"A nagy hideg ellenére sokan eljöttek dec. 29-én más településekről is Gálospetribe, a millecentenáriumi ünnepségre. A templomkertben felavatták az emlékoszlopot, amelyen a következő felirat áll: "A honfoglalás 1100 éves évfordulója alkalmából állíttatta Gálospetri magyar közössége - 896-1996". Az emlékoszlop köré már korábban 11 fát ültettek. /Bihari Napló (Nagyvárad), dec. 31./"

"Aug. 30. és szept. 1. között zajló Érmelléki Őszön néprajzi kiállítás nyílt Székelyhídon. Dr. Kéri Gáspár, a gyűjtemény tulajdonosa és kiállítója előadást tartott a szalacsi, érkörtvélyesi, gálospetri, érszőlősi és biharfélegyházi asszonyok munkáiról. Hamarosan egy érmelléki tájház nyitja meg kapuit a kis faluban, Gálospetriben. Székelyhídon tíz érmelléki alkotót munkáit mutatta be a képzőművészeti tárlat. Este a kultúrházban néptáncgálára gyülekezett Székelyhíd népe. A bihardiószegi Szömörce, az érmihályfalvi Nyíló Akác, a szalacsi Örökzöld asszonykórus, a margittai vegyeskar, illetve az érmihályfalvi és helyi férfikórus sikert aratott. Aug. 31-én a faluközpontban felépített emlékhelyen Fényes Elek, a magyar statisztika megalapítója, Csokaly nagy szülötte előtt tisztelgett a falu. A tavaly megalakult a Fényes Elek Társaság, elnöke, Cservid Levente az avatóünnepségen köszönetet mondott valamennyi támogatónak. Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság elnöke ismertette Csokaly szülöttének életútját és az emlékhely kialakításának történetét. Székelyhídon, a Nedeczky családnál többször is megfordult Ady Endre. Sóki Béla tanár, Székelyhíd RMDSZ-elnöke a szept. 8-i emléktábla-avató ünnepségen kifejtette Ady- kutatásainak eredményét. Kerekes Terézia 1990 óta vezeti Székelyhíd, Bihar megye legnagyobb, 34 ezer kötetes községi könyvtárát, melynek 800 olvasója van. /Balla Tünde: Érmelléki Ősz. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 11./ "

"Sass Kálmánra, az 1956-os mártír református lelkipásztorra emlékeznek a Bihar megyei Gálospetriben, akit 1958-ban kivégeztek. A megrendezendő első falunapok keretében okt. 6-án a falu református templomának falára kerül a mártírpap emléktáblája. Kiállítás nyílik a kommunizmus érmelléki mártírjainak és üldözöttjeinek emlékére, és felavatják az érmelléki első tájházat. A falunapok keretében találkoznak a gálospetri ötvenévesek, faluszépét választanak, sport- és egyéb programokat szerveznek. - Bukarestben okt. 7-én a Petőfi Házban az 1848-as forradalom eleste után kivégzett hősökről emlékbeszédet mond Barabás T. János, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövetségének sajtó- és kultúrattaséja. /Mártírokra emlékeznek. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 5./ "

"Sass Kálmán tiszteletére a Gálospetri Református Egyházközség és a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság október 6-án emléktáblát helyezett el az érmelléki falu református templomának falán. Ugyanakkor Kéri Gáspár emlékszobát rendezett be a kommunista diktatúra áldozatául esett lelkipásztor emlékére, amelyet ugyanaznap avattak fel. Sass Kálmán /sz. Gálospetri, 1904. ápr. 17./ a kolozsvári teológiai főiskolán diplomázott. 1932-ben Mezőtelegden lett református lelkész, ahol példás munkát végzett az ősi templom rendbetételén, megalakította a nőszövetséget, legényegyletet, bibliakört. Megírta Mezőtelegd történetét. Sass Kálmán páratlan tekintélye, népszerűsége az Érmelléken vörös posztó volt a hatalom számára. 1947-ben letartóztatták fasiszta magatartás, izgatás, szabotázs jogcímén. Mivel 1944-ben az Érmihályfalva környékén elesett partizánokat tisztességesen eltemette, Maléter Páltól két köszönőlevelet kapott. Ez mentette meg a további börtönbüntetéstől, de 1957-ben, az 1956-os magyar forradalom leverése után ugyanezek a levelek lettek a végzetes bizonyítékok ellene. 1957. febr. 5-én tartóztatták le. Több mint egy éven át vallatták, kínozták, melyről Balaskó Vilmos lelkipásztor, volt cellatársa számolt be. Államellenes fegyveres összeesküvéssel, hazaárulással, az önálló Erdély létrehozására irányuló lázítással vádolták. Sass Kálmánt halálra ítélték, 1958. december 2-án végezték ki a szamosújvári börtönben. Mind a mai napig nem rehabilitálták. A román nacionalista történetírás ma is fasisztaként, irredentaként, összeesküvőként tartja nyilván a magyarság vértanúját. /Hitének, magyarságának mártírja. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), okt. 29./"

December 7-én, vasárnap délelőtt ünnepi megemlékező istentiszteletre gyülekeztek a mihályfalviak a helyi református templomba, hogy emlékezzenek az 1956-os forradalom forgatagában mártírhalált halt érmelléki lelkészre, Sass Kálmánra. Az 1904-ben Gálospetriben született lelkipásztort már 1956 előtt többször letartóztatták, meghurcolták, lázítással, nacionalizmussal, sovinizmussal vádolva. Még a háború előtt több lelkésztársával együtt kiutasították az országból. Egy ideig ekkor a Budapest-fasori Egyházközségben szolgált. 1936-ban került Mihályfalvára, de innen is többször elhurcolták. Egyik alkalommal Maléter Pál, a Nagy Imre-kormány honvédelmi minisztere is írt érdekében Bukarestbe, szabadulását elősegítve. A második világháború idején ugyanis a mihályfalvi lelkészlak pincéjében hónapokig rejtegették Malétert mint egy partizánakció túlélőjét. Tőkés László püspök 1991-ben tette le ennek az emlékezésnek az alapkövét arról a szószékről, ahonnan hajdan nagy elődje, Sass Kálmán is szolgálta gyülekezetét. Ekkor hangzott el először a mártír lelkész neve az 1989-es változás utáni időkben. Tőkés László emlékezett a mai napig nem rehabilitált lelkésztársára. A püspök elmondta, hogy Románia az egyetlen kelet-európai ország, ahol még nem született erre vonatkozó törvény, és ’56 mártírjait még mindig hazaárulóként tartják nyilván. Ezután Tófalvi Zoltán marosvásárhelyi történész méltatta a „mihályfalvi csoport” jelentőségét, valamint Erdély ’56-os véráldozatát a magyar nemzet szellemiségének történelmi oltárán. Az emlékezés az emléktáblánál folytatódott. A templom falán elhelyezett emléktáblát politikai és civil szervezetek, intézmények, barátok, rokonok koszorúzták meg. A kegyelet virágait a templomkertben elhelyezett „56-os emlékmű talapzatára is letették, valamint Veronika diakonissza emléktábláját is megkoszorúzták a diakóniai központ falán, aki egyedüli nő volt a meghurcolt, elítélt csoportban, és akit öt év börtönbüntetésre ítéltek. Kéri Gáspár székelyhídi fogorvosnak köszönhetően Gálospetriben Sass Kálmán-emlékszoba van. /Sütő Éva: Ötven éve végezték ki Sass Kálmán lelkipásztort. = Reggeli Újság (Nagyvárad), dec. 9./ 1958. dec. 2-án végezték ki Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészt. Az érmihályfalvi perben 31 életfogytiglani ítéletet mondtak ki. /Hitének, magyarságának mártírja. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), 2002. okt. 29./

„Szívemben mérhetetlen az öröm, amiért az Úr bevont ebbe a csodálatosan szép kalandba, és megengedte, hogy nem a test és a vér kívánságából, hanem az Ő szent akaratából én is, akárcsak Szent József, életet hordozó apa, atya lehettem” – vallja Böjte Csaba ferences rendi atya, aki mintegy 17 éve végzi áldásos tevékenységét felkarolva az árva, nélkülöző, sokszor az éhhalál szélén tengődő gyerekeket. Amikor a családok megsérülnek különböző hatások révén (például az alkoholizmus miatt), akkor a társadalomnak, az egyháznak át kell vállalnia a szülőktől ezeket a funkciókat. Leggyakoribb, hogy az édesanya két, három, négy vagy akár öt gyerekével magára marad, és egyedül próbálja megoldani a felmerülő problémákat. Az egyedülálló asszony idegileg vagy egészségileg felőrlődik, eladósodik. Böjte Csaba alapítványa szívesen befogadja az ilyen gyerekeket. Miközben a gyermeket befogadják, a szülőt megpróbálják „rehabilitálni”: arra biztatják, szervezze újra az életét, hiszen az a cél, hogy idővel ismét ő maga nevelje gyermekét. Jelenleg már több mint 50 településen működtetnek gyermekotthont, 1800 gyerekkel. A Szent Ferenc Alapítvány a dévai Magyarok Nagyasszonya Gyermekotthon, Szórványkollégium, Magániskola és Óvoda mellett több intézményt működtet Erdély különböző településein. Gyermekvédelemmel foglalkoznak többek között Árkoson (Irgalmasság Anyja Kismamaotthon), Gyimesbükkön (Szentlélek Gyermekvédelmi Központ), Gyulafehérváron (Gábor Arkangyal Gyermekvédelmi Központ), Kovásznán (Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központ), Kisiratoson (Pio Atya Gyermekvédelmi Központ), Torockón (Kis Szent Teréz Gyermekotthon) és Tusnádfürdőn (Szent László Gyermekvédelmi Központ) is, Gálospetriben és Gyergyószárhegyen pedig napköziotthont működtetnek, továbbá a magyarországi Csobánkán van az Élet Háza családi válságotthon. Egyetlen gyermekotthonon sincs rács, a gyerekek önként jönnek, akármikor el is mehetnek, de az a szép, hogy nem mennek el. Két típusú gyermekvédelmet végeznek. Az első esetben azokkal a gyermekekkel foglalkoznak, akiknek családjukban gondok vannak – jelenleg mintegy ezer gyermek. Amennyiben úgy látják, hogy nincs hova a gyermeket esténként hazaengedni, akkor befogadják valamelyik gyermekotthonba. Körülbelül nyolcszáz ilyen bentlakó gyerek van. Mindenki önkéntesként jön hozzájuk, hogy a gyermekekkel foglalkozzon, bizonyos idő (egy-két hónap) után pedig munkakönyvvel alkalmazzák őket, főállásban profi anyák lesznek. Jelenleg több mint 200 munkakönyves alkalmazottuk van Erdély-szerte. Böjte atya szerint mindaz, amit az iskolában tanítanak, nagyon fontos része az emberré válásnak, de csak az egyik része. Az embert meg kell tanítani szeretni, a másik személyt megbecsülni, meg kell tanítani, hogy Istent elfogadja, hogy szeresse a munkát, és ne féljen a nehézségektől. Ezekre próbálják megtanítani a gyerekeket. Böjte Csaba örömmel és büszkén mondja, hogy idén végezte el az egyetemet az a korosztály, amelynek tagjai náluk kezdték az óvodai nagycsoportot. Jó látni, hogy bár édesapja meghalt az ital miatt, a gyermek közgazdasági egyetemet végzett. Most egy árvaházat szeretnének beindítani Csíksomlyón. A Csíki Magánjavaktól megvásároltak egy épületet. /Ferencz Zsolt: ”Szeretnék nagy fa lenni, amin az ég madarai megpihenhetnek... ” Beszélgetés Böjte Csaba ferences rendi atyával, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítójával. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 25./

