Múzsák érintése Üvegcsűrön
Művész diák és táncosok faluja
Szórványban észrevétlenek maradnak a fények, ha nincs kéz, amely magasra emelje a lámpást, melyből életre kelnek. Görgényüvegcsűrön más a helyzet. Az önállóságát két éve elvesztett helyi iskola, amelyről keddi lapszámunkban írtunk, olyan értékeket rejt magában, melyeknek híre már a határon is túljutott. Ilyen a nyolcadik osztályos Fleischer Balázs. Az üvegcsűri tanintézetért felelő Szász Teréztől, a községközponti erdészeti líceum aligazgatójától tudtuk meg, hogy tavaly Üvegcsűrön szervezték meg a III. osztályosok regemondó versenyének megyei szakaszát, és mivel a verseny tematikája a görgényi várhoz kapcsolódott, az akkor hetedikes Balázs kartonból és poliészterből elkészítette a vár makettjét. Munkáját később egy Kárpát-medencei képzőművészeti versenyre is benevezték. A görgényi vár makettjét II. díjjal jutalmazta Budapesten a zsűri, és ki is állították a budai várban. A tehetséges tinédzsert többször is megihlette az otthoni táj, ötletes grafikákon és rajzokon fogalmazta, fogalmazza meg azóta is mindegyre ragaszkodását a helyhez, ahonnan származik. Szász Teréz azt is elmondta, hogy Balázs kilencediktől Marosvásárhelyen szeretne továbbtanulni a Művészeti Líceumban vagy a Bolyaiban. A pedagógus szerint inkább az utóbbi felé hajlik, de rajztudása fejlesztéséről sem szeretne lemondani.
Üvegcsűr másik büszkesége a 130-as létszámú Csalogány néptánccsoport. Életkor szerint négy csoportra oszlanak a táncosok, akik közül a legnagyobbak már középiskolások, de hétvégén hazajárnak próbákra. A Csalogányt a vidék tánccsoportjainak vezetését felvállalt Simon Szabolcs szászrégeni tanár irányítja. A pedagógus korábban helyettesítő tanárként Üvegcsűrön testnevelést tanított, de az idei tanévtől megszűnt a posztja. Ennek ellenére a Csalogányért minden hétvégén elmegy a faluba. A gyerekek számos néptánctalálkozón vettek részt, és minden évben jelen vannak a vajdaszentiványi tánctáborban is, ahonnan rendszerint valamilyen új tánccal térnek haza. Most éppen a március 15-i ünnepségre készítenek elő táncjátékot, amelyet a magyar szabadság ünnepén Régenben mutatnak be. Természetesen Üvegcsűrön is megemlékeznek az 1848-49-es szabadságharcról, de mivel a kultúrotthon felújítás alatt áll, az ünnepséget az iskolában tartják meg – tette hozá Szász Teréz.
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)

Elhallgatott történelem: magyarok és németek szovjet fogságban 1944 és 1953 között
A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve keretében, 2016 májusa és 2017 februárja között, havonta egy előadásra kerül sor a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Kolozsvári Karán. A Magyarok szovjet fogságban 1944 és 1953 között című előadássorozat témája a második világháborút követően a Szovjetunióba hurcolt magyar civil lakosság sorsának bemutatása. A meghívott rangos külföldi és erdélyi magyar előadók a kényszermunkára hurcolt magyarok foglyul ejtéséről, a táborokba való kiszállítás körülményeiről, a lágerbeli életről és a fogságból való szabadulásról értekeznek nemcsak erdélyi, hanem egész Kárpát-medencei kitekintésben. A vetített képes előadások nyitottak, és a történész szakma képviselői, az egyetemi oktatók és hallgatók mellett az érdeklődő nagyközönség számára is lehetőséget teremtenek a téma részleteiben való megismerésére.
Emléktábla a kolozsvári magyarok elhurcolásának emlékére. Állíttatta: a Szovjet Elhurcolások Emlékbizottsága és a kolozsvári Evangélikus-Lutheránus Püspökség 2014. október 14-én, készítette: Gergely Zoltán – Kolozsvár, Házsongárdi temető, Lutheránus sírkert.
A polgári lakosság tömeges foglyul ejtése a második világháború végén becslések szerint több mint 200 000 magyar embert érintett. Közülük mintegy 5000 főt éppen Kolozsvárról hurcoltak el a bevonuló Vörös Hadsereg egységei. Egész Erdélyből pedig legkevesebb 20 000 magyar civilt. A foglyok mintegy harmada pusztulhatott el a többéves fogságban. A szovjet fogság a kommunizmus évei alatt tabutémának számított. Ezért generációk nőttek fel úgy, hogy szinte semmit sem tudtak a magyar polgári lakosság jogtalan kényszermunkára hurcolásáról. Az előadássorozat elsődleges célja éppen ezért az, hogy a széles közvélemény előtt tegye ismertté a magyarok 1944–1945-ös Szovjetunióba hurcolásának történéseit, elősegítve ezáltal a kollektív emlékezet megerősítését.
Az előadássorozat nyitórendezvénye május 11-én zajlott. Dr. Szenkovics Dezső egyetemi adjunktus, kari főtitkár felvezető szavai után a népes hallgatóság egy perces néma csenddel emlékezett meg a szovjet elhurcolások több ezer erdélyi magyar és német áldozatáról. Ezt követően dr. Murádin János Kristóf egyetemi adjunktus, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Kolozsvári Karának kancellárja tartott előadást a témában Emlékezet és megemlékezés. Erdélyi magyar civilek szovjet fogságban 1944 és 1953 között címmel, amelynek tömörített változatát alább közöljük.
Az 1944 őszi frontátvonulás mérhetetlen szenvedéseket hozott Erdély magyar és német lakosságára. A románok 1944. augusztus 23-i átállása a Szövetségesek oldalára, Moszkva szemében ellenségből hadviselő társsá változtatta Romániát. Így az országát felszabadító Vörös Hadsereg nyugat felé való előretörésében először nem az immár szövetséges román Ókirályságban, hanem Erdélyben lépett ellenséges területre. Itt, az Észak-Erdélyben talált nagyszámú magyar lakosságot, de a szász és sváb közösségeket is ellenségnek tekintette.
Ehhez nagyban hozzájárult a román politikai vezetés és hadsereg nagyarányú propagandája is, amely a szovjet csapatokkal karöltve Észak-Erdély mielőbbi visszafoglalására és annektálására törekedett. Nem csoda hát, hogy a sorozatos román feljelentések, a „magyar fasisztákról” Bukarestben összeállított listák hatására a Szovjetunióbeli rombolásokért amúgy is bosszút venni szándékozó Vörös Hadsereg az erdélyi magyarokon és németeken vett elégtételt.
A szovjet bosszú leglátványosabb eszköze a civilek nagyarányú foglyul ejtése volt. Ez két nagyobb hullámban ment végbe Erdélyben: először 1944 októberében, a frontátvonulást közvetlenül követően, magyar fiúkat és férfiakat hurcoltak el, majd néhány hónappal később, 1945 januárjában a bánsági, partiumi és erdélyi német polgári lakosságot deportálták.
A magyar civilek foglyul ejtése már az észak-erdélyi harcok kezdetén, 1944 szeptemberében megkezdődött. Mivel a fokozatosan kiürített Székelyföldön viszonylag gyorsan átvonultak a szovjet csapatok, a civilek soraiban csak szórványos elhurcolások történtek. Háromszéken és a Csíki-medencében kb. 3000 civil magyar fiút és férfit gyűjtöttek össze és hurcoltak el, mint hadifoglyot. Tovább haladva, a Maros völgyében újabb kb. 4000 magyar civil fiú és férfi esett szovjet fogságba, elsősorban a Szalárd térségében a Maros-áttörésnél, illetve Görgényüvegcsűrön vívott feltartóztató harcok következtében.
Az első, szervezett akció keretében végrehajtott masszív elhurcolások azonban nem itt, hanem a tordai csatát követően, Tordán és Kolozsváron következtek be. 1944. október 6-án Torda, majd október 11-én Kolozsvár is a nyugat felé előrenyomuló Vörös Hadsereg birtokába került. Az orosz katonák válogatás nélkül fogdosták össze az embereket. Csak Tordáról egyes források szerint több mint 700, a környékbeli falvakból pedig újabb több száz magyar fiút és férfit hurcoltak el. Kolozsváron 5000 civil magyar embert érintett ez az akció és a várost övező falvakból is újabb, majdnem 1000 magyar férfit hurcoltak el.
Ezt követően, a Szilágyságban és a Partium területén vívott sorozatos magyar–német halogató harcok utóhatásaként a Vörös Hadsereg folytatta a civilek foglyul ejtésének gyakorlatát. 1944. október második felében esetenkénti, razziaszerű foglyul ejtési akciókra került sor Zilah, Nagyvárad és Szatmárnémeti környékén. Becslések szerint e nagykiterjedésű területről, összességében 5-6000 magyar embert vihettek el.
