"Gagyi-Balla István kolozsvári nyugdíjas történelemtanár az 1956-os magyar forradalom romániai hatását kutatja évek óta. Kutatómunkájának egyes részleteit közölte a Magyar Fórum. S. L. gyergyószentmiklósi lakos a forradalom idején Magyarországon volt, rokoni látogatáson. A Fehér Könyvben megjelent a fényképe. A fénykép alapján tíz évre ítélték az "ellenforradalomban részvétel" miatt. - Szoboszlay Aladár aradi plébános illegális szervezetet hozott létre Keresztény Munkáspárt néven, Székelyföldön is voltak tagjai. Ebben az ügyben többszáz embert tartóztattak le, majd kb. 200 főt állítottak bíróság elé, fegyveres szervezkedés vádjával. A fegyveres jelző onnan származott, hogy volt köztük román katonatiszt is. A Szoboszlay-ügyben 57 személyt ítéltek el, köztük tíz főt halálra. A halálos ítéleteket 1958 szeptemberében Aradon hajtották végre. - Dobay István kolozsvári jogász elaborátumot készített az erdélyi kérdés megoldásáról, melyet az ENSZ-hez kívánt eljuttatni. Végül kilenc vádlottat ítéltek el, közülük ötre az ügyész halált követelt. - Brassóban alakult meg az Erdélyi Magyar Ifjak Egyesülete /EMISZ/, Orbán László társaival gyűjtötte az erdélyi magyarok panaszait, hogy azokat eljuttassa az ENSZ-hez. Ügyükben 77 főt állítottak bíróság elé. - A csíkszeredai líceum több tanárát és diákját /11 személyt/ tiltott iratok terjesztésével állították bíróság elé. -A galócásiak bűnperében 12 huszonéves fiatalt ítéltek el 5-től 12 évig terjedő börtönre. - Gyulakután hét vádlottat ítéltek 7 és 20 év közötti kényszermunkára. - Nagyváradon a forradalom hatására diákok megalapították a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét. Összeesküvés vádjával két tanárt 18 évi, három diákot 25 évi kényszermunkára ítéltek. Szászrégeni diákok ügyét fegyveres szervezkedésnek minősítették és 1960-ban a 24 vádlott súlyos börtönbüntetést kapott. A szilágysomlyóiak ügyében öt főt ítéltek el. - A Bolyai Tudományegyetem hallgatóinak és tanárainak a pere ismert, több beszámoló jelent meg róla, azonban a teljes feltárás még mindig nem történt meg. /Magyar Fórum (Budapest), okt. 26./"

"A Gyergyói TKT április 24-i ülésének vendége volt Beder Tibor, Hargita megye főtanfelügyelője. Az első napirendi pont a szórványmagyar iskolák helyzetének megvitatása volt, annak tükrében, hogy a tanfelügyelőség a kislétszámú iskolák összevonását és iskolaközpontok kialakítását kezdeményezte. A főtanfelügyelő kifejtette, hogy ezt a kis települések gyenge tanszemélyzete indokolja, amely nem nevel versenyképes gyermekeket. Dézsi Zoltán, és később mások is kifejtették, hogy a kis létszámú iskolák felszámolása leépülést jelent, ami a szórványmagyarság felszámolásához vezet. Dimány Béla, a tölgyesi magyar tagozat igazgatója fölhívta a figyelmet a hágótői gyermekek helyzetére, akiknek Tölgyesen bentlakást biztosítanak, hétvégeken pedig 15 km-t gyalogolnak haza, mert Hágótőre nincs semmilyen járat. Itt fölmerült az utak állapotának kérdése. Borsos Géza az utak állapotát is eszköznek minősítette a székelység kohéziójának megbontásában. Az ülésen különösen a salamási és galócási iskolák magyar tagozatának fontossága merült fel, a tanfelügyelőség elképzelése szerint ugyanis a maroshévízi Kemény János Általános Iskola, amely világbanki támogatással rövidesen korszerű épülethez jut, jelentené az erős iskolaközpontot. A salamási képviselő kifejtette, hogy iskolája magyar tagozatán a fő tantárgyakból szakképesített tanárok vannak. Mohacsek Ákos, a maroshévízi Kemény János Általános Iskola igazgatója szólt a szórványban élés nehézségeiről: a múlt héten kétszer törtek be iskolájába, ellopva televíziót és számítógépet, második alkalommal a közös udvaron levő román iskolába is betörtek. A történtek után egy éjjeliőr engedélyezését kérte. /Gál Éva Emese: TKT a szórványmagyar iskolákról. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 27./"

"Galócás 2927 lakosból ma 888-an magyarok. A magyar tanulók a román iskola magyar tagozatán tanulnak. A galócási magyar lakosságnak nincs temploma, csak kápolnája. A galócási közösség a fennmaradásért küzd. Templomot és körülötte egy egész komplexumot szeretnének építeni, hogy legyen hol összegyűlniük ünnepelni. Jenei János plébános elkezdte a tervet, utóda, Salamon József folytatja: megkezdődött a templom építése. Elkészült az alap, amelyet Tamás József püspök június 17-én megáldott. Az építkezésben a hívek kalákában is segítenek. Galócásnak 1998 óta van cserkészcsapata. /Salamon József: Galócás álma. = Vasárnap (Kolozsvár), júl. 29./"

"Galócáson épül az új templom, harangját aug. 15-én Tamás József püspök megszenteli. A harangokat a 2001-ben öntötte Rácz Sándor és fia Marosvásárhelyen, a maroshévízi hívek támogatásának köszönhetően. A 200 kg-os nagyharang a Szent Korona, illetve az Árpád-házi szentek tiszteletére fog állni, a 127 kg-os kisharang Jézus Szent Szívének és a Nagyasszony tiszteletére lesz szentelve. Felirata: "Őseidnek szent hitéhez légy hű, ó magyar!" Az Úr hív, közösséget akar, mert a közösségben van erő, hangoztatta Salamon József plébános, aki a további munkálatokhoz kért segítséget. /Salamon József plébános, Gyergyóhodos - Galócás: Új harangok Galócáson. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 14./"

"A legutóbbi népszámlálás előzetes adatai szerint Hargita megyében közel 700 személlyel nagyobb azoknak a száma, akik magyar nemzetiségűeknek, de román anyanyelvűeknek vallották magukat. Az így nyilatkozók zöme Maroshévízről (327), Galócásról (44), Balánbányáról (80) és Gyimesközéplokról (177) került ki, ez azt jelenti, hogy ezekben a helységekben bizonyos okokból kifolyólag viszonylag jelentős azon nyilatkozók száma, akik bár magyar nemzetiségűeknek vallották magukat, az anyanyelvük a román. A vallási megoszlást illetően szembeötlő egyes neoprotestáns felekezetek számbeli előretörése a történelmi egyházak rovására. /Nagy Benedek: Sirámok és a valóság. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 21./"

"A Maroshévízzel szomszédos Galócás kb. 3000 fős lakossága vegyes nemzetiségű és vallású. A római katolikus közösség itt kisebbségben van. Nagy eseményre készülnek, aug. 15-én templomszentelés lesz. A templom alig három év alatt készült el a hívek áldozatkészségének és a lelkes Salamon József plébános fáradhatatlan munkájának köszönhetően. Támogatást kaptak egy németországi plébániától, az Illyés Közalapítványtól és a román Kultuszminisztériumtól is.A templom a Magyarok Nagyasszonya nevet fogja viselni, a templomban középen a Magyarok Nagyasszonya festmény áll, körülvéve a közösség példaképeivel: Szent István király, Szent Imre herceg, Szent László, Árpád-házi Szent Erzsébet, Szent Margit, Boldog Özséb, Szent Pongrácz István, Boldog Apor Vilmos, Boldog Batthyány-Strattman László, Isten szolgája Márton Áron püspök és Petrás Incze János szerzetes. A festményeket a plébános elképzelése szerint Baróti Ádám szászrégeni művész készítette el. Az előző napon, aug. 14-én emlékműavatás is lesz. Az elmúlt rendszer két áldozatának tiszteletére állítanak emlékművet a galócásiak: Ábrahám Árpád volt gyergyóhodosi és galócási plébánosnak, akit 1958-ban a Szoboszlay-per vádlottjaként végeztek ki a zsilávai börtönben, és Lőrinc János Rajmond galócási ifjúnak, aki katonai szolgálata alatt az 1989-es események áldozata lett. /Portik M. Erika: Templomszentelés Galócáson. = Vasárnap (Kolozsvár), aug. 10./"

"Galócás ünnepelt: aug. 14-én emlékművet avattak, 15-én pedig fölszentelték a galócási magyarság új római katolikus templomát. A Gyergyói Kisújság legfrissebb számában Gergyely Géza Megvalósult a galócásiak régi álma címmel részletesen írt mindkét eseményről: az emlékművet a kommunista rendszer két áldozata, Ábrahám Árpád és Lőrincz János Raymond emlékére emelték. Ábrahám Árpád 1939-1940-ben teljesített papi szolgálatot Gyergyóhodoson és Galócáson, 1957-ben tartóztatták le, majd 1958. szeptember 1-jén végezték ki a zsilávai börtönben, mert "csatlakozott ahhoz az ellenállási mozgalomhoz, amely Temesvárról indult a Szoboszlai Aladár irányításával". A katonai szolgálatot teljesítő Lőrincz Jánost 1989. dec. 27-én gyilkolták meg Brailában. Gergely Géza cikkében azt is megemlíti, hogy a kiskatona tragédiájáról a Romániai Magyar Szó 1990. ápr. 6-án adott hírt. A nyitott történelemkönyvet ábrázoló emlékmű két alapján a két áldozat fényképe, s alatta felirat: "Beteg rendszer és beteg ember halálos áldozata". Az aug. 15-én a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére felszentelt katolikus templom alapköveit 2001. jún. 17-én szentelte meg Tamás József segédpüspök, fölépítése bel- és külföldi támogatásokból és a galócási katolikus hívek összefogásával valósult meg. "Ez a közösség bebizonyította, hogy életképes. Élni akar, tehát élni fog! 225 személy dolgozott itt 3500 munkanapot díjtalanul. Ennek a teljesítménynek több mint 15%-át nők végezték." - írja a templomépítésről Gergely Géza. A csaknem 3000 lelket számláló Galócáson 700 római katolikus él, a község plébánosa Salamon József. /Új katolikus templom Galócáson. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 25./ "

Elhunyt Izsák Márton szobrászművész /Galócás, 1913. ápr. 12. – Marosvásárhely, 2004. febr. 1./, több köztéri szobor és kisplasztika alkotója. Két hete Barabás István festőművész kiállításán még megjelent. Marosvásárhelyen többek között Bartók Béla és Mihai Eminescu, Szentgyörgyi István és George Enescu szobormása és a Holokauszt emlékműve áll. Életművéhez tartozik a művészeti középiskola is, amelyet közel három évtizeden át igazgatott, kiváló művészgenerációkat indítva el. /Elhunyt Izsák Márton. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 3./

Elkészült annak a felmérésnek az összegzése, amelyet a Hargita Megyei Könyvtár 2004 tavaszán készített a megye községeiben a médiafogyasztói, olvasói és könyvtárhasználati szokásokról, a községi könyvtárak helyzetéről. A felmérés eredményeit Kopacz Katalin, a megyei könyvtár igazgatója és Bedő Melinda összegezték. A megye 50 községi könyvtárának többsége (65 százaléka) a helyi kultúrotthonban működik. A könyvtárak felében nincs megoldva a fűtés. Több helyen hiányos a bútorzat, csupán két községi könyvtár bútorzata korszerű (Csíkszentdomokoson és Galócáson). 12 könyvtárban van számítógép, 9 könyvtár használ könyvtári szoftvert, háromban van internet-csatlakozás. Egyéb tárgyi eszközök – tévé, videó, telefon, fax, fénymásoló, nyomtató – hiányoznak a könyvtárak többségéből. A vizsgált 40 községi könyvtár könyvtárosa közül ketten rendelkeznek egyetemi diplomával és könyvtári képesítéssel, a többi 38 érettségizett, közülük 19-en szereztek könyvtári képesítést. A vizsgált községi könyvtárak összállománya meghaladja a 400 ezer könyvtári nyilvántartási egységet, ennek túlnyomó többsége könyv- és folyóiratkötetből áll. A községi könyvtárakra jellemző a 10-12 ezer kötetes állomány, egyedül a gyergyótölgyesi könyvtár állománya haladja meg a 17 ezer kötetet. 2001–2003 között a községi könyvtárak állománya összesen 13 202 kötettel gyarapodott, a gyarapodás 75 százaléka adományokból, 25 százaléka helyi költségvetési forrásból származik. A vizsgált községekben 2001– 2003 között 11 672 személy vette igénybe a helyi községi könyvtár szolgáltatásait, összesen 176 734 alkalommal kölcsönözve összesen 302 301 kötetet. /Felmérés a községi könyvtárak helyzetéről. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 4./