Határtalan örökségvédelem – XVII. Népi Építészeti Tanácskozás – Békés, 2010. szeptember 30. – október 2.
A népi építészet hagyományainak védelme a kulturális örökségvédelem egyik fontos része. Egyben a civil szervezetek – amelyek egyfajta küldetéstudattal tekintenek a népi építészet által hordozott értékekre, azok fenntartására, átörökítésére, védelmére – egyik alapvető feladata. Népi örökségünk megóvása nem hárul egy-egy országra: e fontos tevékenység határokon ível át, ezért mindenképpen fontos, hogy azt nemzetközi szinten is összehangolják. Ezt tűzte ki célul a békési tanácskozás.
Az immár hagyományos tanácskozást a Békés Városi Kulturális Központban szervezték meg szeptember 30. és október 2. között, az Icomos Magyar Nemzeti Bizottsága és a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal égisze alatt. Társszervező volt a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság.
A tanácskozás köszöntőkkel kezdődött. Elsőnek Izsó Gábor, Békés város polgármestere, majd – többek között – a társszervezetek részéről Dukrét Géza, a PBMET elnöke is köszöntötte a konferenciát, aki egyben ismertette az egyesület tevékenységét is. Egész nap a műemlékvédelemmel, a népi építészet védelmével kapcsolatos előadások hangzottak el. Az első nap programja Sófalvi István nagyváradi fotóművész Érmelléki borpincék című kiállításának megnyitásával végződött, a tárlat anyagát Balassa M. Iván ismertette.
Másnap szakmai kirándulást szerveztek, amelynek célja a védelem különböző szintjeinek, épületegyütteseknek – pincesoroknak – és egyedi épületeknek megtekintése volt az Érmelléken, a határ mindkét oldalán. A közel száz résztvevőt szállító két autóbusz egyikén Dukrét Géza volt az idegenvezető, aki részletesen ismertette az Érmellék történetét, műemlékeit és nagy szülötteit. A következő útvonalat járták be: Békés–Nagyszalonta–Nagyvárad–Gálospetri–Értarcsa–Szalacs–Székelyhíd–Létavértes–Békés. Gálospetriben megtekintették a Kéri Gáspár által berendezett tájházat, Értarcsán és Szalacson a pincesorokat, amelyeket Kéri doktor mutatott be. Létavértesen értékes néprajzi tárgyakat néztek meg a Magyar Néprajzi Kiállító Terem keretében. Záróeseményként egy vetített képsorral idézték fel a hajdani szőlőskert népi építészetét.
A harmadik nap délelőttjén szintén előadások hangzottak el, többek között Kéri Ildikó Erzsébet és Kéri Gáspár Népi építészeti emlékek megőrzése és műemlékvédelem az Érmelléken című előadása. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Határtalan örökségvédelem – XVII. Népi Építészeti Tanácskozás – Békés, 2010. szeptember 30. – október 2.
A népi építészet hagyományainak védelme a kulturális örökségvédelem egyik fontos része. Egyben a civil szervezetek – amelyek egyfajta küldetéstudattal tekintenek a népi építészet által hordozott értékekre, azok fenntartására, átörökítésére, védelmére – egyik alapvető feladata. Népi örökségünk megóvása nem hárul egy-egy országra: e fontos tevékenység határokon ível át, ezért mindenképpen fontos, hogy azt nemzetközi szinten is összehangolják. Ezt tűzte ki célul a békési tanácskozás.
Az immár hagyományos tanácskozást a Békés Városi Kulturális Központban szervezték meg szeptember 30. és október 2. között, az Icomos Magyar Nemzeti Bizottsága és a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal égisze alatt. Társszervező volt a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság.
A tanácskozás köszöntőkkel kezdődött. Elsőnek Izsó Gábor, Békés város polgármestere, majd – többek között – a társszervezetek részéről Dukrét Géza, a PBMET elnöke is köszöntötte a konferenciát, aki egyben ismertette az egyesület tevékenységét is. Egész nap a műemlékvédelemmel, a népi építészet védelmével kapcsolatos előadások hangzottak el. Az első nap programja Sófalvi István nagyváradi fotóművész Érmelléki borpincék című kiállításának megnyitásával végződött, a tárlat anyagát Balassa M. Iván ismertette.
Másnap szakmai kirándulást szerveztek, amelynek célja a védelem különböző szintjeinek, épületegyütteseknek – pincesoroknak – és egyedi épületeknek megtekintése volt az Érmelléken, a határ mindkét oldalán. A közel száz résztvevőt szállító két autóbusz egyikén Dukrét Géza volt az idegenvezető, aki részletesen ismertette az Érmellék történetét, műemlékeit és nagy szülötteit. A következő útvonalat járták be: Békés–Nagyszalonta–Nagyvárad–Gálospetri–Értarcsa–Szalacs–Székelyhíd–Létavértes–Békés. Gálospetriben megtekintették a Kéri Gáspár által berendezett tájházat, Értarcsán és Szalacson a pincesorokat, amelyeket Kéri doktor mutatott be. Létavértesen értékes néprajzi tárgyakat néztek meg a Magyar Néprajzi Kiállító Terem keretében. Záróeseményként egy vetített képsorral idézték fel a hajdani szőlőskert népi építészetét.
A harmadik nap délelőttjén szintén előadások hangzottak el, többek között Kéri Ildikó Erzsébet és Kéri Gáspár Népi építészeti emlékek megőrzése és műemlékvédelem az Érmelléken című előadása. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Magyartanárok módszertani tanácskozása Érmihályfalván
Bihar megye – A nonformális nevelési tevékenységek pedagógiai szerepe volt a témája a magyartanárok Érmelléken, és Érmihályfalván tartott módszertani tanácskozásának, melyet hétfőn tartottak.
A körfelelősökkel tartott egyeztetés nyomán lett a megye magyartanárai számára hétfőn tartott módszertani tanácskozás témája a nonformális (oktatási rendszeren kívüli – szerz.megj.) nevelési tevékenységek helye és szerepe a tanításban. A tanácskozás színhelyeÉrmihályfalva volt, de tulajdonképpen a tágabb Érmellékre is kiterjedt – mondhatni nonformális módon – hiszen a megye minden szegletéből érkezett 55 pedagógus előbb kirándulást tett Gálospetribe, majd Érkörtvélyesre, mindkét településen meglátogatva a tájházat. Útjuk Érmihályfalván előbb az Andrássy Ernő Múzeumba vezetett, majd a Futrinka Játszóház emeleti Padlás Galériájába. Ott, a közben a vendéglátókkal mintegy 70 fősre kiegészült csapatot előbb Boros József helyi tanár, majd Csengeri Csongor, a Zelk Zoltán Általános Iskola igazgatója köszöntötte, utóbbi megtiszteltetésnek nevezve, hogy házigazdái lehetnek az eseménynek.
Módszerek, lehetőségek
„Meglepetésként” a helyi GGG Irodalmi Stúdió tagjai adtak elő verses–zenés műsort, melyet Ile Erzsébet szaktanfelügyelő „a minikonferencia méltó bevezetésének” minősített, majd ugyanő konferálta fel a helyi tanárnők három előadását. Kind Klára Renáta az Érmelléket mutatta be, felsorolva településeit, hírességeit, hagyományait. Boros Emőke Blanka A színház szerepe az oktatásban címmel értekezett, megállapítva egyebek mellett, hogy a színház (látogatása, illetve művelése diákszínjátszás szintjén is) a magyartanárok egyik eszköze lehet az igényességre, a viselkedési kultúrára nevelésben. Ugyanakkor olyan, korábban tabunak számított témák feldolgozására is lehetőséget nyújt, mint a rasszizmus, a drogok, a hajléktalanság. Szabó Emőke a Magyarországról indult, de ma már a határon túli területeken zajló oktatást is segítő, összesen több, mint 300 iskolába eljutott Szitakötő programot ismertette, részletekbe menően. Egy játékba a hallgatóságot is bevonta: kollégái egy játékos titkosírást fejthettek meg.
Ady születésnapján
Az előadásokat előbb Ile Erzsébet köszönte meg, majd Pásztor Gabriella kormánytanácsos mondta el, hogy a kollégái között töltött nap „felüdülés” volt számára a kormányzati munka közben. Hozzátette: az új tanügyi törvény még több lehetőséget fog adni arra, hogy a bemutatott módszereket, illetve a helyi sajátosságokat a tanárok jobban beépítsék oktatói–nevelői tevékenységükbe. Sajnálattal állapította meg, hogy kisebbségi ügyekkel még mindig lehet indulatokat korbácsolni, így csorbulhat például az anyanyelven történő oktatáshoz/tanuláshoz való jog. A Szenátus ugyanis nem szavazta meg a földrajz és a történelem anyanyelven történő oktatását, és ez a kisebbségek elidegenítését szolgálja, állapította meg Pásztor Gabriella. A felszólalás lehetőségével élve Rákóczi Lajos érköbölkúti tanár a magyar nyelv és népi hagyomány gazdagságát méltatta, majd tekintettel Ady Endre születésnapjára – a tanácskozás méltó befejezéseként – elszavalta a költő Hazamegyek a falumba című versét. erdon.ro

