Hatvanesztendős korában elhunyt dr. Binder Pál brassói történész /sz. Botfalu, 1935. márc. 15./ Erdély történelmének kutatója. Az utóbbi időben a gundelsheimi, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem és a szegedi József Attila Tudományegyetem vendégprofesszora volt. Néhány hete beszélt befejezés előtt álló, ezeroldalas tanulmánykötetéről, kutatói terveiről. Íróasztalán maradt, befejezetlen munkái között van Az erdélyi havasok története és a Történelmi hely- és családnevek című műve. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), jún. 21./

Érdekes kiállítás nyílt a dévai Magna Curia épületében működő Történelmi és Régészeti Múzeumban. A legendás arany- és ezüstbányák bemutatása nagyszámú érdeklődőt vonzott a kiállításra. A kiállítás anyaga a németországi gundelsheimi és bohumi bányamúzeum, valamint a Kolozs és Hunyad megyei levéltár támogatásával állt össze. Nagyágon 1742-ben bukkantak az első aranyleletekre, két évvel később német bányászok betelepítésével megindították az érckitermelést. Közel 150 év alatt 40 tonna aranyat bányásztak ki e vidéken. Nagyágot a korabeli Európa legjövedelmezőbb bányájának tekintették. Még az első világháborút követően is évente közel 50 kg arany és 130 kg körüli ezüst került felszínre. A múlt század első 30 évében 1138 kg aranyat és 3065 kg ezüstöt termeltek ki Nagyágon. Ezt követően azonban az itteni bányászat hanyatlásnak indult. /Gáspár-Barra Réka: Erdély kincseskamrája a Magna Curiában. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 17./

Barcaság – szem előtt, s mégis rejtve
Veres Emese Gyöngyvér Marosvásárhelyen született, középiskolai tanulmányait Brassóban végezte (1984), 1989 és 1992 között Németországban élt, majd Budapesten az ELTE bölcsészkarán szerzett diplomát 2000-ben. Elsősorban a barcasági csángók történetét és szokásait kutatja. A Barcasági Könyvek sorozatban eddig öt kötet jelent meg, közülük kettőnek a szerzője. 2005-ben látott napvilágot a Ma leszek házadban először vendéged. Felnőtté válás a barcasági csángó gyülekezetekben című kötete, majd 2008-ban jelent meg „Mikor Oláhország háborút izene.” A barcasági csángók kálváriája című könyve. 
Az általa írt, illetve a Barcasági Könyvek sorozatában megjelent munkákat forráskiadványoknak tartja. Jelenleg Magyarországon él, de kutatóként, szakíróként, újságíróként ma is a Barcaságot tekinti hazájának, rádiós műsoraiban igen markánsan jelenik meg Erdély és a Székelyföld közélete és kultúrája. Egyike azon kevés kutatóknak, akik a tíz faluban élő barcasági csángok múltját és jelenét kutatják, akiket elsősorban az evangélikus vallás tart össze, valamint a közös történelmi jobbágy sors. E kis tájegység sajátosságai, amelyek a szászokkal és a románokkal való együtt- és egymás mellett élés során alakultak ki, soha nem részesültek kellő figyelemben, holott igen értékes népi és egyházi kultúrájukat igencsak kikezdte az urbanizáció.
Ezek a települések Brassó agglomerációs övezetében helyezkednek el, olyan környezetben, amelyben igen erős a fejlődési „kitettség”, a felértékelődött ingatlanokon igen erős az átalakulási kényszer, logisztikai központok települnek le a környéken, a „rurbanizáció” során új lakóparkok épülnek, amelyek végérvényesen  megváltoztatják a települések hagyományos építészeti képét, a lakosság összetételét és az életmódot.
– A Ma leszek házadban először… most új kiadásban jelent meg. Ez egy bővített változat vagy még a régi?
Az első kiadás igen hamar elfogyott. Tulajdonképpen ez volt az első bővebb kötet, amely a rendszerváltás után megjelent a barcasági csángók szokásairól. Újszerű volt a téma feldolgozása is, ráadásul egy élő egyházi szokás, amelyen mindenki részt vett, aki evangélikus. Róluk szólt, de nekik.
A gyűjtés viszont valahogy soha nem fejeződött be, így az anyag bővült. Mivel ez volt az első ilyen jellegű kötetem, az évek során a hibákat is észrevettem. Ezért gondoltam, hogy szükség lenne egy második kiadásra. Manapság azt hiszem, csodaszámba is megy a hasonló vállalkozás.
– Milyen fejezetei vannak? Egy falut érint, vagy az összeset?
