Kötelékek – kézfogások
A város – Erdély – az ember
Augusztus végi gyöngyszem a magyarországi médiából (tévé, rádió, ebből a szempontból egyre megy) Kolozsvártól távolibb nyári fesztivál kapcsán: „érkeztek résztvevők Felvidékről, Székelyföldről, sőt Erdélyből is.” Vagyis ezeknek a szegény magyar „médiaszakembereknek” fogalma sincs a Kárpát-medencei földrajzról, a Székelyföld az ő tudatukban valahol a mitológiában foglal helyet.
A Farkas utcában, a Kolozsvári Magyar Napok egyik hétköznapján, déli órában gyűjtött beszélgetésfoszlány: „Makfalviak? Mi Kibédről jöttünk.” Idézhetném a Stuttgartból, a szlovákiai Sepsiből s a világ más tájairól az augusztus 18. (a nulladik nap) és 25. között idesereglőket, baráti beszélgetéseinket – az egymásra csodálkozást.
És egy harmadik (ezúttal kettős) idézet: a Kolozsvári beugró című kis kötetünk jól sikerült bemutatóján (ne tessék 50 ezer emberre gondolni!), a Kolozsvár Társaság székhelyén Egyed Ákos hivatkozott a valóban mitologikus figurává lett Bem apó híres mondására, parafrazálva azt a jelenre; annak idején, a Kulcsok Kolozsvárhoz cím alatt még 2000-ben megjelentetett, ugyancsak Korunk-kiadványban a jeles történész így zárta tanulmányát: „Bem kétségbeesett egykori mondása jut az eszembe: »Ha a híd [a piski híd] elvesz, Erdély is elvesz.« S ha Kolozsvár…?”
Régiekről – közeledőben
A régiektől általában távolodni szoktunk; kell egy alkalom, hogy az irány változzék. És kellenek emberek (legalább egy-két ember) az ébresztéshez. Mostanában – újra? – divatba jött a családfakutatás, az „ősiség” a büszkeség forrása, ahol pedig egy nagy családon belül valóban jelentős, netán nemzeti (országos) vagy éppen európai mércével mérve is számon tartandó eredményt lehet felmutatni, ott a leszármazottak összetrombitálása akár közügyi eseménnyé válhat. Ez történt idén augusztusban, a Gödöllő és Hatvan közti kisvárosban, Aszódon, a Genersich-találkozón.
Ha már én is meghívást, majd szót kaptam (70-80 vagy ennél is több, különböző helyekről, az Evangélikus Gimnáziumba érkezett és különböző neveket viselő meghívottak között, anyai nagyanyám révén), két dolgot tartottam fontosnak kiemelni: egyrészt a 19. század második felében és a 20. elején a befogadó nemzet viselkedését, aminek következtében német származásúak sokasága (és tótok, azaz szlovákok, zsidók, románok) lettek-lehettek „jó magyarokká”, mert nem működött, nem úgy működött a nemzeti szabadságharc, a vita Európával, mint manapság; másrészt: a növekvő, még erősen magyar többségű Kolozsvár vonzó városnak számított, egymástól távoli munkaterületek kiválóságait tudhatta, őrizhette magáénak. Ilyen volt például Meltzl Hugó, az összehasonlító irodalomtörténet nemzetközileg elismert egyetemi tanára, és ilyen volt Genersich Antal, aki a kórbonctanban alkotott nagyot, lett akadémikus. Csáth Géza készített róla portrét, a klasszikus tudósok közé sorolva őt, lelkes és szigorú mondatokkal: „A legfontosabb tanítása az volt, hogy az orvosnak látnia kell tudni. Éspedig: látni minden öncsalás, előleges feltételezés vagy kombinálás nélkül. […] Hirdette, hogy a legegyszerűbb, legszerényebb lelki tulajdonságokkal rendelkező ember is sokra, igen sokra viheti, sőt a tudományos vizsgálódásban a tökéletességet közelítheti meg, ha igazi becsületesség van benne és a saját érzékleteit szigorúan, pontosan ellenőrzi.” (Talán nem kell magyarázni, hogy Kosztolányi unokatestvére, Csáth Géza valaki volt a 20. századi magyar prózairodalomban.)
Közelebbi időből, éppenséggel 2013-ból is idézhetők Genersich Antal alakját, emberségét méltató sorok. Tompa Andrea Pozsonyban kiadott regényének (Fejtől s lábtól) egyik főszereplője, egy sajátos stílusú orvosnő elmélkedik Kolozsvár és Pest távolságáról, közelségéről, arról, hogy Genersich tanár úr miért kérte végrendeletileg, „hogy ő Kolozsvárt nyúghasson itten a jó kövér házsongárdi földben. Őt ez a város tette naggyá, így mondotta ő maga magáról, s végrendelkezett…” Aztán Tompa Andrea regényhőse így folytatja: „Lehet, ha Genersich is marad Pesten, mikor éppeg megjött a nagy külföldi ösztöndíjból, mert tanúlt ő mindenkinél, Virchow, Stricker, Rokitansky, az összesnél, ki akkoriban nagy volt, s akkor ő világkarriert csinál. Lehet. Nem tudni. Akkor kellett volna neki adni a tanszéket odafent. S lehet, Pestről tud valaki világkarriert csinálni. De akkor ő le lett küldve ide, Kolozsvárra, hol még semmi egyetem nem volt, csak egy kis orvostani intézet. S mikor ő érkezett ide, az intézet könyvtárában volt szám szerűen 12 darab könyv, s pár műszer, mit már senki nem használt más egyetemeken. Aztán Genersich itten felépített mindent, istenem. Irtóztató nagy dolgokat vitt végbe, csak éppeg a világhírnévtől esett igen messzire. S akkor ez a hatalmas ember, kinek gyermekei úgyszintén elvesztek a háborúban, itten akar nyugodni. Mert ez neki a haza, ez az ő egyeteme, hiába, hogy itten nem volt neki az Akadémia, mi leghőbb vágya minden tudósnak.”
Egy fiatalabb „jövevény”
Genersich Antal Nagyszombaton (1842-ben), Meltzl Hugó Szászrégenben (1846-ban) született. Kós Károly fiatalabb jövevénynek számított Kolozsvárt (születési adatai: Temesvár, 1883), hiszen ő már a kolozsvári Református Kollégium diákjaként érettségizett. Hozzá képest Dávid Gyula (Árvapatak, 1928.) mindenképpen fiatal kolozsvári, ő a székelyudvarhelyi iskolából egyenesen a Bolyaira érkezett, itt készült tovább az egyetemi, a tudományos pályára – aztán jött 1956, majd a hat év börtön, a kirekesztettséget végre feloldó szerkesztői állás a Kriterion fiókszerkesztőségében – a többi pedig ismert. Legalábbis illene, hogy a fiatalabb nemzedékek ismerjék irodalomtörténészi teljesítményét, beleértve a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon újabb (utolsó) köteteinek a tető alá hozását. A hősies munkákból Dávid Gyula sosem fogy ki, ezek közé tartozik a romániai 1956 történetének, résztvevői, megszenvedői adatainak szakszerű összegyűjtése-feldolgozása. A tekintélyes születésnap, a 85. alkalmából Egyed Péter alapos összefoglalást írt a Helikonban (Dávid Gyula, az irodalomtörténész), és itt olyan Dávid-tanulmányokat hangsúlyoz, amelyekre korábban nem eléggé figyeltünk. Ha valakinek, Dávid Gyulának igazán meg lett volna az oka, hogy az őt ért súlyos sérelmek következtében ne keresse az erdélyi magyar és a román irodalom közti összekötő szálakat. Ám a tekintélyes életkort fiatalos tartással megérő irodalomtörténész, a korábbi legjobb erdélyiek örökségéhez hű Dávid Gyula ma is felül tud emelkedni az elfogultságokon, higgadtan mond ítéletet nehéz helyzetekbe került (magyar) kortársairól is. Indokoltan írja róla Egyed Péter, hogy „Dávid Gyula az egyik legkvalitásosabb, eleven erdélyi szellemünk és lelkiismereti emberünk, az olyannyira szükséges, kérlelhetetlenül pontos iránytű.”
Kolozsvár, 2013. augusztus
Sokan, több tízezren mondhattuk újra – szomorú, rengeteg kolozsvárit végleges távozásra késztető évtizedek után –, hogy nekünk ez a haza (erről beszélt Horváth Anna alpolgármester, a főszervező Gergely Balázs és tulajdonképpen Emil Boc is), tulajdonképpen itt van a mi egyetemünk (hátha már innen is világhírre lehet jutni), és talán ismét eleven (lesz) az erdélyi szellem. Persze, régi és új illúziókat a helyükre kell tenni. Számomra érdekesen csengett össze a Jókai utcában, az EME túlzsúfolt termében az ingyen-autonómia (Sabin Ghermannal) s az Apáczai Líceum udvarán az ingyen-gulyás hangulata-illata; természetesen utóbbi rendezvény volt a messze népesebb. (Babgulyás, gombóc, palacsinta – ez a Farkas utcában, öt lej ellenében – „emberi fogyasztásra alkalmasnak” bizonyult, magyarul és románul beszélőknek egyaránt.)
Élmények, első benyomások már-már végtelen sorát kell még végiggondolnunk a Kolozsvári Magyar Napok negyedik kiadásának zárása után. Ahogy nem voltunk kevesen egy nagy grafikus nemzedék ünnepinek szánt kiállítás megnyitóján, 18-án (a Minervában), elmondhatjuk, kevésnek bizonyult a tér (mindenekelőtt a szék) az István, a király főtéri gáláján, augusztus 25-én este-éjszaka, de az emberek türelmesen álltak, akár nyakukban kisgyerekkel; mellettem egy fiatal férfi végig énekelte a Szörényi-Bródy szerzőpáros művét.
Ha nem is arról, hogy mi történt ezen a héten Kolozsvárt, legalább abból kellene néhány emlékképet föleleveníteni, ami igazán tetszett a műsorokból (már ahová sikerült eljutni, túl azon, amit a Kolozsvár Társaság vagy a Korunk rendezett, ahol szövegelni is illett). Meg sem kísérlem belefogni a felsorolásba. Egy dologról azonban nem lehet hallgatni: az emberi tényezőre gondolok. Az egyéni teljesítményekre (szervezésben, művészetben-irodalomban, gasztronómiában stb.) és közösségben (ugyancsak szervezésben, kiadói munkában, művészetben). Sokan vizsgáztak jól, sőt nagyon jól, már azzal is, hogy nem egymásnak feszülve, egymás ellenében akartak kitűnni, kolozsváriaknak és a vendégeknek bizonyítani.
Ennek a hangulatnak a megőrzésével Kolozsvár készülhet a két év múlva esedékes sereglésre, az Európa Ifjúsági Fővárosa rendezvényeire – és reményeink szerint a 2021-es Európa Kulturális Fővárosa megbízatásra. A 2013-as siker növelheti a város önbizalmát, biztathat, hogy annak a kis könyvnek a címlapján látható, megállásra figyelmeztető tábla a piros szélű háromszögben a királyi lovassal egyre többeket késztet majd „kolozsvári beugróra”.
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)

Kultúrpaloták mint a szecesszió összművészeti alkotásai
A megyei múzeum a címben megfogalmazott témával szervez kétnapos tanácskozást, amellyel a marosvásárhelyi Kultúrpalota felavatásának 100. évfordulója előtt tiszteleg. A nagyközönség számára is nyitott előadásokat ismert helyi és neves külföldi szakemberek tartják a kultúrpalotáról, annak alkotóiról és a hasonló vagy rokon épületekről.
A rendezvényről Oniga Erika (fotó) művészettörténészt, a megyei múzeum munkatársát, s az esemény alkalmából megjelent A marosvásárhelyi Kultúrpalota című kivételesen szép könyv szerzőjét kérdeztem.
– Az ötlet már a múlt évben felmerült, amikor a palotáról szóló könyv kiadásáról beszélgettünk Soós Zoltán igazgató úrral, majd az idén nyáron fogtunk hozzá a szervezéshez. Ekkor derült ki, hogy az épület mekkora varázserővel bír, hisz amint kiküldtem a meghívókat vagy a felhívást, talán már másnap elkezdtek érkezni a visszajelzések. Akiket szerettem volna Marosvásárhelyen látni, szinte mind részt vesznek, s aki egészségügyi okok miatt kénytelen távol maradni, elküldi az előadását, hogy bemutassuk.
Fő célunk az volt, hogy a Kultúrpalotát kutató művészettörténészeket és történészeket összegyűjtsük, s a százéves évfordulót együtt ünnepeljük meg. A másik érdekesség, hogy a Monarchián, a régi Magyarországon belül azok a városok, amelyek a századforduló idején épültek ki, Budapesthez sokkal közelebb vannak, mint Marosvásárhely. Akik a Kultúrpalotát kutatják, már nem fiatal emberek, s régebben kilenc-tíz órát kellett vonattal, autóbusszal utazniuk, ezért ritkábban látogattak el Marosvásárhelyre, holott itt található a szecesszió gyöngyszeme. Ez a tanácskozás lehetőséget teremt, hogy eljöjjenek Budapestről, Gödöllőről, Pécsről, Kecskemétről, Szabadkáról, Aradról, Kolozsvárról és Szovátáról. Nagyon várom a találkozást, jó lesz ezt a sok arcot együtt látni és egyszerre köszönteni.
A Kultúrpalota tervezésénél, művészeti dekorációjának az elkészítésénél dolgozó személyek unokái is visszajeleztek, hogy részt vesznek, köztük Székely Tamás, aki Komor Marcell unokája, s 89 éves, vállalta a bonyodalmas, hosszú utat Budapestről. Ő abban a budapesti házban nőtt fel, ahol Jakab Dezsőék és Komor Marcellék még együtt laktak, s személyes emlékeket őriz róluk. Munkásságukat Várallyai Réka dolgozta fel Székely Tamás biztatására. Nagy megtiszteltetés dr. Keserű Katalin művészettörténész jelenléte, aki Körösfői-Kriesch Aladár és a népművészet címmel tart előadást.
Az év végére kiderül, hogy egyedi kincs van a birtokunkban, mivel szinte nincs más ilyen többrendeltetésű épület, ami eredetileg is kultúrpalotának készült.
Az előadások pénteken kilenc órától délután hat óráig, szombaton kilenc órától 11 óráig hangzanak el. Pénteken 15–16 óra között vezetett séta lesz a Kultúrpalotában, szombaton 11–12.30 között a főtér jelentős szecessziós épületeinek a megtekintésére kerül sor.
A pénteki előadások: A marosvásárhelyi Kultúrpalota építéstörténete (Oniga Erika), A marosvásárhelyi Kultúrpalota felújítása (Keresztes Géza műépítész, műemlékvédő szakember), Freskó-, mozaik- és üvegfestmény-vázlatok a marosvásárhelyi Kultúrpalotához (Őri Istvánné Nagy Cecília művészettörténész, szakmuzeológus, Gödöllő), A marosvásárhelyi Kultúrpalota freskóinak és üvegfestményeinek ikonográfiája (dr. Gellér Katalin művészettörténész, Budapest), Az Aradi Kultúrpalota és intézményei (Puskel Péter közíró, helytörténész, Arad), Szivárvány Kultúrpalota Kaposvár – egy késői összművészeti alkotás (Bálint Imre szerkesztő, Budapest), Kada Elek polgármester, a szecessziós Kecskemét és a Kultúrpalota terve (Székelyné Kőrösi Ilona történész, főmuzeológus, Kecskemét), Komor Marcell és Jakab Dezső kecskeméti Iparos Otthona (Székely Gábor történész, művészettörténész, Kecskemét), Kultúrházak, kultúrpaloták az újkori Európában (Csortán Ferenc építészettörténész, Szováta), Stílusok és programok – a budapesti Zeneakadémia építés- és díszítéstörténetének kérdései (dr. Raffay Endre művészettörténész, tanszékvezető adjunktus, Pécs), A csíkszeredai Vigadó (Ladó Ágota magiszteri hallgató, Kolozsvár), A szabadkai városháza (Gordana P. Vujinovic építész, Szabadka), A debreceni Hajdú vármegyeháza: egy lappangó magyar szecessziós középület 1913-ból (Veress Dániel történész, Budapest).
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Gödöllőn találkoznak a Kárpát-medencei irodalomtanárok
Második alakalommal rendezi meg a Rákóczi Szövetség a Kárpát-medencei magyar irodalomtanárok találkozóját Gödöllőn. Az egyhetes eseményen 156 tanár vesz részt a Kárpát-medencéből. A július 28-án kezdődő rendezvény célja, hogy a hogy a Kárpát-medencei magyar nyelv és irodalom szakos tanárok a témában színvonalas szakmai továbbképzésben részesüljenek. Mindamellett a találkozó részvevői megismerkednek a magyarországi és szomszédos országok oktatási rendszereivel, továbbá szoros emberi és szakmai kapcsolatokat alakíthatnak ki. A szakmai előadások mellett kulturális programok és ki kirándulások is színesítik az együttlétet. A hétfő délután Halzl József, a Rákóczi Szövetség elnöke, Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke valamint Gémesi György, Gödöllő polgármestere nyitja meg a rendezvényt. A programadó előadást Takaró Mihály tarja hétfő este. A pedagógusok kedden többek között Takaró Mihály, Vathy Zsuzsanna és Szilágyi Éva szakemberek előadásait hallhatják. Oktatás a nemzetpolitikában címmel Pánczél Károly, az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnöke is felszólal. Szerdán Balász Géza, Vasas Joachin, illetve Raffay Ernő osztja meg gondolatait a hallgatósággal. Csütörtökön pedig Jókai Anna, Kossuth-díjas írónő látogat el a részvevőkhöz. A pénteki nap programja kirándulás Egerbe. A szakmai fórumok mellett filmvetítésre, komolyzenei koncertre, borkóstolóra is sor került. A szövetség július 21. és 26. között a Kárpát-medencei történelemtanárok részére szervezett hasonló szakmai találkozót Gyöngyösön.
Felvidék.ma

Gödöllőn találkoznak a Kárpát-medencei irodalomtanárok
Első alakalommal rendezi meg a Rákóczi Szövetség a Kárpát-medencei magyar irodalomtanárok találkozóját Gödöllőn. Az egyhetes eseményen 156 tanár vesz részt a Kárpát-medencéből. A július 28-án kezdődő rendezvény célja, hogy a hogy a Kárpát-medencei magyar nyelv és irodalom szakos tanárok a témában színvonalas szakmai továbbképzésben részesüljenek. Mindamellett a találkozó részvevői megismerkednek a magyarországi és szomszédos országok oktatási rendszereivel, továbbá szoros emberi és szakmai kapcsolatokat alakíthatnak ki. A szakmai előadások mellett kulturális programok és ki kirándulások is színesítik az együttlétet. A hétfő délután Halzl József, a Rákóczi Szövetség elnöke, Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke valamint Gémesi György, Gödöllő polgármestere nyitja meg a rendezvényt. A programadó előadást Takaró Mihály tarja hétfő este.
A pedagógusok kedden többek között Takaró Mihály, Vathy Zsuzsanna és Szilágyi Éva szakemberek előadásait hallhatják. Oktatás a nemzetpolitikában címmel Pánczél Károly, az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnöke is felszólal. Szerdán Balász Géza, Vasas Joachin, illetve Raffay Ernő osztja meg gondolatait a hallgatósággal. Csütörtökön pedig Jókai Anna, Kossuth-díjas írónő látogat el a részvevőkhöz. A pénteki nap programja kirándulás Egerbe. A szakmai fórumok mellett filmvetítésre, komolyzenei koncertre, borkóstolóra is sor került. A szövetség július 21. és 26. között a Kárpát-medencei történelemtanárok részére szervezett hasonló szakmai találkozót Gyöngyösön. Gödöllőn találkoznak a Kárpát-medencei irodalomtanárok
Felvidék.ma