A második honfoglalás, avagy Szervátiusz Jenő Hét vezér szobra
2011. augusztus 16-án – a II. Kolozsvári Magyar Napok keretében – újabb műalkotással gyarapodott a Szent Mihály Plébánia udvari traktusában helyet kapott Szervátiusz Múzeum. Amint arról a híradások is beszámoltak, Szervátiusz Jenő mészkőből készült szobrát a Gaál György elnök képviselte Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság adományozta, és az Egyházközség nevében Ft. Kovács Sándor főesperes-plébános vette át. A kompozíciót a Művész monográfusa, Banner Zoltán művészettörténész mutatta be. Két kérdés tisztázatlan maradt, pontosan mikor és hova készülhetett eredetileg a szobor?
A kérdések megoldás-kísérletéhez térben és időben sétáljunk el az 1941-től 1945-ig újra a honfoglaló magyarok vezére nevét viselő Árpád, mai nevén a rossz emlékű Traian utcába. A 27. szám alatt a második bécsi döntés időszakáig egy be nem fejezett középiskola építőtelepe csúfította az utcát. Az oromzatos-oszloprendes tagozásaival a kései olasz reneszánsz hangulatát megidézni kívánt, félbe maradt épület befejezése a magyar Honvédelmi Minisztérium építési osztályának lett a feladata. A háromszintes épület áttervezésének 1941 márciusában látott neki Ormay János mérnök-főhadnagy, építészmérnök. Az utca felőli, eredetileg Cour d’Honneur (díszudvar) elrendezésnek, az U betűt formáló alaprajznak csak az egyik szára valósult meg, a felhúzott falak is vakolatlanok maradtak. A kolozsvári IX. Honvéd Hadtestparancsnokságnak otthont adó, részben átalakított épület a hun és ősmagyar eszmeiség művészileg megtervezett visszaálmodása lett, melyet a bejáratok díszei is visszatükröztek: a bácstoroki mészkőből faragott kopjapillérekkel és tojástagos ívkövekkel szegélyezett félköríves falnyílások, s abban dús faragású tölgyfa szárnyak. A főbejárat két oldalán „Hun” (Hunor) és „Magyar” (Magor) kopjapillérekkel szegélyezett, dunaharaszti mészkőbe vésett, több mint három méteres alakjai magasodtak. A homlokzat sárga homokkövét a Kolozs megyei Alsótök (Tiocu de Jos) helységben fejtették. A napfényt a modern Teschauer rendszerű (egyesített szárnyú) ablakok árasztották a helyiségekbe. A kődíszeket, a fa applikációkat, az épület külső részét ékítő falképeket, sgrafitókat a vakítóan fehér nemes vakolat hatásosan kiemelte.
Az iparművészeti munkák is hasonlóan látványosak voltak: a főbejáratot kopjamintás kovácsoltvas rácsos kapu jelezte, a mennyezetekről ötlángú kovácsoltvas csillárok függtek, a szobákból faragott tölgyfaajtók nyíltak, az emeletekre tölgyfa burkolatú lépcsőkarok vezettek. A lépcsőkorlátok, a deszkamellvédek, a kopjacölöpök, a faburkolatok és a padlózat mind-mind fényezett tölgyfából készült. Az előcsarnok és a díszlépcső ólombetétes üvegablakain címerek, várképek, fejedelmi arcképek és az ősmagyar legendárium jelenetei pompáztak. A székely háziipart a rackagyapjú alapanyagú háziszőttes szőnyegek és terítők képviselték.
A 10 hónap alatt megvalósított, Kolozsvár városrendezési tervének keretébe tagozott épületet 1942. január 18-án Bárdossy László miniszterelnök és báró Bánffy Dániel földművelésügyi miniszter jelenlétében adták át rendeltetésének.
A díszítő munkálatokba a korszak elismert művészeit is bevonták. Az iparművészetben is jeleskedő Haranghy Jenő(1894–1951) festőművész nevéhez kötődtek az elpusztult homlokzati és lépcsőházi falfestmények, sgrafitók, valamint az üvegablakok képei.
Az üvegfestmények Palka József díszüveg festő kivitelezései voltak. Hat freskó a Corvin koszorúval akkor frissen kitüntetett csíkszeredai születésű Szopos Sándor (1881–1954) festőművész alkotásai közé tartozik.
Az épület külső és belső szobrainak elkészítésére nem pályázatot írhattak ki, hihetőbb, hogy meghívásos alapon kérték fel a közreműködő művészeket és szakembereket. Ennek alátámasztásául Rátz Mihálynak, a kolozsvári római katolikus egyházközség képviselőtestületi tagjának, az építkezés ellenőrének egyik levelére hivatkozom. Kolozsvárt, 1941. november 4-én keltezett levelével Köpeczi Sebestyén József heraldikust, címerszakértőt és festőművészt kereste fel, arra kérve, hogy „szíveskedjék soraim vétele után Ormay mérnök-főhadnagy urat felkeresni, hogy a heraldikus feladat megoldásáról és megbízásáról tárgyaljanak”.
Szervátiusz Jenő Hét vezér szobrát az építmény központi részében, a kapualjban szándékozhatott elhelyeztetni, de a korabeli fényképek tanúsága szerint az épületbe lépőket az ötszínű kopja és karikó mintás terrazzó padló szélén Árpád vezér mellalakja fogadta. Úgy alakult, hogy az épület külső részén (lásd Hunor és Magor) és belső terében elhelyezett kőszobrokat a Bihar megyei Gálospetriben (Galoşpetreu) – Érmihályfalvától 10 kilométernyire – született Borsodi Bindász Dezső (1903–1979) formázhatta meg. Bár egyidős volt Szervátiusz Jenővel, többet bizonyíthatta rátermettségét. Korábban készült köztéri szobrai tették ismertté nevét: az alsózsolcai első világháborús és az ónodi hősi emlékmű, a miskolci Szent István szobor, valamint Csengey Gusztáv evangélikus teológus, költő és Lévay József költő, Borsod megyei alispán mellszobra. A Honvédelmi Minisztérium igényt tartott Szervátiusz Jenő közreműködésére is. Az életelemét jelentő fa művészi megmunkálására kérték fel, alkotásaival a hadtestparancsnok fogadó- és dolgozószobáit díszítették, berendezései adták meg a hely szellemét kiemelő méltó külsőségeket. Az általa fába álmodott figurális bútorok a székely népi és katonai élet tárgysorozatából merítették témáikat. A népies ihletésű lócák és székek mellett komoly iparművészeti remekek várták a parancsnokot és vendégeit: a Marosvásárhelyen oly sok épületet tervező Thoroczkay Wigand Ede (1870–1945) műépítész bútorainak stílusára emlékeztető, figurális faragásban végződő karosszékek. Az épületben székelő Dálnoki Miklós Béla (1890–1948) hadtestparancsnok mindennap elhaladt az előtt a történelmi tablófestmény előtt, mely Horthy Miklós kormányzót ábrázolta, amint a Főtér északi során az 1940. szeptember 11-én Kolozsvárra bevonult magyar katonák díszelgését fogadta. Dolgozószobájában a Szervátiusz Jenő megálmodta, a székely népéletből vett jelenetekkel és alakokkal díszített, diófából faragott hatalmas dolgozóasztal várta, melynek lapját négy bajuszos, székely harisnyás favágó meggörnyedt szobra tartotta. Egyedi vésőkezelését, formáinak ritmikáját, a székely lelkületet fafaragásban kifejezett beleérző képességét nem lehetett összetéveszteni a tiszti íróasztalok díszítésére szolgáló kis alakú, székely népi tárgyú faszobrok sorozatával, melyet Romulus Ladea szobrászművész egyik tanítványa, a szászrégeni születésű Csorvássy István (1912–1986) szobrász, fafaragó művész készített.
A témához kapcsolódik még egy érdekes adalék. A „kurta magyar világból”, 1941-ből származik Szervátiusz Jenőnek egy másik, ugyancsak a magyar honvédséghez kapcsolható, feledésbe merült munkája, a 21-es honvéd Bajtársi Szövetség emlékkelyhe. A kehely érdekessége, hogy a magyar heraldika legkiválóbb, korábban már említett mestere, Köpeczi Sebestyén József tervezte, melyet Szervátiusz Jenő a maga szakmájában ugyancsak művésznek tekinthető alkotótársával, Péterffy Lajos kolozsvári ékszerésszel formázott meg.
A magyar királyi kolozsvári IX. Honvéd Hadtestparancsnokság egykori épületének „magyaros” díszítőelemeire csak a korabeli fényképek, képeslapok emlékeztetnek. Az épület második világháború utáni sorsában bizonyára a magyar katonasághoz fűződő előélete is szerepet játszhatott abban, hogy az eredeti, román elképzeléseknek megfelelően nem oktatási célt szolgált. 1948-tól egészen az 1989-es romániai politikai átrendeződésig a hírhedt Securitate helyi központja volt. Az épület nyomasztó emlékét enyhítse az a tudat, hogy abban egykoron Szervátiusz Jenőnek és művésztársainak alkotásai próbálták feledtetni a világháború szörnyűségeit, a katonai drill merevségeit úgy, hogy a székely művészet derűre késztető játékosságát lopták a komor falak közé.
Szervátiusz Jenő Hét vezér szobra sokáig lappangott, a múlt rendszerben Kiss Jenő költő, egykori erdélyi helikonista kertjében, majd a Heltai Alapítványnak otthont nyújtó épület udvarában. Dési Károly és Venczel Attila szobrászoknak volt mit restaurálnia, főleg pótolnia, a szobor alakjai, a honfoglaló vezérek nem háborús sérüléseket szenvedtek, a károkat nem repeszgránátok, vagy eltévedt lövedékek okozták, a képzőművészet iránt fogékony vendégek célba dobással fejezték ki kritikájukat a nekik nem tetsző rész eltávolításának reményében. A szoborrongálások is a 20. századi erdélyi művészettörténet megíratlan fejezetei közé tartoznak.
A kolozsvári IX. Honvéd Hadtestparancsnokság Szervátiusz Jenő faragta egykori berendezési tárgyai – főként a dolgozóasztal – kapcsán egy nagyon izgalmas kérdés merül fel. Mi lehetett a sorsuk? A bútorzat nem pusztult el, Kiss András nyugalmazott főlevéltáros visszaemlékezése szerint 1946-ban a Bolyai Tudományegyetem kapta meg. Utána kellene járnia – valakinek –, hogy a korabeli bútorok a Babeş-Bolyai Tudományegyetem használatában vannak-e még, vagy esetleg leselejtezték őket. S ha tűzre vetésükkel nem emelték néhány fokkal az akkori időszak minden évszakban hűvös levegőjét, akkor kinek a szalonjában vagy dolgozószobájában lappanghatnak? Eredetüket illetően mostani gazdájuk valószínűleg teljes tájékozatlanságban él. Megeshet, hogy egy kis utánajárással, egy kis elengedhetetlen szerencsével, újabb tétellel bővülhetne Szervátiusz Jenő munkáinak szakirodalma, és egy kis égi pártfogással, újabb műalkotással gyarapodhatna a Szervátiusz Múzeum.
SAS PÉTER. Szabadság (Kolozsvár)

Négy évtized összevont osztályokban tanítva
Szász Dezső immár 30 éve tanít Gálospetriben, összességében pedig 41 éve oktatja a gyerekeket írásra, olvasásra, számolásra. És mindezt a több, mint négy évtizedet összevont osztályokban töltötte. Kitartóan, csendben végzi a dolgát, ahogy mondani szokás, a nemzet napszámosaként.
 
