Az elkövetkező egy hónapban Székelyudvarhely két szoborral és egy szoborkompozícióval lesz gazdagabb. Október 12-én a Móra Ferenc Általános Iskola névadójának szobrát leplezik le, amelyet Zavaczki Walter helyi szobrász készít. Október 28-án a Szentimre utcában Szent Imre herceg mellszobrát avatják fel, majd előreláthatóan november negyedikén (a korábbi dátum október 23-a volt) a városközpontban az Élet című – eredetileg árvízemlékműnek megálmodott, majd időközben ennél tágasabb értelmezést nyert – alkotásról hull le a lepel. A Móra Ferenc Általános Iskolánál az intézmény épülete előtti kis téren állítják fel névadójuk szobrát, jelezte Nagy József igazgató. Idén ünnepeljük Szent Imre herceg születésének 1000. évfordulóját, a megemlékezések szervezésére Magyarországon, Lezsák Sándor országgyűlési képviselő kezdeményezésére Szent Imre Millenniumi Emlékbizottság alakult, amely eldöntötte, hogy minden, Szent Imre nevét viselő településen idén mellszobrot állítanak a hercegnek. A történelmi Magyarország huszonhárom települése vagy településrésze viseli a herceg nevét, tehát ennyi szobor kerül idén leleplezésre. Az emlékbizottság programja szerint az anyaországiak mellett öt erdélyi településen: Csíkszentimrén, Görgényszentimrén, Hegyközszentimrén, Nyárádszentimrén és a Székelyudvarhelybe beolvadt valamikori Szentimrefalván emlékünnepséget is tartanak. Ennek megfelelően május 27-én Görgényszentimrén, augusztus 12-én pedig Csíkszentimrén leplezték le a herceg mellszobrát. /Máthé László Ferenc: Újabb szoborhullám. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), okt. 4./

Jakab Antal gyulafehérvári püspök 1909. március 13-án született Gyergyókilyénfalván. Gyergyóditróban volt káplán, onnan Kolozsvárra került Márton Áron főesperes-plébános mellé, aki, látva tehetségét, 1937-ben Rómába küldte, hogy egyházjogot tanuljon. A római Lateráni Egyetemről jogi doktorátussal hazatérve, az egyházmegye kettéosztottsága idején Jakab Antal a kolozsvári püspöki helytartóságra került, Sándor Imre helytartó mellé titkárnak. 1945-ben Gyulafehérváron ő a teológia vicerektora és az egyházjog professzora. Amikor Márton Áront elhurcolták, Róma akaratából ő lett az egyházmegye első titkos ordináriusa, vagyis püspök-helyettese. Dr. Boga Alajos, Sándor Imre és Gajdátsy Béla letartóztatása után bejelentette, hogy a továbbiakban mint titkos ordinárius fog intézkedni az egyházmegyében, megtiltott minden állami szervezést. Jakab Antalt 1951. augusztus 24-én letartóztatták. Elhurcolása után sokat verték, majd a felsőbányai ólombányában kényszermunkára ítélték, Ambrus József karcfalvi plébánossal és dr. Dávid Lászlóval együtt. Az egyik bányaomlás alkalmával a csodával határos módon menekültek meg. Jakab Antalt innen a Duna-csatornához hurcolták. A kommunisták börtönében összesen 13 évet raboskodott. Szabadulása után papként nem működhetett. Szülőfalujában segített rokonainak a mezei munkában. Később megengedték, hogy Görgényszentimrén, majd Búzásbesenyőn lelkipásztorkodhasson. Az 1960-as évek közepén Jakab Antalt Máron Áron visszavitte Gyulafehérvárra, hogy ott tanárként működjön. 1971. december 23-án VI. Pál pápa utódlási joggal kinevezte Jakab Antalt Márton Áron segédpüspökének. Jakab Antal 1980. április 2-ig (Márton Áron nyugdíjba vonulásáig) volt gyulafehérvári segédpüspök, ettől kezdve 1990. március 14-i visszavonulásáig megyéspüspökként vette vállaira az egyházmegye kormányzásának nehéz terhét. Állandó küzdelemmel járt, hogy az elnyomással szemben megvédje az egyház jogait. Nagy tudással, kitűnő diplomáciai rátermettséggel tett meg mindent, amit csak megtehetett, híveiért. Amikor Bukarest bevezette a teológiára felvételizők létszámának korlátozását (numerus clausus), Jakab Antal ezt nem tartotta be. 1993. május 5-én halt meg súlyos májrákban. (Incze Dénes: Erdély Katolikus Nagyjai. /Tusnádfürdő (ny. Csíkszereda), 2003/ című munkája felhasználásával) /Jakab Antal Centenárium 2009. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 14./

Béres Andrásnak, a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem elnökének rektorként az egyik fő célkitűzése az volt, hogy a Marosvásárhelyi Színházművészeti Egyetemből egy szélesebb hatósugarú, több művészeti ágazattal foglalkozó tanintézetet kovácsoljon. Elmondta, hogy az egyetem az idei tanévvel kezdődően a művészetek három fontos területén képez szakembereket. A színházművészeti képzéshez hozzáadódott a zenetanári képzés, és most indul egy képzőművészeti irány: szcenográfia és látványtervezés címen. Emiatt az egyetemnek meg kell majd változtatnia a nevét. A szcenográfia kapcsolódik a színházhoz, de azt a fajta szakot indították be, amilyen a képzőművészeti egyetemeken működik. Erre fog épülni egy fiatal tanári kar, amely magva lehet egy képzőművészeti karnak. Az egyetem elnöke új funkció. Az egyetem szenátusa szabja meg az elnök feladatkörét. Marosvásárhelyen csak az orvostudományi és gyógyszerészeti egyetemnek, valamint a Színművészeti Egyetemnek van mesterfokozata és doktoriskolája. A doktoriskola három éve működik. Ahhoz, hogy az egyetem ezzel foglalkozzék, minimum három oktatónak el kell érnie az irányításhoz szükséges jogot. Jelenleg Kovács Levente, Béres András és Mihai Sin érte el ezt a fokozatot. Hármuknak most már összesen több mint 45 doktorandusa van. Béres a doktori iskola megvalósítását tartja a legjelentősebb eredménynek. Több épülettel bővítették az egyetemet, bábszínházat is építenek, így a bábosoknak is meglesz a stúdióterme. A Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem immár saját társulattal rendelkezik. Az Akadémiai Műhelyt számon tartják a színházi körökben. Béres András /sz. Görgényszentimre, 1942/ a kolozsvári BBTE történelem-filozófia karán szerzett diplomát, a filozófia doktora. Színházesztétikát oktat a Marosvásárhelyi Színházművészeti Egyetemen. 1997 januárja és 1998 májusa között az oktatási minisztériumban államtitkári tisztséget töltött be. 1998 és 2002 között a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészeti igazgatója volt. 2000-től 2008 márciusáig volt a Színházművészeti Egyetem rektora, jelenleg annak elnöke. /Máthé Éva: Egyetemépítés: lépést tartani a változásokkal. = Krónika (Kolozsvár), okt. 17./

Különleges hármas halom formájú római katolikus kápolnát szentelt fel szeptember 13-án dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek a Szászrégenhez tartozó Radnótfáján. A templomot Pakó Benedek kanonok tervezte és építtette mintegy örökségül híveinek, a városért oly sokat tett plébános nyugdíjba vonult. A nehézségek ellenére ezt is, mint a Noé Bárkája közösségi házat, az árvaházat, vagy a görgényszentimrei szórványkollégiumot sikerült kiviteleznie. Pakó Benedek elmondta, hogy nem szokványos formájú épület megépítésére gondolt, ezért semmilyen hivatalos egyházi támogatást nem kaphatott a kivitelezésre, de kitartott elképzelése mellett. Pakó Benedeket régóta foglalkoztatja a hármas halom szimbóluma, hiszen a jelkép benne van a magyar címerben is, ezért erre hasonlító kápolnát építtetett. Amikor több mint 20 évvel ezelőtt Radnótfájára jött szolgálni Pakó Benedek, csupán négy katolikus gyermek volt az iskolában, azóta már az itteni magyar osztály is megszűnt. S bár az egyházközség 1994-ben úgy döntött, hogy csak 800 hívőnek lehet önálló temploma, a kanonok elhatározta: akár 50 vagy 100 ember is megérdemel egy kápolnát, amely puszta jelenlétével a megmaradást is erősítheti. Az építési költségek 60%-át Pakó Benedek saját pénzéből, illetve kölcsönből finanszírozta. A magyarországi Erdélyi Szövetség Pakó Benedeket Erdélyért oklevéllel és éremmel tüntette ki, ezáltal elismerve azt az áldásos tevékenységet, amelyet több mint két évtizeden át Szászrégenben a magyarságért tett. /Vajda György: Pakó Benedek kanonok „öröksége”. Hármashalom-kápolnát szenteltek Radnótfáján. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 14./

Szászrégenben felújították a díszkutat. A csorgó mellé került a szászrégeni evangélikus templomban is látható középkori és az 1934-ben elfogadott városi címer, valamint egy középkori hírvivőt ábrázoló dombormű is. Alig két hónapja működik a Dareghin helyi televízió, most már magyar nyelvű hírműsoruk is van. A magyar adás havonta háromszor jelentkezik. Nemrég nyugdíjba vonult Pakó Benedek kanonok, aki Szászrégenről hazaköltözött szülőfalujába, Gelencére. Amíg Szászrégenben szolgált, állandóan építkezett. A városban három házat működtetett, ahol a szórványgyülekezetekből fogadott gyerekeket, akiket taníttatott. Görgényszentimrén is hasonló céllal tartott fenn egy házat. Megépítette a Noé bárkája közösségi házat, legutóbb pedig a saját tervezésű kápolnát avathatták fel a hívek Radnótfáján. Csiszér Imre plébános vette át a kanonok örökségét. Elmondta, hogy a szórványkollégiumokat pénzhiány miatt be kellett zárni. Míg hét évvel ezelőtt 86 gyerekről gondoskodtak, addig tavaly 15-en voltak, az idén pedig alig 4-en érdeklődtek. A szülők inkább az iskolabusz programba kapcsolódtak be. De Szászrégen nem mond le az ún. gyermekmisszióról. Tárgyalt Böjthe Csaba testvérrel, aki átvenné a Noé bárkája házat, ahova árva gyerekeket hozna. Ugyanakkor a plébánia melletti épületet átadják Bartha József holtmarosi lelkipásztornak, aki a Wass testvérek támogatásának köszönhetően fenntart egy árvaházat. Ha iskoláskorba nőnek a gyerekek, akkor ők költöznek ide. /Szászrégen. Új „ruhában” a Szerencse kút. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 3./

Maros megyét sújtotta az ár
Hat Maros megyei települést érintettek súlyosan az elmúlt három nap esőzései: Fickópataka, a Görgényszentimre községhez tartozó Lárgatelep, Görgényüvegcsűr, Fundája, valamint Dicsőszentmárton. Az utóbbi városban két tömbház alagsorát, 17 háztartást és melléképületet, 20 kutat és több mint 30 hektár mezőgazdasági területet érintett az árvíz. Magyaró községben az ár tönkretette a Fickópataka felé vezető hidat, így három család elszigetelődött, a mezőgazdasági területek 35 százalékát víz borítja. A Görgényszentimre községhez tartozó községi utat 14,5 kilométeren elmosta a víz, ezért hétvégén nehézkesen zajlott a közlekedés. Görgényüvegcsűr faluban a vizek öt pallót tettek tönkre.
Az SZDP nem változtat
Victor Ponta, az SZDP elnöke szerint a szociáldemokraták a szenátus állandó bürójában ugyanúgy megszavazzák a rendkívüli ülésszak összehívását, akárcsak a képviselőházban, és támogatják azt is, hogy napirendre kerüljön a 48-as, 58-as és 63-as sürgősségi rendelet. Ponta leszögezte: azt szeretnék, ha napirendre kerülnének az áfaemelésről, a kórházak decentralizációjáról és a helyi közpénzügyekről szóló kormányrendeletek, hogy módosíthassák ezek „aberráns” rendelkezéseit. „Szeretnénk megakadályozni, hogy Videanu úr eladja a Petrom, Transgaz, Nuclearelectrica utolsó részvényeit. Ez az állam nemzeti érdekeinek elárulása saját önző érdeke, a DLP-s zsebek javára” — jelentette ki Ponta.
Pályázat rezervátumvédelemre
A Hargita Megyei Tanács a következő időszakban a Regionális Operatív Program keretében finanszírozási célból 780 000 lej értékű pályázatot nyújt be, amely a megye védett területeinek népszerűsítését és kiaknázását célozza meg, beiktatva azokat a turisztikai körforgásba. „A megyében 37 rezervátum létezik, és nagy részüket még a helyiek sem ismerik. A pályázat elsődleges célja ez lenne: a rezervátumok beiktatása a turisztikai körforgásba úgy, hogy ne károsodjanak, és mégis hasznot hozzanak a megyének” — áll a közleményben. Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke szerint a pályázat illeszkedik a megyei tanácsnak a borvíz, a hagyományok és az épített örökség kiaknázására irányuló kezdeményezéseihez.
Közel egymillió fenyegetett ember
Több mint 900 000-en élnek árvizek által veszélyeztetett területen, és több mint 88 000 házat sodorhat el bármelyik pillanatban az ár — derül ki a Környezetvédelmi és Erdészeti Minisztérium adataiból, amelyeket a közép- és hosszú távú árvízvédelmi stratégiában ismertettek. A stratégia két legfontosabb célkitűzése 2030-ig 350 000-re csökkenteni a veszélyeztetett személyek számát és fokozatosan a jelenlegi 1000 hektáronkénti 86 házról legfeljebb 40-re csökkenteni a károsított lakások számát. A 2009-es áradások okozta károk értéke meghaladta a 156,4 millió lejt, 2008-ban az árvizek és földcsuszamlások 2,79 milliárd lej értékű kárt okoztak. Idén júniusban az áradások és a szélsőséges időjárás 37 megyét érintett, 25 ember életét oltotta ki. Kárt szenvedett több mint 7200 gazdaság, 6112 lakás, 246 épület leomlott, 12 500 személyt kellett kitelepíteni Az áradások 33 500 hektár szántót, 22 500 hektár legelőt és kaszálót, 5700 hektár erdőt, 34 országutat, 93 megyei utat és 120 községi utat károsítottak. Romániában több mint egymillió hektár terület árvízveszélyes.
Magyar—spanyol győztes duó
Egy romániai magyar és egy spanyol énekes nyerte meg a Brăilán megrendezett Hariclea Darclée Énekversenyt, amely az ország legrangosabb hasonló jellegű megmérettetése. A verseny tizenötezer eurós nagydíját a marosvásárhelyi Borsos Edith szoprán és a spanyol Alvaro Lozano Gutierrez bariton kapta megosztva. A jubileumi versenyre — idén ünnepelték a névadó Hariclea Darclée szoprán születésének 150., valamint a verseny megalapításának 15. évfordulóját — rekordszámú résztvevő nevezett be, 27 országból összesen 187-en indultak. A győztes Borsos Edith a marosvásárhelyi Művészeti Líceum énekszakán érettségizett 1996-ban Orosz Szabó Edit osztályában. Énekművészi és énektanári diplomát a kolozsvári zeneakadémián szerzett 2003-ban Kirkósa Júlia és Mircea Simpetrean szakmai irányítása alatt. Tagja volt a Kolozsvári Állami Magyar Operának, 2005-ben pedig a Magyar Állami Operaház Operastúdiójának. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

25 oktatási intézmény szűnik meg a megyében
A prefektúra kollégiuma tegnapi soros ülésének napirendjén egyebek mellett a 2010/2011-es tanév előkészületeiről szóló jelentést mutatta be Matei Dumitru főtanfelügyelő.
Kijelentette: a megye összes iskolájában megfelelő számú tanügyi káderrel kezdik a tanévet: összesen 9201 poszt van, ebből 6970 tanügyi káder, 587 kisegítő személyzet, 1644-en a nem pedagógus személyzethez tartoznak. A végleges kinevezésekért a versenyvizsga öt központban zajlott, 2005 pedagógus vett részt és 156-ot véglegesítettek. Augusztus 6-án tartották a versenyvizsgát a helyettes állásokra. Ezen a vizsgán 535 jelentkező indult, 5-ös osztályzatot 384-en értek el. A fennmaradt 770 állást augusztus 23. és 30. között töltik be.
A főtanfelügyelő ugyanitt ismertette a most kezdődő tanévtől összevonásra kerülő iskolák és óvodák helyzetét, valamint az oktatási intézmények állapotáról olvasott fel kimutatást.
A 2010/2011-es tanévben 892 oktatási egységben folyik a tanítás (875 közintézmény, 17 magán oktatási intézmény). Elemi iskolákban összesen 1426 osztály indul 24.827 tanulóval, ebből 450 összevont (simultan) osztály (6303 tanuló). Gimnáziumi oktatás: 1152 osztály, 24.027 tanuló, 114 összevont osztály (2075 tanuló), illetve 173 oktatási intézményben indul IX. osztály, 5190 tanulóval.
Szeptember 1-jétől összevont iskolák: Bözöd (magyar oktatás) – Erdőszentgyörggyel, a bözödi iskolában összevont I-IV. osztály marad. A csekelakai (román) tagozatot a cintosival vonják össze, a gerendkeresztúri iskolát a maroskeceivel, a felsőoroszit a köhérivel, az iszticsóit a libánfalvival, a kerelői iskolát a szentpálival, a küküllőszéplakit (r/m) héder-fájaival, a marosligetit a felsőrépaival.
A megyében 2010. szeptember elsejétől 25 oktatási intézményt szüntetnek meg gyermekhiány miatt: a batizházi óvodát , a batizházi I-IV. osztályt, mindkét intézményt Cintosra helyezték. A feketelaki (m) I-IV. osztályosok ezentúl Bándon tanulnak, megszűnik a kiskóródi I-IV. oszt. – Kóródszentmártonra járnak majd a gyermekek. Megszűnik a kisteremi elemi – Nyárádkarácsonra, a csöbi (m) (I-IV.) Gyulakutára, kisillyei (m) – Gernyeszegre, pálpataki (óvoda és elemi iskola) – Görgényszentimrére, az oroszidecsi iskola Idecsre, abosfalvi (m) óvoda Mikefalvára, az andrássytelepi elemi iskola – Marosludasra, a felsőszakadáti ált. isk – Szovátára, borzatanyai elemi – Ratosnyára, a maroslaki , a sebesi , valamint a monosfalui óvodások és elemisták ezentúl Marosoroszira járnak, a várhegyi (r/) elemi iskola – Marosszentannára, a Valea Padurii-beli és Valea Surii-beli I-IV. osztályok Mezőcekedre, a toldalagi – Vajdaszentiványra. Megszűnik a marosvásárhelyi 21. sz. óvoda (r/m), amely egy tömbházlakásban működött, illetve a dicsőszentmártoni 7-es óvoda .
Megyeszinten 783 oktatási egység 90,42%-a megkapta a működési engedélyt, 3,5%-uk nem, 6,00%-nál az engedélyeztetés folyamatban van.
Matei Dumitru kijelentette, utólagos adatokat, valamint a menedzsmenttervet a 2009/2010-es tanév kiértékelése során ismertet.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)