Németh Zsolt: a magyar nemzetpolitikában a legfontosabb ágazat az oktatás
Az oktatást nevezte a magyar nemzetpolitika legfontosabb ágazatának Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke a Kárpát-medencei magyartanárok találkozóján tartott előadásán kedden Gödöllőn.
A fideszes politikus hozzátette: a magyarság megmaradása a határon túli pedagógusokon múlik, azon, hogy mennyire tudják a szülőket megszólítani és a gyerekeket motiválni.
A Kárpát-medencei magyar nyelv és irodalom szakos tanárok találkozóján a külügyi bizottság elnöke szólt arról, hogy az oktatási ágazatnak - akárcsak a nemzetpolitika egészének - egyszerre kell elhelyeznie magát saját közösségének rendszerében, az állami intézményrendszerben és az anyaországgal való kapcsolat rendszerében.
Az első területet illetően Németh Zsolt fontosnak nevezte az autonómia építését az oktatási területen, a magyar egyesületek, magyar szakmai dialóguscsatornák meglétét, valamint azt, hogy minél több közjogi elem épüljön be ebbe az autonómiába. A pedagógustársadalom saját életének megszervezése alapvető célkitűzés – mondta.
Szintén lényeges elemként említette az adott állammal való kapcsolatok ápolását, amelyben jelentős feladat jut az oktatási érdekképviseletnek. Emlékeztetett arra: a gazdasági válság a térségben jelentősen sújtotta az ágazatot, de nem érintheti "aránytalan mértékben a nemzetiségi intézményrendszert a gazdasági válság kapcsán hozott intézkedéssorozat". Hozzátette: a Felvidéken most azonnali a veszély, és az érdekképviseletre jelentős szerep hárul.
Németh Zsolt fontosnak tartja azt is, hogy minél sűrűbb legyen az anyaországgal való kapcsolatok szövete.
A külügyi bizottság elnöke beszélt a szomszéd államokkal fennálló viszonyról is. Az ukrajnai helyzetről szólva kijelentette, hogy a két ország között egyre erősebb kétoldalú kapcsolatrendszert sikerült létrehozni, ugyanakkor - az aktuális eseményekre utalva - azt mondta: a magyar fiatalok kiszállítása az orosz-ukrán frontra "mindenfajta ésszerűséget nélkülöz, és teljes mértékben támogatjuk az ezzel kapcsolatos tiltakozó megnyilvánulásokat és kezdeményezéseket".
Fontos eredménynek nevezte, hogy a kárpátaljai vezetőknek sikerült megállapodniuk - még jelöltsége idején - az új államelnökkel, a csomag számos jelentős elemet tartalmaz, az egyházi ingatlanok visszaadásától az önálló oktatási tankerület létrehozásáig.
A Rákóczi Szövetség által szervezett konferencián Németh Zsolt kitért arra is, hogy a magyar nemzetpolitikában továbbra is a nemzeti elkötelezettségből fakadó gyakorlatias, elkötelezett, ugyanakkor racionális alapokon nyugvó külpolitikai és nemzetpolitika irányt akarják továbbvinni, amely "nem a dobot veri, hanem megpróbál eredményeket elérni".
Gödöllő, 2014. július 29. (MTI)

Magyar szolidaritás lángja
„A gyertyaláng vagy a tábortűz mindenhol a helyi időszámítás szerint, augusztus 20-án este kilenc órakor lobbanjon fel, a nemzetközi dátumvonaltól nyugatra, tehát Új-Zéland, Ausztrália vonalától keljen útra, és végigkísérve augusztus 20-át, Honoluluban aludjék ki.
Így, amikor Budapesten felröppennek a Szent István-napi tűzijáték első rakétái, a Magyar szolidaritás lángja már 11–12 órája van úton” – áll abban a felhívásban, amelyet a Külföldi Magyar Cserkészszövetség szerkesztőségünkhöz is eljuttatott. A korábbi, 1933-as kezdeményezést, amikor a megbeszélt időben lobbantak fel a szolidaritás lángjai Gödöllőn, a Hargitán, a Tátrában, a Mecsekben, Szabadkán, a Bakonyban, mindenfelé, ahol magyar cserkészek voltak, tíz évvel ezelőtt, 2003 augusztusában újították fel. Most újból útjára indul a láng, hogy a világot bejárva emlékeztessen mindannyiunkat szétszórtságunkra és együttérzésünkre. A szervezők azt is ajánlják, hogy a Himnusz eléneklése és az ünnepélyes tűzgyújtás után a jelenlevők felsorolhatják a trianoni határokon kívül élő barátaik nevét, országát, gondoljanak azokra, akik üldöztetést, megveretést, jogfosztást szenvednek még ma is magyarságukért.
(ferencz)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A székely-magyar Unicode-háború 1. – A Bulldog szövetsége és annak széthullása
2015 júniusától része a világ különféle írásait egységes rendszerbe foglaló Unicode-nak a székely írás. Hosszas belharcok után eldőlt, hogy Old Hungarian lesz a neve, nem Rovas, és nem tartalmaz olyan jeleket, amelyek nem mutathatók ki a székely írás emlékeiből. A székely írás szabványosítását 17 éve javasolta először Michael Everson, s most az ő kissé módosított, 2012-ben benyújtott javaslata nyert.
17 évig tartott, míg a székely írás az első javaslattól eljutott odáig, hogy bekerült a Unicode-rendszerbe: mostantól elvben szabadon vágtázhatunk a digitális steppén, amit valaki képernyőre ró az egyik gépen, az akadályok nélkül jelenik meg a világon bárhol. Abban nem lehetünk biztosak, hogy ezzel vége a 2008 óta zajló csatáknak a székely írás modernizált változatainak használói között, de a nemzetközi szabvány mindenesetre megszületett, és azok örülhetnek, akik az Old Hungarian ’régi magyar (írás)’ elnevezést és a hagyományokhoz szorosabban kötődő jelkészletet támogatták a Rovas ’rovás’ elnevezéssel és a kibővített jelkészlettel szemben.
Mi az a Unicode, és ki a Bulldog?
Nem volt még olyan régen, hogy a magyar idézőjelek helyett valami egészen más jelent meg az internetes oldalakon, és igen sokáig szenvedtünk az ű és az ő megjelenítésével is: hiába volt a mi gépünkön olyan betűkészlet, amely tartalmazta ezeket, nem volt rá garancia, hogy másoknál ne valami zagyvaság jelenjen meg helyettük. Szerencsére mára megszabadultunk ezektől a nyűgöktől, mert a más latin betűs ábécékből hiányzó magyar betűk is bekerültek a Unicode rendszerébe, kaptak egy azonosító számot, s ez alapján a világon bármelyik számítógép megfelelően jeleníti meg ezeket a karaktereket. Mindezt tehát egy közösen használt kódolási szabvány teszi lehetővé, a Unicode, amelyet a Unicode Konzorcium fejleszt folyamatosan: a cél az, hogy a világ összes írása megjeleníthető legyen digitálisan, és ne kelljen ehhez semmiféle speciális alkalmazás, a világon bárhol „értsék” a gépek (illetve operációs rendszereik) ezeket a kódokat. A Unicode tehát valójában olyan betűkódolási szabvány, amely a Nemzetközi Szabványügyi Szervezet (ISO) és a Nemzetközi Elektrotechnikai Bizottság (IEC) közös, ISO/IEC 10646 szabványához igazodik. 2015 júniusától a Unicode 8.0 van érvényben, ez összesen 129 írás karaktereit tartalmazza, köztük a székely íráséit is – Old Hungarian néven. A székely írás első szabványosítási javaslatát 1998-ban dolgozta ki Michael Everson, akit a világ legelszántabb digitálisszabvány-gyártójának nevezhetünk: több száz, mindenféle írásokra vonatkozó javaslatot nyújtott már be, számtalan írás szabványosításában működött közre, a Unicode Bulldog-díjának birtokosa, merthogy olyan elánnal végzi a különféle írások szabványosítását. A 2004-ben kapott Bulldog-díj valódi elismerést takar, az Egyesült Államokban született, de már hosszú ideje Írországban élő Eversont a világ vezető íráskódoló szakemberei között tartják számon.
Everson különben saját bevallása szerint Tolkien révén került közel a germán nyelvtörténethez, később az Arizona Egyetemen szerzett alapdiplomát, majd a UCLA-n tanult indoeurópai összehasonlító nyelvészetet. Nem sokkal később települt Írországba, azóta ott él. Manapság elsősorban írások szabványosításával, fontok tervezésével foglalkozik, és van egy kiadója, az Evertype, amely eddig már csaknem másfélszáz könyvet adott ki, jelentős részüket valamilyen kelta nyelven, de a mesterséges nyelvek is igen érdeklik a tulajdonost, mert volapük és eszperantó nyelvtan, illetve szótárak is vannak a kiadványok között – a Lewis Carroll iránti tiszteletből pedig számos nyelven megjelentették az Alice Csodaországbant.
Mordori fellegek
Everson 1998-ban két javaslatot is kidolgozott a székely írás digitális szabványosítására, akkor még Hosszú Gáborral együttműködve, legalábbis az ő segítségét is használva. A második javaslat az első kisebb módosítása volt, ezek a székely írás történeti emlékeiből többé-kevésbé rekonstruálható alapábécét tartalmazták, kiegészítve a hosszú magánhangzók jeleivel (ezek többsége egészen kései fejlemény, még Magyar Adorján ábécéjében is csak az á-nak és az é-nek volt önálló jele), valamint az 1, 5, 10, 50, 100, 1000 számjelével. Everson már ekkor az Old Hungarian elnevezést javasolta – később ez a név lett az ellentétek egyik oka. 1998-ban aztán valamiért elaludt az ügy.
Tíz évvel később viszont valóságos javaslat-boom következett be: Everson ekkor már Szelp Szabolccsal, a bécsi egyetem finnugor tanszékének doktoranduszával közösen nyújtott be két javaslatot. (Szelpet onnan ismerhetik a székely írás iránt érdeklődők, hogy a következő években azonosította a Nikolsburgi Ábécét eredetileg tartalmazó ősnyomtatványt.) Egyik javaslatukat augusztusban, a másikat októberben nyújtották be, de közben szeptemberben készített egy tervezetet Bakonyi Gábor, és szintén októberben egyet Hosszú Gábor, a Magyar Rovásírók Közösségének javaslataként. Ez a fölbolydulás már a néhány év múlva bekövetkezett jóval nagyobb csatározások előzménye volt.
Pedig az elején úgy tűnt, hogy simán megy majd minden. 2008. július 12-én találkoztak egymással azok, akik valamilyen módon érintve voltak a kortárs használat terjesztésében, illetve korábban már voltak a székely írás szabványosítására javaslataik. Az összejövetel megszervezésére egy beszámoló szerint Everson kérte meg Hosszú Gábort, mert szerette volna a magyar rovásbarátokkal megismertetni Szelp Szabolccsal együtt készített javaslatát. A tanácskozás sikerrel zárult: az Ómagyar Kultúra Baráti Társaság Rovás Szakosztályának nevében Libisch Győző, a Forrai Sándor Rovásíró Kör nevében Friedrich Klára és Szakács Gábor, és a székely betűk digitalizálásával már korábban is foglalkozó Hosszú Gábor a legnagyobb egyetértésben írták alá, hogy támogatják a megállapodásban Runic Standard-nek nevezett jelkészlet szabványosítását. A megbeszélésen jelen voltak a föntieken kívül mások is: a két javaslattevő, Bakonyi Gábor, Tisza András, a Magyarok Világszövetsége képviseletében Joó Ádám, valamint Hosszú Gábor két fő támogatója, Sípos László és Rumi Tamás is – és a híradás szerint valamennyien egyetértettek a javaslattal.
Everson és Szelp augusztus elején előterjesztették javaslatukat a nemzetközi szervezet ISO/IEC JTC1/SC2/WG2 testületének (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért a 2-es munkacsoport), októberben Hosszú Gábor is követte őket, mint maga is megjegyzi beadványában, egy alapvetően eltérő koncepciójú javaslattal. A javaslatban Hosszú már Szekler-Hungarian Rovas-nak nevezte a jelkészletet, és kiegészítette olyan betűkkel, amelyeket a székely írás emlékeiben nem találunk, de a kortárs használatban – legalábbis egyes iskolák – élnek velük: külön betűt kapott a dz, dzs, q, x, y, w. Hosszú az Élő rovásnak elnevezett, 2008. október 4-én tartott tanácskozás résztvevőivel legitimáltatta a javaslatot: az ott megjelentek, beleértve a Magyarok Világszövetségét, elfogadták, hogy az írás neve székely-magyar rovás legyen a szabványban, és igent mondtak Hosszú szabványtervezetére is, amit aztán ő még aznap be is nyújtott. Pontosabban, legalábbis az egyik résztvevő, Szondi Miklós beszámolója szerint (ez Az egységes rovás című kiadványban olvasható), a Gödöllőn bemutatott javaslatban még külön szerepeltek az „idegen betűk”, az aznap beadott hivatalos előterjesztésben viszont az ábécé szerves részeként. Erről a kettősségről azonban többen csak jóval később szereztek tudomást, és kellőképpen föl is háborodtak rajta. A háború elkezdődött.
A casus belli
De mi is volt a kibékíthetetlenné vált ellentét oka a két tábor között? A tartalmat nézve az alapvető különbség a két javaslat között – s ez mindvégig így maradt – egyrészt a név volt, az Old Hungarian szemben a (Szekler-Hungarian) Rovassal, másrészt az, hogy az Everson–Szelp-verzió csak olyan betűket tartalmazott, amelyek kimutathatók a székely írás emlékeiből, Hosszú viszont szerepeltetett olyan jeleket (az imént soroltuk föl őket), amelyeket az 1990-es években alkottak, kifejezetten a modernizált használat kedvéért. Mindkét javaslat tartalmazott kis- és nagybetűket, megkülönböztette a rövid és a hosszú magánhangzókat, és az ábécét kiegészítette számokkal is, az 1, 5, 10, 50, 100, 1000 jelével – Hosszúnál a mai használatra hivatkozva az 500 jele is szerepelt, később ezt átvették Eversonék is.
Az a bizonyos koncepcionális eltérés viszont, amelyről Hosszú is említést tett (és ismertette többször is), igen fontos, a kódolásra nézve is, és a háborúban is ez vált a gyúanyaggá. A Unicode az egyszerűség kedvéért tömbökbe csoportosítja az ábécéket: például egységben kezeli a latin ábécére épülő írásokat annak érdekében, hogy a több ábécében meglévő betűket csak egyszer kelljen kódolni, tehát mondjuk a magyar ábécé a betűje és a francia, német, olasz, spanyol ábécé a betűje egyetlen kódot kap. Így lényegében csak az egyes ábécék specifikus betűinek kell a latin alapábécéhez képest külön kód. A tömb neve a latin, s ennek alegysége a magyar, a francia, a német stb. ábécé. Hosszú javaslata az volt, hogy a székely-magyar rovás egy ilyen alegység legyen, s másik két alegységgel együtt – a Kárpát-medencei és a kazár rovással együtt – legyen a Rovas tömb része. A másik javaslatban önálló egység az Old Hungarian, nincs más írásokkal közös blokk alá sorolva.
A betűkészletet illető koncepcionális eltérés pedig az volt, hogy Hosszú, arra hivatkozva, hogy az írások változnak, úgy vélte, nincs abban semmi gonosz, ha az új szükségleteknek megfelelően új betűk születnek, s ezeknek is helyet kell kapniuk a Unicode rendszerében. Az Everson–Szelp változat viszont abból indult ki, hogy kódot csak olyan betű kaphat, amely ténylegesen kimutatható az írás eredeti (történeti) változatából, s ez a hagyományhoz ragaszkodás volt fontos a rovásíró körök jelentős része számára is.
A székely írás Unicode-ba emelésének folyamata a 2008-as pezsgés után leállt egy időre. 2009-ben egyetlen lényeges esemény történt: a javaslatokkal foglalkozó 2-es munkacsoport, érzékelve, hogy az írás elnevezésében nem fognak konszenzusra jutni a szemben álló felek, dublini találkozóján határozatot hozott arról, hogy legyen az írás neve Hungarian Runic. Azt remélték, hogy ezzel el lesz vágva a gordiuszi csomó. Ez ugyan, mint később kiderült, nem így volt, a hadak egy időre mégis visszavonultak, 2010-ben nem történt az üggyel kapcsolatban semmi. 2011-től annál inkább – erről lesz szó legközelebb.
Sándor Klára
nyest.hu
Erdély.ma