Nagy anyagi károkat okozott a hóolvadás: leginkább az Arad, Fehér, Kolozs, Brassó, Kovászna, Hargita, Hunyad, Maros, Szeben, Dolj, Gorj, Mehedinti, és Valcea megyei háztartásokat sújtotta. Kolozs megyében 2500 hektár földterületet öntött el az ár. Désen 140 háztartást öntött el a víz. Szamosújváron 1500 hektár szántóföldet árasztott el a víz, Kackó községben pedig 250 hektár földterületet lepett el a megduzzadt patak. A vízfolyások több Kolozs megyei utat elárasztottak: továbbra sem lehet közlekedni Dés környékén és Szúnyogszegen. /J. L., K. O.: Erdély-szerte nagy károkat okoz az árvíz. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 21./ Az utóbbi évtizedek legnagyobb áradásával küzdöttek a hét végén a Hargita megyei települések. Az Olt és a Maros megáradt, termőföldeket, házakat öntött el. A Maros Gyergyóújfaluban 30, Csomafalván 20 háztáji gazdaságot öntött el, Maroshévízen közel egy kilométeres jégtorlasz képződött a folyón. Gyergyószárhegyen 50 lakásba és közel 1000 pincébe hatolt be a víz, sok esetben talajvízszivárgás következtében. Várhegyen 11 lakásba hatolt be a víz. Galócás és Maroshévíz között a 12-es országúton földcsuszamlás nehezítette a közlekedést. Maroshévízen kiöntött a Maros, 80 hektár termőföldet árasztva el, a város több utcáján is nehezen lehetett közlekedni. Kelemenpatak városrészben 20, Lunkányban szintén 20 háztáji gazdaság szenvedett árvízkárokat. A bajba jutott emberek nem kaptak számottevő segítséget a nehéz pillanatokban. Gyergyremetén 70 ház udvara és kertje, 35 hektár mezőgazdasági terület került víz alá. Csíkszentdomokoson 20 háztáji gazdaság, 35 pince és 30 kút szenvedte meg az áradást. Csíkszentkirályon 8 háztáji gazdaság és 20 hektár legelő szenvedett árvízkárokat, Szentimrén 4 háztáji gazdaságot, 60 hektár legelőt árasztott el a víz. Újszékelynél a Nagyküküllő szintje emelkedett meg. /Kovács Attila: Medrükből kilépett folyók. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 21./ Hunyad megyében több mint 400 hektárnyi termőföldet és tizenkét falut öntött el a víz. Öt települést teljesen elzárt a külvilágtól és körülbelül 130 gazdaságot érintett az áradás. A legsúlyosabb gondokat Alvácán, Kőrösbányán, Blajeni, Toplica és Demszus településeken jelezték. /Tizenkét falut öntött el. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 21./

Házkutatási jegyzőkönyv a bűnjeleknek vélt tárgyakról, könyvekről, olyasmikről, amiket a szekusok magukkal vittek. A jegyzőkönyv román nyelvű, csak a ,,bűnjeleket” rögzítették magyarul, tele elírásokkal, betűhibákkal. Betűország ötödik és hatodik virágoskertje – meséskönyv. Ezt is elkobozták Török Józseftől, akit ’56 után, közel egyévi előzetes letartóztatást követően, tizenkét évi börtönbüntetésre és vagyonelkobzásra ítéltek. További könyvek a jegyzőkönyv szerint: Magyarország földrajza, Erdély a kárpáti nagy magyar medence, Erdélyi karácsonyi játékok, Honfoglalás című könyv egy része, Domokos, a nagyhorog (meséskönyv), Népimakönyv, Ki mint vet, úgy arat (kisregény), Budapesten kiadott Földrajzi atlasz, 47 db kéziratos papír, 16 megcímzett boríték, képeslapok, címtár, 20 kicsengetési kártya, 27 db fénykép, postai levelezőlapok és IMSZ-tagkönyv, 30 cm hosszú piros-fehér-zöld szalag. Török József kálváriáját néhai Balogh László jegyezte le, A jóisten nem szállt le Bükszádon /Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 1997/ című, a kommunizmus pere alcímű könyvében, a könyv a Háromszék napilap kiadásában jelent meg. Török József a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke közel másfél évtizede. Már kikérte és áttanulmányozta a szekusdossziéját. Bizonyítható, hogy a román és a magyar állambiztonsági szervek, az ávó utódszerve és a szekuritáté folyamatosan együttműködtek. Ennek a ,,csúcsteljesítménye” minden kétséget kizáróan a Nagy Imre per előtti Bukarest melletti (snagovi) ,,vendégeskedése”. De ennél is aljasabb az, amint kisemberek koncepciós politikai pereiben a két represszív szervezet együttműködött. Embereik rangrejtve a székelyföldi fiatalok kihallgatásain is jelen lehettek, az információcserék sem maradnak el, azonos ritmusban, összehangolva tartóztattak le Budapesten és Erdélyben, illetve Románia területén olyanokat, akiknek a lakosság megfélemlítése, az erdélyi magyarság visszaszorítása végett pereket akasztanak a nyakukba. Török Józsefnek és társainak viszonylag kései perbe fogása és elítélése a folytonosság biztosítására volt. Őket ugyanis 1956 után nyolc évvel csukták le. Közvetlenül a Ceausescu-rendszer részleges, de jelentős tömegeket érintő amnesztiája után. A gyergyói tizenketteket 1965-ben tartóztatták le és ítélték háromtól tizenkét évig terjedő börtönbüntetésre. A hatvanas-hetvenes évek börtönviszonyai már nem voltak azonosak az ’50-es évek körömtépő brutalitásával. Rafinált lélektani fogásokkal sok esetben a fizikai fájdalomnál is elviselhetetlenebb szenvedést okoztak a kiszemelt ,,pácienseknek”. Török József és társai, budapesti barátai és rokonai, akik 1956 miatt ugyancsak – a budapestiek két ízben is – végigjárták a poklok poklát, folyamatosan reménykedtek. A Galócáson élő Török Józsefnek volt Budapesten egy unokabátyja, aki 1956-ban, október első felében hazalátogatott. Ő ugyanis 1947-ben szökött át Magyarországra. Ez a rokon, Török Sándor, részt vett a forradalomban, utána tizenkét évre ítélték. Ebből hat évet le is töltött. A rokon szabadulása után, 1964-ben, meghívta Török Józsefet, hogy az ő itthon maradt öccsével ketten látogassák meg őt Budapesten. Ki is mentek, két hétig voltak nála. A pesti rokon megmutatta azokat a helyeket, ahol az 1956-os forradalom leghevesebb harcai voltak, kezdve a Corvin-köznél, a Széna-tér és a többi. A rokon még bajtársait is elhívta, velük is megismerkedtek. /Szőnyi Gyula, Cselik Ferenc/. Hazatérve itthon barátaiknak elmesélték, mit láttak Budapesten. Elhatározták, a pesti mintára egy szervezetet hoznak létre. Tizenhárom tagú volt szervezetük, de tizenkettőjüket ítélték el. A tizenharmadik volt a koronatanú a perben, s őt nem csukták le. Az elítéltek: Török József, Török István, Csatlós Jenő, Zakariás Dezső, Ferenczy Károly, Hompot Ferenc, Mezei Árpád, Halász József, Bajkó István, Kulpinszki István, Gegő Béla, Mózes Károly. A tizenharmadik, a besúgó Antal Ferenc volt, az egyedüli családos ember. Török József volt a fő vádlott, 12 évre ítélték, unokabátyját, Török Istvánt szintén 12 évre. A harmadfokú vádlott, Csatlós Jenő 8 évet kapott, aztán ettől lefelé hét, hat, öt évet mértek ki többieknek, s hárman a feljelentés elmulasztása miatt három-három évet kaptak. Török József akkor húsz éves volt, s a többiek is mind 25 éven aluliak voltak, egyedül Mezei Árpád volt 26 éves. Nem jutottak el addig, hogy nevet is adjanak a szervezetnek. Ahogy a szervezkedéssel elindultak, észrevették, hogy a szekuritáté nyomon követi őket. Próbálták valahogy lerázni őket magukról. Egyszer sem gyűltek össze mindannyian. A ,,szervezet” tagjai nem is ismerték mindannyian egymást. Török József másfél hónapig volt egyetemista, majd 1965. november 15-én letartóztatták. Miután őket letartóztatták, lefogták a budapestieket is. Töröknél megmaradt egy érdekes papír: őt is megidézték Budapestre tanúnak. Akkor ő még börtönben volt. Az idézést a szüleivel íratták alá, 1967-ben. Budapesten ugyanis letartóztatták a magyarországiakat, Szőnyi Gyulát, Török Sándort és Cselik Ferencet. Másodszor is lefogták őket, annak ellenére, hogy ők már ’56-ért egyszer ültek! Török Sándort és Cselik Ferit kétévi kihallgatás után elengedték. Szőnyi Gyulát viszont hét évre elítélték. Együttműködött a két ország állambiztonsága! Utólag tudták meg, hogy ,,ávós” tisztek is jelen voltak az ő kihallgatásaikon. Ők vitték az ,,üzeneteket” róluk. Itt van a bizonyíték is az együttműködésre, megőrizte az idézést:(Budapesti Fővárosi Bíróság. Idézés bűnügyben izgatás és összeesküvésre irányuló előkészület miatt. Török Sándor és Szőnyi Gyula ellen indított bűnügyben megidézem a címzettet mint tanút a bíróságnak Bpest V. Markó utca 27 házszám II. emelet 1. szám alatt levő helyiségében 1967. évi december 20. napjának 9 órájára kitűzött tárgyalásra. Figyelmeztetem a túlsó oldalon …… szám alatt olvasható következményekre. Budapesten, 1967 évi augusztus hó 31. Címzett Török József /: 1944. jan.10. Sarmas. Anyja Rozália, Román Szocialista Köztársaság Dr. Bimbó István, a tanács elnöke) Török elmondta, hogy a kihallgatásokon nem verték őket, de durvák voltak. Pszichikailag készítették ki őket. Reggel elvitték és délutánig vallatták. Akkor egy fél órára visszavitték a cellába. Utána újra jött a vallatás este későig. És éjszaka is folyt a vallatás. Román tisztek vallattak, de volt egy Fábián Márton nevű kihallgató is, aki az összes erdélyi ,,szervezet” felgöngyölítésében részt vett, az EMISZ-esek, a SZIT, azaz a szentgyörgyi ,,koszorúsoknak” a vallatásában, és ’65-ben még mindig jó kondícióban volt. A fő vádpont volt: a román állam erőszakos megdöntése és Erdély Magyarországhoz csatolási kísérlete. A letartóztatott társaság Marosvásárhelyen volt vizsgálati fogságban, ott volt tárgyalás is, az ítéletet Bukarestben mondták ki. A szervezkedéshez a ,,bizonyítékok” például a könyvkölcsönzések voltak: ha olyan könyv volt, melyben a Magyarország vagy az Erdély szó szerepelt, ez már elegendő volt a vád megfogalmazásához. Vagyonelkobzásra is ítélték őket, Töröktől egy rend ruhát és egy nagykabátot koboztak el. Török József börtönös évei után Sepsiszentgyörgyön telepedett le. 1974. november 14-én szabadult. 1974-es szabadulása után első ízben 1986-ban ment látogatóba Magyarországra. Felkereste azokat, akiket akkor szintén bebörtönöztek. Kiderült, hogy ott azt terjesztették, mintha itt, Romániában ők vádolták volna be őket. Mindent kiforgattak. Budapesten unokabátyja elé tettek mindenféle tanúvallomást. Ezeket a szekusok írták és aláírták Török József helyett is. Az unokabátyja azonnal mondta: ez nem az unokaöcsém aláírása! 1989. december 21-én Sepsiszentgyörgyön abbahagyták a munkát. Jöttek a vezetők és a szekusok. Rab István akkori megyei első titkár nyilatkozott, elmondta, hogy mit akartak csinálni. December 22-én az IAME gyár épületeit körbe akarták venni katonasággal. Ezt tartották veszélyes gócnak. Később megalakították a Volt Politikai Foglyok Szövetségének Háromszéki Szervezetét. /Sylvester Lajos: Törököt fogtak… (Akiket megérintett '56 szele). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 25., folyt.:26., 27./