Fiatalodó közösség, megmerevedő egyház - interjú Ötvös József lelkésszel (Ötvös József református lelkipásztor 1952. augusztus 27-én született a Maros megyei Pókán. A Kolozsvári Protestáns Teológia elvégzése után 1977 és 1983 között a Görgényszentimrei Missziói Egyházközségben szolgált, majd 1983 és 1995 között Jedden volt lelkipásztor. 1995–2002 között a marosvásárhelyi VIII. Cserealji Egyházközség, 2002-től a marosvásárhelyi I. Vártemplom Egyházközség lelkésze. 2000-től a Marosi Református Egyházmegye esperese, 2001-től az Erdélyi Református Egyházkerület missziói előadója, generális direktora. Kötete: Hétköznapok, ünnepnapok, emléknapok (Kolozsvár, 2004), több rádióadást szerkesztett, és száznál több cikke jelent meg hazai egyházi és világi kiadványokban. Több hazai és nemzetközi egyházi és világi szervezet tagja, a hazai GAW (Gustaw Adolf Segélyszervezet) elnöke.)
„Az új egyházak a kisebb közösségek körében képesek a közvetlen hangot megtalálni, ami a nagy egyházakban már nem lehetséges. Viszont ha nekik is nő a közösségük, ugyancsak személytelenebb lesz a kapcsolatrendszerük. Márpedig az emberek igénylik a személyes kapcsolatot. ”
A kommunizmus idején sokan olyan neveket adtak gyermekeinknek, amelyek nem fordíthatók románra. Három fiáé nemcsak lefordíthatatlan, hanem jó hangzású, patinás magyar név. Tudatosan választottak? – A nyolcvanas években nősültem, akkor született az első két fiam. Akkor már a szülőfalum nevét sem lehetett magyarul leírni. Tehát félig-meddig tudatos, belső ellenállás lapul a nevek mögött. Csíksomlyói születésű feleségemet Emese Erzsébetként, engem viszont Iosifként vezettek be az anyakönyvbe, hivatalosan ma is az vagyok. Feleségemmel mindketten választottunk neveket, így lett az elsőszülött Koppány Bulcsú, a középső Ajtony Atilla – a régi helyesírás szerint –, a harmadik pedig Tétény Álmos. Valójában Töhötöm kellett volna hogy legyen, de az nem talál az Ötvöshöz, így ennek a Tétény változatát választottuk. A kedvenc neveink különben a Taksony és Szörény voltak, de az előbbi csúfolkodásra adott volna okot, a Szörény meg összeolvadt volna az Ötvös szó végével.
Lesz-e lelkészutánpótlás a családban?
A nagyobbik fiunk történész, és éppen értesített, hogy Arad közelében kelta sírra bukkant. Apósomat ’56 miatt elítélték, tehát ő a magyar forradalom szellemében élt, és ez az unokáján csapódott le – érdekli a történelem. A középső most végzi a konzervatóriumot Kolozsváron, már tanít a népfőiskolán. Klasszikus zenei képzéssel a tarsolyában talán dzsessz- és rockzenével foglalkozik majd. A kisebbik most kezdi a középiskolát, talán ő majd a papi pályán folytatja.
Szülei pókai földművesek voltak. Gyerekkorában gyakori jelenség volt, hogy egy paraszti származású fiúból pap lett?
Már a teológián tanultam, amikor tudatosodott bennem, hogy mennyire igaz rám is, amit ott tanítottak: a lelkészi munka hivatás, ugyanakkor ebben az is benne van, hogy valaki hív minket. Ha az emberben nem párosul az isteni hívás és a hivatástudat, akkor nagyon nehéz ezt végigcsinálni. Utólag értettem meg, hogy tizenkettedikes koromban következett be az életemben az elhívás, amit akkor nem ismertem fel. Számomra mindig megnyílt valamilyen tér. Egyedüli gyerek voltam. Mikor az első osztályt kezdtem, indították meg nálunk az 5–8. osztályt. Elődeimnek, ha tanulni akartak, más faluba kellett menniük iskolába. Gyerekkoromban értették meg a pókai emberek, hogy a kollektív gazdálkodás visszalépést jelent az életükben. Roszszabb lett a megélhetés, ezért majdnem mindenki megpróbálta taníttatni a gyermekét. Ennek a káros következménye az lett, hogy kiürültek a falvak. Ugyanakkor egy-két felnőtt is meghatározta az életemet. Amikor elvégeztem a 4. osztályt, akkor került oda két évre tanítani Deé Nagy Anikó, a Teleki Téka későbbi igazgatónője, aki 5. és 6. osztályban magyarra és oroszra tanított. Később édesapámmal úgy döntöttünk, hogy mezőgazdasági szakiskolában fogok tanulni.
Tipikus, becsületes parasztcsaládban nőttem fel, ahol értéke volt a földnek, a földművelésnek. Deé Nagy Anikó azt javasolta, iratkozzam be a Bolyai Farkas Középiskolába, de édesapám eleinte félt, hogy nem állom meg a helyem. Amikor leérettségiztem, olyan egyetemet kerestem, ahol nem szükséges a romántudás. A bentlakás pedellusa, Kiss Géza javasolta a teológiát. Édesapám is egyetértett vele, hogy pap legyek. Ő azért nem lehetett pap vagy tanító, mert egyedüli fiú volt a családban, és a földdel kellett foglalkoznia. De mély hitű ember volt. A nyolcvanas években a teológia magyar sziget volt, zárt közösség, ahol kifejlődött bennünk a magyarság iránti felelősségérzés, de ez szerintem nem a tananyagból, hanem a légkörből származott. 1958–59-ben, az ’56-os forradalom után a teológián kemény rendőrségi beavatkozás történt, embereket vittek el, és akkor az intézmény „magába zárkózott”, hogy megelőzze az ilyesmit. Engem is felelősségre vontak, amikor marosvásárhelyi középiskolásokkal egy kolozsvári vendéglőben találkoztunk, de a teológia felvállalta, hogy a résztvevőket megbünteti. Mai napig hálás vagyok ezért, hogy a professzorok vállalták ezt a fajta igazságtalan büntetést azért, hogy ne legyünk kiszolgáltatva az államhatalomnak.
Az egyetemi évek után Görgényszentimrére került. Ott mekkora gyülekezetet, milyen helyzetet talált? – Aki jelessel végzett, államvizsgázott, kérhette, hogy doktorálhasson, és én jelentkeztem is, viszont az akkori püspök nem akarta ezt engedni. Így is bejutottam a szebeni teológiára, viszont fél év után mégis állami kinevezést kaptam. Ezt nem lehetett visszautasítani, mert akkor elvesztettem volna a diplomámat. 1977. március 5-én utaztam Szentimrére, az autóbuszon hallottam, hogy azelőtt való este földrengés volt. Ez úgynevezett missziós egyházközség, amelynek nagyon szép múltja van. Görgényszentimre fejedelmi vár volt, a községben kiváló erdészeti iskola működött, s ami ritkaságszámba ment: a papi lak előtt aszfaltozott út volt. A reformátusság kisebbségben volt. Az a falu a hatvanas években még polgári közösségként működött, például két magánfodrászattal, a polgári családok napszámosokkal dolgoztattak.
Egyházilag az egész Görgény-völgye hozzám tartozott – a katolikus Görgényüvegcsűr, a zömében ortodox Laposnya, Libánfalva, Hodák. Akkor még nem volt magyargyűlölet, csak a marosvásárhelyi pogrom idején fejlődött ki. Annak idején egy budapesti hölgy kérésére a libánfalvi kocsmában román parasztoktól tudtam meg, hol van eltemetve a hölgy fia, akit katonaként mészároltak le, s ott temették el a román temetőben, amikor visszavonulóban volt a magyar hadsereg. Az az ortodox pap is segített a sírt felkutatni, aki 1990 márciusában felszólította a románságot, vonuljon be Marosvásárhelyre. Később Alsóidecset is hozzám csatolták, ez eredetileg szász település volt, a szász templomban egymás után, békésen folyt a román-ortodox, a német-evangélikus és a magyar-református szertartás. Ha a politikum nem avatkozik közbe, akkor e vidéken jól megférnek egymással a különböző ajkú emberek.
Ebben az időszakban sikerült templomokat felújítania, sőt egy új templom építése is a nevéhez fűződik. – Görgényszentimrén és Üvegcsűrön kevés pénzből, helyi erőből, némi holland segítséggel tataroztunk templomokat. Lelkipásztori szolgálatom alatt épült új templom Marosagárdon, ahol ortodox, görög katolikus és református hajlék van egymás mellett. A görög katolikusok a rendszerváltás után visszavették a templomukat az ortodoxoktól, akik emiatt nekifogtak építkezni, de mivel túl sok téglát vásároltak, a többletet felajánlották a református gyülekezetnek, amely a régi vályogtemplom helyett újat épített.
A Marosvásárhely közvetlen közelében fekvő Jedd már egészen más világ volt, mint a Görgény-völgye, majd következett Vásárhely, ahol a belvárosi, vártemplomi gyülekezet lelkésze lett. – Vásárhelyen – Jedd után – előbb a cserealji közösség élére kerültem. Érdekes kihívás volt. Varga László tiszteletes szolgált ott, ő akkor politizált, s ha el kellett mennie valahova, akkor én helyettesítettem, hiszen ez a gyülekezet közel esik Jeddhez. Mikor elment nyugdíjba, engem hívott a közösség. Kelemen Ferenc, a rádió munkatársa interjút készített velem, és én elmondtam, hogy egyházi műsoraiban néha hibás kifejezéseket használ. Erre ő azzal válaszolt, hogy meghívott műsort szerkeszteni. Így bekerültem a város közéletébe, ismert lettem, rádiós műsoriamból, a lapokban megjelent cikkeimből született a Hétköznapok, ünnepnapok, emléknapok című kötetem. Cserealja az 1988–89-es években alakult közösség, amelyet Csiha Kálmán hozott létre a népes lakótelepen, a Tudor negyedben. Sok magyar fiatal költözött ide faluról, hiszen ez volt ez egyik megélhetési lehetőség. Több mint 5000 reformátust tartottak nyilván, nagy részük a Nyárád- és a Küküllő mentéről származott. A cél az volt, hogy ne veszítsük el őket. Varga László tudta, hogy közösségi épületre van szükség, de református templomra nem adtak építési engedélyt, ezért egy polgári házat vettek meg, s kiütötték a belső falait. Így lett – sokáig torony nélküli temploma a közösségnek.
A Vártemplomba bekerülni, az ide tartozó református gyülekezet élére állni bizonyára rangot jelent egy lelkésznek. – Kihívást is jelentett, nem bántam meg, hogy átjöttem, bár élőbb gyülekezet volt a cserealji. Ez a gyülekezet kissé Marosvásárhelyt szimbolizálja. Itt 3700 a nyilvántartott hívek száma. Elődöm, Fülöp G. Dénes 18 évig a legmegfelelőbb pásztora volt a gyülekezetnek. Helytállt a Ceauşescu-korszak utolsó éveiben, és a rendszerváltás után kiváló külföldi kapcsolatai révén sok mindent meg tudott valósítani. A huszadik század kiválósága volt ő a Vártemplomban – Tóthfalusi József, Csíky József, Mester István után. 2002-ben ment nyugdíjba, és a presbitérium jó ideig kereste az utódját, végül rám gondoltak. Sok lelkipásztor „kiég”, mert nincsenek sikerei. Nálam ez nem következett be. Egyik komoly sikerélményem az orgonához kapcsolódik. Mikor idekerültem, a Vártemplomban a régi, műemlék orgona nem működött, helyette elektromos orgonát használtak. Egy Csehországban lengyelként született ismerősöm, aki 16 évesen Németországba menekült, értesített, hogy ott fölöslegessé vált egy orgona. Molnár Tünde orgonaművész ajánlotta, fogadjuk el, nem baj, ha egy templomban két versenyorgona van. A gyülekezet úgy döntött, hogy előbb a régit kell megjavíttatni. Így is történt, majd a németországit is működőképessé tettük, így két működő orgonánk van, e téren a Vártemplom egyedülálló az erdélyi református templomok között. Ez azért jó, mert Erdélyben a templom már nemcsak egy lelki közösség vasárnapi találkozásának a helyszíne, hanem magyar kulturális közösségi hely. Fülöp Dénes a nyolcvanas években a templom melletti termet gótikus közösségi teremmé építtette újra, az esperesi hivatal tanácstermében pedig mostanában képzőművészeti kiállításokat szervezünk.
A Vártemplom gyülekezetében hogyan alakult a hívek száma?
Amikor idekerültem, Fülöp Dénes azt mondta: egyik legfontosabb feladat az öregekkel való foglalkozás, mert ez a városrész kiöregedett. De pár év múlva megfordult a dolog, eltávozott az élők sorából az idős generáció, bár jobbára még most is az idősek járnak templomba, 250–300-an. Viszont húsvétkor a fiatalok is megjelennek, igaz, általában külföldön élnek, s az ünnepekre hazajönnek. De most már az itthon élők körében is sok a keresztelő, a konfirmáció. És ami igen örvendetes: egyre több magyar család vállal harmadik gyereket. A gyülekezet korképe szerint nagyjából kiegyenlítődtek a generációk, viszont igaz, hogy számszerűen fogy.
Mi a véleménye a rendszerváltás után megerősödő jehovista és egyéb, kisebb egyházakról? – Ma ez már nem annyira jellemző. Ennek a folyamatnak vannak pozitív vonatkozásai is. Például az, hogy a pünkösdista egyház meg tudta szólítani a cigány közösségeket, és bizonyos mértékben civilizálta ezeket. A hagyományos egyházaknak ez nem sikerült. Pedig fontos dolog, hiszen Erdélyben becslések szerint egymillió roma él. Talán a Hit gyülekezete talált leginkább utat a fiatalok felé. Úgy látom, hogy ezek az új egyházak a kisebb közösségek körében képesek a közvetlen hangot megtalálni, ami a nagy egyházakban már nem lehetséges. Viszont ha nekik is nő a közösségük, ugyancsak személytelenebb lesz a kapcsolatrendszerük. Márpedig az emberek igénylik a személyes kapcsolatot. Egyik katolikus társam fogalmazott úgy: a mi legnagyobb problémánk, hogy az egyház kezd megmerevedni.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület már korábban beindította öntisztulási folyamatát, sorozatosan leplezik le azokat a református lelkészeket, akik kapcsolatban álltak a kommunista állambiztonsági szervekkel. Az Erdélyi Református Egyházkerület körében próbálják-e feltárni ezt a káros kapcsolatrendszert? – Rájöttünk arra, hogy e téren még mindig folyik a manipulálás. A mi egyházkerületünk létrehozott egy vizsgálóbizottságot, amely megállapítja, hogy az eddig ismert anyag alapján a lelkészek együttműködtek-e a Szekuritátéval. Ez azt is jelenti, hogy megvédenek esetleg ártalmatlanul meggyanúsított embereket. Ehhez arra van szükség, hogy mindenki kérje ki az iratait, és mutassa fel azokat. Én láttam a saját iratcsomómat, illetve annak egy részét megkaptam Bukarestben. A nyolcvanas években több esetben kihallgattak, a belügyisek tudták rólam, hogy vannak nyugati kapcsolataim. Felkészültem rá, hogy mi lesz a dossziémban, és nem az volt benne, amire számítottam. Tehát valakik még mindig szelektálnak. Igényeltem, fedjék fel annak a húsz személynek a nevét, akik rólam jelentettek, ez fokozatosan zajlik, egyelőre hat nevet ismerek, egyházi személyek is vannak közöttük.
A püspökhöz eljuttatott, velem kapcsolatos iratcsomóban viszont ezeknek már csak a fele jelenik meg. Sajnos egészen reális képet még nem lehet összeállítani. Iratokat visszatartanak, amelyekről nem akarnak beszélni, vagy fel akarnak használni valakik ellen. Az irataim között olyasmi is szerepel, hogy én jelentettem valakiről, és amikor utánanéztem, kiderült: Baciu százados tesz jelentést egy velem folytatott beszélgetés alapján. Erre mondhatnám, hogy az egész nem igaz. De ha igaz, akkor minek tekinthető ez? Az én jelentésemnek? Vagy az ő jelentésének? Az ő szemükben mi, tanárok, lelkészek eleve irredenta elemekként voltunk elkönyvelve. Tehát én hat olyan személynek a nevét ismerem már, akik rólam jelentettek, és ezek után újból elolvastam a jelentéseket. Örülök, hogy szembesültem velük, mert soha annyi jót nem mondtak rólam, mint ők. Egyikük egyetemi tanár. Nekem senki nem ártott, semmilyen hátrányt nem szenvedtem 58 éves koromig amiatt, hogy esetleg felkértek valakit, jelentsen rólam.
Máthé Éva. Krónika (Kolozsvár)