MURÁDIN JÁNOS KRISTÓF
Szabadság (Kolozsvár)

Berszán Lajos, az iskolaépítő
Ötven éve szentelte pappá Márton Áron püspök Berszán Lajos kanonokot, aki több évtizedes szolgálat, példamutató, közösségépítő munka után aranymiséjét mutathatta be ebben az évben. Az Árpád-házi Szent Erzsébet Gimnázium alapítója több kitérő után érkezett Gyimesfelsőlokra, ahol igazi otthonra talált. Azt mondta, számára az a legnagyobb elégtétel, ha egykori tanítványai megállják a helyüket.
Berszán Lajos 1943-ban született a Háromszéki Zágonban. „A gyermekkorom nagyon szép volt, ezt édesanyámnak köszönhetem, mert édesapám sajnos ötéves koromban meghalt. Emlékszem, az óvodában huzakodni kezdtek velem a fiúk, és az óvó néni azzal szüntette meg ezt, hogy azt mondta, ne bántsátok, mert szegény árva. Akkor hallottam először ezt a szót. Nemsokára megértettem, amikor hazaengedtek, és a templom sarkánál összefutottam édesanyámmal, aki sírt, és azt mondta: fiam, nincs édesapád. Akkor értettem meg, mi az, hogy árva, és kezdtem én is sírni” – emlékezett. Mivel az óvodában hamar tanult, úgy tűnt, az iskola sem jelent gondot neki, de mint mondta, annyira auditív típus lett, hogy nem érdekelte az, amit a tanító néni a táblára írt. Aztán mikor kihirdették, hogy aki a legjobb lesz az olvasási versenyen, az ingyen mehet moziba, a versenyt megnyerte.
Márton Áron tanítványa
„Hiányzott az apa az életemből, de szerencsére volt apapótlék, a falubeli plébános. Buszek Lászlónak hívták, jó pásztora volt a falunak. Benne kerestem az apaképet, láttam a férfiideált, viselkedése, magatartása tetszett, kedvelt is, én is szívesen voltam nála, elkísértem a szórványfalvakba, és közben sok mindent tudtam kérdezni tőle, lelkileg is kötődtem hozzá. Az ő életmodellje tetszett nekem” – elevenítette fel. Rendszeresen járt hittanra, amiért az akkori rendszerben szidás járt az iskolában, de amikor a Gyulafehérvári katolikus középiskolába jelentkezett, a korábban kötelességből őt elmarasztaló osztályfőnöke azt mondta, jól választott.
A Gyulafehérvári középiskola elvégzése után ugyanott a teológia következett, ahol a házi őrizetét töltő Márton Áron püspök is tanára volt Berszán Lajosnak. „Mivel szobafogságban volt, ő nem jöhetett a teológiára, csak a püspöki palotában és a székesegyházban tartózkodhatott. Mi mentünk át hozzá, ott hallgattuk meg az óráit. Szociológiát és egy teológiai tárgyat tanított nekünk – arra nevelte a jövendőbeli papokat, hogy bizonyos helyzetekben hogyan foglaljanak állást, és hogyan pasztorálják a híveket. Csodálatosak voltak az órái, kétségbeesve tanultunk, mert amikor feleltetett, szégyen lett volna, hogy a püspöknek nem tudunk válaszolni. Úgy tudott előadni, hogy emlékeztünk az egész anyagra” – mesélte.
Berszán Lajost Márton Áron püspök szentelte pappá 1966-ban. Édesanyja sírva jött el az eseményre, mert attól félt, hogy kidobják az állásából. A szentelés után a püspök is fogadta a vendégeket, édesanyjának is megköszönte, hogy özvegyen az egyházmegyének papot nevelt. „Ő ettől boldog volt, többet nem félt, hogy mi lesz. Mikor hazament, végighallgatta a szemrehányást, de őt már nem érdekelte, mert őt Márton Áron püspök megdicsérte. A temetésére is eljött, a ravatalon megsimogatta a kezét, és ez nagyon boldoggá tette. Még halálában is ajándékozni tudott ez a püspök” – emlékezett a nyugalmazott plébános.
Magyarul és románul is misézett
Pappá szentelése után először Görgényüvegcsűrön, majd Uzonban, Zabolán helyettesített, Csíkszentgyörgy volt az első település, ahol kinevezett káplánként dolgozott. „Az ifjúság összegyűlt hittanórákra, énekkart is szerveztem, akik akkor odajártak, többen küldték iskolába hozzám a gyerekeiket. Először csángókkal Csinódban és Egerszéken találkoztam” – mondta.
Magyarszarvaskend következett Kolozs megyeben, majd Torja, ahol nyolc évig volt plébános. Onnan Beszterce-Naszód megyébe, Tekére került, ahol román nyelvű hívek is jártak a katolikus templomba. „Két nyelven folyt a szentmise, én azért miséztem szívesen, mert amikor magyarul kezdtek énekelni, akkor a románok is énekelték a magyar szent éneket, amikor románul énekeltek, a magyarok is bekapcsolódtak. Nevem napján egy román leányka virágcsokorral magyarul köszöntött, a könnyem kiesett. Mondtam, köszönöm, hogy megbecsülték a nyelvet, amelyen édesanyám megtanított imádkozni, és ez volt a legszebb névnapom” – magyarázta Berszán Lajos.
A csángó viselet
1981-ben került Gyimesfelsőlokra, ahol megismerkedett a csángó viselettel, és kezdeményezte, hogy az elsőáldozók ezt viseljék. „Az elején nem értették meg, zúgolódtak, amikor felkészítőt tartottam a gyerekeknek, meg is jelent egy anyuka. Azt mondta, plébános úr, mi szegény emberek vagyunk, ezt a ruhát nem tudjuk előállítani, nincs pénz rá, lehet-e a gyermek elsőáldozó vagy nem? Mondom neki, megértem a szegény embert, megkérem, csináltassa meg, mondja meg mennyibe került a ruha, és kifizetem, mert a maga gyermeke is lesz elsőáldozó. Az anyuka elment, a következő alkalommal már nem kérdezték, hogy miért, és büszkén kezdték a hordani a ruhát. 413 bérmálkozó volt az első bérmáláson, amit szerveztem, két püspök úr jött, a templom lépcsőjén egy pillanatra megálltak, s végignéztek rajtuk, mert olyan szép volt, mint egy virágos mező. Ezt a viseletet meg tudtam menteni, most felveszik ünnepekre, az iskolában is. Már három éve, hogy a ballagási ünnepségre a tablójukat is csángó viseletben készítik el a gimnázium diákjai és az egész tanári kar, és népviseletben végiglovagolnak a falun” – említette.
Jó szándékkal az iskoláért
Berszán atya szerint az Árpád-házi Szent Erzsébet Gimnázium létrehozása előtt, az egyik tanévzárón két nyolcadikos kislány sírva fakadt. „Mondták, azért sírnak, mert nem tudnak tovább tanulni, a szülőknek nincs pénzük, s akkor kezdett bennem felébredni a gondolat, hogy itt iskolának kellene lennie. Talán az volt a jó, hogy én nem is tudtam, milyen nehézségekkel kell megküzdjek. Én hiszem, hogy a jó szándékot Isten megáldja. Az öregjeink azt mondták, hogy ha olyan templomban jársz, ahol addig nem jártál, imádkozz egy becsületes szándékra, és Isten megadja. 1994-ben jártam a Szentföldön, templom volt elég, miséztünk is, minden templomban ezt a dolgot kértem csak, hogy itt katolikus iskola legyen. Amikor hazajöttem, hivatalosan is elindítottam a folyamatot, a főtanfelügyelő – aki akkor Beder Tibor volt – teljes mellszélességgel támogatott, belátta, hogy ott szükséges az iskola.
A tanfelügyelőség is jóindulattal fogadta a kezdeményezést, az akkori prefektus, Doru Vosloban is ajánlást írt, mielőtt Bukarestbe a minisztériumba mentem. Az elején mintha nem volt elég érdeklődés az illetékes részéről, és feltettem a kérdést, hogy keresztény ember-e. Kijelentette, hogy meggyőződéses keresztény. Kérdeztem, akkor mi választ el minket, hogy úgy beszéljünk, mint két keresztény? Mutattam az ajánlást, de ekkor már mosolygott. Négyszer jártam Bukarestbe, negyedik alkalommal hoztam az engedélyt” – emlékezett.
Nem hiába tette, amit tett
1994. szeptember 15-én indult az első tanév, akkor a templomban tartották a tanévnyitót, mert más épület nem volt, és a község klubtermében kezdődött az oktatás. Tanári karra is szükség volt, a gyimesi települések iskolaigazgatóit kérte fel betanításra Berszán Lajos. „Szerencsére mindeniknek más volt a szakképesítése, így minden tantárgyat tudtak tanítani. A diákok huncutságból azt mondták, pap bácsi, ilyen középiskola Európában nincs, ahol mindenkit igazgató úrnak vagy igazgatónőnek szólítanak. Aztán Németországból jött egy fiú, aki németet és angolt tanított, majd Angliából egy apáca, aki szintén angolt tanított” – elevenítette fel. Elkezdték az építkezést, számos támogatás, felajánlás érkezett, a magyar kormány is segített, alapítványi támogatásokat is kapott az iskola.
