Jókedvűek sereglése
Dalár ünnep Nyárádszeredában
A régies ’dalár’ szavunk a dalból vált főnévvé (mondatrészként a címben jelzővé), csakúgy, mint a dalárda; a dalár ünnep pedig a mai kórusfesztiválok őse volt hajdanán. A szót Arany János is "használja", önironikusan, a Vojtina ars poeticája című versében: "S mint hangjavesztett opera-dalár, Lettem éneklőből... énektanár". Nos, a nyárádszeredai "dalár ünnep" énekesei között volt ugyan sok énektanár is, de hangját senki sem "vesztette", annál nagyobb kedvvel dalolt.
Vasárnap tizedik alkalommal tartották meg meg két anyaországi – a simontornyai és az etyeki – kórusok szereplésével nemzetközinek minősíthető találkozót. A Ferencz Csaba karnagy és a Bocskai Dalkör, az önkormányzat, a megyei tanács és az önzetlen helyi és környékbeli támogatók, cégek, vállalkozók, magánszemélyek összefogásával jól megszervezett kórusfesztivál rangot vívott ki magának: az erdélyi magyar kórusmozgalom egyik jelentős eseményévé nőtte ki magát.
Idén a kétszázötven éve született dalszerző, költő, folklórgyűjtő, Pálóczi Horváth Ádám emléke előtt hajtott fejet a fellépő kórusok népes tagsága. Csokonai írta Pálócziról: "Ő az, aki magyar hangra tanította az erdőt." A Kömlődön 1760. május 11-én született, és Nagybajomban 1820. január 28-án elhunyt, református papi családból származó Horváth Ádám a debreceni kollégium diákja volt, Pápán mérnökként dolgozott, majd házassága után nejének balatonfüredi birtokán gazdálkodott. Megénekelte kies környezetét, ő nevezte elsőként magyar tengernek a Balatont. Azt írják a szakmunkák róla, hogy a köznemesség jellegzetes képviselője, aki összhangba tudta hozni a felvilágosodás eszméit a nemzeti múlt hagyományaival. 1817-ben ott van a Keszthelyi Helikon ünnepségein, egy évvel később már maga szervez hasonlót Göcsejben, ennek az alkotó írói főleg hölgyek. Hagyományőrző munkálkodásának máig becsült gyümölcse az 1813-ban összeállított Ó és új, mintegy ötödfélszáz énekek című kéziratos énekeskönyve: leírta a gyermekkorától hallott és ismert, feljegyzett régi dallamokat, köztük számos kuruckori éneket. Könyve "a régi magyar daltermés egy eléggé fel sem becsülhető részének legterjedelmesebb forrása." Föllelhetők benne az 1790-es, az 1800-as évek divatos, érzelmes dalszerzeményei, köztük több éppen a saját műve. Számos régi népi dallamot elsőként jegyezett fel, ekként Pálócziban a magyar zenei folklór legelső úttörőjét tisztelhetjük.
A szünetekben Nagy Eszter két Pálóczi-dalt is "megtanított" a résztvevőknek. Azért írom idézőjelbe, mert az énekesek zöme otthonosan dalolta, például a Béborula, már elmúla... címűt, amelynek a refrénje sok-sok magyarnak ismerős: "Gyere be, rózsám, gyere be, csak magam vagyok ide be, Addig a házamból ki nem mégy, míg három szál gyertya el nem ég."
(Fellapozva az Édesanyámtól 1960-ban, konfirmációmkor ajándékba kapott, 1955-ös évjelzetű Református egyházi énekeskönyvet, nem csodálkoztam azon, hogy Pálóczi Horváth Ádámtól három éneket is beválogattak a szerkesztők, a 29-es, 96-os és a 106-os számút, az viszont a kései felfedezés örömével járt, hogy szülőfalum lakóinak leggyakrabban énekelt karácsonyi dala, kedvencem, a Krisztus urunknak áldott születésén kezdetű is az Ő szerzeménye...)
A találkozó a kórusok felvonulásával kezdődött, a Bocskai tér rendezett, takaros parkja mellett seregeltek ünnepiben, majd bevonultak a művelődési házba (melynek a lépcsői előtti terét nem ártana újraaszfaltozni).
