Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Gerebenes (ROU)
2 tétel
2004. június 23.
A Mezőség: Kövesdi Kiss Ferenc szíve közepének a közepe. A tudós és népnevelő, Kövesdi Kiss Ferenc megírta a mezőségi szórványmagyarság krónikáját. Több mint félszázadon át járta az erdélyi Mezőség településeit, gyűjtötte az adatokat az itt élő magyarságról, leltározta a szórványgondokat. Nagy munkájából 1995-ben Budapesten és aztán Marosvásárhelyen megjelent egy kisebb válogatás Még szólnak a harangok! címmel. Kövesdi Kiss Ferencet nem is oly régen magas magyar állami kitüntetésben részesítették 1997-ben adták ki Riadóra szól a harang! Alcíme: A Mezőség településeinek helyzetképe 1891-1991. Kévébe kötötte évtizedek bandukolásával Kövesdi Kiss Ferenc. Kiadta a "Kőbányaiak Kőbányáért Egyesület". Mindössze 50 példányban készült. A 265 oldalas kötetben betűrendi sorrendben követik egymást a leírások: Aranyosmóric, Báld, Bánd, Bergenye, Berkenyes, Bodon, Bodrog, Borzás, Botháza, Búza, Cege, Cegőtelke, Detrehem, Fekete, Feketelak, Fele, Fráta, Fűzkút, Galac, Galambod, Gerebenes, Göcz, Gyeke, (Mező)Harcó, Kara, Katona, Kályán, Kályán-Kis (Kiskályán), Kályánváma. Az átlagolvasó egy részükről nem is hallott soha! Ki kellene adni Kövesdi Kiss Ferenc teljes gyűjtését. /Bölöni Domokos: A mezőségi szórványmagyarság krónikája. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 23./
2013. március 13.
BÖZÖDI GYÖRGY (1913–1989)
A százéves szerző és a hetvenöt éves Székely bánja
Erdélyi írástudók vállalt sorsára példa a Bözödi Györgyé is: forgandó hatalmakkal és rosszabbra forduló, „körülményekkel” kénytelen mindegyre szembefordulni, aki becsületes, s aki számára az írott magyar szó ekként a cselekvés egyetlen lehetősége, módja maradt. A Székely bánjamár a két világháború közötti romániai magyar irodalom romantikára hajló vagy népmegváltói szemléletével is ellenkezett, nem is adta ki sem az Erdélyi Szépmíves Céh, halinakötésben, sem a Hitel; tizenhat fiatal írónak kellett összeállnia, hogy napvilágot lásson. A második „közhatalom-változás” után pedig, amikor 1943-ban, a Magyar Élet kiadásában harmadszor megjelent, Bözödi az új viszonyok között sem látta szükségesnek változtatni rajta (csupán kibővítette a Marosszékről szóló fejezettel) – hiszen, az ígéretek és remények ellenére, a szegény székelységnek nem a sorsa, hanem csak úri vezérkara változott. Az újabb történelmi fordulat után aztán a könyv meg sem jelent többé.
Hasznos és szükséges lett volna pedig, nem csupán a nemzetiségi kérdésnek nevezett akut tünetcsoport vizsgálatához és a felette máig folyó viták egészséges légkörének megteremtéséhez, hanem talán az irodalom új- és stílromantikus lelkesedését, energiáit is segítette volna a szűkebb és szürkébb valóság felé fordítani, fennköltség helyett a mélységre irányítva azt. Hiszen Bözödi György bevallottan egy szívós előítélet cáfolatát készíti könyvében. E bűbájos téveszme szerint a székelység egészséges és erős, egységes és szabad emberek közössége: szálfaemberek szűz erdők szálfái tövében. Ez a kényelmes és megnyugtató szemlélet, Bözödi György tanúsága szerint, a múltban a gyakorlatban is óriási károkat okozott a szegény székelységnek, hiszen nem tartotta szükségesnek megoldani az eszményinek minősített gazdasági, társadalmi, szellemi életben megsemmisítő kényszerűséggel felmerült kérdéseket. A fenyvesek ködlő mítosza még ma is sokszor eltakarja a valós problémákat, s gyakran a legjobb akarattal is mesék festett köntösét, vágyott és képzelt díszeit ruházzuk rájuk, hiába hogy ezek alól szemünkbe szúrnak a tények, adatok...
