Az arománok Freiburgban működő kulturális és nyelvi egyesülete levelet intézett a román parlamenthez, nehezményezve, hogy 1994. júniusában elküldött, az arománok megmaradása érdekében tett felhívásuk a mai napig válasz nélkül maradt. Az egy évvel ezelőtti felhívásukban azt kérték, hogy a román parlament karolja föl a Dunától délre fekvő területeken élő arománokat, akik görög, albán és jugoszláv területen élnek. A több mint 350 ezres népcsoport pásztorkodásból él, vagy háziipari termékeivel kereskedik. A román parlament nem járult hozzá ahhoz, hogy Valentin Gabrielescu szenátor meglátogassa az arománokat, az Európa Tanács jelentéstevőjeként. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 1./

Tőkés László és Tempfli József nagyváradi püspökök nov. 8-18-a között közös szolgálati körúton vesznek részt Németországban, melyet a Németországi Magyar Szervezetek Szövetsége szervezett. A következő városokban fordultak meg: München, Köln, Bonn. Mainz, Frankfurt am Main, Freiburg, Stuttgart. Ellátogattak Strasbourgban az Európa Parlamentbe is ellátogattak. Nov. 8-án Münchenben tartotta ülését a Szent László Alapítvány kuratóriuma, melynek tagjai között van a két erdélyi püspök is. Ez az alapítvány ökumenikus összefogással kívánja felkarolni a romániai magyar és egyházi oktatás ügyét. Nov. 11-én Bonnban külügyminisztériumi tisztviselők fogadták a püspököket. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 15./

"Nov. 21-22-én immár negyedik alkalommal rendezi meg a BBTE Római Katolikus Teológiai Kara a Teológiai Napokat. A konferencián Gánóczy Sándor, a würzburgi egyetem dogmatika-tanára tartott előadást Szentség és szentségi gyakorlat a zsinat távlatában címmel. Ezt követően a professzor vázolta az általa folytatott Kálvin-kutatásokat. Gánóczy Sándor - katolikus létére - az egyik legelismertebb Kálvin-szakértő, az enciklopédikus igényű Lexikon für Theologie und Kirche Calvin-szócikkének szerzője. A szentségek a 21. század küszöbén című konferencia következő előadója, Kránitz Mihály, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzora a keresztény ősegyház egyik legeredetibb gondolkodójának, Origenésznek az írásaira alapozva vette szemügyre a lelkiismeret és az őrangyal szerepét a keresztség szentségében. Holló László, a BBTE Római Katolikus Teológiai Fakultásának erkölcsteológiára szakosodott adjunktusa Gyón(j)unk-e még a 21. században? címmel vont mérleget a kiengesztelődés szentségének nyugat- és kelet-európai gyakorlatai között. A második napon elsőként Jitianu Liviu kolozsvári tanársegéd és doktorandus (Freiburg) tart előadást A szentségek a dialógus és relacionalitás függvényében címmel. Az ugyancsak kolozsvári Zamfir Korinna adjunktus Az eukarisztia az ökumenikus párbeszédben című előadásában a katolikus-protestáns párbeszéd eredményeit vette szemügyre. Az utolsó előadást a brassói születésű Máthé Róbert tartja a szentségek közösségi vonzatáról. Máthé teológiai tanulmányokat folytat a németországi Freiburgban (teológiai, pszichológiai és menedzsment-irányzatok a caritas-munkában). /Jakabffy Tamás: Római katolikus Teológiai Napok. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 22./"

Megjelent az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadványa, az Erdélyi Múzeum 2004. 3–4. füzete. Az új számban olvasható többek között W. Kovács András A cegei Wass család története (16–20. század) című tanulmánya. Az erdélyi fejedelemség korának jogi nyelvéről Tamásné Szabó Csilla írt. Balázs Lajos Mit ér a népi kultúra a globalizáció korában? címen publikált. A periodika hírt adott egy 2001 októberében tartott freiburgi interdiszciplináris konferenciáról, melyet Milyen történelmi körülmények között kerültek a románok többségbe jelenlegi államuk területén címmel rendeztek. Néhány alcím: A kontinuitás kérdése, napjainkig és a jövőre nézve; Bizonyíték-e a kontinuitás ellenében a románok legősibb keresztény szókincse?; Transzhumálás és hegyi nomadizáció; Románok a Kárpátoktól keletre; Románok a Kárpátokon belül. Az In memoriam rovatban Csetri Elek a 2004-ben elhunyt Faragó József akadémikust, Benkő Samu Jenei Dezsőt, az EME Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztálya pedig Puskás György professzort búcsúztatta. /(n): Lapról lapra. Erdélyi Múzeum/2004. 3–4. Füzet. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 14./

Ájtatos süketelés címmel jelent meg A Hétben Parászka Boróka cikke, amely a toleranciáról szóló képmutató szólamokat vette célba. Az első kijelentés szerint a csíksomlyói búcsújárás karikatúra, a szerző szerint e vallási zarándoklatot meglovagolja a politika, és nemzeti összetartozás kirakatának szerepét erőltette rá a sajtó. Mi köze a gyalog több tíz, esetleg száz kilométert is megtevő, kizárólag vallási indítékból zarándokló csángónak az esemény mediatizálásához? A népviselet tenné jelmezbállá a búcsút? A szerző toleranciáról beszél, akkor több szempontot is figyelembe kellene vennie. Nem mindenki turista azon a búcsún, vannak, akik imádkozni mennek oda. Talán a média kritizálása szerencsésebb lenne, mint közel négyszázezer erdélyi katolikus önérzetének célbavétele. Itt a saját toleranciáról szóló tétel kerül kínos helyzetbe. Nem lehet következtetést levonni az összes pap műveletlenségére vonatkozóan, ahogyan azt a szerző teszi. Vállalná-e a papság vallási műveletlenségéről hangoztatott véleményét a szerző mondjuk egy római vagy freiburgi oklevéllel rendelkező pappal szemben állva? A Hét tavalyi, pápa halála utáni száma hozott egy cikket Hans Küngtől, a vezető katolikus teológustól, a hetilap Künignek nevezte a szerzőt. Helytelen, hogy egy iskola rákényszerítse a vallásoktatást a gyerekekre és a szülőkre. Bűncselekménynek számítana, ha a szülő, törvényes jogaival élve, írásban kérte volna azt, hogy gyereke más tantárgyat vehessen fel vallás helyett, és ezt az igazgató megtagadta volna tőle. De ilyen konkrét esetet nem hoz fel a szerző. Sohasem hallotta, hogy valakit kényszerítettek volna imára állami iskolában, írta Nemes István. Parászka szerint Erdély iskoláinak „jelentős részében” kényszerítik vallásórára járni a gyerekeket. Ez rágalmazás. – Romániában az alapvető jogokkal van probléma. Érdemesebb is lenne ez ellen küzdeni, mint az egyházat egy már nem létező középkorba gyömöszölni vissza... eléggé nagy energiával és cinizmussal. /Nemes István: A tolerancia dilemmái avagy profán süketelés. = A Hét (Marosvásárhely), febr. 21./(A szerző katolikus hitoktató. A Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karán szerzett oklevelet, jelenleg a Sapientia EMTE csíkszeredai karának könyvtárosa.).