A műsort ezúttal is a kedves-mosolygós Kovács Ágnes vezette, szerre bemutatva a fellépő kórusokat. A házigazda Ferencz Csaba Bocskai Dalköre nyitott, furulyált Kovács Márta, gitáron játszott Váradi Imre. Három dalt is énekeltek Pálóczi énekes könyvéből, majd Gárdonyi Zoltán, Birtalan József és Kozma Mátyás feldolgozásaival tettek koronát a műsorukra. A Máté Imréné dirigálta simontornyai (Tolna megye) Krammer Ferenc kórus éppen tizenharmadszorra találkozott a bocskaisokkal, egyik évben ők jönnek, a másikban a szeredaiak látogatnak Simontornyára. Repertoárjuk változatos, egyházi és világi, magyar, olasz és angol dalokat egyaránt énekelnek. Zongorán kísért Dofkai Frigyes.
Újonc volt a közeli Márkod református egyházközségének asszonykórusa. Dávid István lelkész irányítja a 2006-ban alakult, egyelőre kis létszámú dalkört. Értelemszerűen vallásos énekeket adtak elő. A marosvásárhelyi Szabadság úti református gyülekezet Szabadság vegyes kara, a fiatal házasok dalárdája Dénes Előd lelkész kivételes szervezőképességének, zeneszerzői- karvezetői tehetségének, és a billenytűs és húros hangszerek világában való jártasságának is köszönheti létét. Nevükhöz méltón, felszabadultan dalolnak, az egyházi énekek sorát egy pompás Bródy János-dallal toldva meg. Etyek 4211 ezer lakosú község Fehér megyében, Budapesttől mindössze 26 kilométernyire. 1991-ben alakult női kara, ’97-ben a férfiak is csatlakoztak, de továbbra is külön él a női kar, mint a vegyes kar női részlege. Etyek az egyetlen olyan falu Magyarországon, amelynek két minősített kórusa van, mindkettő a fesztiválkórus rang birtokosa. Kezdettől fogva mindkét kórust Magdó Ildikó vezeti. A Signum kórusban énekel az olimpiai aranyérmes Rigófütty énekegyüttes legtöbb tagja is. Veretes műsorukon Karai József, Kodály-, Bárdos-művek szerepelnek. Nagy tapsot aratva előadták Kozma Mátyás Három válaszúti népdal című feldolgozását is. (Magdó Ildikó tanárnőről hadd árulom el: nem idegen tájainkon, hiszen Erdőszentgyörgyhöz kapcsolja zsenge gyerekkora. Édesapja Budapestről jött a Kis- Küküllő- parti községbe. Dr. Pethő Istvánról nemrég derült ki, hogy a maga és családja életének, biztonságának kockáztatásával nyújtott menedéket a román titkosrendőrség, a hírhedt Sziguránca elől menekülő Bözödi György történész-írónak és a szobrászművész Szervátiusz Jenőnek, mégpedig akként, hogy a rendelő-lakás (később iskolaépület) dupla padlásos terében 2x3 méteres szobácskát alakítva ki, valósággal elfalazta őket. Nem is találták meg egyikőjüket sem a pribékek. Pethő Ildikó akkor öt-hat éves lehetett, a családot aztán kitelepítették. A tanárnő ma budapesti lakos, de második otthona és a szíve csücske természetesen Etyek.)
Az 1972-ben alapított sepsiszentgyörgyi Vox Humana Kamarakórus Szilágyi Zsolt remekműve. Világjárt s -járó dalosok, magas művészi színvonalon szólaltatják meg színes, változatos repertoárjukat, köztük Birtalan József, Farkas Ferenc, Pászti Miklós alkotásait. Profi módon énekelnek, és ez a legkevesebb, ami elmondható róluk. Jelenlétük emelte a rendezvény színvonalát.