„Hálás vagyok a médiának, különösen a Duna Televíziónak, amely minden esztendőben bemutatta, mi történik, és így tudták az emberek, akik segíteni akartak, adományok is érkeztek. Isten megjutalmazza mindazokat, akik jószívűen segítettek” – mondta Berszán atya. Büszkén újságolta, hogy volt tanítványaik közül azóta három orvos, gyógyszerész, színész került ki, kémiából ketten szereztek doktorátust, és sokan ápolóként dolgoznak a kórházakban. „A korona az egészen, hogy négyen nálunk tanítanak a volt diákok közül, a korona keresztje, hogy három papot is adtunk az egyháznak, hármuk közül egy Rómában végzett, és Márton Áron püspök úr boldoggá avatási ügyének a viceposztulátora” – mesélte.
Berszán Lajos azóta több hazai és külföldi díjat, kitüntetést vehetett át, de mint mondta, az esik a legjobban, amikor volt tanítványokkal találkozva látja, hogy megállják a helyüket. Egy alkalommal egy esés miatt került be a kórházba, ahol szintén ott dolgozó volt tanítványa kereste meg. „Van az embernek ilyen sikere, öröme, hogy nem hiába tette, amit tett. Ez a legnagyobb elégtétel” – zárta a beszélgetést.
Kovács Attila
|
Székelyhon.ro

Csak egyet kért: egy katolikus iskolát
„Talán az volt a jó, hogy én nem is tudtam, milyen nehézségekkel kell megküzdjek” – vallja Berszán Lajos, a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet-gimnázium alapítója. A kanonokkal, akit ötven éve szentelt pappá Márton Áron püspök, sikerekről és elégtételekről beszélgettünk.
Ötven éve szentelte pappá Márton Áron püspök Berszán Lajos kanonokot, aki több évtizedes szolgálat, példamutató, közösségépítő munka után aranymiséjét mutathatta be ebben az évben. Az Árpád-házi Szent Erzsébet-gimnázium alapítója több kitérő után érkezett Gyimesfelsőlokra, ahol igazi otthonra talált. Elmondása szerint számára az a legnagyobb elégtétel, ha egykori tanítványai megállják a helyüket.
Berszán Lajos 1943-ban született a Háromszéki Zágonban. „A gyermekkorom nagyon szép volt, ezt édesanyámnak köszönhetem, mert édesapám sajnos ötéves koromban meghalt. Emlékszem, az óvodában huzakodni kezdtek velem a fiúk, és az óvó néni azzal szüntette meg ezt, hogy azt mondta, ne bántsátok, mert szegény árva. Akkor hallottam először ezt a szót. Nemsokára megértettem, amikor hazaengedtek, és a templom sarkánál összefutottam édesanyámmal, aki sírt, és azt mondta: fiam, nincs édesapád. Akkor értettem meg, mi az, hogy árva, és kezdtem én is sírni" – emlékezett. Mivel az óvodában hamar tanult, úgy tűnt, az iskola sem jelent gondot neki, de mint mondta, annyira auditív típus lett, hogy nem érdekelte az, amit a tanító néni a táblára írt. Aztán mikor kihirdették, hogy aki a legjobb lesz az olvasási versenyen, az ingyen mehet moziba, a versenyt megnyerte.
Márton Áron tanítványa
„Hiányzott az apa az életemből, de szerencsére volt apapótlék, a falubeli plébános. Buszek Lászlónak hívták, jó pásztora volt a falunak. Benne kerestem az apaképet, láttam a férfiideált, viselkedése, magatartása tetszett, kedvelt is, én is szívesen voltam nála, elkísértem a szórványfalvakba, és közben sok mindent tudtam kérdezni tőle, lelkileg is kötődtem hozzá. Az ő életmodellje tetszett nekem" – elevenítette fel. Rendszeresen járt hittanra, amiért az akkori rendszerben szidás járt az iskolában, de amikor a Gyulafehérvári katolikus középiskolába jelentkezett, a korábban kötelességből őt elmarasztaló osztályfőnöke azt mondta, jól választott.
A Gyulafehérvári középiskola elvégzése után ugyanott a teológia következett, ahol a házi őrizetét töltő Márton Áron püspök is tanára volt Berszán Lajosnak. „Mivel szobafogságban volt, ő nem jöhetett a teológiára, csak a püspöki palotában és a székesegyházban tartózkodhatott. Mi mentünk át hozzá, ott hallgattuk meg az óráit. Szociológiát és egy teológiai tárgyat tanított nekünk – arra nevelte a jövendőbeli papokat, hogy bizonyos helyzetekben hogyan foglaljanak állást, és hogyan pasztorálják a híveket. Csodálatosak voltak az órái, kétségbeesve tanultunk, mert amikor feleltetett, szégyen lett volna, hogy a püspöknek nem tudunk válaszolni. Úgy tudott előadni, hogy emlékeztünk az egész anyagra" – mesélte.
Berszán Lajost Márton Áron püspök szentelte pappá 1966-ban. Édesanyja sírva ment el az eseményre, mert attól félt, hogy kidobják az állásából. A szentelés után a püspök is fogadta a vendégeket, édesanyjának is megköszönte, hogy özvegyen az egyházmegyének papot nevelt. „Ő ettől boldog volt, többé nem félt, hogy mi lesz. Mikor hazament, végighallgatta a szemrehányást, de már nem érdekelte, mert őt Márton Áron püspök megdicsérte. A temetésére is eljött, a ravatalon megsimogatta a kezét, és ez nagyon boldoggá tette. Még halálában is ajándékozni tudott ez a püspök" – emlékezett a nyugalmazott plébános.
Magyarul és románul is misézett
Pappá szentelése után először Görgényüvegcsűrön, majd Uzonban, Zabolán helyettesített, Csíkszentgyörgy volt az első település, ahol kinevezett káplánként dolgozott. „Az ifjúság összegyűlt hittanórákra, énekkart is szerveztem, akik akkor odajártak, többen küldték iskolába hozzám a gyerekeiket. Először csángókkal Csinódban és Egerszéken találkoztam" – mondta. Magyarszarvaskend következett Kolozs megyeben, majd Torja, ahol nyolc évig volt plébános. Onnan Beszterce-Naszód megyébe, Tekére került, ahol román nyelvű hívek is jártak a katolikus templomba.
„Két nyelven folyt a szentmise, én azért miséztem szívesen, mert amikor magyarul kezdtek énekelni, akkor a románok is énekelték a magyar szent éneket, amikor románul énekeltek, a magyarok is bekapcsolódtak. Nevem napján egy román leányka virágcsokorral magyarul köszöntött, a könnyem kiesett. Mondtam, köszönöm, hogy megbecsülték a nyelvet, amelyen édesanyám megtanított imádkozni, és ez volt a legszebb névnapom" – magyarázta Berszán Lajos.
A csángó viselet
1981-ben került Gyimesfelsőlokra, ahol megismerkedett a csángó viselettel, és kezdeményezte, hogy az elsőáldozók ezt viseljék. „Az elején nem értették meg, zúgolódtak, amikor felkészítőt tartottam a gyerekeknek, meg is jelent egy anyuka. Azt mondta, plébános úr, mi szegény emberek vagyunk, ezt a ruhát nem tudjuk előállítani, nincs pénz rá, lehet-e a gyermek elsőáldozó, vagy nem? Mondom neki, megértem a szegény embert, megkérem, csináltassa meg, mondja meg mennyibe került a ruha, és kifizetem, mert a maga gyermeke is lesz elsőáldozó. Az anyuka elment, a következő alkalommal már nem kérdezték, hogy miért, és büszkén kezdték hordani a ruhát.
413 bérmálkozó volt az első bérmáláson, amit szerveztem, két püspök úr jött, a templom lépcsőjén egy pillanatra megálltak, s végignéztek rajtuk, mert olyan szép volt, mint egy virágos mező. Ezt a viseletet meg tudtam menteni, most felveszik ünnepekre, az iskolában is. Már három éve, hogy a ballagási ünnepségre a tablójukat is csángó viseletben készítik el a gimnázium diákjai és az egész tanári kar, és népviseletben végiglovagolnak a falun" – emlékezett.
Jó szándékkal az iskoláért
Berszán atya szerint az Árpád-házi Szent Erzsébet-gimnázium létrehozása előtt, az egyik tanévzárón két nyolcadikos kislány sírva fakadt. „Mondták, azért sírnak, mert nem tudnak tovább tanulni, a szülőknek nincs pénze, s akkor kezdett bennem felébredni a gondolat, hogy itt iskolának kellene lennie. Talán az volt a jó, hogy én nem is tudtam, milyen nehézségekkel kell megküzdjek. Én hiszem, hogy a jó szándékot Isten megáldja. Az öregjeink azt mondták, hogyha olyan templomban jársz, ahol addig nem jártál, imádkozz egy becsületes szándékra, és Isten megadja. 1994-ben jártam a Szentföldön, templom volt elég, miséztünk is, minden templomban ezt a dolgot kértem csak, hogy itt katolikus iskola legyen.