Nemrégiben jelent meg az összevont osztályokban tanítóknak szánt „Tanítói kézikönyv”. A társszerzők Schneider N. Antal nagyváradi, Erdei Ferenc székelyhídi, és Szász Dezső gálospetri pedagógusok. A könyvbemutatón figyeltem fel arra, hogy Szász Dezső nem csak, hogy összevont osztályban tanít, de azt már 41-ik éve teszi, amiből három évtizede az Értarcsa községhez tartozó, elég isten háta mögöttinek számító Gálospteriben okítja betűvetésre a magyar osztályokba járó gyerekeket. Manapság, amikor a választási kampányban a magyarság megőrzéséről, a nemzetstratégiáról vitáznak a politikusok, íme egy példa, hogyan kell és lehet „az ügyet” szolgálni csendben, kitartóan.
-Néhány szóban mutatkozzon be olvasóinknak.
-1952-ben születtem a Maros megyei Magyarón, ami Holtmarossal alkot községet. Ott jártam iskolában is. Gyönyörű vidék: jobbra a Görgényi, balra a Kelemen havasok, ott folyik el a Maros, kiránduló és horgászóhelyek egymás után. Még nemigen tudtam beszélni, mikor már megtanultam úszni.
-Hogyan került az Érmellékre?
-Úgy kerültem, hogy megismertem a feleségem! A történet, hogy Nagyenyeden voltunk egy továbbképzőn, ahol elveszítettem a kulcsaimat, ő találta meg. Aztán meghívtam egy kávéra. Akkor már mindeketten tanítók voltunk. Én Marosvásárhelyen, ő Enyeden végezte a képzőt. Mindez 1977-ben volt, mármint akkor házasodtunk össze, én előtte még katona is voltam, aminek az idejét nem számolták bele a munkahelyen töltött időbe. A kinevezésem 1972-ben kaptam meg Máramaros megyébe, Erzsébetbányára (Băiuţ), tehát azóta tanítok, ami azt jelenti, hogy összesen ez a 41. év, amiből a 30. Gálospteriben. Akkoriban, visszatérve 1977-be, magyartanítók nemigen kerültek csak úgy be Bihar megyébe. A feleségem – aki gálospetri születésű – Belényesben tanított, ott lett is volna még egy hely, ami nekem megfelelt volna, de a Tanfelügyelőség nem hagyta jóvá, nekik megvoltak a saját embereik. Ellenben ott is volt egy szabad hely, ahol én tanítottam, és az ottani igazgatónő nagyon jóindulatú volt, el is intézte, hogy ő oda kerüljön. Attól kezdve mindketten ott tanítottunk, 1983-ig, amíg a tanítónő nyugdíjba ment Gálospteriben, a másik poszt már szabad volt. Akkor örültek nekünk, mivel kicsi település, és nem volt szakember sokáig. Ha összeszámolom, a feleségem a 38 tanévéből 36 évet tanított összevont osztályban, én pedig mindet, ami azt jelenti, hogy ez a 41 év. Én nem ismertem meg azt, hogy hogyan lehet dolgozni egy osztállyal, mindig két osztállyal dolgoztam.
-Milyen összevont osztályban tanítani?
-Nem könnyű. Most például elég „vegyes” az összetétel is: 21 gyerekből 2 magyar a faluból, négy gyerek a Szent Ferenc Alapítvány-féle Szentháromság Gyerekotthonból, a többi 15 roma. Az utóbbi 15-ből 12-nek apja is, anyja is analfabéta, tehát még segíteni sem tudnak a gyereküknek a tanulásban. Első osztályban nem szabad buktatni, második végére nem tanulnak meg írni, olvasni, számolni, akkor megbuktatja az ember, de háromszor nem járhatja ugyanazt az osztályt, és aztán harmadikban, negyedikben „lemorzsolódnak”.
-Mi a különbség egy régi, és egy mai összevont osztály között?
-Elméletileg nincs különbség, ugyanazt kell csinálni, csak a tananyag más. Tehát más a tartalom, a szerkezet változatlan. Az óra felében ugyanúgy foglalkozik a tanító az egyik osztállyal, aztán a másikkal. A dolog nyitja, hogy már elsőtől rá kell szoktatni a gyerket az önálló munkára, így negyedikes korára sokkal önállóbb lesz, mint egy nem összevont osztályos diák. Az okosabbja például már kisebb korában azt is megtanulja, amit a nagyobbaknak magyarázok, na, nem matematikából, mert azt gyakorolni kellene, de az olvasás, a történelem, az megragad.
-Mindig I.-III. és II.-IV. osztályok voltak összevonva?
-Volt év, amikor III. és IV. volt egyben, de az nehéz, mert mindkét osztályban sok a leadandó ismeret. A legegészségesebb az I.-III. és II.-IV. Most bejött az előkészítő osztály, amit úgy párosítottak, hogy 0.-I., II.-IV. és a harmadiknak van külön tanítója.
-Sokkal nehezebb összevont osztályban tanítani? Nem gondolta soha, hogy váltani kellene?
-Sokkal nehezebb. Mikor voltak szakinspekciók, nekünk ajánlották, hogy mint „jól felkészült szakemberek” – ezt mondta rólunk az inspektor, próbáljuk meg például Érmihályfalván, ahol volt is hely, és jobbak is voltak a körülmények, de maradtunk Gálospetriben, most meg már nem sok van a nyugdíjig nekem sem.
-Apropó körülmények, azok milyenek?
-Mi a református templom háta mögötti, a tájháztól visszafele a harmadik épületbe járunk, ahol máig nincs víz (csak a főépületben van). Azért nincs, mert az épület a református egyházé, amelyiknek nem is érdeke, nincs is pénze, az önkormányzat pedig nem fektet be, mert nem az ő épülete. Ugyanabban az épületben tanítok 30 éve, és majdnem ugyanabban a teremben is, mert idéntől egy másik terembe kerültem. Tehát 50-60 méteres körzetben van kút, az illemhely pedig az udvaron van, amit szükség esetén az éppen arra járók is használnak… Villanyáram az természetesen van, de a hálózatot is cserélni kellene, de ugyanaz a helyzet, mint a vízzel. Fafűtés van, amivel nincs is baj, csak nagy a terem, 12 x7 méter, és legalább 4,5 méter magas, oda komoly tüzelés kell. Szemléltető eszköz most már akadt, de példáéul az egész iskolában nincs egy számítógép. Én szereztem kettőt, de olyan ósdiak, hogy még nincs bennük CD-, csak floppy-lejátszó. Egyetlen szövegszerkesztő, meg rajzprogram van rajta, semmi egyéb. Az internetről ne is beszéljük, pedig óriási lehetőség lenne. Internetünk van otthon, de az nem ugyanaz.
-Ha azt mondom, hogy nem XXI. századiak a körülmények, nem lövök túl a célon…
-Hát, nem, de mindezek ellenére nem hagytuk ott az iskolát eddig sem, most pedig már nem fogjuk, hiszen kényelmessé tettük az otthonunkat. Ha még el is adnánk, nem kapnánk érte annyit Gálosptriben, amennyiért vehetnénk egy elfogadható házat Érmihályfalván.
-Nem bánta meg, hogy kitartott Gélosptriben?
-Sosem, minden körülmény ellenére.
-A tanítói kézikönyv bemutatóján elhangzott, hogy ez a második kiadás.
-Igen, ugyanezzel a címmel jelent meg a Corvin kiadónál 1999-ben, kisebb példányszámban. Az akkori megjelentetés a Schneider Antal tanár úr ötlete volt. Én írtam egy egyes fokozatú vizsgára szóló dolgozatot ezzel a témával, ő meg volt elégedve, és javasolta a megjelentetést, mivel sokan tanítanak osztatlan osztályban, és segítségükre lenne. Akkor csak Bihar megyében terjesztették, nagyon kicsi, talán 150-200 példány volt, de nem tudom pontosan, a technikai dolgok engem mindig kikerültek.
-Sokat kellett változtatni az eredeti kiadáshoz képest?
-Nem, a gyakorlati részt csak bővíteni kellett, például beírtuk az előkszítő osztályhoz kapcsolódó tudnivalókat. Többlet még, hogy Schneider Antal felkérte a volt tanítványait a világ minden tájáról, hogy írják meg ottani tapasztalataikat, ez van az első részben. Több elmélet van ebben a kiadásban, a gyakorlati rész is bővül egy kicsit valójában, sok az önálló gyakorlat.
-Változott a világ, van internet, de az előbb elhangzottak alapján gondolom, azt a részt nem ön írta?
-Nem, azt Schneider Antal írta. Én az órarendeket, a munkaterveket és az önálló foglalkozásra javasolt gyakorlatokat írtam.
-Jelent ez a könyv valami elismerést?
-Hát, leginkább szakmai elsimerésről beszélhetünk, nem anyagiról, legalábis eddig. Most 800 példány jelent meg, Bihar megyében már 200-nál többet adtak el. Volt bemutató a Partiumi Keresztény Egyetemen, Tenkén, Biharon, Belényesben, Székelyhídon, Érmihályfalván. Bihar tehát eladta a saját példányait. Visszajelzések, gratulációk az interneten jönnek. Az anyagiakról csak annyit, hogy mi még azt a pénzt sem kaptuk vissza, amit évekkel ezelőtt levontak a pedagógusoktól, aztán némelyek visszakapták – mi, a feleségemmel, még azt sem.
-Apropó elismerés, az elmúlt négy évtized során „feltűnt-e” már valakinek a kitartásuk?
-Nem, soha senkinek. Persze azon kívül, hogy inspekciókon gratulálnak a munkánkhoz. Az, hogy évtizedekig tapostuk a sarat, az még nem.
-Hallott még hasonlóan hosszú, csak összevont osztályban töltött tanítói pályáról?
-Nem. Előfordulhat, hogy van, de én nem tudok róla. A zónában, Székelyhídtól Érkörtvélyesig már a legöregebb tanító is vagyok, nem csak a legrégebben tanító tanító. Tehát a vállveregetés eddig elmaradt, de most hogy mondja, tényleg jól esett volna néha. A fiam szokta mondogatni, hogy „amit ti csináltok, az nem semmi”, de másnak eddig nem tűnt fel…
Rencz Csaba
Erdon.ro