Bözödi György a harmincas évek elejétől kezdve gyűjtötte adatait, amikor Magyarországon is megindult a falukutató munka (de „anélkül, hogy egymás munkájáról, terveiről tudtunk volna!”), és két évvel a Puszták népe után, 1938-ban került a közönség elé és a kritikák össztüzébe a Székely bánja...Helyzetfelméréséből kiderül, hogy a székelység a valóságosnál hosszabbnak tűnő századok óta nem szabad, csupán csak zárt közösség, melyet a váltakozó uralkodók és hatalmi rendszerek legalább annyira sújtottak, mint a belső széthúzás, az osztály- és felekezeti torzsalkodások (a „három bevett vallás” földjén, Erdélyben!), a földnélküliség és a népbetegségek, a lelkiismeretes vezetők hiánya és az elzártságból fakadó konzervativizmus, mely megtartó erő ugyan, de meg-megakasztó is; a szóban forgó időszakban pedig, az első világégést követő „közhatalom-változás” után a királyi Románia elnemzetlenítő politikája, mely gazdasági és kulturális tekintetben egyaránt hátrányos megkülönböztetést érvényesített vele szemben, mind a földreform megvalósításakor, mind a szövetkezeti gazdálkodás kísérletének elfojtása, mind pedig oktatási és szellemi életének szétzilálása terén.(...)
„A múlt tévedései talán a jövő tanulságai lehetnek – írja Bözödi György könyve harmadik kiadásának Előszavában.– Reményünket önmagunk erejébe kell vetnünk, nem a mások segítségébe(kiemelés tőlem – Cs. L.), és belső erőt csak úgy nyerünk, ha megtisztítjuk szemléletünket, és közelebb visszük a valósághoz. Ha nagy tévedéseket és mulasztásokat kellett megállapítanom a múltban, ezt nem kevés fájdalommal tettem, mert éreztem: kisebbségi helyzetünk fokozott felelősséget és fokozott körültekintést követel meg az írótól a letűnt idők bírálatánál. DE az igazság és a jövő érdekében vállalnom kellett a küzdelem súlyát, nehézségeit és veszedelmét.”
Ki hát ez az író?
Bözödi György Székely bánja című könyvének sorsát többnyire ismerjük: ha a székelység életét nem is, az íróét egy életre meghatározta. Kis közösségekben az írástudók sorsa óhatatlanul a népé: példázza azt is...
(, 1985)
Népesedés
A nemzetiségi viszonyok alakulásáról nincs egységes kimutatás, ellenben különböző statisztikák alapján a románság jelentős növekedését állapíthatjuk meg. 1934 végén így oszlott meg a Székelyföld lakossága nemzetiség szerint a megyei főorvosi hivatalok jelentése alapján:
Román % Magyar % Más % Összesen
Udvarhely 7.885 6,03 119.468 91,46 3309 2,51 130.662
Csík 14.953 10,42 125.336 87,42 3101 2,16 143.390
Háromszék 25.828 18,34 112.961 80,25 1976 1,41 140.756
A legmagyarabb Udvarhely megye tehát 91 százalékban magyar, míg Háromszék csak 80 százalékban. Ismeretes az a törekvés, hogy azokat, akiknek családjában román ős is előfordul, románnak könyveljék el. A románság kritériumának az ortodox és görög katolikus vallást tekintik, holott sok görög katolikus vallású székely is volt a háború előtt a székelyföldi román görög katolikusok mellett. Az utóbbiak külön egyházakba tömörültek, külön román iskoláik voltak, mellettük a görög katolikus vallású székelyek számát a tusnádi kongresszus 1902-ben 22 000-re becsülte, és ezek részére, kik főleg Csíkban és Háromszéken laktak, magyar görög katolikus püspökség felállítását javasolta. Az is ismeretes, hogy az erdélyi magyarság kereszténységre térésekor a görögkeleti vallást vette fel és a magyar történészek nagy része azt tartja, hogy a mai görög katolikus székelyek vallásának eredete idáig nyúlik vissza.
