Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Grind (ROU)
5 tétel
2003. október 25.
"Kacsó Tibort /Mezőfele, 1931. febr. 7. - Mezőfele, 2003. okt. 1./ koholt vádak alapján 25 év kényszermunkára ítélték. A rendszerváltozás után a részben visszakapott családi birtokon gazdálkodott élete végéig. Az Erdélyi 56-osok Bajtársi Társasága elnökévé választották, később a társaság örökös tiszteletbeli elnöke lett. Ő képviselte az erdélyi 56-osokat a Magyarok Világszövetségében. Halála előtt készült vele a beszélgetés. 1959. jún. 6-án letartóztatták Csíkszeredában, fegyveres szervezkedést akartak rá bizonyítani. Addig verték, amíg végül aláírta a jegyzőkönyvet - benne a fegyveres szervezkedés vádját is. Az ügyész halálbüntetést kért. A börtönben tudta meg, hogy 25 év kényszermunkára ítélték. Raboskodott Szamosújváron, később Peripraván és Grinden. Pokoli hely volt. Csatornát ástunk, gátat építettek, de a legborzasztóbb a nádirtás volt. Hajszolták őket, szusszanni sem volt idejük. Az őrök kapanyéllel, derékszíjjal verték őket. 1964-ben jött a közkegyelmi dekrétum. Nem amnesztia, közkegyelem! Peripraván olyan emberekkel volt együtt, mint Veress Sándor, Lay György, Varró János, Mózes Árpád, Páll László, Jamandi Emil, Fülöp Dénes, Erdős János, Fodor Pál. Később Veress Sándorral való barátságából jött létre az 56-os Társaság. /November 4. után lettünk ötvenhatosok. Beszélgetés Kacsó Tiborral, az Erdélyi 56-osok Bajtársi Társasága örökös tiszteletbeli elnökével. = Krónika (Kolozsvár), okt. 25./"
2006. október 17.
Kacsó Tibor (1931-2003) az Erdélyi 56-osok Bajtársi Társaságának előbb elnöke, majd tiszteletbeli elnöke volt. A forradalom után 25 év kényszermunkára ítélte a hatalom. A rendszerváltozás után ő képviselte az erdélyi ötvenhatosokat a Magyarok Világszövetségében. Három éve, október 3-án kísérték ki a mezőfelei családi sírkertbe. Több helyen dolgozott, Csíksomlyón, a volt katolikus iskolában volt nevelő. Nem sokkal azelőtt vitték el a ferenceseket, a barátokat. Volt egy kereszt az iskola dísztermében, jöttek, hogy azt el kell tüntetni. Nem lesz az jó, mert műemlék, nem szabad hozzányúlni – mondta erre Kacsó Tibor. Kitalálta, hogy készítenek egy ládát, azzal leborítják, a ládát meg vörös papírral vonják be s ráírnak egy-két Sztálin idézetet. Így is tettek. Később ezt a láda-ügyet is a nyakába varrták. Azután volt egy összetűzése a tanfelügyelőkkel egy Luca-kép miatt: leesett a falról a rendezkedés közben, s nem tették vissza azonnal a többi pártvezér közé. Ezért kitették állásásból. Hányódott munkanélküliként. Végül szolgának alkalmazták a György-Pál villába. Kosztért, lakásért nevelősködött is másodállásban. Később a csíkszeredai gazdasági iskolában lett tanár. Sztálin halálakor szabadult az édesapja, akit kulákként elvittek, de akkor már nem volt hova hazamenni. Elvették mindenüket. Négy évig törvénytelenül élt Csíkban, nem tudott bejelentkezni. És jött 1956. október 23-a. „Az erdélyi ötvenhatosok tulajdonképpen november negyedike után lettek ötvenhatosok. Ezt nem szabad elsimlizni! Akkor voltunk magyarok, amikor már semmilyen előnyt nem várhattunk a forradalomtól” – mondta Kacsó Tibor. 1959. június 6-án letartóztatták. Egy Kiss Lajos nevű tiszt és Bartus Károly ezredes vallatták. Először fegyveres szervezkedést akartak rábizonyítani. Hiába tagadta a vádat, addig verték, amíg aláírta a jegyzőkönyvet. Fenyegették, nehogy visszavonja a tárgyaláson a jegyzőkönyvben leírtakat. Ő azonban visszavonta a »vallomást«. Ennek ellenére az ügyész halálbüntetést kért. A hivatalból kinevezett védőügyvédje vele, mint elsőrendű vádlottal, nem is beszélt. Végül 25 év kényszermunkára ítélték. Elvitték Peripravára, azután Grindre. Csatornát ástak, gátat építettek, de a legborzasztóbb a nádirtás volt. Az őrök kapanyéllel, derékszíjjal verték őket. Az 1960-as volt a legborzalmasabb év. Volt egy részeges, vad parancsnoka a lágernek. Ez mindent elkövetett, hogy megtörje a rabokat, még ha belehalnak is. 1964-ben jött a közkegyelmi dekrétum. Nem amnesztia, közkegyelem. Kacsó Tibor leült a huszonötből több mint öt évet. 1964. július 31-én érkezett haza. Peripraván olyan emberekkel volt együtt mint Veress Sándor, Lay György, Varró János, Mózes Árpád, Páll László, Jamandi Emil, Fülöp Dénes, Erdős János, Fodor Pál... Aztán a Veress Sándorral való barátságából jött létre az 56-os Társaság. Sokan vannak, akik kinevezik magukat ilyen-olyan forradalmároknak, ötvenhatosoknak, közben meg... „Az idő rostál, meg a történelem, nem az ember” – mondta Kacsó Tibor. /Bakó Zoltán: Erdélyi ötvenhatosok. A történelem rostál, nem az ember. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 17./
2013. január 31.
Kálváriás esztendők krónikája
Az ötvenes évek elején, a felsőbányai bányakitermelés mélyszintjein politikai rabok is dolgoztak, több ezren. Ám erről csak külső észleléseim voltak: a Bányahegyről, miközben a kecskéket legeltettük, beláthattunk a magas kerítéssel, szögesdróttal körülvett lágerbe. Rém titokzatos világnak tűnt. A város alig-alig tudott róluk, csupán annyit, hogy politikai elítéltek élnek ott teljes elzártságban. A velük kapcsolatban levő helybeli dolgozók maguk is katonai egyenruhában jártak dolgozni, ezzel is kifejezésre juttatva a szigort, magasra emelve a hallgatás falát. A suttogásokból a gyermekfülekbe aligha juthatott el valami is.
Ötven esztendeje annak, hogy a Nagyvilág című világirodalmi folyóiratban elolvashattam Szolzsenyicin Iván Gyenyiszovics egy napja című kisregényét, amely megvilágosította előttem, mi is folyhatott, milyen élet lehetett a tíz évvel azelőtt látott kerítések mögött: embertelenség, kegyetlenség, megaláztatás – szöges ellentéte mindannak, amit a szocialista társadalomról tanultunk. Kolozsvári diákéveim első éveiben megtapasztalhattam, hogy tanáraink, diáktársaink közül egyik napról a másikra eltűntek néhányan; az egyetemek egyesítése után öngyilkos professzorok életáldozata jelezte, valami nincs rendjén a „legigazságosabb” társadalom működésében. A csend – a félelem csendje! – elaltatta bennünk/bennem a gyanakvást, beálltunk azok sorába, akik engedelmes polgárokként rendeztük be életünket.
Azokban az években egymás után jelentek a meg a hitleri koncentrációs táborokról szóló, a borzalom világát idéző könyvek, köztük a nagyváradi Nyiszli Miklós kötete: Orvos voltam Auschwitzban, 1964-ben. A hazai lágerekről – régiekről és újakról –, a romániai megsemmisítő táborokról semmit sem tudhattunk.
A szovjet blokk „fonákja” – helyesebben szólva: igazi arca – igazi kontúrjait ismételten Szolzsenyicin tárta fel a világ előtt, 1973-ban: A Gulág–szigetcsoport két kötete.
A német/szovjet mintájára 1944 őszén létrehozott romániai lágerek a „demokrácia ellenségeit” voltak hivatottak egyéni és közösségi szinten is kiiktatni a társadalomból. Az elsők közé tartozott a földvári tábor. Az oda elhurcoltak tízezreinek állít emléket Boros Ernő könyve: „Hogy a magyar pusztuljon” (1944 vége – 1945 eleje: Szatmár megyeiek a földvári haláltáborban) (2009) Az azt követő években a szovjet csapatok árnyékában berendezkedő hatalom harcot hirdetett az előző rendszer elitjeivel szemben, beleértve a magyarság prominens képviselőit is. Közéjük tartozott a kiváló tanár, Puskás Lajos is, akit ítélet nélkül tartottak fogva az embertelen bánásmódjáról hírhedt szamosújvári börtönben. Börtönnaplóját az ugyancsak súlyos büntetést szenvedett fia, Puskás Attila tette közzé Más jövőt álmodtam (Sepsiszentgyörgy, 2008) címmel.
A „felszabadító dicsőséges szovjet hadsereg” előnyomulásával egyidejűleg jelentek meg a fasisztákat, háborús bűnösöket „felkutató” belügyi szervek, amelyek rögtönítélő katonai bíróságai válogatás nélkül, ezerszámra osztogatták a tíz-, húsz-, huszonöt évi kényszermunkára szóló ítéleteket. Közéjük került nagykárolyi középiskolás diák – Komáromi Attila – is, aki Életre ítélve című könyvében (Svájc, 1993) állít emléket az átélt borzalmaknak, a Gulágnak. Alig telt el pár hónap, Erdélyből svábok, szászok tízezreit vitték ún. „malenkij robotra”, köztük a szatmári svábokat. Az ő szenvedésük, kálváriás éveik, életáldozatuk tükreként olvasható Kálmándi Papp László Svábok a paradicsomban (Déva, 1997) és Boros Ernő A szatmári svábok deportálásának története I–II. (Nagykároly, 2011) című visszaemlékezése, illetve dokumentumkötete. Az 1948-as kommunista hatalomátvétel után kényszermunka-táborok láncolatát hozták létre. Az elítéltek tízezrei szenvedtek e lágerekben – közéjük tartoztak a felsőbányai, kapnikbányai és miszbányai színesfém kitermelő bányáknál létrehozott kényszermunka-táborok –, melyek „zászlóshajója” a Duna–Fekete-tengeri csatorna volt. Magyar nyelven ennek korántsem alakult ki olyan dokumentum-irodalmi feldolgozása, mint a későbbi, az 1956-os forradalom utáni terrorhullámnak. A nyolcvankilences fordulatot követően jött el a lehetősége az 1956-ot követő kegyetlen megtorlások koncepciós perei feldolgozásának, a lágerélet bemutatásának, az áldozatok előtti főhajtásnak. Tófalvi Zoltán munkái, a Dávid Gyula által összeállított 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára. 1956–1965 (Polis Könyvkiadó – Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 2006) jelentik a törekvés fővonalát, melyekhez társíthatók