Marosvásárhelyen a Mikszáth Kálmán (ma Artei) utca 4. szám alatt van Izsák Márton, nemrég elhunyt szobrászművész műterme. Itt készültek azok a köztéri szobrok, melyek ma Marosvásárhely, Gyergyószentmiklós és Dés tereit díszítik. Izsák Márton /Galócás, 1913. ápr. 12. – Marosvásárhely, 2004. febr. 1./ családtagjait, rokonait a vészkorszakban vesztette el. Szerette Marosvásárhelyt és óva intette környezetét a gyűlölködéstől, az egymás ellen irányuló rosszindulattól. Budapesten végezte az iparművészeti főiskolát. Diplomamunkája a volt Ludovika parkját díszíti. Később több kis szobra került a bukaresti román királyi palotába is. 1945-ben az ő javaslatára és közbenjárására nyílt meg a marosvásárhelyi magyar tannyelvű Művészeti Líceum, mely román tagozattal is bővült, ennek 1945-től 1974-ig volt az igazgatója, ugyanakkor mint szobrászművész megalkotta Szentgyörgyi István, Mihai Eminescu, Bartók Béla, a Deportáltak és az Ismeretlen katona marosvásárhelyi, Salamon Ernő gyergyószentmiklósi és a Deportáltak dési szobrát. A legsikerültebb művének a Csorvássy Istvánnal 1956-ban készített Bolyaiak szobrát tartotta. A legnagyobb élményt Márton Áron szobrának a megmintázása jelentette számára. 2000. június 24-én került sor Marosvásárhelyen az 1996-ban megmintázott szobor felállítására a Keresztelő Szent János Plébánia udvarán. „Ez volt az utolsó szobrom, amit egy áldott emlékű, bátor, népét szerető emberről megmintáztam” – nyilatkozta Izsák Márton. /Fodor Sándor (S.): A művészeti iskola megálmodója. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 24./

1956-ban a magyar forradalom hírét Romániában a lakosság széles rétegei nagy izgalommal fogadták. Temesváron a diákság tizenkét pontos programot állított össze, s a követeléseiket tartalmazó memorandumot az október 30-án félig-meddig legálisan összehívott diákgyűlésen, magas rangú párt- és egyetemi vezetők (Ilie Verdet és Petre Lupu központi bizottsági titkárok) jelenlétében felolvasták. Az egyetemisták kapcsolatot teremtettek a katonasággal és a munkássággal, de a rendszer oly gyorsan reagált, hogy az egyetemista ifjúság már tudott az utcára vonulni. A Szekuritáté már a diákgyűlés estéjén letartóztatta a megmozdulás szervezőit, és velük együtt a következő napokban összesen mintegy háromezer egyetemistát vett őrizetbe. Ezernél többet a mintegy 15 kilométernyire fekvő Kisbecskerekre szállítottak, s az ottani kaszárnyákban szekusok kezdték őket vallatni. A megtorlás kegyetlen volt. A szervezőket agyba-főbe verték, majd bíróság elé állították. Az 1956. november 15–16-án zárt ajtók mögött lefolytatott tárgyalás nyomán a fő szervezőket tömörítő első csoport tagjaira mértek ki nyolc évig terjedő börtönbüntetéseket, A decemberben tárgyalt második csoportban 7 évig terjedő börtönbüntetéseket szabtak ki. A bukaresti egyetemi hallgatók a november 4-én megindult magyarországi orosz megtorlás hírére kezdtek mozgolódni. Tüntetést szerveztek a szovjet nagykövetség elé, s onnan a tiltakozást a párt központi bizottságának épülete előtt akarták folytatni. Erre nem került sor, mert az egyetemeket megszállta a Szekuritáté. A fő szervezőket halálra ítélték, másodfokon ezt életfogytiglani szigorú börtönre változtatták. A magyarországi eseményekkel nyilvánosan rokonszenvező több száz bukaresti diákot őrizetbe vették, és súlyos börtönévekre ítélték, köztük Paul Goma később nemzetközileg is ismertté vált írót. A megtorlás a börtönbüntetések mellett számtalan egyetemről való kizárással párosult; 1957 tavaszán csak a bukaresti Parhonról 600 hallgatót zártak ki. Sok munkás és földműves is fellázadt. Ioan Faliboga, a Maros Magyar Autonóm Tartományban élő vasutas titkos szervezetével szabad választásokat akart kiharcolni. Perében rajta kívül még két embert ítéltek halálra. Az erdélyi magyarok sem maradtak tétlenek. Kolozsváron, a Partiumban, Marosvásárhelyen, Brassóban és a Székelyföldön ezreket tartóztattak le közülük a kegyetlen leszámolás során. A Bolyai Egyetem magyar diákjai tiltakozó akciót szerveztek. Páskándi Gézát, Bartis Ferencet, Balázs Imrét, Tirnován Videt, Dávid Gyulát, Lakó Elemért, Varró Jánost, Koczka Györgyöt, Iamandi Emilt, Kelemen Kálmánt, Nagy Benedeket, Páll Lajost, Péterffy Irént, Imre Magdát, Szilágyi Árpádot, Vastag Lajost, Várhegyi Istvánt és másokat hosszú évekre börtönbe zártak. Dávid Gyulát 1957 márciusában tartóztatták le. Hét évre ítélték, és a büntetését le is töltötte. Dávid Gyula, az ismert irodalomtörténész szerkesztésében ezekben a napokban jelenik meg az a kötet, amely az erdélyi magyar ötvenhatosokat igyekezett számba venni. 1956-1965 között csak a Maros Magyar Autonóm Tartományban több mint 750 személyt állítottak bíróság elé, de ezek közül 1956 októberében és novemberében csak 60-at tartóztattak le. 1957-ben több mint 150, 1958-ban pedig csaknem 300 letartóztatottról találtak adatot. A letartóztatások 1960-1965 között is folytatódtak. 1965 tavaszán például egy fiatalokból álló – a Gyergyószentmiklóshoz közeli Galócásról származó – csoportot tartóztattak le, akik ellen az volt az egyik vád, hogy „a magyarországi 1956-os ellenforradalomban résztvevő elemekkel” kapcsolatot tartottak, és akik Romániában hasonló akciókat akartak szervezni. Később a pártvezetés az 1956-os eseményeket ürügyként használta fel arra, hogy teljes mértékben felszámolja a rendszernek ellenállni próbáló csoportokat: a görög katolikus klérust, a protestánsokat, a neoprotestánsokat és a román történelmi pártok tagjait, vasgárdistákat, partizánokat és más csoportokat. 1959-ben felszámolták a Bolyai Egyetemet, és a leszámolásnak sok más magyar intézmény is áldozatául esett. A Szekuritáté elképzelhetetlen kegyetlenkedéssel sokakat beszervezett, románokat és magyarokat egyaránt. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász az események után az erdélyi magyarság ügyében memorandummal az ENSZ-hez fordult. Életfogytiglani kényszermunkát kapott érte. Szoboszlay Aladár római katolikus lelkész titkos szervezet létrehozásáért tizedmagával együtt halálbüntetést kapott. Végrehajtották. Ma sincs pontos adat arról, hogy a véres megtorlás hány embert érintett. Tízezrekről van adat, akiket azokban az években bebörtönöztek. Kutatók állítása szerint a magyar forradalmat követő két évben Románia-szerte tízezernél több személyt ítéltek börtönbüntetésre, és körülbelül ötvenet halálra. A magyar forradalommal rokonszenvező akciók megszervezéséért legalább 25 román nemzetiségű személyt végeztek ki. A börtönökben vagy a vallatások során továbbá mintegy százötvenen vesztették életüket. A leszámolás során másfélezer magyar került börtönbe és legkevesebb 15 magyart ítéltek halálra, akiket ki is végeztek. Raoul Volcinschi közgazdász egyetemi előadóként Kolozsváron már korábban titkos szervezetet hozott létre arra az esetre, ha Nyugat és Kelet között konfliktus robbanna ki. Amikor elterjedt a híre, hogy a magyarországi forradalmárokat Románián keresztül tehervonatokkal szállítják a Szovjetunióba, úgy vélte, elérkezett a cselekvés pillanata. Fegyvereket szerzett a Fogarasi-havasokban akkor még aktív román ellenállóktól, s azt tervezte, hogy a szóban forgó vonatokat társaival együtt megtámadják. Azonban a besúgták, ebben megakadályozták, s 25 év kényszermunkára ítélték. Nyolc évet ült, 1964-ben szabadult, amnesztiával. /Tibori Szabó Zoltán: Amikor a puliszka robban. A magyar forradalom romániai visszhangja és véres megtorlása. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 20., 21./

1956 után átfogó megtorlási hullám kezdődött Romániában, koncepciós politikai pereket rendeztek. A Magyar Autonóm Tartományban 1956. október 28-a és 1965. december 31-e között a katonai ügyészségi adatok szerint mintegy 1100 személy ellen indítottak bűnvádi vizsgálatot. Ezek közül 826-at állítottak bíróság elé és ítéltek sokévi kényszermunkára. A megtorlás 1958-59-ben tombolt a legvadabbul. Az esetek 46%-ánál a vádiratokban tételesen is szerepel az 1956-os magyar forradalom és szabadságharccal kapcsolatos „ellenforradalmi” megnyilvánulás. Ezek közül egypáran (Szathmári Zoltán marosvásárhelyi, Salamon László gyergyószentmiklósi, Nagy Lakatos János gyimesbükki és Kertész Béla székelyudvarhelyi lakos) részt is vettek a magyarországi eseményekben, mások szervezetten, csoportosan vagy egyénileg „társadalmi rend elleni cselekedetet” követtek el. A bíróság elé állítottak legtöbben marosvásárhelyiek. A más tartománybeliek közül legtöbben – 30-an – brassóiak voltak és a 77 tagú EMISZ-ügyhöz kapcsolódtak. Meglepően sok a politikai megtorlás áldozata 24 faluban: Szárhegyből 15-en, Tekerőpatakról 14-en, Gyergyóújfaluból 12-en, Kozmásról és Galócásról 11-11-en, Csíkcsicsóból, Dedrádból, Erdőfüléből, Kézdiszentlélekről és Köpecről 10-10-en stb. A bíróság elé állított személyek etnikai megoszlása nagyjából megfelel a Magyar Autonóm Tartomány lakossága nemzetiségi összetételének. Nagyon magas a kollektivizálás ellen szavukat emelt meghurcolt személyek száma. A terror első áldozatai lettek előbb az osztályellenségnek tekintett (volt) kulákok, majd más gazdálkodók is. /Dr. Pál-Antal Sándor: ’56 – romániai megtorlások. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 25./

Annak ellenére, hogy az oktatási miniszter kimondta az összevont osztályok megszüntetését, Hargita megyében 15 iskolában a következő tanévben is fognak összevont osztályok működni. Azonban iskolák szűnnek meg, illetve vonják össze őket más iskolákkal az alacsony gyermeklétszám miatt. Hargita megyében a tanfelügyelőség munkatársai felmérték a valós helyzetet, Bondor István főtanfelügyelő konzultált a minisztériumban is, a tanfelügyelőség meghozta a döntést: a 2007–2008-as tanévben 15 iskolában fognak összevont V–VIII. osztályok működni: Orotva, Borzont, Kőrispatak, Salamás, Lóvész, Csinód, Fenyőkút, Gyimesfelsőlok (Domokos Pál Péter Általános Iskola román tagozata), Székelyandrásfalva, Kányád, Varság, Vasláb (magyar tagozat), Tölgyes (magyar tagozat), Borszék (Zimmethausen Általános Iskola – magyar tagozat), Fenyéd. Hat általános iskolában továbbra is működhetnek a külön osztályok annak ellenére, hogy egy osztályban nincs meg a működéshez szükséges tíz tanuló: Vájlapataka, Pálpataka, Csíkmindszent, Gyimesfelsőlok (Domokos Pál Péter Általános Iskola magyar tagozat), Kissolymos, Szentpál. Legkevesebb gyerekkel, öttel a szentpáli iskola hetedik osztálya fog működni. A tanfelügyelőség a következő tanévre iskolák összevonását is elhatározta: megszűnik a fiatfalvi Benedek Elek Általános Iskola, az ide tartozó 24 gyermek jövőben a székelykeresztúri Orbán Balázs Gimnáziumba fog járni. Az ivói Székely János Általános Iskolát a zeteváraljai Jókai Mór Általános Iskolához csatolták. A farcádi 14 diák Felsőboldogfalvára fog járni, a hét galócási magyar gyermek pedig a szülők kérésére Salamáson fog tanulni. Ülkéről 23 általános iskolás Székelyszentkirály Szent István Általános Iskolájába fog járni, Székelypálfalváról pedig 17-en mennek a farkaslaki Tamási Áron Általános Iskolába. Végül az abásfalvi 26 általános iskolás a homoródszentmártoni Román Viktor Általános Iskola diákja lesz. Az idei iskolabusz-program keretében Hargita megye 18 járművet fog kapni, ezeket elsősorban az iskola-összevonás miatt ingázók rendelkezésére bocsátják. /Takács Éva: Iskolák szűnnek meg. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 21./

