Bombagyanús küldemény érkezett Ausztriából, Grazból, máj. 31-én az RMDSZ bukaresti székházába, Markó Béla címére. Értesítették a rendőrséget, akik megvizsgálták a csomagot, de az nem robbant fel. /Szabadság (Kolozsvár), jún. 2., Magyar Hírlap, jún. 1./

Georg Klaus Erdélyi krónika című munkája most jelent meg először magyarul. A szerző a 17. század legjelentősebb erdélyi szász történetírója, annak a szász nemzeti identitásnak a képviselője, amelyet az erdélyi fejedelemség iránti elkötelezettség jellemez. A terjedelmes munka nemcsak az 1608-1665 közötti Erdély történetét öleli fel, hanem a királyi Magyarország, a Habsburg-birodalom, a török Porta, Moldva, Havasalföld, Lengyelország, Csehország, Svédország történetéhez is gazdag anyaggal szolgál. A könyv /Siebenbürgische Chronik/ csak két évszázad múlva jelent meg nyomtatásban, 1864-ben. A román fordítás 1965-ben látott napvilágot, a német utánnyomás 1969-ben, Grácban. Jakó Zsigmond fogalmazta meg, hogy a művet hozzáférhetővé kell tenni magyarul. A fordító, Vogel Sándor történész, Apácán született, Brassóban érettségizett. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem első éves hallgatója volt 1959-ben, amikor felszámolták a magyar egyetemet. Vogel Sándor 1986-ban elkészült a fordítással, a Kriterion Kiadó tervbe vette a kiadását, azonban a cenzúra azt nem engedélyezte. Vogel Sándor 1989-ben Magyarországra települt, tovább dolgozott a kéziraton, elkészült a munka kritikai kiadása, végül a Magyar Tudományos Akadémia /MTA/ vállalta a könyv kiadását. /Boros Erika: Az erdélyi reneszánsz határvidékén. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), nov. 13./

"Az Ágostai Hitvallású Osztrák Evangélikus Egyház meghívására, január 11-én háromnapos ausztriai látogatásra utazott Tőkés László püspök, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke. Látogatása során Tőkés László január 13-án Grazban, 14-én Bécsben tart előadást a romániai egyházi és társadalmi helyzetről, és sajtóértekezleten vesz részt az Evangélikus Sajtószolgálat szervezésében. /RMDSZ Tájékoztató (Bukarest), jan. 13., 943. sz./"

"Jún. 30.-júl. 1-je között Grazban tartotta 11. nagygyűlését az Európai Egyházak Konferenciája /CEC/ nevű ökumenikus szervezet, amely 122 protestáns és ortodox tagegyházat egyesít magába. Hasonló összejövetel öt évvel ezelőtt volt Prágában. A mostani nagygyűlésen részt vett a két református püspök, Tőkés László és dr. Csiha Kálmán. Sajnos, mind az összejövetelen, mind a következő időszakot meghatározó stratégiai bizottság munkájában méltatlanul háttérbe szorultak a kisebbségi kérdések. Tőkés László püspök átfogó javaslatcsomagot nyújtott be, melyből a zárójelentésbe csak egy-két átfogalmazott javaslat került be. A romániai kisebbségek ügyében beadott Előterjesztést a romániai, magyarországi, hollandiai, svédországi, szlovákiai, szlovéniai, cseh- és lengyelországi testvéregyházak több mint harminc küldöttje aláírásával támogatta, ennek ellenére nem tűzték napirendre. A nagygyűlés megválasztotta negyven tagú, új Központi Bizottságát. Ebbe az ortodoxbarát vezetőség befolyására Romániából csak az ortodoxok kerültek be. Dr. Hegedűs Lóránd püspököt nem jelölték újra, így a kárpát-medencei magyar reformátusság képviselet nélkül maradt. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 7./ "

Szeptember 25-én a gyergyószentmiklósi Gazdasági Iskolaközpont ünnepélyes keretek között fölvette gróf Batthyány Ignác volt erdélyi püspök nevét. Gróf Batthyány (1741, Németújvár - 1798, Kolozsvár) Grázban és Rómában végezte teológiai tanulmányait, egri kanonok, majd 1780-tól Erdély püspöke. Hittudományi és történelmi műveket írt, feldolgozta a Vatikán könyvtárának és levéltárának magyar vonatkozásait, e munkája később történelmi forrásértékkel bírt. Gyulafehérváron ő alapította a róla elnevezett könyvtárat és csillagvizsgálót. Püspöksége idején ő adományozott egyházi területet iskolaépítésre ott, ahol ma a Gazdasági Iskolaközpont épülete áll. Az ünnepséget Farkas Zoltán iskolaigazgató nyitotta meg, majd dr. Jakubinyi György római katolikus érsek méltatta elődje munkásságát. Dr. Garda Dezső parlamenti képviselő, történész az iskola történetét ismertette. Leleplezték gróf Batthyány Ignác erdélyi püspök domborművét, amelyet egyelőre gipszváltozatban készített el Burján G. Emil szobrász, s amelynek bronzba öntését tervezi az iskola. /Névadó ünnepség a Gazdasági Iskolaközpontban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 22., Névadó ünnepség Gyergyószentmiklóson. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 30./

A bécsi Bornemisza Társaság meghívására nyugati irodalmi útját Bécsben kezdte Sütő András, majd grazi találkozó után Frankfurtba utazott feleségével. A frankfurti könyvvásáron Sütő András meghívott szerzőként volt jelen a Csillag a máglyán című drámájának új német nyelvű kiadásával. Frankfurti vendégségét követően Münchenben vett részt irodalmi találkozón, majd okt. 16-án a párizsi Magyar Intézet meghívására érkezett a francia fővárosba. Személyesen még nem vendégeskedett az Intézetben, de művével már volt jelen, amikor 1992 márciusában a budapesti Nemzeti Színház az Advent a Hargitán stúdióváltozatát két este játszotta hatalmas sikerrel. Látogatásának ünnepi alkalma, hogy André Doms és Vígh Árpád fordításában, Ablonczy László kísérő tanulmányával franciául is megjelent a Csillag a máglyán. A könyv borítóján a Harag György rendezte nagy emlékű 1976-os kolozsvári előadás jelenete, a képen Lohinszky Loránd és Héjja Sándor. A párizsi irodalmi esten, okt. 21-én bevezetőt mond Fejtő Ferenc, akinek 90. születésnapját a közelmúltban ünnepelte a magyar és a francia szellemi élet. Az estet A. Szabó Magda vezeti, s videofelvételen a közönség részleteket láthat Sütő András műveiből. /Sütő András Párizsban. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 18./

"Méhes György termékeny író, sok ifjúsági és gyermekkönyve, regénye és színműve jelent meg. Most megjelent egy könyvcsomag, amely az életmű jelentős részét és egyben a Méhes Györgyről, írásművészetéről szóló monográfiát is tartalmazza. A kolozsvári Erdélyi Híradó igényes, kemény kötésben kiadott "csomagja" hat kötetet tartalmaz, mindenekelőtt Orbán János Dénes monográfiáját (Bizalmas jelentés egy életműről), amelyben Kuszálik Péter mintegy hatvanoldalas bibliográfiája is helyet kapott (Méhes György/Nagy Elek/életművének bibliográfiája), majd Méhes György Bizalmas jelentés egy fiatalemberről, Győzelmes Gábriel, Erdélyi gráciák, Kolozsvári milliomosok és a Barbár komédia kötetei következnek, regények és színművek. Méhes György, igazi nevén Nagy Elek 1916. május 14-én született Székelyudvarhelyen. A díszkiadásnak joggal nevezhető sorozat az író 85. születésnapjára méltó tisztelgés és törlesztés volt. /Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 31./"

A kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Iskolaközpont Tiszta Szív kamarakórusa és a zabolai Gyöngyharmat néptánccsoport ápr. 10-én újabb nyugati turnéra indult. Első szereplésük színhelye Kecskeméten, azt követően Érden többször is fellépnek, Budapesten is előadást tartanak, majd 15-én indulnak az ausztriai Grazba, ahol négy szereplés vár a csoportra. A turnét Bécsben fejezik be. /(b. j.): Nyugati turnén a Tiszta Szív kórus. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 10./

Karácsony Sándor (Földes, 1891. január 10. – Budapest, 1952. február 23.): pedagógus, filozófus, nyelvész, irodalomtudós, író, lapszerkesztő, a legmagyarabb magyar elme a 20. században, írta róla K. Jakab Antal. A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-német szakának hallgatója volt, Genf, München, Bécs és Grác egyetemein is megfordult. A harctéren súlyos sérülést szenvedett, élete végéig mankóval, bottal kell járnia. 1927-től a Magyar Tudományos Akadémia Szótári Bizottságának lett a munkatársa. Megalkotta „társas-lélektani” nyelvelméletét, megindítja tízkötetes könyvsorozatát, A neveléstudomány társaslélektani alapjait. 1932-től a debreceni egyetem magántanára, 1942-től professzora. Az 1945 után számos közéleti tisztséget töltött be, és a központilag irányított népműveléssel szemben hatalmas kulturális tömegmozgalmat indított el, a „szabadművelődést”. Az uralomra jutott kommunisták derékba törték kezdeményezéseit, őt magát kényszernyugdíjazták, 1950-ben eltávolították az egyetemről. Főbb művei: A csucsai front (regény, 1928), Hegyi beszéd (regény, 1937), Barátság és szerelem (1938), A magyar észjárás és közoktatásügyünk reformja (1939), A könyvek lelke, irodalmi nevelés (1941), A társaslélek felső határa és a transzcendens nevelés (I–II., 1941–1943), Ocsúdó magyarság (1942), A magyarok Istene (1943), A cinikus Mikszáth (1944), A magyar demokrácia (1945), Magyar ifjúság (1946), Magyar béke (1947), Holdbeli diákélet (1948). /K. Jakab Antal: „Nemcsak magyar nyelven, hanem magyar módon is” 55 éve halt meg Karácsony Sándor. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), febr. 27./