Amikor hazajöttem, hivatalosan is elindítottam a folyamatot, a főtanfelügyelő – aki akkor Beder Tibor volt – teljes mellszélességgel támogatott, belátta, hogy szükséges az iskola. A tanfelügyelőség is jóindulattal fogadta a kezdeményezést, az akkori prefektus, Doru Vosloban is ajánlást írt, mielőtt Bukarestbe, a minisztériumba mentem. Az elején mintha nem lett volna elég érdeklődés az illetékes részéről, és feltettem a kérdést, hogy keresztény ember-e. Kijelentette, hogy meggyőződéses keresztény. Kérdeztem, akkor mi választ el minket, hogy úgy beszéljünk, mint két keresztény? Mutattam az ajánlást, de ekkor már mosolygott. Négyszer jártam Bukarestben, negyedik alkalommal hoztam az engedélyt" – emlékezett.
Nem hiába tette, amit tett
1994. szeptember 15-én indult az első tanév, akkor a templomban tartották a tanévnyitót, mert más épület nem volt, és a község klubtermében kezdődött az oktatás. Tanári karra is szükség volt, a gyimesi települések iskolaigazgatóit kérte fel betanításra Berszán Lajos. „Szerencsére mindeniknek más volt a szakképesítése, így minden tantárgyat tudtak tanítani. A diákok huncutságból azt mondták, pap bácsi, ilyen középiskola Európában nincs, ahol mindenkit igazgató úrnak vagy igazgatónőnek szólítanak. Aztán Németországból jött egy fiú, aki németet és angolt tanított, majd Angliából egy apáca, aki szintén angolt tanított" – elevenítette fel.
Elkezdték az építkezést, számos támogatás, felajánlás érkezett, a magyar kormány is segített, alapítványi támogatásokat is kapott az iskola. „Hálás vagyok a médiának, különösen a Duna Televíziónak, amely minden esztendőben bemutatta, mi történik, és így tudták az emberek, akik segíteni akartak, adományok is érkeztek. Isten megjutalmazza mindazokat, akik jószívűen segítettek" – mondta Berszán atya. Büszkén újságolta, hogy volt tanítványaik közül azóta három orvos, gyógyszerész, színész került ki, kémiából ketten szereztek doktorátust, és sokan ápolóként dolgoznak a kórházakban. „A korona az egészen, hogy négyen nálunk tanítanak a volt diákok közül, a korona keresztje, hogy három papot is adtunk az egyháznak, hármuk közül egy Rómában végzett, és Márton Áron püspök úr boldoggá avatási ügyének a viceposztulátora" – mesélte.
Berszán Lajos azóta több hazai és külföldi díjat, kitüntetést vehetett át, de mint mondta, az esik neki a legjobban, amikor volt tanítványokkal találkozva látja, hogy megállják a helyüket. Egy alkalommal egy esés miatt került be a kórházba, ahol szintén ott dolgozó volt tanítványa kereste meg. „Van az embernek ilyen sikere, öröme, hogy nem hiába tette, amit tett. Ez a legnagyobb elégtétel" – zárta a beszélgetést.
Kovács Attila
Krónika (Kolozsvár)

Emlékező alkotók – erdélyi életutak
Kedei Zoltán Vár-lak-beli műtermében találkozhattunk augusztus 18-án ismét. Ötvös József vártemplomi lelkész-esperes, az Új Kezdet című református kiadvány felelős szerkesztője, közíró és Kiss Székely Zoltán költő-tanár, közíró voltak a vendégeink. Ötvös József nemrég tartotta utolsó istentiszteletét a Vártemplomban, formailag nyugdíjba vonult. De tud-e egy lelkész nyugdíjba vonulni? A lelkész a hivatást elhivatásnak érzi, igent mond az isteni hí- vásra, jellemével, egész lényével, cselekedeteivel, szavaival élete végéig jó pásztor módjára pásztorolja híveit. Ez a hivatás nem szűnik meg a papi palást levetésével. Ötvös József munkásságát népe és szűkebb pátriája, az erdélyi magyarság szolgálatában töltötte. Tette ezt több mint négy évtizeden át, lelkipásztorként, esperesként, missziói elő- adóként, és jelentős szerepet vállal egyházi és közíróként. A Felső-Maros mente – Székelyföld-Mezőség találkozásánál született 1952. augusztus 27-én, Pókában. „Ma a Mezőség települései között sorolják fel, amit gyermekkoromban nemigen tudtunk, de Wass Albert és Kallós Zoltán óta büszkén vállaljuk mezőségi voltunkat.” Földműves család gyermekeként mindvégig a szülőföld és nemzete elkötelezettje. Elemi iskoláit Pókában, a középiskolát a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceumban végezte. Ezek az évek alakították jellemét, határozták meg egész tevékenységét. Teológiai tanulmányait 1971–1976 között végezte Kolozsváron. Itt érett be a szülőfalu, a család, a marosvásárhelyi iskolai évek ötvözetéből származó gyümölcs, mellyel útnak indították Ötvös Józsefet. Gyümölcs, ajándék és hagyaték, ami a tálentumok megsokszorozására kötelezte. „Lelkipásztori szolgálatom helyei egy szép erdélyi életút nyomai” – vallja. Görgényszentimre, Görgényüvegcsűr, Alsóidecs, Jedd az akkor hozzá tartozó Marosagárd, Kebele és Kebeleszentivány falvakkal, majd a marosvásárhelyi Cserealja egyházközség és 2002-től a marosvásárhelyi Vártemplom – ezek a gazdag életút állomásai. A gyülekezeti tagok száma változó volt, a görgényüvegcsűri néhány oda férjezett református asszonytól egészen a cserealji ezres létszámú közösségig. Szívesen mesél a kezdetekről, lelkészként és családfő- ként egyaránt. Már házasságkötése is egyfajta szálka lehetett a hatalom szemében, hiszen feleségének édesapja ’56-os elítélt – Kacsó Tibor, néhai Csiha Kálmán püspök, Páll Lajos festőművész-költő, Dávid Gyula irodalmár egykori rabtársa. Régi történetek elevenednek meg, huszonöt évi fogságra ítélt apósa és társai kifogyhatatlan, keserű emlékei, melyeket fiatal lelkészként receptíven hallgatott. Hogyan lehetett kibírni, hogyan lehetett együtt élni a huszonöt év tudatával? „Úgy gondolták – mondja –, az eltelt huszonöt év alatt háromszor változott a hatalom, így lesz talán a következőkben is, és valamelyik hatalom csak kiszabadítja őket.” Gyermekei névadásában is a tudatos belső ellenállás jelét fedezzük fel: Koppány Bulcsú, Ajtony Atilla, Tétény Álmos – ősmagyar nevek, melyek szimbolisztikája mindnyájunk számára értelmezhető. Közíróként is jelen van, Hétköznapok, ünnepnapok, emléknapok című kötete 2004-ben jelenik meg Kolozsváron, ez rádióban elhangzott beszédeinek, publicisztikai írásainak gyűjteménye; 2011-ben pedig az Ahol még magyarul szól a zsoltár címmel 33 református gyülekezetről szóló riportkötete. Ötvös József felelős szerkesztőként jegyzi a Vártemplom egyházi folyóiratát. „Az Új Kezdetet örököltem… rám testálódott… Azért merem dicsérni, mert egy olyan űrt tölt ki, egy olyan sajátos kiadvány, melyet nem kell szégyellni. A 210. számnál tart a lap. 2000-ben alapította Adamovits Sándor és Fülöp G. Dénes… Voltak hullámvölgyek, amikor nem tudtuk, lesz-e folytatás, mert a lap ráfizetéses, húsz oldalon jelenik meg, száz, fontosabb események alkalmával kétszáz példányban. Egyházi lapról lévén szó, a második oldalán a kezdetektől fogva egy-egy vers olvasható, nagyrészt vallásos versek, eleinte klasszikus magyar költőktől, de helyüket átvették a kortárs, erdélyi költők vallásos versei, például: Baricz Lajos, Nagy József Levente, Fülöp Kálmán. Elmélkedések, prédikációk, történelmi vonatkozású írások követik egymást, két évtized marosvásárhelyi, vártemplomi élete benne van… Amikor a kétszázadik számot szerkesztettük, elkészítettem a lap bibliográfiáját – egy nagy anyag –, és akkor döbbentem rá, hogy a 15 év alatt csupán öt vers ismétlődött… Kétszáz prédikáció, 100 oldalnyi történelmi anyag, még házigazdánkról, Kedei Zoltán festőművészről is van külön írás” – tárja fel előttünk a lap „titkait”. Az Új Kezdet Donáth-Nagy György műszaki szerkesztésében jelenik meg. Ötvös József az Új Kezdet antológiát is örömmel látná nyomtatásban. A másik vendég, Kiss Székely Zoltán is e táj fia, 1951. január 3-án született Marosvásárhelyen, és bár 1990-ben kitelepedett Magyarországra, otthonról gyakran jön haza Erdélybe. Jól ismeri minden zegétzugát, hisz biológiatanár, botanikus kutató. 