Magyar tájház-szemle: határon innen és túl
Újfajta együttműködés körvonalai rajzolódnak a magyarországi és hazai néprajzos-muzeológusok kisszámú szakmai közösségei között. Az éppen tízéves jubileumát ünneplő Magyarországi Tájházak Szövetsége (MTSZ) és a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) közös szervezésében kétnapos tájház-konferenciát tartottak a Kriza társaság Mikes-utcai székházában, március 8–9. között. Az előadásokat egy huszonkét tablóból álló fotókiállítás is kiegészítette, amely a szentendrei skanzenben újonnan felépülő erdélyi tájegység előzetese is egyben. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum (SZNM) új vállalkozása egy erdélyi kollégákkal megvalósított, ötéves kutatási projekten alapszik, melynek pillanatképeit ezúttal a kolozsvári közönség is megtekinthette.
A kiállítás megnyitóján T. Bereczki Ibolya, az SZNM főigazgató-helyettese hangsúlyozta: csak olyan épületek kerülnek elköltöztetésre, amelyek eredeti helyükön már nem maradnának meg, és olyan tárgyakat vásárolnak meg, amelyek helyi múzeumban is megtalálhatók.
Az előadásoknak és vitáknak helyet adó szakmai találkozó egy tető alá hozta olyan nagy múltú intézmények képviselőit is, mint a bázisként működő szentendrei skanzen, a nyíregyházi Sóstói Múzeumfalu, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum vagy a kolozsvári néprajzi múzeum; de számtalan kevésbé ismert múzeum/tájház vagy fiatal kezdeményezés is bemutatkozhatott, úgy mint a Kallós Zoltán-féle válaszúti múzeum, a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum, vagy olyan, döntően önfinanszírozású kisintézmények, mint a kalotaszegi Méra, a peremvidéken található Tordaszentlászló, a bihar megyei Várasfenes, az érmelléki Gálospetri és Szalacs, vagy a Hargita megyei Máréfalva tájházai, Nyisztor Tinka pusztinai kísérletei, vagy éppen a dél-alföldi Endrődi Tájház.
A konferencián díjátadásra is sor került: a tavalyi Europa Nostra Nagydíjas Kovács Piroska, máréfalvai nyugdíjazott pedagógus és néprajzi gyűjtőnek a KJNT díszoklevelét ítélték oda, amely „Daczó pátert” követően az intézmény történetében második alkalommal került kiosztásra.
Néhány bevezető/áttekintő vagy elméletibb igényű előadás mellett a prezentációk többsége a tájházak és gyűjteményeik bemutatására és szakmai tapasztalataik megosztására fektette a hangsúlyt.
Még ha Magdó János kolozsvári magyar főkonzul abbéli reménye kissé elrugaszkodott volt is, miszerint a tájházaknak az elvándorlást fékező, magyarságmegtartó szerepe lenne, de az intézmények helyi közösséggel fenntartott szoros kapcsolatát és az identitás erősítésében betöltött funkcióját több előadó is nyomatékosította, és megfogalmazott céljaik részeként emlegették. Szonda István, az Endrődi Tájház vezetője a megismertetés mellett egyfajta népnevelői szándékkal a fiatal generációval fenntartott kapcsolat elsődlegességét is kiemelte.
A lokális közösség, de egyáltalán a látogatóknak e tájházak életébe való bevonása magában hordozza azt a kényes kérdést is, ami a szakmai szempontok és látogatói igények gyakran össze nem egyeztethetőségére figyelmeztetnek. Az előadásokból világosan kitűnt: az egyre kiterjedtebb intézményi hálóval bíró tájházak turizmussal való összefonódottsága komoly kihívások elé állíthatja a szakmát.
Furu Árpád népi építészettel is foglalkozó műemlékvédelmi szakmérnök összegző gondolatát idézve, miszerint a nagy energia-befektetés mellett profitot sohasem fogunk termelni, hanem sikeres pályázatok útján esetleg az önfenntartás lehetséges, könnyen beláthatók a szakma függetlenségével kapcsolatos aggályok. Eugen Vaida, a Nagyszebenből érkezett szakember megfogalmazása szerint a „szép bolondjai” ők.
De akár az esetleges megalkuvás, akár a szakmai irányítás hiánya felől közelítjük a kérdést, mind a Maros megyei tájházak helyzetét összegző néprajzkutató, Vajda András által használt „post-múzeum” fogalma, mind a Pozsony Ferenc akadémikus által levont következtetések, jelezvén az erdélyi tájházak statikusságát, túlzsúfoltságát és tárgykatalógusok hiányát: meglehetősen elmarasztalóak voltak.
További feladat elé állítva a muzeológia és népi építészet szakértőit, Furu Árpád a hitelességnek az örökségvédelemben betöltött fontos szerepét hangsúlyozta. A restaurálás akkor igazán sikeres, ha az eredeti funkciót fenn tudjuk tartani, márpedig a népi kultúra gyökeresen átalakult, az egykori lakóházakhoz kapcsolódó életmód többnyire már nem lelhető fel − jegyezte meg az építész.
Több előadótól elhangzott azon észrevétel, miszerint gyakran ellentmondásba kerül e letűnt korok paraszti értékeinek megőrzésére tett kísérlet és a helyi közösség szégyene, saját hagyományos értékeiket az elmaradottsággal kapcsolván össze. Ennek egyik legszélsőségesebb esetéről talán Nyisztor Tinka néprajzkutató számolt be, aki a moldvai csángók azon erős beidegződéseit említette példaként, mely szerint magyarországi utazásaikkor egymás között is csak fokozatosan váltanak a magyar nyelvre. Szülőfalujában, a pusztinai magyarok között végzett identitásőrző törekvéseit sem az iskola, sem az egyház nem támogatja − számolt be nehézségeiről a néprajzkutató.
Zárszóként a konferencia végén felszólaló Bihari-Horváth László, a hosszúpályi Bődi István Falumúzeum muzeológusát említem, aki a „csoporttöbblet” szociálantropológiai fogalmára támaszkodva, az Európai Területi Társulás (http://egtc.kormany.hu) határokon átnyúló, uniós támogatású együttműködési pályázatát elevenítette fel. A történelmi Bihar vagy Szatmár megyékre kiterjesztve, e projekten keresztül sikeres szakmai együttműködésre nyílna lehetőség magyar és román kollégák bevonásával egyaránt. Pozsony Ferenc akadémikus, a KJNT tiszteletbeli elnöke bár emlékeztetett az évek óta tartó leépítések miatti szakemberhiányra, de készséggel fogadta a kooperációs szándékot és az ötlettel való egyetértésének adott hangot.
Noha számos eredményről és ígéretes kezdeményezésről is beszámoltak az előadók, a kidomborított problémák a kritikai szellem elevenségét is tanusítják, melyek mintegy kiindulópontként szolgálhatnak majd egy szakmaibb út kitaposásához. A közös szervezésű konferencia azt is megmutatta, hogy ebben az útkeresésben partnerségre is számíthatunk.
GYŐRI TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár),

Magyar tájházak Erdélyben
Számbavétel, megőrzés, hasznosítás, együttműködés
Erdély virágai – egy kutatás vándorképei című kiállítás képei között a tartalomhoz illő hangulatban tartották március 8–9-én a Magyar Tájházak Szövetsége (MTSZ) és a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) közös tanácskozását a társaság kolozsvári székhelyén. A Határok nélkül – Magyar tájházak Erdélyben címmel rendezett konferenciát Jakab Albert Zsolt, a Kriza Társaság elnöke nyitotta meg. Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja az együttműködés fontosságát emelte ki, akárcsak Hegedüsné Majnár Márta, az MTSZ ügyvezető elnöke, aki hangsúlyozta, hogy a szervezet a Kárpát-medence valamennyi tájházának érdekeit képviseli. A rendezvényt, amely a Válaszúti Kallós Múzeumba és a mezőségi Feketelak falumúzeumába szervezett szakmai kirándulással zárult, a Nemzeti Együttműködési Alap támogatta. A szervezésben a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum működött közre, amely egy erdélyi épületegyüttes létrehozásán dolgozik. Az erre vonatkozó és erdélyi kutatókkal közösen folyó munkát tükrözte a hangulatos keretet biztosító kiállítás, amelyet T. Bereczki Ibolya főigazgató-helyettes, a Tájház- szövetség elnöke ajánlott a jelenlevők figyelmébe. A konferencián bemutatták és díjazták Kovács Piroska, máréfalvi pedagógust, akit néprajzi gyűjtőmunkájáért 2012-ben Europa Nostra nagydíjjal tüntettek ki.
A rendezvényen előadást tartottak a magyarországi és az erdélyi közismert múzeumok, valamint a kisebb tájházak, gyűjtemények képviselői, amit hozzászólások, kerekasztal-megbeszélések követtek.
– Mi ragadta meg a szakember figyelmét, mit látott követendő példának a magyarországi és erdélyi tájházakról, gyűjteményekről elhangzott bemutató során? – kérdeztem a nyitóelőadását tartó Pozsony Ferenc egyetemi tanártól, akadémikustól, a Kriza János Társaság tiszteletbeli elnökétől?
– Voltaképpen a konferencia az erdélyi és a magyarországi tájházakkal foglalkozó szakemberek, házigazdák találkozója, képzési formája volt, amelynek során feltérképeztük, hogy milyen eredményeket értek el a Kárpát- medencében levő tájházak megalapításával és működtetésével kapcsolatosan és milyen gondokkal kellett és kell megküzdeni. Az előadók feltárták, hogy a XIX. század végétől fokozatosan alakult ki a tájház, amely azt jelenti, hogy egy faluban a saját helyén megőriznek egy régi épületet, és azt lehetőleg az ott élő család társadalmi státusának, etnikumának, életstratégiájának megfelelően rendezik be. Az előadások egy része az erdélyi tájházak mai állapotát rajzolta meg. Tötszegi Tekla kolléganőm egy kalotaszegi, mérai tájház építésének szépségeit és buktatóit vázolta fel, Bereczki Ibolya azt mutatta be, hogy Magyarországon hogyan szervezték rendszerbe a tájházakat, amelyek különböző tulajdonban vannak, magánszemélyek, helyi tanácsok, egyházi intézmények, egyesületek birtokolják, majd működtetésüknek a legjobb változatára kereste a választ.
Furu Árpád mérnök a tájházak építészeti vetületeit elemezte, az épületek megőrzésének szakszerű módját, s azt, hogy miképpen lehet beműködtetni, korszerűsíteni úgy, hogy a posztmodern látogatóknak nemcsak látványt, hanem keretet is jelentsenek. Vajda András a Maros megyei tájházak állapotát vázolta fel. Páll István, a Nyíregyháza melletti Sóstón létesített szabadtéri néprajzi múzeum igazgatója Szatmár megyének a Magyarországhoz tartozó településein létrehozott szabadtéri múzeumokat, tájházakat elemezte, működtetésüknek, az oktatás és a turizmus szolgálatába állításuknak a pozitív példájára helyezve a hangsúlyt. Kinda István a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója a Zabolán létesített tájháznak és a néprajzi múzeumnak a székelyföldi és a moldovai iskolások identitásának az építésében játszott szerepét mutatta be. Szőcs Levente, a Tarisznyás Márton múzeum néprajzosa azt vázolta fel, hogy Gyergyószentmiklós környékén milyen eredményeket értek el a népi építészet, a lakáskultúra, a kézművesség dokumentálásában, múzeumi és tájházas reprezentációjában. Miklós Zoltán, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum igazgatója, néprajzkutatója az Udvarhelyszéken, Sóvidéken, a Küküllők és a Homoród mentén, a Havasalján elért eredményekről tartott nagyon szemléletes előadást a követendő példákra összpontosítva. Csíkból egy kászoni tájháznak az építését, működtetését mutatták be, ami korábbi tárgygyűjtések alapján magánkezdeményezésre alapult.
A második nap magyarországi, erdélyi magyar és román eredményeket osztottak meg a hallgatósággal. Szonda István tájházvezető azt vázolta fel, hogy a Dél-Alföldön hogyan teszik élővé az oktatás, a művelődés és a turizmus keretében, a naptári ünnepek, a népszokások, a népi gasztronómia otthonává a tájházat, hogyan lehelnek életet a már nem lakott házak világába. Kéri Gáspár és felesége azt mondta el, hogy családi kezdeményezésre hogyan alapítottak Biharban az Érmelléken három tájházat Gálaspetriben és Szalacson, s ezekben hogyan mutatják be a középgazda, a jobbágy vagy az uradalmi családok életét, és hogyan próbálják ezt élettel feltölteni, s a gyűjteményeket az erdélyi, partiumi, az európai turisztikai vérkeringésbe bekapcsolni. Rövid előadásban mutatta be Boldizsár-Zeyk Zsuzsa a pedagógusok által Tordaszentlászlón alapított múzeumot, tájházat, Vura Ferenc a Fekete-Körös völgyében, Várasfenesen, alapított gyűjteményt. A Bákó megyei Pusztináról érkezett Nyisztor Tinka elmondta, hogy a sajátos, történelmi, gazdasági szerkezetnek köszönhetően sok olyan ház maradt fenn, amelyet csak meg kell őrizni, szakszerűen fel kell leltározni, mivel szinte szabadtéri tájházként festenek, s elmondta: hogyan próbálják a magyar nyelvű helyi vallásosság, hitélet, ünnepek közegévé átalakítani ezeket a házakat. Balázs-Bécsi Gyöngyi a Kallós Zoltán által alapított válaszúti regionális múzeum létrehozását mutatta be, azt hangsúlyozva, hogy a múzeum köré milyen foglalkozásokat, képzéseket szerveztek: kézművesség, szövés, fonás, éneklés, zenélés, táncolás tanítása, s a néphagyományoknak az iskolai, szabadidős átadását hogyan szervezik meg. A tanácskozás külön színfoltja volt a Szebenből érkezett román kolléga, Eugen Vaida, aki megszervezte az erdélyi magángyűjtemények hálózatát (RECOMESPAR) és fölvázolta, hogy milyen programokat szerveznek a tárgyak restaurálására, a marketingre, a turizmus szolgálatába való állítására.
Azt gondolom, hogy hasznos volt ez a magyarországi erdélyi koprodukció, hisz mind a két nagy régióban a számtalan probléma mellett számtalan pozitív példa van, amiből minden résztvevő tanult – foglalta össze a tanácsokozás főbb eseményeit Pozsony Ferenc.
A záró kerekasztal-megbeszélésen a KJNT tiszteletbeli elnöke öt alapvető pontban foglalta össze a gondokat. Az első a tulajdonjog tisztázása, mert általában az intézményes háttérrel rendelkező tájházak működtetésére lehet támogatást nyerni. Építészeti szempontból a tulajdonosnak kötelessége szakemberek bevonásával helyrehozni az épületet, a szakszerű berendezésben pedig néprajzosok, muzeológusok adhatnak tanácsot, s nem szégyen segítséget kérni tőlük. Körvonalazódott az is, hogy nem csupán a tárgyakat kell őrizni, hanem a tárgyak mögötti tudást is, s ezt kell a működtetés során elővarázsolni és átadni a látogatóknak. A tájház így tehet eleget kettős feladatának az identitás megőrzésében játszott szerepének és a turisztikai hasznosítás lehetőségének.
Bár Erdélyben problémát jelent a szakemberhiány, hisz jó néhány nagyváros múzeumának nincs magyar néprajzos szakembere, a konferencián levő nagyszámú fiatal érdeklődő talán ezen az úton fog elindulni.
Megyénkben a megfelelő intézményi háttér és szakemberek hiányában a helyi kezdeményezések mindenféle szakmai támogatás, ellenőrzés nélkül valósultak meg – hangzott el a Hagyományos Kultúra és Művészeti Oktatás Maros Megyei Központját vezető Vajda András bemutatójában. A gyűjtemények minőség szempontjából nagyon változatosak, s pontos leltáruk elkészítését Vajda András a közeljövő legfontosabb feladatának tekinti.
A tanácskozás szakmai kirándulással zárult, Kallós Zoltán Alapítványi Múzeumát Válaszúton maga az alapító, valamint Balázs Bécsi Gyöngyi és Balla Ferenc mutatta be. A látogatók nemcsak a különböző tájegységek népművészetét igazoló gyönyörű darabokat láthatták, a vezetők a folyton gyarapodó raktárakat, s a műtárgyak védelmére használt eljárásokat is ismertették. A feketelaki faluházhoz az elmaradott felső tóvidéki régi házak, gazdasági épületek között vezetett a kátyúkkal tele út, azt az érzést keltve a látgatóban, mintha egy szabadtéri falumúzeum részletei között járna.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely),