Új kezdés, új garnitúrával
Az ajándékba kapott egy hét haladék után szeptember 17-én kezdődik az oktatás. Mivel a tanfelügyelőségnek 93-mal kellett csökkentenie a pedagógusok számát, ez már kezdéskor több konfliktushoz vezetett, óvodai csoportokat, osztályokat kellett összevonni, ami kiváltotta a szülők ellenérzését. Eközben vannak olyan vidéki katedrák, amelyeket talán holnap sikerül betölteni. A hírek szerint az iskolabuszokból is hiány mutatkozik. A legnagyobb vihart mégis az kavarta, hogy szeptember elsejétől sok tanfelügyelőt és iskolaigazgatót menesztettek és újakat neveztek ki helyettük. A megyei oktatásügy helyzetéről Somesan Stefan főtanfelügyelőt kérdeztük az elmúlt héten.
– Lecserélték a tanfelügyelők jelentős részét, új főtanfelügyelő-helyettese is van az intézménynek. Milyen szempontok alapján döntöttek a kinevezésekről?
– Ahogy ezelőtt négy évvel a hozzáértés alapján nevezték ki a tanfelügyelőket, úgy jártunk el most is. Véleményem szerint a megyében dolgozó pedagógusok között minden szakterületen van 10-15 olyan személy, akik betölthetik ezeket a tisztségeket. Hozzá kell tennem, hogy a megyei tanfelügyelőségen jelenleg hat szakfelügyelő van, akik versenyvizsga alapján kerültek a testületbe, ők maradtak, és csak az ideiglenesen kinevezett felügyelők helyett hoztunk be újakat. Mivel szeptember 3- án a tanszemélyzet számára megkezdődik az iskolai év, s az ideiglenes kinevezéssel dolgozóknak augusztus 31-én lejár a mandátumuk, fontosnak tartottuk, hogy felmentsük őket, hogy visszatérhessenek a katedrájukra, ezért választottuk ezt az időszakot.
– Ellenzéki vezető politikusok azt állítják, hogy pártszempontok alapján döntöttek az új szakfelügyelőkről, illetve a baráti körből kerültek ki egyesek.
– Én nem rendelkezem a politikai hovatartozást tartalmazó önéletrajzokkal sem a tanfelügyelőnek kinevezettek, sem az igazgatók, sem a tanárok esetében. Azt mindenki tudja, hogy a tanfelügyelőség vezető tisztségei politikai tisztségek, a többi nem az.
Személy szerint a szociál-demokrata párt alapító tagjai közé tartozom, s természetes, hogy engem pártszempontok alapján neveztek ki. Rata Nadia főtanfelügyelő-helyettest a liberális párt javasolta, Illés Ildikó, a másik helyettesem, az RMDSZ-t képviseli. Mivel Szatmáron születtem, nekem nincsenek rokonaim a megyében, s a gyermekeim sem dolgoznak a tanügyben, ezért nem tartom magam érintettnek.
– Egyes vélemények szerint olyan iskolaigazgatókat is menesztettek, akik nagyon komolyan, mindenki megelégedésére végezték a dolgukat, ezért csodálkoznak, hogy leváltották őket. Szükség volt-e arra, hogy megszakítsanak olyan folyamatokat, amelyek jól működtek?
– Minden iskolaigazgató nagyon jó minősítést kapott az elmúlt tanév végén, de ez nem jelenti azt, hogy egy életre igazgatók kell legyenek, akkor is, ha lejárt az ideiglenes kinevezésük. Négy évvel ezelőtt, amikor a most távozó igazgatókat megbízták, sem volt mindenki elégedett, de idővel megszokták. Az Egyesülés középiskola igazgatónőjét például még én neveztem ki, két mandátum során vezette az iskolát, most eljött a változás ideje. Egy vezető állásban levő személyt két mandátumra kellene megválasztani, mert elfárad és rutinszerűen végzi a munkáját.
– A résztvevők szerint az idei évkezdő igazgatói ülés nem volt jó hangulatú összejövetel, sokan erődemonstrációnak érezték.
– Én nem tartom annak. Három napirendi pontja volt. Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes a tanintézményekben végzett helyszíni ellenőrzésekről számolt be. Biztosan voltak olyan megállapítások, amelyek nem tetszettek a kollégáknak, de ezek a helyszínen tapasztalt valós tényeken alapultak, nem én találtam ki, sőt előzetesen nem is olvastam a jelentést, mert megbízom a kolléganőmben.
Beszédemben a problémákat vettem számba. Megkértem a kollégákat, hogy az iskolai évnyitóra, amit reggel 9 órától kell tartani, kötelező módon hívják meg az iskola vezetőtanácsának külső tagjait, a polgármestereket és alpolgármestereket, Marosvásárhelyen én fogom elküldeni a meghívókat a hivatalosságoknak. Azt javasoltam a kollégáknak, hogy kössenek partnerségi szerződést a szülőkkel, ami nagyon hasznos az igazgatóknak. Ebben a szerződésben le lehet szögezni egy sor dolgot: mit nyújt az iskola és azt is, hogy a szülők hangsúlyosabban vegyenek részt az iskolai fegyelem megőrzésében, a jelenlét és a tanulók megfelelő öltözékének a biztosításában. Hangsúlyoztam, hogy a virtuális katalógust minden középiskolában vezetni kell. A marosvásárhelyi Művészeti Líceumból a leváltott igazgató idején, érettségi előtt egy héttel elloptak egy XII.-es osztálynaplót. Rendkívül nehéz volt az adatokat, a tanulók jegyeit rekonstruálni. Ha akkor főtanfelügyelő lettem volna, 24 órán belül leváltom az iskola vezetőjét, ehelyett az ellene indított kivizsgálást eltussolták.
Arra kértem a kollégákat, hogy tartsanak érdekes, tanulságos osztályfőnöki órákat a jelenlegi semmitmondó üresjáratok helyett, amelyeken esetleg egyes tanárok csak az igazolatlan hiányzásokat veszik számba, s a saját dolgukkal vannak elfoglalva.
Felhívtam a figyelmet, hogy a tanügyi intézmények homlokzati táblája hogyan kell kinézzen – mondja a főtanfelügyelő, s mutatja a mintát is, ami csak román nyelvű.
– Magyar változat nincs? – érdeklődöm.
– Elkészül az is – válaszolja Somesan Stefan.
– A 2-es iskola mikor veszi fel dr. Bernády György nevét? – kérdezem, ha már a homlokzati táblákról van szó. Főtanfelügyelőként beleegyezik-e az elnevezésbe?
– Nem tehetem, hogy ne egyezzek bele, a törvény ugyanis arra kötelez, hogy a helyi tanács határozatát végrehajtsam.
Felhívtam a figyelmet, hogy a zászló, az ország címere minden osztályban ki kell legyen téve, ami megrongálódott, azt fel kell frissíteni.
Arra biztattam az iskolaigazgatókat, hogy jó kapcsolatot építsenek ki a sajtóval, szeretném, ha az eredményeinkről többet olvashatnék, amire nyitottnak érzem a sajtót. Miért mindig a rossz dolgokkal hívják fel magukra a figyelmet egy-egy iskolában, amikor annyi megvalósításról lehetne beszámolni?
A jövőben jó együttműködést kell fenntartani a helyi közigazgatással, különösen vidéken. Nem tudom elfogadni, hogy a polgármester és az iskolaigazgató rossz viszonyban legyen, veszekedjenek egymással. Tudomásul kell vennünk, hogy a polgármestert a közösség választja, az igazgatót kinevezzük. Hozzászólásában az ülésen jelen levő prefektus is ezt hangsúlyozta.
Tájékoztattam a résztvevőket, hogy Marosvásárhely polgármestere minden évben azzal fenyeget, többet nem finanszírozza a bentlakásokban lévő vidéki gyermekeket. Fratean Alexandru prefektus leszögezte: a helyi költségvetés nemcsak a helyi adókból és illetékekből épül fel, hanem a központi költségvetésből is.
Felhívtam a figyelmet az igazgatók és a tanfelügyelőség közötti hatékonyabb kapcsolattartásra. Mivel a minisztérium a közegészségügyi engedélyeket kérte, amit feltettünk a tanfelügyelőség honlapjára, elmondtam, hogy amelyik igazgató nem tartja be a határidőt, ne várja, hogy az év végén jó minősítést kapjon, s nem tapsoljuk meg az igazgatói versenyvizsgán sem. Ez volt az egyetlen helyzet, amikor fenyegetőbb hangnemet ütöttem meg. Arra kértem őket, hogy bármely kellemetlen eseményt, természeti csapást személyesen közöljenek velem, ne a sajtóból tudjam meg. Azt is közöltem, hogy az iskolai ellenőrzések más típusúak lesznek. Nem kommandós, terrorista stílusban fogunk az iskolákba menni, sokkal inkább a tanácsadáson, a segítségnyújtáson lesz a hangsúly. Ha pedig valaki a tanfelügyelőség vezetőségéhez, esetleg a kormányhivatalhoz fordul, mert helyben nem tudják megoldani a problémáját, ez rossz pontot jelent az iskolaigazgatóknak, akiknek kötelessége korrekt módon helyben megoldást találni a felmerülő gondokra.
– Feltételezem, hogy van már összképük az iskolák felkészültségéről az idei tanévre.
– 870-ből 70 tanintézmény esetében van még folyamatban a közegészségügyi működési engedély kibocsátása. A hiányosságok olyan természetűek, amelyek nem zavarják az oktatási folyamatot, de az európai előírásoknak valóban nem tesznek eleget. Nincs vezetékes víz, kanalizálás, kerítés, nincsenek járdák, de ezek nem olyan súlyos hiányosságok, amelyek miatt be kellene zárni egy iskolát.
– Vannak a megyében félig felépített iskolák, mint a bogácsi például, vagy ahol a felújítás elakadt. Nyílik-e az idén lehetőség arra, hogy folytatni tudják az építkezést?
– Bogácson, Bátoson, Görgényszentimrén, ahol a volt tulajdonosnak visszaszolgáltatott épületben működnek az iskolák, valóban rossz a helyzet, de a költségvetés-kiegészítéskor reményeink szerint jut majd pénz, hogy folytatni tudjuk, ami félbemaradt.
– Úgy hallottuk, hogy iskolabuszokra is szükség lenne.
– Figyelmeztettem az igazgatókat, nem szeretnék többé a sajtóban arról olvasni, hogy az iskolabusszal a mezőről kukoricát hordanak, vagy a választási kampányra használják fel, s a polgármester képmásával járja a falut, amiről bizonyítékaink vannak.
Azt is elmondtam, hogy három iskola van a megyében, Csatófalva, Backamadaras és Nyárádgálfalva, ahol nem telepítették fel a programot ahhoz, hogy a videokonferenciákon részt vehessenek. Ezt látják a minisztériumból, és minden alkalommal megbírálnak. Ezért mondtam, hogy ne pályázzanak a tisztségre, ha nem oldják meg ezt a helyzetet.
– Elő vannak-e kellőképpen készülve az iskolák a nulladik osztályok fogadására?
– A szociál-liberális szövetség véleménye szerint ezeknek az osztályoknak az óvodákban lenne a helyük, de mivel a törvény ezt írja elő, tiszteletben kell tartanunk. Hetente szerveznek videokonferenciát erről a témáról, s a megyében 260 osztály indul, és 277 pedagógust készítünk fel európai támogatással folyó projekt keretében. A bútorzat 75 százalékban megérkezett, a cégek két napon belül megkapják a pénzt.
– Mikor szerveznek versenyvizsgát a tanfelügyelők, a tanfelügyelőségek vezetői és az iskolaigazgatók számára?
– Még nem ismerjük az időpontot, nem hivatalos információk szerint a tanfelügyelői állásokra még ebben az évben, az iskolaigazgatói tisztségekre 2013 kezdetén lehet versenyvizsgát tartani, mivel a szaktárca korábbi vezetősége nem dolgozta ki az új törvény erre vonatkozó alkalmazási útmutatóját, ami hosszas folyamatot jelent. Feltétel, hogy a vezető tisztségre pályázó személyeknek menedzsment- szakértői képesítésük kell legyen. Most fejeződött be a harmadik képzési szakasz és valószínűleg fogunk még szervezni, mert szükségünk van szakértőkre és a számuk sokkal nagyobb kellene legyen, mit ahányan a vezető állásokra pályáznak.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Földes Károly-szórványdíjjal tüntették ki a Népújság szerkesztőjét, Bodolai Gyöngyit
Földes Károly a kalotaszegi Mérában született 1891-ben (meghalt Szatmárnémetiben 1968-ban). Tanítói oklevelet szerzett, az első világháborút követően orosz fogságba került, ahonnan 1921-ben szabadult. Mivel nem tette le a román állami esküt, tanítói hivatását nem gyakorolhatta. 1923-ban ún. lévita lelkészi képesítést nyert, rövid ideig a nyárádmenti Teremiújfaluban szolgált, majd 1927-40 között a mezőségi szórványokban. Ott írta 1934-ben Jajszó a pusztuló szórványokról című kiáltványát, amely első nagy, megrázó híradás volt az apadó magyar szórványokról.
1992 októberében Jenei Tamás petrozsényi református lelkipásztor levélben javasolta és kérte szórványdíj létrehozását és odaítélését olyan lelkipásztoroknak és nem lelkipásztoroknak, akik a végeken teljesítenek szolgálatot, és fölvállalják az apadó magyar református közösségek megtartásáért vívott küzdelmet. Ennek alapján alapították meg és osztották ki először 1993-ban a Czelder Márton- szórványdíjat Bányai Ferenc kérői lelkipásztornak és a Földes Károly-oklevelet Péter Jenő somogyomi gondnoknak. Az alapító Jenei Tamás húszéves visszatekintésében megállapította: "nagy dolog, hogy ez a díj húsz évet megélt, közben egy családdá formálódott ez a közösség. (…) Nincs isten háta mögötti hely, s ezzel a hittel szépen lehet szolgálni a szórványban is".
Távolról és szomszéd falvakból, szórványból és Kolozsvárról érkezett vendégek ültek együtt a helybéliekkel a tele templomban egy hétköznap délelőttön, mert a jubileumi díjkiosztásnak helyet adó Malozsa-völgyi falu, Istvánháza érezte, ünnep ez a találkozás. A Czelder Márton-díjjal kitüntetett Ady István magyarfülpösi lelkipásztor szolgált. Ady István lelkipásztor vezetésével a Mezőség széli Magyarfülpösön egy évtizeddel ezelőtt egy olyan szórványotthont létesítettek és működtetnek ma is, ahol számtalan magyar gyermeknek teremtettek lehetőséget anyanyelven való tanuláshoz, főleg olyan falvakból, ahol már egyáltalán nincs magyar iskola (Görgényszentimre, Unoka, Septér, Komlód).
A nem lelkipásztoroknak alapított Földes Károly- szórványdíjat Bodolai Gyöngyi újságírónak ítélték oda. Húsz év alatt először történik meg, hogy mind a két díjazott Maros megyei. Szórványosodó időben élünk, és az elöregedő vagy apadó falvakban már csak iskola vagy templom marad anyanyelv-kapaszkodónak. Bodolai Gyöngyi a megyei napilap újságírójaként találkozott Kövesdi Kiss Ferenccel, aki a mezőségi magyar szórványok felkeresőjeként útitársnak kérte fel, és az egykori magyar–francia szakos tanárnő "beleszerelmesedett" a sáros, pocsolyás mezőségi világba, járta/járja a kopár dombok mögé rejtőzött, még magyar közösségeket. Szórványokról szóló riportjait a kolozsvári Világhírnév Kiadó Fehér Hollók sorozata jelentette meg az elmúlt évben, és a magyar szórványokról szóló könyv azóta – másfél év alatt – még két kiadást megért, jelezve fontosságát és szükségességét.
Az istvánházi református templomban tartott díjkiosztó ünnepségre meghívták a húsz év alatt szórványmunkájukért kitüntetetteket. Így találkozott egy hétköznap délelőtti ünnepi istentisztelet keretében az istvánházi gyülekezet regáti és kolozsvári, mezőségi és székelyföldi emberekkel, akik valamit tettek és tesznek apadó, szórványosodó magyarságunk érdekében. Húsz év alatt kitüntetett 45 személy közül 11 már nem él.
Az ünnepség végén Vetési László szórványügyi előadó levetítette a húsz díjkiosztáson megörökített képeket. Jó volt látni és felismerni a Mezőség apostolának titulált néhai Herman János nagysármási lelkipásztort (1994-ben díjazták), a marosvásárhelyi Kövesdi Kiss Ferencet (1996-ban kapott Földes Károly-díjat) vagy az egykori görgényszentimrei gondnokot, Szabó Jánost (2001-ben tüntették ki). A 45 kitüntetett között négy nő nevét és arcát láthattuk, köztük a legfiatalabb díjazottat, Bodolai Gyöngyi újságírót.
Ennek a díjnak az átvétele alkalmából gratulálunk neki, és Isten áldását kérjük szórványszolgálata folytatására!
Ötvös József
Népújság (Marosvásárhely)

Egy városnyival csökkent Maros megye magyar lakossága
Tegnap Matei Ioan, a Maros Megyei Statisztikai Hivatal igazgatója tette közzé a 2011-es népszámlálás végleges eredményeit. A megye lakossága 2011 októberében 550.846 volt, 30.005-tel kevesebb, mint 2002-ben. Nemzetiségi hovatartozásáról 527.299 személy nyilatkozott. A magyar lakosság száma 2002-höz képest, amikor 228.274-en voltunk, 27.416-tal csökkent, ami egy Segesvár méretű város lakosságával egyenlő létszám.
A statisztikai hivatal által kiadott táblázatból kiderül, hogy a megye lakosságának száma az ötven évvel ezelőtti szintre esett vissza, amikor 561.598 lakost számláltak. A legmagasabb lélekszámot 1992-ben regisztrálták, amikor ez tízezerrel haladta túl a 600.000-ret. Marosvásárhelyen a népszámláláskor 134.290 személy élt, a lélekszámot tekintve Szászrégen következik 33.281 lakossal, majd Segesvár 28.102, Dicső-szentmártonban 22.075, Marosludas 15.328, Szováta 10.385, Radnót 8705, Nyárádtő 6945, Nagysármás 6942, Nyárádszereda 5554 és Erdőszentgyörgy 5166 lakossal. A legnagyobb község Marosszentgyörgy 9304, Marosszentkirály 7489, Mezőbánd 6446, Görgényszentimre 6091, Mezőpanit 6033, Mezőcsávás 5964, Nagyernye 5835, Maroskeresztúr 5824, Marosszentanna 5723, Gernyeszeg 5577, Fehéregyháza 5345 lakossal. Érdekes, hogy a nagyközségek lakosainak száma nagyobb, mint az újonnan alakult városoké. Ugyancsak érdekes adat, hogy 276.773 személy (50,2%) él városon, ami magasabb szám, mint az előző népszámláláskor. Az arány ilyen irányú eltolódásához az időközben várossá alakult községek járultak hozzá. Az utóbbi tíz évben rohamosan megnőtt Marosvásárhely peremfalvainak lakossága, ami tulajdonképpen a városi lakosság "terjeszkedésének" is felfogható.
Csökkent a román és magyar, nőtt a roma lakosság száma
A lakosság zöme ( 54,4%) 25-64 év közötti, de a 15-24 év közötti fiatalok aránya csak 15,1%. Nőtt viszont a nulla és 14 év közöttiek száma, arányuk a lakosság 16,8 százalékát teszi ki. Érdekes, hogy több a 85 év fölötti lakos, mint az előző népszámláláskor, arányuk 1,3 százalék.
A népszámlálás alkalmával a nemzetiség, az anyanyelv és a vallási hovatartozásról való nyilatkozás nem volt kötelező. E három jellemző esetében csak azon személyek adatai kerültek be az adatbázisba, akik nyilatkoztak. E három hovatartozásról nyilatkozó 527.299 személyből 277.372-en románnak (52,6%), 200.858-an magyarnak (38,1), 46.947-en romának (8,9%), 1478-an német nemzetiségűnek (0,3%) vallották magukat. Más nemzetiségű 644 személy él a megyében. A magát románnak valló lakosság száma 32.222- vel csökkent, a magyaroké pedig 27.416-tal. Százalékarányban kifejezve a román lakosság aránya 53,3%-ról 52,6 %-ra, míg a magyar lakosságé 39,1%-ról 38,1%-ra csökkent. A roma lakosság száma viszont a 2002-es népszámláláshoz képest 7 százalékról 8,9 százalékra nőtt.
Ami a felekezeti hovatartozást illeti: 53,5% ortodox, 26,3% református, 9,2% római katolikus, 2,3% unitárius, 2,1% görög katolikus, , 1,8% pünkösdista, 1,7% adventista, 1,3% Jehova tanúja. A többi felekezet egy százalék alatti arányt képvisel.
Aggasztó írástudatlanság: 8498 analfabéta a megyében!
Aggasztó adatok derülnek ki a lakosság iskolázottsági szintjét illetően. A lakosság 44,5%-a alacsonyan iskolázott, azaz csak elemi, általános iskolát, vagy semmilyen iskolát nem végzett. További 43,7% középfokú végzettségű (középiskola, posztliceális iskola, szakiskola) és csak 11,8% végzett főiskolát. És ami a legaggasztóbb: 8498 személy analfabétának vallotta magát. A statisztikai hivatal igazgatója elmondta, hogy ezelőtt tíz évvel 26.000-en vallották be, hogy iskolázatlanok, (akkor az írástudatlanságról nem kellett nyilatkozni), most 16.000-en nyilatkozták, hogy semmilyen iskolát nem végeztek.
A népszámlálási adatok szerint 11.764 személy egy évnél több ideig tartózkodik külföldön. Ez az adat azonban nem valós, hiszen nagyon sok személyt nem tudtak még megkérdezni sem, nemhogy "megszámolni" tekintettel arra, hogy a családból senki sem tartózkodott otthon, s más személytől sem tudtak információhoz jutni.
Maros megyében 21 375 személy nem "vett részt" a népszámlálásban, őket más adatbázisok alapján azonosították (személynyilvántartó hivatal, adóhatóságok, nyugdíj- és egészségügyi pénztár, munkaügyi felügyelőség stb.).
A népszámlálás végleges adatai a www.recensamantromania.ro honlapon is megtekinthetők.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Dr. Bereczki Boldizsár emlékére
Dr. Bereczki Boldizsár korai távozásával – mondhatni – lezárult egy jelentős fejezet a Marosvásárhelyi Állatkert történetében, ugyanis 36 évig állt nemcsak a város, hanem az ország egyik legjelentősebb állatkertje élén.
A jobbágytelki születésű Bereczki Boldizsár sokszor mondogatta, hogy már gyerekkorában megszerette az állatokat, így igen korán eldöntötte, hogy állatorvos lesz. Szászrégeni középiskolai tanulmányait követően a kolozsvári BBTE állatorvosi karára került, ahol évfolyamelsőként végzett. Szakmai pályafutását a görgényszentimrei baromfitenyészeten kezdte, innen került 1977-ben a Marosvásárhelyi Állatkerthez, ahol nyugdíjba vonulásáig, sőt ezt követően is összesen 36 évig dolgozott. Az állatkert-alapító Rend Lászlótól vette át az intézmény vezetését, amely akkor a városi néptanács irányítása alatt működött. A kezdeti időszak nehézségeit leküzdve kellett fenntartani, működtetni egy olyan egységet, amely sohasem volt jövedelmező. Az állatbarát, természetszerető marosvásárhelyieknek, lelkes önkénteseknek is köszönhetően sikerült megőrizni és gyarapítani az állományt. Jó tárgyalási készséggel, üzleti érzékkel is felvértezett, jó szervezőnek bizonyult Bereczki Boldizsár, akinek köszönhetően egzotikus, az országban nem létező állatok kerültek a kifutókba. Néhány év alatt a marosvásárhelyi az ország második legjobb állatkertjévé fejlődött. Csak a fővárosi előzte meg, de az is csak azért, mert annak idején nem lehetett jobb egy vidéki kert a fővárosinál. Bereczki Boldizsár azt is elérte, hogy az első jelentősebb beruházásként a bejárathoz kétszintes – irodahelyiségeknek is otthont adó – épületet emeljenek, megépüljön a majom- és a pálmaház. Szinte az induláskor sikerült felvenni a kapcsolatot a Budapesti Állatkerttel, amellyel attól kezdve igen jó kapcsolatot ápol a marosvásárhelyi. Közbenjárásával a szakmai együttműködés nemcsak a budapesti, hanem más magyarországi, sőt európai állatkertekkel is kiszélesedett. Szakismerete révén az ország legismertebb és legelismertebb állatkertésze lett. Majdnem minden hazai állatkertből hozzá fordultak tanácsért. Közvetlenül hozzájárult a romániai állatkerti törvény kidolgozásához. Bár szubjektív okok miatt visszautasította a Román Állatkertek Szövetsége elnökségi tisztségét, a kollégákat mindig szívesen, nagy szakértelemmel segítette munkájukban.
Az egyik szövetségi gyűlésen, amelyet a Marosvásárhelyi Állatkertben szerveztek, elmondta terveit. "Ezen a helyen elefánt- és zsiráfház, amott vízimadarak épülete lesz, kibővítjük a medvekifutót és egy nagymacskaházat is építünk." Kijelentésén akkor mindenki mosolygott, mert senki nem bízott abban, hogy ez a túl merész ötlet megvalósulhat. Kitartásával, hozzáértésével sikerült elindítani a tervet, a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal európai uniós pályázata révén pedig finanszírozást is szerzett a kivitelezésre. Az álom néhány év alatt valóra vált. Közvetlen felügyeletével, irányításával húzták fel az új épületeket, bővítették a medvekifutót. Így mára Románia legkorszerűbb állatkertjévé vált a marosvásárhelyi, az induláskor alig néhány "összefércelt" ketrecben tartott hazai állat helyett több száz fajt mutatunk be a közel 40 hektáros területen.
Úgy akart nyugdíjba vonulni, hogy "mint a friss hóban hagyott nyomok", ő is hagyjon maga után egy vezető, példás állatkertet. Az igazi szakmai elismerést az első elefánt érkezése jelentette, amelyet azóta egy újabb is követett. A Marosvásárhelyi Állatkert az elsőként az országból bekerült az Európai Állatkertek Szövetségébe, ami annak a hosszú folyamatnak az eredménye, amely Bereczki Boldizsár személyes hozzájárulásával, szakmai hozzáállásával, kitartásával valósult meg. Nyugdíjba vonulása után még három évig nagy odaadással, munkaszeretettel segítette az új igazgatót, mert meg akart bizonyosodni arról, hogy jó kezekbe kerül szeretett állatkertje. Életét a Marosvásárhelyi Állatkertnek szentelte. Emlékezzen rá szeretettel minden állatbarát, állatszerető, állatkert- látogató, hiszen dr. Bereczki Boldizsár igen mély nyomokat hagyott maga után a hóban… Nyugodjon békében!
Kopacz András zoológus
Népújság (Marosvásárhely)