Tavaly ősszel Galócáson – a kis létszám miatt – megszűnt az általános iskolai oktatás magyar nyelven. Az iskolában egy magyar tanító maradt, aki összevont osztályban tizenhét diákot oktat a magyar tagozaton. Elsős gyermek nincs. Lenne egy lehetőség: a szintén gondokkal küzdő salamási magyar nyelvű oktatás megmentése a galócási gyermekek odaíratásával. Dobreanu Aurel, a salamási iskola igazgatója örömmel fogadná a magyar gyermekeket. A salamási magyar tagozaton helyezkedtek el azok a tanerők is, akik ősszel Galócáson munka nélkül maradtak. Salamáson erősíteni lehetne a magyar tagozatot hodosi tanulókkal is. Hodoson elemibe négy, Hodos faluban hat gyermek jár. /Bajna György: Szórványgondok a Székelyföld peremén. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 21./

Ács Ferencet (1876. jún. 16. – 1949. máj. 26.) az erdélyi impresszionizmus úttörőjeként tartja számon a szakirodalom, de a szélesebb közönség ma már alig tud valamit munkásságáról. Életének állomásai: a szülőváros Kolozsvár, Budapest, München, Nagybánya, majd élete végéig ismét Kolozsvár. Kedvenc festőhelye a Sétatér, a Hója, Kalotaszeg és Galócás környéke. Lételeme volt a szabadban festés, a nagybányai tartózkodás erősítette meg végérvényesen ezt a meggyőződését. Életművének a kolozsvári művészettörténész, Murádin Jenő állított emléket: Ács Ferenc, az impresszionizmus erdélyi úttörője. /Litera-Veres Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2008. Erdélyi Művészet könyvek/. Életműve gazdag és egyenetlen. Közgyűjteményben igen kevés műve található. /b. d. : Az impresszionizmus erdélyi úttörője. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 4./

Távmunkaközpontot nyitottak Csíkszentdomokoson
Távmunkaközpont nyílt Csíkszentdomokoson a Telework európai uniós program keretében, vidéken élő munka nélküli fiatalok számára. Az ünnepélyes avatáson számos helyi fiatal is megjelent.
„Nem csupán a csíkszentdomokosiaknak, hanem a többi felcsíki település lakóinak is létesült a központ” – mutatott rá beszédében Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke. Az általa vezetett intézmény partner a Hargita Megyei Munkaerő-elhelyező Központtal az Új lehetőségek alkalmazása a vidéken élők számára a Telework által című projekt lebonyolításában.
A projekt célja az elhelyezkedés segítése, az életszínvonal és a munkakörülmények javítása összesen 792 vidéki fiatal számára Hargita, Kovászna, Maros, Brassó, Fehér és Hunyad megyében, az új informatikai és távközlési technológia által nyújtott lehetőségek és képzések révén.
Hargita megyében négy településen nyílik távmunkaközpont: Csíkszentmártonban, Galócáson, Siménfalván és Csíkszentdomokoson; a másik hármat jövő héten avatják fel. A helyiséget a helyi polgármesteri hivatalok biztosítják, és a projekt időszakának lejárta, 2011 után a megyei önkormányzat finanszírozza e központok fenntartását.
Amint azt Tiberiu Pănescu, a munkaerő-elhelyező ügynökség igazgatója bemutatójában elmondta, a Teleworkkal a 35 éven aluli vidéki fiatalokat célozzák, akik 1080 óra képzésen vehetnek részt, az alábbi szakterületeken: számítógép-használat, kezdőkönyvelés, webdesign, telematika, telemarketing, idegen nyelvek (angol, olasz vagy német).
A résztvevőknek ingyenes a teljes tanfolyam tananyaggal együtt, sőt megtérítik a környező falvakból ingázók útiköltségét is. A kurzus utáni vizsgán legjobban teljesítő személy május végén négy napra Olaszországba utazhat, hogy betekintést nyerjen az ottani távmunkaközpontok működésébe.
Csíkszentdomokoson március 8-án indulhat a tanfolyam, közölte Pănescu. Egyébként eddig Csíkszentdomokoson és Csíkszentmártonban gyűlt össze a tanfolyam indításához szükséges létszám: az előbbi községben 33-an, az utóbbiban pedig 28-an jelentkeztek. (hírszerk.) Forrás: Transindex.ro

Áradások Székelyföldön
Az utóbbi napok heves esőzései nyomán Székelyföldön több folyó is megáradt. Kedden a háromszéki Nagyborosnyó községben 80 háztartás és mintegy 800 hektár mezőgazdasági terület került víz alá.
Marius Tolvaj, a Kovászna Megyei Készenléti Felügyelőség (ISU) szóvivője elmondta: Nagyborosnyón négyzetméterenként 75 liternyi eső esett, a hatóságok megpróbálták kitelepíteni az árvíz által veszélyeztetett házak lakóit, ők azonban nem voltak hajlandóak elhagyni otthonaikat. A víz szerdára virradó éjszaka elkezdett visszahúzódni, ezért a tűzoltók lemondtak a lakók kiköltöztetéséről, és elkezdték kiszivattyúzni a házak pincéjéből a vizet.
Az esőzések Málnás és Mikóújfalú környékén is gondot okoztak, a hegyoldalról lezúduló víz fákat döntött az úttestre és a vasúti sínekre. A közúti és vasúti közlekedés a térségben egy órára leállt. Ez idő alatt a málnási vasútállomáson vesztegelt a Bukarest–Budapest nemzetközi járat. Az erős záporok miatt Hargita megyében két patak is megáradt. Nagygalambfalván mintegy harminc gazdaság víz alá került. A községben a kultúrotthont, a gyógyszertárat, valamint az önkormányzat épületét öntötte el a víz. Az áradás a helyi ivóvízhálózat fővezetékét is elszakította, pallókat sodort magával, utakat rongált meg, és körülbelül két hektár mezőgazdasági területet öntött el. Kedden este tizenegy óra körül egy villámcsapástól kigyulladt a helyi hulladékbegyűjtő, a tűz mintegy 25 ezer lejes kárt okozott. Galócáson négy ház és 15 hektár szántóföld került víz alá. Tegnap a Fehér Nyikóba ömlő patakok is megáradtak,72 házat, 94 udvart, 71 hektár szántóföldet, illetve a helyi rendőrség épületét öntötte el a víz.
Maros megyében is több településen: Marosvásárhelyen, Jedden, Szászrégenben és Nyárádszereda környékén okozott károkat az áradás.
Horváth Sz. István, Kovács Zsolt. Új Magyar Szó (Bukarest)

Több mint háromszáz hektár erdő veszett oda
Idén eddig több mint háromszáz hektár erdő vált a lángok martalékává Hargita megyében. A leégett erdők nagy része magántulajdonban van, oltásukban a hivatásos és önkéntes tűzoltókon kívül a helyiek is folyamatosan besegítettek, volt, ahol katonai alakulatok közbelépésére is szükség volt.
Hargita megye fenyőerdeiben jelenleg is több helyen őrzik a füstölgő, de immár kopár hegyoldalakat. A tűzoltók, erdészek, néhol pedig a települések lakói felváltva strázsálnak, ugyanis megfelelő mennyiségű eső hiányában lehetetlennek tűnik azokat teljesen kioltani.
A hivatalos adatok szerint július elsejéig összesen 250 hektár erdő égett le Hargita megyében. „Jelenleg folynak az összesítések a szentegyházi-kápolnási, csíkszentsimoni, galócási és a Martonka-tetői károkról, melyek mind ebben a hónapban történtek” – mondta el kérdésünkre Ovidiu Dudu főhadnagy, a megyei tűzoltóság munkatársa, hozzátéve: tudomása szerint júliusban Galócáson 40 hektár erdő pusztult el a lángokban.
Mint arról korábban már írtunk, ebben a hónapban a Hargita-hegység Szentegyházához és Kápolnásfaluhoz tartozó erdőrészein közel 25 hektár erdő vált a lángok martalékává. Ezeken kívül az elmúlt hetekben Büdösfürdőn, a Gyilkos-hegyen, Csíkcsicsó és Csatószeg határában is sorra gyúltak ki az erdők.
A főhadnagy szerint a szerencsétlenségek leggyakoribb oka az erdő közelében rakott tüzek, melyeket nem oltanak ki. „Sokan kimennek piknikezni vagy erdei gyümölcsöt gyűjteni, tüzet raknak, szalonnát sütnek, de távozásuk előtt nem oltják ki megfelelően a tüzet” – magyarázta a főhadnagy.
Legtöbb esetben a tüzek a településektől távol ütnek ki, a helyszíneket kizárólag erdei úton lehet megközelíteni, ezért a nagyobb erdőtüzek oltásában a román hadsereg helikopterei is segédkeztek, az északi régiókban, a Martonka-tetőn és Galócáson pedig kisebb esőzések is voltak már – avatott be a részletekbe a tűzoltóság munkatársa. Arra a kérdésünkre, hogy volt-e emberáldozatuk a Hargita megyei erdőtüzeknek, nemleges választ kaptunk.
Simon Eszter
Székelyhon.ro

Folytatni kívánják a három székelyföldi megye együttműködését
Hargita Megye Tanácsa rendkívüli ülést tartott december 13-án, pénteken a csíkszeredai megyeházán. A sürgősségnek az adott okot, hogy vannak olyan költségvetési pénzek, amelyeket nem tudtak elkölteni. Az országos költségvetésből Hargita megye 9,1 millió lejt kapott utakra, ebből az összegből 600 000 lej meg- maradt, amit a nagyobb adóssággal rendelkező településeknek osztották ki – indokolta a rendkívüli ülés összehívásának fontosságát Borboly Csaba megyeelnök.
A megyei tanács a most kiutalt összeggel a községi utak költségeihez járul hozzá, így nem kell visszaadni az el nem használt pénzt a központi költségvetésbe. A testület döntése értelmében Gyergyócsomafalva 100 000 lejt, Csíkszépvíz 80 000 lejt, Galócás 30 000 lejt, Bögöz 100 000 lejt, Csíkpálfalva 110 000 lejt, Parajd 50 000 lejt, Csíkszentmárton 40 000 lejt, Madéfalva 60 000 lejt, Varság pedig 30 000 lejt kapott adósságok törlesztésére.
Másik fontos napirendi pontként elfogadták azt a programot, amely Hargita megye Kovászna és Maros megyével való együttműködését célozza.
– Sosem adhatjuk fel, mindent el kell követni annak érdekében, hogy Hargita, Kovászna és Maros megye között legyen élő kapcsolat. A hétköznapok szintjén tudjunk együtt működni, hogy két megye között megépülhessen egy híd vagy út, vagy közösen valósítsunk meg kulturális eseményeket. Ezért nagyon fontosnak tartom a három megye közti együttműködési programot – nyilatkozta a tanácsülés után Borboly Csaba.
Döntöttek továbbá az illetékek ügyében, az alcsíki kistérség tagdíjáról, speciális kommunikációs eszközök átvételéről, a Kisvillany program bővítéséről és a sportgála keretösszegének kiegészítéséről. Sajtóközlemény
Erdély.ma