Húszéves a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság
Húsz év már komoly időszaknak számít egy civil szervezet életében. Elértük az érettség szintjét, amely mérlegkészítéshez kötelez. Így dióhéjban ismertetni szeretném egyesületünk legfontosabb tevékenységeit.
Egyesületünket 1993-ban alapítottuk, 12 alapító taggal. 2006-ig a Királyhágómelléki Református Egyházkerület és a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség égisze alatt működött mint Bizottság, egyesületi státusban. 2007. március 13-án lett a bíróságon bejegyezve mint önálló jogi személy, megőrizve a folytonosságot.
A társaság létszáma állandóan változott. A húsz év alatt 208-an voltak tagok, amelyből 26-an elhunytak. Jelenleg 114 munkatárssal rendelkezünk: történészek, néprajzosok, tanárok, orvosok, lelkipásztorok, műemlékes szakemberek, honismereti nevelők. 13 Arad, 60 Bihar, 3 Kolozs, 2 Máramaros, 9 Szatmár, 5 Szilágy, 11 Temes megyéből, 1 Gyimesközéplokról, 1 Segesvárról és 9 Magyarországról.
Legfontosabb tevékenységünk a helytörténeti kutatómunka, amely szoros kapcsolatban van a műemlékvédelemmel. Feladatunk a kistérségek és az egyes települések történetének kutatása és közzététele, műemlékeinek felmérése, ismertetése és védelme.
A kutatómunka és a felmérő programok eredményeinek ismertetése évente két rendezvényen történik: márciusban a Partiumi Honismereti Találkozón és szeptemberben a háromnapos Partiumi Honismereti Konferencián. Minden évben előre meghatározzuk a kutatás témáját. De ez csak a fő téma, ezek mellett megjelennek mindig az előző kutatási programok témái is, mert többen vannak, akiknek egy meghatározott kutatási területük van, vagy csak egy tájegységben kutatnak.
A Partiumi Honismereti Konferencia immár hagyományos és elismert mind belföldön, mind külföldön. Átlagosan 80 ember vesz részt a Partiumból, a Bánságból, Kolozsvárról, Magyarországról. Vándorkonferencia, hogy bekapcsoljuk a különböző vidékeket a közös kutatómunkába. A konferencia helytörténeti kutatómunkánk és műemlékvédő tevékenységünk legmagasabb fóruma. Ekkor tartjuk az évi közgyűlést is, ekkor osztjuk ki a Fényes Elek-díjakat azoknak, akik kimagasló munkát fejtettek ki a helytörténeti kutatómunkában és az egyesületi élet szervezésében. Eddig tizennyolc konferenciát szerveztünk. Az idei, a 19. konferencia fő témái voltak: a Partium és a Bánság egyházi műemlékei; Nagy személyiségeink emlékezete; Kollektív értékek folytonossága – hagyományaink.
E rendezvényeken elhangzó tanulmányokat, dolgozatokat igyekszünk közzétenni. A rövidebb anyagokat időszakos honismereti lapunk, a Partium ismerteti. A nagyobb méretű anyagokat a Partiumi füzetek könyvsorozatában tesszük közzé.
Honismereti lapunk 1994. április 14-én indult el Partium néven. Könyvkiadásunk megkezdése előtt, időszakos lapunk évente 2–3 számban, majd 1997 után egy-egy szám jelent meg, négyszáz példányban. Főbb rovatai: történelem, helytörténet, műemlékeink–műemlékvédelem, művelődéstörténet, néprajz–népismeret, képzőművészet, személyiségeink, tájleírás, hírek–események.
Könyvkiadásunk 1997-ben indult el Partiumi füzetek néven a Partium és a Bánság helytörténetének, műemlékeinek, népszokásainak ismertetésére. A sorozat célja a helytörténeti kutatásban fellelhető hatalmas fehér foltok eltüntetése, műemlékeink megismerése és védelme. Kritériummá vált a levéltári anyagok felhasználása, valamint az „oral history” módszerének alkalmazása. 1997-től napjainkig 74 kötet jelent meg. 1998–2002 között 18 kötet jelent meg elég nehéz körülmények között. Az eladásból bejövő pénzből nyomtattuk ki a következő köteteket. Ez volt a hőskor. 2003-tól kezdve a Bihar Megyei Tanács támogatja könyvkiadásunkat az RMDSZ Bihar Megyei Szervezete javaslatára. A támogatás pályázat útján történik. Eddig megjelent 16 falumonográfia, 19 történelmi és néprajzi jellegű kötet, 18 műemlékekkel foglalkozó, 11 nagy személyiségeinkről, négy kötet temetőinkről, öt iskolatörténet. Még kiadtunk sorozaton kívül tizenöt kötetet, ebből ötöt a Jubileumi Rákóczi Évek sorozatában. A sorozat szerkesztője alulírott, beíró Farkas Piroska, szöveggondozó Mihálka Magdolna. Könyveink az elején a református egyház Szenczi Kertész Ábrahám nyomdájában készültek, majd az Europrint nyomdában. Néhány éve a Litera Print Nyomdában készülnek, amely egyesületünk tagjainak, a Voiticsek házaspárnak a tulajdona. Nyugodtan állíthatjuk, hogy e könyvkiadás egyesületünk sikersorozata. Köteteink általában 350–500 példányszámban jelennek meg a rendelkezésünkre álló anyagi alapok függvényében. Szokássá vált, hogy az egyesület tagjai minden kötetből kapnak egy-egy tiszteletpéldányt. Ugyanakkor eljuttattuk minden jelentős könyvtárba. Az utóbbi években e kötetek felhasználása alapján szervezték meg a középiskolák helytörténeti vetélkedőit.
Az ifjúság bevonására 1992–2005 között 13 honismereti tábort szerveztünk, amelynek keretében délelőtt állagmegőrző munkálatokat végeztünk, délutánonként honismereti előadásokat tartottunk a környék földrajzáról, történelméről, népi hagyományairól, irodalmáról.
Jelentős eredménynek könyvelhetjük el, hogy egyesületünk 23 emléktáblát készíttetett és avatott fel. Mivel ezek nagyon fontosak nemzeti önazonosságunk megerősítésében, ezért fontosnak tartom ezek felsorolását:
1992-ben a fenesi Bélavár falán;
1993-ban Réven, a Zichy-barlang feltárásának 90. évfordulója alkalmából; Szentjobbon, a Szent Jobb tiszteletére, közösen Tempfli József megyéspüspökkel, valamint Sólyomkő várának falán;
1994-ben Réven Márton Gabriella, Ady első váradi szerelme emlékére; Kulcsár Andor lelkipásztor tiszteletére; Nagyváradon Biró József művészettörténész és festőművész, Érsemjénben pedig Fráter Lóránd, a nótáskapitány tiszteletére;
1995-ben: megfogalmaztuk és megcsináltattuk a vártemplomban elhelyezett Szent László-emléktáblát;
1997-ben: Nagyváradon K. Nagy Sándor író, jogász, a helytörténeti kutatás úttörője tiszteletére. A tábla felerősítésére majd később került sor. Aradon emléktáblát avattunk Lóczy Lajos földrajztudós tiszteletére;
2001-ben Csokalyon Fényes Elek földrajztudós tiszteletére, halálának 125. évfordulója alkalmából;
2002-ben Gálospetriben emléktáblát, emlékszobát avattunk Sass Kálmán mártír lelkész tiszteletére;
2003-ban Réven Karl Handl, a barlang felfedezőjének tiszteletére, közösen a Pro Rév egyesülettel;
2005-ben Érköbölkúton ifj. Gyalókay Lajos, a Biharmegyei Régészeti és Történelmi Egylet alapító tagja és titkára, Zsibón II. Rákóczi Ferenc tiszteletére, a zsibói csata emlékére;
2006-ban Érmihályfalván Zelk Zoltán költő emlékére;
2007-ben Erdőhegyen (Kisjenő – Arad megye) dr. Balogh Ernő egyetemi tanár, Nagyváradon Hegyesi Márton, az 1848–49-es szabadságharc kutatója tiszteletére, közösen a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvánnyal;
2008-ban: Érmihályfalván Kuthy Lajos író tiszteletére, közösen a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvánnyal;
2009-ben: Biharfélegyházán és Micskén Jakó Zsigmond akadémikus tiszteletére, közösen az Erdélyi Múzeum Egyesülettel;
2011-ben Micskén Miskolczy Károly nemzetőr, országgyűlési képviselő tiszteletére.
De ezek mellett aradi tagtársaink számos emléktáblát avattak a Csiky Gergely Iskolaközpontban. Emléktáblákat és más emlékjeleket avattak Szatmár- és Szilágy megyében is. Minden megyében állagmegőrző tevékenységeket szerveztünk, főleg emlékjeleinknél, temetőinknél.
Ugyanakkor, minden évben számos emlékülést, koszorúzási ünnepséget és könyvbemutatót szerveztünk. Felsorolni is nehéz lenne.
Fontos megvalósításunk volt a honlapunk elkészítése, amelyet immár bárki megtekinthet a világhálón a www.pbmet.ro címen.
Sokrétű tevékenységeink elismeréseként egyesületünk és egyes tagjaink számos kitüntetést kaptak. Így egyesületünk megkapta a Pro Partium-díjat, a Podmaniczky-díjat és a Kós Károly Állami Díjat. Ezek mellett számos díszoklevelet, amelyeket most nem sorolok fel.
Egyesületünk 2001-ben megalapította a Fényes Elek-díjat, amelyet azok kapnak meg, akik kimagasló eredményt értek el a helytörténeti kutatómunkában, történelmi örökségünk megóvásában, a honismereti nevelésben. 2005-től olyan személyiségeknek is ítéltük oda, akik saját településükön példamutató módon végezték hagyományőrző tevékenységüket, mint Balázsi József, Érsemjén polgármestere, Hasas János, a Pro Rév Egyesület elnöke, Bognár Levente, Arad alpolgármestere, Kovács Zoltán, Érmihályfalva polgármestere, Gellért Gyula, bihardiószegi református lelkipásztor, Flóris János, a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány alapító elnöke Isaszegről, Sándor Tivadar arad-gáji római katolikus plébános.
Természetesen ezt az eredményt csak közösen tudtuk elérni. Ezért szeretném most megköszönni minden társamnak önzetlen, odaadó tevékenységét.
Dukrét Géza
Reggeli Újság (Nagyvárad)