– Természetesen mind a tíz barcasági csángó falut, ahogy tőlem ezt már megszokhatta az olvasóközönség. A felkészüléstől a felnőtté válást lezáró következő virágvasárnapig tart a leírás, természetesen történelmi és egyéb felekezeti vagy nemzetiségi  kitekintésekkel.
– Úgy látom, hogy a barcasági emberek teljes életútját kívánod követni ebben a kutatási folyamatban. Mi lesz a következő tanulmánykötet témája?
– Most fejeztem be a disszertációmat a temetés sorsfordító rítusáról. A védésig még ezzel foglalkozom hangsúlyozottabban, aztán jön a születés és a házasság rítusa.
– Élénken foglalkoztatnak téged az erdélyi történelmi „gócpontok”. Többek között az első világháború, annak előzményei, a román-magyar konfliktus, Erdély elvesztése. Levéltárakban kutattál több országban is. Melyek a mostani témáid?
– Hogy mennyire élénken, azt néha én sem tudom megítélni, mert egyik téma a másikból következik. A román betörésre épp a konfirmáció gyűjtése közben figyeltem fel. Aztán adatközlői szövegek nyomán foglalkoztam az 1848-as eseményekkel, és így tovább. Amikor ezekről az időszakokról írok, megpróbálom holisztikusan és interdiszciplinárisan láttatni a kérdést. Nem önmagában a történelmi eseményt írom le, hanem a források mellett ott vannak a visszaemlékezések, a szájhagyomány, a sajtó és az egyházi irattár.  Nyilván most hangsúlyosabb az I. világháborús témák rendezése, de egy-egy levéltárban mindig párhuzamosan futnak a keresések. Hiszen például Bécsbe nem jut el az ember lánya bármikor, így igyekszem mindent kideríteni, ami érdekel.
– A szászok sokkalta előttünk járnak önmaguk lebontásában. Milyennek látod a brassói szászok helyzetét? Tényezők-e egyáltalán manapság? És Erdélyben? Még államelnök-jelölt is felbukkant a soraikból, bár Klaus Johannis inkább most jó románként próbál viselkedni a siker érdekében…
– A szászokkal való viszonyunk, viszonyom furcsa. 1886-ig egyházszervezetileg a szász egyházhoz tartoztak a barcasági magyar gyülekezetek is. Ma már a fiatalok számára ez egy ismeretlen tény. Sőt, számukra a szászok mint nemzetiség is ismeretlen lesz lassan.
Már annyira sem érzékelik a jelenlétet, mint annak idején mi, amikor Brassóban még hallottunk német szót az utcán, tudtuk melyek a német-tagozatos iskolák. Egy-egy személyes ismeretségtől, barátságtól eltekintve azonban ezek a viszonyok az egymás mellett élés viszonyai voltak. Ha gyerekkoromból kellene említenem akár egy szász szokást is, nem tudnék. Ott voltak az orrunk előtt az emlékműveik, nem tudtuk, hogy mit ábrázolnak. A példákat sorolhatnám. Nyilván egy falusi, zártabb közösségben, ahol volt magyar és szász jelenlét, mások a példák. Városi szinten számomra csak ezek. Ennek ellenére érdekes a helyzetem. A brassói Honterus Levéltár igazgatójával, Thomas Sindilariuval való megismerkedésem óta rengeteget kutatok a levéltárban, ahol sok magyar anyag van. Még székely vonatkozású is. Részt veszek szász konferenciákon. Most épp úgy adódott, hogy az 1916-ban elmenekült szászok történeteit is én kezdtem gyűjteni, mert ők sem dolgozták fel ezeket. 2016-ra egy közös kötetet tervezünk. Ha brassói, barcasági viszonylatban nézem a dolgokat, akkor azt látom, hogy még ha el is mentek, azok, akik innen származnak és tudományos munkát folytatnak, igen erősen kötődnek Erdélyhez. Összegyűjtik az anyagokat, és Gundelsheimben létrehozták az erdélyi szász központot. Egy konkrét példát mondanék.
Amióta a román levéltárakban egyszerű a kutatás és digitalizálás, azóta a brassói állami levéltár szász anyagát módszeresen digitalizálják, és egy példány a Honterus Levéltárba kerül, egy pedig Gundelsheimba. Ezt mi is megtanulhatnánk tőlük. Bármely magyar vidékre érvényes, és csak napi 7 lej kellene. És szállott emberek, persze, akiknek ez fontos.