De ennél a magyarázatnál sokkal fontosabb figyelembe venni azt a tényt, amelyet számos oklevél igazol, hogy a székelyek a XVI. század óta, a fokozatos elszegényedés következtében igen gyakran térnek át a keleti egyházba, hogy ezáltal mentesüljenek a papi bér fizetése alól. Ősi székely nemesi családok tagjait találjuk az oklevelekben Vazul és más román keresztnévvel, míg a család többi ága megmaradt római katolikusnak vagy protestánsnak. A nagybirtok kialakulásával és a földesúri hatalom kifejlődésével ennél is fontosabb tényező járul a vallási kérdéshez, olyan, mely szoros kapcsolatban áll a jobbágykérdéssel. Erdély úgy él ugyan a köztudatban, mint a vallásszabadság klasszikus földje, de ez nem akadályozta meg abban a földesurakat, hogy jobbágyaikat és a községükben lakó szabad székelyeket vallási alapon üldözzék A merészebb történetírók ennyit bátrak voltak bevallani már a múlt században, és ennek keretében próbálták megmagyarázni azt, hogy a földesurak miért változtatták át az uralmuk alatt álló magyar falvakat román lakosságúvá. Mert ez történt a Székelyföld sok községében, főleg Maros megyében, ahol a földesúri rendszer legáltalánosabban volt elterjedve. Több marosmegyei község, mint Szentlőrinc, Sárd, Mosony, Nyárádszentandrás, Marosszentgyörgy, Bárdos, Szabad, Tófalva, Maroskeresztúr, Nyárádtő, Meggyesfalva stb. székely községek a XVII. század elejével kezdődőleg elrománosodtak vagy elpusztultak. A földesurak magyarok voltak és nagyrészt katolikusok, képtelenségnek látszik tehát, hogy az elrománosodásnál vallási szempont játszott volna közre, hiszen a románok görög katolikusok maradtak és maguk a földesurak létesítettek számukra görög katolikus templomot és hoztak bele görög katolikus papot. De az sem hihető el, hogy a román jobbágyokat azért telepítették volna, mert katolizálásukat inkább remélhették, mint a protestáns magyarságét. A hitbeli kérdés csak ürügy volt, a külszín, mellyel eltakarták a lényeget. Azért terelték történészeink is erre a figyelmet, hogy a súlyosabb igazságot ne kelljen kimondaniok.
Az átalakulás hátterében a jobbágyszerzés áll. Tófalva esete megvilágítja az elrománosodások történetét. Tófalva lakói az 1614-i és későbbi lustrákban szabad székelyek, akiket a községbe adományozás útján telepedett földesúr csak két módon tehetett jobbággyá: vagy erőszakkal, vagy ha önként szolgálatába állnak. Miután ez az utóbbi nem történt meg, és a székelyek jobbágyságra kényszerítése büntetéssel járt, ha kitudódott, a földesúr egy újabb, harmadik módszerhez folyamodott: a székely református lakosságot román vallásra igyekezett téríteni, hogy mint románokat büntetés nélkül tehesse jobbágyaivá. A nép egy része áttért, a másik rész ellenszegült, mire a földesúr széjjelverte őket, helyükbe pedig románokat telepített. Ez történt a XVIII. század kezdetén. „A polgári szabadság ily megsértése ellen senki sem lépett ez időben fel”, csak a szomszédos csejdi ref. egyházközség próbálta az egyház jogait megvédeni, de eredménytelenül. A tófalvi ref. egyházközség 1756-ban megszűnt, földjeit, kaszálóit, templomhelyét a földesúr, Bálintith István báró foglalta el, harangját pedig körtefáji udvarába szállította. A csejdi egyházközség sokáig folytatta a pert az elpusztult egyházközség vagyonáért, de a földek részint a földesúr, részint a Tófalván létesült görög katolikus egyházközség birtokában maradtak. Ez a vázlata a székely községek XVIII. századbeli pusztulásának. Kisebb-nagyobb eltérésekkel így folyt le mindenütt a változás. Meggyesfalva földesura, gróf Kornis Zsigmond, Erdély akkori kormányzója a község református népének katolikus vallásra térítését használta fel eszközül. A kormányzó 1716-ban karhatalommal elfoglalta a református templomot, jezsuitákat telepített belé, az ellenszegülő népet pedig szétverte, a falut a földdel egyenlővé tette, Marosvásárhely közvetlen közelében. Az üldözött protestánsok elköltöztek, helyükbe a földesúr román jobbágyokat telepített. A katolikus templom megmaradt, de hívek nélkül, a község tiszta románná lett. Testvéregyházközsége, Székelykakasd, ahová annak idején nem ért el a földesúri hatalom, ma is tiszta székely község. Hasonló sors jutott osztályrészül Sárd és Mosony községeknek, pusztulásuk oka a hűbériség. Nemkülönben Nyárádszentandrás, Marosszentgyörgy és Nyárádtő községeké is. Szentlőrinc, Bárdos és Szabad átalakulásánál közrejátszott részben a török és tatár pusztítás, a földesurak kevesebb akadály árán cserélhették fel a székely lakosságot románokkal. A szentlőrinci elpusztult