnepelhetne ez az ország, ha az utóbbi évek stagnálása, a jogos magyar igények visszaszorítása vagy a már kivívott jogok megcsonkítása után nekünk is nyújtana valamit? Rájönnek-e, hogy a katalán történet nem a meggondolatlanul odanyújtott kisujjról szól, hanem a rossz közérzetről? (Abból is tanulni lehetne, ahogy a kisebbségi jogokról folyton megfeledkező Brüsszel és Washington hallgatásától felbátorodva az állítólag Európa-párti ukrán vezetés nekilátott az anyanyelvű oktatás felszámolásának, és alig-alig lehetett – ne is igyunk még a medve bőrére! – megállítani.)
Az iskolabezárások és zászlólevételek helyett a létező alkotmányos és törvényes rendelkezések tiszteletben tartásával, új jogi keretek kialakításával, méltányos bánásmóddal lehetne nálunk is úgymond jobb közérzetre hangolni a magyarokat (nem pedig olyasmikkel, hogy az Európai Uniós kisebbségjogi szabályozást, a Minority SafePacket próbálja mindenáron megakadályozni a román diplomácia). Persze némi autópálya- és vasútfejlesztés sem ártana, nem beszélve a vidékfejlesztésről. A centenáriumnak meg nem arról kellene szólnia elsősorban, hogy mi volt mostanáig – túl sok jó nem történt velünk ebben a száz esztendőben –, hanem hogy mi lesz ezután.
Egyébként augusztus 14-én reggel indultunk haza Barcelonából, megaludtunk Génuában, aztán másnap ezerszáz kilométert hajtottunk Budapestig. Már itthon hallottuk harmadnap, augusztus 16-án a hírt a terrorista akcióról a Ramblán, talán százméternyire onnan, ahol két nappal korábban laktunk, és ahol délutánonként végigsétálva néztük, ahogy a népszavazásra biztatva vonultak nagy transzparensekkel a jól öltözött barcelonai polgárok, idősek és fiatalok egyaránt. Közben pedig ide-oda hullámzottak a Ramblán az augusztus 13-i FC Barcelona–Real Madrid mérkőzésre készülő szurkolók is. Minden az identitásról szólt körülöttünk, és ez ezután is így lesz. Még akkor is, ha valamikor régen az iskolában még azt tanultuk, hogy „a lét határozza meg a tudatot”. Markó Béla Transindex.ro