Borboly: miniautonómiát Hargita megye északi felének
Az egyházakkal való együttműködési programjaikat mutatta be szerdán Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke a sajtó képviselőinek. A beszélgetés apropóját az adta, hogy az utóbbi időben „egy kicsit sajátos módon értelmezve, pejoratív ízt adtak egyes politikustársaim ehhez az együttműködéshez” – fogalmazott a megyei tanácselnök, hozzátéve: főként az ortodox egyházzal való együttműködés miatt támadták őt.
Lepaktált a püspökkel?
Borboly Csabát megkérdeztük, mit szól azokhoz a híresztelésekhez, melyek értelmében „lepaktált az ortodox püspökkel, hogy mentse a bőrét” (megszabaduljon a börtönbüntetéstől). Felvetésünkre azt válaszolta: ellene szóló, gondosan felépített lejárató hadjáratról van szó. „Teljesen alaptalan, aljas és embertelen ez a vádaskodás, még belekeverték a feleségemet is” – mondta el Borboly. Hozzáfűzte, tudja, kik állnak a lejáratás mögött, melynek központi eleme, hogy felvett egy román gazdasági igazgatót.
Portálunk arra is kíváncsi volt, hogy véleménye szerint kik ezek, a megyei tanácselnök azonban nem kívánta nevesíteni a személyeket. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy szeretné, ha minél hamarabb befejeződne az ellene folyó vádaskodás, és ha a bírósági ügye is mielőbb lezárulna.
3,1 millió lejes egyházi támogatás
Hargita Megye Tanácsának több éve vannak közös programjai az egyházakkal, ilyen a műemlékvédelmi program, a ravatalozók építése, a különböző egyházi rendezvények támogatása, templomok, egyházi épületek felújítása és javítása. Borboly Csaba elmondta, tekintettel arra, hogy az egyházak képviselői, a papok befolyással vannak nemcsak a hitéletre, hanem a közösség gazdasági, kulturális, szociális életére is, ezért is tartotta velük rendszerességgel a kapcsolatot. „Jakubinyi György katolikus érsekhez is rendszeresen el szoktam menni ebédre, ugyanígy a hargitai ortodox püspökkel is volt egyeztetésünk, ezekről pedig iktatott emlékeztetők vannak” – magyarázta Borboly.
A megyei önkormányzat tavaly 3,1 millió lejjel támogatta az egyházakat, az ortodox egyház az összeg 13 százalékát kapta. Hargita megyében egyébként a 2002-es népszámlálás adatai szerint 65 százaléka a népességnek római katolikus vallású, 13 százaléka ortodox, további 13 százalék református és 7 százalék unitárius vallású volt.
Fejlesztési társulás alakul
A megye északi részében egy olyan fejlesztési társulást hoznak létre, mely alapul szolgálhat a térség miniautonómiájának. „Próbáljuk ott is megmozdítani az életet, szinte egyféle saját autonómiát adva az ott élő románságnak. Szeretnénk kicsiben kipróbálni azt, amit mi szeretnénk nagyban Székelyföldön, hogy a kulturális, oktatási, mezőgazdasági, egészségügyi, szociális, egyházi téren a szükséges tevékenységeket ilyen közhasznú társuláson keresztül támogassa a megyei önkormányzat. Ez a miniautonómia példaértékű lehet más megyék számára is, ahol szórványban él a magyarság” – mondta el Borboly Csaba.
Mint ismertette, továbbra is 13 százalékot osztanak ki a megye költségvetéséből a megye északi, többségében románok lakta felének, csak azzal a különbséggel, hogy ezentúl ők döntenek arról, mire költik azt. A fejlesztési társulásban Salamás, Várhegy, Galócás, Maroshévíz, Bélbor, Borszék, Gyergyóholló és Gyergyótölgyes képviselteti magát.
Barabás Hajnal |
Székelyhon.ro,

Autonómiát kaphat Hargita megye román többségű északi része
Az önkormányzatok társulása által már januárban bizonyos fokú önállóságot kaphat a Hargita megye északi, román többségű része.
Amint azt Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke az MTI-nek pénteken elmondta, az elkövetkező napokban nyújtják be a Maroshévízi Bíróságon a Kelemen-Görgény Fejlesztési Társulás bejegyzési kérelmét, és a társulás várhatóan már január végéig jogi státust kap.
Borboly Csaba hozzátette, a két város és hat község, valamint a megyei tanács által létrehozandó társulás többek között kulturális, oktatási, mezőgazdasági, egészségügyi, szociális, egyházi, műemlékvédelmi és turisztikai területen veszi át a megyei önkormányzattól a térség ügyeinek a kezelését és az ezekhez rendelt költségvetési forrásokat. Megjegyezte, már az önkormányzat 2014-es évi költségvetését úgy készítették elő, hogy a társulás elkezdhesse a működését.
A társulás a térséget övező havasokról kapta a nevét, Maroshévíz és Borszék várost, valamint Bélbor, Gyergyóholló, Gyergyótölgyes, Galócás, Salamás és Gyergyóvárhegy községeket fogja össze. E településekhez tartozó, közel 1200 négyzetkilométeres területen mintegy 32 ezer ember él, a lakosság 74 százaléka román nemzetiségű. A terület afféle román szigetet képez a 86 százalékban magyarok által lakott Hargita megyében. Valamennyi önkormányzat meghozta a társulásba való belépésről szóló határozatát, és befizette a társulás alaptőkéjének a rá eső részét.
Borboly Csaba elmondta, a megyei önkormányzat pénzforrásainak elosztásánál eddig is tekintettel voltak az etnikai arányokra, de a román közösségnek szánt forrásokról annak az önkormányzati testületnek kellett döntenie, amelynek 30 tagja közül csupán hárman szereztek a román pártok jelöltjeiként mandátumot. Ezen a helyzeten változtat a társulás létrehozása.
„Közelebb visszük a döntést az érintettekhez, és az önállóság biztosításával megpróbálunk jó példát mutatni az egész romániai társadalomnak" – nyilatkozta Borboly Csaba. Hozzátette, csak azokat a feladatokat ruházhatják át a társulásnak, amelyek átadását a törvény lehetővé teszi. Megannyi kompetencia továbbra is a megyénél marad.
A megyeelnök nem tartotta valószínűnek, hogy a bíróság elutasítaná a társulás bejegyzését, hiszen – mint mondta – az előkészítési munka során messzemenően odafigyeltek a törvényesség betartására.
TI
Erdély.ma,

Magyar szobrászat Erdélyben
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,

Átadták a Jakab Antal Keresztény Kör idei díjait
Ötödik alkalommal adták át a Jakab Antal-emlékdíjakat. A Márton Áron püspök utódának nevét viselő elismerést a Jakab Antal Keresztény Kör (JAKK) alapította 2010-ben, és évente egy-egy papi, illetve világi személyt díjaznak. Az idei díjakat Kolumbán Csilla tekerőpataki tanár és Salamon József gyimesbükki plébános vehette át.
A Jakab Antal Keresztény Kört a neves erdélyi püspök rokonai és tisztelői alapították a Jakab Antal centenáriumi emlékévben, célul tűzve ki a névadó néhai gyulafehérvári megyéspüspök emlékének fenntartását, szellemi örökségének ápolását, illetve az ő nyomdokain járók és az általa vallott értékeknek megfelelően élők és tevékenykedők munkájának, törekvéseinek elismerését. A díjat minden esetben Jakab püspök életútjának valamely jelentős dátumához kapcsolódóan valamelyik díjazott lakóhelyén vagy ahhoz közel eső településen adják át. Idén húsvét harmadnapján Gyimesbükkön került sor e rangos eseményre. A Bákó megyéhez csatolt erdélyi településen a 13 évet raboskodó püspök börtönből való szabadulásának 50., a gyimesbükki templom építése elkezdésének 40. évfordulóján került sor az eseményre.
Zsúfolásig megtelt kedden, április 22-én a gyimesi templom, ahol a hálaadó szentmisét az ausztriai Linzben élő Vencser László teológus, egyetemi tanár mutatta be, az ünnepséget pedig színesebbé tette a Koncsag László kántor által vezetett egyházi kórus éneke, illetve Fórika Sebestyén alkalomhoz illő szavalatai.
Elsőként Salamon József gyimesbükki plébános vehette át a díszoklevelet, a Kolozsi Tibor szobrászművész által tervezett emlékplakettet és a díjjal járó 500 eurót. A 25 éve pappá szentelt Salamon József mindvégig a végeken, a magyar nyelvterület határain védte a magyar értékeket. A Lujzikalagorban született plébános Óradnán, Galócáson és Gyimesbükkön alkotott maradandót, és amint Berszán Lajos atya laudációjában rámutatott, ő Dani Gergely szellemi utóda, folytatja azt, amit a templom- és közösségépítő híres pap elkezdett.
Az idei világi díjazott Kolumbán Csilla hittan és földrajz szakos tanár, aki 24 éve tanít Gyergyótekerőpatakon és Kilyénfalván. Amint Csedő István tekerőpataki plébános laudációjából kitűnt, a tanárnő pedagógiai, közéleti és szociális tevékenységével egyaránt rászolgált a díjra.
A rendezvény házigazdái Vencser László és a Budapesten élő Varga Gabriella újságíró (mindketten a JAKK alapító tagja) voltak, fővédnöke pedig dr. Márfi Gyula, a Veszprémi Főegyházmegye érseke.
Jakab Antal-emlékdíj kitüntetettjei
2010 (Kolozsvár): Veres László nyugalmazott lelkész, szentszéki tanácsos és Tokay Rozália, a Kolozsvári Magyar Mozgássérültek Társulatának elnöke.
2011 (Csíksomlyó): posztumusz Pálfi Géza mártír sorsú lelkipásztor és dr. Antal Zoltán csíkszeredai sebész, Jakab Antal kezelőorvosa.
2012 (Marosvásárhely): P. Bakó Béla, Pál testvér, ferences szerzetes, illetve a Mustármag közösség és a Szent Cecília Együttes.
2013 (Ditró): Kémenes Loránd Zoltán lelkipásztor és dr. Puskás Károly főorvos, a ditrói kórház vezetője. 2014 (Gyimesbükk): Salamon József plébános és Kolumbán Csilla tanár.
Dobos László. Székelyhon.ro