A meghívó egy mosoly volt
Nagyvárad- Szombaton a Nagyváradi Katolikus Egyetemista Lelkészség II. alkalommal szervezte meg a Bihar Megyei Gyermekotthonok Találkozóját a PKE dísztermében. Öt településről jöttek résztvevők.
Több mint 170 résztvevő, vagyis 120 gyerek, 30 önkéntes, 19 kísérő és 29 meghívott- számokban így lehetne tömören összegezni a Nagyváradi Katolikus Egyetemista Lelkészség által szervezett II. Bihar Megyei Gyermekotthonok Találkozóját, azonban, mint tudjuk, általában a statisztikai adatok mögött rejlik a lényeg. Ebben az esetben talán a Partiumi Keresztény Egyetem főbejáratára kiragasztott „A belépő egy mosoly” felirat tükrözte a legjobban az összejövetel igazi okát és célját, az állami vagy egyházi gondozásban élő fiatalok bátorítását, illetve az otthonok, a nevelők és a gondozásban levő gyermekek közötti kapcsolatteremtést, információs hálózatnak a kialakítását.
Restás István főszervező az Erdély Online-nak elmondta, hogy öt településről- Nagyváradról, Nagyszalontáról, Bélfenyérről, Szentjobbról és Gálospetriből- érkeztek résztvevők, az eseményt pedig támogatta a Szent László római katolikus egyházközség, a németországi Dolores Fischbacher nővér, a PKE és a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat Bihar megyei szervezete.
Változatos programok
A programok változatosak, szórakoztatóak és egyben tanulságosak is voltak. Arra törekedve, hogy a hosszú hivatalos beszédekkel ne untassák a gyermekeket, Pék Sándor esperes, várad-olaszi plébános, dr. Kőrösi Mária, a PKE oktatója és a Széchenyi Társulat vezetője, valamint a Bihar Megyei Társadalom- és Gyermekvédelmi Főigazgatóság, illetve a Gyermekmentők részéről Szántó Ildikó köszöntötték a jelenlevőket. A közös ima, illetve Király Dalma, a PKE végzős hallgatójának népdaléneke után bemutatkoztak a gyermekotthonok úgy, hogy a gondozottak műsorokkal készültek, „Mennyország világából” címmel. A megható, néha mosoly fakasztó, de azért elgondolkoztató programok közt szerepelt hip-hop tánc, nőnapi egyveleg, versösszeállítás, ének és színpadi jelenet. Ahogy valaki fogalmazott, a fellépők ha kicsik is, és rászorulnak a támogatásra, azért nagy a szívük, amivel ők is tudnak segíteni másokon, ha kell…
Délben közös, szerény ebéd várta a résztvevőket az Arany János Kollégium étkezdéjében, s míg a PKE dísztermében kezdetét vette a hatoscsatorna nevű társaság szívből jövő és szívhez szóló meglepetésprodukciója, arra is jutott idő, hogy a gyermekek egy kicsit az udvaron játszanak. Nagy népszerűségnek örvendett a lufikat készítő Momo bohóc, de kollégájával, Vukyval is szívesen kötekedtek, bolondoztak a gyerekek. Az összejövetel délután 3 óra körül ért véget, búcsúzkodással és ajándékosztással.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,