Hivatalosan is használhatják címerüket
A kormány idei 996. számú határozatával több Maros megyei község címertervezetét jóváhagyta, másoknak azonban még mindig várniuk kell. A jelképek véglegesítése akár több éves folyamat is lehet.
A kormányhatározat értelmében Cintos, Balavásár, Alsóköhér, Görgényszentimre, Nyárádmagyarós, Havad, Szászkézd, Mezősályi, Csíkfalva és Vajdaszentivány jelképei véglegessé váltak, ezáltal hivatalosan is használni lehet őket. A helyi közösségek által elfogadott, majd a megyei és regionális bizottságok által is jóváhagyott tervezeteket az országos címertani bizottság rábólintása után terjesztették a kabinet elé, mindez esetenként egy-három évet vett igénybe.
Gazdag jelképek
A most véglegesített címerek mindenike kerekített oldalú címerpajzson helyezkedik el, fölötte egybástyás várfal-korona, amely azt jelenti, hogy az adott közigazgatási egység, közösség községi szinten van.
Hivatalosan is használható lesz
Divatos szóval élve a címer egy brand, ugyanakkor egy identitást is ad a helyieknek kifejezi a néveredetet, a vidéki jelleget és a folyó melletti elhelyezkedést – véli Balogh István csíkfalvi polgármester. A községi címert Szekeres Attila elismert hazai heraldikus készítette, és komoly tanulmányon alapszik. Elkészítésének folyamata lassan tíz évre nyúlik vissza, hiszen az első változatot elutasították, ezért egy teljesen újat készítettek, ezt sikerült most elfogadtatni. Ezután szerepelni fog a hivatalos átiratokon is, és a jövőben engedélyeztetendő községi zászlón is.
Balavásár címerének elfogadásában nem voltak akadályok, csupán a hosszú folyamatot kifogásolja Sagyebó István polgármester, aki szerint egy komoly múlttal rendelkező községnek kötelező is, hogy címere legyen. Az Anamaria Crişan által 2009-ben készített tervezetet a helyi tanács elfogadta, azóta a község honlapján szerepel, most pedig igyekezni fognak, hogy minden hivatalos okiraton is szerepeljen majd.
Van, akinek még várni kell
Koronka címertervezetét az ősz folyamán fogadta el a helyi tanács, ezután kerül a megyei bizottság elé, de megvitatása csak a következő évben várható – tudtuk meg Takács Olga polgármestertől. A Nyárádremete címerében szereplő Nap és Hold valakiknek szemet szúrt Bukarestben, ezért a község némi „változtatást” eszközölt rajta, így jó esélye van arra, hogy egy-két hónapon belül véglegessé váljon – mondta el Magyari Péter polgármester. Karácsony Károly nyárádgálfalvi elöljáró azt nehezményezi, hogy címertervezetük hét hónapja az országos bizottság előtt van, az általuk kért kiegészítéseket is megküldte a község, de döntés még mindig nem született. Nyárádszereda címere a bukaresti akadémiai bizottság asztalán van, remélhetőleg hamarosan kormányhatározattal véglegesítik a folyamatot – tájékoztatott Tóth Sándor városgazda. Varga Józseftől, Gyulakuta vezetőjétől megtudtuk: községüknek kétféle címertervezete is van, de szakértővel még nem dolgoztatták ki.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Marosszéki magyar intézményvezetők a megvalósításokról, tervekről
Intézmények, szervezetek vezetőit faggattuk az idei év megvalósításairól, jövőbeni terveikről. Gáspárik Attila elégedett a színházi élet alakulásával, Kilyén Ilka a lehetőségekhez mérten, az eddiginél is színvonalasabb EMKE rendezvényeket szeretne szervezni a jövőben, Soós Zoltánék többek között folytatják a Kultúrpalota felújítását, Tamási Zsolt pedig jövőben is szeretne az általa vezetett gimnázium diákjaival a közösség elé lépni.
Kilyén Ilka, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezetének elnöke szerint az EMKE gazdag évet zárt. Az Ábrám Zoltánt váltó elnök elmondta, igyekeztek a jól bevált programjaikat fenntartani. „Gondolok itt a Gyöngykoszorú-találkozók megszervezésére, a január elsején  szervezett  Petőfi-megemlékezésre, könyvbemutatókra, kiállításokra, a Don-kanyarban elveszettekről való megemlékezésre. De megtartottuk a Magyar Kultúra Napját, ezenkívül idén is önálló programokkal voltunk jelen a Marosvásárhelyi Napokon” – sorolta idei tevékenységeiket a színművész, aki szerint ezek a rendezvények még most is meg tudják szólítani a marosvásárhelyieket, még nem futották ki magukat. „Továbbra is szeretnénk ugyanazt a nívót nyújtani, mint eddig, és a lehetőségekhez mérten még színvonalasabban” – hangzott az összegzés.
Minőségi oktatást szeretnének
Tamási Zsolt, az újjáalakult Római Katolikus Teológiai Gimnázium igazgatója szerint az idei esztendő sikeres volt, mert hosszú készülődés és próbálkozás után sikerült elérni, hogy elinduljon az iskola. „Sok buktatóval járt, több akadályt is le kellett küzdeni, de mindez forgatókönyvszerűen benne volt. Nem könnyű önálló magyar iskolát létesíteni Marosvásárhelyen” – foglalta össze tételesen az utóbbi hónapokat az igazgató.
„A jövőben azt szeretnénk, ha ez az iskola, mely most már a szerződés aláírásával is hivatalossá vált, tovább tudna fejlődni, hogy haza tudjunk költözni a saját épületünkbe. Azt szeretnénk továbbá, ha diákjaink és megfelelő tanári karunk lenne ahhoz, hogy előkészítő, ötödik és két kilencedik osztályt  indíthassunk. Olyan körülményeket szeretnénk teremteni, gondolok itt a bútorzatra, felszerelésre, amelyek révén megvalósulhat a minőségi oktatás” – fogalmazott Tamási. Hozzátette: szeretné, ha többen hallanának az iskolájukról, ezért azokat a tevékenységeket, amelyeket elkezdtek, például a karácsonyi vásárt, a jövőben is folytatni szeretnék.  
Cél a közönségközpontúság
Gáspárik Attila, a Nemzeti Színház igazgatója szerint az idei év színház szempontjából nagyon jó év volt. „Ha jövőben mindez csak megismétlődhetne, már akkor is nagyon-nagyon boldogok lennénk. Az összes jelentős magyarországi és romániai fesztiválra eljutottunk, sikerült a nézőszámot tovább növelni. 1989 óta ennyi nézője nem volt a színháznak, mind a román tagozaton, mind a Tompa Miklós Társulat esetében. A főiskolára jelentkezők száma is növekedett, ami azt jelenti, hogy Marosvásárhelyen a színházi élet vonzóvá vált” – vélekedett az intézmény vezetője, akit azonban elkeserít, hogy például a városban a Félsziget fesztivált nem lehet újraindítani, és egyáltalán: úgy véli, hogy városi, helyi szinten hiányzott az egész évből a fantázia. A Nemzeti vezetője szerint Marosvásárhely sokkal többet megbírna, és sokkal többet tudna  megemészteni kultúrából, de ilyen hozzáállással még az Európa Kulturális Fővárosa címet is nehéz lesz megpályázni, nemhogy megnyerni. A színházra visszatérve, az igazgató kifejtette: „Szeretnénk tovább építeni a közönséghez közel álló színházunkat”.
Budapestről érkező tárlat
Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatójától megtudtuk: több nagyobb beruházásuk a vége felé közeledik, ezen belül nagyobb műemlék épületek felújítását fejezték be, például a Toldalaghy-palotát  és a múzeum várbeli épületét. 2014-ben kiállítások előkészítését is elindították, többek között jövőben fogják kiállítani Románia ókori ezüst- és aranyleleteit, ezenkívül be szeretnék mutatni a Mantegnától Hogarthig címet viselő metszetgyűjteményt, melyet a Budapesti Szépművészeti Múzeumtól kölcsönöznek.
Jövőre a terveik között szerepel a Kultúrpalota felújítási munkálatainak befejezése, és a Természetrajzi Múzeum, illetve a görgényszentimrei kastély felújítása. „Összességében az idei év a múzeum fejlesztése szempontjából közepesnek mondható,  elsősorban az adatbázisaink frissítésén dolgoztunk, de mindenképpen fontosnak tartom megemlíteni, hogy a vár felújítása nagyrészt készen van, és ami mindenképp kiemelkedő az a műkincsvásárlás, sikerült néhány különleges és értékes alkotást  venni az intézmény számára” – summázta az igazgató.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro

Égetővé válik a romakérdés rendezése
Nem elég stratégiákban gondolkodni
Nemrég az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) arról döntött, hogy kétszázezer euró értékű kártérítést kell adjon a román állam annak a 27 szászrégeni (abafáji) romának, akikkel szemben a bíróság szerint atrocitásokat követtek el a hatóságok képviselői. Az történt ugyanis, hogy 2006.szeptember 7- én egy kocsmai összeszólalkozást követően tettlegességre került sor. Kivonult a rohamrendőrség és a csendőrség. A rend helyreállításakor 15 polgári személy és két rendőr sérült meg. 27-en beperelték az államot hivatali túlkapás miatt. Túl az eset jogi vetületein, a határozat ismét a közvélemény fókuszába állította a romák helyzetét, amelynek háttere nem annyira etnikai, mint inkább szociális, gazdasági és oktatási jellegű. Románia kormánya kidolgozott egy beilleszkedési stratégiát, ennek első lépéseként a Maros megyei prefektúra romaügyekkel foglalkozó irodája kimutatást készített a valós helyzetről. Az alábbiakban ezt ismertetjük. A felvetettekről Nagy Zsigmond alprefektussal beszélgettünk.
A megye közel fele roma
A kormány kidolgozta a romák társadalmi beilleszkedésének stratégiáját a 2012–2020-as időszakra, annak érdekében, hogy a konkrét programokra akár uniós pályázatok révén támogatást nyerjenek. Ennek első lépéseként a prefektúrákon létrehozták a romák kérdésével foglalkozó irodát (1221/2011-es kormányrendelet). Maros megyében 2013-ban jött létre ez az iroda, ahol három alkalmazott dolgozik, köztük a szaktanácsadó, Românu Ioan roma nemzetiségű jogász. Az említett osztály kormánystratégiai alkalmazásának első lépéseként tavaly augusztus 19. és szeptember 12. között felmérést készített a megyénkbeli romák helyzetéről. A 2011-es népszámlálás adatai szerint Maros megyében 46.947-en vallották magukat romának, azaz az összlakosság (550.380) 8,52%-a. A prefektúra munkatársainak becslése szerint azonban jóval többen, mintegy 80-85.000-en vannak, ami a lakosság 47%-át is elérheti, ez derült ki az iroda alternatív felméréséből is. A felmérést készítők az említett időszakban 36, többségükben romák által lakott helységet látogattak meg. Ezek között hat város volt (Segesvár, Dicsőszentmárton, Marosludas, Nyárádtő, Szováta, Sármás). A következő községekbe jutottak el: Apold, Dános, Nádas, Nagyernye, Petele, Mikefalva, Marosugra, Kerelőszentpál, Maroskece, Sárpatak, Vajdaszentivány, Gernyeszeg, Déda, Mezőbánd, Mezősályi, Mezőpagocsa, Bonyha, Zágor, Csatófalva, Fehéregyháza, Ádámos, Vámosgálfalva, Bogács, Jedd, Csíkfalva, Mezőtóhát, Mezőzáh és Mezőméhes.
A látogatások során találkoztak a romák helyi képviselőivel, az önkormányzati képviselőkkel, és a cigánytelepeket is felkeresték. A tapasztalatokat tavaly év végén összesítették. Több nagyobb témakört vizsgáltak, mint az oktatás, egészségügy, lakhatósági feltételek, személyazonossági- ügyintézés.
Nincsenek iskolai közvetítők
Többek között megállapították, hogy ahol nincsen iskolai közvetítő, ott nagyobb az iskolakerülés, kevesebben íratják be gyerekeiket az alsóbb osztályokba. A roma hagyományok miatt leginkább a lányok kerülnek ki az iskolából, hiszen őket igen korán férjhez adják. Hogy némiképpen növeljék az iskolázottságot, szükség lenne bevezetni, kiterjeszteni az ún. "Második esély" oktatási programot, amelynek keretében sajátos körülmények között lehetővé tennék, hogy a tanterv szerinti oktatás mellett alapképzésben, vagy adott esetben akár szakmai képzésben részesítsék a romákat. Az iroda jelezte a főtanfelügyelőségnek, hogy a koordinálásával több helyen is szerveznének ilyen "tan-folyamokat". A szakhatóságtól azonban azt a választ kapták, hogy nincsen erre állami keret, így a programot csak pályázat alapján, uniós finanszírozással lehet fenntartani. Jelenleg ugyanis van már erre példa. Nyolc iskolában (Marosvásárhelyen, Szászrégenben, Segesváron, Mezőbándon, Bonyhán, Sáromberkén, Dédán és Mezőzáhon) beindult ez a fajta oktatás, ehhez még társul az iskola utáni foglalkozás négy marosvásárhelyi és egy-egy szászrégeni, dicsőszentmártoni és gernyeszegi iskolában, ahol az órák után tanárok, tanítók felügyelete alatt végzik el házi feladataikat a roma diákok. Pozitív példaként említi a felmérés azokat a helységeket (Marosvásárhely, Szászrégen, Dicsőszentmárton, Marosludas, Mezőbánd, Héjjasfalva és Zágor), ahol hét iskolai mediátor dolgozik, akik elsősorban a romatelepeken keresik fel az iskolaköteles gyerekeket, szüleiket, és meggyőzik őket az oktatás fontosságáról. Még 14 településen kellene ilyen alkalmazottakat foglalkoztatni – vonták le a felmérés egyik következtetését. Erre azonban sem személyzet, sem pénz. Összesen 22 roma nemzetiségű tanügyi alkalmazott dolgozik a megyében, tevékenységük megkönnyíti a kapcsolattartást a közösséggel. Az említett iskolai közvetítők is a szászrégeni FAER Alapítvány által működtetett program révén fejthetik ki tevékenységeiket. Annál a 14 iskolánál, amelynek körzetében dolgoznak a mediátorok, érezhetően megnőtt a romák iskolalátogatottsága.
Ugyancsak uniós támogatással három településen (Szászrégen, Marosludas és Nagyernye) sikerült beindítani olyan oktatási központokat, ahova elsősorban a városban kolduló gyerekeket gyűjtik be. Itt étkezést biztosítanak és oktatási tevékenységeket is szerveznek.
Szerencsésnek mondható, hogy ahol a romák neoprotestáns vallásokat (adventisták, baptisták, pünkösdisták) gyakorolnak, ott csökkent a bűnözés, jobban együttműködnek a helyhatóságokkal, és a gyerekeket is járatják iskolába.
Az oktatási közvetítők mellett a megyénkbeli roma közösségeket 38 egészségügyi alkalmazott is látogatja, a lakosságot elsősorban az alapvető higiéniai szabályok betartására ösztönzik. Ugyanakkor nemkormányzati szervezetek támogatásával sikerült például Bonyhán a gyerekeket védőoltásban részesíteni, Dánoson és Nádason a nőknek különböző fogamzásgátló módszereket ismertettek a nem kívánt gyarapodás csökkentése érdekében.
Lakáshelyzet, személyi nyilvántartás
Lakáshelyzetük rendezésével is gondok vannak, ugyanis a különböző romatelepeken törvénytelenül felhúzott viskókban túlzsúfolva élnek a cigányok. Vannak olyan telepek – mint a marosvásárhelyi Hidegvölgyben, vagy Ludason, Gernyeszegen, Mezőzáhon, Petelén, Sárpatakon –, ahol két, három helyiségből álló épületben 20-25-en is meghúzódnak. Azok a polgármesteri hivatalok, ahova a romák személyazonossági igazolvány kibocsátásáért fordulnak, operatívan, a megyei lakosság-nyilvántartó hivatallal közösen, a romák irodájának segítségével igyekeznek segíteni a kérvényezőkön. Több településen (pl. Dicső-szentmárton, Nyárádszereda, Szászrégen), ahol működnek a kirendeltségek, jelentősen nőtt a személyazonossági igazolvánnyal rendelkező romák száma.
A prefektúra romairodája beindított egy programot, amelyet hazai kormányprogram támogat, s ezáltal Dédán és Mezőzáhon 150 romának telekeltetik a házát és az udvarát. Előkészület alatt áll a telekelésre vonatkozó törvénytervezet, amely a 2015–2020-as időszakban lehetővé teszi majd az ingatlanok rendezését. Vannak olyan települések, mint Apold, Kerelőszentpál, Bogács és Mezősármás, ahol a polgármesteri hivatalok telkeket bocsátottak a romák rendelkezésére, ahova rendezett körülmények között házat építhettek maguknak. Nagy gondot jelent azonban a közművek használati díjának a törlesztése. Ugyanis nagyon sok cigánynak óriási állami adósságai vannak. Ezek elsősorban a bírságokból (tűzifa, mezőgazdasági termények lopása és közlekedési kihágások) gyűltek össze.
Több településen a polgármesteri hivatalok állják a villany- és gázfogyasztási költségeket, illetve a vízhasználati díjat (Dicsőszentmárton, Radnót, Szászrégen). Van ahol nemkormányzati szervezetek is bekapcsolódtak a szociális támogatásba, mint a dicsőszentmártoni Buckner, a marosvásárhelyi Alpha Transilvana, vagy akár a már említett szászrégeni FAER Alapítvány. Vannak szociális és kifejezetten a romák helyzetén javító uniós pályázatok, azonban a polgármesteri hivatalokban nincsenek pályázatíró szakértők.
Fokozottabb társadalmi felelősségvállalást!
A felmérést követően a prefektúra romákkal foglalkozó irodája tárgyalásokat folytatott a főtanfelügyelőséggel az iskolai közvetítők ügyében, a közegészségügyi hatósággal egyes oktató-nevelő programok kezdeményezéséért, kivitelezéséért, felvették a kapcsolatot több, romákkal foglalkozó civil szervezettel, a hatóságokat pedig arra kérték, hogy alakítsák meg a romák problémáit kezelő helyi akciócsoportokat, s ahol lehetőség van, ott alkalmazzanak egy romaszakértőt, aki követi a kormány stratégiájának a gyakorlatba ültetését.
Nagy Zsigmond alprefektus kifejtette, a romakérdések megoldására nem elég stratégiákban gondolkodni, hanem olyan konkrét programokat kell kidolgozni, amelyeket akár uniós támogatással kivitelezhetnek. Erre van már példa, hiszen ezeket is felsorolta a kimutatás, de jóval többet tehet a társadalom ezen a téren. Még a kormány meghirdetett stratégiája előtt tettek lépéseket a Maros megyei önkormányzatok. Nyárádszeredában és Jedden is rendezték egyes romák tulajdonjogi viszonyát, személyazonossági iratait, és ez elindított egy folyamatot. Zágorban kifejezetten jó a polgármesteri hivatal és a roma közösség közötti kapcsolat, mert sikerült elintézni, hogy sokan közülük Németországba járjanak idénymunkára. És ezt meg is hálálják azáltal, hogy igyekeznek beilleszkedni. Marosbogáton és Apoldon is az egyházak és nemkormányzati szervezetek közösen vesznek részt a szociális-oktatási gondok rendezésében. Vannak olyan önkormányzatok (Mezőbánd, Szászbogács, Alsóbölkény, Görgényszentimre, Szásznádas és Marosfelfalu), ahol romani (cigány) nyelven lehet a helyhatósághoz fordulni.
Nagy Zsigmond a Marosi Unitárius Egyházkör felügyelő gondnokaként, zsinati tagként, illetve a jogügyi bizottság elnökeként kifejtette, hogy nemcsak a neoprotestáns egyházak kellene befogadják a romákat, hanem, főleg vidéken, a szórványtelepüléseken a történelmi erdélyi egyházaknak is nyitniuk kell. Konkrétan: elmehetnének a lelkészek a roma közösségekbe, és bevonhatnák őket az egyházi programokba. Nem etnikai megközelítésből kellene kezelni a romakérdést, hanem elsősorban szociális, oktatási és egészségügyi-nevelési jelleggel, irányból. Akár a lelkészek is személyes példájukkal kínálhatnának megoldást az egész közösségnek. S ez nem is annyira anyagiaktól függ, hanem hozzáállás kérdése. Mert a roma közösség részéről megvan ez az igény, de az egyházak nem minden esetben viszonyulnak hozzájuk pozitívan, sőt elutasítják, elzárkóznak előlük.
A gazdasági okok – megelőzés, nem tűzoltás
Az esetek többségében a romák nem hibásak azért, hogy ilyen helyzetbe kerültek – fejtette ki az alprefektus. Ha az utóbbi 25 év társadalmi, gazdasági változásait elemezzük, megállapíthatjuk, hogy ez a közösség képtelen volt alkalmazkodni. Gondoljuk el, 1989 előtt a romák nagy része építkezéseken, a kollektív gazdaságban dolgozott. A rendszerváltást követően csődbe mentek a nagyvállalatok, megszűntek a kollektív gazdaságok, és így azok is, akik a minimális jövedelmet munkával szerezték meg, állás nélkül maradtak. Mivel alacsonyan képzettek, már nem feleltek meg az új munkapiaci elvárásoknak. Aztán úgy felgyorsult az élet, hogy a társadalomnak egyszerűen nem volt ideje velük foglalkozni. A középiskolát (egyetemet) végzettek is nehezen kaptak munkahelyet, hát még a szakképzetlen kategória! Persze van szociális segély, integrálási programok, de ameddig az önkormányzatok nem ösztönzik őket arra, hogy legalább a nyolc osztályt elvégezzék, és utána olyan szakmát tanuljanak, mint az építői, vagy autószerelő-bádogos, amire volna igény, addig egy helyben topogunk. Aztán meg ott van a nagy népszaporulat, ami szintén növeli a szegénységet, hiszen a gyerekeket gondozni kell, ellátni, mert ugye "sok gyerek szegénység", s ez így is van. Ezen a téren is többet lehetne tenni azokkal a felvilágosító programokkal, amelyekre a kimutatás is utalt.
Sok függ attól is, hogy a roma közösség miként neveli ki saját értelmiségi rétegét, amely az új társadalmi helyzetben elvállalja a vezető szerepet. A rossz tapasztalat az, hogy a "kiemelkedett" roma értelmiségeik többnyire nem akarják vállalni az identitásukat, elhatárolódnak a közösségtől, holott ők kellene legyenek a pozitív példák, a húzóerő. Ezen a mentalitáson is változtatni kellene, mint ahogy a társadalom is érzékenyebben oda kellene figyeljen az említett gondokra, jelenségekre, mert lassan nem csak a roma közösséget érintik. És az abafáji esetből kiindulva, egyik fél részéről sem az erőszakos beavatkozás, a tűzoltás a megoldás, hanem az említett okok feltárása, orvoslása. Ha nem kezdünk ezekkel idejében foglalkozni, oda jutunk, hogy mind az állami, mind a helyi közösségek képességeit meghaladják ezek a kérdések, amelyek a radikalizálódott társadalomban veszélyes precedenst teremthetnek, mint például az említett konfliktus. Mindennél fontosabb a megelőzés! – összegzett az alprefektus.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Történelmi konferencia a Teleki-rezidencián
Kastélyok és mágnások
A fenti címmel szervezett konferenciát szombaton a gernyeszegi Teleki-kastélyban a Teleki Kastély Egyesület. A meghívott művészettörténészek, történészek, kastélytulajdonosok az épített örökségek enyészettől való megmentéséről értekeztek, illetve azok újrahasznosításának lehetőségeiről, az anyagi források előteremtésének nehézségeiről beszéltek.
A gernyeszegi Teleki-kastély reprezentatív helyiségében tartották első ízben azt a történelmi konferenciát, amellyel a szándék szerint hagyományt teremtenének. A mennyezet XIX. századi díszítőfestése, a muranói üvegből készült csillárok, az erkélyre nyíló ajtó fölötti családi címer a történelmi múltba kalauzolta az érdeklődőket, amit a szakemberek előadása tett teljessé. A házigazda, Teleki Kálmán köszöntőjében reményének adott hangot, miszerint az első ízben megszervezett konferenciával hagyományt teremtenek annak érdekében, hogy teret biztosítsanak a nemességkutatással, nemesi építészettel foglalkozó szakemberek számára kutatásaik bemutatására, illetve a kastélyok hasznosításának, fenntartásának kérdéskörét érintő tapasztalatcserékre. Az előadók sorát dr. Fábián István nyitotta, aki a gernyeszegi kastély kertjében talált két római sírkő múltját ismertette, illetve a római síremlékek feliratát elemezte. Mint kifejtette, Teleki Domokos rendszerezett sírkő- és szoborgyűjteménye az egyik legfontosabb erdélyi gyűjtemény. Dr. Kálmán Attila történész gróf Haller Lászlóról és Haller Gáborról értekezett, mint hangsúlyozta, a szakirodalom igencsak keveset foglalkozott velük, annak ellenére, hogy két kultúrapártoló főúrról, apáról és fiáról van szó. Dr. Peter Moldovan, a megyei levéltár történésze magyar nyelven ismertetett egy friss levéltári forrást a hallgatósággal, amit egyelőre még nem közöltek nyilvánosan. Megtalálták Teleki Sámuel első végrendeletének hitelesített másolatát, amely 1789-ben készült Bécsben. Mint a történész kifejtette, a megtalált végrendeletben megemlíti ugyan a könyvállományát, de a kulcsszó a megőrzés, abban még nem lelhető fel az a kifejezett szándék, hogy nyilvános könyvtárként hasznosítsák gyűjteményét, mint a tizenegy évvel később, az 1800-ban Váradolasziban készült végrendeletében. Dr. Cornel Sigmirean egyetemi előadótanár a Teleki család iránti tiszteletét fejezte ki, ugyanakkor kiemelte a nemesség szerepének fontosságát a történelem során, amit a diktatúra éveiben tabuként kezeltek, bár a teljes valóság ismerete nélkül nem lehet a múlt eseményeit sem feleleveníteni. A XIX. században megjelent román nemesi osztály kapcsán jelezte, hogy a nemzetiség kifejezés az akkori köztudatban nem etnikumot, nemzeti csoportot jelentett, hanem egy társadalmi osztályt jelölt.
Funkciót vesztett terek újjáélesztése
A konferencia jó alkalmat szolgáltatott, és az elkövetkezőkben is lehetőséget nyújthat a fiataloknak a megmérettetésre, a pörgős, érdekfeszítő előadásmód nélkül ugyanis elképzelhetetlen a szakdolgozatok, disszertációk sikeres megvédése. Fülöp Zsuzsanna doktorandusz a Bethlen Farkas által építtetett bonyhai Bethlen-kastélyról tartott vetített képes előadást. Szabó Tekla művészettörténész a maroshévízi Urmánczy-kastélyról értekezett, amelynek egyben tulajdonosa is. Az 1905-ben elkezdett építkezés irányítója Giacomuzzi Vigilio olasz építőmester volt, a nem műemlék jelleggel bíró épületet 2009-ben szolgáltatták vissza, két éve került a birtokukba, azóta az ésszerű hasznosításán dolgoznak. Az anyaországi Márton Zsófia Eszter tanulmányai során kortárs művészetelméletet és kurátori ismereteket szerzett. Szakdolgozatában a migráció jelenségével foglalkozott, a nyugati emigrációba kényszerült nemesek leszármazottainak a gyökerekhez való visszatérésével. Szakdolgozata egyik kiemelt fontosságú alpontjáról, a kastélyrehabilitációról értekezett a jelenlévőknek, melynek keretében értékes elméleti megoldásokat vázolt a funkciót vesztett terek újjáélesztése kapcsán. Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója előadásában I. Rákóczi György görgényszentimrei reneszánsz vadászkastélyának múltjáról és jelenéről beszélt, illetve annak jövőbeli hasznosítását ismertette. Magyarósi Imola, a Kálnoky Alapítvány ügyvezető igazgatója a miklósvári Kálnoky-birtokot, a kúria és kastély közötti átmenetet képviselő épület jelenleg zajló felújítási munkálatait mutatta be szakszerű részletességgel, és beszámolt a folyamatban lévő munkálatokról, a kastély jövőbeli hasznosításáról is.
A kastélyterek felhasználására nincs "recept"
A Teleki-kastély impozáns, sokat megélt falai között a kastélyterek felhasználásának lehetőségeiről értekezve a szakemberek arra a következtetésre jutottak, hogy nincs garantáltan életképes út, recept a visszaszolgáltatott, felmérhetetlen értéket képviselő, ugyanakkor jelentős fenntartási költséggel járó műemlék épületek, kastélyok gazdaságos felhasználására. Az előadók majd’ mindenik épület kapcsán az alagsorok vendéglátóegységként való hasznosításában gondolkodnak, az épületek többi felületét kulturális, művészeti tevékenységek számára tennék vonzóvá. Soós Zoltán kifejtette: jóval könnyebb az intézményi háttérrel fenntartott kastélyok megmentése és hasznosítása. A 2010- től a megyei múzeum ügykezelésébe került görgényszentimrei vadászkastélyt a megyei tanáccsal együttműködve sikerült csak megmenteni a pusztulástól. Felújítását európai uniós források lehívásával valósítják meg, az előszámítások szerint a felújítási munkálatok 11 millió euróba kerülnek, a műemlék kastély felújítása mellett szállodaépítés és parképítés is a terv része. Mint kifejtette, a vadászturizmus lehetőségeinek kiaknázását célozták meg, ugyanis a környék százezer hektáros vadászterülettel bír. Magyarósi Imola, a Kálnoky Alapítvány ügyvezető igazgatója a miklósvári Kálnoky-birtok kapcsán elmondta, hogy az államosítás után művelődési otthonként szolgáló épületet Kálnoky Tibor a baróti tanácstól a teljes felújítás terhe alatt vette haszonbérbe negyvenkilenc évre. Mint elmondta, a Norvég Alap 1,12 millió eurós kiírására időben sikerült leadniuk pályázatukat. Az erdélyi főúri élet múzeumát képzelték el a miklósvári Kálnoky-kastélyban, az alagsorban pedig kávézó/borozó kialakítását tervezik (erre egy későbbi lapszámunkban visszatérünk).
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)