Felszabadításunk évfordulója
A II. bécsi döntés értelmében vitéz Nagybányai Horthy Miklós 1940. szeptember 3-án Gödöllőn kiadta híres hadiparancsát: „Honvédek! Előre a Keleti-Kárpátok gerincéig!” Ennek nyomán pedig a Magyar Királyi Honvédség csapatai szeptember 13-án bevonultak Sepsiszentgyörgyre és Kézdivásárhelyre is. Ezzel vette kezdetét a székelyek által „kicsi magyar világnak nevezett” magyar közigazgatás, melynek négy éve alatt vasúti pályák, utak, gabonaraktárak és iskolák épültek, közintézmények jöttek létre, újraindították a sóbányákat, fejlesztették a közegészségügyet, és még hosszasan lehetne sorolni a megvalósításokat, pedig Magyarország abban az időszakban háborút viselt.
Ami azonban a legfontosabb: lehulltak a román hatalom lelket és tudatot bénító bilincsei, s ezáltal az emberek visszanyerték önbizalmukat és életkedvüket, ami viszont hatalmas energiát és alkotóerőt szabadított fel bennük. Ugyanakkor a románság ama része, mely elfogadta az új helyzetet, jogai teljes birtokában békésen és háborítatlanul folytathatta mindennapi életét. Olyannyira, hogy az immár újra Magyarországhoz tartozó Észak-Erdély iskoláiban a román nyelv a magyar gyermekek számára is kötelező, mi több, érettségi tantárgyként szerepelt, a magyar tanító- és óvónőképzőkben diplomavizsgázni is kellett belőle.
Ezzel szemben az 1944. szeptember 8-án az orosz és román csapatokkal Sepsiszentgyörgyre, majd a még túlnyomó részt magyarok lakta Észak-Erdély egészébe visszatérő bukaresti hatalom a civil magyar lakosság legyilkolásába és tömeges deportálásába fogott. Sanyarúságunk pedig azóta is tart, hiszen szellemi és fizikai vagyonunk elkobzásán túl jogainktól is megfosztottak, és az 1989-es változás utáni áldemokrácia 26 esztendeje alatt mindennek csak a töredékét kaptuk vissza. A gyakorlatban ugyanis ennek az országnak megtűrt, jogokkal csak papíron rendelkező, a nacionalista támadásoknak naponta kitett állampolgárai vagyunk, akiket még nemzeti imájuk nyilvános elénekléséért is büntetni lehet.
Éppen ezért, ameddig a helyzetünk nem változik, tőlünk ne várja el senki, hogy ujjongjunk és örvendezzünk a nekünk elnyomást hozó esemény évfordulóján, felszabadulást ugyanis eddig nekünk csak 1940. szeptember 13-a hozott.
Bedő Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Domonkos László: Az ördög kútja
REVÍZIÓ – Hetvenöt éve került vissza Magyarországhoz Észak-Erdély
A magyarul értő milliók 17 óra 20 perckor értesülhettek a hírről a rádióból. Kozma Miklós, a Magyar Távirati Iroda és a Magyar Rádió elnök-igazgatója jelentette be a bécsi Belvedere aranytermében délután három órakor nyilvánosságra hozott döntést.
„Kedves Magyar Hallgatóim! Kedves Idegen Nyelvű Testvérek! Elfogódva, reszkető szívvel és mélységesen meghatva, azt mondhatnám, előkészületek nélkül közlöm a Magyar Rádió mikrofonján keresztül a történelem kerekének egyik legújabb fordulását. […] Az Úristen igazságossága, a történelem logikája, a magyar nemzet kitartása – amely egy tál lencséért a legnehezebb órákban, hónapokban, esztendőkben sem adta el a jövőt – és a magyar kormányok egyenes vonalú, kitűnő politikája megérni engedte azt, hogy ma majdnem ötvenezer négyzetkilométernyi, a régi Magyarországhoz tartozó terület nagyszámú lakossal rövid időn belül visszatér az anyaországhoz. Meghatott szívvel jelentem be ezt a történelmi tényt, és meghatott szívvel gondolok és gondol az egész magyarság mindazokra, akiknek érdeméből egy új, igazságosabb helyzet előállott. Meghatott szívvel gondolunk azokra, akik húsz esztendő alatt odakint, a csonka határon túl vérükkel és könnyeikkel segítettek a magyar feltámadáshoz. […] Kedves Hallgatóim! Hallgassák meg az új határt, amelyet a rádió nagy vonalakban abban a percben, amidőn Bécsből az első közlés megérkezett, már világgá szórt, de amelynek pontos vonalát most be fogom diktálni, és még egyszer el fogom ismételni, hogy idejük legyen elővenni a térképet, és arra berajzolni azt az új határt, amelyért húsz esztendeig éltünk, dolgoztunk, harcoltunk és szenvedtünk. […] Most egy percre álljon le minden munka, és egy imával teljes csöndes gondolattal köszönjük meg a Magyarok Istenének, hogy megértük a mai órát!”
Ezután egyperces adásszünet következett, majd felhangzott a Szózat. 1940. augusztus 30. volt.
Egy 35 éves hallgatóhoz a Balaton partján érnek el a rádióelnök-igazgató mondatai. A gyermekkorát Kolozsvárott töltő, Cs. Szabó László néven publikáló írástudó úgy emlékezik: „…délután félálomból felkopogtak. – Várad, Kolozsvár, Vásárhely a miénk. Valamit mondtam, azt hiszem, nem volt sok értelme. Nem éreztem semmit. – Öltözz, s nézd meg a térképet! Te jobban ismered Erdélyt. Láttam az arcokon a megrökönyödést. Mást vártak: sírást, kacagást. Megmondták a határpontokat, s nagyjában meghúztam a határt. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy pihegő, dobogó, meleg testhez érek. Erőltettem, hogy valami eszembe jusson. […] Üres volt a fejem, a sima térképen kővé meredt Erdély. Elvont, lapos, kicsi és megfoghatatlan volt, mint Alaszka. Kimentem a levegőre. […] Mentem a partszakadás alatt, zúgtak a kanadai nyárfák. A nád a világoszöld vízre dőlt. Egy tisztáson nyírfa kereszt állt, táborozó cserkészek hagyták ott. A fák hosszú, vörös sugarakat szórtak szét. Vad lárma volt a levegőben, madártalan lárma, a fák őszi panaszdala. Már nem tudom, mit kiabáltam. Bukdácsoltam az úton, bokáig léptem a nádasba, nyeltem a könnyeimet. A hír a szívemig ért.”
Összesen 43 541 négyzetkilométer, 2,633 millió lakos. Az egész Székelyföld, Kolozsvár és környéke, Kalotaszeg legnagyobb része, a történelmi Partium, Beszterce-Naszód, Szilágy, Szolnok-Doboka, Máramaros megyék, Nagyvárad és környéke, Szatmárnémeti és Szatmár megye. A román csapatok 14 nap alatt kötelesek kiüríteni ezt a területet. A magyar egységek és hatóságok bevonulása 1940. szeptember 5-én reggel 7 órakor kezdődhet meg. Horthy Miklós kormányzó szeptember 3-i dátummal Gödöllőn bocsátja ki hadparancsát.
„Honvédek! A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezeresztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadítást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő, hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szem előtt, amikor elindultok Isten és a Haza nevében: Előre a Keleti-Kárpátok gerincéig!” Feljegyzik: legelsőként Csenger térségében Király Béla főhadnagy lép a trianoni határ túloldalán a visszatért földre…
A bevonuló csapatok Nagyváradtól Háromszék délkeleti csücskéig tomboló lelkesedésben, megrázó és megható jelenetek közepette, virágszőnyegen vonulnak be a visszatért észak-erdélyi falvakba és városokba. Kós Károly így írja le azokat a mámoros napokat: „Zászló és zászló mindenütt, és tenger zöld ág, virág az erkélyeken, a nyitott ablakokban és az emberek kezében. Az egész piac egyetlen hullámzó, zsibongó, mosolygó vidám embertenger. S az ősz eleji nap is vidáman süt az Égből le reánk. Azután egyszer csak jöttek, akiket vártunk: én és mindenki és a város és az egész Erdély. A piacra hallottam a zúgást, amely előttük járt, mint a zivatar előtt a szél. Sebesen jött és nőtt, erősödött orkánná ez a zúgás. És itt volt. A piacon. És láttuk és láttam őket, az első magyar századot. Láttam és mindenki látta őket, és virágokkal borította őket, és ölelte őket, és végigsimogatta őket, ahogy elhaladtak ott mellettünk. És mindenki kiáltott és ordított. És a levegő reszketett attól a rettenetes hangorkántól, amelyben benne jajgatott minden kín, amit huszonkét esztendő óta belefojtottak millió emberbe, és minden öröm, ami huszonkét esztendő óta várta a maga felszabadulását. És minden imádság és minden átok ott ordított tombolva, mámorosan, részegen és szerelmes önkívületben. Ott állottam az utcán én is: százezer magyar embertestvérem között egy. És ordítottam velük én is, és ujjongtam velük, és szememből csorgott a könny, mint százezer testvérem szeméből.” Tamási Áron pedig a rádióban beszél a hazatért Ábelről: „Nemcsak a Hargita tért vissza, hanem maga Ábel is visszatért. Azután eszébe jutott neki, hogy számadást csináljon: vajon minden terület visszatért-e a magyar hazához, olyan területek, amelyen ő járt. Akkor eszébe jutott, hogy Amerika se tért vissza, de Dél-Erdély különösen nem tért vissza. Akkor azt gondolta, hogy Amerikát nem bánjuk még, de Dél-Erdélyt, azt semmi esetre, soha nem fogjuk hagyni. Tovább gondolkozott, s az jutott eszébe, hogy Surgyélánt fel fogja keresni, akivel együtt szenvedett a Hargitán, és meg fogja neki mondani, hogy most már ide, Észak-Erdélybe a magyarok bejöttek, s őt fel akarják kérni arra, hogy […] menjen el Dél-Erdélybe, és mondja meg ottan a románoknak, hogy térjenek vissza a magyar impérium alá, mert ott nem lesz nekik rossz dolguk: hiszen az igazságot is meg lehet szokni.”
Bánffy Miklós a Romániai Magyar Népközösség elnökeként szeptember 2-án az alábbi nyilatkozatot teszi közzé: „Adjuk bizonyítékát ebben a történelmi órában annak, hogy mi, magyarok mindenütt és minden körülmények között meg tudjuk őrizni azt a férfias fegyelmet és magyar méltóságérzést, amelyről mindenkor tanúbizonyságot tettünk! Legyünk bölcsen megértők azok iránt, akiknek szintén otthona Erdély! Csak így maradunk méltók Erdély földjéhez.”
A román és a szász lakosság (42,7, illetve 3,6 százalék) csendben, viszonylag passzívan fogadja és viseli a magyar örömünnepet. Mindössze két Szilágy megyei községben, a később – nem csekély mértékben a magyarellenes román propaganda hatására – közismertté lett Ippen és Ördögkúton történtek halálos áldozatokkal járó atrocitások. Amelyekkel kapcsolatban alighanem az eseményeket feldolgozó, 2007-ben elhunyt nagyszerű erdélyi riporter-szociográfusnak, Beke Györgynek kell igazat adnunk: „A korabeli hadijelentések arról szólnak, hogy tűzpárbaj alakult ki a román franktirőrök, lesből tüzelő gerillák és a magyar csapatok között, ennek során huszonnégy honvéd elesett, a magyar csapatok pedig megtorolták hátbatámadásukat (Ördögkút, Szilágyipp).” Az ördög kútját persze ennél jóval mélyebbre ásták: román emlékművek, „elemzések”, tanulmányok sora szól máig „a fasiszta Horthy-csapatok mészárlásairól”.
A második bécsi döntés következtében létrejött, azóta is „kis magyar világként” emlegetett négyesztendős magyar államhatalom Észak-Erdélyben felbecsülhetetlen jelentőségű volt az akkoriban 1,3 milliós magyar közösség számára. Nemcsak a többek között Beke György által is kifejtett gazdasági, szellemi-kulturális és lélektani hatások, hanem az általános felszabadultság, bizakodás és társadalmi-élettani reneszánsz hét és fél évtizednyi erőt adó tényezőinek szempontjából is. Látványosan igazolva Für Lajos 2000-ben leírt tételét: az államjogi értelemben is az anyanemzethez tartozás képes megnyugtatóan garantálni egy-egy nemzetrész megmaradását, önazonosságának szabad, maradéktalan érvényesítését. És végül, de távolról sem utolsósorban: a 75 esztendővel ezelőtti eseménysor – a többi visszacsatolással együtt – meghozta az egyetemes magyarságnak azt, amiben a huszadik század során még egyszer, 1956 varázslatos napjaiban lehetett része: azt, amit legújabb kori történelme során oly fájdalmasan hiányolnia kellett: a siker élményét. Hogy e sikernek mi volt az ára, az már más lapra tartozik.
Magyar Idők (Budapest)

Szerveződő gazdák
Kárpát-medencei összefogást szorgalmaznak
A Romániai Magyar Gazdák Egyesülete Maros szervezete nemcsak megyénkben, hanem a hajdani Marosszékhez tartozó településeken, gazdakörökben is azon fáradozik, hogy összefogja a gazdálkodókat, s segítse őket abban, hogy az 1989 utániradikális mezőgazdasági átalakulás útvesztőiben fenn tudjanak maradni, élet- és versenyképes vállalkozásokat indítsanak be, amelyek jövőt biztosíthatnak az itthon maradáshoz. Az RMGE Maros tavaly ünnepelte fennállásának 25. évfordulóját. Az idén sikerült megalakítani az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületeinek Szövetségét, ami új lendületet adhat a gazdaegyesületeknek. Az elmúlt év eredményeiről és az idei tervekről Csomoss Attila mérnökkel, az RMGE Maros elnökével beszélgettünk.
– Milyen évet zárt az RMGE Maros?
– A 2015-ös év nehezen indult. Az első hónapokban a költségvetésünk aggodalomra adott okot. Kevés tagsági díjat tudtunk begyűjteni a gazdáktól, így még a működési költségeket sem tudtuk lefedni. Ez egyre jobban megerősítette az egyesület azon szándékát, hogy az érdekvédelmi tevékenység biztosításához szükség lenne olyan gazdasági szolgáltatást is végezni, amiből jövedelem származik. Szerencsénkre a tavaly is sikerült – immár hagyományosan – mind a romániai, mind a magyarországi pályázati lehetőségeket kihasználni, így az év közepére valahogy kiegyenlítettük a költségvetési mérlegünket, de ezek a pályázatok bizonytalanok, nem minden esetben számíthatunk rájuk. Mindezek ellenére már március végén meg tudtuk szervezni az egyesület megalakulásának 25. évfordulós ünnepségét is, amely tisztújító közgyűlés is volt. Ezen több mint 150 gazda vett részt tagszervezeteink képviseletében, és nagy számban eljöttek azok a határon belüli és túli vendégek is, akikkel immár negyedszázada rendszeres kapcsolatunk van.
– Milyen jövedelemkiegészítő gazdasági tevékenységre gondoltak?
– Egyesületünk több éve szervez tanfolyamokat, ugyanakkor az új vezetőség egyetértett azzal, hogy a bérbe vett 41 hektár kaszálót úgy kezeljük, hogy ezért megkapjuk az APIA-n keresztül mind a földalapú, mind az ökogazdálkodásért járó támogatást. Ezekkel egészítenénk ki a jövedelmünket.
– Milyen jelentősebb rendezvényen vett részt tavaly az RMGE Maros?
– Mint ismeretes, rendszeres kapcsolataink vannak az anyaországi gazdaszervezetekkel, ugyanakkor a mezőgazdasági minisztériummal is. A szaktárca szándéka, hogy összefogja a Kárpát-medencei gazdákat, ezért is a szeptember végén Budapesten megszervezett Országos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Kiállításon (OMÉK) külön csarnokot biztosítottak a Kárpát-medencei gazdaszervezeteknek. Ezek között 20 négyzetméteren, 20 őstermelővel és kézművessel jelen volt az RMGE Maros is. Kiállítottunk zöldségeket, bort, pálinkát. Majdnem egymillióan látogatták meg a standunkat, a tárcavezető az öt nap alatt háromszor fordult meg nálunk, és igen nagyra értékelte termékeinket. Ezenkívül mi is azon igyekszünk, hogy ne csak a magyarországi, hanem a Kárpát-medence más magyar gazdaegyesületeivel is vegyük fel és alakítsunk ki működőképes kapcsolatot. Küldötteink jártak különböző szaktanácskozásokon, találkozókon, kerekasztal-beszélgetéseken, voltak a Vajdaságban, Szlovéniában, Horvátországban, sőt ez utóbbiak eljöttek hozzánk a Haller-kastélyban rendezett pálinkalovagrend megalakulási ünnepségére. A magyar mezőgazdasági minisztérium Kárpát-medencei magyar gazdatalálkozót szervezett december 4-én és 5- én Gödöllőn, amelyen egyesületünk küldöttsége is jelen volt. Ezenkívül a 15. alkalommal látogattunk el Szatymazra. Tavaly sikerült megoldani, hogy egy nagyobb számú csoport látogasson el a hódmezővásárhelyi állat- és termékkiállításra, és a szegedi gabonatermesztő kísérleti állomáson is jártak tagjaink.
– Van-e visszajelzés a külföldre látogató tagoktól arról, hogy felhasználják az ottani tapasztalatokat, látottakat a saját gazdaságaikban?
– Van, s hogy csak az utóbbi helyszínt említsem, a gabonatermesztő kísérleti állomástól kaptunk egy bizonyos mennyiségű búza vetőmagot, amelyet átadtunk a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karának, ahol először egy kísérleti, majd nagytermelésben háromhektáros parcellán is elvetették. Hat kukoricaféléből álló, sokkal kisebb mennyiségű vetőmagot átadtunk a marosszentgyörgyi kísérleti állomáson dolgozó, hozzánk tartozó mérnöknőnek, aki a magok kikelésétől a begyűjtésig követte a fajták meghonosításának lehetőségét, technológiáját. Más példa: Fazakas Miklós karácsonfalvi gazda Magyarországról hozott paradicsompalántákat, ott leste el a termesztési technológiát, amelyet a majdnem egyhektáros fóliasátrában alkalmaz, és így télen is folyamatosan árut tud juttatni a piacra.
– Tudomásunk szerint a magyarországi mezőgazdasági minisztérium korábban lehetőséget biztosított arra, hogy az ebben a szakmában tanuló erdélyi magyar diákok betekintést nyerjenek az intézmény működésébe, és ezáltal kapcsolatot teremtsenek mind a civil szférában, mind az állami mezőgazdasági intézményeknél dolgozó szakemberekkel. Megvan-e még ez a lehetőség?
– Tavaly vettünk részt a magyarországi mezőgazdasági minisztérium oktatási csereprogramjában, ennek a szervezését átadtuk a Sapientia EMTE-nek. Ez azt jelenti, hogy a szaktárca 10 hónapon át 40-40 ezer forintos tanulmányi ösztöndíjat biztosít három hallgatónak. Az erre jogosultakat az egyetem ajánlja, az RMGE Maros kézbesíti az ösztöndíjat azzal a feltétellel, hogy a diák egyetemi tanulmányait követően – vagy akár közben is – gazdálkodik és bekapcsolódik a gazdaszervezet életébe. Ez nagyon jól működik. Tavaly a három ösztöndíjas hallgató közül kettő segített abban, hogy Mikházán a Csűrszínházban megszervezzük a gazdanapot és abban is, hogy az OMÉK-on megfelelő kínálattal tudjunk szerepelni. Ha már a minisztériumi támogatásnál tartunk, akkor meg kell említenem, hogy tavaly a miniszter saját költségvetéséből 400.000 forint célirányos támogatást kaptunk, amelyet kipótoltunk, és sikerült lecserélni 33 éves VW gépkocsinkat egy fiatalabbal (ugyanis a gépkocsi a tevékenységünkhöz nélkülözhetetlen).
– Úgy tudom, hogy nemcsak a magyarországi szaktárcával, hanem a romániai minisztériummal, szakhatóságokkal is jók a kapcsolataik.
– Az RMGE Maros tagja a romániai mezőgazdasági termelők szövetségei, egyesületei által alkotott ligának, a LAPAR-nak. Ez a szervezet rendszeresen tájékoztat, amikor valamilyen mezőgazdasággal kapcsolatos jogszabálytervezet születik, akár a parlamentben, akár a minisztériumban dolgoznak valamilyen rendeleten. Mindegyre megkapjuk a tervezeteket, amelyeket tanulmányozunk és visszaküldhetjük a módosító kiegészítő javaslatainkat, amelyeket nem egy esetben figyelembe vesznek. Ez a rendszer jól működik.
– Milyen konkrét segítséget nyújtanak még a tagoknak?
– A mezőgazdasági terménypiacot szabályzó 145/2014-es törvény alapján 27 községben felvállaltuk, hogy segítünk a termelői könyvecskék kiváltásában, láttamozásában. Csak Nyárádkarácsonban több mint 200 gazda kérését bíráltuk felül és láttamoztuk a könyvecskéiket. Segítünk abban is, hogy felbecsüljük a termést, és minél pontosabban határozzuk meg azt a felesleget, amelyet piacon lehet majd értékesíteni. Megjegyzem, nem csak tagjainknak, hanem bármely gazdának segítünk ebben a munkában.
– Beszéljünk a 2016-os tervekről.
– Azzal kezdeném, hogy január 8-án kibocsátott törvényszéki végzés alapján kolozsvári székhellyel megalakult az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületeinek Szövetsége, amelyet 16 erdélyi, kistérségi gazdaegyesület hozott létre. A megalakulást követően, a január 19-i közgyűlésen az EMGESZ vezetői további öt egyesület csatlakozási kérelmét fogadták el, így a szövetség 21 tagúra bővül. Az EMGESZ elnöke Jakab Ernő lett, Csomortányi István a Partiumért, Hupka Félix Közép-Erdélyért, Tiboldi László Hargita és Kovászna megyéért, magam Maros megyéért felelős alelnöki beosztást vállaltunk. A szövetség fő célja, hogy a kistérségekben eredményesen működő gazdaegyesületeket egy szervezetbe tömörítse, s így átfogó érdekérvényesítő munkát végezhessenek. Szeretnénk tovább bővíteni a már említett magyarországi kapcsolatokat, akár a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fórumában is. Nagyon fontos, hogy az elkövetkezendő időszakban tájékoztassuk tagságunkat a pályázati lehetőségekről, napirenden adjunk át szakmai információkat, továbbképzési lehetőségeket biztosítsunk. Tárgyaltunk arról is, hogy termelési és értékesítési szövetkezetek alapítását szorgalmazzuk. Arról is beszéltünk, hogy a hajdani Hangya szövetkezet mintájára alacsony kamatú hitelszövetkezetet hozunk létre, amellyel a gazdákat segítenénk abban, hogy például a pályázatokhoz szükséges önrészt fedezhessék.
– Az RMGE-nek van egy országos szervezete. Miért volt szükség az EMGESZ megalakítására?
– Azért, mert az RMGE országos szervezete nem úgy működik, ahogy kellene. Több gazdaszervezet korábban javasolta, hogy minden egyes megyében legyen egy jogi személyiséggel rendelkező magyar gazdaegyesület, és az így megalakult, létező megyei szervezetek hozzák létre az országos szövetséget. Az RMGE országos vezetősége ezt nem akarta, vagy nem értette meg ennek az elvét. A kolozsvári egyesület kinevezte magát országos szervezetnek, és elvárták, hogy mindenki csatlakozzon hozzájuk. Nem alulról kezdeményezett, demokratikusan megszervezett ernyőszervezetet képzeltek el. Az EMGESZ viszont pont ilyen elveken alapszik.
– Említette, hogy az EMGESZ egyik célkitűzése a mezőgazdasági terménybegyűjtő és értékesítő központok, szövetkezetek létrejöttének a támogatása. Ez valóban több Maros megyei kistérségben is felmerült, de a gazdák közül sokakat az 1989 előtti mezőgazdasági termelőszövetkezetekre emlékezteti, s ezért idegenkednek az ilyen jellegű társulásoktól. Így hát bár a szándék létezik, valós akarat még nincs az említett központok létrehozására. Miként próbálja meggyőzni az RMGE Maros tagságát arról, hogy ez a jövő?
– Március 30-ig a gazdakörökben megtartjuk a tavalyi tevékenységet értékelő beszámolót, és felvázoljuk az idei terveket, ugyanakkor újra szeretnénk indítani azokat a szakköröket, amelyek különböző okok miatt beszüntették a tevékenységüket. Ezeken a találkozókon mondjuk majd el, hogy szükség van a szövetkezetek megalakítására, amelyeket nem a régi, hanem az új gazdasági követelményeknek megfelelően, más alapokon működtetünk. Az OMÉK-on való részvételünk igazolta, hogy vannak olyan helyi termelőink, akik kiváló, piacképes terméket állítanak elő. Gödöllőn, a decemberi találkozón arról is beszéltünk, hogy valószínűleg lehetőség nyílik arra, hogy a Kárpát-medencei termelők termékeit rendszeresen egy bizonyos budapesti áruházba szállítsuk. A magyarországi mezőgazdasági minisztérium szorgalmazná, hogy a nagyobb Kárpát-medencei állattenyésztő és húsfeldolgozó vállalatok alakítsanak ki egy közös termékpiacot. Most már bátran beszélhetünk arról is, hogy vannak olyan mezőgazdasági termékeink, amelyeket saját védjeggyel ellátva exportálhatunk. De ehhez megfelelő minőségű kínálatot kell biztosítanunk, amit nem lehet külön-külön, csak összefogással, közös begyűjtő- értékesítő központok közvetítésével elérni. Ez a jövő. Nem állunk messze tőle, csak lépnünk kell, mert van esély arra, hogy mindezt működőképessé tegyük. Ezen fogunk dolgozni az idén, nemcsak az RMGE Maroshoz tartozó, hanem az EMGESZ-be lépő szervezetekkel közösen is.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)