Daniel, Moldova és Bukovina metropolitája lett a román ortodox egyház új vezetője. Szeptember 12-én ült össze a román ortodox egyház választó testülete, hogy megválassza a nemrég váratlanul szívrohamban elhunyt Teoctist pátriárka utódját. Három választási forduló után a román ortodox egyház Szent Szinódusa végül Daniel, Moldova és Bukovina, Bartolomeu, Kolozs, Fehér, Máramaros és Körös-vidék és Ioan, Kovászna és Hargita metropolitáját jelölte a pátriárka tisztségére. A szintén esélyesnek tartott Teofan ugyanis a második fordulóban visszalépett, döntését azzal indokolva, hogy vannak mások, akik alkalmasabbak a tisztség betöltésére. A Szent Szinódus elnökévé Nicolae Corneanut, Bánság metropolitáját választották, így ő már nem indult a pátriárka tisztség megszerzéséért folyó versenyben. Daniel a román ortodox egyházon belül a nyitást és az ökumenizmust vállaló irányvonal képviselője. Mindenki számára meglepetést jelentett az 56 éves Ioan Selejan jelölése, aki a bukaresti műszaki egyetemen végezte egyetemi tanulmányait 1976-ban, és 1980-ban szerzetes lett a Lainici kolostorban. 1994. július 9-én választották meg Kovászna és Hargita egyházmegye püspökének, és 1994. július 20-án szentelték fel a Hargita megyei Maroshévíz kolostorában. Traian Basescu székelyföldi látogatása során a magas rangú egyházi vezetőt is felkereste, aki több alkalommal is arra kérte az államfőt, amikor csak teheti, keresse fel a két megyét, mivel az itt élő románok „saját hazájukban elhagyatottnak érzik magukat”. /Daniel metropolita lett Teoctist pátriárka utódja. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 13./ Hírek szerint Daniel egyike azoknak az ortodox főpapoknak, akiknek szekusdossziéit Ceausescu bukása után elégették. Kapcsolatait az egykori politikai rendőrséggel nyilvánvalóvá teszi az is, hogy a diktatúra idején Svájcban taníthatott – ehhez elengedhetetlen volt a Securitate jóváhagyása. A Temes megyei Barafalván született, Nagyszebenben végezte el az Egyetemi Teológiai Intézetet. Két–két évig Strasbourgban, a Humán Tudományok Egyetemének protestáns teológiai karán, illetve a Freiburg im Breisgau-i Albert Ludwig Egyetemen tanult. 1980-ban lett az ortodox teológiai tudományok doktora, majd a svájci Bossey Ökumenikus Intézet lektoraként tevékenykedett. Ezt követően Daniel néven a sihastriai kolostorban kapcsolódott be a szerzetesi életbe. 1990-ben Iasi érsekévé, Moldova és Bukovina metropolitájává választották. /Daniel az új pátriárka. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 13./

Marx Artúr (Nagyenyed, 1927. dec. 25. – Freiburg, 1991. jún.) nagyenyedi származású biokémikus emlékét idézte fel népes hallgatóság előtt a magyar tudomány napja alkalmából Lőrincz László nyugalmazott muzeológus-tanár Nagyenyeden, a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban. Marx Artúr a régi Nagyenyed világának egyik közismert kereskedő-családjából származott. Tanulmányait a Bethlen Kollégiumban végezte, egyetemi diplomát a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem természettudományi karán szerzett. Kutatói munkásságának első szakasza a bukaresti Ion Cantacuzino Intézetben bontakozott ki. Fő kutatási területei: a baktériumok biokémiája, az immunológia és a mikrobiológia. Szakkönyvek szerzője, illetve társszerzője volt. Marx Artúr élete utolsó szakaszában Németországban élt, ahol kiváló eredménnyel folytatta tudományos kutatói munkáját. 1991-ben halt meg Freiburgban. Hamvai a nagyenyedi református temető családi sírjában nyugszanak. /Józsa Miklós: Nagyenyedi tudósra emlékeztek. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 20./

Beszélgetés Varga Vilmossal
Nagykorúvá vált a Nagyváradi Kiss Stúdió Színház
– Hogyan kerül Varga Vilmos az Aradon is játszott zenés nosztalgia-darabba?