ref. egyházközség földjeit, templomát és parochiális épületeit 1661-től 1701-ig a tompai ref. egyházközség bírta, de akkor a szentlőrinci román pap híveivel együtt erőszakkal elfoglalta, amint egyik szemtanú állítja, „a román püspök parancsolatából” s végig a román egyházközség tulajdonában maradtak a földek és épületek. Medgyesfalvához hasonlóan Marosszentgyörgyön is elfoglalja a földesúr a református templomot, s amikor a magyarok kivesznek, románokat telepíthelyettük, Nyárádtőn 1768-ban a jezsuiták foglalják el a református esperesség templomát, mire a magyarság pusztulni kezd, román egyház létesül és a magyarok egy része is elrománosodik. Remeteszeg székely lakóit a Lázár-család üldözte ki a faluból és helyükbe a Bánd és Bergenye közti hegyen lakó románokat telepítette be. Gerebenes lakói 1602-ben már mind románok, de beírták őket a szabad székelyek, lófők és nemesek lajstromába, mivel „azt mondgyák, hogy székelj földen laknak”. És mennyi azoknak a száma, akik a Kárpátokon túl olvadtak bele a románságba, a több évszázados kivándorlás folytán? Ha a nemzetiségi alakulást szándékos befolyás irányította volna, alig képzelhető el, hogy a székely fővárosnak nevezett Marosvásárhely közvetlen közelében miképpen alakulhattak ki tiszta román vagy jelentéktelen magyar kisebbségű falvak, melyeknek lakói magyarul sem tudnak, holott sok van közöttük Szabó, Kovács, Kerekes, Keresztes stb. nevű. Hasonló a helyzete Csíkban Vasláb, Gyergyóbékás és Bélbor községeknek, melyek megmaradtak színromán telepeknek a csíki székelység között, távol és minden összeköttetés nélkül a nagy román tömegekkel. Ellenben még a múlt század legutolsó éveiből is van példa arra, hogy Háromszék megyében tősgyökeres székely családok tértek görögkeleti hitre, mert saját egyházuk terheit nem bírták, a román egyház pedig nem kívánt tőlük anyagi támogatást. Arra is volt eset, hogy magyar gyermekek a román iskola ingyenes oktatását élvezték.
Az 1910. évi népszámláláskor a magyar hatóságok annyi román lakost írtak össze a három székely megyében, közéjük számítva a román vallású székelyeket is, hogy most, egy negyedszázad múlva és román uralom alatt a fent ismertetett 1934. évi jelentések a három megye területén mindössze 5307 románnal mutatnak többet ki.
Szellemi élet
A kisebbségi sorsba került magyarság részére súlyos veszteséget jelentett, hogy az egyházak annak idején átadták iskoláik nagy részét az államnak, mert csak a hitvallásos iskola biztosíthatja a magyar ifjúság magyar nyelvű tanítását és nevelését az új viszonyok között. A román állam 1919-ben 373 magyar és 25 román tannyelvű elemi iskolát vett át a három székely megyében, Udvarhelyen, Csíkban és Háromszéken, de a román tannyelvű iskolák száma az új uralom alatt hamarosan, az első pár évben meghaladta a magyarokét, hiszen csak Háromszék megyében a minisztérium két rendelettel egyszerre 27 magyar iskolát szüntetett meg, illetve változtatott át románná. Az állami iskolák nagy része magyar tagozattal működött 1930 körülig; ezekben a nemzeti tárgyak kivételével magyarul folyt a tanítás, a harmincas évek elején azonban észrevétlenül, egyszerű tanfelügyelői rendeletekre megszűnt a magyar tanítási nyelv és csak a hittant taníthatják a lelkészek magyarul, az iskola igazgatójának ellenőrzése mellett. A minisztérium kimutatása szerint 1933-ban Udvarhely megye területén még 71 magyar tannyelvű állami iskola állott fenn (papiroson), Háromszéken 80, magyar tagozatú állami iskola pedig 8, illetve 19, míg az 1936–37. tanév végén már a hivatalos kimutatás is elismeri, hogy a Székelyföld egyetlen megyéjében sincs magyar tagozata egy állami iskolának sem, magyar tannyelvű állami iskolának pedig már a nevét sem ismerik. A kultúrzóna, melyet Anghelescu közoktatásügyi miniszter egyszerű rendelettel léptetett életbe 1924-ben, meghozta eredményét, a Székelyföldön a román oktatás általánossá vált.
A Regátból és a románlakta erdélyi megyékből idetelepülő tanítóknak nyújtott kedvezmény valóban vonzó volt: ötvenszázalékos fizetésemelés és a kor-pótlékidő négyévenkénti számítása azok számára, akik csak négy évig vállalják a kultúrzónás munkát, ugyanilyen fizetésemelés, háromévenkénti korpótlék és 20 hold települési föld azoknak, akik végleg itt maradnak. A minisztérium 1937. év folyamán a román papokat is bevonta a kultúrzónás munkába, jogot ad a tanítói vizsga letételére azoknak, akik közülük vállalkoznak, hogy tíz évig a Székelyföldön tanítói szolgálatot is végeznek...”
(Székely bánja, 1938. – részlet)
Szabadság (Kolozsvár),