1974-ben szerzett biológiatanári oklevelet Kolozsváron. Tanárként tevékenykedett Szőkefalván, Marosvásárhelyen, Gyermelyen, Budapesten és Szentendrén. Botanikai és tudománytörténeti kutatómunkát folytat, emellett rendszeresen közöl szaktanulmányokat napi-, heti- és havilapokban, többek között a Népújságban is. Külső munkatársa volt a Marosvásárhelyi Rádiónak. „Civilben” a versírással szemezett már fiatalon, a ’60-as évek elején. A vers felé terelgették: keresztapja, Paál Elek festőművész, Kapusi Ildikó, „bolyais” tanárnője, Cseke Gábor, Lázár László szerkesztők, Székely János, Lőrincz József költők. A kezdeti lelkesedést felváltja egy hallgatási időszak. 1997-ben ért meg benne újra az elhatározás, hogy: „amit én akarok elmondani a világról, azt csak én tudom elmondani úgy. Az igazmondás(oma)t nem hagyhatom másra. Hiszem, hogy az igazi vers menedék, menedék mások számára is. Bölöni Domokosnak köszönhetem, hogy erre rádöbbentett. Nos, azóta írok újra verseket”. 2008 óta közöl a Népújság Színes Világ mellékletében, a székelyudvarhelyi A Versben, az Erdélyi Tollban, az Erdőszentgyörgyi Figyelőben, a debreceni Tisztásban. „Én jelenleg Magyarországon élek, és itt is, ott is keresztre feszítik a nyelvet, megpróbálunk ezzel a teherrel élni…” Nem véletlen, hogy verseskötének címe Az anyanyelv keresztje (2015-ben jelent meg, Turcsány Péter gondozásában). Allegorikus cím. „Hallgattam évtizedeken át, felnőtt bennem a hallgatás. Ezt a saját magam köré épített hallgatást tördelem versekbe…” Kiss Székely Zoltán „körülbástyázza” magát a nagy elődök lírai útravalójával, ezt tapasztaljuk A természet kalendáriuma című népszerű sorozatában, és ennek jegyében született az Áprily Lajos tiszteletére írt versciklus, vagy Bolyai János, József Attila, Reményik Sándor emlékének megidézése. A szülőföld vonzásában alkot, ez az érzelem végigkíséri líráját, néhol fájdalmas, másutt öniróniával fűszerezve szövi lélekfonalát verseiben. „Megérkeztem megint. Itthon vagyok/ ebben a kifosztott tájban.” (A Székely körvasúton 2014-ben) Erdélyi sorskö- zösséget vállal, vallomásszerűen írja: „Sorsom a megmaradás, nem tűnök el.” (Címerem) A délután ünnepi fényét emelte a találkozás elején Kilyén Ilka színművésznő előadásában Áprily Lajos A Fejedelemhez című költeménye, majd Áprily Tetőn című, Kós Károlynak ajánlott verse, és a kései utód Tetődön – három emberöltő távolából Áprily Lajosnak című lírai reflexiója. Zárásként a költő felolvasta Csak fehérbe öltözötten című költeményét, és könyvét dedikálta olvasóinak
Doszlop Lídia / Népújság (Marosvásárhely)

„Ezt az életet csak akkor, csak ott és csak úgy lehetett megélni”
Születésnapi beszélgetés a 65 éves Ötvös József református lelkésszel, egyházi íróval
– „Kis Bécsben”, azaz a mezőségi Pókában született. Miért nevezték így a falut? Kérem, meséljen szülőföldjéről.
– A szülőföld igazi nagy értéke a jellemformálás és az örök menedék. Általában csak később – vagy sosem – vesszük észre, mekkora szellemi és lelki kincset örököltünk a szülőföldtől: szokást, nyelvjárást, viselkedést és magatartást kialakító példaképeket, s mindez legtöbbször nem is tudatos. Meglettebb koromban boldogan fedeztem fel életfelfogásomban pókai gyermekkori hatásokat, amelyek fél évszázaddal azelőtt észrevétlenül épültek be egyéniségembe. Életem nagy részét úgy éltem meg, mint akinek három szülőföldje van. Meglehet, minderre azért is volt szükségem, mert mindhárom szülőföld kisebbségi létre predesztinált. Nekem Erdély a szülőföldem, mert így bennem él egy ország, egy haza, egy semmi mással össze nem téveszthető szép világ. Második szülőföldem – mondhatnám – szűkebb: az erdélyi Mezőség. Gyermekkoromban talán lekicsinylőnek, pejoratívnak hallottam a szomszédos Székelyföld vagy a büszke Maros mente mellett. Fel kellett fedezni, meg kellett ismerni és meg kellett találni benne az igazi, egyedi szépségét, sajátos világát, s jobban megismerve le mertem írni a következő mondatot: „itt még a sár is szebb, mint más tájékán a világnak”. Pontos szülőföldem az erdélyi, mezőségi Póka, amelynek „Kis Bécs” elnevezését édesapámtól hallottam először. Emlékeim szerint Szőcs István író a Hét évkönyv egyik cikkében azzal magyarázza ezt a furcsa, nagyon kedvemre való megnevezést: Kis Bécs, hogy ott az egy főre eső kisnemes igen nagy számban volt jelen falunk lakosságához képest.
– Milyen volt a gyermekkora, mivel foglalkozott otthon, amíg nem került felsőbb iskolába?
– A múlt század hatvanas éveiben előnyös volt pókai tanárnak lenni, hiszen találó volt az autóbuszjárat a naponkénti 25 km-es távolsághoz. Így a kolozsvári egyetemen frissen végzett marosvásárhelyi tanárok szívesen választották Pókát, ha csak rövidebb időre is. Öt-hatodikos koromban az a Deé Nagy Anikó volt a magyartanárnőm, aki később a Teleki Téka igazgatója lett.
– Lelkésznek készült, de sohasem környékezte meg a versírás, a próza, vagy a publicisztika, amivel általában már a gimnáziumi években szokott „találkozni” a tehetséges tollforgató?
– Első irodalmi próbálkozásom éppen olvasmányaim alapján született. Az ember tragédiája után Benedek Elek meséi kerültek a kezembe, s el is határoztam, én megírom abban a tiszta, érthető és egyszerű stílusban a pókai ember tragédiáját. Mondanom sem kell, egy oldal után elfogyott a mondanivalóm… A versírás 18 évesen ihletett meg először… és utoljára. Az akkori divat szerint én is elküldtem az Utunkhoz Losonczy Levente álnév alatt. Akkor még azt gondoltam, az a név hangzatosabb az enyémnél, de volt ifjúságomnak ennél nagyobb tévedése is… A félelmetesen szigorú K. Jakab Antal „költői termékemről” azt nyilatkozta, hogy nagyon érződik rajtuk a középiskolás anyag hatása. Ismerve a szókimondó kritikust, ez ma is átmenő jegynek számít, de verset többet nem írtam.
– Szintén mezőségiként, otthonról tudom: a mezőségi embernek megtartó pillére a templom, az egyház, a lelki közösség – a tiszteletes úr pedig támasza, szinte azt kell mondjam, hogy védőszentje egy kis közösségnek. Ön hogyan emlékszik vissza ezekre a pókai viszonyokra?
– Sokévi távollét, erdélyi és Kárpát-medencei tapasztalat alapján értettem meg a pókai református templom szimbolikus és valóságos értékét, jelentőségét. A magyar, túlnyomórészt református faluban az új ideológia, a politikai hatalom háttérbe szorította az addig példát, szellemi nevelést és kultúrát adó kisnemeseket. Az így „lefejezett falunak” szüksége volt egy új, tiszta erkölcsű és értéket jelentő példaképre. A második világháború után az útkereső falu együtt építette fel új, harmadik református templomát, s akarva-akaratlanul ez lett az értéke, jelképe Pókának. Gyermekkoromban zsúfolásig megtelt a templom, még a falusi bajnokság hivatalos labdarúgó-mérkőzéseinek kezdő időpontját is ahhoz kellett igazítani, mert a legények először templomba mentek, s csak utána a futballpályára. Mintha történelmi küldetésének gyönyörűséges terhére érzett volna rá az a falu: míg tőlünk északra a nagy múltú Nagyercsében teljesen elfogyott a magyarság, Toldalagon és Unokán megszűnőben van a magyar közösség, a templom jelképes őrállóként áll és él.
– Mi következett az otthon elvégzett 8 osztály után?