Táncolók és táncoltatók (Beszélgetés Csáky Zoltán televíziós személyiséggel)
Megjárt mennyet és poklot, televíziós személyiségként előbb a bukaresti magyar adás, majd a Duna Televízió egyik meghatározó arcaként vált milliók kedvencévé. Csáky Zoltánnal a távolba szakadt ember véleményformálási jogáról és az erdélyi magyar életről is beszélgettünk.
– A marosvásárhelyi magyarok többnyire a Bolyai-líceum mindenekfelettiségével hozakodnak elő. Ön is?
– Persze. Nagyon jó tanáraim voltak, műveltségem alapjai, az erkölcsi tartás, minden onnan származik. Egész életemben kísért az emlék, amikor 1962-ben, a ballagás előtt néhány nappal hívattak az igazgatói irodába. Kozma Béla, a legendás igazgató fogadott, társaságában két, számomra ismeretlen férfi. – Az elvtársak a pártbizottságtól jöttek, szeretnék, ha románul búcsúztatnád az évfolyamot. Hajlandó vagy-e, fiam? – kérdezte. – Igazgató elvtárs, mondtam, itt évtizedek óta magyarul búcsúzunk, én is magyarul mondom el a beszédemet. – Hallották az elvtársak? – fordult feléjük. És ezzel vége volt. 
– Milyen volt az akkori Vásárhely?
– In floribus! Nagy színészgenerációk nőttek ki, a kilencven százalékban magyar játékosokból álló ASA futballcsapata virágkorát élte. A Bolyai igazi magyar sziget volt, a romántanárnőnk már akkor mondogatta: vigyázzatok, mert csak Székelykocsárdig tudtok érvényesülni a magyar nyelvvel. Persze, nem zárkóztunk el a román kultúrától sem, a Székely Színház sztanyiszlavszkijos világa után igazi nagy reveláció volt az akkoriban alapított román tagozat frissessége, új, a mozgástechnikát felértékelő stílusa. – A mai városról is hajlandó véleményt mondani?
– Azt tartom, hogy messzire távozott ember ne ítélkezzék. Bár az is igaz, hogy másfél évtizeden át tévésként havonta jártam vissza. A Duna Televízióval végrehajtott egyik legnagyobb médiatettünk az erdélyi március 15-i ünnepségek közvetítése volt, ezek során éreztem igazán a változást. A Postaréten ünneplő marosvásárhelyiek egyre megfáradtabb közösséget alkottak, míg Székelyföldön beljebb haladva nőtt az ünnep jó értelemben vett harsánysága, életereje. Marosvásárhely megváltozása elsősorban a Markó Béla, Frunda György, Borbély László triász nagy bűne, riporterként, a Heti Hírmondó főszerkesztőjeként éveken át követhettem a politikai habitus változásait.
– A kívülálló számára a bukaresti televíziós pálya egészen kivételes státusnak számított a hetvenes években. Belülről nézve is az volt?
– Életem egyik legjobb döntése volt, hogy eleget tettem Bodor Pál hívásának. Az egyetem után, 1969-ben a Vörös Zászlónál kezdtem dolgozni színikritikusként. Ebben a minőségemben 1971-ben kritikát írtam a bukaresti televízió magyar adásáról. Miután a lapszám a Bodor kezébe került, felhívott, és azt mondta: ha minket bírálsz, gyere és csináld. Remek idők voltak, akkoriban még lehetett az erdélyi magyarságot szolgáló, nézhető műsort készíteni. Lehetővé tette ezt szakmai felkészülésünk, de Bodor „széles háta”, azaz az apósa, a központi bizottsági tag, Gere Mihály is. Torockóról, Székről készítettünk riportokat, portrékat erdélyi szellemóriásokról. És olyan igazi közösségteremtő műsorokat is, mint a Zenés karaván, a Kaláka, amelynek például az volt a jelszava: Jobb, ha mi táncolunk, mint ha minket táncoltatnak. Gyorsan mozgalommá vált, hólabdaszerűen nőtt, ugyanakkor egyre veszélyesebbé vált a hatalom szemében.
– Szekusdossziéja hogyan „emlékszik” ezekre az időkre?
– Sok érdekes dolog derült ki belőle, de én semmit sem érzékeltem az egészből. Az első jelzés az akkori feleségemtől, Sikó Ildikótól érkezett, aki kisírt szemmel érkezett haza Vásárhelyre egy bukaresti fejtágítóról. Kincses Előd ügyvéd figyelmeztette: vigyázz, mert Zolit megfigyelik. Az utolsó rólam szóló jelentés 1988-ból származik, ráadásul egy kalákás jelentett, Jakabffy Attila. Illetve az 1989. februári, Budapestre való áttelepedésünk után is született még egy jelentés az első interjúról, amelyet a Kossuth rádiónak adtam, Nadia Comăneci szökése ügyében szólaltattak meg mint „szakértőt”. – Tévésként soha nem kényszerült utólag nehezen magyarázható helyzetbe?
– Kivételezettnek tarthatom magam, mert Bodor engem soha nem bízott meg politikai tárgyú műsorokkal, se tévés publicisztikával. Nem is emlékszem, ki kellett-e mondanom valaha a képernyőn Ceaușescu nevét. Kalákáztam, kollégiumoztam, portrékat készítettem. Bodor távol tartott engem – s talán még Boros Zoltánt – az aktuálpolitikától, így utólag nem is lehetek eléggé hálás neki ezért.
– Fel sem tűnt, hogy közben mások vergődnek a pártos sajtó béklyójában?
– A magyar adásról nemrég megjelent könyv egyik bemutatóján „vallomásoztunk”, emlékeket idéztünk. Akkor mondta el Máthé Éva, hogy ő sajnos nem tud csupa szépre emlékezni. Vele csináltatták meg ugyanis az adás első negyedóráját, amely kizárólag a nagy vezető dicsőítéséről szólt. Név és arc nélkül ugyan, de akkor is.
– Ha ilyen burokban élt, mi érlelte meg önben a Magyarországra telepedés gondolatát? – Két keserű dátum van az életemben: 1985. január 11. és 2015. január 11. Az első egy borzasztóan hideg hétfői nap, Vásárhelyről repültem Bukarestbe, a szerkesztőségben pedig azzal fogadtak: miért jöttél, nincs adás. Hogyhogy nincs adás? Te semmit sem tudsz? Nem. Előtte való pénteken szó szerint adás közben húzták ki a dugaszból a német nyelvű műsort. Szélnek eresztettek bennünket. Bodor 1983-as távozása után ugyan egyre inkább éreztük a megszorításokat, de ezt a drasztikus megoldást semmi sem vetítette elő. Én a bukaresti rádió erdélyi tudósítója lettem, termelési riportokat készítettem. A második feleségemet, Emőkét gyerekgyógyászként Romanba helyezték, néha hazajött, néha én mentem a Trabantommal, Zselyke lányunk a nagymamánál nevelkedett. Ez így nem élet, mondogatta a nejem, aztán egyszer csak biztatni kezdett, hogy adjam be a kitelepedési kérelmet. Mivel Magyarországon születtem, ennek elvileg könnyebbséget kellett jelentenie. Beadtam, nyilván rögtön kirúgtak a rádiótól. Akkor már nem volt visszaút, eljöttünk.
– A rövidesen bekövetkező változások nyomán nem merült fel önben, hogy itthon kezdjen újra mindent? – Bodor Pál a tanúm, hogy 1990 februárjában haza akartam jönni. Októbertől a magyar rádiónál dolgoztam a határon túli műsor szerkesztőségében. Januárban a tévé megbízásából már újra otthon voltam, Jelentés Erdélyből címmel készítettem egy háromrészes riportsorozatot. Jelen voltam például Tőkés László első szabad istentiszteletén, a templom előtt még katona vigyázott rá. A februári vásárhelyi gyertyás tüntetés után – bár akkor már nagyon készültem haza – Bodor azt mondta: várj még. A fekete március aztán mindent eldöntött.
– Milyen eseményhez kötődik a másik cezúra, 2015. január 11-e?
– Az a budapesti tévés életem végének időpontja. Újabb hétfői nap, mentem be a Duna Televízió Kívánságkosár című műsorába, amikor rohan utánam az adásszerkesztő. Jól vagy, Zoli? Jól, persze. De van egy kis gond: nem vezetheted a műsort. Nem írták alá a szerződésedet. Szó nélkül megfordultam, összeszedtem a személyes dolgaimat, és eljöttem. A nagy tévés leépítési hullám engem is elsodort. Jólesett viszont, hogy a nézőknek a világ minden részéről és a kollégáknak is nagyon hiányoztam.
– Most, bő egy év után hogy érzi magát? Még inkább fáj? Vagy szűnőben van?
– Az tart némileg karban, hogy mindenhonnan hívogatnak. Megjelent két kötetem, keresik a filmjeimet, bemutatókra járok. Az emberek ragaszkodása megindító: egy éve nem vagyok a képernyőn, és még mindig nem akarnak elfelejteni. Persze, jó lenne valami új kihívás, mert azért fáj a szakmai megbecsülés hiánya. Nem kaptam választ az Erdély kifosztásáról szóló, Zöld arany című filmtervem szinopszisára. Az utolsó arcél című dokumentumfilm-tervem azonban most megvalósulni látszik. A jugoszláv hadsereg egykori alezredeséről, Sutus Józsefről szól, aki feleségét követve ma Macedóniában él. Első világháborús honvédsírokat tárt fel Szkopjében, ahol a régi temetőt magyar temetőnek hívják. Ő a szkopjei magyarok vezetője, tevékenysége nyomán a városban emléktáblát helyeztek el, négy utcát magyar személyiségekről neveztek el. Erős hiányérzetként él viszont bennem, hogy nem tudtam folytatni az ortodoxia erdélyi térhódításával foglalkozó Hagymakupolás honfoglalás című filmemet. 
– Merre szerette volna továbbvinni ezt a nagy visszhangot kiváltó történetet?
– A katolikus egyház irányába. Jakubinyi György érsek annak idején nem nyilatkozott nekem, de megváltozott az optikája, mióta a pápa Romániában járt, Erdélybe viszont nem látogatott el. Úgy gondolom, a székelységnek, Székelyföldnek gyakrabban kellene pozitív impulzusokat, üzeneteket küldenie magáról a nagyvilágnak. A csíksomlyói búcsú, az összmagyarság legnagyobb ünnepe közvetítésekor gyakran megfordult a fejemben: mi lenne, ha a ferences atyák felkérésére a somlyói nyeregben összegyűlő ötszáz-hatszázezer székely-magyar-csángó zarándok aláírásával hitelesítenének egy, a Szentatyához címzett meghívót? 2017-ben, a négyszázötvenedik jubileumi évben Ferenc pápa látogatása aktuális lehetne. És akkor Őszentsége szembesülhetne a ténnyel: az ortodoxia hiába potyogtatta tele Székelyföldet hagymakupolákkal, így próbálva jelezni, hogy ősi román föld, ott bizony félmillió katolikus hívő előtt misézhet.
CSÁKY ZOLTÁN
Sümegen született 1945-ben. Nős, három gyermek apja, egy unoka nagyapja. Gödöllőn él. Tanulmányait Marosvásárhelyen a Bolyai Líceumban, majd Kolozsvárott a BBTE bölcsészeti karán végezte. 1971-től az RTV magyar szerkesztőségének tagja, a Kaláka és a Kollégium című műsorok szerkesztője, műsorvezetője. 1989-ben családjával Magyarországra telepedett. A Kossuth rádió munkatársaként dolgozott, majd a Duna Televízió alapító tagjaként a Heti Hírmondó főszerkesztője és műsorvezetője, dokumentumfilmek szerzője. Hagymakupolás honfoglalás című filmjét levetítették a University London East European Studies karán. 2010 és 2014 között az MTVA műsorvezetője, az Arcélek portrésorozat szerzője. Kötetei: Hagymakupolás honfoglalás (2004), A jóisten politikája (2010). Díjak, kitüntetések: Pethő Sándor-díj, Julianus-díj.
Csinta Samu. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tehetséggondozási együttműködést írtak alá
Erdélyi, felvidéki, kárpátaljai és vajdasági felsőoktatási tehetséggondozást kifejtő oktatási intézmények és diákszervezetek képviselői írtak alá hétfőn együttműködési megállapodást.
Gödöllőn tartották meg július 4-én a II. Határtalan TDK Parlamentet, amelyen erdélyi, felvidéki, kárpátaljai és vajdasági felsőoktatási tehetséggondozást kifejtő oktatási intézmények és diákszervezetek képviselői vettek részt. A konferencián az elmúlt évek összegzése mellett aláírták azt az együttműködési megállapodást, amely a romániai felsőoktatásban tanuló magyar diákok tehetséggondozásának segítésére biztosít keretet. Ennek az együttműködési megállapodásnak az értelmében a diákok és az őket képviselő diákszervezetek újabb öt évig szervezik az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia szekcióit, melyekről a résztvevők továbbjuthatnak az OTDK ― Országos Tudományos Diákköri Konferencia szekcióiba ― áll az OTDK lapunkhoz eljuttatott közleményében. Az együttműködést András Szilárd, az Erdélyi Tehetségsegítő Tanács elnöke, Szénás Szabolcs, az Országos Magyar Diákszövetség elnöke, Bódis József, a Magyar Rektori Konferencia elnöke, Szendrő Péter, az Országos Tudományos Diákköri Tanács elnöke, Mezey Barna, a Magyar Rektori Konferencia tiszteletbeli elnöke és Weiszburg Tamás, az Országos Tudományos Diákköri Tanács általános alelnöke, a HTDK szakmai vezetője írták alá.
Szénás Szabolcs, az Országos Magyar Diákszövetség elnöke szerint ez nem jöhetett volna létre a diákszervezetek és a bennük tevékenykedő diákok munkája, valamint az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferenciákkal szemben tanúsított elkötelezettsége, valamint a diákszervezetek és oktatási intézmények közötti példaértékű együttműködés nélkül. „A számok magukért beszélnek, ugyanis az elmúlt 5 évet nézve a négy ETDK-n jelentősen megnőtt a tudományos munkát végző és ezeknek eredményeit publikáló hallgatók száma. Míg 2011-ben 433 tudományos munka született, ez a szám 2015-re a 630-at is meghaladta. Ezzel a növekedéssel természetesen az OTDK-ra kijutott diákok száma is növekedett. Az OTDK-n 2013-ban 91 erdélyi dolgozatból 32 díjat, míg 2015-ben 119 dolgozatból 37 díjat hoztak haza a hallgatók” ― magyarázta Szénás.
frissujsag.ro

Megerősített tehetséggondozás
Újabb öt évre meghosszabbították azt a Kárpát-medencei tehetséggondozásról szóló megállapodást, amely lehetővé teszi, hogy az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencián (ETDK) részt vevő diákok továbbjuthassanak a magyarországi Országos Tudományos Diákköri Konferenciára (OTDK), közölte a Krónikával az Országos Magyar Diákszövetség – számol be Kiss Előd-Gergely a kronika.ro-n.
A megállapodást többek közt András Szilárd, az Erdélyi Tehetségsegítő Tanács elnöke, Bódis József, a Magyar Rektori Konferencia elnöke és Mezey Barna, a Magyar Rektori Konferencia tiszteletbeli elnöke írta alá. Az eseményre hétfőn Gödöllőn került sor az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai és vajdasági felsőoktatási tehetséggondozással foglalkozó oktatási intézmények és diákszervezetek képviselőinek részvételével megtartott II. Határtalan TDK-parlament nevű rendezvényen.
Szénás Szabolcs, az Országos Magyar Diákszövetség elnöke a közleményben kifejtette: az elmúlt 5 évben az ETDK-n jelentősen megnőtt a tudományos munkát végző és ezeknek eredményeit publikáló hallgatók száma. Míg 2011-ben 433 tudományos munka született, ez a szám 2015-re a 630-at is meghaladta. Ezzel a növekedéssel párhuzamosan az OTDK-ra kijutott diákok száma is megnőtt. 2013-ban az OTDK-n részt vevő erdélyi diákok 91 dolgozattal voltak jelen, közülük 32 nyert díjat. 2015-ben viszont már 119 tudományos dolgozattal neveztek be a megmérettetésre, és 37 díjat hoztak haza az erdélyi hallgatók – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Kisebbségvédelem Európában - Helyettes államtitkár: folytatódik a tematikus évek meghirdetése, hétfő- Folytatódik a nemzetpolitikai célok elérését segítő tematikus évek meghirdetése, a 2017-es a tervek szerint a külhoni magyar családi gazdálkodók megerősítéséhez járul majd hozzá - mondta Szilágyi Péter, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára hétfőn Gödöllőn, a Kisebbségvédelem Európában című nyári egyetem megnyitóján.
A Kisebbségi Jogvédő Intézet (KJI) és a Nemzetpolitikai Kutatóintézet (NPKI) ötödik alkalommal rendezte meg a téma iránt érdeklődő fiatal magyar jogászok, joghallgatók és doktoranduszok számára az ötnapos programot.
Szilágyi Péter előadásában áttekintette a nemzetpolitika intézményrendszerét és programjait, és arra emlékeztetett, hogy 2010 után új alapokra helyezték a nemzetpolitikát: törvények születtek, megalkották a közösségek gyarapodását célzó stratégiát, létrejött a nemzetpolitikai intézményrendszer, intézményes fórumok segítik a munkát és különböző programok indultak.
Az egyszerűsített honosítással kapcsolatban megjegyezte: eddig csaknem 850 ezren kérelmezték a magyar állampolgárságot, és 780 ezren tettek esküt.
A helyettes államtitkár felidézte: míg a nemzetpolitika céljait szolgáló, 2010-ben megkezdődött programok célja a külhoni magyar közösségek megerősítése volt, a 2014-ben indultaké a szülőföldön mAradás segítése gazdaságpolitikai eszközökkel.
Utalt arra, hogy 2012 óta tematikus évek járulnak hozzá a nemzetpolitikai célok eléréséhez, a kizárólag oktatásfejlesztésről szóló évek után tavaly a külhoni magyar szakképzés éve következett, az idei év pedig a külhoni magyar fiatal vállalkozók éve. Ez utóbbival kapcsolatban közölte: 750 millió forint állt rendelkezésére az államtitkárságnak, 525 millió forintot tudnak fordítani vissza nem térítendő támogatásra.
"A pályázati szakasz most zárult, ezren pályáztak, és mintegy 100-120-an nyerhetnek el támogatást 3 és 6 millió forint között" - mondta.
Szilágyi Péter az államtitkárság két legsikeresebb programjaként említette a Kőrösi Csoma Sándor- és a Petőfi Sándor-programot, amelyek keretében ösztöndíjasokat küldenek ki külhoni magyar szervezetekhez.
Beszélt a Kárpát-medencei testvértelepülési programról is, amely 2016-ban 150 millió forintból valósul meg, valamint az ifjúsági közösségek támogatásáról, amelynek teljes keretösszege 50 millió forint. A beérkezett mintegy háromszáz pályázatból csaknem kilencvenet tudnak támogatni - tette hozzá.
Arra is felhívta a figyelmet, hogy 2016 Márton Áron erdélyi püspök emlékéve, születésének 120. évfordulóján számos programot tartanak, az emlékévre nyolcvanmillió forintot különítettek el.
Csóti György, a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója megnyitójában sorra vette a felvidéki, a kárpátaljai, az erdélyi, a vajdasági, a horvátországi, a szlovéniai és az ausztriai magyarok helyzetét.
A felvidéki helyzettel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy "a szlovák kisebbségpolitika brutálisan diszkriminatív". A Kárpátalján élő magyarok "összetett" helyzetével kapcsolatban pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy az szorosan összefügg Ukrajna sorsának alakulásával.
Az igazgató a román kisebbségpolitikát kétszínűnek, hazugnak és szemfényvesztőnek nevezte. A legoptimistább kép szerinte a vajdasági, ahol folyamatban van a kulturális autonómia megvalósulása.
A horvátországi és a szlovéniai magyarok helyzete szempontjából fontosnak nevezte, hogy azok államalkotó tényezők, "nem másodrendű állampolgárok", azt mondta, ott főleg adminisztratív kérdésekben vannak apróbb jellegű problémák.
Csóti György Ausztriával kapcsolatban azt mondta, hogy bár az kettős mércével viszonyul a nemzeti kisebbségi kérdéshez, ez nem okozott, és a jövőben sem okoz problémát a magyarok helyzete szempontjából.
Kiemelte, hogy négy régióban - Kárpátalja, Erdély, Felvidék, Délvidék - drasztikusan fogy a magyarság (2001 és 2011 között az elcsatolt területeken a statisztikák szerint 600 ezerrel csökkent a magyarság száma). Hozzátette: a négy országban az egyetlen reális megoldás a megmAradáshoz az autonómia biztosítása lehet, "a tényleges és teljes körű autonómiáé".
Közölte: a teljes Kárpát-medencei magyarságnak elszántan kell harcolnia az autonómiáért, de eközben azt is el kell érnie, hogy a meglévő jogszabályokat betartsák az érintett országok.
Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója arra mutatott rá, hogy a nemzetpolitikai kérdésekre ma már egy struktúra válaszol, és a felmerülő problémákra szakpolitikai feleleteket sikerül adni.
Az igazgató a most zajló nyári egyetem kapcsán hangsúlyozta a tudástranszfer fontosságát, de szólt arról is, hogy az elmúlt években az elméleti kérdésektől egyre inkább a gyakorlati kérdések felé mozdultak el.
A péntek este záruló program az előadások, a műhelymunka, a tréningek és a kerekasztal-beszélgetések mellett számos kulturális programot is kínál a részt vevő fiataloknak, így városnézést, kiállításlátogatást, zenei estet is.
MTI
Gödöllő