Idén mind a keleti, mind a nyugati kereszténység együtt ünnepli a húsvétot. Szeptemberben Nagyszebenben lesz a harmadik európai ökumenikus találkozó. A keresztény egységtörekvés jegyében először 1989-ben protestáns városban, a svájci Baselben tartották meg az első kongresszust, a másodikat 1997-ben az osztrák Grazban, mint katolikus városban, a harmadikat viszont ortodox városban akarták megtartani. Így esett a választás Nagyszebenre. A gyulafehérvári főegyházmegye alapításának ezredik évfordulóját, millenniumát ünnepeli 2009-ben. Ötéves előkészítő programot dolgoztak ki. Az idén, 2007-ben a téma: Életünk válasz Jézus Krisztus hívására. Jakubinyi György érsek húsvéti körlevelében felhívta a figyelmet az erdélyi magyar kisebbség szomorú sorsára. A püspökök és papok a katolikus egyházi törvénykönyv szerint nem „politizálhatnak”. Ezért az érsek csak azt kéri a hívektől, hogy az eljövendő szavazáson vegyenek részt, mert katolikus keresztény hívő nem lehet közömbös a fennálló helyzettel szemben. Olyan személyekre szavazzanak, akikről tudják, hogy az egyház és „nemzetünk érdekeit képviselik”. /Jakubinyi György érsek húsvéti körlevele. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), ápr. 4./

Október 24-én a marosvásárhelyi volt minorita, ma egyetemi templomban szerzetesi fogadalomtétel zajlott: Bereczki Silvia a segítő nővérek rendjében örök fogadalmat tett. A szentmisét dr. Jakubinyi György érsek tartotta. A rendtartomány elöljáróját, Margarete Piebert több bécsi és grazi nővér kísérte, és jelen voltak a hazai nővértársak is. Bereczki Silvia a Vasárnap hetilap munkatársa volt. /Bodó Márta: Fogadalomtétel. = Vasárnap (Kolozsvár), nov. 1./

III. Erdélyi Vándoregyetem
2010. október 21. és 24. között, Krasznamihályfalván, az ErGo Egyesület, a KMDSZ, a KMEI és a KAB szervezésében sor került a III. Erdélyi Vándoregyetemre. A hétvége központi témája Résztől az egészig, ehhez az irányvonalhoz kapcsolódtak a szakmai előadások.
Kezdetként a helyszínt, Krasznamihályfalvát és környékét ismerhették meg a résztvevők Jobb Domokos református lelkész előadásából. Ezután a szervezők ismerkedési játékokkal segítették a baráti légkör kialakulását.
Az idei Vándoregyetem szakmai előadásai a fizika, informatika, történelem, biológia, közgazdaságtan és filozófia területeit érintették. A hétvége során előadást tartott Balog Adalbert (Sapientia EMTE, Marosvásárhely), Bálint Zoltán (Medical University, Graz), Jitianu Liviu (BBTE, Kolozsvár), Kun Ferenc (MTA-ATOMKI, Debrecen), Simon Károly (BBTE, Kolozsvár), Szedmina Lívia (Subotica Tech, Szabadka), Székely Imre (BBTE, Kolozsvár) és Trócsányi Zoltán (MTA-ATOMKI, Debrecen).
Az előadók segítségével a hallgatók nemcsak saját szakterületükkel kapcsolatos ismeretekkel gazdagodhattak, hanem a mindenki számára érthető magyarázatoknak köszönhetően megismerkedhettek a társaik által választott tudományok bizonyos területeivel is. Alkalom adódott arra is, hogy elbeszélgessenek az előadókkal, tanácsot, útmutatást kérhettek tőlük.
A délutáni és esti programok keretein belül a résztvevők megtekinthették az ARGO Audiovizuális Műhely új filmjeit, és az EmpirX Egyesület által biztosított modern távcső segítségével kémlelhették a (szerencsére) csillagos eget. Pénteken este a Monyo Project fergeteges bulija zárta a napot, szombaton a Harmonia Cordis Egyesület által szervezett csodálatos koncertet hallhatták a résztvevők.
A meglehetősen zsúfolt program ellenére minden nap maradt idő a fürdésre, szórakozásra is, és szombaton este még egy “medencés” buli is kialakulhatott. Végül a vasárnapi istentisztelet utáni “búcsúfürdést” követően hazaindultak a résztvevők.
A rendezvény programja, valamint az előadások kivonata megtalálható a Vándoregyetem weboldalán (www.vandoregyetem.ro), és ugyanott a napokban egy részletes beszámoló is elérhetővé válik. És természetesen hamarosan jelentkezünk az Erdélyi Vándoregyetem kezdeményezés új programjaival. erdon.ro

Tisztelgés Szent László előtt
Egyházmegyei zarándoklati nappá lett idéntől Szent László ünnepe, melyet a helyi hagyomány szerint húsvét 5. vasárnapján tartanak a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegyében.
Ennek megfelelően az egyházmegye papjait és híveit meghívták, hogy a vasárnap tartandó ünnepen zarándokoljanak el az egyházmegye főtemplomához, a nagyváradi székesegyházhoz és Szent László ereklyéihez – áll az egyházmegye lapunkhoz eljuttatott közleményében.
A zarándoklati nap programja 10 órakor kezdődik a zarándokok fogadásával, akik közösen végzett imákkal és énekekkel róhatják le tiszteletüket a lovagkirály székesegyházban elhelyezett ereklyéje előtt. Az ünnepi szentmise 11 órakor kezdődik, ezt Böcskei László megyéspüspök mutatja be a jelen lévő papokkal és hívekkel közösen. A szentmise után tartják meg a körmenetet, amikor a jelenlévők kivonulnak a városalapító király hermájával a székesegyház előtti térre. A körmenet után a székesegyházba a hívek a Te Deum (Téged Isten dicsérünk) kezdetű imádság eléneklésével adnak hálát Istennek a kapott javakért és a lelki megerősödés ezen alkalmáért.
Az ünnepet idén a Szent László Határőr Hagyományőrző Egyesület tagjai is megtisztelik jelenlétükkel, akik a győri körmenetek alkalmával szokták kísérni a lovagkirály hermáját. A díszalegység határőr-egyenruhában kíséri majd Szent László király nagyváradi hermáját, akárcsak Győrött szokta. Ezzel jelképes hidat épít az egyesület Szent László városa, Nagyvárad és Győr városa között, áll a közleményben.
A nagyváradi egyházmegye ezen ünnepére a szomszédos egyházmegyék azon plébániái is meghívást kaptak, amelyek Szent Lászlót tisztelik védőszentjükként. A meghívott tizenkét plébánia közül többen is jelezték, hogy a hívek egy csoportja együtt kíván ünnepelni ezen a napon a nagyváradiakkal. A zarándoklatra a nagyváradi egyházmegye egy imafüzettel készült, melyben a leggyakoribb imák mellett Szent László király életéről találnak összefoglalót a jelenlévők. Benne vannak azok az imák és ájtatosságok is, amelyeket a hívek Szent László tiszteletére szoktak elmondani, illetve a személyéhez kapcsolódó legendák és mondák is megtalálhatók a kiadványban. Az egyházmegye vezetősége valamennyi hívét és minden érdeklődőt vár a kiemelkedő egyházi eseményre. (Emlékszoba a vincés nővéreknek. Tanulni kell az elődök példájából, és továbbadni azt az utókornak – hangsúlyozta Böcskei László nagyváradi római katolikus püspök a Szent Vince Intézet emlékszoba-avatóján. A nagyváradi egyházmegye főpásztora kedden, a Festum Varadinum rendezvénysorozat keretében szentelte fel a Szent László Gimnáziumban kialakított emlékszobát, hisz a Nogáll utcai épületben korábban a vincés nővérek intézete működött. A rendezvényen Zalder Éva iskolaigazgató kiemelten köszöntötte a tanítórend tagjait, rámutatva: munkájukkal nemcsak iskolát, történelmet is építettek. Fodor József általános helynök az iskolaalapító Nogáll János püspök életét és munkásságát ismertette, míg Módi Blanka tanítónő, vincés nővér vetített képes előadásában a rend történetét mutatta be a jelenlévőknek. Kiderült, a vincések az ausztriai Grazból érkeztek Váradra 1878. decemberében, ahol 1924-ben már tartományházat avattak, és a kommunista rendszer bevezetéséig 24 rendházban 210 nővér tevékenykedett. Az emlékszobát megszentelő Böcskei László püspök kifejtette, ez nemcsak a szemlélődés, hanem a jövőbe tekintés eszköze kell hogy legyen.)

Krónika (Kolozsvár)

Szatmári Zenei Napok
Szeptember 29 és október 27 között rendezik meg a XXXIV. Szatmári Zenei Napokat. A rendezvényről Fátyol Rudolf hegedüművészt, a Szatmárnémeti Dinu Lipatti Filharmónia igazgatóját kérdeztük.
— Nagy öröm számunkra, hogy az idén is megtudjuk szervezni a Szatmári Zenei Napokat — tájékoztat Fátyol Rudolf. — Kevés pénzből egy olyan koncertsorozatot hozununk létre, melyben mindenki megtalálja azt a műfajt, amit a szívéhez közelebb érez. Lesznek szimfónikus és vokálszimfónikus hangversenyek, szóló– és kamara–estek, visszatérő hazai és külföldi vendégművészek közreműködésével. Ilyen az osztrák Rudolf Leopold gordonkaművész, az izráeli Yaron Hasson gitárművész, meghívtuk az Enescu–fesztivál sikerel műsorait, például azt a zenés–verses előadást, melyben közreműködik Victor Rebenciuc színművész és a Manoleanu házaspár. Liszt Ferenc év lévén lesz három Liszt–est: a Csendes–házaspár, valamint Hámori Máté és Duffek Mihály közreműködésével.
Ruha–emlékverseny
— A Szatmári Zenei Napok keretében rendezik meg a Ruha István Nemzetközi Hegedű Versenyt — folytatja Fátyol. — Halála előtt két alkalommal azt követően most harmadik alkalommal rendezzük meg a versenyt, melynek az a különlegessége, hogy a mester most lenne nyolcvan éves. Tizenkilenc versenyző nevezett be Oroszországból, Moldova Köztársaságból, Magyarországról, Németországból, Ausztriából és Romániából. A verseny nyílvános lesz. A zenei napok keretén belül lesz két emlékkoncert a Consonantia kamarazenekar előadásában, az egyik Nagykárolyban, a másik Avasfelsőfaluban, és lesz egy kerekasztal-beszélgetés az Északi Színház studiótermében, neves hegedűművészek és zenetanárok részvételével.
Nyitókoncert
Csütörtökön 18.30 órakor, a filharmónia koncerttermében lesz a rendezvény nyitóhangversenye. Vezényel: Tiziano Duca osztrák karmester, szólisták: Fátyol Rudolf hegedüművész és Rudolf Leopold osztrák gordonkaművész.
Rudolf Leopold A sokoldalú zenész, Rudolf Leopold nem csak mint híres oszták gordonkaművész közismert, hanem mint zongorista, karmester és zeneszerző is. Bécsben született és tanulmányait is itt folytatta a Zeneakadémián Richard Krotschak és Tobias Kühne gordonkaművészek irányítása alatt. Mellette zeneszerzés és zongora szakon tanult. Évekig volt tagja a Franz Schubert Kvartettnek és a Haffner Triónak, amelyekkel több európai, ázsiai, ausztráliai és amerikai turnén vett részt. Szólistaként rendszeresen fellépett, többek között Nicolaus Harnoncurt vezénylete alatt is. 1981-ben alakította a Wiener Streichsextettet, mellyel az EMI készített több CD felvételt. Számukra több átiratot írt, pl. Richard Strauss “Metamorphosen” streichsextettre és nagybőgőre, melyet a Boosey & Hawkes cég adott ki kottán, és az EMI rögzítette CD-re. Rudolf Leopold 1983-1990 között a Zeneakadémián Bécsben mint kamarazene-tanár oktatott. Jelenleg Grazban, a Zeneakadémián gordonka professzor. erdon.ro