– Említettem, szerencsés pókai nemzedék tagjának vallom magunkat, még akkor is, ha taníttatásunk, tanulásunk következményeként elhagytuk a falut, és ma lefelé menő, kiöregedő település. Mint földműves szülők gyermeke, belenőttem a kaszálásba és az állatok gondozásába. Még ma is kézi kaszával kaszálom le az udvaron a füvet, meg tudom verni a kaszát. Mezőgazdasági szakközépiskolába készültem nyolcadikos koromban, de tavaszszal egykori magyar- és matematikatanárom eljött hozzánk és szüleimet meggyőzték: küldjenek a Bolyai Farkas Líceumba tanulni. Igen, akkor még ilyen felelősséget éreztek és hordoztak magukban nemzetünk napszámosai. Édesapám azt kérdezte: egy egyszerű pókai fiú megbírja-e a Bolyai iskolát? Próbaidőre bevittek a Bolyaiba, beültettek a nyolcadik osztályosok közé, és ugyanúgy feleltettek, mintha ott jártam volna az 1–8. osztályt. Aztán pár nap múlva kiértékelték, s csak a romántudásom nem felelt meg, s javasoltak felvételi előtt néhány románórás felkészítőt. Ez nem az én érdemem volt, hanem annak a nevelő, tanári karnak a dicsérete, akik felelősséggel végezték munkájukat egy mezőségi falusi iskolában.
– Milyen volt a Bolyai szellemisége a hatvanas években, kik voltak azok a tanárok, akikre ma is szívesen emlékszik vissza?
– Az 1960-as évek végén épült a marosvásárhelyi tanítóképző épülete, s azokban az években a tanítóképző osztályai a Bolyai Farkas Líceum épületében voltak. Csak a sportolóknak tudtak bentlakást biztosítani, ezért is felvételiztem sportosztályba, s végeztem el a középiskolát. A bentlakásnak volt egy áldásos hangulata. Külön világ volt az, hiszen vidéki fiúk laktunk együtt, s az adott egyfajta belbiztonságot a városi elit gyerekeivel szemben. Legnagyobb áldás a nevelőnk, dr. Kiss Géza bácsi, az akkori marosvásárhelyi élet egyik legismertebb személyisége volt. Igazi nevelőként formálta ifjú életünket. Igazán mély nyomot nem a tanári kar hagyott bennem, hanem a tanulók átlagintelligenciája. Majdnem két éven át éreztem azt a szellemi, kulturális lemaradást, amit a bábszínház, színház, városi kulturális intézmények látogatásának hiánya jelent. Hogy mennyire magas szintű volt abban az időben a Bolyai Farkas Líceumban az iskolai követelmény, annak legjobb igazolása teológiai hallgatóként való teljesítésem. Úgymond középgőzzel kerültem a jeles tanulók közé, mert akkorra már jól beérett a bolyais oktatás színvonala. Úgy gondolom, nem is a tanári gárda volt olyan nagyszerű akkor, sőt nagyon heterogén volt a tanári kar, kezdve a politikailag megfelelni akaró igazgatótól a csendben, szorgalmasan tanító jó tanárokig. Az ott tanuló ifjúság volt igazán erős és az iskola értéke, mert az a nemzedék megállta helyét Bukaresttől Párizsig.
– Miért választotta a lelkészi pályát akkor, amikor azonkívül, hogy igen kevés jelentkezőt vettek fel, a lelkészeket is figyelte a szocialista-kommunista rendszer?
– A lelkipásztori szolgálat hivatás, amelyet hivatástudat nélkül nem lehet és nem is szabad végezni. A hivatás mögött mindig van, kell legyen egy elhívás. Ez nem csak teológiai okfejtés. Először építészmérnökire készültem, mivel a reáltudományok volt az erősségem. Utolsó középiskolás vakációm alkalmával egy kaszálási ebédszünetben édesapám javasolta, legyek pap. Mélyen hívő református férfiú volt. Akkor hirtelen azt válaszoltam: én merek temetni… Édesapám tudomásul vette, és elfogadta döntésemet. Lelkipásztori szolgálatom ideje alatt legszimpatikusabbnak a temetési szolgálatot tartottam, mivel az a közösség a legfegyelmezettebb, és nem egy általános, hanem konkrét igehirdetést igényel. Tizenkettedikes koromban már kezdett divatba jönni a felvételi tantárgyakból való magánóra. Én is kerestem egy főiskolai román nyelvű tanárt, akivel a második találkozás után román–magyar kérdésben nagyon csúnyán összevesztünk. Elmenetelemkor odavetettem neki: olyan egyetemre megyek, ahol magyarul tanulhatok! Mire ő kárörömmel reagált: ilyen Erdélyben nem létezik. Abban a pillanatban beugrott a teológia. Ma már tudom, ez volt az én isteni elhívásom, elhívatásom furcsa története.
– Meséljen a kolozsvári teológiai évekről, a nagynevű professzorokról, művelődési viszonyokról – Kolozsvárról mint Erdély legnagyobb magyar szellemi központjáról.
– Az élet egyik legszebb időszaka az egyetemi évek ideje. Azokban az években a kolozsvári teológián az élet különösen szép volt. Huszonévesen nyáron dolgoztunk, nagy ünnepeken legációkban szolgáltunk, és így nem voltunk szegény diákok. A főiskola, a bentlakás, a hatalmas könyvtár ott volt a város szívében a Bocskai téren (mi akkor is így hívtuk), s így otthonunk, közösségünk egy zárt magyar világ volt. Akkor láthattam a Sütő-drámák ősbemutatóit Harag György rendezésében, minden operát és operettet megnéztünk, ma is emlékszem Ferencsik János világhírű karmesterre, aki Kolozsváron Beethoven Egmont nyitányát vezényelte. A „kakasülőn” ülve nem hittem a szememnek, hogy ő ezt kotta nélkül dirigálja. Hetente vásároltuk az új Kriterion-könyveket, és olvastuk a Horizont meg a Téka-sorozat legjobb kiadványait. Egyszerűen részei lettünk a legnagyobb erdélyi magyar város kulturális-művelődési életének. Számomra ez természetes is volt: egy egyetemi világváros ilyen kell legyen. Mi akkor annak a városközponti zárt magyar világnak a biztonságában nem éreztük a románság súlyát vagy éppen túlsúlyát. Olyan erős, nívós, széles körű kulturális élet volt akkor Kolozsváron, hogy a négyéves egyetemi idő alatt teljes jogú magyar emberként éltünk, észre sem vettük, hogy semmiféle kapcsolatunk nem volt a románsággal.
– Tudták, érezték, hogy általában figyelik a teológiai hallgatókat, mi több, azon „mesterkedtek”, hogy minél többet beszervezzenek, akiktől fontos adatok kerültek birtokukba a leendő lelkészkollégákról, s később fel is tudták használni ellenük.
– Tizenkilenc évesen kerültem Kolozsvárra. Elindultam egy mezőségi kis falu közösségéből, majd egy erős középiskola sportosztályából kolozsvári egyetemista lettem biztonságos anyagi háttérrel: számíthattam szüleim áldozatkészségére, ha szükségem volt. Annyira szép, szabad élet volt, hogy eszembe sem jutott a lehallgatás vagy követés. Egyébként nem voltam feltűnő jelenség, számba sem vettem a titkosrendőrség létét. Én élni akartam egy szép egyetemista életet, talán felelőtlen voltam, de nem érdekelt a rendőrség léte. Aztán harmadéven történt egy emlékezetes eset. Megszervezték a Marosvásárhelyen érettségizett, majd a kolozsvári egyetemen tanuló ifjak találkozását a Metropol vendéglőben, ahol másfél százan találkoztunk, s – állítólag – elhangzott a Hargitai fecskemadár kezdetű műdal. A Mezőségen, legalábbis mifelénk akkor még ismeretlen volt ez a nóta, s nem is emlékszem arra, hogy énekelték volna. Különben sincs jó zenei hallásom és nem vagyok jó énekes, de a titkosrendőrség felgöngyölítette azt a találkozót, és az egyetem rektorán keresztül behívattak a szekuritátéra. Ott elém tettek egy papírt, rám szóltak, írjam le, mit énekeltünk ott a Metropolban, és kik voltak még ott. Majd rám zárták az ajtót, és négy óra múlva jött vissza a vallató rendőrtiszt az eredményért. Egyszerűen nem tudtam komolyan venni az egészet, s egyetlen sort sem írtam le, csakhogy a személyazonosságimat magánál tartotta, s így minden kedden délután 6 órakor kellett jelentkezzek. Amikor már harmadik-negyedik esetben ültem 4 órát egyedül a rendőrség zárt pinceszobájában, eszembe jutott, akár el is tehetnek láb alól, s szüleim meg sem tudják soha, mi történt egyetlen gyermekükkel. Akkor nagyon megijedtem, s elkezdődött egy olyan huzavona, egyezkedés, írogatás, tagadás, aminek az lett a vége, hogy leírtam fogyatékos romántudásommal néhány, általam ismert magyar nóta szövegét, ami elhangzott vagy el sem hangzott ott. Egyikre mai napig emlékszem, mert a Rácsos kapu, rácsos ablak kezdetű nótát így fordítottam le: „Poarta cu plasa, fereastra cu plasa”. Bentlakó szobatársaim egész éjjel röhögtek romántudásomon. Közben elkerültem a nagyszebeni teológiára, és kihallgatásom megszűnt. Furcsa módon, amikor esperesekként kikértük a titkosrendőrség irattárából iratgyűjtőinket, az enyémben erről a pár hónapos ügyről egyetlen sort sem találtam.