Kastélyhasznosítás Erdélyben
Műemlék-felújítás az idő szorításában
Múlt hét végén a gernyeszegi Teleki- kastélyban megtartott történelmi konferencia keretében művészettörténészek, történészek, kastélytulajdonosok a visszaszolgáltatott kastélyok, udvarházak fenntartási gondjairól, újrahasznosítási lehetőségeiről is tanácskoztak.
Amint a barokk kastély tulajdonosa, gróf Teleki Kálmán a többi között kifejtette, annak tudatában vállalta fel a Maros ékköveként is emlegetett műemlék épület visszaigénylését, hogy a befektetései és a fenntartási költségek nem térülnek meg egykönnyen. Őt a múlt iránti elkötelezettség, az épített örökség megmentése, a kastély régi fényének visszaadása ösztönözte. A tanácskozás résztvevői két pozitív példát is megismerhettek. A görgényszentimrei vadászkastélyt a megyei múzeum igazgatója, Soós Zoltán ismertette, mint kifejtette, az ingatlan fenntartási költségeit öt éve a megyei tanács finanszírozza. Az újrahasznosítási terveket 11 millió eurós európai uniós projektből valósítják meg.
A Kálnoky-vadászkastély
A másik példa egy olyan Kovászna megyei udvarház, melyet pályázásból és saját hozzájárulásból újítanak fel. A Kálnoky Alapítvány ügyvezető igazgatója, Magyarósi Imola a miklósvári Kálnoky-birtok folyamatban lévő felújítási munkálatairól beszélt, illetve látta el hasznos tanácsokkal az érdeklődőket. Az alapítvány ügyvezetője a Kálnoky család egykori vadászkastélyát ismertetve elmondta, a 17. században reneszánsz stílusban épült udvarházat a 19. század elején klasszicista stílusban átépítették, a jelenlegi formáját a 20. század elején nyerte el. Az államosítás előtt az ingatlan többször cserélt gazdát, utolsó tulajdonosának – egy bukaresti pénzügyminiszter – a leszármazottai nem igényelték vissza, így az ingatlan a baróti önkormányzat tulajdonában maradt. Az államosítás után művelődési otthonként szolgáló épületet a baróti önkormányzat 2004-ben a teljes felújítás terhe alatt adta haszonbérbe negyvenkilenc évre a Kálnoky Alapítványnak, melyet az ősei szülőföldjére visszatérő Kálnoky Tibor gróf létesített. Amint az ügyvezető elmondta, a tulajdonos időben megrendelte a felmérési tanulmányokat, terveket, dokumentációkat, így a Norvég Alap tavalyi kiírása alkalmával majd’ minden olyan dokumentációval rendelkeztek, amely a pályázat leadásához szükséges volt. A Norvég Alap átfogó céljai a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése, a kétoldalú kapcsolatok erősítése a támogató és a kedvezményezett országok között. A korabeli bútorzat beszerzését is magában foglaló pályázatot a kiírást követő második hónapban le is adhatták, ami egyébként elképzelhetetlen lett volna, ugyanis a kiírás nagyon sok olyan dokumentációt feltételezett, aminek beszerzése több hónapig is elhúzódhat. Amint a Kálnoky Alapítvány ügyvezetője hangsúlyozta, esélytelenek lettek volna az 1.120.000 euró elnyerésére, amiből százhúszezer euró az önrész, amit hitelből teremtett elő a jelenlegi tulajdonos. Az erdélyi főúri élet múzeumát képzelték el a miklósvári Kálnoky-kastélyban, szeretnék, ha az épület Erdővidék kultúrájának fontos helyszínévé válna. Ugyanakkor az erdélyi felmenőkkel is rendelkező Károly brit trónörökös számára is kialakítanak egy lakosztályt. Az alagsori boltíves pincehelyiségben konyhát, kávézót/borozót terveznek kialakítani.
Amint az ügyvezető elmondta, a felújítási munkálatokat májusban kezdték el, és az egyéves futamidejű projektet 2016 áprilisáig be kell fejezniük, ami igencsak megfeszített munkaritmust igényel. Ez sokszor vezet olyan döntésekhez, amiket nyugodtabb körülmények között és rugalmasabb projekt keretében másképp oldanának meg. Mint kifejtette, az idő szorításában hozott elhamarkodott döntésekből levonják a tanulságot, mivel a hasonló műemlék épületek felújítása során a megkötések miatt igencsak sok nehézséggel szembesülnek a tervezők, kivitelezők egyaránt.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)

Felújítják a görgényszentimrei Rákóczi–Bornemisza-kastélyt
Európai uniós hozzájárulással, több mint kétmillió euróból tervezik felújítani a Görgényszentimrén található 17. századi, egykori Rákóczi–Bornemisza-kastélyt és annak dendrológiai parkját.
A Maros Megyei Múzeum kötelékébe tartozó épületegyüttes és annak dendrológiai parkja teljes felújításra szorul, miután több mint egy évszázadon át, 1893-tól 2000-ig erdészeti szakiskolának adott otthont, az utóbbi évtizedekben pedig kevésbé figyeltek és áldoztak az állagmegőrzése, javításokra. Soós Zoltán múzeumigazgató szerint a felújítási projekt decemberre lesz kész, és magában foglalja a kastély, illetve annak 19. századi építésű melléképületeinek tatarozását is. A tervben az épületegyüttes felújítása mellett kiállítótermek és konferenciaközpont létesítése is szerepel, illetve a dendrológiai park rendbetétele, amely kiterjedés szempontjából Romániában a második legnagyobb ilyen jellegű park. A restauráció első lépéseként a Maros megyei önkormányzat 300 ezer lejes hozzájárulásával idén hozzákezdtek a kastély kapuépületének felújításához, amely során kicserélték a tetőzetet, a terasz tartóoszlopait kijavították, a munkálatok befejezését jövőre tervezik. 2016-ban egy olyan kutatóközpontot is szeretnének berendezni, amely a római limesnek ebben a térségben húzódó szakaszával foglalkozna, bemutatná, valamint segítene bevonni a turisztikai célpontok közé a marosvécsi, a mikházi és a sófalvi egykori római castrumokat, illetve őrtornyokat.
Antal Erika/Maszol.ro)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzetszolgálat
„Föl-földobott kő, földedre hullva,/ Kicsi országom újra meg újra/ Hazajön fiad” – emlékezett életének utolsó éveiben hazájára, szülőföldjére Ady Endre.
Bedő Albert is mindig hazakívánkozott, és végül haza is jött megpihenni szülőfaluja, Kálnok temetőjébe.
Közösségéért élő emberként, magyar népének szolgálatát felvállalva mindig is e közösséghez tartozónak érezte magát. Már otthonról, a családból magával vitte azt a hitet, hogy az ember a szíve mélyén örökké odavaló, ahol születik. „A madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége” – vallotta töretlenül. Ezt a kötelességet végezte egész életében.
Szakmai-közéleti tevékenysége kezdetétől a magyar erdészeti szaknyelv és szakirodalom kimunkálásán fáradozott. Székely szülőföldje erdővel, erdészettel kapcsolatos népi kifejezéseit, vagy más tájak erdészeti szavait beemelte a szaknyelvbe, országos közhasználatba. Az erdészeti szakma fő motorja ebben az időben az Országos Erdészeti Egyesület volt, és szinte minden eredményéhez Bedő Albert egyesületi vagy hivatali tevékenysége is hozzájárult. Közreműködött az első modern polgári erdőtörvény megalkotásában és végrehajtásának megszervezésében. A törvény bevezette az üzemterv szerinti gazdálkodást és az erdőfelügyelet szervezetét. Ezek a határozatok ma is érvényben vannak. Meghatározó szerepe volt az állami erdészképzés megszervezésében.
Az Ásotthalmon – Királyhalmán (1883), Temesvár – Vadászerdőn (1885), Liptóújváron (1886) és Görgényszentimrén (1893) létrehozott oktatási intézmények az ő nevéhez fűződnek. Erdő-őr című könyvéből erdésznemzedékek tanultak. Az Országos Erdészeti Egyesület Budapesten az Alkotmány utcában felépített és 1886-ban birtokba vett háromemeletes székháza, az első magyar erdészeti közgyűjtemény (múzeum) is az ő közreműködésével létesült. Szakkönyvtárát ennek az intézményeknek adományozta.
Bedő Albert írásaiban, melyek az Erdészeti Lapokban jelentek meg, kizárólag a magyar erdészetet fenyegető veszélyekre emlékeztet. Hivatkozik arra, hogy éppen a szaktársak körében is hanyatlik és meggyengült az összetartás. Mindez a személyeket a közérdek kárára elidegeníti, és egyéni érdekek túlzott szolgálatára vezethet. „Mivel erőnk és hatalmunk nincs olyan erős, mint az, amelyikkel a nemzeti és gazdasági létünk örökös küzdelmét vívjuk, nem marad más számunkra, mint nem lankadó eréllyel és kitartással a köz- és magánéletnek körében hazánk javára szolgáljunk, nem feledkezvén meg, hogy az egyetértés és az összetartás hiányából keletkezett a mohácsi vész is” – vallotta következetesen több szakmunkája bevezetőjében.
1918. október 20-án bekövetkezett halálakor az OEE Budapest Alkotmány utcai, még Bedő Albert által 1884–1886 között felépíttetett székházában felravatalozott földi maradványait az unitárius egyház szertartását követően az Országos Erdészeti Egyesület búcsúztatta. Saját végakaratának megfelelően, hazaszállították Kálnokra, az unitárius temetőbe édesanyja, leánykori nevén Jancsó Anna hamvai közelében temették el. A ritka állású, több évszázados öreg tölgyfák között lévő sírjára állított kopjafa, a kőröspataki szülői házra nemrég elhelyezett emléktábla ékes példája, hogy Bedő Albert szelleme itt maradt közöttünk. Egész életében következetesen vallott hitvallása aktuális maradt a mai és a jövő nemzedékek számára is.
„Szeressük hazánkat, nemzetünket és szakunkat hűséggel, egyetértéssel és összetartással!”
Zsigmond Sándor
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A Teleki-kastély újjáélesztési lehetőségeiről ötleteltek
Nyári egyetem Gernyeszegen
Az ország több egyetemi központjából, többek között Bukarestből, Kolozsvárról és Marosvásárhelyről 20 diák vett részt az utóbbi két hétben az Arché Egyesület és a Teleki Kastély Egyesület által szervezett nyári egyetemen. Ez idő alatt a diákok a gernyeszegi Teleki- kastély hatékonyabb kihasználására dolgoztak ki stratégiákat.
A gernyeszegi nyári egyetem az Arché Egyesület és a Teleki Kastély Egyesület közös projektje, amely másodjára, idén július 19-29. között zajlott, és amelyben partnerek a Bukaresti Ion Mincu Építészeti és Urbanisztikai Egyetem, a Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Marosvásárhelyi Kara, a Maros megyei Múzeum, a PONT Csoport és a Romániai Építészek Rendje erdélyi fiókja. Az interdiszciplináris nyári egyetem ötvözi a kutatást a megfigyelő és az elemző munkával, a projekt fő célja "újjáélesztési" stratégia kidolgozása a gernyeszegi barokk kastélyra és a hozzá tartozó birtokra vonatkozóan.
A nyári egyetem lehetőséget nyújtott a résztvevőknek arra, hogy műhelygyakorlatokon keresztül megértsék a műemlékek helyzetét, és megtanulják, hogyan kell elkészíteni, mire kell figyelni egy újjáélesztési terv kidolgozásakor műemlék épület esetén. A nyári egyetem 10 napja alatt a résztvevők elméleti és gyakorlati képzést is kaptak vegyes csoportokban dolgozva, a diákok között voltak építészek, szociológusok, művészettörténészek, közgazdászok, tájépítészek és turizmus szakon tanuló fiatalok is. A csoportok munkáját szakkoordinátorok segítették, és minden szakterület egy-két neves szakembere is bekapcsolódott a stratégia kidolgozásába.
A projekt fontos célkitűzése volt, hogy a helyi közösséget is bevonják az újjáélesztési folyamatba. Ennek érdekében a tábor keretében készítettek egy szociológiai tanulmányt, amely azt vizsgálja, hogy hogyan viszonyul a lakosság a kastélyhoz, illetve szerveztek egy fókuszcsoportot is, ahol a tábor résztvevői és a helybéliek közösen vitatták meg az elképzeléseiket a kastély szerepéről és hasznosítási lehetőségeiről. A két hét alatt mindenik diák a saját szakterületén dolgozott, az építészek, művészettörténészek a kastélyépületet tanulmányozták, a tájépítészek a parkban végeztek felméréseket, a szociológusok pedig a helybéliekkel beszélgettek a kastélyhoz való viszonyulásukat illetően.
A nyári egyetem alatt tanulmányi kirándulásra is sor került a vajdaszentiványi és a görgényszentimrei kastélyokhoz, valamint Szászrégenbe. A tanulmányi úton műemlékek helyreállítására, újrahasznosítására vonatkozó terveket vagy megvalósult ötleteket ismerhettek meg a résztvevők.
Tegnap a szervezők sajtótájékoztatón ismertették a nyári egyetem során levont következtetéseket. Gróf Teleki Kálmán, a Teleki Kastély Egyesület elnöke rámutatott, örömmel tapasztalja, hogy vannak olyan fiatalok, akik érdeklődést mutatnak az arisztokrata családok és a kastély, annak történelme, illetve sorsa iránt. Raluca Barbulescu projektmenedzser elmondta, az elemzések nyomán levont egyik fő következtetés, hogy nincsen egy koherens fejlesztési, illetve a kastély népszerűsítését célzó stratégia. Kollégája, Oana Petrescu szerint a gernyeszegi kastély esetében restaurációs beavatkozásokra van szükség, ami rendkívül költséges, viszont az építészeti adottságokat, a multifunkcionális teret mindenképpen ki kell használni. Néhány elképzelést ismertetett, ami a nyári akadémia során született, például a színház, rendezés, illetve a filmgyártás terén dolgozók számára kiváló helyszín lehetne egy-egy képzés megszervezésére, illetve a turisták számára lehetőséget lehetne biztosítani, hogy egy-egy lakosztályt kibéreljenek bizonyos időszakra, hogy ezalatt megtapasztalhassák, milyen volt egykor a kastélyban élni.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Törvénytervezet: négy „szuperközsége” lenne Hargita megyének
Maros megye öt, Hargita megye négy, Kovászna megye pedig két „szuperközséggel” rendelkezne, ha a parlament elfogadja a települések új közigazgatási besorolásáról szóló törvénytervezetet, amelyet nemrég bocsátott közvitára a fejlesztési minisztérium.
A jogszabályt már korábban ismertettük. E szerint a kormány létrehozna egy új közigazgatási egységet, a „rurális pólusnak” nevezett községeket. Ezek legkevesebb 2000 lakosú települések, amelyek 25 kilométeres körzetében nincsenek városok, ezért az adott térség egészségügyi, oktatási, kulturális és kereskedelmi központjainak számítanak.
A „rurális pólus” besorolás elnyerése azért lesz majd fontos a községeknek, mert a törvénytervezet szerint támogatást kapnak majd a központi költségvetésből infrastruktúrájuk fejlesztésére, kulturális-társadalmi életük fellendítésére.
A jogszabály által lefektetett kritériumok szerint 183 ilyen „szuperközség” lenne az országban. Maros megyenek öt (Mezőbánd, Mezőcsávás, Görgényszentimre, Déda, Ratosnya), Hargita megyének négy (Gyergyóholló, Korond, Parajd, Zeteleka), Kovászna megyének két (Uzon és Bodok) rurális pólusa lenne.
maszol.ro