– Oda süllyedtem, hogy már énekelek is… A budapesti Kaláka együttessel, kitűnő zenészek, valamikor már készítettünk műsort, nagyon jól fogadta a közönség.
– A Nagyváradi Kiss Stúdió Színház, Románia egyetlen magyar magánszínháza idén 18 éves, tehát mondhatjuk: nagykorúvá vált. Jól érzi magát a színház?
– Állami támogatás nélkül működünk 18 esztendeje, s hogy mi van emögött, hogyan lehet fennmaradni, a szakember nem is érti. Borzasztó sok munka az ára. Madáchot (Az ember tragédiáját), Molnár Ferencet, Matei Vişniec-et vittük színpadra, de az igazán jellemző ránk a színpadi játék. A szubvenció hiánya azt jelenti, hogy egyetlen embert sem tudunk státuszba venni, azaz állandó jelleggel alkalmazni, az egész színházat ketten visszük a feleségemmel, Kiss Törék Ildikóval. Általában mi vagyunk az irodalmi titkár, az asztalos, a beszerző, a színpadkép- és kosztümtervező, a zenei szerkesztő stb. Amit egy színházban huszonöten csinálnak, azt nálunk mi ketten. Persze, meg szokták kérdezni, hogyan tudunk fennmaradni. A válasz: úgy, hogy van két színész és egy rendező – ingyen. (V. V. rendezői szakot is végzett – szerk. megj.) Ildikó tíz évig, 1980–90 között vezette a váradi Szigligeti színház társulatát, amikor Ceauşescu kötele a magyarok nyaka körül szorult, komoly tapasztalatokat szerzett, amiket most hasznosítani lehet.
– Hogyan készül egy-egy színpadi játék?
– Nagyon hosszasan. Csináltunk, például, egy Széchenyi műsort, óriási anyagot kellett elolvasni, öt-hat hónapot is igénybe vehet, amíg minden kialakul. Megírjuk, megszerkesztjük a műsort, elgondoljuk a díszleteket (minimálisakat, persze – már csak azért is, mert mindent egy mikrobusszal kell szállítani), meg minden egyebet, ennek Ildikó a nagymestere. A Wass Albert- műsorunk, az eddig 210 előadást megért Üzenet az otthoni hegyeknek 17 regényből állt össze, elképzelhető, mi munka volt vele.
– Ezért a Wass-műsorért kapták a Magyar Örökség díjat.
– Több más díjunk is van, az egyik legemlékezetesebb az Ady nevét viselő, amelyet Dénes Zsófiától, Ady Endre egykori menyasszonyától vehettünk át. 100 éves és tíz napos volt, amikor nála jártunk, és azt mondta: a kávét én főzöm nektek. Simogatta az akkor négyéves, angyali szőke Zsombi fiunk fejét, gondoltam, megörökítem – nagy bánatomra azonban csak fekete folt maradt a fotón.
– Az Ember tragédiáját sok évvel ezelőtt az aradiak is láthatták a templomban. Rendkívüli előadás, nem is hinné az ember, hogy ennyi szereplővel be lehet mutatni.
– Madách ötven szerepet írt a Tragédiába, mi nyolc színésszel adjuk elő. Ádám, Éva, Lucifer – aztán a többiek több szerepet is játszanak. És nagyon átjön a szöveg a nézők felé, az egyszerű parasztemberek is értik. Általában Erdély templomaiban mutatjuk be, a díszlet az úrasztala és a szószék közötti rész. A játszás függvénye azonban, hogy kapunk e támogatást. Pályázni szoktunk, valamit kapogatunk – legutóbb a kért összegnek az ötödét. De hát a színház pénzbe kerül – a díszlet, a ruha, az autó, az üzemanyag, a szervezés, a közreműködő színészek. Van úgy, hogy azt mondják: 50 dollárért nem megyek, csak 75-ért… Vannak előadások, amelyeket ketten csinálunk, de vannak több szereplősek, és a többieket meg kell fizetni. Azt a magyar újságok rendszeresen elfelejtik megírni, hogy az Ember tragédiáját mi vittük ki először Németországba – Münchenbe, Stuttgartba, Ulmba, Freiburgba –, voltunk vele Madách szülőhelyén, Szlovákiában. Szlovéniában, Magyarországon…
– Biztosan számon tartják, hány előadást tartottak a 18 év alatt.
– Túl vagyunk az 1700-on (az évente majdnem száz – szerk. megj.). Ez alatt annyi kilométert utaztunk, hogy nyolcszor kerülhettük volna meg a Földet. A 320 ezer kilométerben két autó kidőlt alólunk…
– Hány darabot tartanak műsoron?
– Olyan 10-12-őt, különböző műfajokban, hogy legyen választék, amikor hívnak.
Rendkívül hasznos volna, ha a tanári kar bevinné az ifjúságot olyan előadásokra, amelyekből tanulhatnak, például arra, amely összefogja a 1100 éves Kárpát-medencei létet. Erkölcsileg nagy horderejű dolog volna, hogy a fiatalok ne csak a csillogó-villogó koncertekre járjanak.
– Hosszú, sok évtizedes színészi pálya után, számos, lemezeken is megörökített emlékezetes előadóesttel még az „ántivilágból”: hogyan látja az egykori és mai közönség színházhoz való viszonyát?