Újságírásról és megmAradásról
Csütörtök este szokásos havi találkozójukat tartották a Szent László Líceumban a Premontrei Öregdiákok Egyesületének tagjai. Ezúttal két személyiségre emlékeztek, a breviárium alapján.
A megjelenteket Pásztai Ottó egyesületi elnök és Vonház Antal titkár üdvözölték, majd Zilahi Bertalan köszöntötte a szeptemberben név- vagy születésnapjukat ünneplőket, Miklós Mihály pedig költeményeket olvasott fel.
Ezt követően Tóth L. Ágnes olvasott fel két részletet a Czirják Árpád által jegyzett Erdélyi Magyar Breviáriumból, az egyik Zilahi Kiss Béla újságírót méltatta, a másik Erődi Béla orientalistát, földrajzi írót.
Életrajzok
Zilahi Kiss Béla 1857. április 23-án született Kolozsváron. A Budapesti egyetemen bölcsészetet, jogot és teológiát hallgatott. Dolgozott az Országos Levéltárban, a Kolozsvári Egyetemi Könyvtárban, egy időben ugyanitt a színház főrendezője és dramaturgja volt. Junius álnéven megjelent tárcái tették ismertté nevét. 1911 július 26-án hunyt el Gödöllőn.
Erődi Béla 1846. április 16-án született Szászrégenben. A Budapesti tudományegyetemen a keleti nyelveket tanulmányozta, majd tanulmányait Konstantinápolyban folytatta. Erre az időre esnek hosszabb távú utazásai is. 1870-ben hazatért, és tanári-, majd bölcsészdoktori oklevelet szerzett török és perzsa nyelvekből. Az ország különböző iskoláiban tanított, majd a Budapesti tankerület főigazgatója volt. Elnökölte a gyorsírás-, szépírás- és gépírástanító vizsgáló országos bizottságot. Tizenöt idegen nyelv ismerete ritka nyelvérzékének bizonyítéka. MAradandó műfordítások őrzik nevét, 1875-től a Földrajzi Társaság titkára, 1893-1904 között az elnöke volt. Budapesten hunyt el 1936. május 5-én.
A felolvasott életrajzok és tevékenységek kapcsán olyan kérdéseket vitattak meg az egybegyűltek, mint például: mire való az újságíró? Milyen kell legyen egy kritika, illetve bírálat? Minek köszönheti a magyarság a létét? Kik voltak a honalapítók? Mit köszönhetünk Szent Istvánnak? stb.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Tehetséggondozás a szülőföldön mAradásért
A Kárpát-medencei Tehetségkutató Alapítvány harmadik tehetséggondozó táborának egyik állomásaként kedden a Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba látogattak a program résztvevői. Budapesti, Gödöllői, tatai, halásztelki iskolák diákjai ismerkedtek kilencedikes mikós tanulókkal, akik felvételi eredményeik okán jutalomként kapták a lehetőséget az együttlétre.
Mesterséges határok elválasztanak, de a nemzet egy, a nemzettudat ápolásához pedig hozzájárulnak az olyan közös programok, amelyeken diákjaink, fiataljaink találkoznak – köszöntötte a táborozókat Kondor Ágota, a házigazda iskola igazgatója a Mikó új dísztermében. A részt vevő iskolák képviselői néhány mondatban bemutatták tanintézményüket, majd a híres magyarok, játék a múlttal, élőlények a Kárpát-medenceében, dialektusok, címereink, kreativitás témák mentén szervezett csoportos foglalkozásokon ismerkedtek.
Petri László, a Kárpát-medencei Tehetségkutató Alapítvány kuratóriumi titkára lapunk érdeklődésére elmondta, szervezetük célja, hogy az általuk gondozott tehetségek a szülőföldjükön kamatoztassák tudásukat, képességeiket, erősítve ezáltal a Kárpát-medencei magyarságot. Fontosnak tartják, hogy egyetlen tehetséges diák se kallódjon el amiatt, mert nincs meg az anyagi háttere a fejlődéshez. A tehetségek felkutatásában az alapítvány együttműködik a családszervezetekkel, különböző felekezetekkel, tudományos testületekkel, egyetemekkel, közoktatási intézményekkel – mondotta Petri László. Az ösztöndíjalapot pályázatokból teremtik elő, az alakulásuktól eltelt másfél év alatt tizenöt diákot támogattak, köztük öt erdélyit. A programban való részvételre egyénileg lehet pályázni az alapítvány által meghirdetett feltételek szerint, aki első körben nem nyer támogatást, annak is rögzítik adatait, amelyeket a későbbiekben elért eredményeivelbővíthet, majd tovább pályázhat. A kiválasztott tehetségek részére az üzleti és a tudományos élet megbecsült tagjait kérik fel mentor szerepre, minden támogatott egyéni fejlődési lehetőséget kap. (Részletes tájékoztató a www.kmta.hu honlapon.) A sepsiillyefalvi KIDA-központban tanyázó diáksereg néhány nap alatt bejárta a környék nevezetességeit, beleértve Brassó megyei helyszíneket is, ma útban hazafelé Déván meglátogatják Böjte Csaba gyermekotthonát, Gyulafehérváron a székesegyházat és a püspöki palotát.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarok tömegeit hurcolták el németként „három napos” munkára
Az is elegendő okot adott a kényszermunkára, ha valakinek „er”-el végződött a neve, mint Hitlernek.
A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve alkalmából a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetemen szervezett előadássorozat szeptemberi meghívottja dr. Bognár Zalán, a Károli Gáspár Református Egyetem docense volt, aki Hadifogolytáborok és (hadi)fogolysors a Kárpát-medencébencímmel tartott előadást. Mindjárt az előadása elején leszögezte, hogy bár a címben Kárpát-medence szerepel, a hadifogolytáborok mintegy 80 százaléka a trianoni Magyarország területén, ezen belül is főleg a Dunántúlon működött.
Bognár Zalán egy tévedést tisztázott: gyakran elhangzik, hogy mintegy 800 ezer magyart vittek el Gulagra, ami nem állja meg a helyét, hiszen nem a Gulag, hanem a GUPVI internálta a foglyokat. Mivel Szolzsenyicin írása nyomán a Gulag-rendszer vált általánosan ismertté, a köztudatban is így maradt fenn. Az 1930-ban létrehozott Gulag a lágerek főparancsnokságát jelenti, ahova személyes ítéletek alapján hurcolták el és kényszerítették munkára a politikailag üldözötteket és a köztörvényeseket.
Ezzel szemben az 1939-ben, közvetlenül Lengyelország megszállása után alapított  GUPVI hadifogoly- és internáltügyi főparancsnokság már tömegesen gyűjtötte nemcsak a fogságba esett katonákat, hanem a civileket is. A szigorú tervgazdálkodás szerint üzemelt Szovjetunióban a foglyok „leszállítása” is tervszerűen működött: ha hiányos volt a létszám, vagy utazás közben meghalt egy fogoly, civilekkel pótolták a hiányt. A deportáltaknak egyébként egynegyede volt közember. Elvitték azokat, akik korábban katonai szolgálatot teljesítettek, sőt azokat a 12 év fölötti gyerekeket is, akik leventeképzésben részesültek – magyarázta Bognár Zalán.
A kényszermunkatábor-rendszer létrehozásának okai:
a világháborúk hatalmas embervesztesége miatti munkaerőhiány és az erre válaszoló tudatos munkaerő-beszerzés,
illetve az ellenség kollektív büntetése voltak.
Emellett Bognár három speciális indokot is felsorolt:
a hadifogoly létszám kiegészítése,
az etnikai tisztogatás,
és a németként jóvátételi munkára való elhurcolás.
Azt, hogy ki számított németnek, a főparancsnokság döntötte el: esetenként az is elég volt, hogy – akárcsak Hitlernek – „er”-rel végződjön egy magyar polgárnak a neve, máris elhurcolták. Ők internált státuszban más szerelvényeken, más útvonalon, más táborba kerültek a Szovjetunióba. Az átmeneti gyűjtőtáborokban vagy útközben elhunytakról semmilyen nyilvántartást nem vezettek, így csak azokról készült feljegyzés, akik megérkeztek valamelyik szovjet kényszermunkatáborba, és túlélték az első pár hónapot, míg egy hivatalnok fel nem vette az adataikat.
Miután Németország megtámadta a Szovjetuniót, a nyugati hatalmak nyomására a szovjetek is kidolgoztak egy a genfi konvencióhoz hasonló rendeletet, amely a hadifoglyokkal való bánásmódot szabályozta. Az 1941 július elsején meghozott rendelet szerint hadifoglyoknak minősültek azok a fegyveres személyek, akiket a Szovjetunióval hadban álló ellenséges területeken katonai tevékenység során estek fogságba, de ugyanide sorolták az ezen országokból a Szovjetunió területére internált civileket is.
Maga a rendelet sem fogalmazott világosan arról, hogy kik számítanak hadifoglyoknak.
A jelentéseket meghamisították: az éppen aktuális felsőbb utasításnak megfelelőan az internáltakat egy tollvonássál átnevezték hadifoglyokká, és fordítva, ha éppen az ellenkezőjére volt szükség. Az előadó arra is felhívta a figyelmet, hogy a Magyar Királyi Honvédségben nem voltak nők, mégis tömegesen hurcolták el hadifoglyokként őket, ami szintén azt mutatja, hogy nem csak hadifoglyokat szedtek.
Az etnikai tisztogatás szándéka elsősorban Kárpátalján volt tetten érhető, de például Kolozsváron vagy Tordán is megmutatkozott. Minél nehezebben volt bevehető egy város, a csaták elhúzódásának okát bizonyítva annál több civilt ejtettek fogságba.
Döbbenetes, hogy több héttel egy-egy város eleste után is üldözték a lakosságot
– hangsúlyozta a történész. A leghosszabb ideig Budapest ostroma tartott, aminek a következménye mintegy 100 ezer civil elhurcolása volt. Gyakran az óvóhelyekről szedték össze a leendő internáltakat, hogy emeljék a hadifoglyok létszámát. A Budapesten fogságba esett civileket Gödöllőre, Ceglédre, Jászberénybe, Kiskunfélegyházára, sőt, a közel 200 km-re található Bajára gyalogoltatták, ahonnan marhavagonokba zsúfolták őket.
A visszaemlékezésekből kiderül, hogy a foglyok számára a táborok felé tartó gyalogmenetek voltak a legnehezebbek, hiszen étlen, szomjan és megfelelő ruházat nélkül embertelen távokat tettek meg. Az emberi életnek nem volt értéke, bárkit lelőttek, ha menekülni próbált, de az adott körülmények között még a halál is szabadulásnak számított. A gyűjtőtáborok felé menetelőket sokszor csak az mentette meg, hogy az útjukba eső településeken az asszonyok a kerítéseken keresztül ételt dobáltak nekik. A bátor asszonyok áldozatára emlékezve Albertirsán nemrég emléktáblát is avattak – hívta fel a figyelmet az előadó.
A trianoni Magyarország területén 47 településen 56 hadifogolytábor létesült. Laktanyákat, börtönöket, oktatási intézményeket, vagy kastélyokat kiszolgáló majorsági épületeket alakítottak át lágerekké. Bár többségük szovjet őrizet alatt állt, de voltak románok és bolgárok által felügyelt lágerek is.
Ezek jóformán megközelíthetetlen, könnyen őrizheztő fogolytáborok voltak, amit jól szemléltet az 1945 márciusában, Szegeden történt eset, amikor a Csillag börtönben kialakított hadifogolytábor területén tifuszjárvány tört ki, mely az egész városra átterjedt, a járvány megfékezésével megbízott kormánybiztost viszont nem engedték be a tábor területére. Ebből is kitűnik, hogy a vörös hatalom által 1944-45-ben megszállt
Magyarországon csak árnyékkormány működött, a teljes hatalom a szovjetek kezében volt
– mondta az előadó.
A gödöllői táborról a svájci nagykövetség beszédes jelentéséből tudunk meg részleteket: ebben a nagykövet szögesdrótokkal körbevett koncentrációs tábornak nevezi, ahol 40 ezer internáltat őriznek, akiket kelet felé deportálnak.
A fontos vasúti csomópontként számon tartott Cegléden az egykori huszár- és páncélos laktanyában működött Közép-Európa legnagyobb hadifogolytábora, 1945 májusában például 130 ezer embert tartottak itt fogva a szovjet hatóságok. A megszállt területekről ide szállították a rabokat, és csak azokat vittek tovább, akikről úgy gondolták, hogy kibírják az utat a Donyeck-medencéig vagy Szibériáig, a megüresedett helyeket pedig „friss” erővel pótolták. Hasonló tranzittábor működött Temesváron és Pozsonyban is.
A 46 nyaráig működő ceglédi táborban csak a kommunizmus bukása után vált láthatóvá, hogy a rabok milyen sok nyomot hagytak maguk után.
Az előadó, aki Téglákba vésett történelem címmel könyvet írt erről a ceglédi táborról, az itt készített fényképekkel illusztrálta az elmondottakat. Előadását térképekkel, a táborépületekről készített fotókkal, az áldozatok napló- és levélrészleteivel tette életszerűvé, amit csak fokozott, hogy a rendezvényen a Gulagot megjárt két túlélő is részt vett, akik megosztották a részvevőkkel fájdalmas emlékeiket.
Az előadássorozat ezzel nem ér véget: ahogy korábban már megírtuk a Sapientia Torda úti épületében Gulag-múzeumot hoznak létre. Az átadására október 12-én 18 órától kerül sor, amelyre szeretettel várnak minden érdeklődőt. foter.ro/cikk

Háborúról földközelből (Iochom István új könyve)
Iochom István új, sorrendben tizenötödik könyve* ismét az úgynevezett valóságirodalom világába kalauzolja az olvasót. Ehhez segítségül kéri Borbáth József néhai ozsdolai szabómester naplóját, amely a múlt század első felébe vezet vissza minket. Abba a korba, amikor két háborút és két impériumváltást, na meg a kommunizmus térhódítását is kénytelen volt megélni Székelyföld lakossága.
Borbáth József nem ismerhette a szocialista realizmus által mintegy jelszóvá degradált valóságirodalom kifejezést. Mint ahogy semmilyen szociológiai vagy irodalmi izmus, netán szellemi áramlat nem „zavarta” abban, hogy visszaemlékezéseit papírra vesse. Ilyen értelemben figyelemre méltó Iochom István törekvése, hogy egy múlt században élő székely szabómester, gazdálkodó visszaemlékezéseit megjelentesse. A maga egyszerű, ám annál szemléletesebb formájában. Szemléletes, mert jobbára a két világháború személyesen megélt eseményeit elmesélő szabómester „stílusát” áthatja az akkori félparaszti lét közvetlensége, az események csak néha kapnak általánosabb megközelítést, jellemzést. Ilyen rész például a második bécsi döntést követő magyar bevonulás leírása vagy a kommunisták térnyerése. Az 1949-ben írt visszaemlékezés elsősorban a háborút mint személyesen megélt eseményt tárja az olvasó elé (csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a gondosan átírt napló Borbáth József 1979-es halála után került elő, megírásának célja tehát nem feltétlenül a közlés, hanem az események megörökítése lehetett). Mindezt olyan mértékben földközelből, hogy a csapattest előnyomulásának vagy éppen menekülésének útvonala szinte lépésről lépésre kirajzolódik. Ebben a tekintetben talán legjellemzőbb rész, amikor az 1944 őszén előnyomuló „muszkák” elől visszavonuló katonák Ozsdola környéki mozgását a helynevek aprólékos ismertetésével rögzíti a napló. Borbáth József egyéni tragédiaként éli meg a háború minden pillanatát, a hősies pátosz mellőzésével, ami azonban nem kérdőjelezi meg a helytállást, amellyel az alig tizennyolc-húsz esztendős fiatal, majd a családos férfi részt vesz a harcokban. (Arról például csak Iochom előszavából értesülünk, hogy vitézségéért már 1916-ban megkapta a Károly Csapatkereszt kitüntetés bronz fokozatát.) A személyes tragédia akkor válik igazán méllyé, amikor „Ferkó” fiának elvesztése miatt érzett fájdalmát írja meg, a Magyarón elesett fiú földi maradványainak hazahozatala e tekintetben talán a legmegrázóbb része a könyvnek. Hogy milyen formában kapcsolódik össze az egyéni tragédia a haza elvesztésével, arról álljon itt egy rövid részlet a könyvből: „Karácsony szenvedélyén este ért haza Gödöllőről Tamás Dávid szomszéd gyermek, kitől azt üzente a bátyja, Tamás Ferenc, hogy nekünk mondja meg, Ferkót ne várjuk, mert a dédai fronton elesett. Hogy milyen karácsonyt éltünk akkor, azt nem tudom ide leírni, csak a jó Isten, aki fönn van, csak ő tudná azt a lelki szenvedést megmondani. Kitört belőlem a keserűség, hogy miért így meg úgy, de a való helyzeten változtatni már nem lehetett. (…) Így az 1944-es esztendő a teljes bizonytalanság jegyében telt el. Magyarország tragédiája is teljes volt, gyászfátyol borította a magyar hazát. Tán azt mondhatjuk, hogy a második tatárjárás volt, sőt, az előbbinél még súlyosabb. Minden darab magyar földet az ellenség taposta, legyen az német vagy muszka és oláh, mindannyian a magyar lelkekre, magyar vérre szomjaztak. Hogy miért, azt a történelem fogja megmondani.”
Az első világégésben az ukrán és olasz frontot is megjárt katona, majd huszonöt évvel később szó szerint a saját települését védő tartalékos, a csatatér pokla az éhezés és nélkülözés leírása mellett visszaemlékezésében arra is figyel, hogy a háború „emberibb” arcát is felvillantsa: a találkozásokat, a bajtársiasságot, és nem kerüli meg név szerint említeni azokat, akik a sok, az ország- és rendszerváltás közepette a köpönyegforgatásban jeleskedtek.
Érdemes tehát fellapozni Borbáth József visszaemlékezéseit. És nem csak az ozsdolaiaknak, akik közvetlen „érintettség”, netán személyes ismeretség okán a történetek szereplői is, hanem mindenkinek, aki a megélt háború legközvetlenebb élményét kívánja megismerni, netán átérezni.
* Iochom István: Az ozsdolai szabó, aki megélt két világháborút – Borbáth József visszaemlékezései, Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 2016.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lázár Ede: felelősségteljes szabadságra nevelni az egyetemistákat
A hallgatók elégedettségére szeretne alapozni a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Csíkszeredai Karának új dékánja. Makó Zoltán volt dékán helyét márciustól vette át Lázár Ede egyetemi docens, korábbi dékánhelyettes, akivel jövőbeli terveiről, a tervezett változtatásokról, illetve magánéletéről is beszélgettünk.
– Bár eddig is aktívan részt vett az egyetem vezetésében, a dékáni pozíció újabb kihívásokkal, több felelősséggel jár. Miért döntött úgy, hogy jelentkezik erre a pozícióra? – A motivációm központi eleme a kihívás volt. Az előttünk álló feladatokat személyes kihívásnak tekintettem, és ez elsősorban a közgazdász végzettségemből, és a menedzsment, illetve marketing iránti érdeklődésemből fakadt. A dékáni pozíció egyre inkább egy menedzseri pozíció kell legyen: míg a kezdetekben sokkal több felelősség hárult a helyi vezetőkre, addig mára a szerepük jó értelemben átalakult, és lassan elválik a döntéshozói és az ügyintézői hatáskör. A Kari Tanács és a Szenátus meghozza a fő döntéseket, de sok olyan operatív döntést is meg kell hozni, ami a dékán felelőssége. A választási folyamat egyébként eléggé összetett: önkéntesen lehet jelentkezni a dékáni pozícióra, majd a Kari Tanács tagjai szűrik meg első körben a jelentkezőket. Ez azt jelenti, hogy azok a jelöltek közül választ a rektor, akik megkapják a Kari Tanács szavazatainak többségét.
– Milyen tervei vannak, milyen kihívások előtt áll az egyetem? – Nem a normatív igényeknek, azaz a törvényeknek, szabályoknak, előírásoknak való megfelelést látom most az elsődleges teendőnek, hanem a belső intenzív irányba való fejlesztést. Magyarán jobb oktatási és kutatási tevékenységet szeretnék, és a hallgatói elvárásoknak való megfelelést is fontosnak tartom. A minőségi mutatókat nem előírások mentén, hanem a hallgatók elégedettségére szeretnénk alapozni. Terveink között szerepel egy integráltabb információs rendszer kialakítása, amelynek eleme a hallgatói elégedettség a rájuk vonatkozó adatok és véleményeik összegyűjtése által. A mai kor meghatározó trendje, hogy nem csak a megszokott információforrásokból tájékozódunk, hanem sok egyéb eszköz is olyan adatokat szolgáltat számunkra, amelyek fontosak a döntések szempontjából. Nyilván nem a kontrollfolyamatok erősítéséről van szó, hanem arról, hogy minél több információt gyűjtsünk a hallgatókról, mert ezáltal egyéni igényeket tudunk kielégíteni. Abban a helyzetben vagyunk, hogy ha akarunk, oda tudunk figyelni ezekre az egyéni igényekre, és ez pedagógiai szempontból egy nagy lehetőség. Emellett a kollégák véleményét is hasonló formában szeretném megtudni, hiszen az alkalmazotti elégedettség is nagyon fontos. A döntéshozatal javítása a cél ezáltal, hiszen nehéz olyan döntésről beszélni, amelyhez ne lenne szükség a hallgatók vagy az oktatók véleményére. Az is fontos célkitűzésem, hogy az egyetemre bejutó hallgatók minél nagyobb irányban szerezzenek diplomát, és értékesíteni tudják azt a munkaerőpiacon. A két kar egyesítésének számomra egy váratlan pozitív hatása volt az, hogy a Hallgatói Önkormányzat (HÖK) egyre jobban képviseli a hallgatók érdekeit. Ez nagyon fontos, hiszen a hosszú távú versenyképesség alapja az igényekre való odafigyelés. Hosszútávon számunkra nagyon fontos, hogy a HÖK ismerje a hallgatók jogait, és merje is kifejezni az igényeit. Azt tartom, hogy teljesítményt akkor várjunk el, ha az megfelelő mértékben jutalmazva van. Azok a hallgatók, akik amúgy is szívvel-lélekkel végzik a munkájukat, és a HÖK esetében nyilvánvaló, hogy nem a pénz motiválja őket, jó motiváció lehet, ha az egyetem kifejezi elismerését irányukba egy ösztöndíj formájában.
– Ezen kívül milyen további változásokra van szükség az egyetem életében? – Az elődök nagyon jó alapokat fektettek le, ezért szilárd alapokra építkezhetünk. Misszióként azt tűztem ki, hogy felelősségteljes szabadságra neveljük a hallgatókat, és itt a szabadságon van a hangsúly. Gondolok itt a vállalkozás, az újítás szabadságára, arra, hogy a végzett hallgatók merjék megtalálni helyüket a világban, a vállalkozásban, az üzletben, és ezt felelősségteljesen tegyék. Több menedzsmentet vinnék a mindennapi működésbe, tervezek jobban odafigyelni arra, hogy a szervezet struktúrája megfelelőbb legyen, és az információs rendszer kiépítése is fontos célom. Első nap egy szimbolikus változást is eszközöltem, amikor elvetettem a bejáratnál található elválasztót. Olyan a személyiségem, hogy szeretem megkérdőjelezni mindazt, amit eddig megszoktunk. Néha próbálok úgy tekinteni az egyetemre, mintha most lennék itt először, illetve vendég vagy hallgató lennék, és ilyenkor tűnik fel, hogy felesleges egy-egy térelválasztó, vagy túl sötétek a folyosók. A változtatás nem rossz, és mindenkit arra buzdítok, hogy merjen változtatni. – Véleménye szerint a Sapientia oktató, vagy inkább kutató egyetemnek számít? – Ennek a kettősségnek léteznie kell minden helyszínen, hiszen szervesen összekapcsolódnak. Mesterkéltnek tartom e két dimenzió szembeállítását, bár tény, hogy az elsődleges missziónk az oktatás, azonban az is tény, hogy minőségi oktatást kutatási tevékenység nélkül nem lehet végezni. A működésünk ennek megfelelően működik, minden oktató tanít, és kutat is. Ezen kívül meg kell különböztetnünk a tudományos kutatásokat, amelyeknek a végeredménye egy-egy neves nemzetközi szaklapban való publikálás, és az egyéb gazdaságra és társadalomra vonatkozó kutatásokat. Vannak kollégák, ahol egyik vagy másik jobban érvényesül, de az a cél, hogy a 82 oktató egyensúlyban tartsa az oktatást és a kutatást. – Milyen az egyetem és a város, illetve az egyetem és a középiskolák viszonya? – Próbálunk tenni a kapcsolatok javításáért. Idén jelent meg az Egyetem a város szívében című kiadványunk, amely legalább annyira szól a városról, mint az egyetemről. Szinte minden oktatónk részt vesz valamilyen informális, társadalmi tevékenységben. Sokat professzionalizálódott a külső kommunikációnk, és nyitottunk azok fele, akik nem kifejezetten a mi célcsoportunkhoz tartoznak az Ezüst Akadémia, illetve a Kávéházi előadások által. Nagyon fontosnak tartjuk a társadalmi beágyazódásunkat, és azt, hogy odafigyeljünk a célcsoportunkra, azaz a középiskolás diákokra, akiket szeretnénk meggyőzni arról, hogy itt piacképes felsőoktatásban részesülhetnek. Ezért különböző versenyek és rendezvények formájában, illetve más programok által tartjuk velük a kapcsolatot. A gazdasági szférával nem annyira intenzív a kapcsolat, bár rengeteg potenciál lenne ebben. Arra buzdítom a gazdasági szféra szereplőit, hogy tegyenek próbára minket. A szakmai gyakorlatokra vonatkozóan szerződéseket kötöttünk több intézménnyel, és ez egy eszköz, amely lehetővé teszi a hallgatók könnyebb elhelyezkedését. Jó lenne a duális képzés irányába haladni, keressük ennek a megvalósíthatóságát is.
– Általános probléma a székelyföldi diákok körében a román nyelv hiányos ismerete, és sokan csak a munkavállalás pillanatában szembesülnek ennek hátrányaival. Mit tehet ez ellen az egyetem? – Egyik nagy problémánk ez, amelyet különböző módokon próbálunk orvosolni. Természetesen kitartunk amellett, hogy legjobban anyanyelven lehet elmélyülni egy-egy szakterületben, és rengeteg előnyét látjuk az anyanyelven való oktatásnak. Ennek ellenére a román nyelv ismeretének hiánya egy valós probléma, ezért a legtöbb szakon vannak olyan órák, amelyeket román nyelven tartanak, főleg az olyan tantárgyak esetben, ahol a román szaknyelv a mindennapos gyakorlat része. Ezen kívül román órákat is tartunk, ezek mennyisége szakonként változik, és néha úgy érezzük, hogy ez eredménytelen. Remélem, hogy nagyobb változást hoz az az újítás, hogy az 5-8. osztályosok olyan tankönyvet kapnak, amely megkönnyíti a román nyelv tanulását. Hajdanán a székely fiúk a katonaságban tanultak meg románul, és azt látom igen sok sikeres nálunk végzett hallgatónál, hogy ha olyan munkahelyre került, ahol a helyzet megkövetelte, egy év alatt meg tudtak tanulni románul. Ezért nem vagyok ebben a kérdésben borúlátó. Látom azt, hogy iskolában nem tudnak jól megtanulni románul, ellenben olyan környezetben, ahol rá vannak kényszerülve a használatára, már más a helyzet.
– A szerdai Kari Tanács ülésén választották meg a dékánhelyetteseket. Kik töltik be a jövőben ezeket a pozíciókat? – A kari vezetőtanács a dékánból, két dékánhelyettesből és egy kari kancellárból áll. Ezt a négy személyt úgy választottuk ki, hogy lefedje mind a négy általunk képviselt tudományterületet. Én képviselem a gazdasági szakcsoportot. Az egyik dékánhelyettes a humán szakcsoport képviseletében Pap Levente lett, ő felel a jövőben a kommunikációért, a külső kapcsolatokért, és a marketingért. A másik dékánhelyettes egy fiatal mérnök, Bodor Zsolt lett, akinek elsősorban az épület működtetésével kapcsolatos teendői lesznek. A kari kancellár Telegdy Balázs, a társadalomtudományi szakcsoport egyik oktatója lett. Ő az oktatás szervezéséért, és az információs rendszer kialakításáért felel. Szakmai szempontok alapján választottuk ezeket a személyeket, és nem csak egy címet szerettünk volna adni arra érdemes kollégáknak, hanem operatív vezetőket kerestünk.
-
Az ember a vezető mögött Lázár Ede Nagybányán született, de édesanyja munkájának köszönhetően két éves korától Gyergyószentmiklóson nevelkedett, illetve ott kezdte el tanulmányait a Salamon Ernő Líceumban. Elmondása szerint egész gyerekkorában, pontosabban középiskolai tanulmányainak végéig, 1991-ig jégkorongozott. Érettségi után egy kolozsvári közgazdasági képzésre jelentkezett, de személyek okok miatt egy év után úgy döntött, inkább Magyarországon folytatja tanulmányait. A Budapesti Közgazdasági Egyetemen – amelyet ma Budapesti Corvinus Egyetemként ismerünk – öt évet tanult, ebből az első három mai értelemben alapképzésnek számított, a további kettő pedig szakosodásnak, azaz mesterképzésnek. Meghatározó mozzanat volt egyetemi évei alatt a Széchenyi István Szakkollégiumban való részvétel, amelybe több neves magyarországi politikussal járt, és a kötelező oktatás mellett neves előadókat hallgathattak meg. Egyetem után egy évig a Központi Statisztikai Hivatal ECOSTAT Gazdaságelemző és Informatikai Intézeténél dolgozott, azonban elmondása szerint többre vágyott, hiszen ebben a munkában nem volt elég szakmai kihívás. Ezután a TNS Hungary piackutató cégnél helyezkedett el, és ezáltal rengeteg tapasztalatot szerzett a versenyszférában. A doktori címet is Magyarországon szerezte meg, 2002-ben iratkozott be a gödöllői Szent István Egyetem vezetés és szervezés képzésére. Magyarországon töltött évei alatt házasodott meg, egy szintén erdélyi származású lányt vett feleségül, akivel 2002 nyarán döntöttek úgy, hogy hazaköltöznek. Ezt követően egy ideig távmunkával dolgozott a TNS-nél, majd 2003 nyarán versenyvizsgázott Csíkszeredában a Sapientia üzleti tudományok tanszékén, ahol azóta is főállású oktatóként tanít. 2004-ben tanszékvezető helyettesnek, majd rövidesen Kari Tanács tagnak választották, így hamar belelátott az oktatás és kutatás szervezésének folyamatába. A dékánhelyettesi pozíciót 2013-tól a mostani kinevezésig töltötte be.
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Csíkszeredai Karán csütörtökön sajtótájékoztatón jelentették be a március elsejétől életbe lépett vezetőségváltást: Makó Zoltán volt dékán helyét Lázár Ede korábbi dékánhelyettes vette át.
Iszlai Katalin
Székelyhon.ro

Fiatal műszakiak nemzetközi fóruma Kolozsváron
Tizenhárom egyetemről és hat kutatóintézetből érkezett mérnökhallgatók és kutatók, valamint a versenyszférát képviselők részvételével tegnap Kolozsvár adott otthont a 22. Fiatal Műszakiak Tudományos Ülésszakának. A hagyományos rendezvény szervezője az idén is az Erdélyi Múzeum-Egyesület Műszaki Tudományok Szakosztálya, társszervezője pedig a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Kara; fővédnöke Lovász László, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, védnöke Gyulai József, a Novofer Alapítvány kuratóriumi elnöke. A megnyitóval egybekötött plenáris előadások délelőtt a János Zsigmond Unitárius Kollégium Dávid Ferenc dísztermében zajlottak, a szekcióelőadások pedig délután az EME és a Sapientia EMTE épületeiben hangzottak el. A harmadízben adományozott Maros Dezső-díjat Máriás Nimród fiatal hőerőgépész mérnök érdemelte ki.
A résztvevő fiatalok Budapestről, Gödöllőről, Miskolcról, Debrecenből, Kecskemétről, Nyíregyházáról, Veszprémből, Pécsről, Nagyszombatról, Marosvásárhelyről, Gyergyószentmiklósról és Kolozsvárról érkeztek. Érdekesség, hogy első ízben megjelent néhány, a budapesti és miskolci egyetemeken angolul tanuló külföldi diák Azerbajdzsánból, Egyiptomból, Irakból, Mexikóból, Nigériából és Pakisztánból, akik szintén kutatómunkájuk eredményeit mutatták be. A számbavételen a műszaki területek (anyagtudományok, biztonságtudomány, gépészet, informatikai alkalmazások, környezetvédelem, építészet, járműipar, mechatronika, mezőgépészet, vegyészet, villamosságtan stb.), a műszaki oktatás, a tudomány- és technikatörténet, az interdiszciplináris kutatások kerültek terítékre – hangsúlyozta megnyitó beszédében Bitay Enikő, a szervezőbizottság elnöke, az EME főtitkára, a Műszaki Tudományok Szakosztályának vezetője.
Sipos Gábor EME-elnök arra emlékeztetett, hogy induláskor a műszaki tudományosság magyar nyelven való művelése volt az eredeti cél, aztán az évek során az ülésszak örvendetesen kinőtte magát, ma már fontos kapocs az anyaországgal. Dávid László, a Sapientia EMTE rektora szerint csak egyetlen Kárpát-medencei tudományosság létezik, ehhez kell az élő kapcsolattartás. Gyulai József (Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem) kijelentette: a tudományban elsődleges szerep jut az anyanyelvnek, ha ez nem nyomja el a nemzetközileg elfogadott kommunikációs úzust. Roósz András (Miskolci Egyetem) és M. Csizmadia Béla (Gödöllői Szent István Egyetem) a szakképzettségen a fiatalok számára a tudást meghaladó világnézet kialakítását érti (ide értve a humán tudástárat is), amelyben a kutatási eredményeket el kell tudni helyezni. Rajnai Zoltán (Óbudai Egyetem) és Danyi József (Kecskeméti Egyetem) szerint van utánpótlás a kutatómunkában, amit a fiatalok szívesen vállalnak.
Az EME nevében Sipos Gábor Gr. Mikó Imre-emléklapot adományozott Roósz Andrásnak az erdélyi magyar műszaki tudományosság szíves és kitartó támogatása elismeréséül.
Délelőtt plenáris előadások hangzottak el, és – kiemelkedő kutatási tevékenységéért, sikeres előadásaiért – Maros Dezső-díjban részesítették Máriás Nimród fiatal hőerőgépész mérnököt. Délután a szekció-előadásokon összesen 163 szerző 95 munkáját mutatták be, amit konferenciakötetben jelentettek meg, de a tanulmányok külön-külön is elérhetők online az Erdélyi Digitális Adattárban (eda.eme.ro/handle/10598/29716).
Szabadság (Kolozsvár)

Felhívás nyári egyetemen való részvételre
A Kisebbségi Jogvédő Intézet és a Nemzetpolitikai Kutatóintézet 2017-ben is megrendezi a Kisebbségvédelem Európában c. nyári egyetemet, melyre elsősorban határon túlról származó joghallgatók, fiatal jogászok, ügyvédek jelentkezését várjuk, de indokolt esetben más tudományterületek hallgatóinak, képviselőinek is lehetővé tesszük a részvételt.
Többek között várható előadóink: Potápi Árpád János, dr. Navracsics Tibor, Kalmár Ferenc, dr. Kardos Gábor, dr. Elek Zsófia.
Várható szabadidős programjaink: beszélgetés és közös éneklés Sebestyén Márta előadóművésszel, parlamenti látogatás, QuizNight, nemzetpolitikai vetélkedő, kastély- és templomlátogatás, városnézés.
A nyári egyetem 2017. július 30.–augusztus 5. között kerül megrendezésre Gödöllőn és Budapesten. A hallgatók számára ösztöndíj biztosított, amely magában foglalja a képzést, a szállást, a napi háromszori étkezést, a rendezvény keretében megszervezésre kerülő utazások költségét, valamint a belépődíjakat. Az ösztöndíj nem tartalmazza az oda- és hazautazás költségét.
Jelentkezéssel kapcsolatos további információk:
www.kji.hu
jogvedo.intezet@kji.hu. Nyugati Jelen (Arad)

Újabb díjat kapott Szabó Attila
Gödöllő város különdíját kapta az udvarhelyi tévés, a Méregzöld meséket illette az elismerés.
Nemzetközi természetfilm fesztivált tartottak a magyarországi Gödöllőn a hét végén – a rangos fesztiválra a székelyudvarhelyi Aves Média vezetője, Szabó Attila a Méregzöld mesék című filmjével nevezett és azzal Gödöllő Város Különdíját érdemelte ki.
A film a székelyföldi falopásokról, illetve a famaffiáról szól, 2015-ben készült, azóta sok helyen levetítették, illetve több szakmai díjat is kapott
KATONA ZOLTÁN / Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Kisebbségvédelem Európában: nyári egyetem határon túli fiatal jogászoknak
A Kisebbségi Jogvédő Intézet és a Nemzetpolitikai Kutatóintézet 2017-ben is megrendezi a Kisebbségvédelem Európában című nyári egyetemet, melyre elsősorban határon túlról származó joghallgatók, fiatal jogászok, ügyvédek jelentkezését várják, de indokolt esetben más tudományterületek hallgatóinak, képviselőinek is lehetővé teszik a részvételt derül ki a szervezők felhívásából. 
A nyári egyetemet 2017. július 30–augusztus 5. között rendezik meg Gödöllőn és Budapesten. A rendezvényre előadóként várják Potápi Árpád Jánost, Dr. Navracsics Tibort, Kalmár Ferencet, Dr. Kardos Gábort, dr. Elek Zsófiát. A rendezvényen szabadidős programokat is terveznek: beszélgetés és közös éneklés Sebestyén Márta előadóművésszel, parlamenti látogatás, QuizNight, nemzetpolitikai vetélkedő, kastély- és templomlátogatás, városnézés.
A hallgatók számára ösztöndíj biztosított, amely magában foglalja a képzést, a szállást, a napi háromszori étkezést, a rendezvény keretében megszervezésre kerülő utazások költségét, valamint a belépődíjakat. Az ösztöndíj nem tartalmazza az oda- és hazautazás költségét. A jelentkezési határidő június 30. Részletek a Kji.hu honlapon, illetve a jogvedo.intezet@kji.hu e-mail címen is igényelhetők. A Kisebbségi Jogvédő Intézet 2012-ben jött létre azzal a céllal, hogy a külhoni magyarság jogvédelmét elássa. Tevékenységük két alappillére a Kárpát-medencei jogsegélyszolgálati helyek fenntartása, illetve nyári egyetemek szervezése a külhoni magyar joghallgatóknak. Krónika (Kolozsvár)

Felhívás nyári egyetemen való részvételre
A Kisebbségi Jogvédő Intézet és a Nemzetpolitikai Kutatóintézet 2017-ben is megrendezi a Kisebbségvédelem Európában c. nyári egyetemet, melyre elsősorban határon túlról származó joghallgatók, fiatal jogászok, ügyvédek jelentkezését várjuk, de indokolt esetben más tudományterületek hallgatóinak, képviselőinek is lehetővé tesszük a részvételt.
Többek között várható előadóink: Potápi Árpád János, Dr. Navracsics Tibor, Kalmár Ferenc, Dr. Kardos Gábor, dr. Elek Zsófia. Várható szabadidős programjaink: beszélgetés és közös éneklés Sebestyén Márta előadóművésszel, parlamenti látogatás, QuizNight, nemzetpolitikai vetélkedő, kastély- és templomlátogatás, városnézés.
A nyári egyetem 2017. július 30. – augusztus 5. között kerül megrendezésre Gödöllőn és Budapesten. A hallgatók számára ösztöndíj biztosított, amely magában foglalja a képzést, a szállást, a napi háromszori étkezést, a rendezvény keretében megszervezésre kerülő utazások költségét, valamint a belépődíjakat. Az ösztöndíj nem tartalmazza az oda- és hazautazás költségét. erdon.ro

Ezüsttányértól fagyöngyig - Beszélgetés Barcsay Tamás történészprofesszorral, a gyalui várkastély örökösével (Örökségünk)
Arisztokrata családok leszármazottjaként Erdély egyik legnagyobb és legveretesebb múlttal rendelkező várkastélyát harcolta vissza a román hatóságoktól. Barcsay Tamás történészprofesszorral évszázados kanalakról, csorbítatlan magyarságtudatról és a gyalui kastély megnyugtató jövőjéről is beszélgettünk.
– A kívülálló azt hinné, egy olyan családban, mint a Barcsay, a legegyszerűbb beszélgetés is kész történelemóra. A történészpálya felé való fordulását is innen eredeztethetjük?
– Lehetett némi szerepe a környezetnek. Gyerekként is nagyon érdekeltek a királyok, királynők – kacagtak is rajtam a felnőttek –, rengeteg könyvünk volt, némelyik tele illusztrációkkal. Sok régi ezüst ötvösmű is a család tulajdonába tartozott. Barcsay Ákos fejedelem hatszögletű aranyozott ezüsttányérjára Erdély címerével a közepén például jól emlékszem, és azokra a kanalakra is, amelyeket a református egyház Barcsay Ábrahámnak, a fejedelem testvérének adományozott annak elismeréseként, hogy támogatta a Váradi Biblia kinyomtatását. Én meg játszottam ezekkel a tárgyakkal. Egy évvel a kitelepedésünk előtt betörtek a budapesti lakásunkba, mindenünket elvitték, jellemző, hogy főleg a kanalakat sajnáltam.
– Emlékszik, mikor járt először Gyaluban?
– Hogyne, a háború idején kisgyermekként a kastélyban töltöttem a nyarakat. A szobám a kisebb bástyában volt az anyámé mellett, az apámé egy hátsó bástyában, akárcsak az irodája. Telefonon értekezett a lenti gazdasági egységekben dolgozókkal, én meg nagy csodálattal néztem fel erre a „különleges” dolgokat művelő emberre. Utoljára 1943 decemberében voltam Gyaluban, utána már csak apám járt vissza, aztán ’44 nyarán egész kocsikaravánnal, 20-25 emberrel, állatokkal, mindennel indult Gödöllőre az anyai nagyanyám egyik kis birtokára. Ma is megvan a lista, hogy indulás előtt kinek mit adott a faluba megőrzésre. Egyes gyaluiak mégis betörtek a kastélyba, vitték, amit lehetett, azt beszélték, az első szovjet katonák állították le a rablást és pusztítást. Még ma is élnek emberek a faluban, akiknél megtalálható a kastély egyik-másik berendezési tárgya. Köztük néhány családi portré, többek közt dédanyámról, Bánffy Irmáról, és egy nagyon szép Barabás Miklós-festmény is.
– Szülei miért éppen Kanadát választották új hazául?
– A háború befejezte után apám a Magyar Rádiónál talált állást, aztán 1949-ig az amerikai nagykövetségnél dolgozott, rövid ideig sofőrként, majd a mezőgazdasági osztály munkatársaként. Egy asztaltársaság tagjaként egyszer begyűjtötték az állambiztonságiak, kihallgatták és összeverték, aztán közölték vele: mi magát most megvertük, megfélemlítettük, menjen vissza a nagykövetségre, aztán jelentsen nekünk! Jelentett is, de az amerikaiaknak, a kulturális attasé elfuvarozta a családot az osztrák határig, egy csempész pedig átvitt bennünket. Kezdetben úgy volt, hogy Amerikában telepedünk le, de a terv valamiért meghiúsult, apám viszont Ausztriából mindenképpen tovább akart menni, úgy gondolta, még mindig túl közel vannak az oroszokhoz. Meg hát 1949 februárjában még senki sem tudta volna megjósolni, hol áll meg a Vörös Hadsereg, apám egész Európát nem érezte biztonságosnak, attól tartott, a nyugatra vonuló szovjeteket nem lehet feltartóztatni. Így kötöttünk ki végül Torontóban negyven dollárral a zsebünkben. Apám először egy gyárba került, ahol egy Zichy-gróf és egy Habsburg-rokon is dolgozott, zsákokat készítettek. Később az egyik torontói egyetem adminisztratív osztályának vezetője lett, budapesti közgazdaságtani doktorátusának, mezőgazdasági akadémiai végzettségének semmi hasznát nem vehette.
– Tízéves gyermekként került idegenbe, mégis elismerésre méltó módon megőrizte magyar identitását, anyanyelvét...
– Pedig nagyon könnyű lett volna átváltani angolra. Szüleim azonban nem tolerálták, hogy otthon más nyelven beszéljünk, mindig magyar szóval ebédeltünk, vacsoráztunk. Mivel csak negyedik osztályig jártam magyar iskolába, sőt, azt sem fejezhettem már be, egyértelműen a szüleim érdeme, hogy magyar maradtam.
– Fél évszázadon át táplált Erdéllyel, Magyarországgal valamilyen kapcsolatot?
– Hogyne, 1968-ban jártam is Gyaluban, igaz, inkognitóban. Oxfordi egyetemista társaimmal voltunk látogatóban a Szovjetunióban, visszafelé jövet néztünk be Gyalura. Sok minden megvolt még a kastély berendezéséből, sem a kert, sem a kastély nem tűnt rossz állapotban lévőnek. Bennünket, a kelet-európai ideológiák és rendszerek iránt érdeklődő nyugati egyetemistákat az ott működő iskola igazgatója igen „vonalasan” vezetett körbe. A mellénk rendelt kucsmás parasztot viszont nem lehetett „meggyőzni” a hajdani elnyomó urak borzasztóságáról, akkora nosztalgiával beszélt apámról, Barcsay Józsefről, hogy kis híján elsírtam magam. Egy másik falusi ember magyarul szólt hozzám, és amikor bemutatkoztam, azt mondta: gondoltam, hogy maga az. Azonnal hozzátette, erről senkinek egy szót sem, de azért még megkérdezte, mikor jövünk már vissza. Amúgy sokáig el voltunk vágva a szülőföldünktől, apám hosszú ideig nem mert kockáztatni, talán 1966-ban utazott először Budapestre.
– Az 1989-es változások után azonnal látott esélyt a Gyaluba való visszatérésre?
– Mindjárt a legelején. Ha lehetőség adódik a kastély visszaszerzésére, azt meg kell ragadni, hangoztattam. Kényelmes polgári életet is élhetnék, de nem azt akarom. Aztán elindítottam a visszaigénylési folyamatot, amit nemcsak személyes ügyemnek tekintettem, hanem a családdal, Erdély történetével is szorosan összekapcsolódónak. Feladatnak, kihívásnak kezeltem. Arra persze nem számítottam, hogy ilyen hosszasan elhúzódik a folyamat, illetve hogy ilyen következményekkel jár. Az iskola 2002-es kiköltöztetése és a 2012-es visszaszolgáltatás közötti tíz esztendő alatt például sok évszázados fa esett áldozatul a gazdátlanságnak. Többek között az az öreg fa, amely alatt kisgyerekként én is sokat játszottam, és amelyről azt mondták, hogy Rákóczi fája. A legenda szerint 1660-ban az alatt pihent meg a sebesült II. Rákóczi György fejedelem, mielőtt Váradra menekítették volna. A megmaradt fák legtöbbjét pedig megtámadta a fagyöngy, a kolozsvári piacokon év elején kínált fagyöngyágak egy része a kastélyparkból származott.
– A román hatóságok 2012-ben szolgáltatták vissza a gyalui várkastélyt, amely 2014 elején máris tulajdonost váltott. Magára nézve nem tartotta érvényesnek az arisztokrácia híres törvényét, miszerint „kastélyt el nem adunk”?
– Talán nem kell bizonygatnom: nem azért igényeltem vissza, hogy gyorsan eladjam. Úgy ítéltem meg, hogy nem történt helyrehozhatatlan rongálás, állagromlás. Olyasfajta hasznosításban gondolkodtam, mint a Nyugat-Európában látogathatóvá tett kastélyok esetében, ahol nemcsak az épületek, a berendezések tekinthetők meg, de a tulajdonos életébe is be lehet pillantani. Húsz termet terveztem berendezni szerves kastélyturizmusra, igazi kuriózum lehetett volna a régióban. Persze a tető megjavítása, a betört ablakok kicserélése halaszthatatlan volt, konzerválni kellett az évtizedeken át kisegítőiskolának otthont adó épületet, de a nagyobb szabású javításokat később készültem elvégeztetni, amikor már megtaláltuk a kastély végső rendeltetését. Nem ambicionáltam, hogy egyedül, fejedelmi módon éljek egy hatvan szobás kastélyban. Mindig úgy gondoltam, hogy Erdély legnagyobb privát rezidenciájának kulturális küldetése is van, amelyben az erdélyiek megtalálják saját helyüket. A Kolozs megyei hatóságokkal való közös tervezgetésben azonban fokozatosan magamra maradtam, egy háromhetes távollét után 2013-ban pedig olyan fejlemény fogadott, ami mindent eldöntött.
– Mi történt?
– Leszakadt az ebédlő plafonja, és mintha azzal az egész örökség felelőssége immár elviselhetetlen súllyal zuhant volna a nyakamba. Óriási gerendák feküdtek szanaszét a földön, én meg úgy éreztem, a feladat meghaladja az erőmet. Csontig hatolt belém a felismerés: ha nem tudom megmenteni az épületet, az utókor engem fog hibáztatni Erdély egyik legnagyobb és legveretesebb múltra visszatekintő várkastélyának elenyészéséért.
– Hogyan zajlott egy ekkora ingatlan eladása?
– Természetesen nem a lapok apróhirdetés oldalán kerestem vásárlót, több bizalmi ember is dolgozott az ügyön. Akadtak jelentkezők, egy ausztrál-román házaspár tűnt a legkomolyabb érdeklődőnek, alaposan utánuk is néztünk, semmi „gyanúsat” nem találtunk, aztán valamiért mégis kihűlt az érdeklődésük. Közben viszont a kolozsvári Gergely Balázs révén találkoztam Nagy Elekkel, Méhes György író fiával. Épp akkortájt fejeztem be Méhes György Kolozsvári milliomosok című regényének olvasását, de nemcsak annak hatására bíztam meg a fiában. Különösebb ígéret nélkül is éreztem, hogy Nagy Elek az én szívemnek is kedves felhasználásban gondolkodik. Annak is örültem, hogy nem sokkal az üzlet nyélbe ütése után, már 2014 nyarának elején elkezdték az ásatásokat, amelyek nyomán véglegesen cáfolni lehetett a buta tézist, miszerint a gyalui várkastélyban vannak ugyan régi kövek, de összességében 19. századi épülettel van dolgunk. Én már 2014 elején, még az adásvétel előtt kijelentettem: Nagy Elek megmentette a gyalui várkastélyt. Béke van a lelkemben, és remélem, a nagyszüleim is békében pihennek tovább a sírjukban.
BARCSAY TAMÁS
1939-ben született Budapesten erdélyi arisztokrata családok leszármazottjaként. Tízéves korában a szüleivel Ausztriába, másfél év múlva pedig Kanadába vándorolt ki. A torontói egyetemen szerzett történészi diplomát, majd az oxfordi egyetemen történész doktori címet. 1972-től a torontói Ryerson Egyetem tanára, nyugdíjazása után az egyetem örökös professzora címét kapta. A Kolozs megyei hatóságok 2012 nyarán szolgáltatták vissza neki a gyalui kastélyt, amelyet aztán 2014-ben adott el Nagy Elek üzletembernek.
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hazavinnék egy teremnyi szobrot…
Hatvanöt évet tölt szeptember 25-én Vincefi Sándor képzőművész. Bukarestben született, Szászrégenben nevelkedett, a kolozsvári egyetemi évek után pedig Csíkszeredába vezényelte a sors. Később évtizedekig Svédországban élt, most Magyarországon lakik.
– Hivatalosan Vincefinek írja a nevét, de azért Vinczefire vagy Vinczeffyre is találtam példát a neten. Melyik a használatos?
– Vincefi a nevem. Bukarestben születtem, mert a szüleim ott dolgoztak. Édesapám katonai pályán volt, és állandóan ide-oda helyezték az országban. Ezért is a névkülönbözet, ugyanis nem tudták leírni a nevet. Az ősi fészek különben Atyhában van, Korond mellett.
– Most hová való? Svédországi, rákospalotai, bukaresti, szászrégeni, netán csíki? Hol van otthon?
– Mi állandóan költöztünk, ezért nem gond, merre vitt a végzet. És vitt is, hál’ Istennek! Szászrégenben éltem a legtöbbet, ott találkoztam életem legjobb tanárával, Baróthy Ádámmal. Nagyon könnyedén át tudta adni mindazt, amit egy leendő művész számára fontosnak, szükségesnek tartott. Kolozsváron Kós András volt az egyik kedvenc tanárom, de sokat jelentett Bretter György és természetesen egy sor más tanár is. Hogy hol vagyok otthon? Ahol jól, biztonságban, békében tudok élni, aludni, dolgozni. A Hic et nunc (Itt és most) és a Quo Vadis? (Merre mész?) védjegy alatt kellene hogy legyen.
– Hány évig élt Csíkszeredában? Mi a legkedvesebb csíkszeredai emléke? Hát a legkellemetlenebb?
– Kilenc évet éltem Csíkszeredában. 1979-ben kerültem oda és ott éltem 1988-ig, amíg menedékjogot kértem Svédországba. Nagyon szép emlékek fűznek Csíkszeredához. A pionírháznál dolgoztam, azt választottam kihelyezéskor. Körvezető voltam, művészeti köröket, festészet, szobrászat kerámiakört tartottam. Sok jó művész élt a városban, érdemes volt találkozni. Mindenki fiatal volt. Egy sor dolgot el lehetett intézni. Szép, termékeny évek voltak! Sajnos rossz emberek is akadtak. Az akkori múzeumigazgató, Barabási jelentett a Szekunak, és javasolta, hogy hívjanak besorolással Bukarestbe az elnöki palotát faragni. Hát, érezvén a veszélyt, elutaztam és menedékjogot kértem Svédországban.
– Megtalálta a helyét Svédországban?
– Svédországban, amíg nem kaptam letelepedési engedélyt, feketén mindent el kellett végeznem, amit találtam. Nem volt „Amerika”, sok nehézség árán indult az életem, az alkotásra is csak néha, lopva maradt időm. Utána bekerültem egy iskolába szabadidős foglalkoztatást vezető pedagógusként. Ott ugyanis külön embereket alkalmaznak azért, hogy elfoglalják azokat a gyerekeket, akiknek éppen nincs órájuk. Ezt végeztem hat-hét évig, amíg megürült a rajzkatedra. Közben fa- és fémfeldolgozó iskolai műhelyben is dolgoztam. Szobrot faragtunk, kovácsoltunk mindenféle dísztárgyakat, nekem fontos volt, hogy műhely és képek közelében lehessek. Ha vásároltam egy-két darab fát, meg tudtam dolgozni. Később ezt már nem nézték jó szemmel. Svédországban 21 évig éltem, és egy sor személyes kudarc után áttelepültem Budapestre. Megjegyzem, ezt kellett volna hogy tegyék már az őseim, és megspóroltunk volna egy sor kellemetlenséget. Sajnos minden lehetőség tragédiákkal párosul. Volt lehetőségem arra, hogy 61 éves korban előrehozott nyugdíjba menjek. Ezt szívesen vettem, de nem gondoltam arra, hogy a nyugdíj kicsi lesz. Közben összetűzésem volt az iskolai vezetőkkel, majd sajnálatos módon a családom tönkrement. Svédországban egyedül nem tudtam volna megélni a kevés nyugdíjból, amit kapok, ezért idejöttem, és úgy élek, mint egy igazgató. Vettem egy házat a XV. kerületben és a 90 éves édesanyámmal vígan élünk.
– 2008-ban még Svédországban élt, de már akkor azt nyilatkozta Forró Miklósnak (aki azóta sajnos már nincs közöttünk), hogy Magyarországon szeretne letelepedni, és az ottani képzőművészeti életbe bekapcsolódva alkotni. Így történt? Bekapcsolódott a művészeti életbe?
– Igen is, nem is. Rengeteg adminisztrációs nyomás volt rajtam, nem tudtam, hogy itt mi hogyan működik. Például egyszerű személyi szám miatt egy évig nem kezelték az ízületi fájdalmaimat. A szívbetegségemmel méregdrága magánklinikákra kellett mennem. Egyébként itt Rákospalotán van múzeum, két kiállítóterem, sőt színház is van, benne vagyok a körben, kiállítgatunk, vannak szabadtéri tárlataink, bográcsfőzések, „sógorkodás”. De nincs kemény szervezés meg mozgalom. A legnagyobb gond itt Magyarországon, hogy a művészek „színesek”. Egyik fideszes, másik jobboldali, a harmadik kommunista. Nem szeretem az ilyent. Aki nem csinálja ezt, az nem főnök, mindig a „fuss ki, öblítsd ki” dolgokhoz jut hozzá. Ezenkívül itt az új irányzat az, hogy nem a művész megy és ajánlja a dolgait, hanem vannak bizonyos kurátorok, akik megismerik a művészt – hogy honnan, nem tudom, mert a műterembe nem jön senki –, és a kurátor a saját elképzelése szerint létrehoz 4-5 képzőművésszel, téma szerint egy-egy kiállítást, amire meghív néhány embert. A sok műkritikus pedig áll tétlenül, és nézi a falakat. Sok a visszás dolog. Október vége felé például társas kiállításom lesz Gödöllőn, a művelődési központban. Ott olyan termet kaptunk, hogy a falakra ki lehet állítani, de napközben műtáncolnak a terem közepén, tehát hiába akarnék szobrokat kiállítani, nem tudnak értük felelősséget vállalni. Én pedig elmegyek mindenhová, ahová lehet, kiállítottam még az evangélikus egyház tanítótermében is, mindenütt, ahol lehetőség nyílik. De tulajdonképpen nagyon magányos farkas lettem.
– Valamikor Sipos Károllyal Csíkszentkirályon is létrehoztak egy Vincefi-galériát, és azt tervezte, hogy Magyarországról könnyebb lesz évente Csíkba jönni és kiállítást szervezni. Megvalósult mindez?
– Az eredeti elképzelés az volt, hogy Csíkszentkirályról vittük volna a környező falvakba is az anyagot, de nem valósult meg. Pedig nem lehet minden alkalomkor egy autónyi munkát „belógatni” Romániába. Sajnos már a galéria sincs meg.
– Kedvenc anyaga a fa vagy a fém?
– Legjobb anyagom a bronz, csak lassan nem lehet megfizetni az öntéseket. Olcsóbb a fa. Az egzotikus vagy gyümölcsfa a legjobb, de a legtöbb alkotásom ipari fából készült. A fa is sok időt kibír. Példa erre az egyiptomi szobrászat.
– Úgy tűnik, nagyon termékeny. Döbbenetes, ahogy a fejek, az emberalakok sorakoznak a műtermében a honlapján látott fotók szerint. Mi lesz az alkotások sorsa?
– Látja, éjszakánként is ez nyomaszt, hogy mit is kezdjek velük? Svédországban könyörögtem a gyermekeimnek, hogy fejenként 50-50 szobrot tartsanak meg, de nekik egy-kettő elég volt. A vége az lett, hogy itt vannak Pesten az alkotások, de ezeket tárolni kell, foglalkozni kell velük. Voltak elképzelések, beszélgettünk Sipos Károllyal és Gergely Andrással is, amíg a művelődési otthon igazgatója volt, hogy jó lenne egy teremnyi szobrot és képet hazaküldeni. Nyilván válogatni kell. Én sokat dolgozom, megcsinálok mindent, amit jónak látok, utána aztán átalakítom vagy belerúgok – minden alkotással valami lesz. Persze lehetne osztani, ahány felé akarja, és még mindig marad egy csomó. Van jó néhány vallásos ihletésű alkotásom is.
– Vallásos? Tudom, hogy ön készítette a csíksomlyói kegytemplomban a sekrestyeajtókon található domborműveket még az 1980-as években.
– Vallásos vagyok, de nem templomkilincs-letörő. Hiszek, amiben hiszek, tisztelek mindenfélét, de nem vagyok túlbuzgó.
– Mit szeretne, mire vágyik így 65 évesen?
– Hogy tudjak dolgozni, és hogy Anyukát egészségileg tudjuk stabilizálni. Utána következnek az egyéb dolgok. Dolgozom, megvan a kajám, az ágyam mindig meg van vetve, akármikor elfáradok, suppanok bele. Napközben is egy-egy órát pihenek, utána folytatom a munkát.
– Nincs soha alkotói válságban?
– Nyilván, hogy van, amikor az ember úgy érzi, kiégett. Olyankor jó kimozdulni. Eddig a családdal utaztunk jó nagyokat, körülnéztünk a világban, olyan dolgokat láttam, amikről egész életemben tanítottam, s a végén elmentem, megnéztem, hogy néznek ki valójában.
– Ha elölről kezdené, hasonlóképpen cselekedne?
– Ha elölről kezdhetném, ugyanezt csinálnám, csak már tudnám, hogy mennyi marhaság van a világon. Nyilván sok mindent kihagynék: a fiatalkori, szinte kötelező bohémkodást, ami akkoriban nagyon ment, és voltak időszakok, amikor elég sok volt a dohány meg az alkohol. Azt szívesen kihagynám, hogy izgalmasabb dolgokra használjam ki az időt. Nem föltétlen kétkezi munkára, hanem aktív pihenésre gondolok. El lehetne menni például műteremkörútra, megnézni, mit csinál a másik, mert a legtöbb szobrász vagy képzőművész el van bújva a szekrényébe, és soha nem látni, végül is min dolgozik. De ma már nem indulnék neki.
Daczó Katalin / Hargita Népe (Csíkszereda)

