Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Gálocs (UKR)
1 tétel
2012. október 22.
"Ötvenhatáron" túli történetek
Erdélyben a magyarországihoz hasonló súlyú perdömping és likvidálási hullám követte a budapesti forradalom hatására megindult szervezkedést. A csehszlovák államgépezet hatalomtechnikai eszközökkel igyekezett egymás ellen fordítani a magyarokat, a „béketeremtést” segítette a „megelőzés”; 1948-ra már nem viseltek hivatalt a nemzeti érdekeket képviselő felvidéki magyarok. A Vajdaságban sem fogtak fegyvert – akik igen, Budapesten akartak segíteni, de elkéstek. A kárpátaljai szervezkedést azonnal és könyörtelenül felmorzsolta a KGB. Ötvenhat a határon túl.
A lengyel ifjúsággal szolidáris magyar egyetemisták és a velük egyetértő munkások október 23-ai tüntetésének hatására megmozdult a határon túli magyarság (Erdély, Felvidék, Kárpátalja) is. De még korántsem minden szomszédos országban van dokumentálva alaposan az, ahogyan az elszakított nemzetrészek reagáltak a magyarországi eseményekre.
Erdély
A budapesti forradalomra Romániában „mozdultak rá” különösen érzékenyen, méghozzá Bukarestben és Temesváron, illetve Kolozsvárott, Marosvásárhelyen és Jászvásárban. A szervezkedést már írmagjában igyekezett lenyomni a kommunista hatalom, rengeteg diákot tartóztattak le és zártak ki az egyetemekről. A pályafutása is sokaknak már ekkor derékba tört.
A romániai (magyar és román) fiatalsághoz a lengyelekkel vállalt szolidaritás ügye természetesen rádión keresztül jutott el, így kezdtek párbeszédbe az említett városok egyetemeire járó diákok, tisztában lévén azzal, hogy közöttük vannak, akik majd elárulják őket. Október 28-án megkezdte sugárzását „A jövő Romániája – az ellenállás hangja” – erősen román nacionalista hangvételű – rádióadó. Az időzítés mindazonáltal már megkésett, a közben szerveződő temesvári felkeléssel összefüggésbe hozott kétezer diákot csípett meg a rendőrség, és a tétovázás miatt „csak” november 5-re tudták megszervezni a bukaresti tüntetést. Közben pedig ugye Budapestre bejöttek az oroszok.
A bukaresti Egyetem teret a tüntetés napján megszállta a román belügy, a demonstrációt mégis megtartották – a besúgók pedig annak rendje és módja szerint felírták mindenkinek a nevét. November 15-re újabb tüntetést hirdettek meg Bukarestben, addigra azonban már minden hangadót elfogtak. A megtorlás egyik vezéralakja Nicolae Ceausescu volt a Román Munkáspárt KB válságparancsnokságának „munkatársaként”. A letartóztatások 1957 végéig folytak, a „bűnösöket” évekre börtönbe csukták. A romániai eseményeket Hruscsov az oktatási intézményekben tapasztalható egészségtelen megnyilvánulások szóösszetétellel írta le, majd Moszkvából gratulált a Román Munkáspártnak a gyors és eredményes munkáért. A tüntetést a következő évtizedekben agyonhallgatták.
Noha az erdélyi magyarság körében a magyarországihoz hasonló megmozdulásokra, fegyveres összetűzésekre nem került sor, a romániai ötvenhatos eseményeket kiváló ürügynek tartotta arra a Gheorghiu-Dej-gépezet, hogy azonnali hatállyal felszámolja a magyar nyelvű oktatást, mondván, az a „szeparatizmus fészke”. A forradalom eseményeitől egyébként is megijedt Bányai László Bolyai-rektor a kolozsvári bölcsészkar dísztermében kérlelte az ott lévő magyarokat, hogy a közeli halottak napi gyertyagyújtásra ne menjenek ki a sírkertbe, a hír viszont sokakhoz nem jutott el, így a házsongárdi temető magyar Himnuszt éneklő népét végigfotózta a szekuritáte, a szeparatizmus vádja mellé pedig lassan bekúszott az antiszemitizmusé is.