Nem magyar divat a pártváltás
Nem hozott jelentős változásokat a romániai magyar politikai szervezetek szempontjából a helyi elöljárók pártváltását engedélyező rendelet. A szociáldemokrata kezdeményezés következtében azonban gyarapodott az RMDSZ-es önkormányzati képviselők tábora.
Az erdélyi magyar politikai szervezetek számára nem hozott lényeges változásokat az a sokat vitatott kormányrendelet, amely következmények nélkül tette lehetővé a helyi elöljárók pártváltását augusztus 28. és október 17-e között.
Az alakulatok lapunk által megkérdezett képviselői beismerték, nem követték figyelemmel az átigazolásokat. Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára a Krónikának elmondta, a szövetség nem készített összesítést ezzel kapcsolatban, a szövetséget érintő pártváltásokról a médiából értesült.
„Hozzánk két információ futott be: tudunk arról, hogy Háromszéken 12 helyi tanácsos kérte a felvételét az RMDSZ-be, és arról is, hogy a gyergyótölgyesi, RMDSZ-színekben megválasztott helyi önkormányzati képviselő, Dimény Csaba átigazolt a Szociáldemokrata Pártba (PSD)" – mondta Kovács Péter.
Kulcsár Terza József, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke is úgy nyilatkozott, nem készítettek statisztikát a szerinte „elvtelen" kormányrendelet hatásairól. Szerinte egy párt biztosan nem attól lesz jobb vagy rosszabb, ha átcsábít embereket, vagy ha más alakulatba igazolnak a tagjai.
Hasonló véleményt fogalmazott meg a Krónikának Benedek Erika, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Kovászna megyei elnöke is, aki etikátlannak nevezte a Liviu Dragnea PSD-s közigazgatásért felelős miniszterelnök-helyettes kezdeményezte rendeletet. „Ez a kezdeményezés gyakorlatilag módosítja a 2012-ben született önkormányzati választások eredményeit, mi éppen emiatt nem kerestünk meg senkit, hogy csatlakozzék a néppárthoz" – fogalmazott Benedek Erika.
A megyei pártelnök elmondta, a sajtóból értesült arról, hogy Kovászna megyében az EMNP négy helyi tanácsosa az RMDSZ-ben folytatja tevékenységét. „A rendelet egyébként úgy van megalkotva, hogy csak a befogadó párthoz kell bejelentkezni, a másik alakulattól nem kell elbúcsúzni. Én inkább mindezt egy tisztulási folyamatnak tekintem: aki úgy érezte, hogy értékrendileg nem tartozik közénk, annak távozása számunkra nem jelent veszteséget" – mondta az EMNP Kovászna megyei elnöke.
Amint arról beszámoltunk, Kovászna megyében tizenkét önkormányzati képviselő állt át az RMDSZ-be a rendelet szabta határidőt kihasználva. Hatan a Magyar Polgári Párt (MPP), négyen az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), ketten pedig a Demokrata-Liberális Párt (PDL) kötelékéből igazoltak át.
Taroltak a szociáldemokraták
Hargita megyében egyetlen magyar vonatkozású pártváltásról tudnak a politikai alakulatok, a gyergyótölgyesi Dimény Csaba esetéről, aki az RMDSZ-ből a PSD-hez igazolt át. A 63 éves politikus egyébként az első olyan megválasztott tisztségviselő, aki az RMDSZ-ből román pártba igazol át.
Hargita megyében a PSD az egyetlen olyan politikai szervezet, amely kihasználta saját kezdeményezését: a rendelet által megszabott 45 nap alatt 3 polgármestert és 21 önkormányzati képviselőt csábított át kormánypárti táborba.
A Mediafax készítette megyei összesítés szerint Radu Ţăran galócási és Ion Rizea gyergyóvárhegyi polgármester a Nemzeti liberális Pártból (PNL), míg Gyergyóhollóban Nicuşor Drugă a Demokrata-Liberális Pártból (PDL) lépett át a Victor Ponta miniszterelnök vezette PSD-be, amely a nem végleges országos összesítés szerint több száz tanácsost csalt át a táborába.
Maros megyében hetvenegy választott tisztségviselő állt át az ellenzékből a kormánypártokhoz. A PSD-be 57-en álltak be, közülük 7 polgármester, 4 alpolgármester és 46 települési önkormányzati képviselő, míg az Románia Haladásáért Országos Szövetség (UNPR) 1 alpolgármesterrel és 13 tanácsossal lett „gazdagabb".
A Dragnea-féle rendelet elfogadásának következtében a megye 102 önkormányzatából immár 32-nek az élén szociáldemokrata politikus áll. Az RMDSZ-nek egyébként 38 polgármestere van a megyében. A legtöbb pártot váltó településvezető vagy helyettese a „közösség érdekeinek" szem előtt tartására hivatkozva állt át a kormányzó pártok soraiba. A PNL megyei vezetője és az ellenzéki Keresztény-Liberális Szövetség (ACL) megyei társelnöke, Ciprian Dobre úgy véli, a 2012-ben megválasztott tisztségviselők több mint 90 százaléka nem váltott pártot, és az idő majd őket fogja igazolni.
„Ez nem elvekről, érdekekről szól"
Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke nem tud róla, hogy a helyi önkormányzatokban mandátummal bíró párttagjaik számában változást hozott volna a sürgősségi kormányrendelet, mint ahogyan Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei vezetője is rámutatott arra, hogy az esetleges távozók híre nem jut el hozzájuk. Érkezőkről viszont utóbbi beszámolt, a Magyar Polgári Párt két szalacsi tanácsosa ugyanis átigazolt az EMNP-be, így az MPP Bihar megyében egy köröstárkányi és két bihari községi tanácsossal maradt.
Szatmár megyében mindhárom magyar politikai szervezettől távozott egy-egy községi tanácsos, az RMDSZ viszont új tagokat toborzott. Amint Pataki Csabától, a szövetség megyei elnökétől megtudtuk, Vetésen a Magyar Polgári Pártból (MPP), Érszakácsiban pedig a Demokrata-Liberális Pártból (PDL) igazolt át egy-egy személy hozzájuk, míg Lázáriban az Erdélyi Magyar Néppárttól (EMNP) és a PDL-től is átiratkozott az RMDSZ-be egy-egy tanácsos. Emellett távozott is a szövetségtől egy önkormányzati képviselő – Kökényesden Peleskei Pál függetlenként folytatja.
Szilágy megyében egyetlen magyar vonatkozású átigazolásról tud Seres Dénes, az RMDSZ Szilágy megyei területi szervezetének elnöke. A Krónika érdeklődésére elmondta, Krasznán egy EMNP-s tanácsos igazolt át az RMDSZ-be. „A választások után már az RMDSZ frakcióval dolgozott együtt, ezért amikor kérte a felvételét, a helyi szervezet rábólintott" – mondta Seres, emlékeztetve, hogy a szövetség helyi képviselői nem értenek egyet a politikai migrációval, ezért az ezt lehetővé tevő törvényt nem is szavazták meg.
„Aki átigazol egy pártból a másikba, az nem az elvek mentén, meggyőződésből politizál, hanem az érdekek vezérelik. Az RMDSZ nem politikai párt, így minden erdélyi magyarnak közöttünk a helye, így azt, aki már két éve úgyis velünk dolgozik, természetesen befogadtuk" – kommentálta Seres Dénes.
Mint ismeretes, a Szociáldemokrata Párt (PSD) kezdeményezte rendeletet – amely 45 napot adott a polgármestereknek és a helyi önkormányzati képviselőknek, hogy eldöntsék, melyik pártban kívánnak tovább politizálni, és erre az időszakra felfüggesztette a mandátumvesztést – az ellenzéki pártok hevesen bírálták, mivel álláspontjuk szerint ez csupán arra volt jó, hogy a PSD zsarolás vagy ígérgetések révén magához csalogassa az ellenzéki elöljárókat.
Liviu Dragnea egyébként azzal indokolta a tervet, hogy az új pártok megjelenésével, a Szociálliberális Unió (USL) felbomlásával és a Keresztény-Liberális Szövetség (ACL) megalakulásával átrendeződött a politikai térkép, és számos önkormányzatban felborultak az erőviszonyok. A rendeletet az RMDSZ is szükségtelennek és érthetetlennek nevezte. Kelemen Hunor szövetségi elnök szerint a politikusok migrációja súlyos problémát jelent, és veszélyezteti a stabilitást
Babos Krisztina, Bíró Blanka, Gyergyai Csaba, Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Ne szóljon igéd hiába
Verőfényes őszi napsütésben autózom át a Mezőségen. Szászrégent elhagyva kissé „vadulni” kezd a táj. Lélegzetelállítóan szép helyeken vezet az út a Maros partján, Wass Albert hamvait őrző és a Helikonnak egykor szállást adó Marosvécs, majd Dédabisztra, Ratosnya és Gödemesterháza után Maroshévíz következik, ahol a négygyermekes Barticel-Kiss lelkészházaspár már lázasan készülődik: imaházat avatnak a szomszédos Borszéken. A parókia udvarán nagy a sürgés-forgás: még mikrobuszt is béreltek, hogy a környező településekről és Maroshévízről gyülekezeti tagokat szállítsanak az ünnepségre.
Barticel-Kiss Krisztián alig több mint egy éve került az egyházközségbe, de a gyülekezeti életen már meglátszik munkája. Az alig 350 lelkes közösségből korábban jó, ha huszonöten jártak templomba, ma már százhoz közelít a számuk. Presbiteri, nőszövetségi, ifjúsági és felnőtt bibliaórát tart, három vallásórás csoportot vezet. Felesége, a maga is lelkipásztor Emese kórust vezet, a gyermekeket furulyázásra, Krisztián pedig gitározásra oktatja. Kis zenekart is terveznek összeállítani. „Így nemcsak a fiatalok járnak majd el templomba, hanem szüleik, hozzátartozóik is, akik kíváncsiak lesznek a gyerekek műsorára” – vázolja missziós terveit a lelkipásztor.
Temetőből temető
Nehéz anyagi körülmények között lévő gyülekezetet vett át, most azonban igyekeznek mindent helyrehozni. Sőt, temetőt is vásároltak. A Sbârcea román nemesi család visszakapta államosított területét, amelyen az idők folyamán temető alakult ki, s mivel ipari célokra nem tudta értékesíteni, kénytelen volt azt eladni az egyetlen ajánlattevőnek. A kezdeti vételárat ezért az egyháznak sikerült lényegesen lealkudnia, s a helyi magyar vállalkozók, valamint a Hargita Megyei Tanács segítségével megvásárolni. „A temetőt bekerítettük, a templomban villamosítottuk a harangot, új fűtési rendszert vezettünk be, s szeretnénk kápolnát is építeni. Milyen város az, ahol a temetőben nincs kápolna?” – teszi fel a kérdést Barticel-Kiss.
A temetések sajnos gyakoriak, a magyar közösség apad: a kilencvenes évek elején még több mint 900 lelkes maroshévízi reformátusság szinte a harmadára csökkent. A fafeldolgozót bezárták, a cipőgyár és a kötöde is takaréklángon üzemel, a munkanélküliség magas, a fiatalok elvándorolnak, sorolja az okokat a Kisiklódról származó, de már több mint 20 éve Maroshévízen élő Soós Éva, aki kis üzletet vezet a településen, hétvégeken pedig esküvőkön énekel. Veress Csaba Attila mérnök az oktatási helyzetet ecseteli: az egykor magyar iskolába járó diákok már románul beszélnek, meg sem akarják ismerni régi kollégáikat. A valamikor párhuzamos magyar osztályokat működtető iskolába ma már egyre kevesebben iratkoznak be.
Gyors ötlet, „fenti” segítség
Közben közeledünk Borszék felé, a tükörsima autóút festői tájakon vezet fel. A kis templom épp a főút mellett fekszik, szinte átellenben a szintén idén felszentelt katolikus templommal. Az új imaház ötlete is a lelkészházaspárhoz kötődik. „A fürdőtelepen levő rozoga, salétromos kis háromszobás lakásba a faluból vittem ki istentiszteletre autóval az idős egyháztagokat. Ezért arra gondoltam, hogy inkább lent, a faluban kellene ingatlant szereznünk” – eleveníti fel a történteket a lelkipásztor. Az egészet a Fennvaló kormányozta – teszi hozzá.
Egy 14 áras egyházi terület árából vásárolták a jelenlegi házat a kerttel együtt. A fürdőtelepen, az épülő modern wellness-központ közelében lévő imaháznak használt épületet szinte csodával határos módon magas áron tudták értékesíteni. A hirdetésre különben főleg moldáviaiak jelentkeztek, de őket visszautasították. „Nem leszünk soha olyan szegények, hogy egyházként idegeneknek adjuk el a területet” – jelenti ki büszkén Barticel-Kiss Krisztián. Egy Borszékről Amerikába elszármazott magyar vásárolta meg az ingatlant. Az összegből sikerült felújítani az épületet, tornyot építeni, harangot öntetni, bútorokat készíttetni. Óriási volt a lelkesedés, Maroshévízről is mentek az emberek segíteni, hiszen a 44 lelkes borszéki közösség nagy része már idős ember. Amikor megtudták, hogy harang is van a kis templomban, egy 87 éves beteg néni elcsoszogott, hogy meghallgassa a „református harangot”.
A lelkipásztor szerint azonban koránt sincs még minden készen, a kétszintes házzal – amely immár toronnyal együtt kis templomként szolgálja a kis borszéki reformátusságot – további tervei vannak a lelkipásztornak. Miután másfél évtizeden át egy amerikai alapítvány önkénteseként dolgozott, s a különböző tevékenységekből jelentős összeget gyűjtött össze, az alapítvány amerikai vezetői hozzájárultak ahhoz, hogy a pénzt missziós célokra használja fel. „Szeretnénk jövőre konyhát kialakítani, vendégszobákat berendezni, így a borszéki egyház kis jövedelemforrásra is szert tehetne. Előbb-utóbb csak beindul a turizmus, s akkor keresni fogják a szálláshelyeket” – vázolja elképzeléseit a lelkipásztor.
Borszék, az egykor tündöklő fürdőváros
Borszék Székelyföld legészakibb települése a Gyergyói-, a Kelemen- és a Besztercei-havasok találkozásánál fekszik. Neve a magyar bor (itt borvíz, ásványvíz értelmű) pataknévből származik, amelyhez a magyar szeg (= szeglet, sarok) utótag társult. Ez az idők folyamán a szék főnévvel cserélődött fel. Már a 16. században ismert volt gyógyvize, több mint 30 bővizű borvízforrással rendelkezik. A fürdő a falutól 4 kilométerre, 900 méter magasan fekszik. A borvizet szekereken messze vidékekre is elhordták a helybéli székelyek. Fürdőháza 1725-ben épült, borvizét már 1770-ben palackozták. A két világháború és az impériumváltás kedvezőtlenül érintette a települést, a kegyelemdöfést azonban a szocializmus hazug gazdaságpolitikája adta meg. Az 1968-ban városi rangot kapó településben nagy potenciált látnak a befektetők: főleg izraeli zsidók vásárolják fel a villákat, de a moldáviai újgazdagok is ide menekítik a pénzüket. Ezért az ingatlanárak igen magasak. Az egykoron Karlovy Varyval, Badennel, Ótátrafüreddel egyenrangú, zömében magyarlakta fürdőhely ma már csak árnyéka önmagának. A gyönyörű sétányok, a bájos fürdőpavilonok, de főleg a gyógykezelő központ romos állapotban van, a sajátos fürdőhelyi „színes világ” csak az emlékezetben él.
Sorsfordító Isten
„Nagy szerencsénk van a lelkészházaspárral – mondják a székeket rendezgető, kávét és kalácsot előkészítő asszonyok. – Barticel tiszteletes úr fiatal, tele van energiával, sok ötlete van, és mindent hamar próbál elintézni.” Az ünnepi istentiszteleten Kató Béla püspök igehirdetésében arról beszélt, hogy akkor válhatunk közösséggé, ha vannak közös lelki élményeink. Nem elég házaknál egybegyűlni és imádkozni, olyan hely kell, ahol az Istennel való közösséget együtt lehet megtapasztalni. A püspök szerint azért érdemes Erdélyben református magyarnak lenni, mert egyrészt közösségben élünk, másrészt Istenben olyan reménységünk van, amilyen másoknak nincs. Harmadrészt pedig azért, mert sokszor tapasztaljuk, hogy szabadító Urunk van, aki a legnyomorúságosabb helyzetben is meg tud tartani, képes arra, hogy megváltoztassa életünket. A püspök hangsúlyozta: kész van a templom, de nem szabad itt megállni, mindig vissza kell jönni az Úr hajlékába, ahol erőt, vigasztalást lehet nyerni. Ha ezt mások is látják, akkor számukra is vonzó lesz az egyház, a kis közösség pedig szaporodhat, hiszen a településen vannak még olyanok, akik valamikor a református egyházhoz tartoztak.
A zsúfolásig megtelt teremben, a kinti padokon szorongók meghatódva hallgatták a püspöki prédikációt, majd a Barticel-Kiss családi zenekar műsorát – a Ne szóljon igéd hiába című dal sok embernek csalt könnyeket a szemébe.
Mik József elmondta: igyekeznek, hogy az egykor dícső napokat megért város minél szebb legyen, a turisták újra felfedezzék maguknak Borszéket.
A lelkipásztor szeretné, ha Maroshévízet – amelyhez Göde, Széppatak, Bélbor és Gödemesterháza is tartozik – összekapcsolnák Borszékkel. Utóbbi missziós egyházközséghez tartozik Galócás, Hódos, Salamás és Tölgyes. A kérés eljutott ugyan az illetékesekhez, de végül nem tárgyalták, mert az összevonáshoz és missziós központtá alakításhoz szükséges jogi keretet a közeljövőben alakítják ki. „Egy tíz gyülekezettel rendelkező szórványközpont nagyobb eséllyel pályázhatna különböző projektekre alapítványokhoz, szervezetekhez – reménykedik Barticel-Kiss Krisztián.
Somogyi Botond
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Közelebb a harangok hangjához
Idén januártól új ügyvezető főgondnoka van az Erdélyi Református Egyházkerületnek. Dézsi Zoltánnal a diktatúrában tanult filozófiáról, a tanári hivatásról, a harangszóba kapaszkodó lélekről, kivándorlásról és költészetről beszélgettünk.
– „Mit ér az életem, ha másképpen élem, mint amilyennek álmodom?” Évtizedek távlatából visszatekintve, ilyennek gondolta?
– Szerencsés vagyok, olyan dolgok történtek velem, amilyenekről ifjú koromban álmodni sem mertem volna. Bár úgy vélem, a szerencsére is fel kell készülni. Egyke voltam, szerény körülmények között éltünk Jódratosnyán, szórványban. Bár szüleim csupán néhány osztályt végeztek, mégis megérezték: gyereküket taníttatni kell. Több nagyszerű szellemi adottságú gyerek azért kallódott el generációkon át, mert a faluban magyar nyelven csak egy összevont osztály működött, így legtöbbjük jobb esetben szakmát tanult, és a közeli gyárakban helyezkedett el. Én amolyan vándordiák lettem, Gyergyóremete, Galócás, Szováta sok kitűnő pedagógusa egyengette az utam.
– A kommunizmusban nem volt könnyű úgy felnőni, hogy közben az egyházhoz is kötődjék az ember. Hogyan került kapcsolatba az egyházzal?
– Édesanyám katolikus, édesapám református presbiter volt, aki hite miatt a sok győzködés ellenére sem lépett be a pártba, mondván „én az Urat választottam”. Mindketten eljártak istentiszteletre és misére is, utóbbit ugyancsak a reformátusoknál tartották, mivel a katolikusok még nálunk is kevesebben voltak. Mivel nem laktunk messze a templomtól, a kegyszereket nálunk tartották, így gyerekként sokat segédkeztem a miséken. Szüleim hívő emberek voltak, református és katolikus vallási nevelést is kaptam. Református hitemhez azonban kétség sem férhetett, ráadásul nagy műveltségű lelkipásztorunk volt, Bakk Imre, akinek ugyancsak sokat köszönhetek.
– A filozófusokra talán még ma is furcsán néznek, fokozottan érvényes ez azokra, akik a régi rendszerben végeztek. Hogyan lehetett összeegyeztetni a diktatúrát a filozófiával?
– Nem filozófiára készültem. A világháború után sok vándorszínész járta a falvakat, ezért először én is színész szerettem volna lenni, de édesanyám lebeszélt róla. Néptanácsi ösztöndíjrendszer működött akkoriban, elhatároztam, külkereskedelmi szakot végzek, de Bukarestbe kellett volna mennem, így édesanyám arról is lebeszélt. Marosvásárhelyre iratkoztam a magyar–történelem szakra, ám az ösztöndíjat – talán munkás származásomra való tekintettel – áthelyezték a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetem filozófia–pedagógia–történelem szakára. Falusi gyermekként így kerültem a nagyvárosba, ahol korábban sohasem jártam. Az első éjszakát a Tanítók Háza előtti parkban, aztán a kolozsvári vasúti állomáson töltöttem, mert még a bentlakást sem találtam meg. Kilencen voltunk a magyar csoportban, olyan közösséggé formálódtunk, amely ma is megtartó erő. Rengeteget kellett tanulnom, hiszen addig azt sem tudtam, mit jelent a filozófia. Bretter György a szemináriumokat tartotta, ott ismerkedtem meg a másképp gondolkodás örömével: jó példa erre, amikor Jean Paul Sartre filozófusnak Roger Garaudy kommunista írónak küldött levele révén „szelídítette meg” számunkra a marxista világnézetet, és elkalauzolt Hegel, Kant, Feuerbach világába. Nagy dolognak számított ez abban az időben.
– Miután végzett, hol sikerült munkahelyet kapnia?
– Három helyet ajánlottak, én Gyergyószentmiklóst választottam, mert édesanyám remetei származású volt. Eszembe jutottak szüleim, akik mindig arra tanítottak, hogy anyanyelvemen tanuljak, de tanítani is így a legszebb dolog a világon. Azóta is sokszor megköszönöm Istennek, hogy így gondolkoztak. Az idegen nyelvűséggel ugyanis a gyökereitől vágják el ma is a magyar gyerekeket Erdély-szerte. 1967-ben kerültem az iskolába, és az évek folyamán sok mindent kellett tanítanom lélektantól politikai gazdaságtanig. Diákjaimmal, régiekkel és újakkal ma is nagyon jó a kapcsolatom. Igaz ugyan, hogy KISZ-irányító is voltam, de a Székelyföldön ez nem politikát, hanem kulturális munkát jelentett. Színjátszó kör, szavalókör, néptánccsoport vezetőjeként sokat forgolódtam a fiatalok között. Író-olvasó találkozókat szerveztem mindazokkal, akikkel egyetemi éveim alatt megismerkedtem, Király László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, és még sokan mások minden évben iskolánk vendége volt. Hívtak újsághoz, megyei pártbizottsághoz, de én kitartottam a tanári pálya mellett.
– Aztán „elszegődött” politikusnak is, az RMDSZ színeiben Gyergyószentmiklós polgármestere, Hargita megye prefektusa, államtitkár, a Szövetségi Képviselők Tanácsának elnöke is volt. Miért vállalta ezt a szerepkört?
– Úgy lettem polgármester, hogy az 1989-es változások alkalmával a helyiek utánam jöttek. Többször telefonáltak december 22-én, hogy menjek, mert kellenek az emberek. A sokadik kísérletre beadtam a derekamat, szükség volt valakire, aki felajzott emberekkel, nagy tömeggel kommunikálni tud. Így kerültem bele aztán abba a forgatagba, amely továbbsodort.
– És miért hagyta abba? Megcsömörlött az RMDSZ politikájától?
– Nem, én inkább belefáradtam. De megmaradtam RMDSZ-tagnak, mert elkötelezettje vagyok a szövetségnek, bár nem mindennel értek egyet. Más vonalat képviseltem, de mindenképp a konszenzus embere voltam.
– Az egyházi tisztségekbe is csak úgy belesodródott?
– Presbiter voltam Gyergyószentmiklóson, aztán Marosfőre kerültem, ahol ugyancsak presbiter lettem. Ott a kis közösségnek templomot építettünk, hajlékot, amely átalakította életünket. Addig magánháznál tartották az istentiszteleteket, a templom megépítése után pedig három-négyszeresére nőtt a templomlátogatottság. A vaslábi románok, a gyergyói katolikusok is segítettek – nagy összefogással épült fel a templom, amelyhez természetesen felhasználtam a megyei kapcsolataimat is. E körülmények is talán a szerencse számlájára írandók.
– A globalizált, liberális világban egyre szűkül az egyház szerepe. Mit gondol, Erdélyben ma is harangszóba kapaszkodik a világ, a lélek?
– Sajnos a világ nem, pedig szüksége lenne rá. Csak néha, amikor vészhelyzetben van. A mai világ egyre távolodik a harangok hangjától ahelyett, hogy közeledne. Az emberek szívesebben mennek egy-egy vallási jellegű rendezvényre, mint istentiszteletre. Az egyháznak viszont igenis szüksége van rájuk, hogy betöltse a feladatát, szolgálja nemzeti közösségünket. Így maradhatunk meg erős közösségnek a hit jegyében. Ha csak a templomba járókat számoljuk, kevesen lennénk, ezért aztán új generációkat, fiatalokat kell felnevelni az egyház közelében.
– Mit tehet főgondnokként?
– Az intézmény feladatait világosan kell ismerni, együtt kell haladni a korral, felismerni az egyházat érő kihívásokat, képviselni a világiakat az egyházi testületek döntéseiben. Bár sok tisztséget töltöttem be, életem legnagyobb ajándéka, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka lehetek. A szabályzat szerint nincsenek konkrét feladataim, ám amikor elfoglalsz egy ilyen felelős tisztséget, tudásodat, tapasztalatodat, emberi alázatodat az egyház, a gyülekezetek, lelkipásztorok segítségére kell felhasználnod. Felekezeti társaid bizalma rendkívüli felelősséget ró rád.
– A három egyházkerületi főgondnok megegyezett, hogy az ügyvezetői főgondnoki tisztséget kétévente felváltva töltik be. Eddig Markó Gábor volt, 2015-től Dézsi Zoltán lesz, a ciklus utolsó két évében pedig Fekete P. P. János. Miért van erre szükség?
– A szándék azt jelenti, hogy a vezetőségben minden emberre szükség van. Jó lenne, ha egy-egy rövidebb periódusban mindhárman aktívabban vennénk részt az egyházi munkában. A három főgondnok rotációs ügyvezetői főgondnoksága különben csak erre a hatéves ciklusra vonatkozik, a megfelelő időben mindannyian lemondunk a következő javára. Különben szabályzatmódosításra lenne szükség.
– Az asszimiláció és a kivándorlás mellett a természetes apadás is nehéz helyzet elé állítja az egyházat. Hogyan látja az erdélyi reformátusság jövőjét?