A marosvásárhelyi Vártemplom Psalmus vegyes kara Birtalan Judit karnagy irányításával jött létre 1986-ban, jelenleg a vásárhelyi kórusfesztiválokat is szervező Kovács András "pásztorolja". A legnagyobb létszámú volt a fellépők között. Kiérlelt, tiszta csengésű harmónia, jellegéből fakadóan egyházi dallamokat mutat be, de az alkalomtól függően népdalfeldolgozásokat is.
Gyakran jutalmazta vastapssal a telt ház közönsége a dalosokat, mégis, a népszerűségi díjat, ha lett volna ilyen, a marosvásárhelyi Cantuale férfi ötösfogata vitte volna el: percekig tartott az ujjongás műsoruk végén. Nyilas Szabolcsék röpke pár esztendő alatt bebizonyították, hogy csaknem mindent képesek magas művészi szinten előadni, sajátos színárnyalatokkal, hangulatosan, kedvesen, mély beleéléssel. És van "saját" zeneszerzőjük is, Márton Zsolt Barna személyében, akinek Fenyő a fűznek című alkotását Purcell, Kodály, Weber műveinek társaságában volt szerencsénk élvezni és megtapsolni.
Záródalként ismerős szerző művét énekelte a színpad és a terem népe. Birtalan József szülőfaluja, Szilágybagos a lelőhelye a feldolgozásnak: Már Bagoson learatták az árpát.
Nem maradtak el a díszoklevelek, virágok, ajándékok sem. Ferencz Csaba nemcsak a karvezetőket jutalmazta a népviseletbe öltözött kislányok és fiúcskák segítségével, hanem a társszervezőket, így Dászkel László polgármestert, Suba Gyöngyi házigazgatót és a támogatókat is.
Jókedvűek találkozása volt, már-már családias légkörű, mégis tartásos, színvonalas, olykor emelkedett hangulatú a tizedik nyárádszeredai dalár ünnep.
Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely)

Értelmet találni a szenvedésben is
„Az ember sok mindent kibír, az éhséget, hideget, az erőn felüli munkát. Kibírja a megalázást, a testi fenyítést, a bizonytalanságot, de ha sohasem kap egy jó szót sem, ha soha nem mosolyog rá senki, ha soha sem kérdik meg tőle, mi baja, mi a bánata, ha a szeretetnek még a visszfénye sem vetődik rá – elhervad, megsemmisül, meghasonlik és belepusztul a szeretetlenségbe!” (Rózsás János)
A fenti hitvallás jegyében indult el Nagykanizsáról székelyföldi körútjára a kilencévi Gulag-rabságot átélt egykori levente, a 85 éves Rózsás János, a zalai Göcsej kistérségbe telepített székelyek leszármazottja. Magyarok a szovjet kényszermunkatáborokban című előadássorozatában az író-történész rövid történelmi bevezetőben ismertette az 1917-es eseményeket, a szovjet puccs győzelmét Trockij vezetésével, mely során a bolsevisták véres erőszakkal vették át a hatalmat, létrehozva a hírhedt kivégző-, politikai, rendőri alakulatot, a Csekát. Ez az államvédelmi szervezet 1918-tól létrehozta az első internáló és kényszermunkatáborokat azzal a céllal, hogy munkára fogja az elítélteket a szocializmus felépítése érdekében. Az ítéletet a Dzerzsinszkij-féle büntető törvénykönyv 58-as paragrafusa értelmében mondták ki. A 19-es paragrafus a magyarokra vonatkozott, miszerint aki potenciálisan veszélyt jelentett a szovjet társadalomra, el lehetett ítélni.