Cserkészet régen és ma: nem az egyenruha a lényeg
Kirándulás, portyázás, a természetjárás alapjainak elsajátítása, a néptánc, népdalok és hagyományok megismerése, sport, sok-sok barát, valamint játék, játék és játék. Annak ellenére, hogy egyre nehezebb bevonzani a gyerekeket a sok más elfoglaltságuk miatt, mégis sokan igénylik, hogy mindebben részük legyen. A cserkészet – akárcsak régebb – ma is az életre nevel, játékosan.
Egy életforma volt – emlékszik vissza a csíkszeredai Ajtony Gábor, amikor felkeresem, hogy a cserkészettel kapcsolatos emlékeiről meséljen. A 85 éves férfi a kicsi magyar világban volt kiscserkész, nem is akárhol, a magyar cserkészet „fővárosában” Gödöllőn. Gödöllőn tartották ugyanis a IV. Dzsemborit, azaz a cserkészek négyévenként megszervezett világtalálkozóját 1933-ban (azóta sem volt Magyarországon dzsembori), amelyen személyesen Bi-Pi, azaz lord Robert Baden-Powell, a cserkészet megalapítója, valamint a magyar tiszteletbeli főcserkész, gróf Teleki Pál is részt vett. 1939-ben pedig ugyancsak Gödöllő volt a színhelye az első Leánycserkész Világtalálkozónak, a Pax Tingnek. Ezek az események pedig nagy lendületet adtak a cserkészmozgalom kibontakozásának.
Amikor Ajtony Gábor mintegy tíz évvel a gödöllői dzsembori után a premontrei egyházi iskolába került, érződött még a világtalálkozó hatása. Mint mesélte, kitüntetés volt, ha valaki jelentkezhetett cserkésznek. Bizonyítani kellett, hogy magaviselete és a tanulmányi eredményei jelesek, majd az osztályfőnök javasolhatta, hogy jelentkezhet, ugyanakkor mindehhez a szülői beleegyezés is szükséges volt. „A sors úgy hozta, hogy a jó szüleim egy kicsit távolabbi gimnáziumba küldtek, így kerültem Gödöllőre a premontreiekhez. Felvettek kiscserkésznek, úgynevezett farkaskölyöknek. Akkor 11 éves voltam, voltak a kiscserkészek, a cserkészek, a felnőtt cserkészek és az öreg cserkészek. Külön élmény volt felvenni a khakiszínű inget, a rövid nadrágot, a térdharisnyát. A vállán pánt volt, azért, mert a próbázások alkalmával attól függően, hogy hogy sikerült-e, oda egy-egy piros-fehér-zöld szalagot kaptunk.
A külvilág számára ez volt a »rangjelzés«, és ezt örömmel viseltük” – emlékezett elérzékenyülve az öregcserkész.
Közben egy kis könyvecskét vesz elő, mint mondja, valószínű az egyetlen példány ez Csíkban. A gödöllői világtalálkozó alkalmából kiadott könyvből részletes képet kapunk arról, hogy hogyan is zajlott a magyarországi találkozó: a részletes program, leírások, résztvevők névsora is olvasható benne. A dzsemborit szervezők között pedig ott találjuk a premontrei iskola tanári karát is, az igazgatóval együtt.
„Ők irányították nagyon okosan és körültekintően a tevékenységünket. Játékosan tanítottak meg sok mindenre. Például, hogy hogyan viselkedjünk a társadalomban, a természetben, az utcán, a járművön stb.
A tíz cserkésztörvény tökéletesen lefedi az egész emberi tevékenységet, tisztességes, becsületes, pontos, fegyelmezett életmódot követel.
De megtanítottak tüzet gyújtani, oltani, tájékozódni, az elsősegély alapjaira, arra, hogy hogyan kell két cserkész összefogja a kezét, hogy a másikat el tudja vinni az ölébe. Ilyen praktikus dolgokat” – mesélte Ajtony Gábor.
Mint mondta, sajnos nagyon rövid ideig lehetett kiscserkész, de így is életre szóló élményeket szerzett a táborozások és a tevékenységek alkalmával. Ám jött a háború, haza kellett jönnie. A kommunizmusban aztán betiltották a cserkészetet. Gabi bácsi szerint a pionírszervezet sok mindent átvett a cserkészettől.
„Természetesen egészen más töltelékkel, mert a cserkészelvek alapja az Isten, haza, ember. A struktúrát vette át, az egyenruhát, a nyakkendőt, a négyszöget, a zászlófelvonást, a tábort stb. Később, amikor 1990-ben újjáalakult a cserkészet Romániában, a szülők részéről volt egyfajta távolságtartás, mert nagyon nagyon benne volt az emberekbe, a tudatuk alatt a pionír szellem, és az azzal kapcsolatos kellemetlen emlékek. Ugyanúgy, mint a falusi embereknél a kollektivizálás, hogy nem akarnak szövetkezni. Ez a régi beidegződéseknek a megcsontosodása, hogy nem tudnak ezektől a rossz emlékektől szabadulni. Volt, aki azt mondta, hogy ez egy fasiszta, félkatonai szervezet. Nem! A félkatonai szervezet a leventék voltak. De ez nem volt az, fegyvert soha nem adtak a kezünkbe” – nyomatékosította.
Új idők jöttek
Amikor a rendszerváltás után 1990-ben többen is összefogtak, hogy újjáalakuljon a romániai magyar cserkészet, Ajtony Gábor is ott volt. „1990 februárjában a gimnázium (ma Márton Áron Főgimnázium) tanári szobájában megalakult a Romániai Magyar Cserkészszövetség Eigel Ernő igazgató elnökletével. Engem is meghívtak oda, mint öregdiákot. Megalakítottuk a szövetséget, amely aztán nagy tortúrának volt kitéve, mert be akarták tiltani. Törvényszéki ügy lett a dologból, Hajdú Gábort kérték fel, hogy képviselje a szövetséget.
„Ez egy hosszas huzavona volt, mert azt mondták, akik támadták, hogy ez egy irredenta, fasiszta szervezet. Később kiderült, hogy a románoknak is volt cserkészszövetségük” – elevenítette fel az öregcserkész. Szintén februárban újjáalakultak a cserkészcsapatok Székelyudvarhelyen és Kolozsváron is. Májusban Szárhegyen pedig megtartották az RMCSSZ alapító közgyűlését és lefektették ennek a szabályzatát, országos elnökséget választottak.
„Más volt a cserkészet akkor és más most. Az idők változnak, a feltételek, a közgondolkodás megváltozott. A cserkészet egy életre nevelő ifjúsági intézmény volt. Szellemileg, fizikailag neveltek az életre. Megtanítottak viselkedni, beszélni, a pontosságra, az igazmondásra. Valláserkölcsi szempontból is és fizikálisan is jót tett az ifjúságnak a cserkészet” – összegzett Ajtony Gábor.
Régi kalandjaim
Kik ezek, hogy ennyi gyereket össze tudtak szedni? – tette fel a kérdést egy ismerősöm, amikor szeptember végén a csíkszeredai központi parkban egy nagy csoport – különböző korosztályú – kipirult arcú gyereket figyeltem, akik önfeledten merültek el a csapatjátékban. Régi kalandok jutottak eszembe, éjszakai túrázások, felderítő akciók, tábortűz melletti éneklések, hideg patakban fürdések, combközépig érő hóban való gyaloglások, pityókástokány-főzések, métázások, számháborúzások.
Az őrsünket, amelynek vezetője voltam, Margarétának hívták, meg kellett tanuljuk felhímezni a nevet az ingünkre, azt, hogy pontosan jelenjünk meg a foglalkozásokon és számtalan, akkor játéknak vett dolgot, amelyeknek aztán a nagybetűs életben bizony gyakran hasznát vettem. Például tudok biztonságosan tüzet gyújtani kiránduláskor, utazáskor csak a legszükségesebbet összepakolni, és a kullancskiszedő tudásomat is volt, hogy be kellett mutassam. Noha azt mondják, hogy akit egyszer felavattak cserkésznek, az élete végéig az marad, ma már nem vagyok aktív cserkész. Nosztalgiával és enyhe irigységgel néztem csíkszeredai 104. Ady Endre Cserkészcsapat toborzóján a jelentkezőket, akiknek még csak most kezdődik a nagy kaland. Azóta már egy táborozáson is túl vannak.
Kicsivel többek lenni
A Csík-körzeti cserkészcsapatok találkoztak és tartottak három napos regös tábort Csíkrákoson, ahol a regös hagyományokat szerették volna megmutatni, és a hagyományos mesterségeket megismertetni a cserkészekkel, kiscserkészjelöltekkel. Itt beszélgettünk néhány vezetővel arról, hogy mit tud ma nyújtani a cserkészet.
„A kilencvenes évek elején ténylegesen nem volt nagyon más, sokan lehetőséget láttak benne, hogy ennek keretében az ifjúsággal foglalkozzanak, egyengessék. Nagyon sok csapat alakult akkor, ennek a lendülete eltartott a kilencvenes évek végéig. Megvolt a lelkesedés, de nem tudtuk, hogyan kéne csinálni. Magyarországról jöttek cserkészek, mutatták meg a mintát. Bele kellett tanuljunk és ki kellett alakítsuk, hogy Erdélyben mi a sajátosságunk, ami az itteni nevelő munkát elő tudja segíteni.
A legfontosabb, hogy ez egy példa és egy szolgálat. Jelenleg – főleg városon – a cserkészet más tevékenységekkel is versenybe kell szálljon.
Nehezebb megszólítani a fiatalokat és ez érződik a csapatoknál is. Amit mi kínálunk a cserkészpedagógiában, az egy hosszú távú elköteleződést jelent. A munkát képzett vezetők irányításával végezzük, akik hosszú éveken keresztül készülnek fel erre” – magyarázta Borka Botond, a 104-es Ady Endre Cserkészcsapat vezetője, a Csík-körzeti csapatok ügyvezetője, aki 1998-ban csatlakozott a mozgalomhoz.
Szőcs Szilveszter, a madéfalvi 134-es Tamás András Cserkészcsapatnak a vezetője és a Csík-körzet vezetője 2002-ben ismerkedett meg a mozgalommal. Úgy véli, akkor teljesen más volt a cserkészet, mint ma, ami nem változott, az a Bi-Pi által is hangsúlyozott: Isten, haza, embertárs. „Amikor felvesszük a cserkészinget, a cserkésznyakkendőt feltesszük, egy kicsivel többek kell legyünk. Megvan a célunk, hogy emberebb emberek, magyarabb magyarok kell legyünk mi, cserkészek.
Orvosnak, pedagógusnak, szakmunkásnak a gyermeke itt mind egyforma” – fogalmazott. Szerinte az a jó a cserkészetben, hogy nincs megkülönböztetés. „Lehet, hogy rosszul hangzik több helyen is, hogy egyenruha, mert hozza a régi rendszerből, hogy egyenruhában jártunk iskolába, de nem ez a lényeg. Nem azt idézzük, hanem hogy mindenki egyenlő. A cserkésztörvényekben is benne van: a cserkész minden cserkészt testvérének tekint” – hangsúlyozta.
Az úgynevezett középcsíki falvak csapatainak kialakulásában Fodor Csaba személye meghatározó volt. „Annak idején, amikor itt elindult Rákoson a cserkészkedés, nem is volt toborzás. Csaba bácsi megemlítette a szülőknek, ők pedig küldték, hogy menjünk, mert ez egy jó lehetőség számunkra, hogy ki tudjunk törni a mindennapokból, hogy ne csak iskolába járjunk, vagy nyáron ne csak takarni menjünk. Akkoriban nem volt anyagi lehetőségünk kirándulni az országba, vagy akár külföldön. Nyaranta mindig azt vártuk, hogy mikor lesz cserkésztábor, az volt nekünk a legnagyobb élmény” emlékezett Fodor Eszter, a csíkrákosi Csíkrákosi Zöld Péter cserkészcsapat segédvezetője.
Szerinte vidéken talán még mindig több motivációt éreznek a gyerekek arra, hogy bekapcsolódjanak a cserkészéletbe, mert a szülők nem érnek rá, hogy foglalkoztassák őket.
„Mi az idén úgy toboroztunk, hogy kerettörténetként egy népmesét választottunk. Meg kell találni a módját annak, amivel rá lehet vezetni arra a gyerekeket, hogy induljanak el ezen az úton és hogy a cserkészet jó dolog” – vélte a cserkészlány. Mindhárman úgy gondolják, hogy noha változnak az idők, és egyre több intelligens kütyü vesz körül, de az az alapvető igényük a gyerekeknek, hogy játszanak, megmaradt.
A cserkészvezetők hangsúlyozták: a cserkészet egy életre szóló kaland, amely minden cserkésznek alakítja a sorsát. „A cserkész egy munkaközösségben is cserkészként tud dolgozni. Az őrsi foglalkozásokon kialakul egy csapat, tudják, hogy ők összetartoznak.
„Biztos vagyok abban, hogy amikor egy cserkész elkerül egy munkahelyre, akkor tud kommunikálni az emberekkel, tud csapatban dolgozni.
A cserkészetben mind csapatban dolgozunk, mindenkinek megvan a feladata, hogy mit kell csináljon. Önállóságra, pontosságra, rendre nevel. A mai világban az egyik legfontosabb dolog a pontosság, amikor rohanunk ide-oda, nem érjük utol magunkat, hogy az időnket osszuk be és másnak az idejét ne raboljuk. És ha tudom, hogy az életem egyenesben van, tudom, hogy mikor mi következik egymás után, teljesen másképp lehet reagálni a kihívásokra” – mutatott rá Szőcs Szilveszter.
Csíkban tíz csapat működik, körülbelül háromszáz cserkészt foglalkoztatva, Erdélyben kilenc körzet van, több mint hatvan csapattal, mintegy 2500 aktív cserkésszel. És ezek az emberek mind azon dolgoznak, amit Bi-Pi utolsó levelében ajánlott: igyekeznek ezt a világot egy kicsit jobb állapotban maguk mögött hagyni, mint ahogy találták. Péter Beáta / liget.ro

Csóka Szilárd-Zsolt festészeti kiállítása
A Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet kiemelten foglalkozik a kortárs magyar képzőművészet román közegben történő bemutatásával. A képzőművészet legkülönbözőbb területeit átölelő tárlatok (fotóművészet, grafika, festészet, szobrászat, videoinstalláció) rendszerint az Intézet bukaresti kiállítótereiben valósulnak meg, de kiállításokat szervezünk különböző bukaresti galériákkal együttműködésben, és gyakran más romániai városokban is. Intézetünk fontosnak tartja a szakmai dialógust, így Bukarestben sikeresen valósítottunk meg több kiállítást a bukaresti képzőművészeti egyetemmel, amely lehetővé teszi az egyes alkotók, tanárok, kurátorok és természetesen egyetemi hallgatók közti együttműködést. Minden évben egy-egy fiatal erdélyi magyar képzőművésznek is lehetőséget biztosítunk, hogy kiállítson a Balassi Intézeti bukaresti kiállítótereiben.
Ennek fényében került sor november 22-én, szerdán Csóka Szilárd-Zsolt képzőművész önálló kiállításának megnyitójára. A kiállítást a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet (Gina Patrichi u. 8.) kiállítótereiben láthatja a közönség. Csóka Szilárd-Zsolt a kolozsvári Képzőművészeti és Design Egyetem festészet szakán végzett, ösztöndíjjal egy tanévet a spanyolországi Cuenca Universidad de Castilla – La Manchán tanult. Egyéni kiállításai voltak Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Csíkszeredában és Gödöllőn. Eddig tíz csoportos kiállításon vett részt munkáival.
„Csóka Szilárd-Zsolt munkái a metafizikus festészet és az absztrakt expresszionizmus között helyezkednek el, a művek keletkezési folyamatában pedig nyomokban a gesztusfestészet hatása is érzékelhető. Az alap viszont, amely mindezeket a rétegeket hordozza, a tájkép. Bár a tájkép fogalma nem fedi teljesen az alkotások műfaját, mégis ez a meghatározás áll a legközelebb az igazsághoz – hiszen terek megjelenítéseit tartalmazzák.” (Ungvári-Zrínyi Kata)
A kiállítás december 20-ig tekinthető meg. Népújság (Marosvásárhely)

VI. Kárpát-medencei Összefogás Fórum Budapesten
Aláírták a Kárpát-medencei Falugazdász Programot
Hétfőn és kedden Magyarország Földművelésügyi Minisztériumának a Darányi Ignác Termében szervezték meg a VI. Kárpát-medencei Összefogás Fórumot, amelynek a munkálatain az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesülete nevében részt vett Kocsik József elnök, Varga István nagylaki agronómus, valamint ifj. Bartok András pécskai gazdálkodó társaságában.
A Fórum résztvevőit dr. Fazekas Sándor földművelésügyi miniszter, majd a Miniszterelnökség nevében Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár köszöntötte. Ezt követően Magyarország Kormánya nevében dr. Fazekas Sándor, míg a külhoni gazdaszervezetek nevében azoknak az elnökei, köztük Kocsik József AMMGE-elnök aláírták a Magyarország Kormánya által finanszírozott, Falugazdász Program a Kárpát-medencei határon túli magyarsággal kötött szerződést. A dokumentumot 19 Kárpát-medencei gazdaszervezet vezetője, köztük Sebestyén Csaba RMGE, illetve dr. CsŐsz János, a Bánsági Magyar Gazdák Egyesületének az elnöke is ellátta kézjegyével. A csoportos fotók, illetve a földművelésügyi miniszterrel készített interjúk után Nagy Rózsa vajdasági népdalokat énekelt.
10–11 óra között Tóth Katalin nemzetközi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkár mutatta be a Kárpát-medencei Falugazdász Program sarkalatos pontjait, majd a Programban részt vevő külhoni civilszervezetek képviselői fejtették ki véleményeiket a programmal kapcsolatban.
A kávészünet után kezdődött szakmai előadások során dr. Solti Gábor, a Kárpát-medencei Ökogazdálkodók Szövetségének az elnöke A mezőgazdaság alappillére a termőföld – veszélyben a termőföld címmel; Kasó Attila a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium miniszteri biztosa Mezőgazdasági hasznosítás és az ásványi anyagok címmel; dr. Baksa Csaba, a Magyarhoni Földtani Társulat elnöke Természetes ásványi anyagok a talajjavításban címmel tartott érdekfeszítő előadást.
Nagy Rózsa újabb vajdasági népdalai után együtt megebédeltek, majd a délutáni szakmai előadásokon dr. Drexler Dóra, az Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet igazgatója A talaj termelékenységének fokozása intenzív agrotechnikákkal címmel; Koppány Gábor, a Magyar Haszonállat-génmegőrző Egyesület elnöke Kárpát-medencei Géngyűrű Program címmel; míg Kovács Magyar András, a Matrix Drops Kft. ügyvezető igazgatója Új lehetőségek a mezőgazdasági termelésben címmel tartotta meg újszerű, hasznos ötletekkel megtűzdelt értekezését.
A továbbiakban a külhoni gazdaszervezetek intéztek kérdéseket az elhangzott témák előadóihoz, a kávészünet után együtt megtekintették a Kincsem című filmet. A filmvetítés után elbeszélgettek Venczel Endrével, a Vándormozi projekt ötletgazdájával, majd a közös vacsorán megejtett baráti beszélgetések zárták a napot.
Szerdán délelőtt Gödöllőn megtekintették a Haszonállat-génmegőrző Központot, amelynek az igazgatója, dr. Szalay István előadást tartott az ott folyó munkáról, az elért eredményekről.
*
Amint kérdésünkre Varga István agronómus elmondta, számára nagy élmény volt a Kárpát-medencei Összefogás Fórumon való részvétel, növénytermesztő létére viszont a Haszonállat-génmegőrző Központban látottak, hallottak fantasztikus regényként, filmként hatottak rá, azok örökös élmények maradnak számára. A budapesti út során látott, hallott dolgok nagyban segíthetik a munkáját. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)