– Akkor is jártuk Erdélyt – egy csíkszeredai, 400-450 férőhelyes művelődési házban voltak 600-an, a sorok között is ültek. Valamikor ’90-től kezdett visszafejlődni a dolog. Hát, a régi világból a közönség megmaradhatott volna…
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Beavatkozik Szlovákia
Beavatkozási kérelmet nyújtott be Szlovákia abban az Európai Unió luxemburgi bírósága által vizsgált perben, amelyet Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának (EMT) elnöke indított az Európai Parlament (EP) ellen. Az EMT elnöke tavaly decemberben fordult panasszal a luxemburgi bírósághoz az EP petíciós bizottságának „sorozatos jogsértéseire” hivatkozva, azt követően, hogy a testület tavaly októberben levette napirendjéről a szlovák állampolgársági törvénnyel kapcsolatos beadványát, amelyben a szlovák hatóságok által a szlovák állampolgársági törvény alapján elkövetett jogsértéseket kifogásolta.
A bizottság korábban, tavaly májusban arról hozott döntést, hogy a szlovák alkotmánybíróság a szlovák állampolgársági törvénnyel kapcsolatos döntésének megszületéséig nem veti el a beadványt. Erre októberben mégis sor került, holott a kassai székhelyű alkotmánybíróság a mai napig nem hozott döntést az ügyben. Lomnici Zoltán a szlovák beavatkozási kérelemre reagálva azt mondta az MTI-nek, a lépés is azt mutatja, a szlovák kormány mindent megtesz annak érdekében, hogy „a hatóságai által elkövetett jogsértéseket” az európai fórumokon ne vizsgálhassák ki.
Lesz orosz gáz Európában
A Gazprom továbbra is maradéktalanul teljesíti földgázszállítási kötelezettségét Európába – közölte az orosz állami energetikai óriáscég sajtószolgálata tegnap. A tájékoztatás szerint erről Alekszej Millernek, a Gazprom elnökének és Günther Oettingernek, az Európai Bizottság energiaügyi biztosának Strasbourgban tartott tegnapi munkamegbeszélésén esett szó. Elhangzott, hogy „a Gazprom megbízható szállítója az orosz gáznak az európai piacra, és az is marad”. Miller és Oettinger azt remélte, hogy a Naftogaz ukrán állami gázcég is folytatja kötelezettségeinek teljesítését, és szünet nélkül továbbítja az orosz földgázt az európai fogyasztóknak. A szűkszavú moszkvai tájékoztatás szerint a strasbourgi megbeszélés résztvevői nagy figyelmet fordítottak a Naftogaznak a Gazprommal szembeni, 2,2 milliárd dollárt meghaladó adósságára.
Munkanélküliség végletekben
Hatalmas különbségek vannak az Európai Unió (EU) 272 NUTS 2 besorolású régiója közti munkanélküliségi mutatókban. Az EU statisztikai hivatala, az Eurostat közleménye szerint a 28 tagállamból álló EU-ban 2013-ban a legalacsonyabb munkanélküliséget Oberbayern régióban mérték (2,6 százalék) Németországban, azután következett a szintén német Freiburg (2,9 százalék), majd Ausztriában Salzburg régiója (2,9 százalék). Ezzel szemben a munkanélküliségtől leginkább sújtott régiók mind Spanyolországban voltak, Andalúziában 36,3 százalékos, a jóval kisebb méretű Ceuta régióban 35,6 százalékos, Melilla régiójában pedig 34,4 százalékos munkanélküliség volt. 2013-ban az EU-s átlag munkanélkül arány 10,8 százalék, és összesen 49 régió volt, ahol az átlag munkanélküliség fele, 5,4 százalék alatt maradt a regionális mutató. E régiók többsége Németországban, Ausztriában és Nagy-Britanniában található. A másik oldalon 27 régióban volt az EU-s átlag duplája, 21,6 százalék, vagy még annál is nagyobb a munkanélküliségi ráta, ezek többsége Spanyolországban és Görögországban.
Lekerült a Községháza-felirat (Visszakoztak a kézdiszéki polgármesterek)
Kézdialmás és Kézdiszentlélek polgármesterei megelégelték a prefektúra zaklatásait, számtalan átiratát, a Községháza-felirat eltávolítása miatti pereskedést, és inkább levetették mindkét középületről a hatóságok által kifogásolt feliratot.
A Madridban élő Dan Tănasă szolgálatos feljelentő 2010 óta következetesen kérte a kormánymegbízottól a magyar nyelvű Községháza-felirat eltávolítását. Úgy tűnik, ügyködése ezúttal sikerrel járt, a két felső-háromszéki polgármesteri hivatal nem várta meg a végleges törvényszéki döntést. A székely zászlók egyelőre a helyükön maradtak.
(iochom) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ma, Szent István-napi búcsú Zimándközön
A Szent István tiszteletére felszentelt zimándközi katolikus templom búcsúünnepsége ma, szerdán 19 órakor kezdődik. A szertartás ünnepi szónoka, főcelebránsa ft. Máthé Zoltán temesvár-mehalai káplán. Orgonán közreműködik, koncertet ad Sultz Karsten orgonaművész Freiburgból. A templombúcsúra szeretettel várják a helybeli és a környékbeli híveket.
Balta János, Nyugati Jelen (Arad)

Mentor – „Az egyházamnak tudnia kell önmagáról, hogy relációs valóság, egy tükörkép”
Jitianu Liviuval, a BBTE katolikus dogmatika tanárával beszélgettünk
Merőkanállal szolgálta fel az ételt egy katolikus ifjúsági találkozón Jitianu Liviu, aki történetesen az adott találkozó „sztármeghívottja” volt. Akkor megdöbbentő volt tapasztalnom ezt a rendkívüli alázatot, de azóta már számtalan esetben erősített rá. Jitianu Liviu, ismerőseinek csupáncsak Jiti, filozófia- és dogmatikatanárom volt a BBTE Római Katolikus Teológia Karán. Mondhatom, mentorom, aki sokat hozzátett jelenlegi énemhez, amiért hálával tartozom neki. Őszintén, bátran beszélgettünk teológiáról, egyházról, Istenről.