Távoznak a váradi orsolyiták
Nagyvárad - A párizsi anyaház döntése alapján 2012. január 1-től megszüntették az Orsolya-rend váradi működését, az alapítása után 240 évvel- hangzott el egy könyvbemutatón az Ady Endre Líceumban.
Szombat délután a magyar kultúrát ünnepelték az Ady Endre Középiskola dísztermében, a Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek Szövetsége (BINCISZ) és a debreceni székhelyű Megyei Népfőiskolai Egyesület szervezésében. A megjelenteket üdvözlő dr. Fleisz János egyetemi tanár, BINCISZ-elnök arra hívta fel a figyelmet: immár tizenkettedik alkalommal ünnepel együtt Nagyvárad és Berettyóújfalu. Egy közös ötlet alapján 2001. január 22-én zajlott le a sorozat akkor még egynaposra sikeredett első kiadása. Egy újszerű kezdeményezés volt, azonban megtörtént az egymásra találás, és a közös társadalmi összefogásnak köszönhetően az idén már tizennyolc programmal várják az érdeklődőket, A Magyar Kultúra Ünnepéhez köthető, mennyiségileg bizonyára legnagyobb kárpát-medencei eseménykinálattal. A résztvevőket a bihari és újabban a nemzeti összetartozás köti egymáshoz, illetve köszönet jár a civil szervezeteknek is azért, amiért „meg tudjuk mutatni, hogy a magyar kulturális jelenlét erőteljesebb a világban, mint a gazdasági vagy számbeli hozzájárulás”.
A BINCISZ vezetője ugyanakkor is arra is kitért, hogy több mint 200 meghatározása létezik a kultúrának, ő ezek közül azt emelte ki, mely szerint gondolkodásra és cselekvésre késztet, nélküle nem létezik nemzeti öntudat. Értékét egyedisége jelenti, ami egyúttal fejlődésünket is megmutatja, és amelyet nem pénzben, hanem alkotásokban lehet kifejezni.
Könyvbemutató
A köszöntés után dr. Szigeti Tóth János szociológus, tanszékvezető főiskolai docens arról beszélt, hogy mennyire volt modern Németh László. Az író napjainkban is aktuális gondolatai közül egyebek mellett megemlítette a tantárgyak átjárhatóságának megteremtését, a közművelődés támogatását, a tanügy szerepét, az alapkészségek hiányának megszüntetését, az élethosszig tartó tanulást és a határon túli magyarok kérdésével való foglalkozást.
Meleg Vilmos színművész nagy sikert arató előadóestje után- a Magyarnak lenni című összeállításból hangzottak el részletek- Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke mutatta be a Partiumi füzetek sorozat 68. kiadványát (Római katolikus intézetek Nagyváradon), mely a Bihar Megyei Tanács, az RMDSZ-frakció és a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség támogatával jelent meg. Elhangzott: bár ezekről az intézményekről sokan írtak már, Mons. Fodor József általános helynök más szemszögből ismerteti őket. Mivel e nagynevű intézmények megalapítása dr. Nogáll János püspök nevéhez fűződnek, külön fejezet foglalkozik a főpásztor életével és munkásságával. A könyvben Kolozsvári István tb. kanonok részletesebben ír a Szent Orsolya-rend történetéről, illetve a hozzá tartozó Szent Anna-templomról, Ocskay Etelka Ferdinánda, Polmann Mária Lucianna és Peczkó Zsuzsanna Kinga vizitátor nővéreknek köszönhetően pedig az irgalmas nővérekről tudhatunk meg többet.
Szerzetes rendek
Mons. Fodor József vikárius arra hívta fel hallgatósága figyelmét: a szerzetesi életformák a II. században jelentek meg, gondoljunk a pusztába elvonult remetékre, a stilétákra az aszkétákra, vagy az oszloposokra. Később keleten Nagy Szent Vazul, nyugaton pedig Szent Benedek írták meg a szerzetesi életformák szabályzatát. 1772-ben Szenczy István váradi őrkanonok alapította meg a váradi Szent Orsolya rendi kolostort és gimnáziumot, mely rend idén januárban szüntette be váradi működését, a párizsi anyaház döntése alapján. Az irgalmas nővérek 1878-ban kerültek Grazból a Körös-parti városba, nagyváradi tartományuk tavaly október 1-jén szünt meg, így az itteni nővérek ismét Grazhoz tartoznak.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Tankönyv Arad épített kulturális örökségéről
Ha a kedves olvasó netalán elcsodálkozna a címen, nem lepne meg. Hogyhogy tankönyv? Tankönyvet tantárgyhoz szoktak írni, épített (vagy akár nem épített) kulturális örökség tantárgy pedig, tudomása szerint, nem létezik. Esetleg az építészeti főiskolán. Talán.
Tantárgy még nincs, de tankönyv már van Aradon, és reméljük, legalább néhány középiskolában tanítani fognak belőle belátható időn belül.
A történet a VITO-programmal kezdődött. A VITO pedig egy nyolc kelet- és közép-európai országra kiterjedő projekt, amelynek célja a történelmi városok fejlesztése az épített-kulturális örökség megőrzésével, turisztikai vonzerejük növelése, a polgárok életminőségének emelése – mindez úgy, hogy megosztják egymással a témában szerzett tapasztalataikat. A projektben Arad Banska Stiavniva (Szlovákia), Graz (Ausztria), Ptuj (Szlovénia), Yanthy (Görögország), Terano (Marche régió, Olaszország), Kisinyov (Moldávia), valamint Nagyvárad városokkal együtt szerepel. Arad számára a program 159 500 euróba kerül, aminek 85 százalékát az Európai Unió, 13 százalékát a román kormány, 2 százalékát pedig az Arad városi tanács fedezi. A projekt megvalósítása során tanulmány készült egyebek közt az Avram Iancu (Szabadság) tér–Katedrális tér–Megbékélés Parkja gyalogos sétány elkészítésére, a sétálóutca (Meţianu, Forray) megvalósítására, felmérték a történelmi központban lévő 63 épületet stb., s e sorba illeszkedik az Arad épített kulturális örökségéről szóló tankönyv megírása és kiadása román, magyar és német nyelven.
Ma a Városházán tartott összejövetelen a résztvevők – tanárok, építészek, városvédők, újságírók – kezükbe is vehették a három nyelven kiadott könyvet, amelynek szerzői Simona Rodica Stiger, Anda Maria Tămaş, Raul Tiberiu Muntean, Eduard Andrei Krämer. (E két utóbbi szerző a könyv magyarra, illetve németre fordítását is elvégezte.) Az érdeklődők rögtön át is lapozták a 114 oldalas, színes nyomásban és sok-sok illusztráló fotóval megjelent kiadványt – és valamennyien nagy elismeréssel szóltak róla.
A könyv három nagy fejezetre oszlik: I. Az épített örökség és Arad városiasodása, II. Arad épített öröksége – a fejlődés képzőművészeti elemei, III. Köz- és magánépületek. Ez utóbbi fejezet keretében külön szerepelnek az egyházi épületek, iskolák, paloták.
Nem állítanám, hogy e könyv elolvasásával, jobban mondva áttanulmányozásával a X. vagy XI. osztályos diák (nekik szánták a tankönyvet) tökéletesen ismerni fogja Arad építészeti örökségét, de az biztos, hogy megalapozott és szilárd ismeretei lesznek a Maros-parti város épületeiről, azok stílusáról, koráról. És egyúttal, amit jómagam rendkívül fontosnak tartok, tervezőikről, építtetőikről (mondjuk: Szántay Lajos, a Neuman bárók, Forray, Andrényi), az építészet számos fogalmáról (pl. homlokzat, fríz, apszis, timpanon stb. stb.).
A kiadványról, amely számos aradi magyar helytörténész (köztük természetesen Márki Sándor, Lakatos Ottó, a kortársak közül Puskel Péter, Ujj János és mások) Aradról, épületeiről, lakóiról szóló munkáit is felhasználta, hosszasan lehetne, és érdemes is lenne beszélni. Alkalomadtán bizonyára kitérünk még rá.
Most befejezésül csak annyit: ez egy modern, interaktív, a mai fiatalokhoz szóló munka – az idősebb olvasó talán nem is értené, mire szólítják el a szerzők azzal, hogy „készítsetek egy Power Point bemutatót”, s hogy „portfoliód számára” írj le egy… akármit.
Hát portfoliója lehet egy mostani diáknak, Aradról szóló ismereteit viszont sokszorosan bővítheti ez a kiadvány, amely remélhetőleg nem csak iskolán kívüli olvasmány marad.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Vitéz és faragó
Orbán Ferenc kőbe és fába vésett alkotásaiban az egyszerű székely falusi ember jelenik meg, de számos egyházi jellegű munka is kikerült kezei közül. Külföldön több kiállításon is láthatta műveit a nagyközönség. Gazdálkodó emberből lett faragómester, aki a második világháború poklát is megjárta, hazája védelmében. A többi között a Bilibók-tetői harcokban történt helytállásáért vitézségi érmet kapott.
Vitéz Orbán Ferenc Ajnádon született 1924. február 3-án. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte. Hárman voltak testvérek, két fiú és egy lány. A szülők földműveléssel foglalkoztak. A fiatal Orbán Ferenc már az elemi iskola elvégzését követően besegített édesanyjának a gazdálkodásba, mert édesapja korán elhunyt. Tizenhat éves volt, amikor Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz. Beszélgetésünk alkalmával elmesélte: „Ajnádon nem vonultak át a honvédek, hanem Csíkrákoson keresztül mentek Csíkszereda felé, de odafent a faluban, mi is nagy örömmel vártuk a magyar katonákat, ezért a fiatalság összegyűlt. Igaz sokan lementek Rákosra, ahol volt egy nagy díszkapu állítva és ott fogadták a honvédeket. Egy teherautóval persze néhány katona feljött Ajnádra is, mert mondták nekik, hogy ott is várják őket. Azt az örömet, amit akkor átéltünk nem lehet szavakba önteni. A két világháború közti román elnyomás után végre magyarok lettünk. Sajnos rövid időre”. A bevonulást követően jöttek a háborús idők. Megalakították a levente mozgalmat melynek tagja lett Orbán Ferenc is. Minden héten egy délután kötelező volt megjelenni a katonai előképzéseken, vasárnaponként pedig templomba járni.
Búcsú a szülőfalutól
A háborús évekre nagyon részletesen emlékszik. Napra pontosan elevenítette fel az eseményeket, amiket emlékirataiban részletesen le is írt. Megtudtuk, hogy 1942-ben Kolozsvárott egy nagy seregszemlét tartottak, melyen ő is részt vett. Akkoriban építették a Déda–Szeretfalva közti vasúti szakaszt, így a vonatról Dédán leszálltak és Szeretfalváig gyalogoltak, ahol újra felültek a vonatra, így jutottak Kolozsvárra. Ott egy hónapos tanfolyamra jelölték ki. Szakaszparancsnokot képeztek belőle. Így került haza Ajnádra, ahol a legkisebb leventékkel foglalkozott.
1943-ban az 1924-ben és az 1925-ben születetteket besorozták. Októberében pedig bevonultak a gyimesbükki kiképzőtáborba. 1944. március 19-én, amikor a németek megszállták Magyarországot, a tábort megszüntették és visszakerült Ajnádra a 4. Székely Határőr Zászlóaljhoz, ahol állandó készültségben voltak. Ennek ellenére mindenki végezhette a munkáját, de amikor megszólalt a trombita, menni kellett Szentmihályra, ahol az iskolánál volt a fegyverraktár. 1944 júliusának végén ki is adták a felszerelést és a lőszereket és úgy vonultak a Gyimesekbe. A távozó katonákat Vitéz Búzás Ferenc harangozó búcsúztatta, megszólaltatva a templom harangját. „Elbúcsúztatott a csíkszentmihályi nagyharang a falutól, azokat is, akik többé nem térhettek haza és azokat is, akik ugyan hazatértek, de többé nem hallhatták annak hangját, mert a harangot a németek elvitték nyersanyagnak” – elevenítette fel emlékeit Orbán.
Nyolc napig Magyarország
Elmesélte: „1944. augusztus 23-án megtörtént a román átállás, elárulták addigi szövetségesüket. A Gyimesekben elfoglaltuk tüzelőállásainkat. Mi a Bilibók-tetőn voltunk. Az orosz támadások augusztus 26-án kezdődtek. Nappal nem, csak éjjel támadtak, majd szeptember elsején taktikát váltva, egy hirtelen nappali támadásban elfoglalták a Bilibók-tetőt. Deáky Béla zászlós hamar megszervezte az ellentámadást és délutánra visszafoglaltuk a magaslatot, így a Bilibók-tető nyolc napig még Magyarország maradt”.
Orbán Ferenc alakulata a visszavonulás során többször is tűzharcba keveredett az orosz csapatokkal. Nyíregyháza előtt bekerítették őket, de sikerült kitörniük és bevonulni Nyíregyházára, ahol utcai harcokban kiverték az oroszokat a városból, de nem sokkal azután parancsot kaptak a település feladására, így átmentek a Tisza túlsó partjára. Szerencsnél egy hónapos álló harc alakult ki, „ekkor hallottuk először, hogy román csapatok is vannak az oroszok között” – jegyezte meg Orbán, aki a Bilibók-tetőn történt helytállásáért bronz vitézségi érmet kapott, a Tisza-parti harcokban való részvételért pedig kis ezüst vitézségi érmet tűzkereszttel.
Fogság és szabadulás
1944 karácsonya előtt néhány nappal Hidasnémeti környékén orosz fogságba esett és a foksányi fogolytáborba került, ahol vérhast kapott, amiben rendkívül legyengült. „Talán ennek köszönhető, hogy a fogva tartók elhitték, hogy még nem vagyok 18 éves, így '45 tavaszán szabadulhattam” – emlékszik a nehéz időszakra Orbán. Hozzáfűzte: amikor felépült már be is sorozták a román hadseregbe, ahol egy évet szolgált. Leszerelését követően gazdálkodásba kezdett. 1947-ben elvette feleségül Tamás Ilonát, akivel 50 évig éltek együtt. Frigyükből két gyermek született. 1955-ben költöztek Csíkszeredába. 1956-ban Marosvásárhelyen elvégezte a sofőriskolát. Minden típusú járműre megszerezte a jogosítványt. Tizenöt évig a szállítási vállalatnál (IRTA) dolgozott. Tizenhat esztendőt pedig a mentősöknél.
Az alkotó ember
Orbán Ferenc amikor a mentősöknél sofőrként dolgozott, akkor kezdett faragással foglalkozni. Fából és kőből készült remekművei közül több otthonában és annak udvarán is megtalálhatók. Kiállításai voltak Bécsben, Gratzban, Alsóőrön és Budapesten. Csíkszeredában viszont csak egyszer volt egyéni kiállítása. Alkotásaiban a székely falusi embert mintázta meg. A '90-es évek elején kezdett egyházi témájú faragásokat készíteni. „Nagyon sok feszületet faragtam. Ezzel próbálok vezekelni, hogy a frontvonalban nem imádkoztam. Nem azért, mert vallástalan voltam, hanem mert ott rendkívül elfásult volt mindenki” – érzékeltette az embert próbáló időket Orbán Ferenc. A Bilibók-tetőn történt harcok emlékére is faragott egy emlékművet 2006-ban. Az alkotást még abban az esztendőben, szeptember elsején, a magaslat visszafoglalásának évfordulóján a történelmi esemény helyszínén felállították és Tamás József püspök fel is szentelte. Az akkori csatának ma már csak Orbán Ferenc az egyetlen élő résztvevője. Az emlékmű a keresztre feszített, töviskoronába zárt történelmi Magyarországot, benne a Szent Koronát ábrázolja Trianon felirattal. A kereszt fölött pedig rovásírással a „Hiszek Magyarország feltámadásában” hitvallás olvasható. A kereszt tövében pedig egy orosz és egy magyar katona néz szembe egymással.
Beszélgetésünk végeztével Orbán Ferenc elárulta, hogy a faragás mellett citerákat és néhány hegedűt is készített. Mint mondta: unokáinak, dédunokáinak készített emlékbe egy-egy citerát. Sajnos, mivel látása nagyot romlott az utóbbi időben az alkotást minden téren abbahagyta.
Létai Tibor, Székelyhon.ro.