– A számok kegyetlen valóságot mutatnak. Szívszorító volt kimenni a kilencvenes évek elején az állomásra, amikor beindították a székely gyorsot Budapestre. Rengeteg búcsúzkodó embert lehetett látni, úgy köszöntek el egymástól, mintha katonának mennének. Ma már más a helyzet: nem vonattal és nem Magyarországra, búcsúzkodás nélkül, de ma is mennek az emberek. És ez nem jó, sőt, veszélyes, és a folyamatot, sajnos, nem tudjuk megállítani, míg a közép-kelet-európai helyzet nem javul. Az is szomorú, hogy a közöttünk is egyre több a szétszakadt család: a szülők külföldön, a gyermekek a nagyszülőnél. Az egyháznak a lehetetlent is vállalnia kell, hogy a fogyást valamilyen szinten próbálja megakadályozni. A körülmények javítása érdekében mindenkire szükség van: egyházra, iskolára, kulturális intézményekre.
Dézsi Zoltán
Marosvásárhelyen született 1943. november 13-án. Gyermekkorát Jódratosnyán töltötte, 1961-ben érettségizett Szovátán. 1966-ban végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem filozófia-pedagógia-történelem szakán. Gyergyószentmiklóson a Salamon Ernő Gimnáziumban tanított 1996-ig. 1990–2008 között az RMDSZ színeiben Gyergyószentmiklós polgármestere, Hargita megye prefektusa, államtitkár, valamint az RMDSZ SZKT-nak elnöke. Tizenkilenc éve tanít a Babeş–Bolyai Tudományegyetem gyergyói és sepsiszentgyörgyi kihelyezett karán oktatáselméletet és neveléstudományt, ez utóbbi volt doktorátusi dolgozatának témája is. Költő, az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) és a Romániai Írók Szövetségének tagja, több mint 20 kötet szerzője (Haranggal járnék, A Nap és a Hold mesélte, Amit az angyal itthagyott, Harangszóba kapaszkodik a lélek, Mesekalap, Hargitai medvetánc, Drótostót, Somlyószekerén stb.).
– Nemcsak oktatóként, egykori intézményvezetőként és politikusként vagy főgondnokként tartják számon, hanem költőként is. Hobbi ez, vagy annál több?
– Ha csak hobbi szintjén művelném, nem lehetnék a Romániai Írók Szövetségének tagja. A 22. könyvem megjelenése előtt állok. Számomra a költészet az érzelmeim és gondolataim kifejezésének egyik eszköze, már gyerekkoromban verseltem a magam módján. Egyetemi éveim alatt sok költővel ismerkedtem meg, de Király Lászlóhoz, Farkas Árpádhoz, Magyari Lajoshoz, és a Gaál Gábor irodalmi kör, az első és második Forrás-nemzedék nagyjaihoz képest mindig kicsinek éreztem magam. Ettől függetlenül mindig ott voltam, ahol verset írtak, vagy az irodalomról beszéltek.
– Mit mesél a gyermekeknek a Nap és a Hold?
– Szüleim sokat foglalkoztak nevelésemmel, sokat meséltek. Eleinte a Nap és a Hold nem jelentett szimbólumot, hanem két csodálatos égitestet, amely beragyogta a lelkemet, bejárta az életemet reggeltől reggelig. Lassan tudatosult, hogy erre a pályára fel van fűzve egy sor csodálatos történet, amely hitvilágunkkal és történelmünkkel kapcsolatos, beleégetve a génjeinkbe. Ezért szeretek mesélni a gyermekeknek, mert a mese áldást jelent, ugyanakkor élő, játékos, jótevő anyanyelvet. Hatalmas lehetőség arra, hogy gondolataik szárnyaljanak. És nemcsak mesélni, írni is szeretek nekik a szolgálat jegyében.
Somogyi Botond |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Veszélyben az egyetlen magyar óvoda Galócáson
A magyar elemi iskola létét is megkérdőjelezné a galócási óvoda megszűnte. Kevés a gyermek, a fejkvóta szerinti pénzelosztás miatt a béralap nem lesz elegendő. Egy pedagógusnak távoznia kell. A legkisebb közösség megszüntetése lenne indokolt, amely éppen a négy óvodással működő magyar csoport.
A bezárás veszélye áll fenn a galócási magyar óvoda esetén – terjedt el a hír egyszerre két forrásból is. Az egyik vészharangot a helyiek kongatták, felhívva a figyelmet a visszafordíthatatlanra, segítséget kérve, a másikat pedig az Iskolák veszélyben program életre hívói, összegző képet nyújtva a magyar oktatás helyzetéről, bemutatva azokat a tanintézeteket, amelyek léte veszélybe került.
A Közpolitikai Elemző Központ kezdeményezésére indított programból kiderül, 2006 óta folyamatosan csökken az erdélyi magyar gyermekek száma, 2010-ben először következett be az, hogy a magyar újszülöttek száma tízezer fő alá esett, az elmúlt években pedig további 15 százalékos csökkenést mértek.
Az iskolakveszelyben.ro honlapon közzétett információkat, mint olvasható, azért osztották meg, hogy a kritikus pontok ismeretében a tennivalókat közös gondolkodás eredményeként meghatározhassák a döntéshozók. A portálon „veszélyeztetett” címkével szerepel Galócás is. „Nagyobb veszély a magyar óvodai csoportot fenyegeti, amely már pár éve kritikus létszámmal és csak speciális engedéllyel működik, jelentős pozitív változásra pedig az elkövetkező években sem lehet számítani” – olvasható az óvodai, iskolai létszám változásairól közölt tanulmányban.
Galócáson a magyar elemisták oktatása összevont osztályban történik. Utánpótlásukat az egyetlen magyar óvodába járó gyerekek kellene biztosítsák. Az ő számuk összesen négy, de esély van arra, hogy eggyel növekedjen. Ez a legkisebb létszámú csoport a település tanügyi rendszerében, így amikor felvetődött, hogy a fejkvóta szerinti bérezés miatt egy pedagógusi állást meg kell szüntetni, erre mutatkozott a legnagyobb esély.
„Amennyiben a magyar óvodai csoport megszűnik, a kicsiket román csoportba kell írassák a szülők. Az alternatívát, hogy a hat kilométerre fekvő maroshévízi óvodába ingáztatják a gyerekeiket, a szülők aligha engedhetik meg maguknak. Még az ötödik osztályosoknak is hátrányos, hogy Maroshévízre járnak iskolába” – közölte a Székelyhonnal Isán Sándor, Galócás volt alpolgármestere, a helyi RMDSZ elnöke. A veszélyt ő is közelről látja, felesége, Isán Margit az összevont magyar egy-négyesek egyetlen tanítónője. A pedagógus belátja, hogy kevés a diák, kicsi a pénzalap, tudja, hogy a magyar óvodai csoport a legkisebb, így azt is elhiszi, hogy ez indokolná a döntést és nincs mögötte magyarellenesség. Szerinte mégis lehetne mód arra, hogy a magyar oktatás végveszélybe ne kerüljön: „egy napközi és két román nyelvű óvoda van Galócás községben. Ha ezek közül szűnne meg egy, mind a magyar, mind a román oktatás fennmaradhatna”.
A tanítónő ez ügyben már levelet írt Magyari Tivadarnak, az RMDSZ oktatásügyi főtitkárhelyettesének, segítséget kérve az óvoda megmentéséhez. Levele eljutott többek között Barti Tihamérhoz, aki galócási születésű és Hargita Megye Tanácsának alelnöke. A levél tartalmát ismerte, Isán Sándor már tájékoztatta a helyzetről. „Ha az óvodai magyar oktatás megszűnne, az maga után vonná az iskola megszűnését is” – nyilatkozta az alelnök. Meglátása szerint a szegény szülőknek egy lehetőségük maradna: román osztályba íratni gyereküket. Szerinte igaz ugyan, hogy így megtanulnának románul, ez nyereség lenne, de eltörpülne az óriási veszteség, az anyanyelvi oktatás hiánya mellett.
Tudni kell azt, hogy a négytagú óvodai csoport működése mostanig is speciális engedéllyel volt lehetséges. Ezt az iskola vezetősége kérheti, de csak a tanfelügyelőség és minisztérium adhatja meg. Mindezek mellett mindenkinek jól jöhet a segítsége, így Barti Tihamért is arról kérdeztük, mit tud ő tenni. „Az ügyben tárgyaltam a prefektussal is, feltártam a helyzetet, elmondtam, szerintem nem azt kell nézni, hogy szüntethető meg, hanem hogy miként menthető meg a magyar óvodai csoport. Jean Adrian Andrei prefektus egyetértett velem, ígérte, lehetőségek szerint a megmentés segítségére lesz. Bízom ebben, hiszen ő is galócási születésű” – nyilatkozta a megyei tanács alelnöke.
A galócási magyar óvodai csoportot rövid távon a következő tanévre kiadott speciális engedély tarthatja meg, amit a beiratkozások lejárta után kell igényelni. A magyar oktatást hosszú távon viszont csak a gyereklétszám növekedése mentheti meg. Jelenleg Galócás lakosságának 20,67 százalékát teszi ki az 514 magyar. Karácson Tibor, a galócási római katolikusok lelkipásztora is úgy vélekedik, ha az édesanyák nem fogadják el a gyermekáldást, akkor nincs kiút, megsemmisül a vallás, az iskola, a falu. Az iskola, az oktatás, a vallás nem azé, aki meghal érte, hanem azoké, akik élnek érte, és vállalják a nehézségek ellenére is a gyermeket, azaz a jövőt.
A jelen viszont arról szól, hogy van négy gyerek a magyar csoportban. Ősztől lehet, hogy öt lesz. Ez azon múlik, hogy a cigány édesanya kitart-e ígérete mellett, és magyar osztályba íratja-e jelenleg hároméves csemetéjét. A magyar pedagógusok reménykednek. Elvégre a gyermek csak magyarul tud, más nyelven nem.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Meggátolnák az anyanyelvi oktatást garantáló óvoda bezárását
A bezárás veszélye fenyegeti a gyergyószéki Galócás magyar óvodáját – hívták fel a figyelmet a helyiek, akárcsak az Iskolák veszélyben program életre hívói.
A Közpolitikai Elemzőközpont kezdeményezésére indított programban az anyanyelvi oktatás szempontjából veszélyeztetett helyszínként szerepel a gyergyószéki település is.
„Nagyobb veszély a magyar óvodai csoportot fenyegeti, amely már pár éve kritikus létszámmal és csak speciális engedéllyel működik, jelentős pozitív változásra pedig az elkövetkező években sem lehet számítani" – olvasható az óvodai, iskolai gyereklétszám csökkenésére figyelmeztető tanulmányban.
Galócáson a magyar elemisták oktatása összevont osztályban történik. Az utánpótlást az egyetlen magyar óvodába járó gyerekek biztosítják. Az ő számuk jelenleg négy, de esély van arra, hogy eggyel növekedjék. Ez a legkisebb létszámú csoport a település tanügyi rendszerében, így amikor felvetődött, hogy a fejkvóta szerinti bérezés miatt egy pedagógusi állást meg kell szüntetni, az óvónő állása került szóba.
„Amennyiben a magyar óvodai csoport megszűnik, a kicsiket román csoportba kell hogy írassák a szülők. Az alternatívát, hogy a hat kilométerre fekvő maroshévízi óvodába ingáztatják a gyerekeiket, aligha engedhetik meg maguknak. Még az ötödik osztályosoknak is hátrányos, hogy Maroshévízre járnak iskolába" – közölte Isán Sándor volt alpolgármester, az RMDSZ helyi elnöke.
A veszélyt közelről látja, hiszen felesége, Isán Margit az öszszevont elemi osztályok egyetlen tanítónője. A pedagógus belátja, hogy kevés a diák, kicsi a pénzalap, tudja, hogy a magyar óvodai csoport a legkisebb, így elhiszi, hogy ez indokolná a döntést, és nincs mögötte magyarellenesség. Szerinte mégis lehetne módot találni arra, hogy a magyar oktatás ne kerüljön végveszélybe. „Egy napközi és két román nyelvű óvoda van Galócás községben. Ha ezek közül szűnne meg egy, mind a magyar, mind a román oktatás fennmaradhatna" – mutatott rá.
A tanítónő az ügyben már levelet írt Magyari Tivadarnak, az RMDSZ oktatásügyi főtitkárhelyettesének, segítségét kérve az óvoda megmentéséhez. Levele többek között eljutott Barti Tihamérhoz, a Hargita megye önkormányzat galócási születésű alelnökéhez is. „Sajnos, ha az óvodai magyar oktatás megszűnne, az maga után vonná az iskola megszűnését is" – nyilatkozta az alelnök.
Meglátása szerint a szegény szülőknek egy lehetőségük maradna: román osztályba íratni gyereküket. A négytagú óvodai csoport működése eddig is speciális engedéllyel volt lehetséges. Ezt az iskola vezetősége kérheti, és a tanfelügyelőség, illetve minisztérium hagyhatja jóvá. „Az ügyben tárgyaltam a prefektussal is, feltártam a helyzetet, elmondtam, szerintem nem azt kell nézni, hogyan szüntethető meg, hanem, hogy miként menthető meg a magyar csoport. Andrei Jean-Adrian egyetértett velem, megígérte, hogy lehetősége szerint a megmentést támogatja. Bízom ebben, hisz ő is galócási születésű" – tette hozzá Barti Tihamér.
A galócási magyar óvodai csoportot rövid távon a következő tanévre kiadott speciális engedély tarthatja meg. A magyar oktatást azonban hosszú távon csak a gyereklétszám növekedése mentheti meg. Karácson Tibor plébános úgy véli, ha az édesanyák nem fogadják el a gyermekáldást, megsemmisül a vallás, az iskola, a falu. A településnek jelenleg 514 magyar nemzetiségű lakosa van, ez az összlakosság 20,67 százalékát teszi ki.
Balázs Katalin
Krónika (Kolozsvár)