„Románul románok között tanultam meg”
– Jitianu Liviu. Szokatlan név egy székely identitású személynek.
– Ez egy mű román név, nem tagolható be a klasszikus román megnevezések közé. Az őseim apai ágon egy, a 19. század második felében Romániába betelepülő zsidó család, amelynek tagjai úgy gondolták, hogy jobb, ha kifelé azt jelzik, hogy románok. A rokonsággal beszélgettünk erről, és úgy tűnik, hogy az őseim feladták a zsidó gyökereiket, teljesen belesimultak a román közéletbe. A családunk tehát úgy döntött valamikor, hogy a régi, örökölt nevüket feladják és választottak maguknak egy nevet, ami románosan hangzik. Minden népnek sajátossága, hogy neveiben leír egy foglalkozást, hogy valaki hova valósi, vagy ehhez hasonlók. Az én nevemmel kapcsolatban ez nem így van, igazából túl nagy jelentése nincsen. A Jitianu név – eddigi kutatásaim alapján valószínűnek tartom – a szláv gabonatermelő nevéhez kötődik.
Az identitásom persze egyértelműen székely, magyar identitás. A szüleim elváltak, amikor három és fél éves voltam, édesapámtól így csak a nevemet és a genetikai potenciálomat örököltem. Úgy nőttem fel ezzel a névvel egy székely faluban, mint bármely más székely gyerek. Sőt, egyetemista voltam már, amikor jobban kezdtem románul beszélni és ezt a kezdetleges román gondolkodást, nyelv- és szókészletismeretet később kiegészítette, hogy elég sok román barátom lett. Románul románok között tanultam meg, nem a családban.
„Gyerekként nem akartam pap lenni”
– Papság. Mi volt a szikra, aminek hatására emellett az életforma mellett döntöttél?
– Azt gondolom, ezt a kérdést nem elég egyszer megokolni, megválaszolni magamnak, erre a kérdésre folyamatosan választ kell adnom, hogy miért vagyok pap, hogy mit jelent ez nekem. Az emberré válásnak a folyamatában ezek a kérdések mindig másként tevődnek fel, így a válasz mindig a jelenvaló énképnek a kivetülése, illetve mindig a jelen helyzet adottságaiból értelmezzük azt, hogy és mint történnek a dolgok.
Ebben az összefüggésben, ha visszanézek a kezdetre, azt kell mondanom, hogy gyerekként nem akartam pap lenni, a fejemben meg sem fordult. Ennek több oka van, elsősorban az, hogy nem vallásos családban nőttem fel, a családunkban soha nem imádkoztunk, templomba sem járt senki egész gyerekkoromban.
Úgy kerültem be a vallásosnak nevezhető társadalmi szférába, mint egy olyan gyerek, aki nem tudta lenyelni, nem tudta tolerálni, hogy vannak osztálytársai, akik valamit csinálnak, amit ő nem. Így kerültem hittanórára, így kerültem be a ministránsok táborába, de nem mondhatom, hogy volt bennem személyes elköteleződés vagy valami rendkívülibb.
Ami viszont ebben a vallásos kultúrában számomra vonzó volt – attól a kortól, amikor már kezdtem értelmesen látni a világot – az az, hogy a szülőfalumban, Csíksomlyón minőségi papok voltak. Olyanok, akikre emberként felnéztem, akik a hivatásukat emberi gyengéik ellenére nagyszerűen teljesítették. Az első ember, aki az életemet megpecsételte, megfogta, a ferences világból érkező személy volt, akit Ivó testvérnek hívtak, és akit életem egyik legnagyobb ajándékának tartok. Nem azért, mert ő ferences testvér volt, hanem sokkal inkább azért, mert benne találkoztam először olyan emberrel, aki az én akkori kamaszodó életemet úgy tudta megérinteni, hogy úgy éreztem, az érintése mentén helyesebben, szebben látom a világot és jobban látom azt, hogyan kellene élni. Ő volt az első impulzus az életemben, aki elindított.
Ezt az utat tarkítja sok más ember, aki a személyes életvitelével, magatartásával segített abban, hogy elinduljak egy olyan úton, ami az egyházi közegbe vezetett. Elindultam a papképzésnek az útján, elmentem szemináriumba. Ezek a személyek segítettek abban, hogy saját magamat megtaláljam, az énné válási folyamatomnak fontos állomásai voltak. A folyamatosan felmerülő kérdésekre megpróbáltam mindig őszinte válaszokat adni.
Elérkezett az a pont is, amikor meggyőződéssel, tisztán, elfogadható motivációkkal és elég jól körvonalazott célpontokkal úgy gondoltam, hogy ez az az út, ami az emberré válásomnak a fogódzópontja lehet. A papságot se máskor, se ma nem célként fogom fel. A papságot úgy értelmezem, mint olyan életformát, amiben közelebb kerülhetek saját magamhoz, amiben meg tudom önmagamat valósítani. Ezzel párhuzamosan persze úgy érzem, hogy ez az, ami engem elvisz a teljesség felé, amit így lehetne keresztény szóhasználattal mondani: megérkezés Istenhez, elérkezni a lét teljességéhez.
Az ember, aki Isten partnere
– Amellett, hogy pap vagy, teológiát tanítasz. Gyakran összemosódik az emberek fejében a lelkiségi élet és a teológia mint tudomány. Egyáltalán mondhatjuk azt, hogy a teológia tudomány?
– Én a teológiát mindenképpen tudománynak tartom. Ha érveket keresnék, hogy miért mondom ezt, akkor számomra két tartóoszlop nagyon fontos. Az első, hogy a teológia módszer. Nem csak egy ismeretelméleti rendszer, nem egy önmagában felépített belső dinamikájú rendszer csupán, hanem egy módszer. Az a módszer, ami megpróbál módszeres választ adni arra a kérdésre – ami minden bölcseleti kérdésnek az alapja –, hogy miért vagyunk (mi az életemnek a célja, honnan vagyok, hova tartok). Válaszadásában két szempontra kell figyelni.