És kint mi vár rád
– Mik voltak a legintenzívebb félelmeid a diktatúra idején? – Hogy emberi méltóságom utolsó dekáitól is megfosztanak... Rám szállnak, bekerítenek, megzsarolnak a csigagerincűek – engem, aki nekik soha, de rájuk mindig szerettem volna köpni. Rettegtem a fizikai bántástól, tudtam, képtelen lennék elviselni.
De inkább talán attól féltem, hogy könnyen provokálható tehetetlenségemben valami visszafordíthatatlan őrültségbe hajtanak. Miként az szinte meg is esett, a szeku fizetett külső munkatársa agresszív provokációjának köszönhetően. Álltam vele szemben (nevét sosem felejtem), az esőköpenyem alatt hatalmas kést szorongattam, s éreztem, hogy bármelyik pillanatban böllérré változhatok. Hirtelen pályamódosításomban cimborám parancsszava fékezett meg. Ez volt az elvtársak aljas módszere: minél mélyebbre süllyeszteni az embert, minél jobban megalázni, hogy aztán annál kiszolgáltatottabb, annál manipulálhatóbb legyen.
– Vezetőségi tagja vagy az Europa Clubnak...
– A klub a nagy idegenben menedéket nyújtott, fellépési lehetőséget kínált – életmentő volt a valahova tartozás, az anyanyelvi közegben forgolódás. Itt kinn döbbentem rá, mennyire közösségi emberré tett a színház. Kerestem hát a fórumot, melyen szólhatnék kizsigereltségünkről, fajüldözöttségünkről, lidérces álmainkról – az otthoni állapotokról. Memorandumot írtam, az osztrák rádióban elsőként számoltam be részletesen az Aranykorszak népboldogításáról, forgolódtam a Szabad Európa Rádió szerkesztőségében, nyílt téren, fáklyafényben fújtam a mikrofonba az Egy mondat a zsarnokságrólt… de talán az Europa Clubban tudtam a legtöbbet elmondani üldöztetésünkről. Idővel aztán bekerültem a vezetőségbe, s legfőbb törekvésem erdélyi művészek, politikusok meghívása-felléptetése lett. Újabban évkönyvet szerkesztek az elhangzó előadásokból. – Szerkesztőségi tagja vagy a Bécsi Naplónak...
– Egy ideig én voltam a szedője, majd „ postása”. Aztán bevettek a szerkesztőségbe. Itt is az erdélyieket protezsálom. Mivel túl „komoly” újság, házi használatra összehoztam egy (bor)humoros lapot Szürkebarát címmel. Ugyanis gazda lettem az óhaza kies dűlőjében, magam művelem meg szőlőmet hétvégeken, magam szüretelek, többedmagammal iszom a pompás nedűt; szerencsére olyan sok barátom van, hogy a két szomszéd is nekem termel.
– Politikai szatírákat írsz. Lett belőlük két kötet...
– Bőven volt és van élményanyagom, sajnos. A mérhetetlen ostobaság, a bunkó gőg, a gazember szemfényvesztés, a fröcsögő sovinizmus, ami a világ legcsodálatosabb hazácskájának kikiáltott szemétdombon tovább folyik, kimeríthetetlen forrást biztosít. Így hát a Dákok a nyitott égbolton, az Öntudat és facke után írom Az elvtárs nem vész el című neobalkáni helyzetjelentést.
– Elő is adod ezeket a szövegeidet?
– Persze. A Kárpátok Bölénye még javában üzekedett, amikor a klubban kiteregettem a kommunista szennyest. A decemberi (vissza)fordulat aztán lehetővé tette, hogy Erdélybe is beugorjam. Sepsiszentgyörgyön és Marosvásárhelyen (pontosan a márciusi pogrom első évfordulóján) író(?)-olvasó találkozó keretében „viseltem ki magam”. Tavaly Kézdivásárhelyen, Szentgyörgyön, Vásárhelyen léptem fel két kollégám besegítésével, a román Szabad Európa Rádió szerint nemzetgyalázó bűnében kéjelegve.
– Játszottál színpadon eljöveteled óta?
– Hat év „nyugati tanulmányidő” után több hónapra hazamentem, és Nemes Leventével felújítottuk-átrendeztük az Emigránsokat. Ezzel is bejártuk a Monarchiát: Szentgyörgy, Kisvárda, Bécs, Grác, Innsbruck. – Milyen a kapcsolatod egykori kollégáiddal?
– Kitűnő. Mind a hat társulattal. Mostanában többet találkozom velük, mint otthoni korszakomban. Szeretem őket. Vajon azért, mert nem vagyok köztük? Ők is szeretnek engem. Vajon ugyanezért? (A főiskolától egyszerűen imádatot várok: nekünk, menekült színészeknek köszönhetik, hogy egyáltalán áll még az intézet. Mert ha mind otthon maradunk...) Magyarországi vendégszerepléseiken igyekszem megjelenni, erdélyi körútjaimon beugrom egy-egy előadásra, vagy legalább röpke, boros pletykapartira, most drukkoltam és koccintottam végig a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválját (Kisvárda)... De mindennél lényegesebb: Az utóbbi három esztendő alatt a marosvásárhelyiekkel három, a szatmárnémetiekkel, a nagyváradiakkal és a szentgyörgyiekkel két-két alkalommal, egyéni előadókkal vagy tucatszor sikerült betörnöm Bécsbe. Azon spekulálok, miként lehetne rendszeresíteni ezeket a labancföldi portyákat. – Szerinted milyen a jelenlegi hazai magyar színjátszás?
– Jaj, ezt a kérdést megspórolhattad volna! Röviden: amilyen lehet. Vagyis esetleges. Kevés a színész, kevés a rendező, egyre kevesebb a néző... A II. Sírásó Hamletet, a Dajka Júliát játszik... A társulatok Godot-ra várnak... a főiskola irányából. Reméljük – kivételesen – mindenüvé megérkezik. – Mire jó a jelen kötet? Emlékezni? Összefog? Közös krónikát írtok?
– Lehet, hogy semmire, nem tudom. Megeshetik, hogy csak nekem kell. (De már az is egy vevő.) Hogy van-e dokumentumértéke, hogy mond-e valamit erről a nemzedékről, az erdélyi magyar színjátszás utóbbi évtizedeiről – majd eldől.
– Hogyha a „szentgyörgyi színpadot” kihúzzák alólad, alólunk, befogadó hazánk idegenként kezel, s Magyarországon sem éreznénk magunkat otthon, akkor meg mire fel...? – Mi már otthon sem éreznénk magunkat otthon, itt idegenek vagyunk, Magyarországon meg románok. Hogy mégis mire fel? Én ehhez a csapathoz tartozom, már nem tudok, és nem is akarok más lenni, mint aki voltam. Hiába menekül az ember Afrikába, gyönyörűen lebarnulhat ugyan, de négerré nem lehet soha.
– Nem furcsa, hogy míg Ceauşescu élt, puszta jelenlétével is célt meg értelmet adott életünknek: át akartuk menteni magunkat egy feltételezett jobb világba...? – A jobb világ valóság. Amikor lötyögök Velencében, nyaralok Mallorcán, amikor meg sem állok a határátkelőkön – szabad vagyok. Amikor nem érdekel, hogy melyik politikus mit blöfföl, amikor azt mondom és írom, amit akarok – szabad vagyok. Amikor azt eszem és iszom, amire kedvem szottyan, azzal állok szóba, akivel tetszik, és olyan nyelven, amilyenen épp méltóztatom – szabad vagyok. Igaz, amikor az otthonra, szüleimre, a színpadra gondolok – szakadok meg. Én mindenképpen átmentettem magam, az öngyilkosság legéletképesebb formáját választva. Az idegeim hozzávetőlegesen rendbe jöttek, szédüléses rosszulléteim kimaradtak. Bal szememből a foltok eltűntek, (enyhe) üldözési mániám odalett, ostoba indulataim szelídültek, állandó görcsös éhségérzetem feloldódott... Az őrület az, hogy a múlt egyre szépül, az ember mindinkább csak arra emlékszik, ami kellemes volt, néha már olyasmiken nosztalgiázik, amikért valaha káromkodott, sziszegett. Rózsaszínesedik az egész otthoni (fiatalkori) életünk, olykor már-már a nyomorra, a fájdalomra, a rabságra is vágyunk, mert az legalább a mienk volt... Meglehet, hogy e tekintetben érzékenyebb vagyok másoknál, mert vén fejjel nem értek semmihez (amuzikális a kezem), tanulni pedig… Így aztán olyan alkatrésznek érzem magam, melyet már nem lehet átszerelni egy másik motorba, mert hozzákopott-formálódott a régi szerkezethez. – Egyáltalán miből élsz tulajdonképpen?
– Ja, az „osztályharcban vasba öltözött”-en nagyon előrehaladtam: éjszakai portás vagyok egy előkelő szállóban. A munkahely olyan, mint a feleség: abból és azzal él az ember. A hobbi a szerető: lehetővé teszi az előbbi elviselését. A kettő otthon még egybeesett. Itt kettős életet élek. – Miért nem álltál meg Magyarországon?
– Mert akkor (88-ban) még nem lehetett, de főleg azért, mert a szocializmusnak még az árnyékától is izzadtam. Meg aztán van egy olyan, hogy ahonnan én a lábam kiteszem, oda rögtön betolakodnak a románok; elvégeztem a főiskolát, a következő tanév már két tagozattal indult; Szentgyörgyről eljöttem augusztusban, márciusban a „testvérek” már ott voltak a színházban... Na, most próbáld elképzelni: kikötök Magyarországon, aztán valamiért tovább kényszerülök...
Kérdezett: Gergely Tamás
(1994)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az építkezés kultúrája (Fenntartható építészeti konferencia)
Második alkalommal szervezte meg a kereskedelmi kamara és a megyeháza a Székelyföldi fenntartható építészeti konferenciát. Az egy-egy szakterületet célzó előadások, ismertetők mellett a szakemberek az építkezés kultúrájának általánosabb vetületeiről is értekeztek.
A szervezők köszöntője után Borbély László egykori szakminiszter előadásában a fejlesztési pólusok kérdését járta körül, Şerban Ţigănaş kolozsvári műépítész pedig a mai építkezési tendenciák fényében a szakterületet mint a kultúra szerves részét értelmezte. Megítélése szerint az építészet nem csupán a különböző funkcióval ellátott épületek tervezését és megvalósítását jelenti, sokkal inkább a modern kommunikáció összetett területe. Így a fenntarthatóság kérdése immár négy pilléren nyugszik, a gazdasági, szociális és környezetvédelmi szempontok mellett a kulturális közeg is meghatározóvá vált. Az építkezés kultúrája alapkérdés, ezért mind a közösségek szintjén, mind az oktatásban nagyobb hangsúlyt kellene kapnia. Sajnos, nálunk egyelőre a legkisebb ár kultúrája érvényesül, ami alapvetően meghatározza a szakterület minőségét is – szögezte le a kutató, aki szerint a változást alapvetően ezen a területen is a hatékony kommunikáció tudja megvalósítani. E tekintetben utalt a Verespatak-jelenségre, amely épp a helyi kultúrák megtartásának folyamatában jelenthet fordulópontot, és elmarasztalta az állami beruházásokat, amelyek egyáltalán nem szolgálják a minőségi építészeti kultúra ügyét. A hazai építészeti iskolákat számba véve Ţigănaş rendkívül értékelte a kis létszámú, ám jelentős tevékenységet folytató székelyföldi műépítész-közösséget. Szerinte a főváros, Temesvár és Kolozsvár, valamint néhány nagyobb város után a háromszéki és a csíki műépítészek csoportja épp a helyi értékek, építészeti hagyományok alkalmazása folytán a hazai szakterület egyik erős csomópontját alakították ki. Az ausztriai Grác környékén kialakított Green Tech Walley mintájára szerinte érdemes lenne hasonlóan tervezett, erős regionális identitással meghatározott építészeti térségeket létrehozni, egyik ilyen lehetne épp Székelyföld. A konferencia hazai és magyarországi előadói olyan szakterületeket érintettek, mint a közterek rehabilitációja, szalmabála-építészet, tömbház-rehabilitáció, műemlékek felújítása, energia-, költséghatékony, tájba illő gazdasági építmények, esztétikus és hatékony tetőkeretek.
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

