Vetési László előadása Déván a nyelvi, vallási együttélés furcsaságairól
Az erdélyi együttélés nyelvi, vallási kölcsönhatásairól, ennek furcsaságairól, érdekességeiről tartott előadást a dévai unitárius szórványközpontban Vetési László, a Diaszpóra Alapítvány elnöke. Mélyre nyúló Hunyad megyei kötődése kapcsán, az előadó bevezetőként e dél-erdélyi megye etnikai, vallási érdekességeit említette meg, illetve a lakosság nyelvi, társadalmi sokszínűségét, ennek kialakulását a történelem során, azokat a pillanatokat, amikor politikai indíttatású telepítések, vagy megélhetés-keresés nyomán alakult át, színesedett a vidék etnikai arculata. A megye gazdag épített öröksége mai napig híven őrzi a nemesi családok emlékét, kiknek soraiból számos tudós, mecénás, államférfi került ki. Halványan, de fellelhető még az őshonos Hunyad megyei polgárság nyoma, a Szászföld nyugati csücskének német ajkú lakossága, a monarchiabeli bányanyitások során idetelepített olasz, cseh, német mesteremberek köre, a 20. századi ipari létesítményekkel érkező székelyek, szilágyságiak jelenléte. De meghatározó elemei a megye lakosságának a szintén iparosítási lázban idetelepített kárpáton-túliak, a mócvidékiek, a hátszegi medence lakossága is, és külön színfoltot jelentenek a bukovinai székelyek, akik bő száz esztendeje telepedtek e vidékre. Ilyen tarkaságban már szinte meg sem lepődhet az ember, azon, hogy például a vasérctelepéről híres Gyaláron a Monarchia idején közös református-evangélikus-unitárius templomot építettek, amely mai napig így szerepel a telekkönyvben. De a közös templomhasználat szokása a régmúltban gyökerezhet e vidéken, hiszen a kéméndi református templom középkori freskótöredékein a magyar szentek mellett cirill betűs felirat látható: Szth Sztyépán és Vlagyiszlav. És ott vannak a közös, soknyelvű, sokvallású temetők, sőt olyan is előfordul, hogy egyetlen sírkövön a magyar felirat román szövegbe fordul át, majd ismét magyar szavakkal zárul.
Mindezen jelenségek helyi sajátosságokkal fűszerezve Erdélynek szinte minden vidékén fellelhetők. Az épületek, a közösségek a történelem nyomására alakultak, idomultak egymáshoz. Sok középkori templom freskóit meszelték fehérre a reformáció idején, napjainkban pedig néhol ortodox festmények tarkítják a megroggyant, fehér falakat, melyeken itt-ott még mindig magyar szentek képei kandikálnak ki. Az „új szentek” között azonban manapság egy-egy bőkezű kortárs politikus képe is felbukkan, a pokolban pedig terroristák sínylődnek az ördögök társaságában – mesélt az Erdély különböző településein fellelt érdekességekről Vetési László.
– Útjaim során rengeteg olyan furcsasággal találkozom, melyek a vallási, etnikai kölcsönhatások, vagy társadalmi átrendeződések szüleményei. Fontosnak tartom megörökíteni ezeket, mert múlandók. Nem tudni, hogy a tóban álló csolnakosi templom meddig tartja magát, hogy az iszappal elöntött ortodox temetőből meddig látszanak még ki a keresztek, hogy egy-egy erdélyi faluban meddig él az utolsó magyar, az utolsó német. Hogy egy romosodó középkori templom köré, fölé mikor emelnek hagymakupolát vagy mikor dől össze egy-egy sorsára hagyott nemesi kúria. Azért járom ezekkel a képekkel Erdély különböző régióit és nem csak a szórványt, hanem a tömböt is, elsősorban az értelmiséget szólítva meg, hogy ne felejtsük el, hogy nagyon érdekes vidéken élünk, vallási, nyelvi, társadalmi vonatkozásban. Az asszimiláció sok furcsaságot, ficamot teremt, nyelvcserés helyzeteket, sok értékünk beolvad, átalakul, de ismernünk kell ezeket, tudnunk kell róluk, mert másképpen kötődünk ehhez a földhöz, ha például Hunyad megyét járva felötlik bennünk a Kenyérmező, a Barcsayak, a piski csata emléke, Torma Zsófia, Kun Kocsárd képe, ha az ortodoxszá lett középkori templomokban felismerjük a régi freskók szereplőit – foglalta össze előadása célját, üzenetét Vetési László. A 6. Hunyad Megyei Magyar Napok keretében elhangzó előadást nagy érdeklődéssel hallgatták az egybegyűltek: dévaiak, illetve Vajdahunyadról, a Zsil völgyéből érkezett érdeklődők, akik a házigazdák jóvoltából szeretetvendégség közepette folytathatták, az immár kötetlen beszélgetést az előadóval.