Dokumentumfilm készült Görgény váráról és kastélyáról
A település lakói és az uradalom között soha nem létezett az a fajta kapcsolat, amely például Marosvécsen vagy Gernyeszegen jellemző volt – hangzott el a Görgény vára és kastélya című dokumentumfilm marosvásárhelyi bemutatóján, amelyet a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) klubestjén tartottak a Művész moziban néhány stábtag jelenlétében.
Simonffy Katalin, a Román Televízió munkatársa, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem tanára nem első alkalommal forgat filmet tanítványaival közösen kastélyokról, azok múltjáról és jelenéről, előrevetítve a jövőt is, hogy mi lehetne, ha nagyobb figyelemre, több pénzre számíthatnának ezek az értékek, az adott közösségek számára is gyarapodást jelenthetnének. Keresd, Bonchida, Marosvécs, Gernyeszeg, a nagybányai Pokol-kastély után tavaly nyár végén a görgényszentimrei Bornemisza-kastély és a fölötte magasodó Görgény vára került sorra. A filmet előbb Görgényszentimrén mutatták be, azt követően pedig Marosvásárhelyen.
A görgényszentimrei vadászkastély nagy múltra tekint vissza, dendorológiai parkja szintén ritka értéket képvisel. A 17. században, I. Rákóczi György idején épült kastély 1717-ben lett a Bornemisza család tulajdona, folyamatosan bővült, gyarapodott, majd a 19. században a kincstár tulajdonába került. Királyokat, királyi leszármazottakat, főhercegeket láttak vendégül itt, akik a híres görgényi vadászatokra érkeztek.
Ám, ahogy Kálmán Attila történész mondta, a falubeliekkel nem alakult ki szoros kapcsolat soha. A század végén megalakult az az erdészeti iskola, amely egyedülinek számított a Kárpát-medencében, illetve amely a román impériumváltás után is tovább működött, immár mint Románia egyetlen ilyen jellegű szakisolája.
A film készítői a múlt bemutatását követően a közelmúlt szereplői közül megszólították az iskola egykori igazgatóját, tanárait, vagy akik ott tanultak, illetve azokat a falubelieket, akik szívesen emlékeztek a parkra, a tanintézményre. Az épületegyüttes nem annyira főúri kastélyként él az emlékezetben, hanem iskolaként, ahová az ország minden részéből jöttek, és akik „a falubeli lányokkal beszélgettek, amit a helyi fiúk természetesen nem néztek jó szemmel” – ahogy egy idős asszony mesélte. „Kisgyerekként oda jártunk fogócskázni, kerékpározni, aztán később a tekepályát használtuk, sétálgattunk vasárnaponként, még egy-egy csók is elcsattant” – idézte egy idős férfi. A megkérdezettek zöme szívesen emékezett a parkban töltött szép időkre, a ritka fák alatti sétákra, a halastóra, ahol télen korcsolyázni lehetett.
Jelenleg, 2009-től a Maros Megyei Múzeum felügyelete alatt áll a kastély, a megyei önkormányzat jóvoltából elkezdődött a felújítás, egyelőre az állagmegőrzés történt meg, és az anyagi lehetőségek függvényében folytonosan dolgoznak rajta. Ahhoz, hogy újból teljes szépségében ragyoghasson, nyolc millió euróra lenne szükség. Múzeum, konferencia- és kutató központ, szálloda működhetne benne. „Ha a múlt kincseit megőrizzük, a jelen lakossága is gazdagságra talál” – hangzott el a filmbemutatón mintegy mottóként.
A bemutatón kisebb vita alakult ki azzal kapcsolatban, hogy a közösség valóban nem foglalkozik-e a kastéllyal. Kerekes Ibolya, az Edélyi Kárpát Egyesület Maros megyei szervezetének egyik oszlopos tagja elmondta, hogy több mint tíz éve rendszeres túrákat szerveznek Görgénybe, ahol a Bornemisza-kastély, a dendrológiai park és Görgény vára a fő célpont. A múzeum részéről Pánczél Szilamér arról beszélt, hogy évek óta nyílt napokat tartanak, ahol intézményes keretek között ismertetik a kastély és a vár történetét, kiállításokat, gyerekeknek kézműves tevékenységet, előadásokat, tematikus sétákat szerveznek és ahol több ezren szoktak megfordulni ilyenkor, a helybeliek mellett Marosvásárhelyről, Szászrégenből, valamint távolabbi településekről is érkeznek az érdeklődők.
Simonffy Katalin elmondta, tudomása szerint eddig nem készült dokumentumfilm a görgényszentimrei kastélyról. Céljuk az volt, hogy „visszahozzák a köztudatba ezt az elfeledett ritka értékes kincset”, ahogy Sárosi István fiatal újságíró, a stáb egyik tagja mondta, hogy közel Marosvásárhelyhez van egy olyan kastély, ahol „Európa legnagyobb főúri családjai, királyok, hercegek jártak”.
A filmet iskolákban szeretnék bemutatni, illetve a világhálón keresztül mindenkinek elérhetővé tenni, akit érdekel az épített örökség. A film elkészítésében Barabási Ede, Borsos Tünde Krisztina, Demeter Katalin, Keresztes Péter, Sáji Szabolcs Róbert, Sárosi István, Simonffy Katalin vett részt, szakmai tanáccsal dr. Kálmán Attila és dr. Soós Zoltán szolgált.
Antal Erika
maszol.ro

A görgényszentimrei Rákóczi–Bornemisza-kastélyban jártunk
A Maros megyei múzeum 4. alkalommal szervezte meg pénteken Görgényszentimrén a Rákóczi-Bornemisza kastélyban a Nyitott kapuk napját, ahol gyermekfoglalkozások, kiállítások, kastélytúra, kamarakoncert és filmvetítés tette érdekessé a napot. Annál is inkább, hogy a kastély kertje és dendrológiai parkja egész évben látogatható, de az épületegyüttesbe csak a múzeum által szervezett rendezvényeken lehet belépni.
Az idei Nyitott kapuk napja rendezvényt a barokk kor jegyében szervezték meg, a gyerekek kézműves foglalkozásai is erről szóltak, maszk- és legyező-készítés, papírmerítés, tánctanulás szerepelt a programban. Ahogy Pánczél Szilamér történész, a Maros megyei múzeum munkatársa elmondta, az egyik fő célja a rendezvénynek az, hogy a kastély, mint kulturális–épített örökség visszakerüljön a helyiek tudatába. Ez az idegenforgalom fellendítését is szolgálhatná, hiszen a Szászrégen közelében, Marosvásárhelytől 45 kilométerre található Görgényvölgye, az egykori Rákóczi-Bornemisza kastély, a Rákóczi-vár igazi turisztikai paradicsom megalapozásának a lehetőségét is jelenthetné.
Erdély egyik legnagyobb műemlékegyüttese – 70 helyiséggel – műemlékvédelmi szempontból is nagy kihívást jelent annak, aki ezzel szeretne foglalkozni – mondta a muzeológus. Több mint 10 falu, az egész Görgény-völgye hozzátartozott egykor az uradalomhoz, ahová Európa uralkodói jártak vadászni. A 19. században erdészeti szakiskolát létesítettek benne, amely a magyar királyságnak az egyik legrégebbi, szakoktatást biztosító tanintézménye volt, ahogyan az impériumváltást követően Romániában is az egyetlen ilyen jellegű iskolának számított.
Az iskola – amely 1893-tól 2000-ig működött ott – egy modern, új épületbe költözését követően jelenleg a Maros megyei múzeum a megyei önkormányzat hozzájárulásával folyamatos restaurálási, állagmegőrzési munkálatok végez, mint például a kapuépületet sikerült már felújítani, illetve a cserepeket kicserélni az épületegyüttesen. A teljes restauráláshoz 9 millió euróra volna szükség.
A felújítás terve elkészült Karácsonyi István művészettörténész, a múzeum munkatársa szerint. A szükséges engedélyeket is beszerezték, most egy olyan európai uniós kiírásra van szükség, ahol megpályázhatják a szükséges összeget, amelyből az épületegyüttest, a dendrológiai parkot, a kastély előtti parkot is restaurálhatják teljes egészében. A terv szerint az épületegyüttes felújítása mellett kiállítótermek és egy konferenciaközpont létesítése is szerepel, illetve a dendrológiai park rendbetétele, amely terjedelem szempontjából Romániában a második ilyen jellegű park.
A pénteki kastélynap alkalmából Márton Krisztina és Weisz Szidónia, a Teleki Téka munkatársai tanították meg a merített papír készítésére a gyerekeket, Ritziu Ilka Krisztina a barokk tánc lépéseit oktatta a kicsiknek. Délután a Tiro Estate kamarazenekar játszott barokk-zenét, majd levetítették a Görgényszentmiréről, annak kastélyáról Simonffy Katalin televíziós szerkesztő, egyetemi tanár és tanítványai által készített dokumentumfilmet is.
Antal Erika maszol.ro

Szakterülete: gyülekezeti lelkipásztor
Ötvös József vártemplomi lelkipásztor augusztus 6-án, vasárnap kibúcsúzik a gyülekezetből, s 41 év szolgálat után nyugdíjba megy. Négy gyülekezeti helyen szolgált, vezetői tisztségeket töltött be az Erdélyi Református Egyházkerületben, hangját jól ismerjük a rádiós istentiszteletekből is. Szolgálati helyeiről, az egyház és lelkipásztor helyéről és a terveiről beszélgettünk vele.
– Melyik volt az első szolgálati helye és mit tapasztalt ott?
– 1977. március 1-jével kezdődően helyeztek ki Görgényszentimrére, amikor Nagyszebenben voltam magiszteris diák, és erdélyi egyháztörténelemből szerettem volna doktorálni. Az a pár hónapos ottlét életem egyik nagyon szép időszaka volt, hiszen Nagyszebenben akkor még elég sok szász élt, és különös élmény volt ott élni, tanulni. Amikor kézhez kaptam a kinevezést, kinyitottam a bibliaolvasó kalauzt, s a következő vasárnapra ez volt az alapige: Te pedig menj el, és hirdesd az Isten evangéliumát. Ezzel indultam 41 éve, 1977. március 4-én, a földrengés napján.
Görgényszentimre egy ún. missziós egyházközség volt, ahol aztán javítottunk két templomot, építettünk egy új imaházat, majd később családot alapítva már nem tudtam folytatni tanulmányaimat. A 90-es évek elején ugyan még visszatértem az egyháztörténeti tanulmányozáshoz, de a teljes gőzzel végzett lelkipásztori munka mellett erre igazán nem volt már idő. Addigra már „szakosodtam”: gyülekezeti lelkipásztor lettem.
Görgényszentimrei éveim alatt sok kedves, érdekes élményben volt részem. 1977-ben még egy sajátos polgári közösség élt ott, ahol legalább 40 értelmiségi lakott. Ott működött Erdély legjobb erdészeti középiskolája, a faluban lakott a gyógyszerész és az orvos családostól, s mindez érződött, meglátszott a helyi közösség életmódjában, gondolkodásában. Akkor odatartozott a tiszta magyar lakosságú és többségében római katolikus vallású Görgényüvegcsűr, s egy félév múlva hozzácsatolták Alsóidecset is. Akkor ott egy sajátos és példaértékű ökumenikus egyházi élet volt. Az ott élő szászokkal és románokkal sokkal közvetlenebb volt az ökumenikus kapcsolatunk, mint akár most itt, Marosvásárhelyen a magyar felekezetekkel. Minden hónap második és negyedik vasárnapján szolgáltam Alsóidecsen abban a templomban, ahol 10 órakor az ortodox pap prédikált román nyelven, 12-kor a szász evangélikus németül és 2 órakor magyar nyelvű istentisztelet volt a reformátusok részére. Két utóbbi alkalomkor ugyanaz volt a kántor, a református gondnok szász felesége, akik nyolc gyermeket neveltek.
– Az úgynevezett büntetőhely után jó nagy lépés lehetett a város tövében levő Jedd.
– Jedden előttem egy nagyon jól képzett lelkipásztor volt, Ady József, akire egykor majdhogynem irigyek voltak a kollégisták, mert 7-es kollégistaként minden versenyt megnyert a marosvásárhelyi református kollégiumban. Egyetemi végzése után nemsokára Jeddre került, és egész életét ott élte le. Amikor nyugdíjba készült, felmerült annak ötlete, hogy lelkipásztor fia jöjjön oda utána, de a gyülekezet emiatt kettészakadt, s így sem meghívás, sem pályázat útján nem sikerült lelkipásztort választani. Engem az egyházmegyei közgyűlés választott meg, és nevezett ki oda. Ez a fajta papválasztás nagyon ritka az egyháztörténelemben. Igazából Csiha Kálmán esperes felesége, Nagy Emese kolléganő javasolta nekem a jeddi szolgálatot, hivatkozva arra, hogy elég nyugodtnak lát engem az ottani helyzethez.
Tizenegy évig szolgáltunk Jedden, és – többé-kevésbé – végig érződött egyfajta rendezetlenség, lehetett tudni, ki hova tartozik. Egyébként mindkét félhez tartozók nagy része kedves volt hozzánk, de 11 évi ottlétünkre rányomta bélyegét a kezdeti meghasonlás.
A jeddiek akkor piacos emberek voltak, és így vasárnap délelőtt nem volt istentisztelet, de azért rendesen megszólalt délelőtt a három harangszó. Még a múlt század 80-as éveiben történt, hogy egy ilyen vasánap délelőtti két harangszó között láttuk a harangozóval, amint Kicsijeddről – ez a falu város felőli része – 10-12 ember ünneplőbe öltözve jön a templomba. Gyorsan átöltöztem, vettem a Bibliát és megtartottuk a vasárnap délelőtti istentiszteletet. A végén kíváncsian kérdeztem meg, mi történt ezen a vasárnapon, hogy eljöttek templomba? Kénesi János elég szabadszájú presbiter válaszolt: ha nekünk ma muszáj feljönni Kicsijeddről a faluba szavazni, akkor mi először az Istenhez jövünk, s csak utána a párthoz. Aztán négy évig újból nem volt vasárnap délelőtt istentisztelet, de a harang szólt.
Még egy érdekessége volt a jeddi szolgálatunknak. Akkor elég sok gyermek volt a faluban, és nagyon hűségesen jártak vallásórára. 1989 után minden vasárnap délelőtt tartottunk gyermek-istentiszteletet, ahol palást nélkül szolgáltam. Hollandiából kapott vallásos kifestőket osztottunk ki, s azokat a következő vasárnap visszahozták, kifüggesztettük stb. A kisebbekkel még a szülők is eljöttek, egy páran ott maradtak, s erre a közösségre alapozva utódomnak, Márton Csabának sikerült bevezetni a délelőtti istentiszteletet.
– Jedd után Marosvásárhely, a közeli cserealjai gyülekezet következett.
– A cserealjai gyülekezetet Csiha Kálmán esperes létesítette, s mivel a Tudor negyedhez Jedd volt legközelebb, ezért engem kért meg a beszolgálásra. Az istentiszteletek épp 30 évvel ezelőtt kezdődtek el, a Pécsi Vilma nénitől vásárolt ház első két szobájában. Amikor már nem fértünk el, kivertek egy másik közfalat, s Pécsi néni költözött hátrább a lakásában. Első lelkipásztorának Varga Lászlót választotta meg a gyülekezet, aki nagyon szép munkát végezve, egy mozgalmas gyülekezeti életet szervezett meg, s nyugdíjazása után – mivel engem már jól ismertek – meghívtak. Itt született meg harmadik fiunk, itt jártak óvodába, iskolába, és itt kezdődött el kapcsolatom a rádiózással és az újságírással. Aztán odakerült Berekméri Melinda és Papp Béni, s ez a hármas nagyon jó összhangban tudott együtt dolgozni.
Kedves emlékem, amikor 167-en konfirmáltak, a televízió magyar adásában láttam meg, hogy még az úton is álltak, hallgatták az igehirdetést, és 1038-an vettek úrvacsorát. Akkor Varga László elődöm – akivel egyébként együtt osztottuk az úrvacsorát – kedves irigységgel állapította meg: az lett volna nekem is a vágyam, hogy egyszer legalább ezer embernek osszak úrvacsorát, s ha nem is az én időmben, de sikerült. A cserealjai református gyülekezet az eléggé román többségű lakónegyedben egyfajta magyar központ lett, ahol mai napig nagyszerű ifjúsági munka folyik. Hét évig voltam ott lelkipásztor, s ennyi idő alatt ezer fiatal konfirmált.
Ennek egyik kedves és megható utóélete lett, hogy 15 év alatt a Vártemplomban több cserealjai menyasszonyt eskettem, mint vártemplomit.
– Az elmúlt 15 szolgálati évet vártemplomi lelkészként töltötte el.
– 2000-ben megválasztottak esperesnek, s akkor 60.000 lélek, 63 gyülekezet tartozott az egyházmegyéhez. Tudván azt, hogy a Cserealján két nagyszerű lelkipásztor van, én teljes erővel az esperességre koncentráltam, majd megválasztottak egyházkerületi missziói előadónak (generális direktornak), s inkább az utóbbi két tisztség meg szolgálat kötötte le időmet. 2002-ban hívtak meg a Vártemplomba, de akkor már igazán nem tudtam megélni a gyülekezeti lelkipásztori hivatás, szolgálat átélését úgy, mint az előbbieknél. Nagyon sajnálom, hogy a Vártemplomban nem tudtam igazán gyülekezeti lelkészként bekapcsolódni az egyházközség életébe. Utóbb úgy látom, azért történt mindez, mert esperesként és misszió előadóként nagyon foglalt voltam, sokat utaztam Erdély-szerte meg külföldön is, így legtöbbször csak a vasárnapi istentiszteleteken találkoztam a gyülekezeti tagokkal, ami azonban nem elég.
– Hosszú évekig az egyházkerület missziói előadója volt, meséljen erről is.
– Nekem megadatott, megláthattam és átélhettem, hogy egy pár évtized alatt milyen sokat változott az egyház szolgálata az erdélyi magyar közösségben, és nagyon megváltozott a lelkipásztor megítélése is. Sokszor hivatkozunk a két világháború közötti egyházi és társadalmi életre, úgy hiszem, mindez nem is véletlen, hiszen nagyszerű, értékes embereink voltak akkor, felekezetre való tekintet nélkül, például: Makkai Sándor, Balázs Ferenc, Bánffy Miklós, Kós Károly, Bartalis János, akik lelkipásztorok vagy főgondnokok voltak, és egykor ők voltak az erdélyi magyarság szószólói, vezetői. Amikor Trianon után itt kisebbségbe került a magyarság, akkor olyan felelős emberek álltak a közösség élén, akik tudtak vezetni, így az egyház egy fél lépéssel a társadalom előtt járt, mutatta az utat. Ez az idők folyamán megváltozott, most mintha a társadalom után menne, s nagy kihívás ma, miképpen tud közösségformáló erőként megmaradni.
Örömmel éltem és tapasztaltam meg, hogy az erdélyi magyar értelmiség, annak ellenére, hogy nincs ott minden vasárnap a templomban, nagy tisztelettel és felelősséggel tekint az egyházra. Sokszor éreztem, mennyire tisztelettel és elvárással beszélgetnek velem rádió vagy újságszerkesztőségben. Aztán szerencsés nemzedéknek tartom a miénket, hiszen előttünk nagyszerű lelkipásztori generáció élt: Csiha Kálmán, Bustya Dezső, Juhász András, Székely József, Fülöp G. Dénes stb, s nekünk jutott osztályrészül örökségük felvállalása, továbbvitele. Mi még szolgáltunk a kommunista időszakban, így van összehasonlítási alapunk, megláthattuk a különbséget. Akkor egy menedék volt az egyház, s nagy értéke volt a szolgálattevésnek, a szolgálattevőknek. Kilencven után más lett a helyzet, sőt egy ideig a ló túlsó oldalára kerülve, mintegy kirakatjellege lett az egyháznak, amikor még egy kopjafa vagy székely kapu állításkor is meghívtak áldást mondani. Úgy érzem, mára visszaállt az egyház tekintélye és küldetésének megélése, benne él nemzetmegtartó, közösségépítő szolgálata. A mai nemzedéknek is példaképekre van szüksége, s valahogy az egyház felől várják ezt, ezért családom szolgálatom mellett állt megértéssel. Itt jegyezném meg: hihetetlenül nehéz és fontos ma a lelkipásztor feleségek munkája, a papi család szép élete, főleg falusi gyülekezetekben. Ezért is kell a lelkipásztor családnak helyben lakni.
– Milyen tervei vannak a nyugdíjas évekre?
– Szeretném folytatni az elkezdett reformáció sorozatot, amely a marosvásárhelyi protestáns gyülekezetek életet mutatja be. Azonkívül félbe van két könyvem, amelyeket szeretnék befejezni. Megírtam már a szekus múltról szóló könyv 35 fejezetét, hiányzik még hat fejezet. Hosszú távon pedig szeretném megírni, hogy mit éltem át én, aki egy érdekes falusi közösségből, egy tiszta erkölcsű erdélyi faluból bekerültem a sportiskolába, majd Kolozsvárra a teológiára. Lelkipásztori szolgálatom alatt nagyon szép karriert, ha szabad így mondani, futottam be, hiszen a magyar parlamentben Kövér Lászlónak is prédikáltam, vagy nagykövetekkel vacsoráztam az egyházkerület képviseletében. S ebben a szép karrierben sok szépet láttam, az egyház sok szép értékét, s azt is tapasztaltam, hogy a világ az egyházra pozitívan néz. Sokkal több kedves, örömteli élményem van, mint szomorú vagy bosszús.
Simon Virág / liget.ro