III. Kastélypark Művésztelep Gernyeszegen
Főszerepben a reflexió
Kéken tükröződik az ég a zöld gyepen. Nincs látogató, akit a gernyeszegi Teleki-kastély hátsó traktusai közül letekintve ne hökkentene meg a különös látvány a hatalmas fák uralta tágas angolkertben. Persze azokat, akik az előző két évben nyomon követték a Kastélypark Művésztelep eseményeit, nem éri felkészületlenül e szokatlan festői beavatkozás, amely rendhagyó képzettársításokra készteti a nézőt. Tavaly is érvényt szerzett itt magának a természetművészet. Akkor a víz volt az alkotó táborozás ajánlott témája, és olyan figyelemre méltó land art műveket, installációkat produkált, hogy több közülük fő helyre került a Budapesti Műcsarnokban október közepéig látható nagy nemzetközi természetművészeti kiállításon. Mindenekelőtt a Gernyeszegen ihlető otthonra talált művésztelep kezdeményezője és kurátora, Pokorny Attila munkáira gondolhatunk, vagy az osztrák Alois Lindenbauer kivirágoztatott bot installációjára, amelynek egy része ma is helyén van a parkban, de nyilván Szabó Zoltán Judóka performance-át se feledhetjük, ő azóta személyesen sajnos már nem lehet közöttünk. Az idei összejövetelre kiválasztott központi gondolat, a reflexió akárha folytatná a tavalyit, hiszen a visszatükrözés a víz egyik sajátja. De sokkal gazdagabban, áttételesebben is értelmezhető annál. Ahogy Pokorny Attila többször is hangsúlyozta beszélgetéseinkben, a reflexió, a különböző szintű és szempontú tükröződés a művészet minden megnyilatkozásában nyomon követhető, művészeti irányzatoktól függetlenül érvényesül, a kortárs művész és kora összetett viszonylatában fontos szerepet játszik, így hát akár értelmi, akár érzelmi töltetű egy mű, valamiféle reflexió eredménye. Ezzel is magyarázható, hogy nem csak a címükben, jellegükben e témára közvetlenül is utaló művésztelepi alkotások sorolhatók a tükrözés körébe, a többi is e kérdéskör bűvkörében született reflexív, öntörvényű munka. Ez azt is magyarázhatja, miért gazdagabb a 3. művésztelepi együttlét termése, mint a korábbiaké. És miért érezhetjük egységesebbnek, noha egyben változatosabb is a bemutatott anyag, mint az előbbieké. Bizonyára azért, mert ahogy az augusztus 19-i zárókiállításon a művészeket és műveiket méltató Budapesti, szentendrei művészettörténész, Muladi Brigitta fogalmazott, jól érzékelhető "a művészet sokféle igazsága".
Jó a csapat – hallhattuk Pokorny Attilától. A kastély gazdája, a készséges házigazda, gróf Teleki Kálmán ugyanilyen lakonikusan közölte: – Úgy dolgoztak, mint a megszállottak. És nagyszerű munkákat alkottak. Érdemes volt megnyitni előttük a kastély kapuit. Az alakuló műgyűjtemény is újabb látogatókat vonzhat, megérdemli, hogy folytassák, amit 2014-ben elkezdtek. Tegyük hozzá, hogy a rendhagyó környezet is megtette a magáét, a patinás műemlék épület és a képzeletpezsdítő park is ösztönző erejű, növeli az alkotókedvet. Ennek is köszönhető, hogy nő a Kastélypark Művésztelep híre, egyre szívesebben jönnek ide a művészek. Rangos, neves alkotók és a pályán rövidebb ideje bizonyító, tehetséges fiatalok. És a gernyeszegi napok idején (Muladi Brigittát parafrazálva) mindenki annyi teret szakít ki itt magának, amennyit akar. A Maros-part is megszólítja a művészeket, s ahogy Herczeg László mondta egy rádióinterjúban, azért is jól lehet alkotni Gernyeszegen, mert tetszetős a falu, igényes emberek lakják, kellemes, jól karbantartott a környezet.
Tizenegyen dolgoztak most a művésztelepen. Pinczehelyi Sándor, Munkácsy-díjas kiváló és érdemes művész, akinek a Példa 4 négyzetméter fű termesztésére című festett fű installációjára az elején hivatkoztunk, a záróünnepségen már nem lehetett jelen, újabb kitüntetést kellett átvennie Budapesten, a kastélytárlaton azonban több munkával mutatta föl rendkívüli termékenységét. A park ihlette más szellemes, ötletes installációi és egy kályhacsempéket megörökítő grafikai sorozat egy egész termet megtöltött.
Installációval hívta fel magára a figyelmet az osztrák Josef Wurm grazi képzőművész is. A kastélyparkban földből és kőből építette ki az 50% vakondmunka, és vízparton szénből, kőből hozta létre az 50% tűztermés című jelképes művet. Eredeti, gondolatébresztő grafikája is több érdeklődő figyelmét felkeltette a kiállítóteremben.
Pokorny Attila régóta elmélyülten foglalkozik tájművészettel. Kurátori foglalatosságai miatt ezúttal csak egy művet állított ki, a Föld- árnyék a kastélyban látható. A méretes faág és az árnyékát kirajzoló földsáv, illetve az ablakon bevetülő változó fények játéka több irányba indíthatja el a szemlélők fantáziáját.
Knyihár Amarilla harmadszorra is elképeszti a látogatókat kimeríthetetlen alkotókészségével, kiapadhatatlan energiáival. Négy kiállított olajfestménye a tavalyi tótükröződéses témáját folytatva lenyűgöző színgazdagságban vetíti elénk a fák, az ég, a növények vízfelületen visszatükröződő, el-eltorzuló képét, amely a nézők saját tapasztalataival, benyomásaival feldúsulva nyeri el a kiteljesedést.
Akárcsak Pinczehelyi, Herczeg László is Pécs magas szintű képzőművészetét képviseli. Kartonra álmodott Reflexkioltás sorozata egymást már-már kioltó színeket ütköztet, ellenpontoz feketével, igen hatásosan. Zoltán Béla, aki másfél évtizede a Bukaresti művészeti életben vált egyre elismertebbé, vásznain a Múlt szellemeit, A szobor szellemét kelti életre kellő iróniával és atmoszférateremtő erővel. A Kolozsvári Dabóczi Géza grafikusi érzékenységét, kitűnő rajztudását mutatja fel a Lapis mirabilis című titokzatos grafitmunka. Benkő Lilla az anyaországból érkezett. Festményei, amelyeken realitás és imaginárius egymással összefonódva szervesül álomszerű, sejtelmes világgá, sajátos szenzitív látásmódra, jelrendszerre vallanak. Címük: Kapu és Bál. A Marosvásárhelyi Szabó Anna- Mária Gernyeszegen is tanúsította, hogy sikerrel képes túllépni a pályakezdés nehézségein. Az Átjáró és a Két irány című szürreális látomások egyéni hangon szólítják meg és gondolkodtatják el a közönséget. Horváth M. Zoltán zalaegerszegi. Olajmunkái eredeti módon érzékeltetik, hányféle arca lehet a reflexiónak.
Arcuk, egyéniségük van a fáknak is. Ezt sugallja Őry Annamária Fűzfája és a Part című olajfestménye is. És ellenállhatatlanul vonzza magára a tekintetet különleges erővel, hangulatteremtő kvalitásokkal megfestett Borókafenyője, amely megannyi különös, sejtelmes hangot tud megpendíteni a nézőben. A fenyő- portré több tíz méter távolságból, a faltól falig sorjázó, ajtó nélküli boltozatok egymásutániságából is képes úgy utánad szólni, hogy kénytelen vagy visszatérni hozzá. Sokan örülnének, ha a Teleki-kastély az eddigieknél is gyakrabban lehetne a mostanihoz hasonló mAradandó élmények színhelye.
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)