Gáspár-Barra Réka
nyugatijelen.com
Erdély.ma

Magyar Napok a Zsil völgyében
Maderspach Viktor nyomdokain
Egyedinek számító helytörténeti túra is szerepelt a Hunyad megyei magyar napok programjában. Benedekfi Dávid, a lupényi RMDSZ elnöke Maderspach Viktor menekülésének nyomdokain szervezett kirándulást, melyen lelkes lupényi magyarok vettek részt. Aligha bánták meg, a hangulat nagyszerű volt, a természetben tett félnapos túra kellemes, s a bányavidéki magyarság egyik kiemelkedő történelmi személyiségét is megismerhették Bodó József tanár előadása révén.
Erdélyt védelmező magyar hazafi
A Zsil-völgyi Iszkornyban született Maderspach Viktor (1875–1941) érdekes személyiség volt. Jóllehet a tizennyolcadik században Ausztriából Erdélybe került nemesi családja német eredetű volt, a Maderspachok erősen magyar érzelmű hazafiak voltak, már az 1848–49-es szabadságharc idején is áldozatot vállaltak Magyarországért és a magyarságért.
Noha a boldog békeidőkben mérnökként tevékenykedett és szenvedélyes vadász volt, híres felmenőihez hasonlóan ízig-vérig magyar hazafi Maderspach Viktor 1916-ban kommandószerű önkéntes csapatot létesített saját költségén a Zsil völgyébe betörő román hadsereg visszaszorítására, illetve a civil lakosság megvédésére a megszállóktól. 1916 augusztusában ugyanis Románia hátba támadta az Osztrák–Magyar Monarchiát, hadserege több helyen betört Erdélybe (ideértve a Zsil völgyét is), mielőtt német segítséggel az osztrák–magyar csapatok kiűzték őket.
Magyar hazafias tevékenysége miatt az impériumváltás után Maderspach Viktor kényelmetlen lett az új román hatóságoknak, akik 1921-ben csapdába akarták ejteni: a román titkosszolgálat emberei magyar tiszteknek adták ki magukat és románellenes összeesküvésbe akarták keverni a Zsil-völgyi magyar arisztokratát. Csakhogy Maderspach felismerte a provokációt, a Siguranţă tisztjeit modoruk és viselkedésük elárulta – ismertette a történteket Bodó tanár úr. Maderspach Viktor jól tudta, hogy a Monarchia tisztjei, akik úriemberek voltak, tudták használni a kést és a villát, nem úgy, mint a román titkosrendőrök. Mivel utóbbiak körülzárták a nemesi villát, Maderspach Viktor menekülni kényszerült. Gyalog, a hegyeken keresztül, hiszen vadászként kitűnően ismerte azokat. Végül sikerült Magyarországra jutnia, ahol a két háború között mérnökként és íróként tevékenykedett. Szeretett Erdélyébe csak 1941-ben térhetett vissza, amikor annak északi része visszakerült az anyaországhoz.
Túra a menekülés nyomdokain
Kereken 94 évvel Maderspach Viktor kalandos menekülése után, a helyi magyarság kirándulva tette meg ugyanazt az utat. A kirándulás az iszkronyi tulipánfától indult, melyet a – Jules Verne-vel is levelező – Maderspach család egyik női tagja hozatott Párizsból 1880-ban, és most is látható az egykori Maderspach-kúria mellett. Hasonló természeti műemlék Erdélyben csak 4 van még (3 Resicabányán, 1 pedig a Vajdahunyad melletti Gyaláron), amint kiderült a Zsil-völgye történelmét jól ismerő Martonossy Imola információiból. Amúgy a petrozsényi nyugdíjas hölgy Maderspach-szakértő, ő tartja a kapcsolatot a nemesi család leszármazottaival.
A menekülés nyomdokain a túrázó csapat Aninószán is megállt, ahol Benekedfi Dávid megszerezte a helyi polgármester támogatását egy Maderspach-emlékház létesítésére a még megmaradt asszonyházban. Vagyis abban a kisebb épületben, ahová Maderspach Viktor édesanyja költözött miután fia megnősült, és családjával a nagy kúriában maradt.
Aninószáról a Vulkán melletti hegyekbe vitt az út, festői tájakon, ahol egy pohárka kisüstivel leöblített szalonnás-vöröshagymás kellemes piknikezés mellett a csoport további érdekes információkat kapott Bodó tanár úrtól. A túra a lupényi RMDSZ-székházban ért véget, ahol Antal Amália, a Barcsay Ákos-díjjal frissen kitüntetett nőszervezeti vezető finom kolozsvári káposztával várta a délutánt együtt tölteni kívánó Zsil-völgyi magyarokat. Nemcsak az elfáradt és megéhező túrázókat, hanem olyanokat is, akik Urikányból, Vulkánból, Petrozsényból és természetesen Lupényból eljöttek a Magyar Napok ezen eseményére.
A szomszédos Petrozsényban is összegyűjt a közösség a Magyar Napok alkalmával, kedden délután verses zenés teadélutánra, csütörtökön pedig Márton Áronról szóló előadásra.
Chirmiciu András
Az 1916-os eseményekről megírta emlékeit A románok nyomában /Stádium, Budapest, 1940/ címmel.
Nyugati Jelen (Arad)