Elsőként arra, hogy a válaszadási kísérlete beleilleszkedik-e egy sajátos lüktetésű, bibliai alapokon álló történelemtudatba. A teológiának az a meggyőződése, amire a pecsétnyomókönyv a Biblia, hogy az a legfőbb létezés, amit mi Istennel azonosítunk, akit Szentháromságnak mondunk az önfeltárulkozása nyomán, ez az Isten nem egy, az emberi történelmen túli létezési forma, hanem az emberi történelemnek konkrét részese. Innen adódik az istentudatunk történeti vonzata, történeti vetülete. Azt gondolom, hogy a teológia ezen az alapon állva próbál válaszokat adni, válaszokat felkínálni.
Éppen ezért a válaszadása az én számomra mindig olyan volt, mintha két irányból érkezne: egyfelől tehát ott van az isteni önfeltárulkozás, amit mi kinyilatkoztatásnak mondunk. Másik oldalon viszont ott az ember, aki önmagában álló létforma, aki ebben a történelmi lüktetésben partneri szerepet kap, aki megpróbál a saját útján elindulva emberségének, belső szerkezetének megfelelően választ adni a történelemben feltárulkozó Istennek.
Összegezve tehát az első gondolatomat, a teológia azt a módszert alkalmazza, amikor egy biblikus ihletettségű válaszadási kísérletben segíti az embert abban, hogy megtalálja Istent és saját magát. Ez a kettő együtt járó dolog.
A másik érv, ami miatt a teológia tudomány a számomra, hogy a teológia egy észszerű rendszer. Nem egy olyan hitrendszer csupán, ami kinyilatkoztatott igazságokra próbál támaszkodni, hanem igenis észszerű alapokon áll. A teológiát úgy látom, mint egy olyan próbálkozási rendszert, ami az emberi értelem segítségével próbál eltalálni a világban, próbál belelátni Istennek a titkába is. Éppen ezért azt mondanám ebben az összefüggésben, a teológia kultúrteremtő tudomány. Világszemléletet, világmeglátást próbál közvetíteni. Mindezt teszi az észnek, az emberi értelemnek a verifikálhatósága, ellenőrzése mellett. Nem tesz tehát olyan kijelentést, nem akar olyan rendszereket felvázolni, amelyek kizárnák az emberi racionalitást.
Éppen ezért a teológiát kontextuális tudománynak mondanám, mert az emberi ész segítségével megpróbál mindig abból a világból kiindulni, amelyben él. A teológia soha nem egy önmagában álló tudományág, hanem olyan tudomány, amely megpróbál belekapaszkodni minden csápjával a világba. Nem is lehet másképpen művelni, csak úgy, hogyha megkapjuk a találkozási pontokat, szakmai pontokat más tudományokkal, amelyek más módszerekkel, más szempontokból próbálnak a világra tekinteni.
A teológia csatája
– Dogmatikát is tanítasz, ez az egyik fő tantárgyad. Amikor az emberek a dogma szót hallják, egy régi, bezárt rendszerre gondolnak. Az előbbi válaszodból viszont egészen más tükröződik. Nincs itt egy kis konfúzió, ellentmondás?
– Persze, hogy van. Azt gondolom, ez onnan adódik, hogy minden vallásos közösségnek van egy sajátos belső dinamikája, ami rendszerint az intézményesülés felé tart. Az intézmény sajátos eszköztárral rendelkezik. Egyrészt van egy legitimált vezetési formája, amit hierarchiának mondunk, ugyanakkor vannak sajátosan kiforrott rítusai, gesztusai, verbális, nonverbális, kommunikatív síkjai. Ezek rendszerint arra törekszenek, hogy egy olyan rendszert termeljenek ki, amely elsősorban belterjes rendszer, aminek van egy belső szerkezeti erőssége. Ezt a belső rendszert próbálja ez a megszülető világ mind befelé, mind kifelé kommunikálni.
Itt látok óriási veszélyzónákat, mert ezek a rendszerek nagyon könnyen nem kommunikatívvá válhatnak. Olyan szervezeti hierarchia alakulhat ki például, amelyik olyan szervezeti formákat vezet be, amelyek nem kikezdhetők, amelyek létjogosultsága abszolút jellegű, amiket el kell fogadni. Ezek bemerevedett struktúrájú intézményi formákká válhatnak. Fennáll ez a veszély a tanítási rendszerekben is. Mind külső, mind belső nyomásra kialakulhat, hogy a vallásos rendszerek tanítása rigiddé, merevvé válik.
Ennek nyomon követői lehetünk az elmúlt 2000 év történelmében. Ami a dogmatika történetét illeti, a különböző hitrendszereknek, eretnekségeknek, tévtanításoknak, külső provokatív faktoroknak köszönhetően nagyon sokszor a katolikus tanítás, a teológiai tanítás dogmatizálódott. Ez azt jelenti, hogy olyan tanítási rendszereket próbáltunk a diszkurzív felületbe beemelni, amelyek nem kommunikatívak, hanem axiomatikus jellegűek, amiket el kell fogadni.