Megannyi igaztalan vádaskodás és perek sokasága után 1959-ben szűnt meg az önálló kolozsvári Bolyai egyetem, ami ellen Csendes Zoltán prorektor öngyilkossággal tiltakozott, csakúgy mint Szabédi László költő – válogatás nélkül tettek földönfutóvá még marxista filozófiát tanító magyar nemzetiségű tanárokat is. A budapesti forradalom elfojtása után megkezdődött a magyar értelmiség szisztematikus likvidálása, az úgynevezett Szoboszlay-perben 11 halálos ítéletből 10-et végre is hajtottak (1000 ember meghurcolása, 77 bíróság elé állítása után); az érmihályfalvi csoport perében elítélt 31 értelmiségi közül kettővel végeztek. Hogy a börtönökben és a kínzások következtében pontosan hány magyar vesztette életét, nem fogjuk megtudni, és a zsilavai (romániai) gulágokon meghaltak száma is ismeretlen.
Jó néhányan a jobb élet reményében a magyar határon próbáltak szerencsét, de a szökevényeket már vagy a készülődéskor elkapták, vagy a magyar hatóságok toloncolták vissza, utóbbi esetben pedig „bónusz” börtönbüntetés is járt.
Kádár János 1958 februárjában hivatalos úton járt a „baráti” Romániában, ahol küldöttsége (köztük Apró Antal kormányalelnök és Kállai Gyula államminiszter) azt konstatálta: „Eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége a politikai, gazdasági és kulturális élet minden területén.”
Felvidék A csehszlovák állampártvezetés nyugtalankodva figyelte a lengyelországi és budapesti fejleményeket '56 őszén. A magyar lakosság körében mind népszerűbbé váló médiafogyasztásra reagálva az ország területén betiltották a Szabad Népet (október 19.), október 24-én pedig azonnal összeült a pozsonyi és prágai pártvezetés. 28-ára a teljes csehszlovák hadsereget „megelőző jelleggel” üzembe állították, közben iszonyatos propaganda indult a lakosság „tájékoztatására”. Nyomásgyakorlásként kvázi „feleskették” a felvidéki magyar sajtót és közéletet a csehszlovák kommunista pártra, és a forradalom idején elmenekült magyarországi kommunista politikusokat nagy számban állítottak a felvidéki magyarok „megtartásának” ügyére.
Létrehozták „a csehszlovákiai magyar KISZ”-t (CSISZ) is, nehogy az egyetemeken ordas eszmék terjedjenek, ám ezek nem működtek túl hatékonyan. A forradalom egyik legközvetlenebb – paradox – következménye az volt, hogy megerősödött a felvidéki sajtó, igaz ugyan, hogy a magyarországi lapok hozzáférhetősége szinte a nullára csökkent. Az államvezetés – hasonlóan a románhoz – folyamatosan riogatta a lakosságot a magyar revíziós törekvésekkel, az egyházat pedig arra használta fel, hogy csillapítsa a hangulatot a társadalomban.
Hogy miért nem okozott nagyobb vihart a felvidéki magyarság körében a forradalom? Az ötvenes években a sajtón kívül minden más kapcsolattartási lehetőség – elsősorban az utazás – megnehezült. Több tanulmány és beszámoló szól arról, hogy a felvidéki utcák a forradalom napjaiban kiürültek, mindenki a rádiókra tapadt, s ez kihatott a munkában töltött időre is. A szimpátiát a fegyverropogás hangja viszont félelemre változtatta, és csakhamar elnémultak az 1948-as lakosságcsere és jogfosztás, valamint a határkérdés revíziójáról szóló társalgások. Tüntetéseket egyáltalán nem szerveztek, a szimpátia kifejezésére a magyar Himnusz éneklését, gyászszalag kitűzését tartották alkalmasnak inkább.
A hatalom viszont nem elégedett meg azzal, hogy béke van: a Magyarországra beavatkozási céllal toborzott önkéntescsapatok élére nemritkán magyarokat állítottak, s az „expanzió” részévé tették csehszlovákiai magyar kommunista kiadványok magyarországi terjesztését is. A forradalom leverése után Csehszlovákia viszont nem verte el közvetlenül és nyíltan a port a magyarokon, de a felvidéki magyarság anyaországtól való elszigeteléséhez szélsebesen hozzálátott. Mivel a magyar vezetőket 1945 és 1948 között már kicserélték a nómenklatúra embereire, a felvidéki magyarság „engedelmes tömegnek” bizonyult. (Forrás: Az 1956-os magyar forradalom és Szlovákia. Szerk.: Simon Attila.)
Kárpátalja
A Szovjetunió természetesen mindent megtett azért, hogy eltitkolja a budapesti forradalmat a kárpátaljai magyarok elől; mivel azonban ez lehetetlen volt, kontroll alatt tartották a tartalmat, különösen ügyelve a szóhasználatra („ellenforradalom”). Sok írást lényegtelen felületeken helyeztek el vagy egyszerűen a hivatalos kommunista lapból (Pravda) kellett átvenni. A kárpátaljai lakosság azonban megérezte, hogy többet kell tennie a tájékozódásnál. Politikai csoportosulások szerveződtek Mezőszakonyban, Nagyszőlősön, Beregszászon, Ungváron és Gálocson is. Tagjaik csakhamar a KGB kezére kerültek, számukra hosszú börtönévek vártak – akik táborokba kerültek és onnan hazatértek, folyamatos megfigyelés alatt voltak.
Sokakat kizártak a felsőoktatásból, a volt „politikai foglyok” pedig általában munkát sem kaptak. A KGB-s hajsza áldozata lett Gálocsi Endre református lelkész is. Kárpátalján sem voltak fegyveres harcok; a tettre készebbek megpróbáltak átszökni a határon, hogy Budapesten segíthessenek. Viktor Juscsenko ukrán elnökként 2007-ben átadott egy háromezer nevet tartalmazó listát, akik Szovjet-Ukrajna börtöneibe kerültek a magyar forradalom után. (Forrás: Az 1956-os (...) kárpátaljai vonatkozásai. Szerző: Váradi Natália.)
Vajdaság
1956. október 22-én fejezte be jugoszláviai látogatását a magyar kormányküldöttség. Az újvidéki Magyar Szó – vélhetőleg azért, mert a hatalom nem sejtette, mi történik majd Budapesten 23-án – 25-éig nem közölt magyarországi híreket, aztán egyben közölt mindent, legvégül azt is, hogy Magyarország szovjet „segítséget kért”. Október 28-án közli a Nagy Imre-kormány megalakulását, 30-án pedig címlapon hozza Tito Kádárt és Nagyot támogató levelét. Jól értesült hírforrásként Gerő Ernőnek tulajdonítja a szovjet csapatok behívását. Magának a forradalomnak az eseménysora a Szabad Európán keresztül jutott el a Vajdaságba is.
Egy zombori tanú elbeszélései alapján a városban azonnal elkezdődött a szervezkedés, Refle László, a helyi Kaszinó elnöke, valamint Kolarity Gábor fiatalokat toborzott a pesti srácok megsegítésére. Mire végeztek a toborzással, már sajnos vérbe is fúlt Budapest, Zombor pedig a Magyarországot déli irányba elhagyó magyarok tízezrei közül mintegy négyezret fogadott be. Jugoszlávia vezetése a magyarokat igyekezett az ország belsejében elhelyezni, hogy még véletlenül se érintkezhessenek magyarokkal, illetve rokonaikkal. Mai szemmel nevetséges, hogy Zomborban szinte csak a forradalomról beszéltek a magyarok, a Zombori Újság viszont csak november 23-án szentelt egy írást az eseményeknek a hivatalos jugoszláv álláspontot tükrözve. (Forrás: Fókusz.info.)
Bucsy Levente
MNO
Erdélyben a magyarországihoz hasonló súlyú perdömping és likvidálási hullám követte a budapesti forradalom hatására megindult szervezkedést. A csehszlovák államgépezet hatalomtechnikai eszközökkel igyekezett egymás ellen fordítani a magyarokat, a „béketeremtést” segítette a „megelőzés”; 1948-ra már nem viseltek hivatalt a nemzeti érdekeket képviselő felvidéki magyarok. A Vajdaságban sem fogtak fegyvert – akik igen, Budapesten akartak segíteni, de elkéstek. A kárpátaljai szervezkedést azonnal és könyörtelenül felmorzsolta a KGB. Ötvenhat a határon túl.
A lengyel ifjúsággal szolidáris magyar egyetemisták és a velük egyetértő munkások október 23-ai tüntetésének hatására megmozdult a határon túli magyarság (Erdély, Felvidék, Kárpátalja) is. De még korántsem minden szomszédos országban van dokumentálva alaposan az, ahogyan az elszakított nemzetrészek reagáltak a magyarországi eseményekre.
Erdély
A budapesti forradalomra Romániában „mozdultak rá” különösen érzékenyen, méghozzá Bukarestben és Temesváron, illetve Kolozsvárott, Marosvásárhelyen és Jászvásárban. A szervezkedést már írmagjában igyekezett lenyomni a kommunista hatalom, rengeteg diákot tartóztattak le és zártak ki az egyetemekről. A pályafutása is sokaknak már ekkor derékba tört.
A romániai (magyar és román) fiatalsághoz a lengyelekkel vállalt szolidaritás ügye természetesen rádión keresztül jutott el, így kezdtek párbeszédbe az említett városok egyetemeire járó diákok, tisztában lévén azzal, hogy közöttük vannak, akik majd elárulják őket. Október 28-án megkezdte sugárzását „A jövő Romániája – az ellenállás hangja” – erősen román nacionalista hangvételű – rádióadó. Az időzítés mindazonáltal már megkésett, a közben szerveződő temesvári felkeléssel összefüggésbe hozott kétezer diákot csípett meg a rendőrség, és a tétovázás miatt „csak” november 5-re tudták megszervezni a bukaresti tüntetést. Közben pedig ugye Budapestre bejöttek az oroszok.
A bukaresti Egyetem teret a tüntetés napján megszállta a román belügy, a demonstrációt mégis megtartották – a besúgók pedig annak rendje és módja szerint felírták mindenkinek a nevét. November 15-re újabb tüntetést hirdettek meg Bukarestben, addigra azonban már minden hangadót elfogtak. A megtorlás egyik vezéralakja Nicolae Ceausescu volt a Román Munkáspárt KB válságparancsnokságának „munkatársaként”. A letartóztatások 1957 végéig folytak, a „bűnösöket” évekre börtönbe csukták. A romániai eseményeket Hruscsov az oktatási intézményekben tapasztalható egészségtelen megnyilvánulások szóösszetétellel írta le, majd Moszkvából gratulált a Román Munkáspártnak a gyors és eredményes munkáért. A tüntetést a következő évtizedekben agyonhallgatták.
Noha az erdélyi magyarság körében a magyarországihoz hasonló megmozdulásokra, fegyveres összetűzésekre nem került sor, a romániai ötvenhatos eseményeket kiváló ürügynek tartotta arra a Gheorghiu-Dej-gépezet, hogy azonnali hatállyal felszámolja a magyar nyelvű oktatást, mondván, az a „szeparatizmus fészke”. A forradalom eseményeitől egyébként is megijedt Bányai László Bolyai-rektor a kolozsvári bölcsészkar dísztermében kérlelte az ott lévő magyarokat, hogy a közeli halottak napi gyertyagyújtásra ne menjenek ki a sírkertbe, a hír viszont sokakhoz nem jutott el, így a házsongárdi temető magyar Himnuszt éneklő népét végigfotózta a szekuritáte, a szeparatizmus vádja mellé pedig lassan bekúszott az antiszemitizmusé is.
Megannyi igaztalan vádaskodás és perek sokasága után 1959-ben szűnt meg az önálló kolozsvári Bolyai egyetem, ami ellen Csendes Zoltán prorektor öngyilkossággal tiltakozott, csakúgy mint Szabédi László költő – válogatás nélkül tettek földönfutóvá még marxista filozófiát tanító magyar nemzetiségű tanárokat is. A budapesti forradalom elfojtása után megkezdődött a magyar értelmiség szisztematikus likvidálása, az úgynevezett Szoboszlay-perben 11 halálos ítéletből 10-et végre is hajtottak (1000 ember meghurcolása, 77 bíróság elé állítása után); az érmihályfalvi csoport perében elítélt 31 értelmiségi közül kettővel végeztek. Hogy a börtönökben és a kínzások következtében pontosan hány magyar vesztette életét, nem fogjuk megtudni, és a zsilavai (romániai) gulágokon meghaltak száma is ismeretlen.
Jó néhányan a jobb élet reményében a magyar határon próbáltak szerencsét, de a szökevényeket már vagy a készülődéskor elkapták, vagy a magyar hatóságok toloncolták vissza, utóbbi esetben pedig „bónusz” börtönbüntetés is járt.
Kádár János 1958 februárjában hivatalos úton járt a „baráti” Romániában, ahol küldöttsége (köztük Apró Antal kormányalelnök és Kállai Gyula államminiszter) azt konstatálta: „Eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége a politikai, gazdasági és kulturális élet minden területén.”
Felvidék A csehszlovák állampártvezetés nyugtalankodva figyelte a lengyelországi és budapesti fejleményeket '56 őszén. A magyar lakosság körében mind népszerűbbé váló médiafogyasztásra reagálva az ország területén betiltották a Szabad Népet (október 19.), október 24-én pedig azonnal összeült a pozsonyi és prágai pártvezetés. 28-ára a teljes csehszlovák hadsereget „megelőző jelleggel” üzembe állították, közben iszonyatos propaganda indult a lakosság „tájékoztatására”. Nyomásgyakorlásként kvázi „feleskették” a felvidéki magyar sajtót és közéletet a csehszlovák kommunista pártra, és a forradalom idején elmenekült magyarországi kommunista politikusokat nagy számban állítottak a felvidéki magyarok „megtartásának” ügyére.
Létrehozták „a csehszlovákiai magyar KISZ”-t (CSISZ) is, nehogy az egyetemeken ordas eszmék terjedjenek, ám ezek nem működtek túl hatékonyan. A forradalom egyik legközvetlenebb – paradox – következménye az volt, hogy megerősödött a felvidéki sajtó, igaz ugyan, hogy a magyarországi lapok hozzáférhetősége szinte a nullára csökkent. Az államvezetés – hasonlóan a románhoz – folyamatosan riogatta a lakosságot a magyar revíziós törekvésekkel, az egyházat pedig arra használta fel, hogy csillapítsa a hangulatot a társadalomban.
Hogy miért nem okozott nagyobb vihart a felvidéki magyarság körében a forradalom? Az ötvenes években a sajtón kívül minden más kapcsolattartási lehetőség – elsősorban az utazás – megnehezült. Több tanulmány és beszámoló szól arról, hogy a felvidéki utcák a forradalom napjaiban kiürültek, mindenki a rádiókra tapadt, s ez kihatott a munkában töltött időre is. A szimpátiát a fegyverropogás hangja viszont félelemre változtatta, és csakhamar elnémultak az 1948-as lakosságcsere és jogfosztás, valamint a határkérdés revíziójáról szóló társalgások. Tüntetéseket egyáltalán nem szerveztek, a szimpátia kifejezésére a magyar Himnusz éneklését, gyászszalag kitűzését tartották alkalmasnak inkább.
A hatalom viszont nem elégedett meg azzal, hogy béke van: a Magyarországra beavatkozási céllal toborzott önkéntescsapatok élére nemritkán magyarokat állítottak, s az „expanzió” részévé tették csehszlovákiai magyar kommunista kiadványok magyarországi terjesztését is. A forradalom leverése után Csehszlovákia viszont nem verte el közvetlenül és nyíltan a port a magyarokon, de a felvidéki magyarság anyaországtól való elszigeteléséhez szélsebesen hozzálátott. Mivel a magyar vezetőket 1945 és 1948 között már kicserélték a nómenklatúra embereire, a felvidéki magyarság „engedelmes tömegnek” bizonyult. (Forrás: Az 1956-os magyar forradalom és Szlovákia. Szerk.: Simon Attila.)
Kárpátalja
A Szovjetunió természetesen mindent megtett azért, hogy eltitkolja a budapesti forradalmat a kárpátaljai magyarok elől; mivel azonban ez lehetetlen volt, kontroll alatt tartották a tartalmat, különösen ügyelve a szóhasználatra („ellenforradalom”). Sok írást lényegtelen felületeken helyeztek el vagy egyszerűen a hivatalos kommunista lapból (Pravda) kellett átvenni. A kárpátaljai lakosság azonban megérezte, hogy többet kell tennie a tájékozódásnál. Politikai csoportosulások szerveződtek Mezőszakonyban, Nagyszőlősön, Beregszászon, Ungváron és Gálocson is. Tagjaik csakhamar a KGB kezére kerültek, számukra hosszú börtönévek vártak – akik táborokba kerültek és onnan hazatértek, folyamatos megfigyelés alatt voltak.
Sokakat kizártak a felsőoktatásból, a volt „politikai foglyok” pedig általában munkát sem kaptak. A KGB-s hajsza áldozata lett Gálocsi Endre református lelkész is. Kárpátalján sem voltak fegyveres harcok; a tettre készebbek megpróbáltak átszökni a határon, hogy Budapesten segíthessenek. Viktor Juscsenko ukrán elnökként 2007-ben átadott egy háromezer nevet tartalmazó listát, akik Szovjet-Ukrajna börtöneibe kerültek a magyar forradalom után. (Forrás: Az 1956-os (...) kárpátaljai vonatkozásai. Szerző: Váradi Natália.)
Vajdaság
1956. október 22-én fejezte be jugoszláviai látogatását a magyar kormányküldöttség. Az újvidéki Magyar Szó – vélhetőleg azért, mert a hatalom nem sejtette, mi történik majd Budapesten 23-án – 25-éig nem közölt magyarországi híreket, aztán egyben közölt mindent, legvégül azt is, hogy Magyarország szovjet „segítséget kért”. Október 28-án közli a Nagy Imre-kormány megalakulását, 30-án pedig címlapon hozza Tito Kádárt és Nagyot támogató levelét. Jól értesült hírforrásként Gerő Ernőnek tulajdonítja a szovjet csapatok behívását. Magának a forradalomnak az eseménysora a Szabad Európán keresztül jutott el a Vajdaságba is.
Egy zombori tanú elbeszélései alapján a városban azonnal elkezdődött a szervezkedés, Refle László, a helyi Kaszinó elnöke, valamint Kolarity Gábor fiatalokat toborzott a pesti srácok megsegítésére. Mire végeztek a toborzással, már sajnos vérbe is fúlt Budapest, Zombor pedig a Magyarországot déli irányba elhagyó magyarok tízezrei közül mintegy négyezret fogadott be. Jugoszlávia vezetése a magyarokat igyekezett az ország belsejében elhelyezni, hogy még véletlenül se érintkezhessenek magyarokkal, illetve rokonaikkal. Mai szemmel nevetséges, hogy Zomborban szinte csak a forradalomról beszéltek a magyarok, a Zombori Újság viszont csak november 23-án szentelt egy írást az eseményeknek a hivatalos jugoszláv álláspontot tükrözve. (Forrás: Fókusz.info.)
Bucsy Levente
MNO