Emlékező alkotók – erdélyi életutak
Kedei Zoltán Vár-lak-beli műtermében találkozhattunk augusztus 18-án ismét. Ötvös József vártemplomi lelkész-esperes, az Új Kezdet című református kiadvány felelős szerkesztője, közíró és Kiss Székely Zoltán költő-tanár, közíró voltak a vendégeink. Ötvös József nemrég tartotta utolsó istentiszteletét a Vártemplomban, formailag nyugdíjba vonult. De tud-e egy lelkész nyugdíjba vonulni? A lelkész a hivatást elhivatásnak érzi, igent mond az isteni hí- vásra, jellemével, egész lényével, cselekedeteivel, szavaival élete végéig jó pásztor módjára pásztorolja híveit. Ez a hivatás nem szűnik meg a papi palást levetésével. Ötvös József munkásságát népe és szűkebb pátriája, az erdélyi magyarság szolgálatában töltötte. Tette ezt több mint négy évtizeden át, lelkipásztorként, esperesként, missziói elő- adóként, és jelentős szerepet vállal egyházi és közíróként. A Felső-Maros mente – Székelyföld-Mezőség találkozásánál született 1952. augusztus 27-én, Pókában. „Ma a Mezőség települései között sorolják fel, amit gyermekkoromban nemigen tudtunk, de Wass Albert és Kallós Zoltán óta büszkén vállaljuk mezőségi voltunkat.” Földműves család gyermekeként mindvégig a szülőföld és nemzete elkötelezettje. Elemi iskoláit Pókában, a középiskolát a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceumban végezte. Ezek az évek alakították jellemét, határozták meg egész tevékenységét. Teológiai tanulmányait 1971–1976 között végezte Kolozsváron. Itt érett be a szülőfalu, a család, a marosvásárhelyi iskolai évek ötvözetéből származó gyümölcs, mellyel útnak indították Ötvös Józsefet. Gyümölcs, ajándék és hagyaték, ami a tálentumok megsokszorozására kötelezte. „Lelkipásztori szolgálatom helyei egy szép erdélyi életút nyomai” – vallja. Görgényszentimre, Görgényüvegcsűr, Alsóidecs, Jedd az akkor hozzá tartozó Marosagárd, Kebele és Kebeleszentivány falvakkal, majd a marosvásárhelyi Cserealja egyházközség és 2002-től a marosvásárhelyi Vártemplom – ezek a gazdag életút állomásai. A gyülekezeti tagok száma változó volt, a görgényüvegcsűri néhány oda férjezett református asszonytól egészen a cserealji ezres létszámú közösségig. Szívesen mesél a kezdetekről, lelkészként és családfő- ként egyaránt. Már házasságkötése is egyfajta szálka lehetett a hatalom szemében, hiszen feleségének édesapja ’56-os elítélt – Kacsó Tibor, néhai Csiha Kálmán püspök, Páll Lajos festőművész-költő, Dávid Gyula irodalmár egykori rabtársa. Régi történetek elevenednek meg, huszonöt évi fogságra ítélt apósa és társai kifogyhatatlan, keserű emlékei, melyeket fiatal lelkészként receptíven hallgatott. Hogyan lehetett kibírni, hogyan lehetett együtt élni a huszonöt év tudatával? „Úgy gondolták – mondja –, az eltelt huszonöt év alatt háromszor változott a hatalom, így lesz talán a következőkben is, és valamelyik hatalom csak kiszabadítja őket.” Gyermekei névadásában is a tudatos belső ellenállás jelét fedezzük fel: Koppány Bulcsú, Ajtony Atilla, Tétény Álmos – ősmagyar nevek, melyek szimbolisztikája mindnyájunk számára értelmezhető. Közíróként is jelen van, Hétköznapok, ünnepnapok, emléknapok című kötete 2004-ben jelenik meg Kolozsváron, ez rádióban elhangzott beszédeinek, publicisztikai írásainak gyűjteménye; 2011-ben pedig az Ahol még magyarul szól a zsoltár címmel 33 református gyülekezetről szóló riportkötete. Ötvös József felelős szerkesztőként jegyzi a Vártemplom egyházi folyóiratát. „Az Új Kezdetet örököltem… rám testálódott… Azért merem dicsérni, mert egy olyan űrt tölt ki, egy olyan sajátos kiadvány, melyet nem kell szégyellni. A 210. számnál tart a lap. 2000-ben alapította Adamovits Sándor és Fülöp G. Dénes… Voltak hullámvölgyek, amikor nem tudtuk, lesz-e folytatás, mert a lap ráfizetéses, húsz oldalon jelenik meg, száz, fontosabb események alkalmával kétszáz példányban. Egyházi lapról lévén szó, a második oldalán a kezdetektől fogva egy-egy vers olvasható, nagyrészt vallásos versek, eleinte klasszikus magyar költőktől, de helyüket átvették a kortárs, erdélyi költők vallásos versei, például: Baricz Lajos, Nagy József Levente, Fülöp Kálmán. Elmélkedések, prédikációk, történelmi vonatkozású írások követik egymást, két évtized marosvásárhelyi, vártemplomi élete benne van… Amikor a kétszázadik számot szerkesztettük, elkészítettem a lap bibliográfiáját – egy nagy anyag –, és akkor döbbentem rá, hogy a 15 év alatt csupán öt vers ismétlődött… Kétszáz prédikáció, 100 oldalnyi történelmi anyag, még házigazdánkról, Kedei Zoltán festőművészről is van külön írás” – tárja fel előttünk a lap „titkait”. Az Új Kezdet Donáth-Nagy György műszaki szerkesztésében jelenik meg. Ötvös József az Új Kezdet antológiát is örömmel látná nyomtatásban. A másik vendég, Kiss Székely Zoltán is e táj fia, 1951. január 3-án született Marosvásárhelyen, és bár 1990-ben kitelepedett Magyarországra, otthonról gyakran jön haza Erdélybe. Jól ismeri minden zegétzugát, hisz biológiatanár, botanikus kutató. 1974-ben szerzett biológiatanári oklevelet Kolozsváron. Tanárként tevékenykedett Szőkefalván, Marosvásárhelyen, Gyermelyen, Budapesten és Szentendrén. Botanikai és tudománytörténeti kutatómunkát folytat, emellett rendszeresen közöl szaktanulmányokat napi-, heti- és havilapokban, többek között a Népújságban is. Külső munkatársa volt a Marosvásárhelyi Rádiónak. „Civilben” a versírással szemezett már fiatalon, a ’60-as évek elején. A vers felé terelgették: keresztapja, Paál Elek festőművész, Kapusi Ildikó, „bolyais” tanárnője, Cseke Gábor, Lázár László szerkesztők, Székely János, Lőrincz József költők. A kezdeti lelkesedést felváltja egy hallgatási időszak. 1997-ben ért meg benne újra az elhatározás, hogy: „amit én akarok elmondani a világról, azt csak én tudom elmondani úgy. Az igazmondás(oma)t nem hagyhatom másra. Hiszem, hogy az igazi vers menedék, menedék mások számára is. Bölöni Domokosnak köszönhetem, hogy erre rádöbbentett. Nos, azóta írok újra verseket”. 2008 óta közöl a Népújság Színes Világ mellékletében, a székelyudvarhelyi A Versben, az Erdélyi Tollban, az Erdőszentgyörgyi Figyelőben, a debreceni Tisztásban. „Én jelenleg Magyarországon élek, és itt is, ott is keresztre feszítik a nyelvet, megpróbálunk ezzel a teherrel élni…” Nem véletlen, hogy verseskötének címe Az anyanyelv keresztje (2015-ben jelent meg, Turcsány Péter gondozásában). Allegorikus cím. „Hallgattam évtizedeken át, felnőtt bennem a hallgatás. Ezt a saját magam köré épített hallgatást tördelem versekbe…” Kiss Székely Zoltán „körülbástyázza” magát a nagy elődök lírai útravalójával, ezt tapasztaljuk A természet kalendáriuma című népszerű sorozatában, és ennek jegyében született az Áprily Lajos tiszteletére írt versciklus, vagy Bolyai János, József Attila, Reményik Sándor emlékének megidézése. A szülőföld vonzásában alkot, ez az érzelem végigkíséri líráját, néhol fájdalmas, másutt öniróniával fűszerezve szövi lélekfonalát verseiben. „Megérkeztem megint. Itthon vagyok/ ebben a kifosztott tájban.” (A Székely körvasúton 2014-ben) Erdélyi sorskö- zösséget vállal, vallomásszerűen írja: „Sorsom a megmaradás, nem tűnök el.” (Címerem) A délután ünnepi fényét emelte a találkozás elején Kilyén Ilka színművésznő előadásában Áprily Lajos A Fejedelemhez című költeménye, majd Áprily Tetőn című, Kós Károlynak ajánlott verse, és a kései utód Tetődön – három emberöltő távolából Áprily Lajosnak című lírai reflexiója. Zárásként a költő felolvasta Csak fehérbe öltözötten című költeményét, és könyvét dedikálta olvasóinak
Doszlop Lídia / Népújság (Marosvásárhely)

Értékes ajándék becsengetésre
Látható örömmel vették át az idén is a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet tanszercsomagjait a marosvásárhelyi Lazarenum Alapítványnál, ahova szeptember 4-én hatodik alkalommal érkezett meg a szerény anyagi körülmények között élő nagycsaládokban, intézményekben nevelkedő gyermekeknek szánt 1.300.224 forint értékű támogatás.
A szervezet önkéntesei egész éjjel csomagolták a füzeteket, tolltartókat, tollakat, színes ceruzákat és egyéb tanszereket, értékes csomagot állítva össze a rászoruló gyermekeknek. Az iskolakezdésre szánt ajándékot Fülöp G. Dénesné Suba Ilona, a Lazarenum Alapítvány vezetője adta át Lidia Ház, a nagyfülpösi Szivárvány Ház lakóinak, képviselőinek, illetve az alapítvány által támogatott nagycsaládokban nevelkedő diákoknak, akik a megyeszékhelyen, valamint a környező településeken – Vajdaszentivány, Unoka, Görgényszentimre, Geges, Nyárádremete, Udvarfalva, Backamadaras, Somosd, Héderfája, Kapus, Mezőkölpény – stb. élnek.
Az alapítvány által nyilvántartott nagycsaládokat élelmiszercsomagokkal is támogatják, amelyek ugyancsak a segélyszervezet adományai. Nekik köszönhetően az idén is ezer magyarországi, erdélyi, vajdasági és kárpátaljai iskolás részesült beiskolázási támogatásban.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)