XXIII. Nyíló Akác Napok – A pénteki események
Tucatnyi, de nem tucattal mért programmal várta az érdeklődőket pénteken az érmihályfalvi XXIII. Nyíló Akác Napok fesztivál. A legnagyobb tömeget az esti Edda koncert vonzotta.
Péntek délelőtt második alkalommal tartották a kultúrházban a református egyházközség szervezésében a “Tiszán innen, Dunán túl” című népdaltalálkozót. A nézőteret megtöltő gyereksereget, illetve az őket elkísérő tanítókat, szülőket Balázsné Kiss Csilla lelkész köszöntötte. “Nyílik az akác, illatával együtt elönti szívünket a szülőföld iránti szeretet. (…) Ahogyan anyanyelvünket, úgy zenei anyanyelvünket is ápolni kell, hogy ne legyünk gyökértelenek” – mondta egyebek mellett a lelkész, köszönetet mondva a tanítóknak, édesanyáknak, nagymamáknak, akik énekre, népdalra tanítják a gyerekeket. Karászi Éva tanítónő főszervezőként hozzátette: Mint ahogyan az ékszer is holt kincs a láda fenekén, életet akkor kap, ha viselik, a népdal is, mennél többeké lesz, annál nagyobb lesz világító és melegítő ereje. Elsőként mindenki együtt énekelte a “Tavaszi szél vizet áraszt…” című népdalt, majd a gyerekek egyenként vagy osztályonként álltak színpadra, hogy énekeljenek, vagy éppen hangszeren játsszanak.
Szociális találkozó
A vendéglátók mellett öt településről érkezett vendégek vettek részt pénteken délben a szociális intézmények “Derűs őszért” című találkozóján. A programot ezúttal egy helyi panzió nagytermében tartották, mivel az Egészségügyi-Szociális Központban bővítési munkák zajlanak. A megjelenteket Csűri József igazgató, Nyakó József polgármester, Karsai Attila alpolgármester, illetve dr.Turucz Mária megyei tanácsos is köszöntötte. A továbbiakban a helyi Egészségügyi-Szociális Központ “mutatkozott be” elsőként a hallgatóságnak, majd Bradács Aliz, a Margittai Dr.Pop Mircea Városi Kórház menedzsere – melyhez tartozik a helyi Egészségügyi Központ is – mondott köszönetet a város vezetőinek a mindig gyors és hatékony együttműködésért, majd bemutatta az általa menedzselt intézményt. Következtek hasonló bemutatkozással a Balmazújvárosból, Hajdúnánásról, Papfalváról és Gálospetriből érkezett vendégek.
Területfejlesztési munkaülés
Az Észak-Nyugati Területfejlesztési Társulás résztvevő településeinek találkozóját tartották meg délben a Gödör rendezvényházban. Az eseményen gyakorlatilag egy munkaülés volt, 22 magyarok (is) lakta Bihar megyei község és város polgármestere és/vagy alpolgármestere volt jelen, továbbá Bendes Csaba, a Nemzeti Vágta nevezési igazgatója, a tavaly először megrendezett Partiumi Vágtát szervező Kiss Lajos és Ferencz István, továbbá Dr.Skelecz György kolozsvári konzul. Nyakó József polgármester örömének adott hangot, hogy ilyen népes vendégsereget láthat vendégül, majd sorban szót adott a gyakorlati tudnivalókat közlőknek. Szabó Ödön képviselő elmondta: a jellemzően a megye északi részét felölelő fejlesztési társulás pillanatnyilag 96 ezer lakost képvisel, a cél ezt mintegy 120 ezerre gyarapítani. Következő témaként az idei Nemzeti Vágta partiumi előfutamáról egyeztettek. Mint arról beszámoltunk, ezt valószínűleg Érmihályfalva rendezheti meg, úgy, hogy tervben van egy úgynevezett Érmelléki Futam is, melyen bárki részt vehet, ám onnan a budapesti versenyre nem lehet kijutni. A Partiumi Vágta része lehet a hosszútávú térségi fejlesztési stratégiának, mondta Szabó Ödön, és az a javaslat is elhangzott, hogy állandó helyszín legyen Érmihályfalva, a vágta pedig képezze a Nyíló Akác Napok állandó részét. Bendes Csaba elmondta: az idei a nyolcadik nemzeti vágta lesz, a 19 helyszín közül 4 lesz határon túli. Technikai okok miatt több dátum is szóba került a partiumit illetően, így a már közölt június 14. mellett augusztus 9. is – végső döntést később hoznak. A továbbiakban Szabó Ödön és Cseke Attila képviselők a törvényhozási munkával kapcsolatban osztottak meg információkat, például a választási-, a közigazgatási-, a zászló- és címer törvényekkel, a könnyített honosítás ügyintézésével, pályázatokkal kapcsolatban.
Megnyitó
A XXIII. Nyíló Akác Napok megnyitója a hagyományoknak megfelelően zajlott: gyerekek és előadócsoportok színpompás felvonulásával kezdődött, a sokadalom a Széchenyi tér túlsó végétől a színpadig vonult, melyen a Syluette menettánccsoport mutatott be egy koreográfiát. A fesztivál hivatalos megnyitása a polgármester feladata volt. Nyakó József újra elmondhatta, amit tavaly is, ám újabb aktualitásként: soha ennyi támogatója még nem volt a mintegy 150 fős gárda által szervezett fesztiválnak. Ugyanakkor ennyi vendéget sem üdvözölhetett még a megnyitón, hiszen amellett, hogy minden testvértelepülés küldöttsége megérkezett, Bihar megye 22 magyarok (is) lakta községéből, városából volt jelen polgármester vagy alpolgármester. Az idei fesztivál is szolgáljon mindenki örömére – mondta Nyakó József. Cseke Attila képviselő saját, margittaiként Érmihályfalvához fűződő emlékeiből válogatott, megjegyezve, hogy mindig barátként érkezik a városba. A testvértelepülések közül Bagdi Sándor nyírbélteki polgármester, Bódi Attila tornaljai alpolgármester és Lázár-Kiss Barna baróti polgármester köszöntötte az érmihályfalviakat, mindannyian meghívták a helyi küldöttséget saját fesztiváljaikra. Sokan vannak a Nyíló Akác Napokon, és ennek okát Szabó Ödön képviselő, az RMDSZ Bihar megyei ügyvezető elnöke “elemezte”. A politikus szerint aki már volt itt, az visszajár, aki nem, az jó hírét vette és azért jött el. Szerinte a sokaság bizonyítéka annak, hogy egységesek és sokan vagyunk, ahol pedig sokan vannak, ott mindig lehet segítséget találni akkor is, ha támaszra van szükség. A beszédek itt véget is értek, következett a helyi előadócsoportokat felvonultató színpadi program.
Koncertek
A megnyitót követően a program szerint két koncert kezdődött azonos időben, 18 órakor. Az egyik a római katolikus templomban volt, az egyházközség orgonáján Józsa Domokos, a nagyvárad-szőllősi plébániatemplom kántor-orgonistája játszott, mintegy egy órás koncerttel örvendeztetve meg a 45-50 fős hallgatóságot. A műsoron J. E. Kindermann, J. S. Bach, J. B. Bach, G. F. Händel, J. Stanley és C. A. Frank művek szerepeltek, melyek felhangzása előtt az orgonaművész mutatta be a felcsendült zeneműveket. Ugyanabban az időben a főtéri színpadon a No Cable együttes főleg közismert rock-slágereket adott elő, utánuk a budapesti Utcazenekar tartott lemezbemutató koncertet. Az est sztárvendége az Edda együttes volt. “40 év rock” – hirdette a zenészek hátához kifüggesztett óriásplakát: négy évtizede hogy a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem hallgatóiból verbuválódott zenekar első fellépéseit tartotta. Az azóta változott összeállítású banda péntek esti koncertjére úgy megtelt közönséggel a Széchenyi tér, ahogyan az egy “nyílóakácos” nagykoncerthez illik, a sokezres tömegben pedig minden korosztály megtalálható volt. A legnagyobb sikert még mindig a régi nagy slágerek aratták, melyeket azok a fiatalok is énekeltek, kiknek a szülei álltak a kör közepén annak idején.
A két órás buli után a sörsátrak alatt folytatódott a szórakozás, mások a retro bulihoz, vagy az erdei zsibongóba készülődtek.
Rencz Csaba
erdon.ro

Örömmel lenni irgalmasnak
A Nagyváradi Római Katolikus Egyetemi Lelkészség szervezésében múlt szombaton immár negyedik alkalommal szervezték meg a Bihar megyei magyar nyelvű nevelőotthonok találkozóját a PKE-n.
„Aki irgalmasságot gyakorol, tegye örömmel (Róm 12,21)”- ezzel a mottóval rendezte meg immár negyedik alkalommal múlt szombaton a Partiumi Keresztény Egyetemen a Bihar megyei magyar nyelvű nevelőotthonok találkozóját a Nagyváradi Római Katolikus Egyetemi Lelkészség. Öt településről- Várad, Gálospetri, Székelyhíd, Nagyszalonta és Szentjobb- érkeztek résztvevők, körülbelül 150 vendég, akik közül 130-an voltak gyermekek. A szervező egyetemisták tésztával és ásványvízzel fogadták az érkezőket, akik hamarosan birtokukba vették a dísztermet.
Valószínűleg kevés rendező örül annak, ha a hivatalos program már az elején felborul, ez esetben azonban nemhogy bosszankodtak volna a házigazdák, hanem kifejezetten jó néven vették ezt, hisz végső soron nem a formalitásról, vagy a beszédek tartásáról szólt ez az összejövetel, hanem arról, hogy a megjelentek találkozzanak egymással, jól érezzék magukat, minél jobban megismerjék egymást, ők legyenek a középpontban. Így senki se vette zokon azt, amikor a hangszórókból hallatszó dalok hatására a gyermekek spontán módon táncolni kezdtek, majd Szerafina nővér és egy bohóc irányításával körbeálltak, vidáman mozogtak, ugrabugráltak és vonatoztak a székek közt. Lazán, felszabadultan, és pozitívan értelem vett gátlás mentesen.
Dezsőke
Az egybegyűlteket aztán Pék Sándor várad-újvárosi esperes-plébános köszöntötte hivatalos formában, arra kérve őket, hogy mondjanak közösen egy rövid imát, hiszen együtt imádkozni is jobb. Megható pillanata volt a találkozónak amikor az őt felköszöntő gyerekek felállva énekelték Szántó Ildikó gyermekvédőnek Halász Judit Boldog születésnapot című dalát, majd előkerült a jövőre már 18. születésnapját ünneplő „Dezsőke”, aki az elmúlt években az összejövetel arcává vált, nélküle talán nem is volna érdemes lebonyolítani ezt a találkozót. Ezután egymás után egy-egy műsorral kedveskedtek egymásnak a gyermekotthonokban nevelkedők, szellemi meglepetés gyanánt, ajándékként pedig a Libavonat zenekar zakatolt.
„Mindig szívesen és boldogan készülök erre a rendezvényre, annyira jó itt lenni”- nyilatkozta az Erdély Online-nak Diósi Mária, a váradi Szent Angéla-ház 15 éves lakója.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Ünnep a gálospetri gyerekotthonban
Napsütéses idő, lufikkal díszített kapu- és épületbejárat, szépen rendben tartott kert fogadta mindazokat, akik szombaton részt vettek Gálospetriben a Szentháromság Kollégium idei jótékonysági napján.
Ezt az ünnepet már évek óta megtartják június elején és valójában egy találkozó mindazokkal, akik egész évben támogatják, segítik a dévai Szent Ferenc Alapítvány nagy családjához tartozó gyerekotthon működését. A hívó szót most is sokan meghallották, a hajdani Fráter kúria udvara, de az előtte lévő utcácska is megtelt parkoló autókkal. Nagy vonzerőt jelent ilyenkor Böjte Csaba atya jelenléte, aki idén is szabadtéri szentmisét tartott az épület nyitott, árkádos tornácán. Örvendetes, hogy most is sokan eljöttek a ház ünnepére, kezdte a maga sajátos, élvezetes stílusában mondott beszédét Böjte Csaba. (Nem csak az Érmellékről, de a Hegyközből, Magyarországról, sőt, a Felvidékről is érkeztek vendégek.) Mondanivalója középpontjában a közösségi összetartás, a tiszta és egyszerű szeretet ereje állt. Jézus legnagyszerűbb kinyilatkoztatása a Szentháromság, hiszen ez is azt mutatja, hogy “egy csapatban játszunk”, fejtette ki az atya, utalva az otthon nevére, hozzátéve: az egyháznak “nem szabad úgy viselkednie, mint egy vénlánynak, aki a sarokban ülve várja, hogy táncra kérjék, majd aki megszólítja, azt kiosztja”.
A jó szó ereje
Emlékévében Szent Lászlót állította példának, aki “polgárháborús időkben” lett királlyá, sérelmei megbosszulása helyett újjászervezte az országot és az egyházat, békét és testvériséget teremtve. “Nem lehet senkit veréssel jobbá tenni, de a jó szó közösségeket menthet meg”, figyelmeztetett Böjte Csaba, akinek imája a gyerekotthonért, lakóiért, támogatóiért szólt. Egy keresztelésnek is tanúi lehettünk, a – talán – 3-4 éves Krisztofer keresztségi fogadalmát az egész gyülekezet ismételte. Böjte Csaba az alkalmat kihasználva mintegy megígértette a jelenvoltakkal, hogy további életükben megbocsátóak, békülékenyek lesznek, amit derültséget kiváltva így fogalmazott meg: mossuk egymás lábát, fejét ahol érjük. Az atya szolgálatát és a vendégek egybesereglését Kosza Erzsébet otthonvezető köszönte meg, akit neveltjei virágcsokorral köszöntöttek.
Nem adják fel…
Míg a gyerekek felkészültek műsorukra, a Budapestről érkezett Nem adom fel együttes adott koncertet. Ennek tagjai mozgás- és/vagy mentálisan sérültek, előadásuk pedig nem hagyott kétséget, hogy közösségük elnevezése igen találó, sok egészséges(nek tűnő), ám életével elégedetlen példát vehetne életigenlésükről, lelkesedésükről, hitükről, miközben, ha valakinek, nekik talán igazán lenne okuk perlekedni a sorssal… Mint minden évben, az otthon támogatóinak a gyerekek műsorral viszonozzák a segítséget, idén egy rendhagyó Hófehérke mesefeldolgozást és két nem kevésbé humoros jelenetet láthattunk. A mosolygós jókedv egyébként az egész együttlétre és a nap további részére is jellemző volt, amikor ebédre várták a vendégeket, később a zenéé, a szórakozásé, a barátkozásé lett a főszerep.
Rencz Csaba erdon.ro