– A ’89-es változás lehetővé tette, hogy a németországi Göttingenben legyen peregrinus. Milyen emlékei vannak az ott töltött egy évről, s hol tudta később hasznát venni e neves egyházi intézményben tanultaknak?
– 1989 előtt nem sikerült ösztöndíjjal külföldi tanulmányokat végezni, így 1991-ben éltem a lehetőséggel, és egy évet az alsószászországi Göttingenben tanultam peregrinusként. Akkor már negyvenéves, kétgyerekes apa voltam, s az ott eltöltött egy év már nem lett ugyanaz, mintha közvetlenül az egyetemi évek után lehetett volna továbbtanulni. Mégis szép emlékeket hordozok magamban, hiszen éppen akkor voltam ott, amikor a Kurze Strasse egyik házának bejáratához feltették Wolfgang Bolyai (így!) márványtábláját, aki ott tanult 1796–99 között. Naponta elsétáltam a Weender Strassén, és olvastam egyik épület emeleti ablakai között: Alexander Csoma de Kőrös 1816–1818. Erdélyi büszkeséggel állapítottam meg, a híres Göttingenben mi, erdélyiek képviseljük a magyar nemzetet, hiszen a közel 200 emléktáblán három magyar név olvasható, és mindhárman erdélyiek: Bolyai Farkas, Gyarmathy Sámuel és Kőrösi Csoma Sándor.
– Hová szólt a kihelyezése, és milyen körülmények között igyekeztek eljuttatni Isten Igéjét a magyar lelkekhez?
– Görgényszentimrére, amely áldott hely volt, és szép életszakasz épült fel belőle hat és fél év alatt. Az igazi gyakorlati, lelki felkészítést egy ötéves elméleti oktatás után ott találtam meg. Egy nagy múltú magyar polgári falu utolsó éveit élte a még látható várromjával, Bornemissza-kastélyával – amelyben erdészeti szakközépiskola működött –, és egy alig százlelkes, idősödő református közösséggel. Odatartozott Görgényüvegcsűr, amely alig volt 200 éves település, soknemzetiségű őslakosságából – olasz, sváb, bajor, cseh, román és magyar – erős magyar katolikus közösséggé formálódott, ahova házasság révén került egypár református. Majd odacsatolták az egykori szász falut, Alsóidecset, ahol egyetlen templomban tartottuk egymás után románul, németül és magyarul az ortodox, az evangélikus, majd a református istentiszteleteket. Utolsó évben hollandiai segítséggel épült egy református imaház, amelyet mai napig használnak. Mivel elég sok időm volt, akkor még foglalkoztam tudományos teológiai kutatással, bejártam kéthetente a Teleki Tékába.
– Mikor érezte úgy, hogy – Isten akarata szerint – egy másik közösségben kell szolgálnia, hogyan alakultak a következő évek?
– Valóban, az első gyülekezetváltás látványosan Isten akarata szerint történt. Marosvásárhely mellett, Jedden közel negyvenévi szolgálat után nyugdíjba vonult Ady József lelkipásztor. Jedd egy teljesen más munkaterület, ahol sok-sok lehetőség nyílt egy úgynevezett vidéki értelmiségi pályához. Természetesen sok mindent nem lehetett elvégezni. Mivel 11 évig éltem a faluban, megismerhettem az ősi székely település ezredvégi arcát, belső világát. Hat évet a ’89-es változás előtt és öt évet a változás után szolgáltam, éltem ott, el is terveztem, földolgozom a faluban lévő családszerkezeteket, lakossági összetételt, névhasználatot a változás előtti évtizedből és a változás utáni évtizedből. Sajnos, a felgyorsult közéleti és közegyházi tevékenység miatt erre már nem volt időm, de örök adósságként hordozom magamban, hiszen éppen ez alatt a két évtized alatt átalakult egy ősi székely közösség szerkezete, felépült és félig-meddig beleépült egy egészen új falu. Közben a Jeddhez tartozó Marosagárdon építettünk egy új református templomot, amely egész Erdélyben egyedi, hiszen szobrászművész által faragott belső bútorzata van. Kebelében már akkor beindult egy új templom építése, ami később valósult meg. Jedd kitörölhetetlenül él életem emlékeiben, hisz sok-sok minden történt 11 év alatt; ott alapítottam családot, ott született első két fiunk: Koppány Bulcsú és Ajtony Atilla, és az ottani megpróbáló, ám mégis szép szolgálat készített fel a későbbi egyházi, közéleti és médiabeli tevékenységemre.
– Mit jelentett ’89 előtt egy falusi, egyáltalán egy erdélyi református gyülekezet lelkipásztorának lenni?
– A mostani visszatekintésben is ugyanazt a vallomást vállalom fel, mint ami akkor megfogalmazódott bennem: a vidéken élő erdélyi magyar értelmiségből legjobb helyzetben a pap, a lelkipásztor volt. Általában szép szolgálati lakással szép családi életet élhetett. Nem befolyásolta őt a közlekedés időpontjához való alkalmazkodás, és volt egy egyedi, sajátos, népszerű élethelyzete. Családlátogatások során majdnem minden titkot és érzést, véleményt és felfogást megismert, mert mind az örömet, mind a fájdalmat valakinek el kellett mondani. Együtt álltunk sorba a kiporciózott cukorért, sőt tőlünk is elkérte a néptanács az évi 15 kg húskvótát. Ezért nagyon egymáshoz tartozónak érzett a falu. Vasárnap két méterrel magasabb helyről, a szószékről biztattam, intettem és erősítettem őket, s így elöljárójukként tiszteltek. A heti vallásórákon és ifjúsági összejöveteleken máshol már el nem mondott erdélyi történelemről és magyarságunkról tanítottuk őket, s ezért lelki, szellemi vezetőjüknek tartottak minket. Az 1948-ban beszüntetett kántortanító tevékenysége után egyre inkább a lelkipásztor, a pap maradt egy-egy falu egyedüli felelős értelmiségi őrállója. Ez nemcsak felelősséget, kötelezettséget jelentett, hanem tiszteletet, hálát és szeretetet is. Közel két évtizedes falusi lelkipásztori szolgálatom alatt, és még utána legalább két évtizedig számtalan jelét mutatták meg szeretetüknek és hálájuknak a Görgény-völgyiek és a jeddiek egyaránt. Hadd említsek meg egyetlen megható történetet. A Tudor negyedbeli tömbházrengeteg közötti cserealjai templomban szolgáltam már, és éveken át lóháton, lószekeren énekelve, székely népviseletben felöltözve bejöttek a jeddi fiatalok meghívni a szüreti bálba. Sokszor még a rendőri tiltás ellenére is vállalták a városi úton a lóhátas hívogatást. Mondjam azt, már csak ennyi is megérte értük, velük dolgozni!
– Miért döntött úgy, hogy 1994-ben a jeddi gyülekezetet felváltja a cserealjival?
– Lényegében három olyan motiváció volt a szolgálati hely változtatásához, amelyek személyi vagy családi vonatkozásúak. Korosztályunk nagy része úgy látta, jó az, ha egy lelkipásztor nem ül kevesebbet, mint 6-7 évet egy helyen, de 10-nél többet sem. Tizenegy évi jeddi szolgálat után jó volt váltani, változást keresni. Negyven és ötven év között voltam, és ez az életkor, amikor még egy lelkipásztort meghívnak, megválasztanak a gyülekezetbe, utána már túl öreg. A mi életpályánkban ez a kihívás is megjelenik. Ezek mellett egy jó másfél évtizedes lelkipásztori gyakorlattal a hátam mögött, egy németországi peregrinus év után úgy éreztem, egyházi és közéleti tevékenységben többet tehetek, s így indult el a médiával való együttműködésem, a Marosvásárhelyi Rádió Hitvilág műsorába való bedolgozásom, a megyei lappal való jó kapcsolatom, majd pedig egyházi tisztségviselőként esperesi és generális direktori megválasztásom, megbízatásom. És volt mindennek családi vonatkozása is: nagyobbik fiunk már a marosvásárhelyi művészeti iskolában tanult, feleségem a filharmónia énekkarában énekelt, én a kántor-tanítóképző főiskolán tanítottam. Lehet, hogy ezek prózai érvek, de a lelkipásztor is teljes családi életet él, a gyermekei iránti felelősséggel és lehetőséggel. Időnként ez akár feszültséget is jelenthet egy-egy papi család életében, hogy melyiket tartsa elsőbbrendűnek. Hála istennek, mi mindezt egyensúlyban tudtuk tartani.
– 2002-től a Vártemplom lelkésze, ami nemcsak nagy megtiszteltetést jelentett, hatalmas munkával is járt. Mit jelentett az Ön számára az a megbízatás, hogy egy olyan lelkész helyébe léphetett, mint Fülöp G. Dénes, a neves intézményvezető, -alapító, szellemi közösségépítő?