„Ezt az életet csak akkor, csak ott és csak úgy lehetett megélni”
Születésnapi beszélgetés a 65 éves Ötvös József református lelkésszel, egyházi íróval
– „Kis Bécsben”, azaz a mezőségi Pókában született. Miért nevezték így a falut? Kérem, meséljen szülőföldjéről.
– A szülőföld igazi nagy értéke a jellemformálás és az örök menedék. Általában csak később – vagy sosem – vesszük észre, mekkora szellemi és lelki kincset örököltünk a szülőföldtől: szokást, nyelvjárást, viselkedést és magatartást kialakító példaképeket, s mindez legtöbbször nem is tudatos. Meglettebb koromban boldogan fedeztem fel életfelfogásomban pókai gyermekkori hatásokat, amelyek fél évszázaddal azelőtt észrevétlenül épültek be egyéniségembe. Életem nagy részét úgy éltem meg, mint akinek három szülőföldje van. Meglehet, minderre azért is volt szükségem, mert mindhárom szülőföld kisebbségi létre predesztinált. Nekem Erdély a szülőföldem, mert így bennem él egy ország, egy haza, egy semmi mással össze nem téveszthető szép világ. Második szülőföldem – mondhatnám – szűkebb: az erdélyi Mezőség. Gyermekkoromban talán lekicsinylőnek, pejoratívnak hallottam a szomszédos Székelyföld vagy a büszke Maros mente mellett. Fel kellett fedezni, meg kellett ismerni és meg kellett találni benne az igazi, egyedi szépségét, sajátos világát, s jobban megismerve le mertem írni a következő mondatot: „itt még a sár is szebb, mint más tájékán a világnak”. Pontos szülőföldem az erdélyi, mezőségi Póka, amelynek „Kis Bécs” elnevezését édesapámtól hallottam először. Emlékeim szerint Szőcs István író a Hét évkönyv egyik cikkében azzal magyarázza ezt a furcsa, nagyon kedvemre való megnevezést: Kis Bécs, hogy ott az egy főre eső kisnemes igen nagy számban volt jelen falunk lakosságához képest.
– Milyen volt a gyermekkora, mivel foglalkozott otthon, amíg nem került felsőbb iskolába?
– A múlt század hatvanas éveiben előnyös volt pókai tanárnak lenni, hiszen találó volt az autóbuszjárat a naponkénti 25 km-es távolsághoz. Így a kolozsvári egyetemen frissen végzett marosvásárhelyi tanárok szívesen választották Pókát, ha csak rövidebb időre is. Öt-hatodikos koromban az a Deé Nagy Anikó volt a magyartanárnőm, aki később a Teleki Téka igazgatója lett.
– Lelkésznek készült, de sohasem környékezte meg a versírás, a próza, vagy a publicisztika, amivel általában már a gimnáziumi években szokott „találkozni” a tehetséges tollforgató?
– Első irodalmi próbálkozásom éppen olvasmányaim alapján született. Az ember tragédiája után Benedek Elek meséi kerültek a kezembe, s el is határoztam, én megírom abban a tiszta, érthető és egyszerű stílusban a pókai ember tragédiáját. Mondanom sem kell, egy oldal után elfogyott a mondanivalóm… A versírás 18 évesen ihletett meg először… és utoljára. Az akkori divat szerint én is elküldtem az Utunkhoz Losonczy Levente álnév alatt. Akkor még azt gondoltam, az a név hangzatosabb az enyémnél, de volt ifjúságomnak ennél nagyobb tévedése is… A félelmetesen szigorú K. Jakab Antal „költői termékemről” azt nyilatkozta, hogy nagyon érződik rajtuk a középiskolás anyag hatása. Ismerve a szókimondó kritikust, ez ma is átmenő jegynek számít, de verset többet nem írtam.
– Szintén mezőségiként, otthonról tudom: a mezőségi embernek megtartó pillére a templom, az egyház, a lelki közösség – a tiszteletes úr pedig támasza, szinte azt kell mondjam, hogy védőszentje egy kis közösségnek. Ön hogyan emlékszik vissza ezekre a pókai viszonyokra?
– Sokévi távollét, erdélyi és Kárpát-medencei tapasztalat alapján értettem meg a pókai református templom szimbolikus és valóságos értékét, jelentőségét. A magyar, túlnyomórészt református faluban az új ideológia, a politikai hatalom háttérbe szorította az addig példát, szellemi nevelést és kultúrát adó kisnemeseket. Az így „lefejezett falunak” szüksége volt egy új, tiszta erkölcsű és értéket jelentő példaképre. A második világháború után az útkereső falu együtt építette fel új, harmadik református templomát, s akarva-akaratlanul ez lett az értéke, jelképe Pókának. Gyermekkoromban zsúfolásig megtelt a templom, még a falusi bajnokság hivatalos labdarúgó-mérkőzéseinek kezdő időpontját is ahhoz kellett igazítani, mert a legények először templomba mentek, s csak utána a futballpályára. Mintha történelmi küldetésének gyönyörűséges terhére érzett volna rá az a falu: míg tőlünk északra a nagy múltú Nagyercsében teljesen elfogyott a magyarság, Toldalagon és Unokán megszűnőben van a magyar közösség, a templom jelképes őrállóként áll és él.
– Mi következett az otthon elvégzett 8 osztály után?
– Említettem, szerencsés pókai nemzedék tagjának vallom magunkat, még akkor is, ha taníttatásunk, tanulásunk következményeként elhagytuk a falut, és ma lefelé menő, kiöregedő település. Mint földműves szülők gyermeke, belenőttem a kaszálásba és az állatok gondozásába. Még ma is kézi kaszával kaszálom le az udvaron a füvet, meg tudom verni a kaszát. Mezőgazdasági szakközépiskolába készültem nyolcadikos koromban, de tavaszszal egykori magyar- és matematikatanárom eljött hozzánk és szüleimet meggyőzték: küldjenek a Bolyai Farkas Líceumba tanulni. Igen, akkor még ilyen felelősséget éreztek és hordoztak magukban nemzetünk napszámosai. Édesapám azt kérdezte: egy egyszerű pókai fiú megbírja-e a Bolyai iskolát? Próbaidőre bevittek a Bolyaiba, beültettek a nyolcadik osztályosok közé, és ugyanúgy feleltettek, mintha ott jártam volna az 1–8. osztályt. Aztán pár nap múlva kiértékelték, s csak a romántudásom nem felelt meg, s javasoltak felvételi előtt néhány románórás felkészítőt. Ez nem az én érdemem volt, hanem annak a nevelő, tanári karnak a dicsérete, akik felelősséggel végezték munkájukat egy mezőségi falusi iskolában.
– Milyen volt a Bolyai szellemisége a hatvanas években, kik voltak azok a tanárok, akikre ma is szívesen emlékszik vissza?
– Az 1960-as évek végén épült a marosvásárhelyi tanítóképző épülete, s azokban az években a tanítóképző osztályai a Bolyai Farkas Líceum épületében voltak. Csak a sportolóknak tudtak bentlakást biztosítani, ezért is felvételiztem sportosztályba, s végeztem el a középiskolát. A bentlakásnak volt egy áldásos hangulata. Külön világ volt az, hiszen vidéki fiúk laktunk együtt, s az adott egyfajta belbiztonságot a városi elit gyerekeivel szemben. Legnagyobb áldás a nevelőnk, dr. Kiss Géza bácsi, az akkori marosvásárhelyi élet egyik legismertebb személyisége volt. Igazi nevelőként formálta ifjú életünket. Igazán mély nyomot nem a tanári kar hagyott bennem, hanem a tanulók átlagintelligenciája. Majdnem két éven át éreztem azt a szellemi, kulturális lemaradást, amit a bábszínház, színház, városi kulturális intézmények látogatásának hiánya jelent. Hogy mennyire magas szintű volt abban az időben a Bolyai Farkas Líceumban az iskolai követelmény, annak legjobb igazolása teológiai hallgatóként való teljesítésem. Úgymond középgőzzel kerültem a jeles tanulók közé, mert akkorra már jól beérett a bolyais oktatás színvonala. Úgy gondolom, nem is a tanári gárda volt olyan nagyszerű akkor, sőt nagyon heterogén volt a tanári kar, kezdve a politikailag megfelelni akaró igazgatótól a csendben, szorgalmasan tanító jó tanárokig. Az ott tanuló ifjúság volt igazán erős és az iskola értéke, mert az a nemzedék megállta helyét Bukaresttől Párizsig.
– Miért választotta a lelkészi pályát akkor, amikor azonkívül, hogy igen kevés jelentkezőt vettek fel, a lelkészeket is figyelte a szocialista-kommunista rendszer?
– A lelkipásztori szolgálat hivatás, amelyet hivatástudat nélkül nem lehet és nem is szabad végezni. A hivatás mögött mindig van, kell legyen egy elhívás. Ez nem csak teológiai okfejtés. Először építészmérnökire készültem, mivel a reáltudományok volt az erősségem. Utolsó középiskolás vakációm alkalmával egy kaszálási ebédszünetben édesapám javasolta, legyek pap. Mélyen hívő református férfiú volt. Akkor hirtelen azt válaszoltam: én merek temetni… Édesapám tudomásul vette, és elfogadta döntésemet. Lelkipásztori szolgálatom ideje alatt legszimpatikusabbnak a temetési szolgálatot tartottam, mivel az a közösség a legfegyelmezettebb, és nem egy általános, hanem konkrét igehirdetést igényel. Tizenkettedikes koromban már kezdett divatba jönni a felvételi tantárgyakból való magánóra. Én is kerestem egy főiskolai román nyelvű tanárt, akivel a második találkozás után román–magyar kérdésben nagyon csúnyán összevesztünk. Elmenetelemkor odavetettem neki: olyan egyetemre megyek, ahol magyarul tanulhatok! Mire ő kárörömmel reagált: ilyen Erdélyben nem létezik. Abban a pillanatban beugrott a teológia. Ma már tudom, ez volt az én isteni elhívásom, elhívatásom furcsa története.
– Meséljen a kolozsvári teológiai évekről, a nagynevű professzorokról, művelődési viszonyokról – Kolozsvárról mint Erdély legnagyobb magyar szellemi központjáról.
– Az élet egyik legszebb időszaka az egyetemi évek ideje. Azokban az években a kolozsvári teológián az élet különösen szép volt. Huszonévesen nyáron dolgoztunk, nagy ünnepeken legációkban szolgáltunk, és így nem voltunk szegény diákok. A főiskola, a bentlakás, a hatalmas könyvtár ott volt a város szívében a Bocskai téren (mi akkor is így hívtuk), s így otthonunk, közösségünk egy zárt magyar világ volt. Akkor láthattam a Sütő-drámák ősbemutatóit Harag György rendezésében, minden operát és operettet megnéztünk, ma is emlékszem Ferencsik János világhírű karmesterre, aki Kolozsváron Beethoven Egmont nyitányát vezényelte. A „kakasülőn” ülve nem hittem a szememnek, hogy ő ezt kotta nélkül dirigálja. Hetente vásároltuk az új Kriterion-könyveket, és olvastuk a Horizont meg a Téka-sorozat legjobb kiadványait. Egyszerűen részei lettünk a legnagyobb erdélyi magyar város kulturális-művelődési életének. Számomra ez természetes is volt: egy egyetemi világváros ilyen kell legyen. Mi akkor annak a városközponti zárt magyar világnak a biztonságában nem éreztük a románság súlyát vagy éppen túlsúlyát. Olyan erős, nívós, széles körű kulturális élet volt akkor Kolozsváron, hogy a négyéves egyetemi idő alatt teljes jogú magyar emberként éltünk, észre sem vettük, hogy semmiféle kapcsolatunk nem volt a románsággal.
– Tudták, érezték, hogy általában figyelik a teológiai hallgatókat, mi több, azon „mesterkedtek”, hogy minél többet beszervezzenek, akiktől fontos adatok kerültek birtokukba a leendő lelkészkollégákról, s később fel is tudták használni ellenük.
– Tizenkilenc évesen kerültem Kolozsvárra. Elindultam egy mezőségi kis falu közösségéből, majd egy erős középiskola sportosztályából kolozsvári egyetemista lettem biztonságos anyagi háttérrel: számíthattam szüleim áldozatkészségére, ha szükségem volt. Annyira szép, szabad élet volt, hogy eszembe sem jutott a lehallgatás vagy követés. Egyébként nem voltam feltűnő jelenség, számba sem vettem a titkosrendőrség létét. Én élni akartam egy szép egyetemista életet, talán felelőtlen voltam, de nem érdekelt a rendőrség léte. Aztán harmadéven történt egy emlékezetes eset. Megszervezték a Marosvásárhelyen érettségizett, majd a kolozsvári egyetemen tanuló ifjak találkozását a Metropol vendéglőben, ahol másfél százan találkoztunk, s – állítólag – elhangzott a Hargitai fecskemadár kezdetű műdal. A Mezőségen, legalábbis mifelénk akkor még ismeretlen volt ez a nóta, s nem is emlékszem arra, hogy énekelték volna. Különben sincs jó zenei hallásom és nem vagyok jó énekes, de a titkosrendőrség felgöngyölítette azt a találkozót, és az egyetem rektorán keresztül behívattak a szekuritátéra. Ott elém tettek egy papírt, rám szóltak, írjam le, mit énekeltünk ott a Metropolban, és kik voltak még ott. Majd rám zárták az ajtót, és négy óra múlva jött vissza a vallató rendőrtiszt az eredményért. Egyszerűen nem tudtam komolyan venni az egészet, s egyetlen sort sem írtam le, csakhogy a személyazonosságimat magánál tartotta, s így minden kedden délután 6 órakor kellett jelentkezzek. Amikor már harmadik-negyedik esetben ültem 4 órát egyedül a rendőrség zárt pinceszobájában, eszembe jutott, akár el is tehetnek láb alól, s szüleim meg sem tudják soha, mi történt egyetlen gyermekükkel. Akkor nagyon megijedtem, s elkezdődött egy olyan huzavona, egyezkedés, írogatás, tagadás, aminek az lett a vége, hogy leírtam fogyatékos romántudásommal néhány, általam ismert magyar nóta szövegét, ami elhangzott vagy el sem hangzott ott. Egyikre mai napig emlékszem, mert a Rácsos kapu, rácsos ablak kezdetű nótát így fordítottam le: „Poarta cu plasa, fereastra cu plasa”. Bentlakó szobatársaim egész éjjel röhögtek romántudásomon. Közben elkerültem a nagyszebeni teológiára, és kihallgatásom megszűnt. Furcsa módon, amikor esperesekként kikértük a titkosrendőrség irattárából iratgyűjtőinket, az enyémben erről a pár hónapos ügyről egyetlen sort sem találtam.
– A ’89-es változás lehetővé tette, hogy a németországi Göttingenben legyen peregrinus. Milyen emlékei vannak az ott töltött egy évről, s hol tudta később hasznát venni e neves egyházi intézményben tanultaknak?
– 1989 előtt nem sikerült ösztöndíjjal külföldi tanulmányokat végezni, így 1991-ben éltem a lehetőséggel, és egy évet az alsószászországi Göttingenben tanultam peregrinusként. Akkor már negyvenéves, kétgyerekes apa voltam, s az ott eltöltött egy év már nem lett ugyanaz, mintha közvetlenül az egyetemi évek után lehetett volna továbbtanulni. Mégis szép emlékeket hordozok magamban, hiszen éppen akkor voltam ott, amikor a Kurze Strasse egyik házának bejáratához feltették Wolfgang Bolyai (így!) márványtábláját, aki ott tanult 1796–99 között. Naponta elsétáltam a Weender Strassén, és olvastam egyik épület emeleti ablakai között: Alexander Csoma de Kőrös 1816–1818. Erdélyi büszkeséggel állapítottam meg, a híres Göttingenben mi, erdélyiek képviseljük a magyar nemzetet, hiszen a közel 200 emléktáblán három magyar név olvasható, és mindhárman erdélyiek: Bolyai Farkas, Gyarmathy Sámuel és Kőrösi Csoma Sándor.
– Hová szólt a kihelyezése, és milyen körülmények között igyekeztek eljuttatni Isten Igéjét a magyar lelkekhez?
– Görgényszentimrére, amely áldott hely volt, és szép életszakasz épült fel belőle hat és fél év alatt. Az igazi gyakorlati, lelki felkészítést egy ötéves elméleti oktatás után ott találtam meg. Egy nagy múltú magyar polgári falu utolsó éveit élte a még látható várromjával, Bornemissza-kastélyával – amelyben erdészeti szakközépiskola működött –, és egy alig százlelkes, idősödő református közösséggel. Odatartozott Görgényüvegcsűr, amely alig volt 200 éves település, soknemzetiségű őslakosságából – olasz, sváb, bajor, cseh, román és magyar – erős magyar katolikus közösséggé formálódott, ahova házasság révén került egypár református. Majd odacsatolták az egykori szász falut, Alsóidecset, ahol egyetlen templomban tartottuk egymás után románul, németül és magyarul az ortodox, az evangélikus, majd a református istentiszteleteket. Utolsó évben hollandiai segítséggel épült egy református imaház, amelyet mai napig használnak. Mivel elég sok időm volt, akkor még foglalkoztam tudományos teológiai kutatással, bejártam kéthetente a Teleki Tékába.
– Mikor érezte úgy, hogy – Isten akarata szerint – egy másik közösségben kell szolgálnia, hogyan alakultak a következő évek?
– Valóban, az első gyülekezetváltás látványosan Isten akarata szerint történt. Marosvásárhely mellett, Jedden közel negyvenévi szolgálat után nyugdíjba vonult Ady József lelkipásztor. Jedd egy teljesen más munkaterület, ahol sok-sok lehetőség nyílt egy úgynevezett vidéki értelmiségi pályához. Természetesen sok mindent nem lehetett elvégezni. Mivel 11 évig éltem a faluban, megismerhettem az ősi székely település ezredvégi arcát, belső világát. Hat évet a ’89-es változás előtt és öt évet a változás után szolgáltam, éltem ott, el is terveztem, földolgozom a faluban lévő családszerkezeteket, lakossági összetételt, névhasználatot a változás előtti évtizedből és a változás utáni évtizedből. Sajnos, a felgyorsult közéleti és közegyházi tevékenység miatt erre már nem volt időm, de örök adósságként hordozom magamban, hiszen éppen ez alatt a két évtized alatt átalakult egy ősi székely közösség szerkezete, felépült és félig-meddig beleépült egy egészen új falu. Közben a Jeddhez tartozó Marosagárdon építettünk egy új református templomot, amely egész Erdélyben egyedi, hiszen szobrászművész által faragott belső bútorzata van. Kebelében már akkor beindult egy új templom építése, ami később valósult meg. Jedd kitörölhetetlenül él életem emlékeiben, hisz sok-sok minden történt 11 év alatt; ott alapítottam családot, ott született első két fiunk: Koppány Bulcsú és Ajtony Atilla, és az ottani megpróbáló, ám mégis szép szolgálat készített fel a későbbi egyházi, közéleti és médiabeli tevékenységemre.
– Mit jelentett ’89 előtt egy falusi, egyáltalán egy erdélyi református gyülekezet lelkipásztorának lenni?
– A mostani visszatekintésben is ugyanazt a vallomást vállalom fel, mint ami akkor megfogalmazódott bennem: a vidéken élő erdélyi magyar értelmiségből legjobb helyzetben a pap, a lelkipásztor volt. Általában szép szolgálati lakással szép családi életet élhetett. Nem befolyásolta őt a közlekedés időpontjához való alkalmazkodás, és volt egy egyedi, sajátos, népszerű élethelyzete. Családlátogatások során majdnem minden titkot és érzést, véleményt és felfogást megismert, mert mind az örömet, mind a fájdalmat valakinek el kellett mondani. Együtt álltunk sorba a kiporciózott cukorért, sőt tőlünk is elkérte a néptanács az évi 15 kg húskvótát. Ezért nagyon egymáshoz tartozónak érzett a falu. Vasárnap két méterrel magasabb helyről, a szószékről biztattam, intettem és erősítettem őket, s így elöljárójukként tiszteltek. A heti vallásórákon és ifjúsági összejöveteleken máshol már el nem mondott erdélyi történelemről és magyarságunkról tanítottuk őket, s ezért lelki, szellemi vezetőjüknek tartottak minket. Az 1948-ban beszüntetett kántortanító tevékenysége után egyre inkább a lelkipásztor, a pap maradt egy-egy falu egyedüli felelős értelmiségi őrállója. Ez nemcsak felelősséget, kötelezettséget jelentett, hanem tiszteletet, hálát és szeretetet is. Közel két évtizedes falusi lelkipásztori szolgálatom alatt, és még utána legalább két évtizedig számtalan jelét mutatták meg szeretetüknek és hálájuknak a Görgény-völgyiek és a jeddiek egyaránt. Hadd említsek meg egyetlen megható történetet. A Tudor negyedbeli tömbházrengeteg közötti cserealjai templomban szolgáltam már, és éveken át lóháton, lószekeren énekelve, székely népviseletben felöltözve bejöttek a jeddi fiatalok meghívni a szüreti bálba. Sokszor még a rendőri tiltás ellenére is vállalták a városi úton a lóhátas hívogatást. Mondjam azt, már csak ennyi is megérte értük, velük dolgozni!
– Miért döntött úgy, hogy 1994-ben a jeddi gyülekezetet felváltja a cserealjival?
– Lényegében három olyan motiváció volt a szolgálati hely változtatásához, amelyek személyi vagy családi vonatkozásúak. Korosztályunk nagy része úgy látta, jó az, ha egy lelkipásztor nem ül kevesebbet, mint 6-7 évet egy helyen, de 10-nél többet sem. Tizenegy évi jeddi szolgálat után jó volt váltani, változást keresni. Negyven és ötven év között voltam, és ez az életkor, amikor még egy lelkipásztort meghívnak, megválasztanak a gyülekezetbe, utána már túl öreg. A mi életpályánkban ez a kihívás is megjelenik. Ezek mellett egy jó másfél évtizedes lelkipásztori gyakorlattal a hátam mögött, egy németországi peregrinus év után úgy éreztem, egyházi és közéleti tevékenységben többet tehetek, s így indult el a médiával való együttműködésem, a Marosvásárhelyi Rádió Hitvilág műsorába való bedolgozásom, a megyei lappal való jó kapcsolatom, majd pedig egyházi tisztségviselőként esperesi és generális direktori megválasztásom, megbízatásom. És volt mindennek családi vonatkozása is: nagyobbik fiunk már a marosvásárhelyi művészeti iskolában tanult, feleségem a filharmónia énekkarában énekelt, én a kántor-tanítóképző főiskolán tanítottam. Lehet, hogy ezek prózai érvek, de a lelkipásztor is teljes családi életet él, a gyermekei iránti felelősséggel és lehetőséggel. Időnként ez akár feszültséget is jelenthet egy-egy papi család életében, hogy melyiket tartsa elsőbbrendűnek. Hála istennek, mi mindezt egyensúlyban tudtuk tartani.
– 2002-től a Vártemplom lelkésze, ami nemcsak nagy megtiszteltetést jelentett, hatalmas munkával is járt. Mit jelentett az Ön számára az a megbízatás, hogy egy olyan lelkész helyébe léphetett, mint Fülöp G. Dénes, a neves intézményvezető, -alapító, szellemi közösségépítő?
– Vártemplomi lelkipásztornak lenni – legalábbis kívülről úgy látszik – státusszimbólum, hiszen nagy elődök sorába kell lépni, egy nagyon gazdag ötödfél évszázados múltat is ápolni kell. De az Erdély bármely gyülekezetében való szolgálat ugyanolyan értékes és fontos, legfeljebb nincs annyira rivaldafényben. Nem volt nehéz Fülöp G. Dénes utóda lenni, mert ismertem őt jól, és tudtam, nem az ő munkáját kell lemásolni vagy továbbvinni. Egyébként gyorsan változó világunkban az egyházi élet is változik, máskülönben igen konzervatív marad, s elveszíti az ifjúságot. Egész konkrétan: megtartottuk és tovább működtettük a Fülöp G. Dénes által elindított intézményeket, a kántor-tanítóképző főiskolát, működik a Calepinus nyelviskola, az általa 2000-ben elindított Új Kezdet megünnepelte múlt évben a 200. számát. Közben megjavítottuk a Vártemplom több mint kétszáz éves műemlék orgonáját, Németországból ajándékként hoztunk egy százéves koncertorgonát, s mindez azért érdekes, mert a Vártemplom ma az egyedüli templom, ahol két koncertorgona működik, és van, amikor egyszerre, együtt szólal meg a két hangszer. Azt hiszem, ez Erdélyi unikum.
– Milyen a lelkipásztor családi élete: áldás vagy terhes elkötelezettség?
– Van egy régi mondás: a lelkipásztor lakásának fala üvegből van, és ez nem is rossz. Hosszú időn keresztül a papi család élete példa volt egy-egy faluban, s ezért el is várták a papgyerekek erkölcsösebb viselkedését. Ez a fajta példaadás változott, de még mindig van egyfajta elvárás a lelkipásztori család életvitelét, viselkedését illetően. Ritkán beszélnek arról, hogy legnehezebb a lelkipásztor feleségének, hiszen ott kell élnie falun, vidéki környezetben akkor is, ha városon nőtt fel, vagy éppen kolozsvári egyetem végzettje. A papi családnak más az „időbeosztása”, mert szombat-vasárnap a lelkipásztor szolgál, s így nincsenek szabad hétvégi közös kirándulások.
– Több könyve is megjelent, s rendszeresen kiadják a Vártemplom egyházi lapját, az Új Kezdetet.
– Eddig két könyvem jelent meg. Az első Kolozsváron, 2004-ben: Hétköznapok, ünnepnapok, emléknapok címen. Rádióban elhangzott, valamint világi és egyházi újságokban megjelent elmélkedések, emlékezések gyűjteménye. Alcíme szerint református publicisztikai írások Erdélyből. Másik könyvem már egy világi kiadónál jelent meg Kolozsváron, a Fehér Holló sorozatban, és 33 egyházi riportot tartalmaz, címe: Ahol még magyarul szól a zsoltár.
A Vártemplom gyülekezeti lapját Fülöp G. Dénes lelkipásztor és Adamovits Sándor presbiter, MÚRE-tag alapította. Sikerként könyveljük el, hogy 18 év után is megjelenik minden hónapban 20 oldalon, színes borítóval, s benne vallásos témájú írások mellett történelmi, képzőművészeti, irodalmi beszámolók, elmélkedések olvashatók. Már az első számtól kezdve a második oldalon egy vers jelenik meg, s így eddig legalább 200 – nagyrészt vallásos – verset közöltünk. Remélem, nemsokára könyv formájában is napvilágot lát az általam 14 hónapon át szerkesztett reformációs sorozat, amely minden szerdán jelent meg a Népújságban 500 éves a reformáció címmel a protestáns Marosvásárhelyről. Öt évvel ezelőtt elakadtam az Őszinte vallomás a besúgásról című emlékezésemen. A megírt 35 fejezethez még jön(ne) hat fejezet, de nehéz újrakezdeni egy leállt, félbeszakadt munkát. Talán a Nyelvleckék címen, szintén a Népújságban kéthetente megjelenő sorozatból is lesz egy könyv, hiszen már kb. 70-80 között van a számuk, és gyakoriak a visszajelzések. Feleségemnek megígértem, hogy a Vártemplomban elmondott prédikációkból összeállítok egy kötetre valót.
– Hogyan látja a protestáns gyülekezetek következő 500 esztendejét, és mennyire kell az Istenbe vetett hit a megmaradáshoz, az állandóan fenyegető, fejünk fölött „ingadozó” világkatasztrófa elkerüléséhez?
– Szerintem egy 500 éves nagy, kerek évfordulós visszatekintés igazi értéke a megtett út eredményeinek felmutatása. Ez a jövőt is építi! Amint a protestáns Marosvásárhely múltjáról szóló cikksorozatot szerkesztettem, azalatt ismertem fel, mekkora erőt és értéket, kultúrát és közösségi összetartást jelentett az egyház, a hit megélése. Csak egyetlen kézzelfogható igazolást említek: amikor Trianonban kimondták az elszakadást, Marosvásárhelyen két református, egy unitárius és egy evangélikus templom volt. Amikor beindult a kommunista fejmosás, ebben a városban három református templom volt, egy unitárius és egy evangélikus. 2017-ben van tíz református templom, két unitárius, egy evangélikus és egy baptista. Negyvenéves lelkipásztori és tizenkét éves esperesi tapasztalatom alapján állapítottam meg: az erdélyi magyarság közösségi léte, szeretetszolgálata, sokszor nemzeti megemlékezése és megélése a templomokhoz kötődik. Túl sokat csalódtunk politikai pártokban vagy éppen nemzeti intézményeinkben; az egyház maradt közösségi létünk utolsó mentsvára. Ennek szép jele és élő bizonyítéka: ma Erdélyben állandóan renoválják, szépítik templomainkat, sőt még mindig épülnek új templomok, holott öregedik, apad az erdélyi magyarság. 500 év nagy idő, de legalább 100 évre merek ígérni: ha az egyház állandó megújulásában megtalálja továbbra is helyét az erdélyi társadalomban, az emberek pedig újból és újból felismerik e változó, mulandó világban az örök értékeket, akkor a reformáció 600. esztendejében is lesz ünnepi felvonulás Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön.
– Gyakran látjuk írásait, szerkesztett anyagait a Népújságban, s már évek óta Ön szerkeszti a Marosvásárhelyi Rádió Hitvilág műsorát is.
– A Népújsággal van egyfajta hivatalos és egy személyes kötődésem. Egy nagy múltú megyei lap, amely még mindig a legolvasottabb Maros megyében, s helyet kell adjon annak a lelki-szellemi szolgálatnak, amelyet az egyház tölt be. A Marosvásárhelyi Rádióval való kapcsolatom már két évtizedes. Alig indította el Kelemen Ferenc a Hitvilág műsort, nemsokára református részének szerkesztéséhez hívott, s egy kicsit egy időben ott is ragadtam. Később – egyházkerületi és egyházmegyei elfoglaltságom miatt – ritkábban hallottak, ma már más adásokban is igénybe veszik az egyház, a lelkipásztor által megjelenített tevékenységet, szolgálatot.
– Mint friss nyugdíjas, mivel telnek napjai?
– Elég gyakran igénybe veszik szolgálatomat. Van egy négy és fél éves unokám, aki hetente egy nap a nagyszülőké, érkezik a kislány unoka is, és végre felújíthatom Pókában az egykori hagyományos gyümölcsöst. Merész álmom visszahonosítani azokat a gyümölcsfákat, virágokat és díszfákat, amelyek egykor sajátossá, egyedivé tették régiónkat…
– Szeret utazni? Hol járt a nagyvilágban?
– Nem vagyok világutazó, habár voltam Brazíliában és Litvániában, vagy éppen Görögországban. Legmeghatóbb utazási élményem az volt, amikor a munkácsi várnál megállapíthattam: mindenik elszakított területen imádkozhattam. Délvidéken még akkor prédikáltam – 1997-ben –, amikor éjszaka jól lehetett hallani a lövöldözéseket. Szlovéniában olyan istentiszteleten vettem részt, ahol egyik éneket szlovénül, a másikat pedig magyarul énekelték, mert már annyira vegyes volt a magyar evangélikus közösség. Horvátországban ottjártunkkor javították a félig lebombázott szentlászlói református templomot, Felvidéken még leégése előtt megcsodálhattam, belülről is, Krasznahorka büszke várát. Németország jelentett számomra sok szép élményt, de ugyanolyan öröm egy-egy hazai kirándulás a Szászföldön, Dél-Erdélyben, Kalotaszegen vagy a Mezőségen. A harinai evangélikus vagy a somkeréki református templom, a lassan eltűnő szentbenedeki Kornis-kastély, a mezőségi tóvilág nádas, vadrucás hangulata ugyanolyan öröm és élmény, mint Prága vagy Krakkó zsúfolt főtere. Én ezt a másságot, egyediséget, Erdély csodálatos tájait szeretném ezután jobban megismerni. Székely Ferenc / Népújság (Marosvásárhely)