Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Gorzafalva (ROU)
9 tétel
2004. szeptember 22.
A sepsiszentgyörgyi székhelyű, közel 200 tagot tömörítő László Kálmán Gombászegyesület szeptemberben rendezte meg a hagyományos gombásztábort a festői szépségű Ojtozon. Az időjárás is kedvezett, így a tavalyi nagyenyedi tábor eredményeit jóval túlhaladták. 134 fajt sikerült azonosítaniuk. Ellátogattak Gorzafalvára, a csángó faluba. /Dvorácsek Ágoston, Nagyenyed: Gombásztábor Erdély peremén. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 22./
2007. április 30.
Asalos Victor, az utolsó gorzafalvi fazekasmester állandó vendége Sepsiszentgyörgyön a Szent György-napi vásárnak. Hetvenegy esztendejével már nem tud úgy dolgozni, mint régen, s bár lánya, kézdivásárhelyi unokája követi a mesterségét, nosztalgiával emlékezett vissza azokra az időkre, amikor még háromszázhatvanan korongoztak az Ojtozhoz közeli Gorzafalván. Mózes László: Az utolsó gorzafalvi fazekasmester (Szent György-napok). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 30./
2011. június 15.
Csángó művelődési központot Bákóba (Beszélgetés Hegyeli Attilával, a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége oktatási programjának felelősével)
Szülő- és iskolavárosában, Sepsiszentgyörgyön járt és előadást tartott nemrég a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének ügyvezető elnöke, Hegyeli Attila. A magyar nyelvtanítás meghonosítása az utóbbi tíz évben az addig mostoha, a hivatalosságok részéről kimondottan rideg és tiltó moldvai környezetben olyan sikertörténet, mely párját ritkítja nemcsak a csángóság történetében, hanem úgyszólván az egész magyar kisebbségpolitikában. Kiemelendő továbbá az az általános támogatás és együttérzés is, melyben a kísérlet részesült az egész magyar közvélemény és civil társadalom részéről. A program még az elején tart, s bár eddigi eredményei sem elhanyagolhatóak, Hegyeli Attila a kilátásokra, a kiaknázandó lehetőségekre fektetné a hangsúlyt. Annak, akit a csángók kevésbé foglalkoztatnak, e népcsoporttal való szembesülés nem mindennapi alkalom a kisebbségi létkérdések átfogóbb átgondolására.
Első nyelv, anyanyelv, családi nyelv
– A moldvai magyarság helyzetét idealizálni ma sincs semmi okunk. Ami az erdélyi látogatót is – pedig ő látott már egyet s mást e tekintetben – rögtön mellbeveri, az a nyelvállapot és -használat néhány rendkívüli fonáksága. Ahol az egymás közt csángóul beszélő szülők újszülöttjükhöz románul szólnak, és a gyerek e nyelvet tulajdonképpeni anyanyelve előtt sajátítja el, ott a beolvadás nagyon előrehaladott folyamatait kényszerítette ki már az élet, a többségi társadalomnak és az állami szerveknek az évtizedek óta tartó nyomása. Nyelvi asszimilációra Erdélyben is találunk ilyen példát a vegyes házasságokban például, de a Szeret mentén a homogén csángó családban jelenik meg e számunkra természetellenes mentalitás. A mai 30–40 éves szülői nemzedékkel következett-e be a fordulat, és lesz-e nyelvi “visszatérés” a fiatalabbak számára? – A moldvai csángók asszimilációja akkor kezdődött, amikor őseik kivándoroltak Erdélyből. Vannak olyan római katolikus települések, ahol már az öregek sem emlékeznek, hogy ott valaha beszéltek magyarul, de ha elolvassuk az utazók feljegyzéseit, akkor megtudhatjuk, hogy az 1700-as években ott még magyar volt a közösség nyelve. A mai napig nem tudjuk, mikor és miért indult el sok helyen a nyelvváltás. Szabófalván például a hatvan évnél fiatalabbak már nem beszélik nyelvünket, az annál idősebbek még igen. Tehát ott hatvan évvel ezelőtt történhetett meg, hogy a gyerekhez románul kezdtek szólni a szülők. Egyes falvakban sokkal korábban, másutt a kilencvenes években, mint Magyarfaluban vagy Külsőrekecsinben. E falvakban nagyon jó a nyelvállapot, mert bár a gyerekek első nyelve a román, de a családé még a magyar, és mindenki megtanulja azt.
Madárnyelv, limbă păsărească
– Egy fellazulás, a nálunk természetesnek tekintett környezeti rendnek egyfajta megbomlása mégis tapasztalható. – Megtanulja, de sem a család, sem intézmény, senki nem várja már el tőle, hogy magyarul is megszólaljon. Hogy miért van ez így, miért tűnik el a dajkanyelv, miért szól a szülő másként kicsinyéhez? Hát azért, mert amikor ő gyerek volt, és óvodába járt, neki abból csupa kellemetlensége származott, hogy nem tudott rendesen románul. Hasonlóképpen, mikor iskolába küldték. Csúfolták, megverték az iskolában, a pap pedig a szószékről arra buzdított: felejtsétek el ezt a madárnyelvet, sőt, az ördögét. Integrálódjatok, modernizálódjatok. Azt sugározza minden intézmény, hogy e nyelv mindannak a szinonimája, ami ósdi, elmaradott és szegény, a román pedig modernitást, gazdagságot és haladást jelent, a továbbtanulást. Miután száz éve ezt sulykolják belé, és mi, magyarok nem vagyunk jelen, hogy az ellenkezőjét bizonyítsuk, vagy ha igen, akkor is csak igen kis erőkkel, ilyen körülmények közt teljesen természetes, hogy a közösség hoz egy olyan íratlan döntést: véget akar vetni e szenvedésnek, a megaláztatásnak, aminek ki van téve. És asszimilálódni akar. Ezt persze úgy fogalmazza meg inkább, hogy gyermekének jövőt akar, Bákóba küldeni dolgozni, tanulni, s hogy ott ne csúfolják.
A gyökerek kihajtanak
Hegyeli Attila itt érdekes fordulattal úgy folytatja: tudni való, hogy asszimilálódni nem lehet. – A múlt héten jártam egy román érzelmű plébánosnál, aki elmondta, ő olyan faluból származik, ahol gyermekkorában már csak két öreg ember beszélt magyarul. Ők pedig magyarul szidták őket, amikor csiszonkáztak télen a kapujuk előtt, és jeget vertek ott, mert emiatt nem tudtak templomba menni. És meséli, hogy noha ilyen faluban nőtt fel, a szomszéd román települések fiataljai őket bozgorozták, ungurozták – bár egy vak hangot sem tudtak magyarul, és mindig is románnak tartották magukat. Kedves atya, mondtam neki, ebből egyetlen tanulság vonható le, hogy asszimiláció nincs, és sokkal jobb gerincesen felvállalni, amik vagyunk. Ne hagyjuk fiataljainkat származástudat és gyökerek nélkül. Nos, én úgy látom, hogy bár ezeket a gyökereket elvágták, most, az asszimiláció végén egyszer csak elkezdenek kisarjadni. Ezt látjuk az íreknél, a skótoknál és másoknál. Még egy példa. Egy üzletember keresett fel, aki sokáig nem értette, miként van az, hogy a nagyanyja nem tudott egyáltalában románul. Nos, egy jól menő, diplomázott, szép családdal megáldott ember, pénzzel, mindennel. Érezte, valami nem tiszta számára. Hozzám fordult, s én elláttam könyvekkel. Elolvasta, és azt mondta nekem: “Köszönöm, tanár úr, mert ez hiányzott. Mert vállalkozói klubokban, találkozókon mindenütt azzal húztak, miért vagyok katolikus, és én olyan hülyén éreztem magam. Most már összeállt a kép.” Nos, visszatérve, úgy vélem, amíg nincs, mit enni, amíg a napi betevő is gond, addig ne várjuk el senkitől, hogy a nemzeti identitás és összetartozás jegyében szembeszálljon az egész román intézményhálózattal és saját egyházával is.
Pótolni a hiányzó értelmiséget
– Az írek és a skótok angolul beszélnek, de saját nemzeti öntudatra ébredtek. Gondolja, visszafordítható a beolvadás, lesz csángó népközösségi öntudat, esetleg többnyelvű csángó közösségi szolidaritás? Persze a katolikus összetartozás talaján. Sepsiszentgyörgyi előadásában említette, hogy a 60 000-es magyarcsángó közösség még endogámiában él, de ez vallási endogámia. – A házasodásban mellékes a nyelv és a kultúra, a vallásnak van fontossága. Nem azt nézi a család, hogy a menyecske tud-e magyarul, hanem azt, katolikus-e, még Külsőrekecsinben is, ahol mindenki magyarul beszél az utcán. Jó feleség akkor lesz, ha katolikus – magyarul majd megtanul. Hogy kérdésére válaszoljak: meg vagyok győződve, az igazságot nem lehet tagadni a végtelenségig. Történelmi tény, hogy a moldvai csángók nagyobb részének a székelységben keresendők a gyökerei, s ezt előbb-utóbb ők is meg fogják tudni. Számtalan példa van arra, hogy a Romanban felnőtt bukaresti egyetemista, akinek fogalma sem volt a magyar eredetről, egyszer csak az interneten ránk talál, és megkeres bennünket, rájőve, hogy átverték őket, mert ők nem a dákok és rómaiak leszármazottjai. No, de ezt nem kellene kivárni, elébe kellene menni. Amíg még létezik a nyelv és a kultúra, nekünk elégséges csapatokat kellene kiküldeni ahhoz, hogy az fenn is maradhasson. Hogy ne a nyelvemlékek alapján kelljen feléleszteniük azt, mint teszik ma a skótok és az írek a kelta nyelvvel.
Csángók Háza
– Milyen kifutása lesz az oktatási programnak? Azt mondotta, 2200 gyerekhez sikerült eddig eljutniuk, és további 8–9 ezret kellene még bevonni a magyar oktatásába. Az ősszel kétségbeesett sajtónyilatkozatait olvasva – annyi nyelvtanár tért haza, hogy gondjuk támadt az utánpótlással –, úgy tűnt, nincs elég pedagógus. Hány évet maradnak kinn átlagosan, és hányan vannak összesen, hányra lenne még szükség? Lesz-e saját csángómagyar értelmiség?
– Nem könnyű terep a tanárok számára, ez kétségtelen. Átlagosan két évet maradnak kint, de van, aki nyolc éve ott tanít, és most már egyre többen moldvai csángók közülük, egyesek tanítványaink voltak. Összesen hatvanan vagyunk, a létszám harmada csángó. Hogy lesz-e saját értelmiségük, az attól függ, mennyi energiát tudunk befektetni. Fontos, hogy ne akarjuk learatni azt a búzát, amit ma reggel vetettünk. Az oktatás nem rögtönítélő bíróság. Türelem – tornaterem. De mindenképpen attól függ, hány tanítónő és tanár végzi a munkát. Az eredmények egyenesen arányosak a tanárok számával. Úgy gondolom, a megkezdett úton kell továbbmenni, de meg kell többszörözni a létszámokat, hogy elérhessük a többi gyereket is. Borzasztó oktatásszervezőként azt nézni, hogy Gorzafalván nincs esélye a gyereknek, bár tud még magyarul valamelyest, de nincs tanítónő hozzá. Különben az oktatás elemitől a nyolcadikig folyik, a tanulók fele V–VIII. osztályos. Az ügyesebb diákokat Csíkszeredába küldjük, ahol saját kollégiumunk van, jelenleg 62 gyerekkel. Van továbbá kilenc egyetemi ösztöndíjasunk Kolozsváron, Gyergyószentmiklóson és Csíkszeredában, közgazdásztól tanítójelöltig mindenféle. Ezek hazatérése nyilván attól függ, tudunk-e olyan vonzó pályát nyújtani számukra, hogy megérje nekik hazatérni, s hogy csángó közéletet, kultúréletet hozzanak létre.
– Hát ő Budapesten kiválóan megél abból, hogy csángó. – Erről nem nyilatkozom. De arról tudok, hogy Buenos Airesben van magyar kulturális központ, Bákóban pedig nincs. Bákót a legnagyobb csángó falunak szoktuk hívni, 200 000-es nagyváros, a régió központja. Ott meg kellene jeleníteni a csángó kultúrát, legalább 30 000 csángó él ott. Nem tudjuk, hányan tudnak magyarul – ehhez külön intézmény kellene, kollégium, iskola. Nemrég tanácskozáson tekintettük át tízéves tevékenységünket, született egy közép- és hosszú távú közösségfejlesztési terv. Ez megtekinthető a csango.ro honlapon. Mit kellene tennünk oktatásban, gazdaságban, kulturális, ifjúsági és szociális vonatkozásban, vallási ügyekben, hogy megszülessen az otthoni csángó értelmiség, éljen száz év múlva is magyar szó e falvakban, és kellő presztízzsel rendelkezzék.
B. Kovács András
Tíz év Moldvában – Csángó oktatási program 2000-2010
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Szülő- és iskolavárosában, Sepsiszentgyörgyön járt és előadást tartott nemrég a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének ügyvezető elnöke, Hegyeli Attila. A magyar nyelvtanítás meghonosítása az utóbbi tíz évben az addig mostoha, a hivatalosságok részéről kimondottan rideg és tiltó moldvai környezetben olyan sikertörténet, mely párját ritkítja nemcsak a csángóság történetében, hanem úgyszólván az egész magyar kisebbségpolitikában. Kiemelendő továbbá az az általános támogatás és együttérzés is, melyben a kísérlet részesült az egész magyar közvélemény és civil társadalom részéről. A program még az elején tart, s bár eddigi eredményei sem elhanyagolhatóak, Hegyeli Attila a kilátásokra, a kiaknázandó lehetőségekre fektetné a hangsúlyt. Annak, akit a csángók kevésbé foglalkoztatnak, e népcsoporttal való szembesülés nem mindennapi alkalom a kisebbségi létkérdések átfogóbb átgondolására.