– Vártemplomi lelkipásztornak lenni – legalábbis kívülről úgy látszik – státusszimbólum, hiszen nagy elődök sorába kell lépni, egy nagyon gazdag ötödfél évszázados múltat is ápolni kell. De az Erdély bármely gyülekezetében való szolgálat ugyanolyan értékes és fontos, legfeljebb nincs annyira rivaldafényben. Nem volt nehéz Fülöp G. Dénes utóda lenni, mert ismertem őt jól, és tudtam, nem az ő munkáját kell lemásolni vagy továbbvinni. Egyébként gyorsan változó világunkban az egyházi élet is változik, máskülönben igen konzervatív marad, s elveszíti az ifjúságot. Egész konkrétan: megtartottuk és tovább működtettük a Fülöp G. Dénes által elindított intézményeket, a kántor-tanítóképző főiskolát, működik a Calepinus nyelviskola, az általa 2000-ben elindított Új Kezdet megünnepelte múlt évben a 200. számát. Közben megjavítottuk a Vártemplom több mint kétszáz éves műemlék orgonáját, Németországból ajándékként hoztunk egy százéves koncertorgonát, s mindez azért érdekes, mert a Vártemplom ma az egyedüli templom, ahol két koncertorgona működik, és van, amikor egyszerre, együtt szólal meg a két hangszer. Azt hiszem, ez Erdélyi unikum.
– Milyen a lelkipásztor családi élete: áldás vagy terhes elkötelezettség?
– Van egy régi mondás: a lelkipásztor lakásának fala üvegből van, és ez nem is rossz. Hosszú időn keresztül a papi család élete példa volt egy-egy faluban, s ezért el is várták a papgyerekek erkölcsösebb viselkedését. Ez a fajta példaadás változott, de még mindig van egyfajta elvárás a lelkipásztori család életvitelét, viselkedését illetően. Ritkán beszélnek arról, hogy legnehezebb a lelkipásztor feleségének, hiszen ott kell élnie falun, vidéki környezetben akkor is, ha városon nőtt fel, vagy éppen kolozsvári egyetem végzettje. A papi családnak más az „időbeosztása”, mert szombat-vasárnap a lelkipásztor szolgál, s így nincsenek szabad hétvégi közös kirándulások.
– Több könyve is megjelent, s rendszeresen kiadják a Vártemplom egyházi lapját, az Új Kezdetet.
– Eddig két könyvem jelent meg. Az első Kolozsváron, 2004-ben: Hétköznapok, ünnepnapok, emléknapok címen. Rádióban elhangzott, valamint világi és egyházi újságokban megjelent elmélkedések, emlékezések gyűjteménye. Alcíme szerint református publicisztikai írások Erdélyből. Másik könyvem már egy világi kiadónál jelent meg Kolozsváron, a Fehér Holló sorozatban, és 33 egyházi riportot tartalmaz, címe: Ahol még magyarul szól a zsoltár.
A Vártemplom gyülekezeti lapját Fülöp G. Dénes lelkipásztor és Adamovits Sándor presbiter, MÚRE-tag alapította. Sikerként könyveljük el, hogy 18 év után is megjelenik minden hónapban 20 oldalon, színes borítóval, s benne vallásos témájú írások mellett történelmi, képzőművészeti, irodalmi beszámolók, elmélkedések olvashatók. Már az első számtól kezdve a második oldalon egy vers jelenik meg, s így eddig legalább 200 – nagyrészt vallásos – verset közöltünk. Remélem, nemsokára könyv formájában is napvilágot lát az általam 14 hónapon át szerkesztett reformációs sorozat, amely minden szerdán jelent meg a Népújságban 500 éves a reformáció címmel a protestáns Marosvásárhelyről. Öt évvel ezelőtt elakadtam az Őszinte vallomás a besúgásról című emlékezésemen. A megírt 35 fejezethez még jön(ne) hat fejezet, de nehéz újrakezdeni egy leállt, félbeszakadt munkát. Talán a Nyelvleckék címen, szintén a Népújságban kéthetente megjelenő sorozatból is lesz egy könyv, hiszen már kb. 70-80 között van a számuk, és gyakoriak a visszajelzések. Feleségemnek megígértem, hogy a Vártemplomban elmondott prédikációkból összeállítok egy kötetre valót.
– Hogyan látja a protestáns gyülekezetek következő 500 esztendejét, és mennyire kell az Istenbe vetett hit a megmaradáshoz, az állandóan fenyegető, fejünk fölött „ingadozó” világkatasztrófa elkerüléséhez?
– Szerintem egy 500 éves nagy, kerek évfordulós visszatekintés igazi értéke a megtett út eredményeinek felmutatása. Ez a jövőt is építi! Amint a protestáns Marosvásárhely múltjáról szóló cikksorozatot szerkesztettem, azalatt ismertem fel, mekkora erőt és értéket, kultúrát és közösségi összetartást jelentett az egyház, a hit megélése. Csak egyetlen kézzelfogható igazolást említek: amikor Trianonban kimondták az elszakadást, Marosvásárhelyen két református, egy unitárius és egy evangélikus templom volt. Amikor beindult a kommunista fejmosás, ebben a városban három református templom volt, egy unitárius és egy evangélikus. 2017-ben van tíz református templom, két unitárius, egy evangélikus és egy baptista. Negyvenéves lelkipásztori és tizenkét éves esperesi tapasztalatom alapján állapítottam meg: az erdélyi magyarság közösségi léte, szeretetszolgálata, sokszor nemzeti megemlékezése és megélése a templomokhoz kötődik. Túl sokat csalódtunk politikai pártokban vagy éppen nemzeti intézményeinkben; az egyház maradt közösségi létünk utolsó mentsvára. Ennek szép jele és élő bizonyítéka: ma Erdélyben állandóan renoválják, szépítik templomainkat, sőt még mindig épülnek új templomok, holott öregedik, apad az erdélyi magyarság. 500 év nagy idő, de legalább 100 évre merek ígérni: ha az egyház állandó megújulásában megtalálja továbbra is helyét az erdélyi társadalomban, az emberek pedig újból és újból felismerik e változó, mulandó világban az örök értékeket, akkor a reformáció 600. esztendejében is lesz ünnepi felvonulás Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön.
– Gyakran látjuk írásait, szerkesztett anyagait a Népújságban, s már évek óta Ön szerkeszti a Marosvásárhelyi Rádió Hitvilág műsorát is.
– A Népújsággal van egyfajta hivatalos és egy személyes kötődésem. Egy nagy múltú megyei lap, amely még mindig a legolvasottabb Maros megyében, s helyet kell adjon annak a lelki-szellemi szolgálatnak, amelyet az egyház tölt be. A Marosvásárhelyi Rádióval való kapcsolatom már két évtizedes. Alig indította el Kelemen Ferenc a Hitvilág műsort, nemsokára református részének szerkesztéséhez hívott, s egy kicsit egy időben ott is ragadtam. Később – egyházkerületi és egyházmegyei elfoglaltságom miatt – ritkábban hallottak, ma már más adásokban is igénybe veszik az egyház, a lelkipásztor által megjelenített tevékenységet, szolgálatot.
– Mint friss nyugdíjas, mivel telnek napjai?
– Elég gyakran igénybe veszik szolgálatomat. Van egy négy és fél éves unokám, aki hetente egy nap a nagyszülőké, érkezik a kislány unoka is, és végre felújíthatom Pókában az egykori hagyományos gyümölcsöst. Merész álmom visszahonosítani azokat a gyümölcsfákat, virágokat és díszfákat, amelyek egykor sajátossá, egyedivé tették régiónkat…
– Szeret utazni? Hol járt a nagyvilágban?
– Nem vagyok világutazó, habár voltam Brazíliában és Litvániában, vagy éppen Görögországban. Legmeghatóbb utazási élményem az volt, amikor a munkácsi várnál megállapíthattam: mindenik elszakított területen imádkozhattam. Délvidéken még akkor prédikáltam – 1997-ben –, amikor éjszaka jól lehetett hallani a lövöldözéseket. Szlovéniában olyan istentiszteleten vettem részt, ahol egyik éneket szlovénül, a másikat pedig magyarul énekelték, mert már annyira vegyes volt a magyar evangélikus közösség. Horvátországban ottjártunkkor javították a félig lebombázott szentlászlói református templomot, Felvidéken még leégése előtt megcsodálhattam, belülről is, Krasznahorka büszke várát. Németország jelentett számomra sok szép élményt, de ugyanolyan öröm egy-egy hazai kirándulás a Szászföldön, Dél-Erdélyben, Kalotaszegen vagy a Mezőségen. A harinai evangélikus vagy a somkeréki református templom, a lassan eltűnő szentbenedeki Kornis-kastély, a mezőségi tóvilág nádas, vadrucás hangulata ugyanolyan öröm és élmény, mint Prága vagy Krakkó zsúfolt főtere. Én ezt a másságot, egyediséget, Erdély csodálatos tájait szeretném ezután jobban megismerni. Székely Ferenc / Népújság (Marosvásárhely)