– A tömbmagyarság, az „anyaország” tesz-e, tehet-e valamit a barcasági csángókért? Vagy ezek a bomlási folyamatok most már megállíthatatlanok? Lásd a moldvai csángók körében lezajlott földcsuszamlás-szerű változásokat. Lásd a Gyimesek „modernizálódását”, amikor gyakorlatilag kipusztul a népi kultúra, s a korábban felgyűjtött (szellemi) hagyaték javát a centrumokból (Kolozsvár, Budapest) kell visszahonosítani.
– Ha összességében kell megválaszolnom a kérdést, akkor azt mondom, hogy nem. Egy-két esetet kivéve, amikor ott volt a magyarországi politikus (vagy azért, mert éppen Brassóból származik, és így hazahívták, vagy mert épp pürkereci gyökerei vannak), nem tudok arról, hogy odafigyelnének a vidékre. Nem élek otthon, tehát lehet, hogy rossz a meglátásom, de a gyűjtéseim is ezt támasztják elő. Hozzáteszem: erdélyi magyar politikus is igen sokáig nem figyelt a térségre. Amikor a szórvány érdekessé kezdett válni, akkor mintha hangsúlyosabbá vált volna  a politikai jelenlét. A jó talán az, hogy bár érezhető a magyar pártok egymásnak feszülése ott is, de fontos ügyekben mintha össze tudnának fogni. Hangsúlyozom, ezt a kívülálló szemével látom.
Hiszen, ha otthon vagyok, akkor leginkább a gyűjtéseimmel foglalkozom, szeretnék még annyit átmenteni a szájhagyományból, az egykori emlékekből, amennyit csak lehet. A módszeres gyűjtéssel viszont az látom, hogy húsz évvel ezelőtt kellett volna ezt az utat választanom, nem pedig csak egy-egy lelkész, tanító által nagy tudásúnak minősített embert felkeresni. Akkor még sok tárgy bújt meg a házakban, ma már talán ezeknek fele sincs meg. Próbálják a viseletet visszahozni, az asszonyok varrják a ruhákat. A brassói Búzavirág tánccsoporttal rekonstruáltunk néhány táncot. Próbáljuk menteni, amit lehet, újra- és átértékelni. Inkább az a gond, hogy a megszűntek helyére nem léptek olyan szokások, amelyeket ki lehetne emelni.
És ezzel nem arra célzok, hogy mondjuk a zenében a popkultúra vette át a népdal és a néptánc helyét. Talán a lakodalom tud bizonyos értelemben mindig megújulni, mert mindig akadnak vőfélyek, szószólók, akik újabb szövegekkel állnak elő. Meghonosodtak szokások, amelyeknek nem volt előzménye, éppen ezért ezeket már nem az egykori néphagyomány felől kell vizsgálni. Építészetileg is változik a kép, nem tartják meg az oromdíszeket, eltűntek a csángó kapuk. Paradox módon ezeket a hosszúfalusi románság őrzi nekünk, mi meg vitázunk, hogy „mokánkapunak” nevezik, pedig csángó. Miközben csak beszélgetni kellene velük is. a mokán öregek el is mondják: ezeket csángók készítették, nem ők. Ők nem értettek az ácsmunkákhoz. Viszont ott is végbement egy lakosságcsere. A beköltözött honnan tudná, hogy ez nem román kapu? Elvégre csak ott látja őket. Ezt a kérdést is meg kellene tanulnunk már komplexebben nézni, és akkor talán a viszonyokon is lehetne javítani. Vagy ezek után vállaljam a megkövezést?
A beszélgetést Simó Márton készítette
A szerző október 22-én, 17 órától, a sepsiszentgyörgyi Tortoma könyvesboltban (Csíki utca 5.) találkozik olvasóival. Beszélgetőtársa Demeter László lesz. Az est plakátja ugyan a Ma leszek először házadban vendéged című kötetet emeli ki, de ez alkalommal a kiadó vezetője a többi kiadványról, és általában az általa végzett kutatásokról, eddigi életútjáról beszél. A rendezvény végén megvásárolhatók a Barca Kiadó új és régebbi kiadványai.
Veres Emese Gyöngyvér (sz. Marosvásárhely, 1966. máj. 8./ 2009-től a Barcaprint kiadó /Dunavarsány/ ügyvezetője. Magyarországon él, de hazájának a Barcaságot tekinti.
Barcasági körkép (Budapest, 1996);
Gergely napjától Péter-Pálig. Ünnepek és jeles napok a barcasági csángóknál (Szecseleváros 2002);
Ma leszek házadban először vendég. Felnőtté válás a barcasági csángó gyülekezetekben (Budapest, 2005. Barcasági Könyvek);
„Mikor Oláhország háborút izene.” A barcasági csángók kálváriája (Budapest, 2008).
Székelyhon.ro