az egyéni emlékiratok megjelenése. Ez utóbbiak közé sorolható Varró János Erdélyi sorsvallató (Kecskemét, 2008) című megrázó tanúságtétele az átélt borzalmakról. E kiadványok lapjain a megszenvedett esztendők személyes életsorsok tükrében tárulnak elénk. Ebben a sorban, a dantei poklot idéző emlékiratok közt említhetjük Veress Sándor könyvét: Hét esztendő kálváriája 1957–1964, amelyet a Polis Könyvkiadó adott ki, 2011-ben. Az előszót író Dávid Gyula kor- és sorstársként hangsúlyozza ki e kiadványok szükségességét: „Sok még a fehér vagy homályos folt. Sok még a mai napig is belügyi levéltárakban lapuló (természetesen koncepciósan torzított, de torzítottságában is valós tényeket rögzítő) bírósági peranyag. S akik még élünk az egykori 56-osok közül, az évek múltával egyre jobban érezzük, mennyi még az adósságunk azokkal szemben, akik – vagy akiknek családja – legfeljebb emlékük megőrzése által részesülnek valamiféle »kárpótlás«–ban.” Az 1956-os forradalom az erdélyi magyarság körében is felkeltette egy újabb politikai berendezkedés létrehozásának reményét, „érlelődni kezdetek bizonyos elgondolások egy valóban demokratikus átrendeződés esetére”. A hatalom keményen lesújtott, kihangsúlyozta e szándékok „nacionalista”, „irredenta” jellegét, monstre koncepciós perekben hirdetett halálos ítéleteket, osztott ki súlyos börtönéveket. Új, demokratikus berendezkedésű államról álmodott az erdélyi egyetemi, valamint a középiskolás diákság is. A megtorlás áldozata lett a brassói kezdeményezésű EMISZ, a sepsiszentgyörgyi SZIT, a nagyváradi SZVISZ; s a csíkszeredai, szászrégeni, gyergyói csoportok tagjainak tucatjai kerültek rács mögé. A következmény nem csupán a kegyetlen ítéletekben öltött testet, a hatalom elérkezettnek látta az időt az önálló magyar egyetemi és iskolai hálózat felszámolására. Az Áldozatok – 1956. A forradalmat követő megtorlások a Magyar Autonóm Tartományban című dokumentumkötet (Mentor Kiadó, 2006) – Pál–Antal Sándor kutatása és közlése eredményeként – felöleli azokat a dokumentumokat is, amelyek a Veress Sándor kezdeményezte akció tagjainak ügyiratát is tartalmazza. „Belőlük – írja Dávid Gyula – arról is fogalmat alkothatunk, miképp duzzasztották fel és értelmezték a maguk igényei szerint a vádelőkészítő hatóságok a valós tényeket, miképpen alakították ki azt a »koncepciót«, amelynek végkövetkeztetéseként Veress Sándorra és Németh Zoltánra az ügyész halálbüntetés kirovását kérte.”
Az előszó írója, Veress Sándor kötetéről szólva, kiemeli: „Ez a visszaemlékezés azonban nemcsak az adott helyzetről, hanem főképpen azok közepette sorsot vállaló és szenvedő emberekről szól, akik végigjárták a »hét esztendő kálváriáját«: ki-ki a maga egyéni tartása, ereje vagy emberi gyöngesége szerint”, továbbá „egymás vállalásáról, a másik sorstárs elesettségének, adott esetben elviselhetetlenségének vállalásáról” is. Sőt azon is túl: „Veress Sándor sorstörténetét végigkíséri a család története a leendő feleségével való megismerkedéstől a hét esztendőn át remélt és végre beteljesedett újratalálkozásig”. Dávid Gyula az előszó záró soraiban megindokolja a megtorlásokat megidéző dokumentumkötetek kiadásának szükségességét: „Fontosnak érzem, hogy sorsunk emberi tanulságai valamiképpen beépüljenek a következő nemzedékek: az életbe már kilépett unokáink s a most születő dédunokáink tudatába. Hogy a világban senki se legyen kiszolgáltatva semmiféle Hatalomnak, s hogy az igazságért, az emberségért való kiállást soha sehol ne lehessen erőszakkal megtorolni.” Veress Sándor könyve fél évszázad múltán idézi vissza a kálváriás esztendőket. Az időbeni távolság teszi, hogy a leírtak objektivitásába csak elvétve szüremlenek be szubjektív érzelmi elemek, szenvedélyes megnyilatkozások. Az idő csökkentette a fájdalmat, az átélt borzalmak okozta testi-lelki sérüléseket, a létbizonytalanság kétségbeesett kiáltásait? A tárgyszerű közlésből hiányzik a vérbírókkal, a rabtartói szemben érzett gyűlölet. Előszavában nem rájuk, hanem azokra a százezrekre emlékezik, akik szembe szálltak a kommunista zsarnoksággal. „Kegyelettel és fejhajtással emlékezem mártírjainkra és a börtönökben vagy szabadulásunk után elhunyt sorstársainkra. Ez a könyv az ő emléküket is őrizni kívánja.” Ajánlásában – „Drága kicsi feleségem, Lujza emlékére, aki hűséggel hazavárt hét éven át” – jelképesen megemlékezik „a sok százezernyi otthon maradt feleség, gyermek, szülő” szenvedéséről is, akik „vállalták az áldozatot, egyedül nevelték fel gyermekeiket (…) nekik bizonyos szempontból sokkal nehezebb volt”.
Veress Sándor könyvét származása, az otthon, az egymásra találás, a családi élet leírásával indítja. Ígéretes életkezdés: munkára, szorgalomra, szeretetre épült. Ebbe szól bele a történelem: 1956 éles cezúra lesz életében. Számára elfogadhatatlan az a mocsokáradat, az események meghamisítása, rágalom, amely a magyar forradalom romániai hivatalos visszhangját jellemzi. Úgy érzi cselekednie kell: leveleket, röpiratokat ír és terjeszt, amelyekben cáfolja azokat, a forradalom igaz tartalmát és célját szeretné tudatosítani, szolidaritást vállal a forradalommal, cselekvésre buzdít. „Magyarországon nem ellenforradalom, hanem forradalom, szabadságharc van. Lépjünk fel az elnyomó kommunista zsarnoksággal szemben és annak kiszolgálói ellen, mert ők a népünk legnagyobb ellenségei! Menjenek haza az orosz csapatok! Sajtó- és szólásszabadságot! Demokratikus, titkos választásokat, többpárt rendszert. Bojkottáld a közelgő választásokat! A változásokban való reménykedéssel és meggyőződéssel vállalnunk kell a magyar forradalom–szabadságharc eszméinek terjesztését.” A „Titkos Forradalmi Szervezet” akciója, besúgók közreműködésével, hamar lelepleződik. Kezdeményező tagjait – dr. Németh Zoltánt, Ravasz Győzőt, Veress Zoltánt, Elekes Balázst, Szilveszter Sándort és Veress Sándort – 1957 júniusában letartoztatták és azon év szeptemberében „a szocialista rend elleni összeesküvés” vádjával bíróság elé állították, súlyos fegyházbüntetésre ítélték. Ezzel kezdetét vette a hét éves kálvária. Stációi: a marosvásárhelyi gyűjtőfogház, Zsilava sötét földalatti kazamatái, Szamosújvár zárkái, Periprava–Grind kényszermuka táborai. Az emlékezés elénk hozza a korabeli román börtönviszonyok kegyetlenségét, az elítélteknek szánt sorsot: „Itt pusztultok, mint a patkányok – e szavakkal fogadta az újabb rabszállítmányt Goiciu, a szamosújvári börtönparancsnok. Őreik szemében „banditák” voltak, akiknek nincs kímélet, akiket nyíltan halálra szántak, akikről nem tartoztak számadással senkinek. A királyi hadsereg tisztjei, magas rangú politikusok, tisztviselők, értelmiségiek, diákok, munkások, földművesek – a társadalom minden rétege „képviselve volt” a börtöncellákban, a munkatelepeken. A börtön a jellemszilárdság próbája volt. A sorsukat méltósággal viselők és letargiába merülők, egymást segítők és besúgók széles spektruma alkotta a kényszerű közösségekbe sodródottak sokszínű palettáját. Mindig és mindenhol voltak olyanok, akik a legkíméletlenebb helyzetben is emberségesek tudtak maradni, a legreménytelenebb helyzetekben is őrizték és másokban is ébren tartották az életbe vetett hitet. Különösen érvényes volt ez a hol kisebb, hol nagyobb létszámú magyar foglyok esetében. Közös sorsukban egymás támaszai voltak a bajban, a munkában, a reménykedésben. A túlélés egyfelől az alkalmazkodás függvénye volt, másfelől annak a hite, reménye, hogy a súlyos ítéletek letöltése előtt eljön a szabadulás órája. Nem volt oly nap, amelyben gondolataik ne szálltak volna haza, a családhoz, amelyről évekig semmit nem tudhattak, amely évekig nem tudhatott róluk semmit. Veress Sándor többször is szól arról, hogy elítéltetésétől kezdve imádkozott értük „a nap minden szakában, amikor csak lehetőség volt rá, hogy mielőbb viszontlássuk egymást a mi kis otthonunkban”. A rá mért húsz esztendős ítélet árnyékában sem tört meg: „imádkoztam a jó Istenhez, hogy adjon hitet a szabadulás reményéhez és adjon erőt, egészséget kicsi feleségemnek, hogy szeretetben tudja felnevelni két kislányunkat és elviselni a rá nehezedett sorsot. A szabadulás reményéhez kapott hitet a jó Isten és sorstársaim annyira megerősítették, hogy már másokat is bátorítottam afelől, hogy minden nehézséget túlélve, a ránk mért évek lejárta előtt haza fogunk menni.” Ez adott neki erőt a kegyetlen bánásmód, a rosszindulatú rabtársak elviseléséhez. Egy pillanatra sem ingott meg. Nem bánta meg tettét, azt igaz cselekedetnek tartotta. Az események belső szálán kívül mindig ott lebegett egy másik, az elképzelt otthoni élet, szeretteik sorsa. Az évek múltán kapott első hazai hír mérhetetlen módon felértékelődött. Veress Sándor külön fejezetben idézi fel családja életét, az ő kálváriajárásukat. Hisz a hatalom őket sem kímélte. Az ő szabadságuk is viszonylagos szabadság volt – kiközösítéssel, megbélyegzéssel, üldöztetéssel teli évek –, súlyos próbatételekkel terhelt esztendők. A hűség, az emberség, az életerő próbája.
A könyv olvasása tiszteletet és elismerést ébreszt azok iránt, akik szembe mertek szállni a hatalommal. „Mindig voltak bátrak, akik mertek”, akik lelkük mélyén hittek abban, bizonyosak voltak abban, hogy az öröknek hirdetett kommunista rendszer sem sebezhetetlen, hogy támadhatnak Dávidok, akik legyőzik Góliátot. Sokan nem érték meg ezt a győzelmet. Évekig, évtizedekig hallgatniuk kellett, nem szólhattak szenvedéseikről, az áldozatokról. Veress Sándor könyve – önnön személyes történetén, sorsán túlmenően – mementó mindazokról/mindazokért, akik a román börtönökben, kényszermunka–táborokban szenvedtek. Azon túlmenően pedig egy embertelen társadalom természetrajza, amelynek sosem szabad feledésbe merülnie.
Máriás József

2015. november 28.
A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet lefejezése, 2. (Ötvenhat Erdélyben)
A román kommunista hatalom által a Bolyai Tudományegyetem ellen indított per szerves részének tekintjük a Kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet (ez volt a hivatalos megnevezése!) hallgatói és tanárai megfélemlítésére, ellehetetlenítésére kezdeményezett retorziót, a letartóztatások, bebörtönzések 1958. március 15-e és 1959 novembere közötti sorozatát. Összesen huszonegy teológust, illetve időközben felszentelt fiatal lelkészt ítélt el a Kolozsvári Katonai Törvényszék. Négy csoportban ítélték el őket.
Soós Ferenc (Kolozsvár, 1935 – Kolozsvár, 1998) 1958. július 15-ei letartóztatásakor a Protestáns Teológiai Intézet harmadéves református teológus hallgatója volt. A Kolozsvári Katonai Törvényszék 1958. november 10-én ellenforradalmi terrorista szervezkedés vádjával – halálra ítélte! Fellebbezési kérését elutasították. Az Elnöki Tanács 1959/9-es rendeletével halálos ítéletét életfogytiglani kényszermunkára változtatták. Soós Ferenc 1963-ig a szamosújvári börtönben töltötte a büntetését, majd átkerült a börtön mellett létrehozott bútorgyárba, ahonnan 1964. augusztus 1-jén szabadult. A teológián nem engedték folytatni tanulmányait, 1998-ban bekövetkezett haláláig tisztviselőként dolgozott Kolozsváron.
Böjte Csaba egyedülálló áldozatvállalása, az árva és elhagyott gyerekek megmentése az általa működtetett árvaházak révén édesapja golgotajárásának ismeretében kap valóban történelmi hátszelet. A Csíkszentdomokoson 1932. március 15-én született Böjte Sándor Kolozsváron dolgozott szerszámlakatosként. A Gaál Gábor Irodalmi Körben felolvasott verseiért nagyon hamar a Securitate célkeresztjébe került, 1959. június 3-án tartóztatták le. Rendszerellenes versek írása, terjesztése mellett a másik vádpont ellene: 1957 nyarán Fülöp G. Dénessel és Jancsik Pál költővel székelyföldi kirándulásra indult. Bár a Fülöp G. Dénes 1959. augusztus 29-ei kihallgatásán készült jegyzőkönyv szerint a kirándulás első napjától kezdve az utolsóig nem találkoztak „olyan személyekkel, akikről tudták volna, hogy nacionalista tevékenységet fejtenek ki, sem a magyarországi eseményeket, sem pedig más politikai problémát senkivel meg nem beszéltek”, a székelyföldi kirándulás önmagában „ellenforradalmi tettnek” minősült! (Ezek után csodálkozunk, hogy ma, 2015-ben a román sajtó igen jelentős része „úgynevezett Székelyföldről” cikkezik?) Böjte Sándort hét év börtönbüntetésre ítélték. 1959 novemberében a szamosújvári börtönbe került, majd a börtönhöz tartozó bútorgyárban dolgozott. Böjte Csaba dokumentumfilmekben is rögzített visszaemlékezése szerint a börtönben súlyos hasnyálmirigy-gyulladást kapott, de a fájdalom enyhítésére semmilyen gyógyszert. Olyan iszonyatos és elviselhetetlen fájdalmai voltak, hogy a hüvelykujjával benyomta a hasfalát! Ez okozta a halálát. 1962. november 4-én szabadult, még dolgozott Kolozsváron, majd 1964. január 2-án, harminckét éves korában elhunyt.
Súlyos veszteségek érték a romániai zsinatpresbiteri evangélikus-lutheránus egyházat, amelynek nyolc lelkészét és teológusát tartóztatták le 1958 végén, 1959 elején. Köztük volt Mózes Árpád (Krizba, 1931. július 25. – Budapest, 2013. május 1.), a romániai magyar evangélikus egyház 1992 és 2004 közötti püspöke, Kiss Béla püspökhelyettes, Antal László, Dani Péter, Dohy Árpád, Gödri-Oláh János, Veress Károly. Az elsőrendű vádlott Mózes Árpád, 1956 és 1957 között püspöki titkár, 1958-ban Székelyzsombor megválasztott lelkésze. Azzal vádolták, hogy 1956-ban, amikor egy debreceni diákcsoport a kolozsvári Teológiai Intézetbe látogatott, a kollégiumban nacionalista magyar nótákat és tiltott egyetemista dalokat énekeltek, a magyarországi „ellenforradalom” idején lelkesedéssel fogadták az ottani eseményeket, számtalan esetben rágalmazták a romániai népi demokratikus rendszert, szidalmazták a Szovjetuniót, amiért a magyar kormány kérésére vérbe fojtotta a magyar forradalmat. Mózes Árpád magánbeszélgetések során kijelentette: a nemzetiségi kérdést csak úgy lehet megoldani, ha Erdélyt visszaadják Magyarországnak, még akkor is, ha a románság lélekszáma jelentős mértékben meghaladja az erdélyi magyarságét. A vádlott – olvasható az ítéletben – rágalmazó módon beszélt az erdélyi magyarság helyzetéről, azt állítva: nem örvendenek ugyanazoknak a jogoknak, mint a románok, a jogok formálisak, csak papíron léteznek, valójában minden kulcsfontosságú állásba románokat neveznek ki. Mózes Árpádot 1958. december 16-án Brassóban tartóztatták le, és a társadalmi rend elleni szervezkedés vádjával állították hadbíróság elé. Az 1959. május 15-én tartott tárgyaláson 18 év szigorított fegyházbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték a Btk. 209. szakasza 2. pontja a) és b) betűje alapján. Kolozsváron, Szamosújváron, a Duna-deltában – Grind, Periprava –, a Brăilai Nagyszigeten – Stoeneşti, Salcia, Luciu-Giurgeni, Ostrov – raboskodott. Az utóbbi megsemmisítő munkatáborból 1964. augusztus 3-án szabadult. Szabadulása után Nagykárolyban, Aradon és Kolozsváron volt lelkész, esperes.
Az evangélikus teológusok perében Antal László tatrangi lelkészt tizenhat, Dani Péter magiszterjelöltet tizenöt, Dohy Árpád és Gödri-Oláh János teológust hat, illetve nyolc, Kiss Béla evangélikus püspöki titkárt kilenc, Veress Károly negyedéves teológust hat év börtönbüntetéssel sújtották. Szabadulásuk után Gödri-Oláh Jánosnak nem engedélyezték a teológiai tanulmányok folytatását, a brassói teherautógyárban előbb segédmunkásként, majd autófestőként, nyugdíjazásáig műhelyvezető mesterként dolgozott. Néhány hónapja hunyt el Négyfaluban. Dani Pétert aradi evangélikus lelkészként valósággal kitoloncolták a hatóságok, Németországban telepedett le, ahol nyugdíjazásáig lelkészként dolgozott. Visszaemlékezéseit a Marosvásárhelyen 2006-ban megjelent Szemtanúk című kötet közölte. Dohy Árpád 1980-ban autóbaleset áldozata lett. Veress Károlynak csak 1974-ben engedélyezték, hogy levelezéssel befejezze félbemaradt teológiai tanulmányai utolsó évét, 1976 és 2001 között bácsfalusi evangélikus lelkész, nyugdíjazása után kitelepedett Magyarországra. Az evangélikus lelkészek és teológusok bebörtönzésével valójában D. Argay György nagy tiszteletnek örvendő evangélikus püspököt s általa az egyházat akarták lehetetlen helyzetbe hozni. A tartományi pártbizottságnál történt kihallgatása során Argay püspök kijelentette: tartóztassanak le engem, de engedjék szabadon a fiaimat! A letartóztatási hullámra az ürügyet az szolgáltatta, hogy a teológusok memorandumban tiltakoztak két tanáruk marxista és dogmatikus beállítottsága ellen és az egyház reformját sürgették.
Amikor Mózes Árpád az utolsó szó jogán megkérdezte az elnöklő Valean Simion hadbíró őrnagytól, mit és mivel vétettek az ország területi integritása ellen, azt a cinikus választ kapta: nem csináltatok semmit, de csináltatok volna, ha lett volna rá lehetőség! A koncepciós perek sajátos koreográfiájának megfelelően, mondvacsinált vádak alapján ítélték el a lelkészeket és teológusokat hat-tizennyolc év közötti börtönbüntetésre.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. január 23.
Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (2.) (Nem volt forradalom, de leverték)
1957. március 15-én mintegy húsz magyar fiatal gyűlt össze (egész éjszaka utaztak Brassóból Segesvárra!) a fehéregyházi turulmadaras emlékműnél. Orbán László beszédében összehasonlította az 1848-as és az 1956-os forradalmat, hangsúlyozta a két forradalom eszmei azonosságát.
A fiatal tanoncok, esti tagozatos diákok Petőfi-verseket szavaltak, éltették 1848 és 1956 örökségét. Bár mindenkinél volt nemzetiszínű kokárda, senki nem merte kitűzni a kabátja hajtókájára. A megemlékező műsor másfél órán át tartott. A fiatalok rendkívül büszkék voltak bátor tettükre! Számukra 1848 és 1956 a világszabadság szent eszméjét jelképezte, ennek bukását siratták Fehéregyházán. Sándor Balázs úgy lett az EMISZ alapító tagja, hogy unitárius teológusként 1956. november elején Brassóban az unitárius lelkészt, Kővári Jakabot helyettesítette. Ekkor találkozott és ismerkedett meg Orbán Lászlóval, együtt határozták el az EMISZ létrehozását. Úgy egyeztek meg, hogy a brassói központot vezesse az alapító elnök, a kolozsvárit pedig Sándor Balázs. Orbán állandóan levelekkel ostromolta Sándort, hogy tartsa magát a megállapodáshoz, ő azonban a magyar forradalom vérbe fojtása után értelmetlennek tartotta az egészet, nem válaszolt. Orbán minden levél másodpéldányát megőrizte, már-már megszállottan mindent feljegyzett. Egy kék borítékba helyezett levél révén bukott le valójában az EMISZ.
A brassói székhelyű szervezetnek nem volt gyűlésterme. Ezért Orbán levelet írt a brassói római katolikus és unitárius lelkészeknek, amelyben kérte: biztosítsanak egy kis termet, ahol időnként összegyűlhetnek, elbeszélgethetnek. Lay Imrét bízta meg a levél átadásával. Lay nem volt templomba járó, ezért átadta a barátnőjének, Bajzát Máriának, aki továbbította a lelkészeknek. Később elismerték: provokációra gyanakodtak, és a levelet elvitték a Securitatéra. A felgöngyölítés nagyon gyorsan ment.
A hatalom, a Securitate ravaszul kivárta, hogy a diákok nagykorúvá váljanak, hiszen felnőttként hozhatnak ellenük elrettentő ítéleteket.
Az alapító elnök, Orbán László ellentmondásos személyiség volt. Ebben minden egykori EMISZ-tag egyetért, Gagyi-Balla István tanulmányában részletesen elemzi is. Orbán széles látókörű, szónoki tehetséggel, érzékenységgel megáldott fiatalember volt, egyformán járatos az irodalomban, a napi politikában és a művészetekben. Az unitarizmust megváltó vallásnak tekintette. Gyakran helyettesítette a lelkészeket, a kántorokat, meghallgatta a hívek panaszait, a maga módján próbált segíteni rajtuk. Számos kulturális kezdeményezés elindítója volt. Társainak imponált az is, hogy állandó konfliktusban állott néptanácstitkárként ismert, dogmatikus kommunista édesapjával. A mérleg másik serpenyőjében azonban ott találhatóak emberi gyengeségei: felületessége, kirívó helyzeteket kereső emberi habitusa. Ha dicsérték, önelégültté vált, önbizalma ilyenkor nem ismert határt. Ha ráijesztettek, hamar megbicsaklott. Túlzott ambíciói is sok kárt okoztak. Több száz oldalas feljegyzései, utólag írt naplójegyzetei bizonyára segítenek ellentmondásos személyisége pontos körülírásában. Ma már egyértelmű: az EMISZ lebukásához nemcsak az ominózus levél járult hozzá, hanem az a nagyfokú naivság is, mellyel a brassói diákok a szervezetüket felépítették, működtették.
1958-ban lavinaszerűen tartóztatták le a szervezet tagjait. Nyitrai Mózes egykori homoródkarácsonyfalvi unitárius lelkész így emlékezett vissza: „1958. augusztus 8-án Oklándra mentünk a feleségemmel a moziba. A moziból kijövet egy-két mondat erejéig kiértékeltük a látottakat. (...) A paplak előtt sötét emberárnyék a holdvilág alatt. A Rácpatak medrében, a papi lakás mellett egy gépfegyver nekiirányítva a kapunak. Az udvaron egy másik gépfegyver. (...) Egy zöld fedelű könyvet (jegyzőkönyvet) kértek tőlem. Egy zöld fedelű füzetet. Adjam elő. Magatartásomból elhitték, hogy fogalmam sincs, miről van szó. A feleségemhez fordultak, ha ő tud róla, adja elő. Kicsit habozott, aztán előadta a füzetet, látva, hogy csak vesztünkre szolgál a mellébeszélés. Orbán Laci önképzőkörének jegyzőkönyve volt, melyet hozzánk rejtett el, mivel a Petőfi-ünnepély után egypárszor bevitték a vallatóba, s hogy a jegyzőkönyvben szereplőket így mentse a letartóztatástól. Nem lehetett! Ki kellett adnia mind a száz-egynéhányat, akiket beszerveztek. Ki kellett adnia Jóanyámat (Nyitrai Mózesnét – a szerző megj.), aki azt a relief koszorút készítette. Meg kellett mondania, hogy készült a szervezkedés. El kellett ismernie, hogy a magyar események késztették a szervezet létrehozására, és hasonlókról álmodoztak gyerektársaikkal. Így lett belőle a veszedelmes EMISZ.”
Az akkori igazságszolgáltatás cinizmusát bizonyítja, hogy a vádiratban „fegyveres szervezkedést” emlegettek, holott a házkutatások során hiába kerestek, még rozsdás fegyvert sem találtak. 1958. augusztus 8-án tartóztatták le Kelemen Imre kerületi unitárius esperest és Végh Mihály homoródújfalvi unitárius lelkészt. Nyitrai Mózes családjából négy személyt szállítottak a marosvásárhelyi Securitatéra. Előzetesen már letartóztatták Orbán Lászlót, az EMISZ más vezetőit, majd rendre a teljes tagságot. A Nyitrai családnál tartott házkutatáskor nemcsak a jegyzőkönyv került elő, hanem az EMISZ Nyitrai Mózesné által varrt két szalagja is, rajta: A haza mindenek előtt!, A szabadság kiragad a halálból!
1959. március 9-e és 19-e között a marosvásárhelyi törvényszék épületében zajlott a 77 letartóztatott monstre pere. Ezúttal is a kolozsvári katonai törvényszék bírói tanácsa és Macskási Pál hadbíró őrnagy döntött ifjú életek további sorsa fölött.
Orbán László, Opra Benedek, Nyitrai Berta, Sándor Balázs, Vinczi János egyenként 25 évi szigorított börtönbüntetéssel fizettek EMISZ-tagságukért. A szervezet tagjait 5–20 év közötti börtönbüntetéssel sújtották. Legtöbbjüket azért, mert nem jelentették fel társaikat. Fiatal, munkaképes tagsága volt az EMISZ-nek. Nagy részük a Duna-delta, a Duna-szigetek megsemmisítő táboraiban, Peripráván, Grinden, Salceán, Luciu-Giurgeni-ben, Galacon, a Gironde és az Ileni Levendi rabhajón, Sfistofcán töltött nehéz börtönéveket.
Az olvasó először találkozhat az elítéltek teljes névsorával, valószínű, az egykori börtönviseltek számára is revelációként hat, hogy ennyi fiatal azonosult 1956 eszméivel. Nevüket az országos érdeklődésre való tekintettel a Háromszék online változatában közöljük.
TÓFALVI ZOLTÁN
Orbán László, Opra Benedek, Nyitrai Berta, Sándor Balázs, Vinczi János 25 év, Borcsa Mihály (tiszteletbeli EMISZ-es) 20 év (elhunyt), Ambrus János 20 év (elhunyt), Lay Imre 20 év, Balogh-Sipos Mihály 20 év, Erzse Imre 20 év, Sós Lajos 20 év, Deák Géza 20 év, Mátyás Ernő 20 év, Albert Mihály 18 év, Ferencz Tibor 18 év (elhunyt), Nemes József 18 év (elhunyt), Máthé József 18 év (elhunyt), Ördögh Dezső 18 év (elhunyt, Amerikában élt), Lay György 18 év, Lay Günther 18 év, Aczél Ferencz-Károly 17 év, Sebestyén Géza 17 év, Korbuj Péter 17 év, Tiboldi Dénes 16 év, Kelemen Imre 15 év (elhunyt), Kelemen Csongor 15 év, Bálint (Papp) Mihály 15 év, Simon Márton 15 év, Kajcsa István 15 év, Balázs Géza 15 év (elhunyt), Gáll Tibor 15 év, Kölönte Tamás 15 év, Kovács Ferenc 15 év, Dobay Szilveszter 15 év, Krivorik Máté 15 év, Biró Károly 15 év, Deák Gyula 15 év, Fosztó Zoltán 15 év, Kántor Gyula 15 év, Simon Gyula 15 év, Bedő Gábor 13 év, Fazekas Sándor 12 év, Biczó János 12 év, Simon Gyula 12 év (elhunyt), Kósa Mihály 12 év (elhunyt), Dudicska Albert 12 év, Patakfalvi János 12 év, Gergyai Mihály 12 év, Szacsvai György 12 év, Szőcs József 12 év, Varga Sándor 12 év, Bencze József 10 év, Hadházi Béla 10 év, Bódi János 10 év, Szabó Dezső 10 év, Sós Fitori Sándor 10 év (elhunyt), Bibó László 9 év, Olosz Vilmos 9 év, Nyitrai Levente 7 év, Berecz Gyula 6 év, Máthé József 6 év, Szász Gergely 6 év, Tana József 6 év, Ady Béla 5 év, Bede István 5 év, Kajcsa András 5 év (elhunyt), Préda Imre 5 év, Kósa Bálint 3 év, Erzse István 3 év. P. S. A Kádár János-vezette magyar párt- és állami küldöttség 1958 februári romániai látogatása során, miután a küldöttség tagja, Kállai Gyula hangsúlyozta marosvásárhelyi beszédében, hogy Magyarországnak semmiféle területi igénye nincs, a következő kijelentést tette: „Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége, a politikai, gazdasági és kulturális élet minden területén.” Pedig a terrorhullám a látogatás időpontjában sem szünetelt, a letartóztatások folytatódtak. Velitsek Endre marosvásárhelyi agrármérnök és mások felháborítónak találták az ilyen kijelentéseket. Elkeseredett kifakadásukat a „szolgálatos fülek” azonnal jelentették, s Velitsek Endrét és Nagy Samut gyorsított eljárással 25 évi szigorított börtönbüntetésre ítélték.
Tovaszállt a remény, amelyet a romániai, erdélyi magyarok az 1956. évi magyarországi forradalomhoz fűztek. A Fodor Pál nevével fémjelzett per tárgyalásán mondotta a nagytekintélyű Odorik Atya: „A mi bűnünk az volt, hogy reménykedtünk!”
2. P. S. A naiv, gyerekes szervezkedési kísérlet drasztikus megtorlása csak a Szoboszlai Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett kirakatper tíz kivégzettjének iszonyatos drámája, a negyvenhét elítélt 1300 évi börtönbüntetése akkor kap igazán történelmi hátszelet, ha a kivégzettek, elítéltek számát összehasonlítjuk Románia újabb kori történetében Nemzetárulási Perként emlegetett (Procesul Marii Trădării Naţionale), Ion Antonescu marsall, „konkudátor” nevével fémjelzett, háborús bűnösök perével: háborús bűncselekmények elkövetésével huszonnégy személyt állítottak a bukaresti népbíróság bírói tanácsa elé. A bíróság elnöke a kommunista Lucreţiu Pătrăşcanu volt. A per 1946. május 6-án kezdődött, május 17-én hoztak végleges ítéletet: tizenhárom személyt ítéltek halálra, közülük hatot in contumaciam, azaz: távollétében. Lucreţiu Pătrăşcanu javaslatára három személy halálos ítéletét Mihály király életfogytiglani kényszermunkára változtatta. 1946. június 1-jén négy személyt, Ion Antonescu marsallt, Mihai Antonescu volt külügyminisztert, Constantin Vasiliu tábornokot, a Román Csendőrség volt parancsnokát, Gheorghe Alexianut, a Dnyeszteren túli területek volt kormányzóját végezték ki. Háborús bűnökért, az ország második világháborúba sodrásáért, a becslések szerint 350– 380 ezer zsidó, töbszázezer román katona haláláért, a zsidóellenes pogromokért, az ország gazdasági tönkretételéért, katasztrófába sodrásáért felelős politikusok, katonai vezetők közül – a jogerős ítélet alapján – ugyanannyi személyt sújtottak halálbüntetéssel, mint a többpártrendszer, a magyar-román konföderáció gondolatát fölvető Szoboszlai-féle szervezkedés vádlottjai közül! Holott a Szoboszlai-csoport által elkövetett bűnök, bűntettek egy napon sem említhetőek a háborús bűnösök tetteivel! Szoboszlai Aladárt és kilenc sorstársát könyörtelenül kivégezték, holott csak beszélgetések szintjén vitatták az „erdélyi kérdést”, a román-magyar államszövetség gondolatát! A Nemzetárulási Perben csak Ion Antonescu marsall és három társa fizetett az életével a háborús bűnökért! A román bíróságok a magyar vádlottak esetében 1920 óta következetesen mindig a legszigorúbb büntetést szabják ki!
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)