A MegmAradás temploma (1.)
„A hagyomány nem a hamu őrzése, hanem a láng továbbadása!"
(Morus Tamás)
Csengersima térségében, a magyar–román határ közvetlen közelében húzza meg magát a valamikor volt Nagygéc község. 1280-ban említik elsőre, s azóta aktív részese a magyar történelemnek. A XIV. században még szolgabírót is adott a vármegyének, így a vármegye több alkalommal is itt tartotta gyűléseit. 1852-ben, a 200 ezer forintos Aradi vérdíjból a bresciai hiéna megvásárolta a 355 lakost számláló kisgéci, majd a 670 lelkes nagygéci pusztát is. Alig kétszáz kilométerre rémtettei színhelyétől, Aradtól, emeletes kúriát építtetett a Majláth-kastélyból, és rendre meginvitálta a környékbeli magyar urakat, de soha nem ment el hozzá senki. Aztán ő maga ment látogatóba, de sorra becsukódtak előtte a magyar kapuk. A nagygéciek legendákat terjesztettek róla, hogy a kastélya szobáit embervérrel festi ki, vérrel teli vályúban fürdik, mindennap egy embert a pincéjében ledarál élve. A lánya testét szőr fedi, kutya feje van, és sikító hangot ad ki éjjelente. Ezt az utálatot visszahallva a báró, visszaköltözik Grácz városába. Egy év múltán magára hagyatva ott éri a halál, a nagygéci magyar parasztemberek és a zsidók pedig békességben, szeretetben élhették tovább megszokott, háborítatlan közösségi életüket – nélküle.
Trianon idején is addig-addig ügyeskedtek a nagygéciek, mígnem az új országhatáron belül mAradhattak, de a Szamos védgátja végül a szomszédhoz került, mely a későbbiekben megpecsételte a falu sorsát.
Aztán jött a rettenet. A hatalom parancsára a csendőrök kiverték otthonaikból a zsidókat, és összeterelték őket a templom előtti térre. A Schwartz-kúria ura egy szenvedélyes szavalattal búcsúzott az összeverődött falunépétől: „Szülőföldem szép határa! / meglátlak-e valahára? / Ahol állok, ahol megyek, / Mindenkor csak feléd nézek…”– és sírt akkor mindenki, sírt az egész falu, de a zsidóknak menniük kellett. Az átélt borzalmak árán többen is hazakerültek, de Schwartz bácsi és családja soha többé nem tért haza…
A természet némi emberi segédlettel úgy döntött, hogy szellemfaluvá teszi a nagy múltú települést, ugyanis az 1970-es szamosi árvízben csaknem teljesen elpusztult a falu, s a hatalom az árvíz sújtotta települések közül egyedül csak Nagygéc újjáépítését nem engedélyezte. Az egykor ott élők visszaemlékezése szerint a katasztrófát a határ túloldalán még tetézték, amikor a szomszéd rést robbantott a védgáton, és ráengedte az áradó Szamost az öt határon túli falura.
Az árvíz után a falu lakosait a közeli településekre költöztették, több mint 20 évig tilos volt építkezni és oda visszaköltözni. A tiltás ellenére az egykori lakosok azonban visszajárnak, így a Csengerrel összevont, ma már a térképekről is törölt, két lakóval rendelkező kis település temetőiben mindig kerül friss virág a sírokra és sokan máig is végakaratukkal Nagygécet választják végső nyugvóhelyüknek...
A település jelképe a XIII. században épített, Szent Péter tiszteletére felszentelt templom, amelyet Mátyás uralkodása alatt kibővítettek, és az évszázadok folyamán többször is átépítettek. A XVII. században, a reformáció idején festették ki a templom belső terét, a téglából emelt szószékét és a famennyezetét 1765-ben kapta. A mai homlokzat előtti háromszintes, gúlasisakos tornyot, amelyben két harang lakott, 1896-ban emelték, a bejárat bővítésekor eltakarták a templom románkori kapuját. A templom külső falán jelzés emlékeztet az 1970-es tragikus árvíz szintjére.
A használaton kívüli örökség felújítását több alkalommal is megkísérelték, de forráshiány miatt ez mindig meghiúsult. A falu emlékének ápolására, újraélesztésére a hajdani lakosok és a településhez kötődő környékbeliek 2008-ban közhasznú egyesületet hoztak létre. Végre, 2012-ben az elszármazott géciek álma megvalósult: az Árpád-kori és Mátyás-korabeli falakat megerősítették, új tetőszerkezetre és vörösréz tetőre is tellett. Az üres gótikus ablakkeretekbe új ólomüvegablakok kerültek...
Murvai Miklós
o0o
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezete a Szeretőm, földem, Erdély közösségépítő program keretében 2016. szeptember 13-án, kedden 18 órától a Jelen Ház nagytermében Hagyományaink és nemzeti megmAradásunk címmel nemzeterősítő, tényfeltáró előadást tart. Meghívott előadó Harangozó Imre néprajzkutató, tanár, házigazda Borbély Zsolt Attila, az Arad megyei EMNT elnöke.
Nyugati Jelen (Arad)

Miért éppen Weress Margit?
Egy magyartanárnő emlékei
„Eddig csak egyéni élményeim voltak, most azt éreztem, hogy tagja vagyok egy nagy és sorsdöntő helyzetbe került közösségnek, amit úgy hívnak, hogy erdélyi magyarság. Igen, most találtam meg a kapcsolatot vele, és boldognak, nagyon boldognak éreztem magam azért, hogy dolgozhatok érte.”
Ezek a sorok a nagyenyedi Református Tanítóképző frissen alkalmazott magyar-német szakos tanárnőjének az 1919-es tanévnyitó ünnepség felemelő hangulatában született érzéseit és gondolatait tükrözik, és Liktor Katalin fiatal budapesti magyartanár, kutató dolgozatában hangzottak el július 28-án Marosvécsen. A Helikon–Kemény János Alapítvány szervezte idei találkozón a Kemény János életét és munkásságát idéző kiállítás mellett az 50 éve elhunyt Áprily Lajosra emlékeztek a helikoni írók leszármazottai és a rendezvény törzsközönsége. Az emlékkonferencia két előadója a nagyenyedi tanár-költővel és családjával szoros barátságot ápoló Adorjánné Weress Margit szemén át idézte fel az évekig szemérmesen rejtőzködő és Áprily Lajos néven verseket közlő Jékely Lajos kollégiumi tanár alakját, aki 1910-től magyar irodalmat, német nyelvet, később görög irodalmat és 1920-tól francia nyelvet oktatott a nagyenyedi Bethlen Gábor Református Kollégiumban. Volt osztályfőnök, önképzőköri elnök, majd 1922-től a gazdag kollégiumi gyűjtemény könyvtárosa. Diákjait a természet szeretetére nevelve emlékezetes kirándulásokat szervezett – hangzott el a tanulmányban („Hát ide figyeljen, Margit kedves!” – Áprily Lajos és Weress Margit barátságáról), amelyet Kovács Emese magyartanár olvasott fel. A szerző, Liktor Katalin Rokon álmok álmodója című kötetében adta közre Áprily Lajos és Reményik Sándor levelezését.
Hódmezővásárhelytől Erdélyig
A rajongó, lelkes magyartanárnő mindvégig szoros kapcsolatot ápolt az egymással jó barátságban levő két költővel, akik verset dedikáltak neki, s költeményeiket a korszak irodalmi rendezvényein szavalta. Idősebb korában Áprily Lajos biztatására írta meg 900 gépelt oldalon életútjáról szóló visszaemlékezéseit Magyar szó Erdélyben címen. Erről részletesen dr. Berényi Károly Magyarázat: miért éppen Weress Margit – Egy memoár előkerülésének története című előadásában hallottunk. A népszerű és kedvelt hódmezővásárhelyi gyermekháziorvos erdélyi származású felesége révén (aki Weress Margit Ilona nevű lánytestvérének az unokája) került be az ótordai nemes Weress családba, és lett a „család féltett szellemi kincsének”, a kilenckötetes memoárnak a gondozója. Az emlékirat hiteles kordokumentum, amelyben a XX. század „első felének történelemformáló eseményeiről” számol be a szerző, aki „részese és egyben alakítója is volt az erdélyi magyar felekezeti oktatás nemzetmentő küldetésének” – írja dr. Berényi Károly. A memoár a ma embere számára is fontos üzenetet hordoz, különösen itt, Marosvásárhelyen, ahol a katolikus oktatás megfojtásán munkálkodnak – tehetjük hozzá az elhangzottakhoz. Visszaemlékezéseiben Weress Margit hosszan ír arról az életre szóló barátságról, amely az általa legjobban kedvelt két költőt összekötötte. Emlékiratát, amelyet az 1929- es évvel bezárólag abbahagyott, Áprily Lajos halálának évében (1967-ben) unokahúgának, az akkor 13 éves Benczédi Gabriellának ajánlotta. Az ótordai Weress család Weress Margit Tordán született 1894-ben, a Főtér 41. szám alatti díszes épület emeleti hétszobás, polgári lakásában, ahol a város egyik legnevezetesebb családja, a II. Rákóczi György fejedelemtől nemességet kapott Weressek éltek. A ház, amelyben közel egy évszázadon keresztül több nemzedék követte egymást, 1944 szeptemberében a tordai csatában semmisült meg, és ma jellegtelen tömbház áll a helyén. A család több elöljárót adott a városnak és a vármegyének. Weress József és fia, ifj. Weress József, a város főjegyzői voltak, Weress Dénes Torda-Aranyos vármegye alispánja. 1870-ben ő látta vendégül a híres írót, Jókai Mórt, aki Torockón helyszínelt az Egy az isten című regényének megírása előtt. A barokk kanapé, amelyen az ünnepelt író ült és pipázott, és amelyről Szentimrei Jenő is megemlékezett a kolozsvári Ellenzék mellékletében, a kitelepedő családtagokkal Magyarországra került, ahol a fiatal Berényi házaspár kezdő ülőbútora volt, és hódmezővásárhelyi otthonuk patinás darabja ma is – mutatta meg képen is a tanulmány szerzője a nagy becsben tartott tárgyi örökséget. Weress Dénes alispán testvérének, Weress Ferencnek, Torda köztiszteletben álló állatorvosának szegedi származású feleségétől három gyermeke született: Margit, Ákos és Jolán. Mindhárman tehetségesek voltak, Ákos műegyetemet végzett és a monarchia honvédjei mellett harcolta végig az első világháborút. A zenei műveltségű mérnöktől maradt a hódmezővásárhelyi rokonokra a Kívánságos könyv, amelybe 1920-tól 25 éven keresztül a kor elismert írói, zeneművészei, államférfiúi írták be három kívánságukat, köztük Reményik és Áprily is vers formájában. Weress Jolánt, aki bátyjához hasonlóan családjával 1930-ban Magyarországra költözött, a magyar leánynépfőiskolák úttörőjeként tartják számon. Ezenkívül rendszeresen tudósította az erdélyi folyóiratokat, és könyveket írt. Legidősebb lányának, Gabriellának a lánya, dr. Berényi Károlyné az előadó felesége (képünkön), akinek a visszaemlékezéseit dedikálta a nagynéni. Kiállt a felekezeti oktatásért Weress Margit Tordán és Kolozsváron végezte iskoláit, kitűnő eredménnyel. A tordai unitárius algimnáziumban Gyallay Domokos író, szerkesztő tanította történelemre és latinra. Egyetemi tanulmányainak színhelye a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem, egy szemeszter idejére pedig Graz volt. Magyar-német szakos tanárnőként 1918-ban szakvizsgázott, majd közel három évtizeden át oktatta a felekezeti magyar tanítókat. 1923-ban a kolozsvári egyetemen román bizottság előtt tette le pedagógiai vizsgáit, és szembeszállt Onisifor Ghibu professzorral, aki szerint „a tanítóképzésnek minden államban egyöntetűnek kell lennie, akárcsak a katonaságnak (…), mert a tanítók a szellem katonái”. Véleményével ellentétben a vizsgázó magyartanárnő „a felekezeti intézmények létjogosultsága mellett” állt ki – idézte Liktor Katalin az emlékiratokból. Weress Margit 1919-ben jelentkezett a Nagyenyeden működő Református Tanítóképzőben meghirdetett állásra. Fiatal tanárnőként ismerkedett meg az akkor még Jékely Lajosként ismert tanártársával, aki „tiszteletet sugárzó tudásával és igaz emberségével hatott rá”. Felesége, Schéfer Ida szeretetre méltó egyéniségével járult hozzá az életre szóló barátság kialakulásához. A Jékely családdal való barátsága tette lehetővé, hogy személyesen is megismerje az erdélyi irodalom képviselőit, s közelebbi kapcsolatba kerüljön Reményik Sándorral, akinek Csak így című kötetét Iduskától kapta ajándékba. A versek olyan mély hatással voltak Weress Margitra, hogy a továbbiakban a családi szájhagyomány szerint már-már szerelmes rajongással követte a költő pályáját, és személyes találkozásuk után „intenzív levelezést” folytattak. Ismerte a titkot „1920 őszén Weress Margit már tudta, hogy Jékely Lajos írja az Áprily-verseket”, és emlékirataiban olvasható az „Áprily-titok” létrejötte, valamint az izgalmas történet arról is, amikor kiderült, hogy az Erdélyi Szemlében Áprily Lajos álnéven közölt „magas művészi értékű” versek szerzője Jékely Lajos, a nagyenyedi tanár. Az eseményt megünneplő ebéden került közel egymáshoz Reményik Sándor és Jékely-Áprily Lajos, attól kezdve szövődött köztük a magyar irodalom egyik legszebb költőbarátsága, amelyet „az egymásnak ajánlott verseken kívül az egymásnak írott levelek is” tanúsítanak – hangzott el Liktor Katalin tanulmányában, aki Reményik leveléből idézett: „Mert úgy érzem, hogy ez igazi lelki találkozás volt. Én a Falusi elégia olvasása után tisztában voltam vele, hogy íme, ez az a poéta társ, akit én Erdélyben eddig hiába kerestem, aki játszva veri a többieket mind éppen azért, mert számára a költészet nem játék, hanem súlyos bajvívás (elsősorban önmagával), aki annyira leszűrt, tiszta bort tölt a formák kristálypoharába, és aki… sok tekintetben annyira fölöttem áll, hogy jól esnék egyet s mást tanulni tőle…”. Költő barátainak verseit szavalta A Reményikkel kötött barátság népszerűvé tette Áprilyt az irodalmi és művelődési élet képviselői körében, verseit szívesen közölték, ünnepségeken, irodalmi esteken is elő- adták. Így vált ismertté Weress Margit neve is, aki „európai műveltségű, de nemzeti elkötelezettségű erdélyi magyar pedagógusként” tanítványai, diákjai mellett rajongott a kortárs magyar irodalomért is. Fehér Magda álnéven két versét közölte Reményik Sándor, de legszívesebben kedvelt költő barátai alkotásait szavalta rendezvényeken, irodalmi esteken. 