Erre épül rá egy hatalmas dogmarendszer, amire sokáig úgy tekintettünk, mint amit nem lehet megkérdőjelezni. Ennek a megkérdőjelezése azt jelentette, hogy az igazságot kérdőjelezed meg. Az így önmagát állító rendszer azzal a jelzővel igyekezett önmagát titulálni, hogy abszolút rendszer és az isteni igazságba kapaszkodva ezt egyenlővé tette a saját igazával, éppen ezért biblikus alapú állításokat tett, amit axiomatikusan el kellett fogadni. Ilyenek voltak az etikai jellegű megnyilvánulásaink, a bölcseleti meglátásaink. Kialakult egy olyan rendszervilág, ami nagyon sok esetben tényleg úgy tűnik, hogy annyira bemerevedett saját magába, hogy ezek már nem dogmákká, hanem dogmatista rendszerekké váltak.
A dogma önmagában azt jelentené, hogy a tanítási rendszernek van az alapján néhány olyan axiomatikus kijelentés, amit nem kérdőjelezünk meg. A mi esetünkben ilyen egynéhány van csak: Isten önközlő Isten (1.), Isten emberré lett, ez a megtestesülés titka (2.), Isten közöttünk marad a szentségekben, az eucharisztiában, az egyházban (3.), Isten a világot el szeretné juttatni a teljes beteljesülésre a Szentlélek közreműködésével (4.).
Folyamatosan mondom, hogy ez a négy dogmánk van nekünk, ez a belső isteni dinamikának a kiáradása a világunkba. A többi mind ehhez kellene igazodjon. Ez az Isten nem rigid Isten, nem valamikor beszélt, hanem most is beszél, ez az Isten nem megváltott, hanem a megváltás műve most is folytatódik közöttünk. Az egész isteni dinamika beékelődik egy eszkatológikus távlatba, ami azt jelenti, hogy ami elkezdődött, az a maga lüktetésével tart egy biztosan meghatározott cél felé.
A dogmatika éppen ezért számomra olyan gondolkodó tudomány, amely megpróbál eme néhány isteni dogma mentén gondolkodni, és erre próbálja a többit irányítani. Még egyszer hangsúlyozom, ez nem zárja ki annak a veszélyét, hogy ezek a kérdések betokosodhatnának. Megszülethetnek olyan kijelentések, hogy higgy és ne kutass, vagy olyan magatartást adhat, ami szinte fanatizmusba hajló, amikor meg vagyok győződve a magam igazáról, amikor senki másnak nem lehet igaza, amikor a világot démonizálom. Ezek a veszélyzónák megvannak, ez a teológiának egy óriási csatája.
„Sokszor nehezen találom meg magam ebben az egyházban"
– Ezek a gondolatok két nagy csoport számára is megszívlelendők. Egyfelől a profán, egyházon kívüli világ is odafigyelhetne ezekre a gondolatokra, másfelől pedig pont az egyház az, amely megszívlelhetné ezeket. Legalábbis a mindennapi tapasztalat ezt sugallja, amikor az egyházzal, mint intézménnyel szembesülünk. Mit lehetne tenni az egyházban, az egyházért, hogy az elmondottak még inkább nyilvánvalóvá váljanak, egyrészt a közösségen belül, másrészt a világ felé?
– Az egyháznak a világgal való kapcsolata nem elsődleges. Sokkal fontosabb – mint minden más intézménynek – előbb a belső helyzetképét tisztázni. Így az egyházban megszületik egy belső misszió, belső kommunikáció. Csak így tudunk a világnak valamit mondani. Ha megvizsgálom a mai egyházat, azt kell mondanom, hogy két nagyon sajátos elmozdulást észlelek.
Az egyik, hogy egyre nagyobb az individualizációs törekvés, amikor az ember azt mondja, hogy nem akarok elköteleződni egy bizonyos vallásos meggyőződés, intézmény mellett, hanem inkább a magam módján tartom vallásosnak magamat. De ez a vallásosság egy eklektikus vallásos mező, amikor kiválogatom az önmegvalósításomhoz funkcionálisan szükséges vallásos termékeket, amik mentén próbálom az életemet élni.
Persze ugyanakkor látok egy óriási közömbösséget ebben a kérdéskörben. Az a véleményem, hogy az egyházunk, az egyházam ezzel szemben nem mindig a leghelyesebb utat választja, mert elindul az egyházban egy nagyon erős regresszió. Látva a világ sajátos működési szabványait, nevezzük szekularizációnak vagy posztmodern defragmentációnak, megpróbáljuk önmagunkat befelé újracsoportosítani, az erőzónáinkat felmérni és megpróbálunk keresni magunknak valamilyen túlélési lehetőséget. De ez legtöbbször nem egy dinamikus létállapot, tehát nem az a létállapot, amikor azt mondom, hogy a provokatív faktorok mentén újragondolom a legitimitásom kérdésköreit, megkeresem az entitásom kapaszkodóit és azok szerint alakítom az életemet.
Ha ezt megtalálná az egyház, attól a perctől képes volna kifelé kommunikálni. Ha megtalálja a belső identitását, akkor egyértelműen látja, hogy a forrása isteni forrás, megnő az egyháznak a bizalmi tartalma és tud bízni Istenben. Ugyanakkor a humán erőforrásai mentén, célvonalak, stratégiák tisztázása után megpróbálja helyét megkeresni a világban.
Ezek nem biztos, hogy így alakulnak, és ez számomra is rengeteg olyan kérdéskört vet fel, amivel nehezen tudok boldogulni, ezért sokszor nehezen találom meg magamat ebben az egyházban. Úgy érzem, hogy ez az egyház nem kommunikál befelé és éppen ezért képtelen kifelé kommunikálni. Nem tud az egyház hitelesen szembenézni saját magával, néha megkerüli a kényes kérdéseket és olyan veszélyzónákba bocsátkozik, ahol azt gondolom, eldeformálódhat a léte, a hivatástudata, a küldetéstudata, az önmaga helyes látása. Innen származnak azok a problémáink, amelyek sokszor a világban tetten érhetők
Az egyház önmagában nem érték
– Látjuk a problémát. Van valamilyen megoldás, mit tudunk tenni?