Első nyelv, anyanyelv, családi nyelv
– A moldvai magyarság helyzetét idealizálni ma sincs semmi okunk. Ami az erdélyi látogatót is – pedig ő látott már egyet s mást e tekintetben – rögtön mellbeveri, az a nyelvállapot és -használat néhány rendkívüli fonáksága. Ahol az egymás közt csángóul beszélő szülők újszülöttjükhöz románul szólnak, és a gyerek e nyelvet tulajdonképpeni anyanyelve előtt sajátítja el, ott a beolvadás nagyon előrehaladott folyamatait kényszerítette ki már az élet, a többségi társadalomnak és az állami szerveknek az évtizedek óta tartó nyomása. Nyelvi asszimilációra Erdélyben is találunk ilyen példát a vegyes házasságokban például, de a Szeret mentén a homogén csángó családban jelenik meg e számunkra természetellenes mentalitás. A mai 30–40 éves szülői nemzedékkel következett-e be a fordulat, és lesz-e nyelvi “visszatérés” a fiatalabbak számára? – A moldvai csángók asszimilációja akkor kezdődött, amikor őseik kivándoroltak Erdélyből. Vannak olyan római katolikus települések, ahol már az öregek sem emlékeznek, hogy ott valaha beszéltek magyarul, de ha elolvassuk az utazók feljegyzéseit, akkor megtudhatjuk, hogy az 1700-as években ott még magyar volt a közösség nyelve. A mai napig nem tudjuk, mikor és miért indult el sok helyen a nyelvváltás. Szabófalván például a hatvan évnél fiatalabbak már nem beszélik nyelvünket, az annál idősebbek még igen. Tehát ott hatvan évvel ezelőtt történhetett meg, hogy a gyerekhez románul kezdtek szólni a szülők. Egyes falvakban sokkal korábban, másutt a kilencvenes években, mint Magyarfaluban vagy Külsőrekecsinben. E falvakban nagyon jó a nyelvállapot, mert bár a gyerekek első nyelve a román, de a családé még a magyar, és mindenki megtanulja azt.
Madárnyelv, limbă păsărească
– Egy fellazulás, a nálunk természetesnek tekintett környezeti rendnek egyfajta megbomlása mégis tapasztalható. – Megtanulja, de sem a család, sem intézmény, senki nem várja már el tőle, hogy magyarul is megszólaljon. Hogy miért van ez így, miért tűnik el a dajkanyelv, miért szól a szülő másként kicsinyéhez? Hát azért, mert amikor ő gyerek volt, és óvodába járt, neki abból csupa kellemetlensége származott, hogy nem tudott rendesen románul. Hasonlóképpen, mikor iskolába küldték. Csúfolták, megverték az iskolában, a pap pedig a szószékről arra buzdított: felejtsétek el ezt a madárnyelvet, sőt, az ördögét. Integrálódjatok, modernizálódjatok. Azt sugározza minden intézmény, hogy e nyelv mindannak a szinonimája, ami ósdi, elmaradott és szegény, a román pedig modernitást, gazdagságot és haladást jelent, a továbbtanulást. Miután száz éve ezt sulykolják belé, és mi, magyarok nem vagyunk jelen, hogy az ellenkezőjét bizonyítsuk, vagy ha igen, akkor is csak igen kis erőkkel, ilyen körülmények közt teljesen természetes, hogy a közösség hoz egy olyan íratlan döntést: véget akar vetni e szenvedésnek, a megaláztatásnak, aminek ki van téve. És asszimilálódni akar. Ezt persze úgy fogalmazza meg inkább, hogy gyermekének jövőt akar, Bákóba küldeni dolgozni, tanulni, s hogy ott ne csúfolják.
A gyökerek kihajtanak
Hegyeli Attila itt érdekes fordulattal úgy folytatja: tudni való, hogy asszimilálódni nem lehet. – A múlt héten jártam egy román érzelmű plébánosnál, aki elmondta, ő olyan faluból származik, ahol gyermekkorában már csak két öreg ember beszélt magyarul. Ők pedig magyarul szidták őket, amikor csiszonkáztak télen a kapujuk előtt, és jeget vertek ott, mert emiatt nem tudtak templomba menni. És meséli, hogy noha ilyen faluban nőtt fel, a szomszéd román települések fiataljai őket bozgorozták, ungurozták – bár egy vak hangot sem tudtak magyarul, és mindig is románnak tartották magukat. Kedves atya, mondtam neki, ebből egyetlen tanulság vonható le, hogy asszimiláció nincs, és sokkal jobb gerincesen felvállalni, amik vagyunk. Ne hagyjuk fiataljainkat származástudat és gyökerek nélkül. Nos, én úgy látom, hogy bár ezeket a gyökereket elvágták, most, az asszimiláció végén egyszer csak elkezdenek kisarjadni. Ezt látjuk az íreknél, a skótoknál és másoknál. Még egy példa. Egy üzletember keresett fel, aki sokáig nem értette, miként van az, hogy a nagyanyja nem tudott egyáltalában románul. Nos, egy jól menő, diplomázott, szép családdal megáldott ember, pénzzel, mindennel. Érezte, valami nem tiszta számára. Hozzám fordult, s én elláttam könyvekkel. Elolvasta, és azt mondta nekem: “Köszönöm, tanár úr, mert ez hiányzott. Mert vállalkozói klubokban, találkozókon mindenütt azzal húztak, miért vagyok katolikus, és én olyan hülyén éreztem magam. Most már összeállt a kép.” Nos, visszatérve, úgy vélem, amíg nincs, mit enni, amíg a napi betevő is gond, addig ne várjuk el senkitől, hogy a nemzeti identitás és összetartozás jegyében szembeszálljon az egész román intézményhálózattal és saját egyházával is.
Pótolni a hiányzó értelmiséget
– Az írek és a skótok angolul beszélnek, de saját nemzeti öntudatra ébredtek. Gondolja, visszafordítható a beolvadás, lesz csángó népközösségi öntudat, esetleg többnyelvű csángó közösségi szolidaritás? Persze a katolikus összetartozás talaján. Sepsiszentgyörgyi előadásában említette, hogy a 60 000-es magyarcsángó közösség még endogámiában él, de ez vallási endogámia. – A házasodásban mellékes a nyelv és a kultúra, a vallásnak van fontossága. Nem azt nézi a család, hogy a menyecske tud-e magyarul, hanem azt, katolikus-e, még Külsőrekecsinben is, ahol mindenki magyarul beszél az utcán. Jó feleség akkor lesz, ha katolikus – magyarul majd megtanul. Hogy kérdésére válaszoljak: meg vagyok győződve, az igazságot nem lehet tagadni a végtelenségig. Történelmi tény, hogy a moldvai csángók nagyobb részének a székelységben keresendők a gyökerei, s ezt előbb-utóbb ők is meg fogják tudni. Számtalan példa van arra, hogy a Romanban felnőtt bukaresti egyetemista, akinek fogalma sem volt a magyar eredetről, egyszer csak az interneten ránk talál, és megkeres bennünket, rájőve, hogy átverték őket, mert ők nem a dákok és rómaiak leszármazottjai. No, de ezt nem kellene kivárni, elébe kellene menni. Amíg még létezik a nyelv és a kultúra, nekünk elégséges csapatokat kellene kiküldeni ahhoz, hogy az fenn is maradhasson. Hogy ne a nyelvemlékek alapján kelljen feléleszteniük azt, mint teszik ma a skótok és az írek a kelta nyelvvel.
Csángók Háza
– Milyen kifutása lesz az oktatási programnak? Azt mondotta, 2200 gyerekhez sikerült eddig eljutniuk, és további 8–9 ezret kellene még bevonni a magyar oktatásába. Az ősszel kétségbeesett sajtónyilatkozatait olvasva – annyi nyelvtanár tért haza, hogy gondjuk támadt az utánpótlással –, úgy tűnt, nincs elég pedagógus. Hány évet maradnak kinn átlagosan, és hányan vannak összesen, hányra lenne még szükség? Lesz-e saját csángómagyar értelmiség?
– Nem könnyű terep a tanárok számára, ez kétségtelen. Átlagosan két évet maradnak kint, de van, aki nyolc éve ott tanít, és most már egyre többen moldvai csángók közülük, egyesek tanítványaink voltak. Összesen hatvanan vagyunk, a létszám harmada csángó. Hogy lesz-e saját értelmiségük, az attól függ, mennyi energiát tudunk befektetni. Fontos, hogy ne akarjuk learatni azt a búzát, amit ma reggel vetettünk. Az oktatás nem rögtönítélő bíróság. Türelem – tornaterem. De mindenképpen attól függ, hány tanítónő és tanár végzi a munkát. Az eredmények egyenesen arányosak a tanárok számával. Úgy gondolom, a megkezdett úton kell továbbmenni, de meg kell többszörözni a létszámokat, hogy elérhessük a többi gyereket is. Borzasztó oktatásszervezőként azt nézni, hogy Gorzafalván nincs esélye a gyereknek, bár tud még magyarul valamelyest, de nincs tanítónő hozzá. Különben az oktatás elemitől a nyolcadikig folyik, a tanulók fele V–VIII. osztályos. Az ügyesebb diákokat Csíkszeredába küldjük, ahol saját kollégiumunk van, jelenleg 62 gyerekkel. Van továbbá kilenc egyetemi ösztöndíjasunk Kolozsváron, Gyergyószentmiklóson és Csíkszeredában, közgazdásztól tanítójelöltig mindenféle. Ezek hazatérése nyilván attól függ, tudunk-e olyan vonzó pályát nyújtani számukra, hogy megérje nekik hazatérni, s hogy csángó közéletet, kultúréletet hozzanak létre.
– Hát ő Budapesten kiválóan megél abból, hogy csángó. – Erről nem nyilatkozom. De arról tudok, hogy Buenos Airesben van magyar kulturális központ, Bákóban pedig nincs. Bákót a legnagyobb csángó falunak szoktuk hívni, 200 000-es nagyváros, a régió központja. Ott meg kellene jeleníteni a csángó kultúrát, legalább 30 000 csángó él ott. Nem tudjuk, hányan tudnak magyarul – ehhez külön intézmény kellene, kollégium, iskola. Nemrég tanácskozáson tekintettük át tízéves tevékenységünket, született egy közép- és hosszú távú közösségfejlesztési terv. Ez megtekinthető a csango.ro honlapon. Mit kellene tennünk oktatásban, gazdaságban, kulturális, ifjúsági és szociális vonatkozásban, vallási ügyekben, hogy megszülessen az otthoni csángó értelmiség, éljen száz év múlva is magyar szó e falvakban, és kellő presztízzsel rendelkezzék.
B. Kovács András
Tíz év Moldvában – Csángó oktatási program 2000-2010
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. május 17.
Ahol dombok szorításában él a magyar nyelv (Székelyes csángók között)
"Érdekes itt magyar tanárnak lenni. Nem mondhatom azt, hogy könnyebb vagy nehezebb más munkahelyeknél, hiszen ahhoz túl sokoldalú. Mégis van egy dolog. E munka különlegessége abban áll, hogy a magánéletet és a szakmai életet csak egy hajszál választja el, néha még annyi sem" – véli Lázár Annamária, aki tavaly szeptember óta tartja az iskolán kívüli magyarórákat a Bákó megyei Szitáson.
A szomszédos Bahánában tanító Vass Szendével együtt arra törekszik, hogy annak a közösségnek a lelke legyen, amelybe, bár a hivatalosságok részéről gyakran érik támadások, a többség bizalommal fogadja be. A Tatros-mente legmagyarabb moldvai csángó falvai közé sorolható Szitás és Bahána, Újfaluval és Szőlőheggyel együtt olyan nyelvsziget Gorzafalva és környéke, valamint másfelől Aknavásár tömbrománsága szomszédságában, amiről távolról azt gondolnánk, csak valamilyen csoda menthette meg e négy falu lakosságát a nyelvi asszimilációtól. Közelről ellenben kiderül, nincs benne semmi csoda, az ott élő, jobbára székely származású emberek erős identitástudatának köszönhető, hogy magyar iskola és magyar mise nélkül is háromszéki nyelvjárásban köszönnek vissza az Adjon Isten!-re.
Itt mű helyben vagyunk
Kora reggel két ellenkező irányba indulnak a bahánai gyermekek: az I–VIII. osztályosok Szitásra, a nagyobbak Gorzafalvára. Az óvodások helyben maradnak az immár tágas óvodában, ahol korábban elemi iskola is működött, a gyermeklétszám megcsappanásával ellenben bezárták. A kicsiknek és nagyobbacskáknak a tizenévesekkel együtt a Dumbrava-dombon kell keresztülmenniük a szitási iskolába, a két falu között menetrend szerint járó autóbusz a jóval hosszabb, kanyargós aszfaltúton kapaszkodik fel a szőlőhegyre. Innen a község neve is, Szőlőhegy. Azt is mondják a helybéliek, akinek nincs szőlőse, és udvarán nem kapirgál legalább tíz-húsz pisleny (csirke), az nem is idevaló.
Érkezésünkkor csend honol a faluban, szinte üresnek tűnik. A férfiak, akiknek van munkahelye, nincsenek itthon, az asszonyok a szőlősben kapálnak, a gyermekek óvodában, iskolában. A falu öregjei is dolgoznak, aki egészséges, a kertben vagy az udvaron tesz-vesz, onnan figyelnek fel az utcáról hangzó köszöntésre. Adjon Isten! – kiáltok be egy portára, ahová irányítottak, amikor arról érdeklődtem, hol laknak tősgyökeres bahánaiak. Ugyan mehettem volna szinte bármelyik utcába, "itt mű helyben vagyunk, az emberek nem jönnek-mennek, a házasulandók ide hozzák a menyecskét, nem ők szertülnek idegenbe" – magyarázza egy középkorú férfi, aki Ghitiu Valér házához igazított. Később megtudtam, valóban itt született majd’ mindenkinek a nagyapja, dédapja, a családok nagy része három-négy, olykor öt-hat nemzedékről is biztosan tudja, hogy itt éltek; akik manapság elmennek Magyarországra, Olaszországba dolgozni, azok is hazajönnek, és itthon építenek házat maguknak.
Eröst kicsit különbözünk
Amíg az asszonyok hazajönnek a szőlősből, Valér bácsival beszélgetek. "1947-ben, amikor a nagy éhség volt, elmentünk, az egész család Moraviţára, Temes megyébe, ott jártam a négy osztályt. Harmadikba tettek a magyar iskolába, még oroszt és románt tanítottak ezenkívül. A tanító néni egy kolozsvári leán volt, Kocsis Irénnek hítták. Aztán, amikor kezdődött a kollektív, hazajöttünk. A feleségem onnan származik, mi pedig az egészen Attilától, aki itt letelepedett a régi időkben a népével. Ezt én olvastam, hiheti nekem. Itt mind csak a magyaroktól származtunk. A régi népek ide budukáltak el a törökök elöl, aztán később is jöttek, mert itt nagy erdők voltak. Az apám utáni nagyapám Mănăstireából jött, Kászonból. Jöttek onnan mások is, kivágták az erdőket és építettek. Így szertültünk széjjel mindenhonnan."
Valér bácsi tenyerébe rejti arcát, sír. Kicsit várok, majd kérdem: Mi történt? A válasz tömör: "Annyi minden történt."
Óvatosan érdeklődöm arról, hiányzik-e a magyar mise, nem erőltetem, mert úgy tűnik, érzékeny húrokat pendítettem meg már így is. "Mi római katolikusok vagyunk, ennek előtte latinul végzette a pap a misét, most románul végzi. Itt, a faluban mind magyarul beszélnek. Csak nem talál a münk beszédünk a magikéval, másrészt a gajdári, a rekecsini, a Bákó-környékieké nem talál a miénkvel. Mi eröst kicsit különbözünk a magyaroktól. A mi nevünk a családban Ghitiu, úgy van beírva az igazolványba, de ha kérdeznek, én Gyüttő nevű vagyok."
Csak románul imádkozunk
"Édesapámtól hallottam, akik jöttek ide letelepedni, mind kifennünnen jöttek a magyaroktól" – kapcsolódik be a beszélgetésbe a szőlősből érkező Gyüttő Mária, Valér bácsi felesége és szomszédjuk, Ádám Mária, aki már az elején elmondja, ő időnként románul is belesző a beszédbe. "Otthon a családval románul is beszélünk, a menyem román. Kérdezzék az öreg Zsuzsánét, az tudja a dolgokat, de az én matusám (nagynéném – szerk. megj.) is tudta. Nekünk is mondták az öregek, hogy Szitást azért híják így, mert amikor letelepedtek az emberek, szitákat készítettek. Ez pedig a Dumbrava nevű domb, a nagy verekedéskor onnan lődöztek a Csicserébe, amikor a németek verekedtek a ruszokkal. Ezt mi csak mind így tudjuk. Münk erősen találunk a beszédvel a magyarokval, de nálunk a faluban csak románul imádkozunk, a Mi atyánkat is csak kicsikét tudom magyarul. Itt volt magyar iskola, édesapám tanult magyarul. Amikor negyvenkilencben fellettem (felnőttem – szerk. megj.), még volt magyar iskola, úgy hallottam. Ma csak a beszéd van, írni, olvasni nem tudunk magyarul. A gyermekek a beszédből megtanulják a magyart, hallják, amit mi mondunk, s annyi."
Valér bácsi felesége a jelenre tereli a szót. "A legnagyobb baj, hogy nincs munka, az emberek mennek Magyarországra, Itáliába dolgozni, mert nem úgy van, mint amikor Gheorghiu Dejben volt a kombinát."
Búcsúzom, mert dél van, és kezdődik a gyermekek iskolán kívüli magyarórája. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége által 2000-ben elindított magyar oktatási program legújabb helyszíne Bahána, szám szerint a huszonnegyedik. Tavaly húsvét után tartotta az első magyarórákat Bende Edit, aki akkor Szitáson is tanított, szeptembertől az oroszhegyi származású Vass Szende okítja a bahánai gyermekeket.
A csángó nyelv is magyar
"Amikor ideérkeztem, nagyon jól fogadtak a szülők. Éppen akkor volt a falu búcsúja, és elmentünk a templomba, ott volt megvendégelés is. Karonfogtak, és beráncigáltak néhány házhoz. Így kezdődött itt az életem" – meséli a fiatal tanítónő, aki a Sapientia-egyetemen végzett pedagógiát, és évfolyamtársával, Lázár Annamáriával (jelenlegi szitási tanító) érkezett a csángó közösségbe. A magyarórákra az óvodások közül majdnem mindenki jár, aki nem ortodox vallású, a második, harmadik és negyedik osztályosok vannak a legkevesebben, az ötödik-hatodik osztályosok közül szintén majdnem mindenki jár, a nyolcadikosoknál is érzékelhető egy kis lemorzsolódás a sok házi feladat miatt. "Az iskolaigazgató folyamatosan fenyegeti a gyermekeket, hogy ne jöjjenek magyarórára, a szülőket is hívogatják szülőértekezletre, és folyamatosan próbálják lebeszélni róla, de szerencsére kiállnak, a többség nem ijed meg ilyen-olyan fenyegetéstől." Minden bizonnyal így van, de amikor a magyarórára járó Denisa édesanyját ezekről kérdeztem volna, már az elején leszögezte, nem vállalja, hogy nyilatkozzék. Arról sem szívesen beszél senki, pedig mindenki tud róla, hogy a helyi plébános idén tavasszal megfenyegette a gyermekeket, nem lehet elsőáldozó az, aki magyart is tanul. Emiatt többen Szitásra mentek át a felkészítőkre, és ott is elsőáldoznak.
"Az első félév leginkább ismerkedéssel telt el, hogy a gyermekek megismerjenek, és nekem is fontos volt, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljünk, mert akkor jobban megbíznak bennem. Sokat játszunk, megtartjuk az ünnepeket. Például húsvétkor vasárnapi játékot tartottunk, térképet adtunk a gyermekek kezébe, és fénykép alapján meg kellett találniuk a faluban azokat a kapukat, amelyeken hagyományos minták vannak" – fűzi a történetet Vass Szende, és bevallja: rosszabb nyelvállapotra számított, meglepte, amivel találkozott. "Meglepően sokan beszélnek nagyon jól magyarul, a fiatalok is. Főleg a szegényebb családoknál jellemző, hogy otthon a gyermekekkel is magyarul beszélnek, de keverik román szavakkal. Ők úgy mondják, hogy csángósan beszélnek, nem magyarul. Pedig a csángó nyelv is magyar."
Megérkeznek a gyermekek, óra előtt mesélnek az otthoniakról, az iskoláról, úgy körülzsongják Szendét, mint a virágba borult gyümölcsfát a méhecskék. A magyaróráknak helyet adó ház otthonos, miként az udvara is, nincs benne semmi iskolás, a gyermekek szívesen jönnek, nehezen távoznak.
Szitáson keserű volt a kezdet
2008 őszén a zilahi származású Major Emőke indította az első magyarórákat Szitáson, ahova német állampolgárságú párjával költözött. Mint korábban minden új oktatási helyszínen, az oktatónak nemcsak a tanítás kezdeti nehézségeivel kellett megküzdenie, hanem rendbe kellett tennie a csángószövetség által bérelt lakást, el kellett fogadtatnia magát a faluval, a szülőkkel, a hivatalosságokkal. Utóbbi szinte sehol nem ment zökkenőmentesen, így Szitáson sem. A helyi plébános már az elején kijelentette, hogy "ellenpropagandát indít, a MCSMSZ működését a faluban startból meg kell állítani, mert ez az egész úgy rossz, ahogy van, hisz az itteni emberek olyan románok, akik nyelvileg amúgy is el vannak tévelyedve, és nem szabad őket még jobban összezavarni". A szövetség internetes honlapján közzétett beszámolójában Major Emőke többek között azt is írta, "más falvakban tanító kollegáimtól eleget hallottam már mindenféle keltett nehézségekről az egyház részéről, de valahogy nem vettem komolyan. Talán nem is hittem." Később ellenben meg kellett bizonyosodnia, hogy a plébános nem tréfál. Kezdetben nem engedte ministrálni azokat a gyermekeket, akik jártak magyarórákra, később pedig, egy vasárnapi misén, a heti naptár felolvasása után botrányos kijelentéseket tett a templomban. A tanítónő erről is beszámolt a nyilvánosság előtt. Eszerint a plébános azt mondta, "két személy beköltözött a Palău régi házába, akik nem elég, hogy konkubinázsban élnek – eljöttek ugye a falut megtanítani arra, hogy mi a család –, de ki tudja, ki küldte őket ide, és milyen szándékkal. Következett egy felsorolás, hogy mi minden rossz – pedofíliától elkezdve gyerekpornográfián át emberi szervcsempészésig – történik a világban, és kérte a pap az embereket, hogy térjenek észre, legyenek elővigyázatosak irányunkban, nehogy aztán késő legyen, és felébredjenek a gyerekeikkel ki tudja hol, hány ízre vágva." Az említett esetről amúgy Megfélemlítés Csángóföldön címmel alulírott beszámolt a Háromszék 2009. január 21-i számában.
Azóta másik két tanító váltotta egymást Szitáson. A kézdivásárhelyi Csillag Balázs az előbbihez hasonló rossz élményről számol be a moldvai magyar oktatási program tizedik évfordulójára 2010-ben kiadott, Tíz év Moldvában című könyvben. "Egy alkalommal a szitási plébános a szentmise végén szánt egy kis időt arra, hogy elmondja: ő nagyon nem bízik meg bennünk, magyartanítókban, és úgy gondolja, hogy jobb lenne, ha a szülők nem engednék gyermekeiket hozzánk, mert az is lehet, hogy el akarjuk rabolni őket, vagy szervkereskedéssel foglalkozunk. Ez a rövid kis prédikáció elég volt ahhoz, hogy többé ne járjanak a gyermekek magyaroktatásra!"
Hál’ istennek, később a szülők belátták, a riogatásnak nincs semmi valós alapja, és újból engedték a gyermekeket az iskolán kívüli magyarórákra. A jelenleg Szitáson tanító Lázár Annamária ez év januárjában azt írta bemutatkozó levelében: "el kellett telnie néhány hónapnak ahhoz, hogy ebben megtaláljam az egyensúlyt, és úgy alakítsam ki az életem, hogy az az oktatásnak és nekem is jó legyen. Számomra az itt töltött idő egy hosszú tanulási folyamat, mely folyton új kihívásokat tartogat."
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
"Érdekes itt magyar tanárnak lenni. Nem mondhatom azt, hogy könnyebb vagy nehezebb más munkahelyeknél, hiszen ahhoz túl sokoldalú. Mégis van egy dolog. E munka különlegessége abban áll, hogy a magánéletet és a szakmai életet csak egy hajszál választja el, néha még annyi sem" – véli Lázár Annamária, aki tavaly szeptember óta tartja az iskolán kívüli magyarórákat a Bákó megyei Szitáson.
A szomszédos Bahánában tanító Vass Szendével együtt arra törekszik, hogy annak a közösségnek a lelke legyen, amelybe, bár a hivatalosságok részéről gyakran érik támadások, a többség bizalommal fogadja be. A Tatros-mente legmagyarabb moldvai csángó falvai közé sorolható Szitás és Bahána, Újfaluval és Szőlőheggyel együtt olyan nyelvsziget Gorzafalva és környéke, valamint másfelől Aknavásár tömbrománsága szomszédságában, amiről távolról azt gondolnánk, csak valamilyen csoda menthette meg e négy falu lakosságát a nyelvi asszimilációtól. Közelről ellenben kiderül, nincs benne semmi csoda, az ott élő, jobbára székely származású emberek erős identitástudatának köszönhető, hogy magyar iskola és magyar mise nélkül is háromszéki nyelvjárásban köszönnek vissza az Adjon Isten!-re.
Itt mű helyben vagyunk
Kora reggel két ellenkező irányba indulnak a bahánai gyermekek: az I–VIII. osztályosok Szitásra, a nagyobbak Gorzafalvára. Az óvodások helyben maradnak az immár tágas óvodában, ahol korábban elemi iskola is működött, a gyermeklétszám megcsappanásával ellenben bezárták. A kicsiknek és nagyobbacskáknak a tizenévesekkel együtt a Dumbrava-dombon kell keresztülmenniük a szitási iskolába, a két falu között menetrend szerint járó autóbusz a jóval hosszabb, kanyargós aszfaltúton kapaszkodik fel a szőlőhegyre. Innen a község neve is, Szőlőhegy. Azt is mondják a helybéliek, akinek nincs szőlőse, és udvarán nem kapirgál legalább tíz-húsz pisleny (csirke), az nem is idevaló.
Érkezésünkkor csend honol a faluban, szinte üresnek tűnik. A férfiak, akiknek van munkahelye, nincsenek itthon, az asszonyok a szőlősben kapálnak, a gyermekek óvodában, iskolában. A falu öregjei is dolgoznak, aki egészséges, a kertben vagy az udvaron tesz-vesz, onnan figyelnek fel az utcáról hangzó köszöntésre. Adjon Isten! – kiáltok be egy portára, ahová irányítottak, amikor arról érdeklődtem, hol laknak tősgyökeres bahánaiak. Ugyan mehettem volna szinte bármelyik utcába, "itt mű helyben vagyunk, az emberek nem jönnek-mennek, a házasulandók ide hozzák a menyecskét, nem ők szertülnek idegenbe" – magyarázza egy középkorú férfi, aki Ghitiu Valér házához igazított. Később megtudtam, valóban itt született majd’ mindenkinek a nagyapja, dédapja, a családok nagy része három-négy, olykor öt-hat nemzedékről is biztosan tudja, hogy itt éltek; akik manapság elmennek Magyarországra, Olaszországba dolgozni, azok is hazajönnek, és itthon építenek házat maguknak.
Eröst kicsit különbözünk
Amíg az asszonyok hazajönnek a szőlősből, Valér bácsival beszélgetek. "1947-ben, amikor a nagy éhség volt, elmentünk, az egész család Moraviţára, Temes megyébe, ott jártam a négy osztályt. Harmadikba tettek a magyar iskolába, még oroszt és románt tanítottak ezenkívül. A tanító néni egy kolozsvári leán volt, Kocsis Irénnek hítták. Aztán, amikor kezdődött a kollektív, hazajöttünk. A feleségem onnan származik, mi pedig az egészen Attilától, aki itt letelepedett a régi időkben a népével. Ezt én olvastam, hiheti nekem. Itt mind csak a magyaroktól származtunk. A régi népek ide budukáltak el a törökök elöl, aztán később is jöttek, mert itt nagy erdők voltak. Az apám utáni nagyapám Mănăstireából jött, Kászonból. Jöttek onnan mások is, kivágták az erdőket és építettek. Így szertültünk széjjel mindenhonnan."
Valér bácsi tenyerébe rejti arcát, sír. Kicsit várok, majd kérdem: Mi történt? A válasz tömör: "Annyi minden történt."
Óvatosan érdeklődöm arról, hiányzik-e a magyar mise, nem erőltetem, mert úgy tűnik, érzékeny húrokat pendítettem meg már így is. "Mi római katolikusok vagyunk, ennek előtte latinul végzette a pap a misét, most románul végzi. Itt, a faluban mind magyarul beszélnek. Csak nem talál a münk beszédünk a magikéval, másrészt a gajdári, a rekecsini, a Bákó-környékieké nem talál a miénkvel. Mi eröst kicsit különbözünk a magyaroktól. A mi nevünk a családban Ghitiu, úgy van beírva az igazolványba, de ha kérdeznek, én Gyüttő nevű vagyok."
Csak románul imádkozunk
"Édesapámtól hallottam, akik jöttek ide letelepedni, mind kifennünnen jöttek a magyaroktól" – kapcsolódik be a beszélgetésbe a szőlősből érkező Gyüttő Mária, Valér bácsi felesége és szomszédjuk, Ádám Mária, aki már az elején elmondja, ő időnként románul is belesző a beszédbe. "Otthon a családval románul is beszélünk, a menyem román. Kérdezzék az öreg Zsuzsánét, az tudja a dolgokat, de az én matusám (nagynéném – szerk. megj.) is tudta. Nekünk is mondták az öregek, hogy Szitást azért híják így, mert amikor letelepedtek az emberek, szitákat készítettek. Ez pedig a Dumbrava nevű domb, a nagy verekedéskor onnan lődöztek a Csicserébe, amikor a németek verekedtek a ruszokkal. Ezt mi csak mind így tudjuk. Münk erősen találunk a beszédvel a magyarokval, de nálunk a faluban csak románul imádkozunk, a Mi atyánkat is csak kicsikét tudom magyarul. Itt volt magyar iskola, édesapám tanult magyarul. Amikor negyvenkilencben fellettem (felnőttem – szerk. megj.), még volt magyar iskola, úgy hallottam. Ma csak a beszéd van, írni, olvasni nem tudunk magyarul. A gyermekek a beszédből megtanulják a magyart, hallják, amit mi mondunk, s annyi."
Valér bácsi felesége a jelenre tereli a szót. "A legnagyobb baj, hogy nincs munka, az emberek mennek Magyarországra, Itáliába dolgozni, mert nem úgy van, mint amikor Gheorghiu Dejben volt a kombinát."
Búcsúzom, mert dél van, és kezdődik a gyermekek iskolán kívüli magyarórája. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége által 2000-ben elindított magyar oktatási program legújabb helyszíne Bahána, szám szerint a huszonnegyedik. Tavaly húsvét után tartotta az első magyarórákat Bende Edit, aki akkor Szitáson is tanított, szeptembertől az oroszhegyi származású Vass Szende okítja a bahánai gyermekeket.
A csángó nyelv is magyar
"Amikor ideérkeztem, nagyon jól fogadtak a szülők. Éppen akkor volt a falu búcsúja, és elmentünk a templomba, ott volt megvendégelés is. Karonfogtak, és beráncigáltak néhány házhoz. Így kezdődött itt az életem" – meséli a fiatal tanítónő, aki a Sapientia-egyetemen végzett pedagógiát, és évfolyamtársával, Lázár Annamáriával (jelenlegi szitási tanító) érkezett a csángó közösségbe. A magyarórákra az óvodások közül majdnem mindenki jár, aki nem ortodox vallású, a második, harmadik és negyedik osztályosok vannak a legkevesebben, az ötödik-hatodik osztályosok közül szintén majdnem mindenki jár, a nyolcadikosoknál is érzékelhető egy kis lemorzsolódás a sok házi feladat miatt. "Az iskolaigazgató folyamatosan fenyegeti a gyermekeket, hogy ne jöjjenek magyarórára, a szülőket is hívogatják szülőértekezletre, és folyamatosan próbálják lebeszélni róla, de szerencsére kiállnak, a többség nem ijed meg ilyen-olyan fenyegetéstől." Minden bizonnyal így van, de amikor a magyarórára járó Denisa édesanyját ezekről kérdeztem volna, már az elején leszögezte, nem vállalja, hogy nyilatkozzék. Arról sem szívesen beszél senki, pedig mindenki tud róla, hogy a helyi plébános idén tavasszal megfenyegette a gyermekeket, nem lehet elsőáldozó az, aki magyart is tanul. Emiatt többen Szitásra mentek át a felkészítőkre, és ott is elsőáldoznak.
"Az első félév leginkább ismerkedéssel telt el, hogy a gyermekek megismerjenek, és nekem is fontos volt, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljünk, mert akkor jobban megbíznak bennem. Sokat játszunk, megtartjuk az ünnepeket. Például húsvétkor vasárnapi játékot tartottunk, térképet adtunk a gyermekek kezébe, és fénykép alapján meg kellett találniuk a faluban azokat a kapukat, amelyeken hagyományos minták vannak" – fűzi a történetet Vass Szende, és bevallja: rosszabb nyelvállapotra számított, meglepte, amivel találkozott. "Meglepően sokan beszélnek nagyon jól magyarul, a fiatalok is. Főleg a szegényebb családoknál jellemző, hogy otthon a gyermekekkel is magyarul beszélnek, de keverik román szavakkal. Ők úgy mondják, hogy csángósan beszélnek, nem magyarul. Pedig a csángó nyelv is magyar."
Megérkeznek a gyermekek, óra előtt mesélnek az otthoniakról, az iskoláról, úgy körülzsongják Szendét, mint a virágba borult gyümölcsfát a méhecskék. A magyaróráknak helyet adó ház otthonos, miként az udvara is, nincs benne semmi iskolás, a gyermekek szívesen jönnek, nehezen távoznak.
Szitáson keserű volt a kezdet
2008 őszén a zilahi származású Major Emőke indította az első magyarórákat Szitáson, ahova német állampolgárságú párjával költözött. Mint korábban minden új oktatási helyszínen, az oktatónak nemcsak a tanítás kezdeti nehézségeivel kellett megküzdenie, hanem rendbe kellett tennie a csángószövetség által bérelt lakást, el kellett fogadtatnia magát a faluval, a szülőkkel, a hivatalosságokkal. Utóbbi szinte sehol nem ment zökkenőmentesen, így Szitáson sem. A helyi plébános már az elején kijelentette, hogy "ellenpropagandát indít, a MCSMSZ működését a faluban startból meg kell állítani, mert ez az egész úgy rossz, ahogy van, hisz az itteni emberek olyan románok, akik nyelvileg amúgy is el vannak tévelyedve, és nem szabad őket még jobban összezavarni". A szövetség internetes honlapján közzétett beszámolójában Major Emőke többek között azt is írta, "más falvakban tanító kollegáimtól eleget hallottam már mindenféle keltett nehézségekről az egyház részéről, de valahogy nem vettem komolyan. Talán nem is hittem." Később ellenben meg kellett bizonyosodnia, hogy a plébános nem tréfál. Kezdetben nem engedte ministrálni azokat a gyermekeket, akik jártak magyarórákra, később pedig, egy vasárnapi misén, a heti naptár felolvasása után botrányos kijelentéseket tett a templomban. A tanítónő erről is beszámolt a nyilvánosság előtt. Eszerint a plébános azt mondta, "két személy beköltözött a Palău régi házába, akik nem elég, hogy konkubinázsban élnek – eljöttek ugye a falut megtanítani arra, hogy mi a család –, de ki tudja, ki küldte őket ide, és milyen szándékkal. Következett egy felsorolás, hogy mi minden rossz – pedofíliától elkezdve gyerekpornográfián át emberi szervcsempészésig – történik a világban, és kérte a pap az embereket, hogy térjenek észre, legyenek elővigyázatosak irányunkban, nehogy aztán késő legyen, és felébredjenek a gyerekeikkel ki tudja hol, hány ízre vágva." Az említett esetről amúgy Megfélemlítés Csángóföldön címmel alulírott beszámolt a Háromszék 2009. január 21-i számában.
Azóta másik két tanító váltotta egymást Szitáson. A kézdivásárhelyi Csillag Balázs az előbbihez hasonló rossz élményről számol be a moldvai magyar oktatási program tizedik évfordulójára 2010-ben kiadott, Tíz év Moldvában című könyvben. "Egy alkalommal a szitási plébános a szentmise végén szánt egy kis időt arra, hogy elmondja: ő nagyon nem bízik meg bennünk, magyartanítókban, és úgy gondolja, hogy jobb lenne, ha a szülők nem engednék gyermekeiket hozzánk, mert az is lehet, hogy el akarjuk rabolni őket, vagy szervkereskedéssel foglalkozunk. Ez a rövid kis prédikáció elég volt ahhoz, hogy többé ne járjanak a gyermekek magyaroktatásra!"
Hál’ istennek, később a szülők belátták, a riogatásnak nincs semmi valós alapja, és újból engedték a gyermekeket az iskolán kívüli magyarórákra. A jelenleg Szitáson tanító Lázár Annamária ez év januárjában azt írta bemutatkozó levelében: "el kellett telnie néhány hónapnak ahhoz, hogy ebben megtaláljam az egyensúlyt, és úgy alakítsam ki az életem, hogy az az oktatásnak és nekem is jó legyen. Számomra az itt töltött idő egy hosszú tanulási folyamat, mely folyton új kihívásokat tartogat."
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. január 8.
Jutalomkirándulás Csángóföldre
Útközben a csángóföldi kirándulás ötletgazdájától megtudtam, hogy bár egyetemistaként már érdeklődött e népcsoport iránt, életmódjuk, mindennapjaik helyszíni tanulmányozására eddig nem adódott alkalma. Éppen ezért kapóra jött a sepsiszentgyörgyi önkormányzat azon pályázata, mely a székely népi hagyományok népszerűsítését, és megyénk „fővárosának” bemutatását volt hivatott elősegíteni a Székelyföld határain kívül eső településeken. A váratlanul kínálkozó lehetőség útjába már csupán a csángóföldi kapcsolat hiánya állott, de egy Moldvában tanító pedagógusokkal kötött ismeretség jóvoltából, utolsó pillanatban ezt az akadályt is sikerült elhárítani. Így az Ady Endre Iskoláért Alapítvány nevében pályázhatott, a kedvező elbírálás nyomán pedig a jó tanulmányi eredményekkel rendelkező diákok számára megálmodott jutalomkirándulás is megvalósulhatott.
A Felsőháromszéki-medencét az Ojtozi-szoroson át elhagyva, mivel általam jól ismert vidéken haladtunk át, néha-néha kiegészítettem Kakas Zoltánnak, az utunkba eső települések történelmét és nevezetességeit bemutató színes előadását. Felhívtam például a figyelmet arra, hogy az addig Erdélyhez és Háromszékhez tartozó Sósmezőt (Poiana Sărată) az 1968-ban megvalósított megyésítés alkalmával, szülőföldünk területének durva megcsonkítása árán, önkényesen a moldvai Bákó megyéhez csatolták. Pedagógus szüleimmel gyermekkoromban gyakran ellátogattunk a falu keleti végét átszelő Csernika-patak hídjához, ahol abban az időben még láthatóak voltak a magyar–román országhatár vonalát megjelölő kövek, a hajdani vámház és a katonai ellenőrző pont épületének alapjai.
A szitási angyalvárók
A hatvanas években még a túlnyomórészt csángó-magyarok által lakott, de mára elrománosodott Gorzafalván letérve, a téli útviszonyok nehézségeit is alkalmunk nyílt megtapasztalni. A sűrű havazás miatt ugyanis még modern járgányunk is csak többszöri nekifutás után tudott felkapaszkodni a dombtetőn található Szitásra (Nicoreşti). A Tatros mentén, Onyesttől (Oneşti) keletre fekvő település volt utazásunk első állomása. A 946 katolikus lelket számláló, magyar nyelvét napjainkig megőrző faluban ugyanis egy kézdivásárhelyi születésű, de Hatolykán felcseperedő tanítónő, Melzer Médea oktatja anyanyelvükre a gyerekeket. Itt várt ránk, és szegődött mellénk társként a Diószegen tanító Balla Loránd, magyardécsei származású testnevelő tanár is.
Médea nyílt tekintetű tanítványai félénk kíváncsisággal és karácsonyi énekekkel vártak minket az iskolaként használt kis falusi házban, melyet kívülről semmi sem különböztetett meg a többitől, belül viszont a célnak megfelelően át volt alakítva. A sepsiszentgyörgyi gyerekek hamar összebarátkoztak csángó társaikkal, így tudásuk bemutatása és a Székelyföldről hozott ajándékok átadása után a Mennyből az angyalt is elénekelték együtt, ezáltal egy gyönyörű élménnyel ajándékozva meg a jelenlévő felnőtteket.
Később a két csoport közös sétára indult, én pedig ezalatt a helyi viszonyokról és tanítási körülményekről kérdezősködtem a kézdivásárhelyi tanítóképző frissen végzett pedagógusától, aki meglepően nyílt és egyenes válaszokat adott. Így tudtam meg, hogy jelenleg 42, különböző korosztályhoz tartozó, és ennek függvényében négy csoportra osztott gyerek jár az iskolán kívüli foglalkozásként tartott magyarórákra, hogy legalább írni-olvasni megtanulhassanak anyanyelvükön. A falu lakói, bár természetüknél fogva tartózkodóak, befogadták maguk közé az oktatót, a helyi rendőr viszont többször is nekiszegezte a kérdést, milyen jogon tanít magyar nyelvet a román iskola épületében? A háromszéki menyecske kikérte magának a megfélemlítését célzó zaklatást, hiszen a magyar nyelvet köztudottan száműzték az iskolából, oktatása bérelt vagy megvásárolt magánházakban folyik.
Szélmalomharc Diószegen is
Innen az Onyesttől 5 kilométerre nyugatra, a Tatros folyó jobb partján található, közigazgatásilag Tatrosvásárhelyhez (Tîrgu Trotuş) tartozó Diószeg (Tuta) felé igyekeztünk, ahol már várt ránk a szintén testnevelő-tanárképzőt végzett, csíkszentmártoni Szopos Zsuzsánna, aki Loránddal együtt harmadik éve oktatja magyar nyelvre az erre fogékony emberpalántákat. Mivel a gyerekek itt is csak a kötelező iskolai oktatás után látogathatnak el a számukra létrehozott magyar szigetre, érkezésükig bőségesen maradt időm elbeszélgetni a két fiatal pedagógussal, akik úgy döntöttek, hamarosan házaspárként folytatják a csángó-magyarok tanításáért folytatott küzdelmüket. Döbbenettel és mély felháborodással hallgattam őket, mert az általuk elmondottakból a maga teljességében kibontakozott a mindenkori román hatalom azon sunyi magatartása, amely a moldvai magyarság önazonosságtudatának visszaszerzése ellen irányul. Aljas céljuk elérése érdekében a helyi hatalmasságok, vagyis a polgármester, a pap, az iskolaigazgató, olykor pedig a rendőr szolgálataira támaszkodnak. Ezek az emberek, hatáskörükkel és tekintélyükkel visszaélve, az eszközökben sem válogatva próbálják lebeszélni a szülőket gyermekeik magyar nyelvre történő oktatásáról. Van, akit a munkahelyéről való kirúgással, másokat állandó zaklatással, a gyerek bérmálásának megtagadásával, magaviseleti jegyének lehúzásával, több tantárgyból való megbuktatásával, vagy éppen az iskolából való elcsapásával fenyegetnek, illetve igyekeznek „jobb belátásra bírni”. Mindezek hatására az 1–4. osztályosok még nem annyira, de a nagyobb diákok valóban ódzkodnak részt venni a magyarórákon. Ezt a számok is jól mutatják, hiszen míg 39 óvodás és elemi iskolás gyerekkel foglalkozhatnak, addig alig 13 5–8. osztályos diákjuk van, tizedikes pedig csupán egy, vagyis a létszám az életkor növekedésének függvényében csökken. Pedig a két, lelkes és felkészült fiatal színvonalas és árnyalt oktatásban részesíti őket, mely során nem csak a magyar betűvetést és az olvasást sajátítják el, hanem kultúránk több szeletéből is ízelítőt kapnak, sőt még dzsúdóra is oktatják őket.
A jól elvégzett munkájukról később személyesen is meggyőződhettünk, miközben a gyerekek csilingelő hangon, ízes magyar nyelven előadott énekeit és meséit hallgattuk a szintén magánházban berendezett osztályteremben. A háromszéki diákok döbbent figyelemmel és őszinte érdeklődéssel követték a rögtönzött előadást, valamint Kakas Zoltánnak a csángókról tartott rövid ismertetőjét, majd ők is elénekeltek néhány tarsolyukban található népdalt. A Fazakas Ildikó által összeállított kis ajándékcsomagok kiosztása után örömtől csillogó gyerekszemek jelezték és bizonyították, hogy a magyar angyal Moldvában is jó helyen járt. Rajtunk, jobb sorsú nemzettársaikon múlik, hogy jövőben is visszataláljon oda az ajándékozó.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma,
Útközben a csángóföldi kirándulás ötletgazdájától megtudtam, hogy bár egyetemistaként már érdeklődött e népcsoport iránt, életmódjuk, mindennapjaik helyszíni tanulmányozására eddig nem adódott alkalma. Éppen ezért kapóra jött a sepsiszentgyörgyi önkormányzat azon pályázata, mely a székely népi hagyományok népszerűsítését, és megyénk „fővárosának” bemutatását volt hivatott elősegíteni a Székelyföld határain kívül eső településeken. A váratlanul kínálkozó lehetőség útjába már csupán a csángóföldi kapcsolat hiánya állott, de egy Moldvában tanító pedagógusokkal kötött ismeretség jóvoltából, utolsó pillanatban ezt az akadályt is sikerült elhárítani. Így az Ady Endre Iskoláért Alapítvány nevében pályázhatott, a kedvező elbírálás nyomán pedig a jó tanulmányi eredményekkel rendelkező diákok számára megálmodott jutalomkirándulás is megvalósulhatott.
A Felsőháromszéki-medencét az Ojtozi-szoroson át elhagyva, mivel általam jól ismert vidéken haladtunk át, néha-néha kiegészítettem Kakas Zoltánnak, az utunkba eső települések történelmét és nevezetességeit bemutató színes előadását. Felhívtam például a figyelmet arra, hogy az addig Erdélyhez és Háromszékhez tartozó Sósmezőt (Poiana Sărată) az 1968-ban megvalósított megyésítés alkalmával, szülőföldünk területének durva megcsonkítása árán, önkényesen a moldvai Bákó megyéhez csatolták. Pedagógus szüleimmel gyermekkoromban gyakran ellátogattunk a falu keleti végét átszelő Csernika-patak hídjához, ahol abban az időben még láthatóak voltak a magyar–román országhatár vonalát megjelölő kövek, a hajdani vámház és a katonai ellenőrző pont épületének alapjai.
A szitási angyalvárók
A hatvanas években még a túlnyomórészt csángó-magyarok által lakott, de mára elrománosodott Gorzafalván letérve, a téli útviszonyok nehézségeit is alkalmunk nyílt megtapasztalni. A sűrű havazás miatt ugyanis még modern járgányunk is csak többszöri nekifutás után tudott felkapaszkodni a dombtetőn található Szitásra (Nicoreşti). A Tatros mentén, Onyesttől (Oneşti) keletre fekvő település volt utazásunk első állomása. A 946 katolikus lelket számláló, magyar nyelvét napjainkig megőrző faluban ugyanis egy kézdivásárhelyi születésű, de Hatolykán felcseperedő tanítónő, Melzer Médea oktatja anyanyelvükre a gyerekeket. Itt várt ránk, és szegődött mellénk társként a Diószegen tanító Balla Loránd, magyardécsei származású testnevelő tanár is.
Médea nyílt tekintetű tanítványai félénk kíváncsisággal és karácsonyi énekekkel vártak minket az iskolaként használt kis falusi házban, melyet kívülről semmi sem különböztetett meg a többitől, belül viszont a célnak megfelelően át volt alakítva. A sepsiszentgyörgyi gyerekek hamar összebarátkoztak csángó társaikkal, így tudásuk bemutatása és a Székelyföldről hozott ajándékok átadása után a Mennyből az angyalt is elénekelték együtt, ezáltal egy gyönyörű élménnyel ajándékozva meg a jelenlévő felnőtteket.
Később a két csoport közös sétára indult, én pedig ezalatt a helyi viszonyokról és tanítási körülményekről kérdezősködtem a kézdivásárhelyi tanítóképző frissen végzett pedagógusától, aki meglepően nyílt és egyenes válaszokat adott. Így tudtam meg, hogy jelenleg 42, különböző korosztályhoz tartozó, és ennek függvényében négy csoportra osztott gyerek jár az iskolán kívüli foglalkozásként tartott magyarórákra, hogy legalább írni-olvasni megtanulhassanak anyanyelvükön. A falu lakói, bár természetüknél fogva tartózkodóak, befogadták maguk közé az oktatót, a helyi rendőr viszont többször is nekiszegezte a kérdést, milyen jogon tanít magyar nyelvet a román iskola épületében? A háromszéki menyecske kikérte magának a megfélemlítését célzó zaklatást, hiszen a magyar nyelvet köztudottan száműzték az iskolából, oktatása bérelt vagy megvásárolt magánházakban folyik.
Szélmalomharc Diószegen is
Innen az Onyesttől 5 kilométerre nyugatra, a Tatros folyó jobb partján található, közigazgatásilag Tatrosvásárhelyhez (Tîrgu Trotuş) tartozó Diószeg (Tuta) felé igyekeztünk, ahol már várt ránk a szintén testnevelő-tanárképzőt végzett, csíkszentmártoni Szopos Zsuzsánna, aki Loránddal együtt harmadik éve oktatja magyar nyelvre az erre fogékony emberpalántákat. Mivel a gyerekek itt is csak a kötelező iskolai oktatás után látogathatnak el a számukra létrehozott magyar szigetre, érkezésükig bőségesen maradt időm elbeszélgetni a két fiatal pedagógussal, akik úgy döntöttek, hamarosan házaspárként folytatják a csángó-magyarok tanításáért folytatott küzdelmüket. Döbbenettel és mély felháborodással hallgattam őket, mert az általuk elmondottakból a maga teljességében kibontakozott a mindenkori román hatalom azon sunyi magatartása, amely a moldvai magyarság önazonosságtudatának visszaszerzése ellen irányul. Aljas céljuk elérése érdekében a helyi hatalmasságok, vagyis a polgármester, a pap, az iskolaigazgató, olykor pedig a rendőr szolgálataira támaszkodnak. Ezek az emberek, hatáskörükkel és tekintélyükkel visszaélve, az eszközökben sem válogatva próbálják lebeszélni a szülőket gyermekeik magyar nyelvre történő oktatásáról. Van, akit a munkahelyéről való kirúgással, másokat állandó zaklatással, a gyerek bérmálásának megtagadásával, magaviseleti jegyének lehúzásával, több tantárgyból való megbuktatásával, vagy éppen az iskolából való elcsapásával fenyegetnek, illetve igyekeznek „jobb belátásra bírni”. Mindezek hatására az 1–4. osztályosok még nem annyira, de a nagyobb diákok valóban ódzkodnak részt venni a magyarórákon. Ezt a számok is jól mutatják, hiszen míg 39 óvodás és elemi iskolás gyerekkel foglalkozhatnak, addig alig 13 5–8. osztályos diákjuk van, tizedikes pedig csupán egy, vagyis a létszám az életkor növekedésének függvényében csökken. Pedig a két, lelkes és felkészült fiatal színvonalas és árnyalt oktatásban részesíti őket, mely során nem csak a magyar betűvetést és az olvasást sajátítják el, hanem kultúránk több szeletéből is ízelítőt kapnak, sőt még dzsúdóra is oktatják őket.
A jól elvégzett munkájukról később személyesen is meggyőződhettünk, miközben a gyerekek csilingelő hangon, ízes magyar nyelven előadott énekeit és meséit hallgattuk a szintén magánházban berendezett osztályteremben. A háromszéki diákok döbbent figyelemmel és őszinte érdeklődéssel követték a rögtönzött előadást, valamint Kakas Zoltánnak a csángókról tartott rövid ismertetőjét, majd ők is elénekeltek néhány tarsolyukban található népdalt. A Fazakas Ildikó által összeállított kis ajándékcsomagok kiosztása után örömtől csillogó gyerekszemek jelezték és bizonyították, hogy a magyar angyal Moldvában is jó helyen járt. Rajtunk, jobb sorsú nemzettársaikon múlik, hogy jövőben is visszataláljon oda az ajándékozó.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma,
2015. január 26.
Ünnep a nap fiaival
Csángók és magyarok a magyar kultúra napján
A Keleti-Kárpátokon túli, különös szépségű világban, Csángóföldön találták magukat csütörtök délután a Maros Művészegyüttes termét zsúfolásig megtöltő marosvásárhelyiek. Az együttes és az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület (EMKE) Maros megyei szervezetének sokadik közös, január 22-i rendezvényén dalok, táncok, képek és egy rendkívül gazdag tudásanyagot rejtő könyv hozta közel a sokszor, sokak által megvetett, elvetendőnek ítélt szellemi kincseket, amelyek nélkül szegényebb, színtelenebb lenne a Himnusz születésének napján ünnepelt magyar kultúra.
A kezdés előtti negyedórában pihenni, feltöltődni vágyó tömeg vette körül a művészegyüttes kövesdombi székhelyét. A nagyérdeműt Szöllősi Kata hangján csángó népdalok hívták az előtérbe, ahol a következő percekben Barabási Attila köszöntötte az egybegyűlteket.
– Minden magyarul beszélő embernek meg kell állnia ezen a napon. Nekünk, kultúra iránt elkötelezetteknek kötelességünk megállni, visszatekinteni a múltra és tervezni a jövőt. Ma megpróbálunk egy kicsit közelebb kerülni ahhoz a kultúrához, amely, ha távoli is, a miénk – mondta az együttes vezetője, majd Kilyén Ilka színművésznő, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke vette át a szót.
– Ezek a népdalok, néptáncok, a képeken is megjelenített kultúránk képezhet hidat a hajdanvolt és az utánunk következő magyarok között – hangsúlyozta, majd arról tett említést, hogy Maros megyében elsőként az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület ünnepelte meg a rendszerváltás utáni időszakban a magyar kultúra napját. Az elkövetkezőkben a napokban elhunyt Kötő Józsefre emlékezett az EMKE-elnök. A Csángók és magyarok címet viselő rendezvény kapcsán Kilyén Ilka kiemelte, hogy a csángó kultúra rendkívül fontos, elválaszthatatlan része a magyar kultúrának.
– A csángó magyarok a Keleti-Kárpátokon túl, egy olyan helyen élnek, amely soha nem volt a történelmi Magyarország része. De megmaradtak, vannak, és reméljük, hogy még sokáig lesznek.
Arcok a "leszentülő nap" földjéről
A tulajdonképpeni rendezvény első mozzanata a marosvásárhelyi Marx József Fotóklub csángó témájú képeiből összeállított kiállítás megnyitója volt. Both Gyula, a fotóklub elnöke elárulta, hogy számukra is újdonság ez a tárlat. Amikor megkapták a felkérést, egyből igent mondtak, és csak utána jöttek rá, hogy mennyire nehéz dió ez. Egy földrajzilag távol eső vidék nem éppen kézenfekvő téma, így a fotóklub mindössze négy tagjának sikerült találnia korábbi munkái között olyan fényképeket, amelyek a csángók világába nyújtanak bepillantást. De ezúttal is a mennyiség helyett a minőségen van a lényeg, a fotókon elénk tűnő univerzum, a csíksomlyói búcsún, illetve a saját otthonukban megörökített arcok az első pillanatban magukkal ragadják a szemlélőt. Az előtérben kiállított munkákat dr. Ábrám Zoltán méltatta. Az EMKE korábbi elnöke Halász Péter csángókutató gondolatait idézte, aki szerint egyrészt azért fontos foglalkozni a moldvai, gyimesi csángókkal, mert ők is a magyar családhoz tartoznak, másrészt azért, mert kultúrájuk rendkívül gazdag, és nem utolsósorban azért, hogy elkerüljük saját "elcsángósodásunk" veszélyét.
– Egy csepp a tengerben ez a kiállítás – jegyezte meg Ábrám Zoltán, majd a csángó lelkület olyan alapvonásait emelte ki, mint a vallásosság, illetve a boldogságra való képesség, amelyet a nagy szegénység sem tudott kikezdeni. A méltató "boldog és erős közösségeknek" nevezte a csángó falvak lakóit, majd arról is említést tett, hogy a legszebben a csángó ember szól a napnyugtáról, amikor azt mondja: "leszentül a nap". Amint a megnyitó végén is lehangzott, a csángó képek január végéig tekinthetők meg a Maros Művészegyüttes székhelyének előterében.
Taps Czellecz Jenőnek
A tárlatnyitó után a telt házas nagyérdemű a terembe vonult, ahol Kilyén Ilka a csángó naplemente képénél maradva Lakatos Demeter A nap fiai című versét szavalta. "...ott vagyon a mük országunk, messze, ahol a nap leszentül" – üzente a csángó költő a színművésznő tolmácsolásában. Mielőtt a függöny felgördült volna, Kilyén llka a marosvásárhelyi Czellecz Jenőről szólt, aki a 90-es években autóbusznyi csángó gyermeket táboroztatott Erdőcsinádon, vállalva a kezdeményezést ellenzők gáncsoskodásait, a hamis vádakat.
– Lepergett róla a sok mocsok, ment előre, és tette a dolgát. Reméljük, hogy az ő és a hozzá hasonlók munkája nem volt hiábavaló – tette hozzá az EMKE-elnök. Szavait taps kísérte.
Drágakő és katedrális
A függöny felgördülését megelőző percekben Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke lépett színpadra. Az elnök elmondta, hogy a magyar kultúra napját nem egy olyan szentélyben kezdte, mint amilyen a Maros Művészegyüttes terme, hanem a megyei főispánság irodájában, ahova azért ment, hogy megkérdezze, mi szükség volt kifogásolni nemzeti szimbólumaink jelenlétét az Erdőszentgyörgyi Polgármesteri Hivatal épületén.
– Nekünk is rendületlenül kell lobognunk, úgy, ahogyan azok a zászlók – jelentette ki Brassai Zsombor, majd egy nyaklánc medáljában lévő drágakőhöz hasonlította a kultúrát, amely a nemzet fényét, patináját adja, a magyar kultúra napját pedig a nemzet katedrálisának nevezte, amelybe belépve megcsodálhatjuk azt a csodálatos, egyedi lelkiséget, amelyet úgy hívunk, hogy magyarság.
Régi mulatságok, szerelmek emléke
Az est egyik legszebb mozzanata Kásler Magda, a Napsugár együttes és az Öves együttes közös produkciója volt. A Maros Művészegyüttes népdalénekese csángó dalokkal, többek között csodaszép leánybúcsúztatóval szólaltatta meg a Kárpátokon túli különös lelkiséget, a művészegyüttes utánpótlás csoportjához tartozó gyerekek, a moldvai csángó viseletben körbe forgó "cinkák" és az ördöngösfüzesi táncot bemutató fiúk pedig azt a rég volt világot idézték meg, amikor még külön mulattak lányok és legények.
– Kell ennél szebb kézfogás? – tette fel a költői kérdést Kilyén Ilka a produkció végén, arra a jelenetre utalva, amikor a leánytánc után a cinkák a színpadra lépő legényeknek énekelnek.
Olvasóközelben a moldvai magyar
A rendezvény talán legizgalmasabb huszonöt percében A moldvai magyarokról című könyv szerzőjével, Oláh-Gál Elvira csíkszeredai újságíróval, rádiós szerkesztővel és az egyik kulcsszereplővel, Borbáth Erzsébet nyugalmazott tanárnővel, a csíkszeredai József Attila Általános Iskola egykori igazgatónőjével zajlott beszélgetés. A könyv születésének körülményeiről, az ehhez fűződő élményekről, illetve a csángó magyar gyerekek sorsáról lapunk munkatársa, Bodolai Gyöngyi újságíró, szerkesztő kérdezte a meghívottakat.
– Úgy érzem, hogy mi Marosvásárhelyen adósai vagyunk a csángóknak. Az iskoláink tömegesen nem fogadtak be csángó gyermekeket, illetve Czellecz Jenő példáját leszámítva semmilyen segítséget nem kaptak – jegyezte meg Bodolai Gyöngyi a párbeszéd előtti percekben, aztán ismertette a rendkívül jól dokumentált könyvet.
– Amikor Oláh-Gál Elvira könyvét olvastam, végig arra gondoltam, hogy milyen temérdek munka, terepjárás, rendezvényeken való részvétel van mögötte. (…) A kötet három részre tagolódik. Az első a Tudósítások, beszámolók címet viseli, és beszámol többek között a pünkösdi búcsún való részvételről, a pusztinai szobor állításáról, a Csíkba férjhez ment chiar-magyar lányok helytállásáról, a csángó konferencia résztvevőinek szabófalvi látogatásáról, köztük az Európa Tanács finnországi jelentéstevőjének jelenlétéről, aki 2001-ben készített jelentést a csángó kultúra védelméről, a csíkszeredai és a csomafalvi csángó napokról, majd a budapesti nagy csángó ünnepekről. A Portrék, beszélgetések című második részben csángó emberekkel, Fehér Márton rekecsini prímással, a gyönyörű imákat tudó pusztinai László Józsefné Kiss Erzsébettel, Nyisztor Mihályné László Ilonával, az utolsó gorzafalvi fazekassal, Salamon József gyimesbükki plébánossal, a csángó rádiót tolókocsiból indító és működtető Lőrinc Celesztinnel, Domokos Mária népzenekutatóval, a csángóság budapesti képviselőivel, a moldvai csángó magyar értelmiséggel készült beszélgetések olvashatók. A könyvhöz tartozó CD-lemezen Oláh- Gál Elvira Domokos Pál Pétert szólaltatja meg, aki valóságos vándorapostolként járta be a csángóföldet, és összegyűjtötte annak népdalkincsét. Domokos Pál Péter szavait idézem: "Meg-próbálom láttatni az ő jelenükben a székelységnek szánt jövőt. Figyelmeztetek mindenkit, hogy a mi sorsunk is a mindennél rettenetesebb csángó-magyar sors lesz, ha sorainkban a szeretetlenség, egymás meg nem értése és a felekezeti ellentétek tovább nőnek". A Magyarul tanulni jó címet viselő harmadik rész a csángók vidékén 2000 óta tanító pedagógusokról, a moldvai magyar gyerekek csíkszeredai oktatásáról szól, amelynek úttörője és fontos személyisége Borbáth Erzsébet tanárnő. Ő fogadta be a csíkszeredai iskola igazgatójaként az első csoport csángó gyermeket, akik közül többen elkísérték a budapesti Sándor-palotába, ahol Mádl Ferenc köztársasági elnöktől Elnöki Érdemrendet kapott.
Székelyek között románokká váltak
A beszélgetés során Bodolai Gyöngyi először arról kérdezte a szerzőt, hogy milyen indíttatásból fordult a csángók felé. Oláh-Gál Elvira elmondta, hogy a Marosvásárhelyi Rádió csíkszeredai tudósítójaként szinte kötelességének érezte a szórványmagyarsággal, ezen belül a csángó népcsoporttal foglalkozni. 2001-től a Kossuth rádióhoz került, ahol szintén nagy érdeklődést mutattak a téma iránt.
– Hány csángó faluban járt, illetve vannak-e olyan települések, amelyek kimaradtak? – hangzott a következő kérdés. A szerző válaszában arra világított rá, hogy nemcsak Moldvában, a Gyimesekben és a Barcaságon, hanem a székelyek között, de Temesváron és Marosvásárhelyen is kereste a csángókat, a szocialista iparosítás során ugyanis egy részük erdélyi nagyvárosokba került.
– Nagy kérdés, hogy a székelység hogyan viszonyult hozzájuk, és miért váltak közülük sokan román identitásúakká – vetette fel a szerző, majd arra tért ki, hogy a csángók közül sokan igazgyöngyként, dalokban, mesékben őrzik, de mindennapjaikban nem beszélik anyanyelvüket.
A beszélgetés során az is felmerült, hogy a nagyszülők miért nem szólnak az ősi nyelven az unokákhoz, illetve hogyan kellene, lehetne "visszatanítani" saját nyelvükre a gyerekeket. Az iskolában választható tantárgy a magyar nyelv, amelyet iskolán kívül, magyar házakban is oktatnak, de ez a nyelv irodalmi változata, nem az, amit otthon hallanak, népdalaikban őriznek. Ezért van szükség arra, hogy a pedagógusok között hagyományőrzők is legyenek – fejtette ki Oláh-Gál Elvira. A kedvenc interjúalany kapcsán az első hegedűjét gyerekként maga készítő rekecsini prímást, illetve a bánatát, örömét az életébe beleénekelő klézsei Bálint Erzsi nénit említette a szerző.
Végül a jövő körvonalazására tettek kísérletet a beszélgetőtársak. Előrelépésnek számít, hogy magyarországi csoportok bármikor misézhetnek Csángóföldön, ahogy az is, hogy a vidéken vannak már olyan papok, akik magyarul is tudnak misét tartani – vélte Oláh-Gál Elvira, majd megjegyezte, az is egy lehetőség lenne, ha a Mária Rádiót hallgathatnák a csángóvidéki magyarok.
Magyarul "gondolkoztak hazafele"
Borbáth Erzsébet a kezdeteket, az első csángó szülőcsoport érkezését idézte fel. Az egykori igazgatónő tisztán emlékszik arra a szeptember 9-ére, amikor Beder Tibor akkori főtanfelügyelő behívatta az irodájába, és megkérdezte, hogy mit szólna ahhoz, ha 5-8. osztályos csángó diákok tanulnának a József Attila Általános Iskolában? Akkor már vártak is rá a román népviseletbe öltözött nők és civil ruhás férfiak, akiket a taníttatás anyagi oldala is nagyon érdekelt, hiszen a 10-11 gyermekes családok nem bírták meg a bentlakási költségeket (a gyerekeket a Márton Áron Gimnázium bentlakásában szállásolták el, költségeiket a katolikus egyház fizette). 23 nyolcadikos csángó gyermek kezdte a tanévet, számukra külön osztályt indítottak, és sikerült is őket felzárkóztatni. A székely diákok közé kerülő 5., 6., 7.-esek viszont a peremen maradtak – mondta Borbáth Erzsébet. Az egykori pedagógus azt is elmesélte, hogy egy évharmad alatt tanultak meg magyarul írni-olvasni a diákok. Az elmondottakat Borbáth Erzsébet az akkori iskolaújságban megjelent fogalmazásokkal, többek között egy "hazafele gondolkozó" hetedikes kislány soraival illusztrálta. Az első nyolcadikosok között volt Gábor Felícia költő, de orvosok, tanítók, ügyvédek és papok is kikerültek az évfolyamról. Hetedikesként került a tanintézetbe Iancu Laura, a Magyar Írószövetség tagja, akitől szintén felolvasott egy fogalmazást hajdani pedagógusa.
2000-ig 171 csángó diákja volt a csíkszeredai iskolának, közülük 163-an tanultak tovább, 42-en főiskolára, illetve egyetemre mentek. Ezt követően, miután a fiatal csángó értelmiség nagy része hazatért, Moldvában is elindult a magyar nyelv oktatása. Jelenleg 29 oktatási helyszínen foglalkoznak a gyerekekkel – hangzott el a beszélgetés során. Bodolai Gyöngyi a budapesti Sándor-palotában átélt pillanatokról is kérdezte beszélgetőtársát.
– A csángó gyermekek tanításával kapcsolatban ez volt a legszebb élményem. Én nem akartam, hogy kitüntessenek, úgy gondoltam, ez a diákjaimat illeti meg, de ők ragaszkodtak ahhoz, hogy elfogadjam. Végül azt mondtam magamnak, ha a gyerekek javasolják, akkor el kell fogadni, és együtt vettünk részt az ünnepségen – idézte fel Borbáth Erzsébet az Elnöki Éremrend átvételének pillanatait, majd az egykori tanítvány, Iancu Laura Archaikus ima a gyermekeknek című versével köszönt el a hallgatóságtól.
Ezt követően a Maros Művészegyüttes táncosai léptek színpadra. Az együttes az előkészületben levő folklórműsorából nyújtott ízelítőt, a fergeteges produkciót vissza is tapsolta a nagyérdemű. Az ünnepi együttlét nemzeti imánk közös eléneklésével zárult. A lábon állók tömegének látványa azt sugallta, biztonságban van Vásárhelyen a magyar nyelv, kultúra.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
Csángók és magyarok a magyar kultúra napján
A Keleti-Kárpátokon túli, különös szépségű világban, Csángóföldön találták magukat csütörtök délután a Maros Művészegyüttes termét zsúfolásig megtöltő marosvásárhelyiek. Az együttes és az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület (EMKE) Maros megyei szervezetének sokadik közös, január 22-i rendezvényén dalok, táncok, képek és egy rendkívül gazdag tudásanyagot rejtő könyv hozta közel a sokszor, sokak által megvetett, elvetendőnek ítélt szellemi kincseket, amelyek nélkül szegényebb, színtelenebb lenne a Himnusz születésének napján ünnepelt magyar kultúra.
A kezdés előtti negyedórában pihenni, feltöltődni vágyó tömeg vette körül a művészegyüttes kövesdombi székhelyét. A nagyérdeműt Szöllősi Kata hangján csángó népdalok hívták az előtérbe, ahol a következő percekben Barabási Attila köszöntötte az egybegyűlteket.
– Minden magyarul beszélő embernek meg kell állnia ezen a napon. Nekünk, kultúra iránt elkötelezetteknek kötelességünk megállni, visszatekinteni a múltra és tervezni a jövőt. Ma megpróbálunk egy kicsit közelebb kerülni ahhoz a kultúrához, amely, ha távoli is, a miénk – mondta az együttes vezetője, majd Kilyén Ilka színművésznő, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke vette át a szót.
– Ezek a népdalok, néptáncok, a képeken is megjelenített kultúránk képezhet hidat a hajdanvolt és az utánunk következő magyarok között – hangsúlyozta, majd arról tett említést, hogy Maros megyében elsőként az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület ünnepelte meg a rendszerváltás utáni időszakban a magyar kultúra napját. Az elkövetkezőkben a napokban elhunyt Kötő Józsefre emlékezett az EMKE-elnök. A Csángók és magyarok címet viselő rendezvény kapcsán Kilyén Ilka kiemelte, hogy a csángó kultúra rendkívül fontos, elválaszthatatlan része a magyar kultúrának.
– A csángó magyarok a Keleti-Kárpátokon túl, egy olyan helyen élnek, amely soha nem volt a történelmi Magyarország része. De megmaradtak, vannak, és reméljük, hogy még sokáig lesznek.
Arcok a "leszentülő nap" földjéről
A tulajdonképpeni rendezvény első mozzanata a marosvásárhelyi Marx József Fotóklub csángó témájú képeiből összeállított kiállítás megnyitója volt. Both Gyula, a fotóklub elnöke elárulta, hogy számukra is újdonság ez a tárlat. Amikor megkapták a felkérést, egyből igent mondtak, és csak utána jöttek rá, hogy mennyire nehéz dió ez. Egy földrajzilag távol eső vidék nem éppen kézenfekvő téma, így a fotóklub mindössze négy tagjának sikerült találnia korábbi munkái között olyan fényképeket, amelyek a csángók világába nyújtanak bepillantást. De ezúttal is a mennyiség helyett a minőségen van a lényeg, a fotókon elénk tűnő univerzum, a csíksomlyói búcsún, illetve a saját otthonukban megörökített arcok az első pillanatban magukkal ragadják a szemlélőt. Az előtérben kiállított munkákat dr. Ábrám Zoltán méltatta. Az EMKE korábbi elnöke Halász Péter csángókutató gondolatait idézte, aki szerint egyrészt azért fontos foglalkozni a moldvai, gyimesi csángókkal, mert ők is a magyar családhoz tartoznak, másrészt azért, mert kultúrájuk rendkívül gazdag, és nem utolsósorban azért, hogy elkerüljük saját "elcsángósodásunk" veszélyét.
– Egy csepp a tengerben ez a kiállítás – jegyezte meg Ábrám Zoltán, majd a csángó lelkület olyan alapvonásait emelte ki, mint a vallásosság, illetve a boldogságra való képesség, amelyet a nagy szegénység sem tudott kikezdeni. A méltató "boldog és erős közösségeknek" nevezte a csángó falvak lakóit, majd arról is említést tett, hogy a legszebben a csángó ember szól a napnyugtáról, amikor azt mondja: "leszentül a nap". Amint a megnyitó végén is lehangzott, a csángó képek január végéig tekinthetők meg a Maros Művészegyüttes székhelyének előterében.
Taps Czellecz Jenőnek
A tárlatnyitó után a telt házas nagyérdemű a terembe vonult, ahol Kilyén Ilka a csángó naplemente képénél maradva Lakatos Demeter A nap fiai című versét szavalta. "...ott vagyon a mük országunk, messze, ahol a nap leszentül" – üzente a csángó költő a színművésznő tolmácsolásában. Mielőtt a függöny felgördült volna, Kilyén llka a marosvásárhelyi Czellecz Jenőről szólt, aki a 90-es években autóbusznyi csángó gyermeket táboroztatott Erdőcsinádon, vállalva a kezdeményezést ellenzők gáncsoskodásait, a hamis vádakat.
– Lepergett róla a sok mocsok, ment előre, és tette a dolgát. Reméljük, hogy az ő és a hozzá hasonlók munkája nem volt hiábavaló – tette hozzá az EMKE-elnök. Szavait taps kísérte.
Drágakő és katedrális
A függöny felgördülését megelőző percekben Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke lépett színpadra. Az elnök elmondta, hogy a magyar kultúra napját nem egy olyan szentélyben kezdte, mint amilyen a Maros Művészegyüttes terme, hanem a megyei főispánság irodájában, ahova azért ment, hogy megkérdezze, mi szükség volt kifogásolni nemzeti szimbólumaink jelenlétét az Erdőszentgyörgyi Polgármesteri Hivatal épületén.
– Nekünk is rendületlenül kell lobognunk, úgy, ahogyan azok a zászlók – jelentette ki Brassai Zsombor, majd egy nyaklánc medáljában lévő drágakőhöz hasonlította a kultúrát, amely a nemzet fényét, patináját adja, a magyar kultúra napját pedig a nemzet katedrálisának nevezte, amelybe belépve megcsodálhatjuk azt a csodálatos, egyedi lelkiséget, amelyet úgy hívunk, hogy magyarság.
Régi mulatságok, szerelmek emléke
Az est egyik legszebb mozzanata Kásler Magda, a Napsugár együttes és az Öves együttes közös produkciója volt. A Maros Művészegyüttes népdalénekese csángó dalokkal, többek között csodaszép leánybúcsúztatóval szólaltatta meg a Kárpátokon túli különös lelkiséget, a művészegyüttes utánpótlás csoportjához tartozó gyerekek, a moldvai csángó viseletben körbe forgó "cinkák" és az ördöngösfüzesi táncot bemutató fiúk pedig azt a rég volt világot idézték meg, amikor még külön mulattak lányok és legények.
– Kell ennél szebb kézfogás? – tette fel a költői kérdést Kilyén Ilka a produkció végén, arra a jelenetre utalva, amikor a leánytánc után a cinkák a színpadra lépő legényeknek énekelnek.
Olvasóközelben a moldvai magyar
A rendezvény talán legizgalmasabb huszonöt percében A moldvai magyarokról című könyv szerzőjével, Oláh-Gál Elvira csíkszeredai újságíróval, rádiós szerkesztővel és az egyik kulcsszereplővel, Borbáth Erzsébet nyugalmazott tanárnővel, a csíkszeredai József Attila Általános Iskola egykori igazgatónőjével zajlott beszélgetés. A könyv születésének körülményeiről, az ehhez fűződő élményekről, illetve a csángó magyar gyerekek sorsáról lapunk munkatársa, Bodolai Gyöngyi újságíró, szerkesztő kérdezte a meghívottakat.
– Úgy érzem, hogy mi Marosvásárhelyen adósai vagyunk a csángóknak. Az iskoláink tömegesen nem fogadtak be csángó gyermekeket, illetve Czellecz Jenő példáját leszámítva semmilyen segítséget nem kaptak – jegyezte meg Bodolai Gyöngyi a párbeszéd előtti percekben, aztán ismertette a rendkívül jól dokumentált könyvet.
– Amikor Oláh-Gál Elvira könyvét olvastam, végig arra gondoltam, hogy milyen temérdek munka, terepjárás, rendezvényeken való részvétel van mögötte. (…) A kötet három részre tagolódik. Az első a Tudósítások, beszámolók címet viseli, és beszámol többek között a pünkösdi búcsún való részvételről, a pusztinai szobor állításáról, a Csíkba férjhez ment chiar-magyar lányok helytállásáról, a csángó konferencia résztvevőinek szabófalvi látogatásáról, köztük az Európa Tanács finnországi jelentéstevőjének jelenlétéről, aki 2001-ben készített jelentést a csángó kultúra védelméről, a csíkszeredai és a csomafalvi csángó napokról, majd a budapesti nagy csángó ünnepekről. A Portrék, beszélgetések című második részben csángó emberekkel, Fehér Márton rekecsini prímással, a gyönyörű imákat tudó pusztinai László Józsefné Kiss Erzsébettel, Nyisztor Mihályné László Ilonával, az utolsó gorzafalvi fazekassal, Salamon József gyimesbükki plébánossal, a csángó rádiót tolókocsiból indító és működtető Lőrinc Celesztinnel, Domokos Mária népzenekutatóval, a csángóság budapesti képviselőivel, a moldvai csángó magyar értelmiséggel készült beszélgetések olvashatók. A könyvhöz tartozó CD-lemezen Oláh- Gál Elvira Domokos Pál Pétert szólaltatja meg, aki valóságos vándorapostolként járta be a csángóföldet, és összegyűjtötte annak népdalkincsét. Domokos Pál Péter szavait idézem: "Meg-próbálom láttatni az ő jelenükben a székelységnek szánt jövőt. Figyelmeztetek mindenkit, hogy a mi sorsunk is a mindennél rettenetesebb csángó-magyar sors lesz, ha sorainkban a szeretetlenség, egymás meg nem értése és a felekezeti ellentétek tovább nőnek". A Magyarul tanulni jó címet viselő harmadik rész a csángók vidékén 2000 óta tanító pedagógusokról, a moldvai magyar gyerekek csíkszeredai oktatásáról szól, amelynek úttörője és fontos személyisége Borbáth Erzsébet tanárnő. Ő fogadta be a csíkszeredai iskola igazgatójaként az első csoport csángó gyermeket, akik közül többen elkísérték a budapesti Sándor-palotába, ahol Mádl Ferenc köztársasági elnöktől Elnöki Érdemrendet kapott.
Székelyek között románokká váltak
A beszélgetés során Bodolai Gyöngyi először arról kérdezte a szerzőt, hogy milyen indíttatásból fordult a csángók felé. Oláh-Gál Elvira elmondta, hogy a Marosvásárhelyi Rádió csíkszeredai tudósítójaként szinte kötelességének érezte a szórványmagyarsággal, ezen belül a csángó népcsoporttal foglalkozni. 2001-től a Kossuth rádióhoz került, ahol szintén nagy érdeklődést mutattak a téma iránt.
– Hány csángó faluban járt, illetve vannak-e olyan települések, amelyek kimaradtak? – hangzott a következő kérdés. A szerző válaszában arra világított rá, hogy nemcsak Moldvában, a Gyimesekben és a Barcaságon, hanem a székelyek között, de Temesváron és Marosvásárhelyen is kereste a csángókat, a szocialista iparosítás során ugyanis egy részük erdélyi nagyvárosokba került.
– Nagy kérdés, hogy a székelység hogyan viszonyult hozzájuk, és miért váltak közülük sokan román identitásúakká – vetette fel a szerző, majd arra tért ki, hogy a csángók közül sokan igazgyöngyként, dalokban, mesékben őrzik, de mindennapjaikban nem beszélik anyanyelvüket.
A beszélgetés során az is felmerült, hogy a nagyszülők miért nem szólnak az ősi nyelven az unokákhoz, illetve hogyan kellene, lehetne "visszatanítani" saját nyelvükre a gyerekeket. Az iskolában választható tantárgy a magyar nyelv, amelyet iskolán kívül, magyar házakban is oktatnak, de ez a nyelv irodalmi változata, nem az, amit otthon hallanak, népdalaikban őriznek. Ezért van szükség arra, hogy a pedagógusok között hagyományőrzők is legyenek – fejtette ki Oláh-Gál Elvira. A kedvenc interjúalany kapcsán az első hegedűjét gyerekként maga készítő rekecsini prímást, illetve a bánatát, örömét az életébe beleénekelő klézsei Bálint Erzsi nénit említette a szerző.
Végül a jövő körvonalazására tettek kísérletet a beszélgetőtársak. Előrelépésnek számít, hogy magyarországi csoportok bármikor misézhetnek Csángóföldön, ahogy az is, hogy a vidéken vannak már olyan papok, akik magyarul is tudnak misét tartani – vélte Oláh-Gál Elvira, majd megjegyezte, az is egy lehetőség lenne, ha a Mária Rádiót hallgathatnák a csángóvidéki magyarok.
Magyarul "gondolkoztak hazafele"
Borbáth Erzsébet a kezdeteket, az első csángó szülőcsoport érkezését idézte fel. Az egykori igazgatónő tisztán emlékszik arra a szeptember 9-ére, amikor Beder Tibor akkori főtanfelügyelő behívatta az irodájába, és megkérdezte, hogy mit szólna ahhoz, ha 5-8. osztályos csángó diákok tanulnának a József Attila Általános Iskolában? Akkor már vártak is rá a román népviseletbe öltözött nők és civil ruhás férfiak, akiket a taníttatás anyagi oldala is nagyon érdekelt, hiszen a 10-11 gyermekes családok nem bírták meg a bentlakási költségeket (a gyerekeket a Márton Áron Gimnázium bentlakásában szállásolták el, költségeiket a katolikus egyház fizette). 23 nyolcadikos csángó gyermek kezdte a tanévet, számukra külön osztályt indítottak, és sikerült is őket felzárkóztatni. A székely diákok közé kerülő 5., 6., 7.-esek viszont a peremen maradtak – mondta Borbáth Erzsébet. Az egykori pedagógus azt is elmesélte, hogy egy évharmad alatt tanultak meg magyarul írni-olvasni a diákok. Az elmondottakat Borbáth Erzsébet az akkori iskolaújságban megjelent fogalmazásokkal, többek között egy "hazafele gondolkozó" hetedikes kislány soraival illusztrálta. Az első nyolcadikosok között volt Gábor Felícia költő, de orvosok, tanítók, ügyvédek és papok is kikerültek az évfolyamról. Hetedikesként került a tanintézetbe Iancu Laura, a Magyar Írószövetség tagja, akitől szintén felolvasott egy fogalmazást hajdani pedagógusa.
2000-ig 171 csángó diákja volt a csíkszeredai iskolának, közülük 163-an tanultak tovább, 42-en főiskolára, illetve egyetemre mentek. Ezt követően, miután a fiatal csángó értelmiség nagy része hazatért, Moldvában is elindult a magyar nyelv oktatása. Jelenleg 29 oktatási helyszínen foglalkoznak a gyerekekkel – hangzott el a beszélgetés során. Bodolai Gyöngyi a budapesti Sándor-palotában átélt pillanatokról is kérdezte beszélgetőtársát.
– A csángó gyermekek tanításával kapcsolatban ez volt a legszebb élményem. Én nem akartam, hogy kitüntessenek, úgy gondoltam, ez a diákjaimat illeti meg, de ők ragaszkodtak ahhoz, hogy elfogadjam. Végül azt mondtam magamnak, ha a gyerekek javasolják, akkor el kell fogadni, és együtt vettünk részt az ünnepségen – idézte fel Borbáth Erzsébet az Elnöki Éremrend átvételének pillanatait, majd az egykori tanítvány, Iancu Laura Archaikus ima a gyermekeknek című versével köszönt el a hallgatóságtól.
Ezt követően a Maros Művészegyüttes táncosai léptek színpadra. Az együttes az előkészületben levő folklórműsorából nyújtott ízelítőt, a fergeteges produkciót vissza is tapsolta a nagyérdemű. Az ünnepi együttlét nemzeti imánk közös eléneklésével zárult. A lábon állók tömegének látványa azt sugallta, biztonságban van Vásárhelyen a magyar nyelv, kultúra.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
2015. november 17.
Hozd közel a történelmet
A Székely Mikó Kollégium Társadalomtudomány Tanszéke Pénzes Loránd történelemtanár kezdeményezésére Hozd közel a történelmet címmel történelmi programot indított útjára iskolánk diákjai részére azzal a céllal, hogy a fiatalság jobban megismerhesse az egyetemes történelem 19–20. századi eseményeit, felismerje azok helytörténeti jelentőségét, és felvállalja környezetében azok eszmei és tárgyi emlékeinek ápolását. Az emlékhelyek között kiemelkedő szerepet kapott a sósmezői és az Ojtoz-völgyi hősi temető. Célunk a Háromszék vármegye területén fellelhető első világháborús emlékhelyek feltérképezése, felkeresése és az elesettek helységenkénti összeírása.
E projekt részeként az elmúlt héten a IX., XI. és XII.-es diákok szakmai kiránduláson vettek részt osztályfőnökeik és történelem szakos tanáraik vezetésével. Egy részük meglátogatta a Csernáton–Lemhény–Bereck–Ojtoz–Sósmező–Gorzafalva–Ónfalva útvonalon a csernátoni Haszmann Múzeumban az első világháborús kiállítást, a lemhényi első és második világháborús ereklyegyűjteményt, amit a világháborús emlékek felkutatására elkötelezett két fiatal – Bene Zoltán Csaba és Bíró Attila gyűjtött össze és bocsát az érdeklődők rendelkezésére –, a berecki hősi temetőt, az ojtozi katolikus temetőt, a sósmezői Teuton emlékművet, valamint az Ónfalvi (Oneşti) I. és II. világháborús emlékművet. Az emlékműveknél elhelyeztük a kegyelet koszorúit a világháborúk hősi halottai emlékére. Ugyanakkor az ojtozi katolikus temetőben megkoszorúztuk, a Bajnai Erzsébet – Füzesi Oszkár, Magyarország volt bukaresti nagykövetének felesége – emlékére elhelyezett kopjafát is. Felső-háromszéki utunk során a berecki Rózsa József kísért el minket, aki nagyon értékes és érdekes információkat osztott meg diákjainkkal a világháborús eseményekről. A X. osztályos diákjaink az erdővidéki világháborús emlékműveket keresték fel. Diákjainkkal együtt meggyőződésből valljuk, hogy csak a múltunk ismerete és helyes értékelése lehet a jövőnk záloga.
Kinda Eleonóra
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Székely Mikó Kollégium Társadalomtudomány Tanszéke Pénzes Loránd történelemtanár kezdeményezésére Hozd közel a történelmet címmel történelmi programot indított útjára iskolánk diákjai részére azzal a céllal, hogy a fiatalság jobban megismerhesse az egyetemes történelem 19–20. századi eseményeit, felismerje azok helytörténeti jelentőségét, és felvállalja környezetében azok eszmei és tárgyi emlékeinek ápolását. Az emlékhelyek között kiemelkedő szerepet kapott a sósmezői és az Ojtoz-völgyi hősi temető. Célunk a Háromszék vármegye területén fellelhető első világháborús emlékhelyek feltérképezése, felkeresése és az elesettek helységenkénti összeírása.
E projekt részeként az elmúlt héten a IX., XI. és XII.-es diákok szakmai kiránduláson vettek részt osztályfőnökeik és történelem szakos tanáraik vezetésével. Egy részük meglátogatta a Csernáton–Lemhény–Bereck–Ojtoz–Sósmező–Gorzafalva–Ónfalva útvonalon a csernátoni Haszmann Múzeumban az első világháborús kiállítást, a lemhényi első és második világháborús ereklyegyűjteményt, amit a világháborús emlékek felkutatására elkötelezett két fiatal – Bene Zoltán Csaba és Bíró Attila gyűjtött össze és bocsát az érdeklődők rendelkezésére –, a berecki hősi temetőt, az ojtozi katolikus temetőt, a sósmezői Teuton emlékművet, valamint az Ónfalvi (Oneşti) I. és II. világháborús emlékművet. Az emlékműveknél elhelyeztük a kegyelet koszorúit a világháborúk hősi halottai emlékére. Ugyanakkor az ojtozi katolikus temetőben megkoszorúztuk, a Bajnai Erzsébet – Füzesi Oszkár, Magyarország volt bukaresti nagykövetének felesége – emlékére elhelyezett kopjafát is. Felső-háromszéki utunk során a berecki Rózsa József kísért el minket, aki nagyon értékes és érdekes információkat osztott meg diákjainkkal a világháborús eseményekről. A X. osztályos diákjaink az erdővidéki világháborús emlékműveket keresték fel. Diákjainkkal együtt meggyőződésből valljuk, hogy csak a múltunk ismerete és helyes értékelése lehet a jövőnk záloga.
Kinda Eleonóra
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. augusztus 10.
Tánctábor Zabolán
Ötödik alkalommal szervezték meg Zabolán az immár hagyományos Népzene és Néptánc Tábort. A rendezvény számos szórakozási, tanulási lehetőséget biztosít a közel kétszáz résztvevőnek.
Idén a Maros és Küküllő menti folklórral ismerkedhetnek a táborozók, betekintést nyerhetnek a népi mesterségekbe is, érdekes előadásokon vehetnek részt. Már a tábor első napján több mint százan bejelentkeztek. Az ország határán kívülről is érkeztek, a Mikes család szórványból hívott meg gyerekeket, tanító papok kíséretével.
A tábor öt évvel ezelőtt indult, ötletgazdája Mikes Gergely. Mára partnerként csatlakozott az eseményhez a Gyöngyharmat táncegyüttes, a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum is – tudtuk meg Pozsony Ferenc néprajzkutatótól, egyetemi tanártól, a múzeum alapítójától. A táncoktatást elismert szakemberek vezetik haladó, kezdő és gyerekcsoportokban. A népdaloktatást Nyitrai Marianna vállalta. A talpalávalót a messzi vidéken ismert szászcsávási és magyarlapádi zenekarok, Danhauser Pál és barátai, valamint Ábri Béla és muzsikusai biztosítják. A napi tevékenységet esténként táncház zárja, változó helyszínnel: a kultúrotthonban, a múzeum udvarán vagy a Mikes-kastély rendezvénytermében.
A múzeum ad helyet a gyerekfoglalkozásoknak, a tevékenységet a Csiporkázó Egyesület szervezi. Felkészült népművelők gyerekjátékokat, kézművességet tanítanak a kicsiknek. Tegnap a szövés fortélyait a barátosi Bartók Emese mutatta be, a népi bútorfestés titkaiba a Vargyasi Sütő István avatta be az érdeklődőket. Budau Ioan a gorzafalvi fazekasságba nyújtott betekintőt. Holnap kirándulni mennek a táborozók, szekerekkel utaznak a petőfalvi fürdőhöz. Bográcsolással, fürdéssel, tánccal, énekkel töltik majd a napot. Pénteken este a tábor gálaesttel és táncházzal ér véget a kultúrotthonban.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Ötödik alkalommal szervezték meg Zabolán az immár hagyományos Népzene és Néptánc Tábort. A rendezvény számos szórakozási, tanulási lehetőséget biztosít a közel kétszáz résztvevőnek.
Idén a Maros és Küküllő menti folklórral ismerkedhetnek a táborozók, betekintést nyerhetnek a népi mesterségekbe is, érdekes előadásokon vehetnek részt. Már a tábor első napján több mint százan bejelentkeztek. Az ország határán kívülről is érkeztek, a Mikes család szórványból hívott meg gyerekeket, tanító papok kíséretével.
A tábor öt évvel ezelőtt indult, ötletgazdája Mikes Gergely. Mára partnerként csatlakozott az eseményhez a Gyöngyharmat táncegyüttes, a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum is – tudtuk meg Pozsony Ferenc néprajzkutatótól, egyetemi tanártól, a múzeum alapítójától. A táncoktatást elismert szakemberek vezetik haladó, kezdő és gyerekcsoportokban. A népdaloktatást Nyitrai Marianna vállalta. A talpalávalót a messzi vidéken ismert szászcsávási és magyarlapádi zenekarok, Danhauser Pál és barátai, valamint Ábri Béla és muzsikusai biztosítják. A napi tevékenységet esténként táncház zárja, változó helyszínnel: a kultúrotthonban, a múzeum udvarán vagy a Mikes-kastély rendezvénytermében.
A múzeum ad helyet a gyerekfoglalkozásoknak, a tevékenységet a Csiporkázó Egyesület szervezi. Felkészült népművelők gyerekjátékokat, kézművességet tanítanak a kicsiknek. Tegnap a szövés fortélyait a barátosi Bartók Emese mutatta be, a népi bútorfestés titkaiba a Vargyasi Sütő István avatta be az érdeklődőket. Budau Ioan a gorzafalvi fazekasságba nyújtott betekintőt. Holnap kirándulni mennek a táborozók, szekerekkel utaznak a petőfalvi fürdőhöz. Bográcsolással, fürdéssel, tánccal, énekkel töltik majd a napot. Pénteken este a tábor gálaesttel és táncházzal ér véget a kultúrotthonban.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. november 11.
Magyar lobogó Sósmezőn
Ismét magyar zászló leng a sósmezői Hősök temetőjében álló háborús emlékmű melletti egyik árbócon a román, német, osztrák, orosz és török lobogók szomszédságában. A temetőt idén a Nagy Háború kitörésének századik évfordulójára újították fel a hősök kultuszát ápoló hivatal és a Bákó megyei Gorzafalva község – ahová közigazgatásilag Sósmező tartozik – jóvoltából.
A felújítás során a piros-sárga-kék bejárati kaput egyszínűre festették, és a két giccses puska is eltűnt róla. A Hősök temetője, ahol négy parcellában 107 ismert katona földi maradványai találhatók, 1933-ban készült el. Itt nyugszanak, akik 1916 szeptembere és novembere között az Ojtozi-szoros védelmében estek el sok ezer ismeretlen bajtársukkal együtt. A magyar katonák sírjai a temető nyugati részében, közvetlenül a bejárattól balra lévő parcellában (délnyugati parcella) találhatók. A román katonai sírok az A, az osztrák katonai sírok a B, a német katonai sírok pedig a C parcellában vannak. Magyarország 2008-ban kötötte meg Romániával a hadisírok kölcsönös gondozását biztosító államközi megállapodást, amit, ha megkésve is, de a román fél idén életbe léptetett. A magyar parcellában – akárcsak a másik háromban – minden sírkövön az illető hős katona neve olvasható, nem tüntették el a magyar és német neveket, és véstek helyettük románokat, ahogy azt sokszor főként a magyarországi média tévesen közölte.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Ismét magyar zászló leng a sósmezői Hősök temetőjében álló háborús emlékmű melletti egyik árbócon a román, német, osztrák, orosz és török lobogók szomszédságában. A temetőt idén a Nagy Háború kitörésének századik évfordulójára újították fel a hősök kultuszát ápoló hivatal és a Bákó megyei Gorzafalva község – ahová közigazgatásilag Sósmező tartozik – jóvoltából.
A felújítás során a piros-sárga-kék bejárati kaput egyszínűre festették, és a két giccses puska is eltűnt róla. A Hősök temetője, ahol négy parcellában 107 ismert katona földi maradványai találhatók, 1933-ban készült el. Itt nyugszanak, akik 1916 szeptembere és novembere között az Ojtozi-szoros védelmében estek el sok ezer ismeretlen bajtársukkal együtt. A magyar katonák sírjai a temető nyugati részében, közvetlenül a bejárattól balra lévő parcellában (délnyugati parcella) találhatók. A román katonai sírok az A, az osztrák katonai sírok a B, a német katonai sírok pedig a C parcellában vannak. Magyarország 2008-ban kötötte meg Romániával a hadisírok kölcsönös gondozását biztosító államközi megállapodást, amit, ha megkésve is, de a román fél idén életbe léptetett. A magyar parcellában – akárcsak a másik háromban – minden sírkövön az illető hős katona neve olvasható, nem tüntették el a magyar és német neveket, és véstek helyettük románokat, ahogy azt sokszor főként a magyarországi média tévesen közölte.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)