„A Szovjetunió egy rabszolgatartó birodalom volt, milliószámra ítéltek el rabszolgamunkára ártatlan embereket” – hangsúlyozta Rózsás János, ismertetve az 1934-ben létrehozott, negyvenezer lágert működtető főhatóságot, amelyről Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin írt 1973-ban megjelent A Gulág szigetcsoport című regényében, ami miatt megfosztották szovjet állampolgárságától, és kiutasították az országból. Rózsást 1944. december 22-én, 18 évesen, frontszolgálatra mozgósított leventeként tartóztatták le, és került szovjet hadifogságba, ahol politikai fogolyként kezelték. Abszurd helyzetet teremtett, hogy letartóztatásakor Rózsást szovjet állampolgárnak nyilvánították, majd fasisztaként, a Szovjetunió ellenségeként ítélték el. Fogságának színhelyei: két év az ukrajnai Odessza börtönében, majd Nyikolajev és Herszon munkatáboraiban, az észak-urali Szolikamszk erdőiben több mint három év, majd az utolsó négy év Kazahsztánban: Karabas, Spasszk és Ekibasztuz. Szolzsenyicinnel Ekibasztuzban ismerkedett meg Rózsás 1951-ben. Az odeszszai börtönben a közbűntényesekkel együtt tartották fogva, akik leszedték a ruháját, beverték a fejét. Lágerről lágerre vitték, mínusz 42 fokig kötelező volt a munka. Emiatt sokan megfagytak, az észak-urali erdőben 1200 rabból 500-an maradtak. Itt egy orosz ápolónő mentette meg az életét, ezt a történetet írta meg Rózsás Duszja nővér című regényében. „Nem levelezhettünk, hazaérkezésemkor tudtam meg, ki él a családomból. A kilenc év alatt azt sem tudtam, hogyan ért véget a második világháború. Honfitárssal sem találkoztunk, szomjaztunk a magyar szóra, a magyar lélekre, árvák voltunk a számkivetettek között. Az érvényben lévő sztálini rendelkezések értelmében a politikai elítéltek, ha letöltötték a rájuk kiszabott sokéves büntetést, nem kerülhettek Oroszország európai területeire, vagyis az Ural-hegységen belüli országrészre. Az örökös száműzetés helyét mindenki számára Távol-Keleten jelölték ki rendőri felügyelet mellett. Ez várt énreám is. Tudtam, hogy Magyarországra soha nem térhetek vissza… A jó Isten szándéka ismeretlen volt előttünk, sorsukba már beletörődött emberek előtt. És akkor megtörtént a csoda: 1953. március 5-én meghalt Sztálin…” – emlékszik vissza az egykori Gulag-fogoly, akivel szabadulásakor közölték: elítélése tévedés, de hadifogolyként adták át a belügyi szerveknek. Ám jött a hír, hogy Rákosi nem akarja átvenni a rabokat, „1500 fasisztával nem garantálja a szocializmus felépítését”. Ám mégis szélnek eresztették őket, így december 1-jén átléphette a szülői ház küszöbét Nagykanizsán. Később amnesztiában részesült, kérésére pedig 1962-ben a Szovjetunió legfelső bírósága rehabilitálta.
Rózsás János 25 éves kutatómunkájának felbecsülhetetlen értékű dokumentumtára a Gulag Lexikon, mely napjainkig már a harmadik bővített kiadást is megérte. Kilencéves szovjet rabságából hazatérve nekilátott emlékiratai naplószerű feldolgozásának, így születtek meg rabsága történetének irodalmi feldolgozásai: Keserű ifjúság, Éltető reménység és a Duszja nővér. 1989-től megnyílik számára a lehetőség az adatgyűjtésre, felkutatja a túlélők segítségével a háborús bűnösökként ártatlanul elítélt magyar sorstársait a Kárpát-medencében. A százezerre becsült magyar Gulag-rabból négy és fél ezernek állított emléket a 2008-as kiadású lexikonban. „Egyre ritkulnak azoknak a sorai, akik túlélték a sztálini kényszermunkatáborokat. Szinte az utolsó órákban vagyunk, hogy még megszólíthassuk a hiteles tanúkat, összegyűjtsük személyes vallomásukat, a rabságra vonatkozó egyre sárguló és szakadozott dokumentumokat, rehabilitációs igazolásokat. Másképpen nem lehet megcáfolni a történelmi méretű hazugságokat, napvilágra hozni az emberiség ellen a bolsevizmus által ténylegesen elkövetett, égbekiáltó bűnöket!” – vallja Rózsás. Könyve számunkra az összetört és értelmetlenül elrabolt emberi életek emlékeiből formált szimbolikus emlékmű, melyet egy igaz bajtárs állított a hazájukért, hitükért áldozni tudóknak.
Benkő Emőke. Krónika (Kolozsvár)