1920-ban, az Erdélyi Szemle Tordán tartott irodalmi estjét követően, amelyen Áprily Halálmadár című versét adta elő, Weress Margit szerepelt a kolozsvári rendezvényen is. Fellépése annyira elnyerte Reményik Sándor tetszését, hogy a költő felkérte A menekülő című versének elmondására a soron következő decemberi nagyenyedi irodalmi estélyen. A kérésnek örömmel tett eleget egy Áprily Lajos- és egy Sík Sándor-költemény előadása mellett. Az 1921-ben megélénkülő irodalmi életben a Reményik szerkesztette Pásztortűz, a Napkelet és a marosvásárhelyi Zord Idő, valamint az egyházi szervezetek vállalták az erdélyi magyar irodalom népszerűsítését, ezeken az elismert szavalóművész Tessitori Nóra mellett Weress Margit is fellépett – írja Liktor Katalin. Rövid házasélet 1922-ben Nagyenyeden részt vett a Bethlen kollégium 300 éves fennállásának felemelő ünnepségén, amelyről hitelesen számol be emlékirataiban, s a református templomban Reményik Templom és iskola című versét szavalta. Mivel a hatóságok figyelme a magyarság kulturális rendezvényeire is kiterjedt, 1923-ban a nagyenyedi Protestáns Nőszövetség estélyén egy Kozma Andor-verssel tomboló sikert aratott, s bár a tordai szigurancától engedélye volt a vers elmondására, állásából ideiglenesen felfüggesztették. 1924-ben kötött házasságot a tordai Adorján Jenő tanárral, s 1925-ben született kisfiukat Jókai főhőséről Manassénak nevezték el. 1924-25 között óraadóként tanított Tordán, majd 1927-től az Enyedről a székelyudvarhelyi Református Kollégiumba áttelepített tanítóképzőben, amelynek 1936-38 között igazgatója volt, és ahonnan 1950-ben ment nyugdíjba. Házasélete mindössze három évig tartott, mivel mindketten ragaszkodtak a szakmai karrierhez, férje az állami román középiskolához, Weress Margit a felekezeti iskolához, így az otthon és a munkahely közötti távolságot nem tudták legyőzni – magyarázta különválásukat dr. Berényi Károly. Weress Margit visszaemlékezéseiben felfedi Áprily Lajos Magyarországra való kitelepedési szándékának igazi okát. Egyrészt műegyetemre készülő fiának akarta a továbbtanulást lehetővé tenni, amire nem volt mód Romániában, és titokban szervi szívbetegségben szenvedő feleségének, akit az életénél is drágábbnak tartott, akarta a jobb orvosi ellátást és gyógyszereket biztosítani. Szándékáról és annak okáról Reményik Sándor is tudott, aki a megértés mellett azt írta, úgy érzi, mintha lelkéből „egy nagy tartó és rögzítő szikladarab szakadna ki”. Az Áprily házaspár biztatta az emlékirat megírására Weress Margit 1954-ben kényszerűségből hagyta el Erdélyt, mivel nyugdíjazását követően az udvarhelyi szolgálati lakásból
Azonnal érkezhetne a logikus érvelés, akár rátromfoló kioktatás: egy szálloda nem a városnak épül, hanem a városba érkezők, a látogatók számára. Lehetne tovább okoskodni: mégiscsak ebben a városban működik, s akkor illene a városhoz alkalmazkodnia, de ismereteim szerint ez egyáltalán nem így történik... A marosvásárhelyi Grand hotellel kapcsolatosan két-három személyes emléket említek meg. Az első nagyon közvetett, s igazából akkor történt, amikor közel fél évszázaddal ezelőtt felépült, s amikor megláttam a nagy betűkkel kiírt nevét, azonnal Rejtő Jenő könyvcíme jutott eszembe: Vesztegzár a Grand Hotelben (a régi szép időkben két lejért vásároltam a főtéri antikváriumban, mert akkor még volt helye és becsülete a főtéren a könyvesüzletnek). Ezért is mosolyodok el magamban mindig, ha a főtér alsó felén járva, meglátom ég felé törekvését. Tudom, nem Rejtő Jenőn múlott, hogy mi, régi vásárhelyiek sohasem tudtuk igazán magunkénak tekinteni ezt a szállodát. Talán közrejátszott ebben az is, hogy egykor ott volt az ún. shop, ahova megérkezett a tiltott, de mégis nagyon vágyott valuta: a dollár vagy a német márka egy-egy nyugat-európai útlevél reményében, esetleg soron kívüli autóvásárlás lehetőségéhez. Jól tudtuk, hogyne tudtuk volna, hogy az üzlet mögött a hírhedt szekuritáté állt, és figyelt. Sőt, nemcsak az irigyelt üzlet mögött, hanem az elárusító román szőke nő mögött is, mert mindezt egyszer saját szememmel láttam, saját fülemmel hallottam, amikor 1983-ban hollandiai segély érkezett, s a szőkére festett nő által kedden kitöltött igazoló papírért pénteken kellett visszamennem, mert csak addigra tudta aláírni az igazgató. Én, a naiv, ezt akkor a segély okozta boldogságomban el is hittem, pedig arra a három napra azért volt szükség, hogy átnézze, ellenőrizze, tudomásul vegye, iratcsomóba iktassa és lemásolja a titkosrendőrség, hiszen attól kezdve „fontos ember” lettem számukra, nem is igen akartak látószögükből kiengedni. Csak azt nem értettem, hogy a Borsos Tamás utcában dolgozó „igazgatónak” miért volt szüksége három napra az aláíráshoz, mikor ők amúgy ott kávézgattak. Beismerem, nem ez az egyetlen megválaszolatlan kérdésem a harminc évvel ezelőtt történtekről. Harmadik emlékem nagyon friss, s remélem, egyedi eset. Szombaton délelőtt elegánsan öltözött fiatal család jött ki a szállodából, köztük egy három év körüli kislány. Az édesanya rászólt: „állj meg a járda előtt!”, mire a szőke szépség gyermeki csodálkozással nézett fel: „hát méjt?”, és akkor érkezett a grand hoteles válasz: „ne kurkáld össze a csirkulációt!”. Bizony, az ilyen vendégekért merem én is csak így említeni: csütörtök ki kellett költöznie, tordai házuk megsemmisült, fia, testvérei pedig Magyarországon éltek, ezért idős édesanyjával követte őket. 1955 decemberében az Áprily házaspár rábeszélésére kezdte el írni életútját, születésétől a jómódú polgári családban felnőtt lány gyermekkorán, iskolás és egyetemi évein át a taní- tásig és az anyaságig, és közben bemutatta a lakhelyéül szolgáló kisebb és nagyobb erdélyi városok mindennapjait az 1929-es esztendővel bezárólag. A költő haláláig levelezett Áprily Lajossal, akiről édesapjához hasonlóan azt írta: „… én a saját környezetemben csak két olyan emberpéldányt ismerek, akinek jósága, embersége súrolja a krisztusi tökéletesség határát: az egyik Apám, a másik Maga…”. Bár rendszeres levelezésükből következtetni lehetne az 1929 után történtekre, de sok levél közül 1947-ből maradt fenn egyetlen, majd az 1957-67 között írt újabb 25 barátságuk utolsó évtizedéről szól. Visszaemlékezéseit rendszeresen elküldte Áprilynak, aki 1958-ban a következőképpen biztatta: „Ahogy hozzákezdtem, fogni kezdett, nem tudtam letenni… folytassa, folytassa az igen érdekes írást; nem bántam meg, hogy annakidején biztattam emlékei elmondására”. 1967-ben többek mellett Weress Margit búcsúztatta az erdélyi pályatársak nevében Áprily Lajost a visegrádi temetőben, és attól az évtől kezdve előrehaladott kora és egészségi állapota miatt abbahagyta az írást. A hagyaték gondozója, dr. Berényi Károly barátjának, Imre Lajos grafikusnak Áprily Lajosról írott könyvéhez válogatott egy fejezetet Weress Margit visszaemlékezéseiből, amivel elkésett, ezért az újraszerkesztett anyagot a kolozsvári Szabadság című lapban tette közzé. Abban a reményében, hogy segítő és baráti munkakapcsolatokra tehet szert, nem csalódott, hiszen sokan bátorították, köztük a Bethlen Kollégium irodalomszerető tanárai is, akik a diákok érdeklődését is fel tudták kelteni Weress Margit élete és munkássága iránt. A megjelent részletek a fiatal irodalomkutatók figyelmét sem kerülték el. Berényi doktor azóta is jó munkakapcsolatot ápol a budapesti Liktor Katalinnal és a kolozsvári Széman Emese Rózával, aki tudományos konferenciákon mutatta be Weress Margit életét. Évek óta tartó kutatásai során Erdély és a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom megismerése bevallása szerint lélekben és tudásban is gazdagította a hagyaték gondozóját, aki számára egyértelművé vált, hogy a memoár „nagyon sok objektív kultúrtörténeti értéket hordoz, és közkinccsé téve hozzájárulhat kollektív, nemzeti emlékezetünk gazdagításához”. Dr. Berényi Károly és Liktor Katalin Marosvécsen elhangzott tanulmányai alapján összeállította
Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)