– Az utóbbi években bennem nagy kérdéseket vetett fel az, hogy hogyan működik az az intézmény, amit egyháznak nevezünk. Sok esetben úgy látom, hogy az egyházam önmagát keresve túlságosan önmagára figyel és éppen ezért az a legfőbb célja, hogy ezt a rendszert valamilyen szempontból generálja, tehát arra törekszik csak, hogy tudja továbbvinni, továbbadni ezt a rendszert. Az önmagukat generáló rendszerek biztos, hogy valamilyen szempontból termékenyek, de azt gondolom, hogy céljukat tévesztik. Az egyház önmagában nem érték, erre mindig oda kell figyeljünk.
Az egyházam csak úgy lehet érték, hogyha olyan közösségi, hittapasztalati hellyé tud válni, ahol az egyén önmagában és közösségileg is megkaphatja az Istenre nyíló kapukat. Az egyházamnak éppen ezért tudnia kell önmagáról, hogy egy relációs valóság, egy tükörkép. Amit Istenből megtapasztaltunk, annak próbál az otthonává válni úgy, hogy nem próbál az isteni önfeltárulkozásban kereteket vagy szabályokat szabni, mert attól a perctől megszűnik dinamikus valóságnak lenni, és Isten helyett egy Isten-ikonnal állunk szemben.
Ez probléma, mert ez az egyháznak az öndefinícióját kérdőjelezi meg, mert még egyszer mondom, az egyház relációs valóság, attól eltekintve, hogy rengeteg értéket hordoz magában, mindig egy függő viszonyítási rendszer. Ha tudja Istent közvetíteni, akkor legitim, ha nem, akkor mint intézmény, kultúrintézmény létezik, de lényegszerűen meg is siklott a világban való létének a legitimitása.
Hitelesség és transzparencia
– A kiutat mindig abban keresem, hogy tud-e az egyházam szembenézni úgy önmagával, hogy nem önmagában tetszeleg, nem önmagát nézi, hanem megpróbál a forrásra tekinteni. Ez nagyon fontos kitétel, ehhez viszont szükséges látni, hogy az egyházban önmagában semmi nem emelhető isteni rangra, se a hierarchia, se a szentségi életünk, se a szentségekre definiált egyház, hanem ezek mind csak ablakok Istenre. Ezeknek a kérdéseknek a nem komolyan vétele az egyházat nehéz helyzetbe sodorja és lehetetlenné teszi azt, hogy a világgal kommunikáljunk.
Az egyház akkor lesz élőképes, hogyha egyrészt transzparens az isteni valóságra, a másik oldalon pedig próbál ezzel a világgal kommunikálni. Ami nemcsak azt jelenti, hogy én beszélek a világgal, hanem az én és a világ, az én értékeim és a körülöttem élő világnak a milyensége között megpróbálom megkeresni a találkozópontokat, és ott akarom az én értékeimet elmondani. Ennek viszont alapvető feltétele, sőt kizárólagos elve a hitelesség. A hitelesség és a transzparencia, számomra ez a két kérdés a legfontosabb. Ha jövőről beszélünk, azt én csak ezen a két nyomvonalon tudom elképzelni.
Jitianu Liviu
• 1971-ben született Csíksomlyón • 1998-ban szentelték pappá • tanulmányait Gyulafehérváron és Freiburgban végezte • 2006-ban szerezte meg doktori fokozatát • a BBTE Római Katolikus Teológia Karán docens, korábban a kar kancellárja, majd dékánhelyettese • kutatási területe: krisztológia, istentan, egyház és társadalom, identitás • 7 könyv és számos tanulmány szerzője • legfontosabb kitüntetése: Kurt Hellmich-díj ( Regensburgi Egyetem)
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

Csíki jezsuita tartományfőnök
A csíki származású P. Vízi Elemér a következő magyar provinciális – hirdette ki az újonnan választott jezsuita általános rendfőnök, P. Arturo Sosa a 36. általános Rendgyűlésen hétfőn.
A tartományfőnök beiktatása várhatóan 2017 elején lesz – számolnak be a magyar jezsuita rendtartomány honlapján, ahol a tisztséggel kapcsolatban arról is írnak, hogy „a jezsuita rend rendtartományokra, provinciákra tagolt, amely általában egy-egy országot fed le. A magyar provincia sajátossága, hogy határon túli szolgálatokban is jelen van. A provinciát a hat évre kinevezett provinciális vezeti, kinevezése nem meghosszabbítható. A provinciális a rendi közösség és szolgálata egyszemélyi vezetője, akinek munkáját a konzultus segíti”.
A jezsuiták a Jézus Társasága katolikus szerzetesrend tagjai, a rendet 1540-ben alapította Loyolai Szent Ignác. Jézus Társasága jelenleg a katolikus egyház egyik legnagyobb férfi szerzetesrendje. Világszerte mintegy 16 ezer jezsuita él több mint 120 országban. Elsősorban lelkigyakorlatokkal, neveléssel, oktatással, a médiával, valamint szociális és lelkipásztori munkákkal foglalkoznak.
Vízi Elemér 1974. február 24-én született Csíkszeredában. 1980–1992 között Csíkdánfalván végezte el az általános iskolát, illetve Gyulafehérváron a középiskolát. 1992–1994 között a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán tanult filozófiát, majd 1994–1998 között a németországi Freiburgban teológiát. Kétéves felkészülés után Csíkdánfalván szentelték pappá 2000-ben. Ezt követően 2000–2003 között Gyulafehérváron érseki titkárként szolgált. 2003. szeptember 15-én lépett be a szegedi jezsuita noviciátusba, ahol fogadalmait 2005. szeptember 6-án tette le.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro