Folytatódik a Székely–Szórvány partnerség
Ismertetni a szórványvidékek kulturális értékeit!
Hunyad megyéből kéttagú küldöttség vett részt a hétvégén a Székely Szórvány partnerség első idei egyeztető találkozóján, a háromszéki Árkoson.
A tömbvidék és a szórványközösségek együttműködését szorgalmazó, RMDSZ által kezdeményezett program ezelőtt hét esztendővel indult, és gyümölcseként több száz olyan kulturális esemény említhető, mely nagyban hozzájárult az erdélyi magyar identitás erősítéséhez.
A Kovászna Megyei Tanács által szervezett hétvégi konferenciának az Árkosi Felnőttoktatási Központ adott otthont, ahol Brassó, Fehér, Hunyad, Szeben és Máramaros megyék magyar közösségeinek képviselői egyeztettek a háromszékiekkel az idei közös kulturális programokról
A találkozó alkalmával, Grüman Róbert, Kovászna Megye Tanácsának alelnöke megerősítette: A székely–szórvány program valódi közösségépítő, identitáserősítő partnerség, amelyet Kovászna Megye Tanácsa a továbbiakban is prioritásként kezel.
A partnerségben már hagyománnyal rendelkező szórványmegyék mellett első ízben képviseltette magát az egyeztetésen Máramaros megye magyar közössége. Tavaly Fogaras jelentette az új színfoltot a székely-szórvány együttműködésben, melynek köszönhetően sikerült megszervezni az első Fogarasi Magar Napokat, egy olyan településen, ahol száz év alatt 2 százalékra csökkent a hajdan többségi magyar lakosság aránya. A partnerség keretében nyújtott támogatásnak köszönhetően azonban feléledt a kultúrélet Fogarason.
Kiss Csilla, a Kovászna Megyei Tanács szórványfelelőse elmondta: a háromszékiek idén is felvállalják a szórványbeli közösségek művelődési életének támogatását, és a feltérképezett igényeknek megfelelően különös figyelmet kívánnak fordítani a néptáncoktatásra, elsősorban a helyi közösségszervezők ilyen irányú képzésére.
Hunyad megyét Kun-Gazda Gergely és Kun-Gazda Kinga képviselte a találkozón. Utóbbi, a megyei Nőszervezet elnökeként, illetve a Téglás Gábor Elméleti Líceum pedagógusaként elmondta: A több éve működő partnerségben a résztvevő felek egyaránt nyertesek szellemiekben. Az együttműködés keretében ebben az évben még hatékonyabbá szeretnénk tenni a Kovászna megyei minta alapján a Hunyad Megyei Értéktár Bizottságnak a tevékenységét, amelynek célja a Hunyad megyei kiemelkedő értékek dokumentálása és széles körű ismertetése, azok éltetése, népszerűsítése és hasznosítása. Ennek értelmében szeptemberben Háromszéken sor kerül a szórvány megyék kulturális értékeinek bemutatására, ezzel is hozzájárulva a partnerség erősítéséhez.
Ami pedig a kapcsolat Hunyad megyei vetületét illeti, a háromszéki megbeszélés értelmében a helyi magyar közösségek idén is vendégül láthatnak majd háromszéki néptáncegyütteseket, kórusokat, színtársulatokat és kézműveseket. Az erre vonatkozó helyi egyeztetésre e héten kerül sor – tájékoztatott az árkosi találkozót követően Kun-Gazda Kinga Viola.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Szilágyi Sámuel, a tragikus sorsú honvéd
A Magyar Erdélyért Egyesület (MERT) kezdeményezésére 2012-ben a sepsiszentgyörgyi református temetőben lelkes fiatalok cserejegenyét ültettek tiszteletük jeléül. Ez sajnos kiszáradt, de utólag egy olaszteleki példányt plántáltak helyébe: a feledésbe nem merült, tragikus sorsú Szilágyi Sámuel honvéd emlékére.
Néhai Kónya Ádám rajza alapján az ifjak maguk azonosították az 1848–49-es forradalom és szabadságharc helyi hőseinek temetkezési helyeit, azóta minden március 15-én meg is koszorúzzák. Illő, hogy Szilágyi Sámuel halálának 160. évfordulóján emlékezzünk rá. Szilágyi Sámuel székely lófő családból származott. Sepsiszentgyörgyön született 1799. október 13-án. Apja szintén Sámuel, birtokos volt, édesanyja Havadi Anna. Mint közvitéz végezte el a nagyszebeni katonai intézetet, s már 1848 tavaszán a sepsiszentgyörgyi határezred főszázadosa, majd Kézdivásárhelyen az ott állomásozó székely határőrezred kapitánya lett. Itt vette nőül a szacsvai Bagoly Juliannát, aki két gyermekkel ajándékozta meg.
A forradalmi kormány 1848 májusában Alsó-Fehér megyébe rendelte, majd a nyár folyamán Jellasics ellen hadakozott Délvidéken. Ezután a feldunai hadtesthez csatlakozott, s érdemeiért szeptemberben őrnaggyá nevezték ki. Részt vett a schwechati csatában is. 800 fős háromszéki zászlóalja Bem rendelkezésére állt még az év decemberében, és részt vett az Erdély felszabadításáért vívott fontosabb harcokban.
1849 februárjában mint alezredes Medgyes térparancsnoka, majd a háromszéki sereg dandárparancsnoka lett. Ezzel a seregével vett részt a vesztes Habsburgok elleni tömösi csatában (1849. június 2.). A vesztes csata ellenére vitézségéért érdemjellel tüntették ki. A nyári hadjáratban a székelyföldi hadosztály dandárnoka volt, a nevezetes kökösi csatában – 1849. július 2-án – a balszárny parancsnoka.
Amikor az ellenség betört Háromszékre, a feldúlt Kézdivásárhelyen tartózkodó Szilágyi család teljes vagyona odaveszett. Felesége a bekvártélyozott kozák tiszteket volt kénytelen elszállásolni és élelmezni. Szilágyi Sámuel július 12-én a kozákok fogságába esett, és a brassói fellegvárban börtönözték be. Innen az osztrákok Fogarasra vitték, majd Nagyszebenbe és utólag vissza Brassóba. Októberben átszállították a nagyszebeni ferencesek zárkájába. Együtt raboskodott Gyárfás Károly lécfalvi honvéd századossal, Sepsiszentgyörgy későbbi városi főjegyzőjével, Német László kormánybiztossal.
1850 őszén halálra ítélték, amit életfogytiglanra, majd kegyelemként tíz év várfogságra változtattak. A josephstadti börtönben hat évet raboskodott. Az itthon maradt családot lázadónak minősítették, zaklatás, megfigyelés alatt éltek. Feleségének végül sikerült kiszabadítania férjét, akit 1857 elején közkegyelemben részesítettek. Már nagyon beteg volt, fizikailag legyengült, felgyógyulása reményében felesége Sepsiszentkirályba szállíttatta. De mindhiába, február 9-én meghalt.
Halála után is sok zaklatás érte a családot. Felesége 91 éves korában, 1901-ben hunyt el. Emlékük legyen áldott!
Jancsó Árpád
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Multikulturális park épül Szejkefürdőn
A Mini-Erdély park első kilenc épületmakettjét kedden átszállították a Hargita megyei Szejkefürdőre. Fazakas Szabolcs, a Székelyföldi Legendárium ezen projektjének ötletgazdája szeretné megmutatni Erdély látnivalóit és hozzájárulni a világ kulturális örökségéhez.
A Székelyföldi Legendárium Mini-Erdély projektjének első kilenc épületmakettjét kedden a Hargita megyei Szejkefürdőre szállították, ahova a park megépítését tervezik. Eddig a székelyderzsi erődtemplom, a barcarozsnyói, a dévai, a berethalmi, a fogarasi vár, a törcsvári, valamint a vajdahunyadi vár, illetve a Jézus-kápolna és Kolozsvár kicsinyített mása készült el – fejtette ki Fazakas Szabolcs, a projekt ötletgazdája.
Hozzátette, összesen kilencven makettet rendeltek meg, ezekből fog összeállni Szejkén a brüsszeli Mini-Európa park mintájára készülő Mini-Erdély park. Ezzel a 17. és a 19. század közti időszakot szeretnék megjeleníteni, különös figyelmet fordítva azokra az épületekre, amelyeket Orbán Balázs, a legnagyobb székely is láthatott. Egy dimbes-dombos részen fogják megépíteni a parkot az egyik szejkei villa mellett, hogy ez még jobban emlékeztessen az erdélyi tájra. Fazakas rámutatott, pünkösdre tizenkét makett készül el, akkor szeretnék megnyitni a kiállítást, először Udvarhely központi zónájában, ahol többnyelvű tárlatvezetés várja az érdeklődőket.
Fazakas Szabolcs elmondta, a park elkészítésének ötlete a brüsszeli Európa park megtekintése során fogalmazódott meg benne, ahol azt tapasztalta, hogy egyetlen erdélyi épület sem szerepel, pedig ezek is részei a világ kulturális történetének. „Megmutatjuk, hogy Erdélyben is van látnivaló, és hozzájárultunk a világ kulturális örökségéhez" – fogalmazott. Fazakas Szabolcs rámutatott, multikulturális parkot szeretnének, ezért román, magyar és szász épületek kicsinyített másait is ki fogják állítani.
Láthatóak lesznek szász, móc, magyar és székely építkezésrészletek is, ahogyan például a várfallal körbevett Brassó, Segesvár, Kolozsvár, Medgyes, Szeben, valamint a bonchidai és a Rhédey-kastély. Makett készül arról a Vajdahunyad melletti kohóról, ahol a párizsi Eiffel-torony alkatrészeit öntötték, a gyergyói örmény udvarokról, a dési zsinagógáról, a marosvásárhelyi zenélő kútról, de a szaploncai vidám temetőről is – jegyezte meg érdekességként az ötletgazda.
A rekonstrukcióban Gyöngyössy János történeti grafikus segíti a Legendárium csapatát, a maketteket a székelykeresztúri származású Vajda Domokos készíti budapesti műhelyében, az épületeket pedig Németh Hajnal művész festi ki. Fazakas Szabolcs azt szeretné, ha a parkban minden, Erdélyhez kötődő nemzet tagjai megtalálnák a számukra érdekes épületeket. Ez fontos, hiszen turisztikai szerepe is van a projektnek. Az érdeklődők a székely gőzöst felelevenítő minivasúton is körbeutazhatják a kiállított épületeket.
Fülöp-Székely Botond
Krónika (Kolozsvár)

Legendárium Karnevált szerveznek Székelyudvarhelyen
A Székelyföldi Legendárium, Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatalával közösen, valamint az Eötvös József Szakközépiskola hozzájárulásával, május 28-án, vasárnap tartja meg az első Legendárium Karnevált a Székelytámadt várban, közölték a szervezők.
Az egynapos, ingyenes, mindenki számára nyitott gyerek- és ifjúsági rendezvény fő programja a színjátszó fesztivál, illetve a jelmezes felvonulás lesz, amelyre 1-8. osztályos diákcsapatok jelentkezését várják a teljes Székelyföldről. Jelentkezni az info@legendarium.ro e-mailcímen vagy a 0749624728-as telefonszámon lehet, március végéig.
Legtöbb 10 fős diákcsapatok jelentkezhetnek kísérő pedagógussal, legfeljebb 7 perces legenda- vagy mondaadaptációkkal, saját településükről vagy annak környékéről származó történetek alapján. A résztvevők előzetesen készíthetnek díszletet, monda- vagy legendakompozíciót újrahasznosított anyagokból, amelyeket külön is díjaznak. Megfelelő időjárás és létszám esetén, a résztvevők a székelyudvarhelyi városközpontban jelmezben vonulnak fel, valódi legendás karneválhangulatot teremtve, olvasható a közleményben.
A programot Orbán Ferenc és az Evilági zenekar Zenerege című lemezbemutató koncertje színesíti, és más izgalmas programokat is kínálnak majd a látogatóknak, illetve bárki megcsodálhatja a helyszínen a Legendárium eddig elkészült makettjeit is. Nyárig 15 makett elkészítését vették tervbe, eddig Fogaras, Vajdahunyad, Törcsvár, Kolozsvár, a székelyudvarhelyi Jézus-kápolna, Székelyderzs temploma, Barcarozsnyó vára, Berethalom és Déva vára készült el.
maszol.ro

Vastag hóréteg borítja Székelyföldet, hétvégén fagyni fog
Vastag hóréteg borítja Erdély számos települését, Sepsiszentgyörgyön 20 cm, Csíkszeredában és Bodzafordulón 15 cm, Brassóban 14 cm, Maroshévízen 6 cm, Kézdivásárhelyen, Szebenben és Fogarason 3 cm hó hullott.
A meteorológusok szerint a legalacsonyabb hőmérsékleti értek csütörtökről péntekre virradóra a -5 fok volt, de előrejelzéseik szerint nem ez volt a leghidegebb áprilisi éjszaka, ugyanis pénteken éjszaka kitisztul az égbolt, eláll a hóhullás, és Hargita megyében akár -10 fokig is lehűlhet a levegő hőmérséklete.
z erdélyi regionális meteorológiai központ szolgálatos meteorológusa szerint az áprilisi tél nem rendkívüli, máskor is mérték mínusz fokokat ebben az időszakban, például 2006-ban április 14-17. között is hasonló időjárási körülmények voltak. Jó hír azonban, hogy az előrejelzések szerint jövő héttől felmelegedés várható.
Pénteken közlekedésben a még mindig viharos erősségű szél okoz gondokat, amely - főleg az ország keleti részén - ellehetetleníti a hókotrók munkáját. Péntek reggel az útburkolatra fagyott jégréteg miatt lezárták az A1-es autópálya húsz kilométeres szakaszát Pitesti környékén, de nyolc moldvai országút is járhatatlan a hóátfúvások és jegesedés miatt. A jászvásári (Iasi) repülőteret az erős havazás és rossz látási viszonyok miatt péntek reggel több órára lezárták, két, Moldvába tartó járat a bukaresti nemzetközi repülőtéren szállt le.
Az ország tengeri kikötőit is lezárták az erős szél miatt. A moldvai Suceava megyében a hóvihar által megrongált villanyvezetékek miatt csaknem háromezer háztartás maradt áramellátás nélkül. maszol.ro

Magyar nap Fogarason
Második alkalommal – ezúttal gazdagabb műsorral, nagy sikerrel – tartották meg szombaton a fogarasi magyar napot, a fogarasföldi magyarok találkozóját abban a városban, amely sok-sok szállal kötődik mihozzánk.
Fogarasföld és a tágabb Olt-völgy magyarsága gyűlt össze a szervező helybeli református egyházközség régi iskolájának udvarán. Kóboriak, mohaiak, halmágyiak és helybeli vegyes felekezetű magyarok jelentek meg együtt ünnepelni, sátrak sora, gyereksátor, kirakóvásárosok tették mozgalmassá a tágas udvart, amelyre színpadot is építettek.
A házigazda református egyházközség nem maradt segítők nélkül, a rendezvényt támogatta a Petőfi Sándor Program és az Összetartozunk Székelyföld–Szórvány Partnerségi Program, szorosan együttműködve a többi magyar történelmi egyház képviseletével. S mert az erdő is csak sok-sok fával erdő, a találkozó a magyar együvé tartozás sikeres kifejezője és bizonyítéka volt, amelyet a Magyar Nemzetpolitikai Államtitkárság, a Bethlen Gábor Alap, Kovászna megye tanácsa, a Kovászna Megyei Művelődési Központ, a Magyar Unitárius Egyház Háromszék-Felsőfehéri Egyházköre s Barót Polgármesteri Hivatala is támogatott. Édes anyanyelvünkön hangzott a város szívében a magyar muzsika, az ének, és a népi táncosoké volt a színpad. Az ünneplőket Szász Tibor református lelkipásztor és Török István unitárius köri esperes, a partnerségi program fogadó mentora köszöntötte, Isten áldását kérve a rendezvényre. A Petőfi-program anyaországi képviseletéhez, a jelen levő vendég személyiségekhez, a helybeli történelmi magyar felekezetek lelkészeihez a műsort felvezető Hollanda Tímea és Bokor Csongor, a program fogarasi ösztöndíjasai szóltak. Miként Szabó Gábor, az RMDSZ fogarasi szervezetének elnöke kérdésünkre elmondta, a két fiatal önkéntes tevékenysége révén fakultatív magyar nyelvű oktatás indult a városban, harmincnyolc elemista- és öt-nyolc osztályos gyerek tanul magyarul írni-olvasni és számolni. Gazdag ünnepi műsorral szerepeltek a fogarasi nap színpadán Bokor Csongor és Hollanda Tímea vezetésével. Tartalmas repertoárjával nyitott a fogarasi ökumenikus dalárda (karnagy: Palkó Sándor), a nagybaconi és a brassói néptáncegyüttesek, a baróti Csala kürtje fúvószenekar (karnagy: Vágási István), énekelt a fogarasi Fehér Katalin, verset mondott Kocsárdi Manyika szavalóművész. Estbe hajlóan nagy sikert aratott operettegyvelegével a sepsiszentgyörgyi Classical együttes s az udvarbál magyar retróslágereivel.
Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Belromán replikák
1918-as centenáriumi előzetes óromániai–erdélyi vitákkal, avagy hol kelt ki a románizmus tojása? Szilágyi Aladár írása.
Megállíthatatlanul közeleg a 2018-as esztendő, mely a románság ünnepi éve lészen. A türelmetlenebbje nem titkolja, szíve szerint a legszívesebben nélkülünk, értsd: egy magyartalanított országban ülne örömünnepet, a toleránsabbja természetesnek vélné, hogy… velük együtt örvendezzünk, a megértőbbek – ők vannak a legkevesebben – bírnak annyi empátiával, hogy legalább békén hagynak bennünket. Talán azt is sejtik: nekünk, romániai magyaroknak miért nem támad fenenagy ujjonghatnékunk anno domini 2018. december elsején…
Nem érdektelen vita kerekedett a román médiában – a centenárium közeledtével – a Kárpátokon inneniek és a Kárpátokon túliak között arról, hogy egyáltalán, kinek, kiknek a történelmi érdeme Nagy-Románia létrejötte. Az óromániaiak egyre gyakrabban dörgölik az erdélyiek orra alá: mi szabadítottunk fel benneteket, nekünk köszönhető, hogy megőrizhettétek az identitásotokat, bármely transzszilván jellegű törekvés hazaárulás a részetekről, és így tovább.
A minap került kezem ügyébe egy vajdahunyadi – tehát erdélyi – román kolléga replikája, mely azzal a sommás ítélettel fejeződik be, hogy „egy évszázados együttélés nem volt elegendő ahhoz, hogy regáti testvéreink levetkőzzék az irántunk, erdélyiek iránt tanúsított kisebbrendűségi komplexusukat. Még mindig úgy vélik, hogy ők szabadítottak fel bennünket a magyarok alól, az meg sem járja az eszüket, hogy Transzszilvánia, ez a politikailag meghódított tartomány, az a „szellemi tojás” volt, amelyből a román kultúra és a román nyelv kikelt. A románizmus tojása a magyarok és az osztrákok fészkében kelt ki.”
Ezeket az állításokat „történelmi lecke” követi, Néhány kényelmetlen történeti adat címmel. Melyben többek között elárulja tudatlan testvéreinek, hogy Erdély első fejedelme, János Zsigmond rendelte el, hogy az Ortodox Egyház a szlavón nyelv helyett térjen át a román nyelv használatára. Ugyancsak az ő uralma idején adtak ki Tordán 1568-ban – elsőként a világon – a vallásszabadságról szóló ediktumot, és két év elteltével, 1570-ben, Kolozsváron, Heltai Gáspár nyomtatta ki az első latin betűkkel nyomtatott román könyvet, Dávid Zsoltárait, Szegedi György fordításában. A kolléga nem feledkezik meg a Tordosi Mihály román református püspök irányításával, Geszti Ferenc dévai várkaptány költségén megjelentetett Szászvárosi Ószövetségről, mint ahogy arról sem, hogy Bethlen Gábor fejedelem cirill-betűs nyomdát működtetett Gyulafehérváron román ajkú alattvalói üdvére, és szorgalmazta az Újtestamentum román nyelvre fordítását. Utódja, I. Rákóczi György idejében jelenik meg románul a Heidelbergi Káté, illetve az ún. Rákóczi-Biblia, az első román Újtestamentum – fél évszázaddal megelőzve az első Bukarestben nyomtatott Újszövetséget. Rákóczi felesége, Lorántffy Zsuzsanna pedig Fogarason román egyházi iskolát alapít. Erdély utolsó fejedelme, Apafi Mihály újraindítja a törökök által szétvert gyulafehérvári nyomdát, mely több román könyv – köztük az első román nyelvű tankönyv, a Bucovna – műhelye lett. És így tovább…
Vajdahunyadi román kollégánknak – aki bevallottan nem túlzottan kedvel bennünket, magyarokat – befejezésül van még egy dobása óromániai testvérei irányába: a történelmi hűség kedvéért közli velük, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában élő 2,8 milliós románságnak 1918-ban, a nagy egymásra találás esztendejében 2043 iskolája volt, az anyaországként aposztrofált Román Királyság pedig 7 millió alattvalója számára ennél sokkal kevesebb iskolát működtetett!… erport.ro

Kóborban találkoztak a reformátusok (Élet a szórványban /1./)
Amikor a háromszéki ember Olthévíznél letér a Brassót Segesvárral összekötő főútról, és a Hortobágy-völgybe vezető dombok között kanyarog, egy kicsit otthon, egy kicsit pedig idegenben érzi magát. Otthonosságot az Olt kölcsönöz, de a parlagon maradt földek, az alsókománai, királyhalmi, szásztyúkosi idegen szó és az elhanyagolt falukép mégsem válik a sajátjává. Csak akkor érezni, hogy azért még Székelyföld déli peremén járunk, amikor a kóbori utcán az első idős ember reánk köszön: Békesség Istentől! A szomszéd megye legkisebb önálló református egyházközségébe a Brassói Református Egyházmegye által szervezett szórványtalálkozó alkalmából látogattunk el július 14-én, ahová a Nagy-Küküllő és az Olt mente, Bákó környéke és a déli Regát, valamint Fogarasföld, Szeben vidéke több mint harminc településéről érkeztek hívek.
Reggel még üresek voltak Kóbor utcái, csak a rendőrök jelenléte jelezte, hogy itt valami készül. A lelkészi hivatal udvarán ellenben nagy volt a sürgés-forgás, közel háromszáz ember fogadására készültek. Miután a régió eddigi legnagyobb szórványtalálkozójának résztvevői összesereglettek, Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke imával indította útjára a menetet a református vártemplom felé. Az egykori lutheránus Kőhalomszék egyetlen református falujának temploma pontos keletkezéséről nincsenek adatok, mivel az 1802-es tűzvész alkalmával leégett az istenháza, és a dokumentumok odavesztek. Feljegyzések szerint az 1600-as évek közepén egy korábbi papi széket újíttattak fel, ami azt bizonyítja, hogy a templom jóval korábban épült – erről tudósít Kósa Jolán tanító, a húsz évvel ezelőtt megírt és a szórványtalálkozó alkalmából kiadott kóbori monográfiában. Akinek ajkán elnémul az anyanyelv, szívéből kihull a hit
„Örvendeztess meg bennünket annyi napon át, ahányon át megpróbáltál. Annyi éven át, ahányban rossz sorsunk volt” – a 90. zsoltár 15. verséből vett idézetre építette igehirdetését Erdély református püspöke, hangsúlyozva: az élethez az öröm és a bánat is hozzátartozik, és mindkettőben velünk van Isten. Kató Béla párhuzamot vont Mózes története és a szórványlét között, azt mondta, a negyvenéves vándorlás alatt Mózes körül kihalt egy egész nemzedék, és amikor számba vette a veszteséget, szíve tele volt fájdalommal. „Kóbor története is ehhez hasonló. Ötszáz évet úgy jártatok itt, hogy sok-sok ember élt ebben a gyülekezetben, közösségben, és most, amikor alig hetvenen vagytok, ott van a szívetekben, szívünkben a fájdalom. De miként a bánat, az öröm is életünk része, és Isten ad nekünk annyi örömet, hogy el tudjuk viselni a bánatot” – mondotta.
Szegedi László kőhalmi lelkész, a Brassói Református Egyházmegye esperese is szólt a hívekhez: „Addig leszünk igazából nagy és erős közösség, amíg egymásra tudunk figyelni, és addig fogunk megmaradni, amíg fáj nekünk az is, ha valahol egy falu végén egy Székelyföldről származó öregasszony még a macskájával is románul kényszerül beszélni.” Brulyát említette, ahol két, Nagybaconból elszármazott, nyolcvan fölötti asszony él a román nyelvtengerben. „Aki nem éli meg a közösséget, aki nem tudja, hogy mit jelent együtt énekelni, imádkozni, megerősödni a hitben, elénekelni népdalainkat és zsoltárainkat, elmondani gyermekeinknek és unokáinknak a meséinket, legendáinkat, történeteinket, annak a szívéből és az emlékezetéből, a lelkéből kihull a drága anyanyelv, és akinek az ajkán elnémul az anyanyelv, annak a szívéből ki fog hullni a hit.”
Az istentiszteletet követően a gyülekezet a református temetőben emlékezett meg az 1906-ban huszonhárom éves korában elhunyt kóbori Csomor Jánosról, az erdélyi IKE (Ifjúsági Keresztyén Egyesület) alapító elnökéről.
Elkóboroltak, de visszatértek
Kóborban nincs magyar iskola, az egyetlen összevont román elemi osztályt Kósa Jolán tanítja, aki szülőfalujában csak az I–IV. osztályt végezhette anyanyelvén, majd a fogarasi gimnázium után, 1978-ban diplomázott a nagyenyedi tanítóképzőben. Ott húsz évig tanított magyarul, majd a kisegítő iskolában nyolc évig románul, nyolc évvel ezelőtt pedig visszatért Kóborba. „Álmodozva gondolok vissza a régi időkre. Hát szép gyermekkor volt, sok ember, sok barát és minden, ami hozzáillett egy ilyen kis faluhoz, amilyen a miénk volt. Szép házak, szép udvarok, szorgalmas nép.”
Kósa Jolán gyermekkorában hétszáz-nyolcszáz református élt a faluban, jelenleg a 180 lelkes Kóbor református gyülekezete alig 76 főnyi, közülük egy-két hatvanas, hetvenes házaspár, a többség nyolcvan év fölötti özvegy, főként nők. Állatokat tartanak, sok a munka, társasági élet nincs – mondja a tanító. Húsz évvel ezelőtt 1-es fokozati vizsgájára írta meg Kóbor monográfiáját, amelyet a szórványtalálkozóra adtak ki a Brassói Református Egyházmegye támogatásával Ambrus Attila gondozásában. Kósa Jolán ebből az alkalomból állított össze egy gyűjteményre valót régi dokumentumokból, tárgyi emlékekből, viseletből, amelyeket a lelkészi hivatalban állítottak ki. „Össze kell gyűjteni a tárgyi emlékeket, hisz kis falvaink, mint a miénk is, már utóéletüket élik, már alig van tárgyi emlék, és lassan-lassan kipusztulnak az öregek, fiatal pedig nincsen.” Kósa Jolán szerint nehéz az élet Kóboron, „de az ember lelkileg otthon érzi magát”. Egyre több az üres porta, és egyre több idegen költözik a faluba, amely egykor a térség magyar bástyája volt, a jómódú királyföldi szászok is ide küldték gyermekeiket magyar nyelvet tanulni.
Szász József tizenhét éve gondnoka a kóbori református egyháznak. Fiatal korában ő is elment a családjával Fogarasra, hogy gyermekei magyar iskolába járhassanak. Abban az időben tömegesen hagyták el a kóboriak szülőfalujukat. Szász József így emlékszik vissza: „Ennek a falunak az volt a nagy átka, hogy ’56-ban szétverték a tankok az utakat, soha többé senki nem javított majdnem semmit. ’56-ban, a magyarországi forradalomkor itt vonultak keresztül a falun, sokszor egy tank négyszer is keresztülment, csakhogy út ne maradjon. Aztán tömegesen mentek el a családok. Először elment az apa kőműves- vagy ácsmunkára, aztán kapott egy garzont, és vitte a családját. Akkor ürült ki a falu, elmentek a mesteremberek és a fiatalok, csak az idősebbek maradtak.”
Amikor Szász József 1998-ban visszatért a faluba, nemsokára alpolgármesternek választották a szásztyúkosi önkormányzatban, és kezdeményezésére újraindították a magyar elemit. „Az volt a törvény, ha hat gyermek van, lehet indítani. Fele cigány volt, de nem számított, magyarok voltak, és elindult az osztály. Azok a gyermekek megnőttek, ötödiktől elmentek, utánpótlás nincs, így négy év után, 2008-ban megszűnt a magyar osztály.”
A dologból meg lehetett élni
Ötven-hatvan évvel ezelőtt sokan elmentek Kóborból, vitték gyermekeiket magyar iskolába, de a megélhetési lehetőségek is beszűkültek az egykor virágzó faluban. Akik maradtak, jelenleg nyolcvan év fölöttiek, nem bánták meg, hogy nem kóboroltak el, de azt sem állítják, hogy könnyű lett volna az élet Kóborban. Ottjártunkkor idős özvegyasszonyok meséltek kérésünkre életükről. Czika Elza, született Szabó: Itt születtem, itt maradtam a férjemmel együtt. A dologból meg lehetött élni, építöttünk, és a gyermekek iskolába jártak. Amikor fölbomlott a magyar iskola, románul tanultak. Két gyermekem van, a nagyobbik New Yorkban él. Messze repült el a garas, mint a szegény embernek, akinek csak egy garasa vót, és az is elgurult vót. Tavaly láttam utoljára, a férjem májusban maghalt, s akkor itthon vót a fiam. A kicsi fiam Sepsiszentgyörgyre van nősülve. Elég nehéz vót az élet, de fiatal korunkban könnyen vittük a munkát. Kapáltunk, szénáztunk, marhákot tartottunk, gazdaság vót. A kollektívből hetvenöt bánt kaptunk egy munkanapra. A falu összetartott építéskor, temetéskor, esküvőkor, mindig hozott mindenki, amije vót. Segítött ingyön. Most egy vedret nem visznek be a kapuból, hogy ne fizessük meg. De akkor napokot segítöttek. Nagy vót a gyülekezet, nyolcvan fiatal vót, anyámék elmesélték, ha nem igyekeztek, ünnepnapkor a templomban közön kellett állni, olyan sokan vótak. A kehely is az Úr asztalán olyan nagy, hogy sok helyen ilyen nincsen. Jártam New Yorkban a fiamnál, de ott a kehely még a fele sincs, mint a miénk. Amikor jöttek a légátusok s a papok, azt mondták, le lehet olvasni a kehelyről, hogy mennyi gyülekezet vót itt. De most azt sincs, amit mondjunk a papunkról, mert egyik jön, másik megy, olyan keveset ülnek itt. Dull Elza, született Kósa: Itt éltük le az életünköt a férjemmel, amit dolgoztunk, abból meg tudtunk élni. A férjem traktorista vót, kapott fizetést, én a kollektívben dolgoztam. Van két gyermököm, egy fiam s egy lányom, ők a négy osztályt itt kijárták, el kellött menni Fogarasra. Ott járták a többit magyarul. A fiam megnősült, Balázsfalván él, onnat vett leányt, a lányom Fogarason él, egy kóborihoz ment férjhöz.
Czika Ida, született Dull: Nekem elég nehéz vót, a férjem meghalt fiatalon, 38 évesen, felborult a traktorral és meghalt, s én itt maradtam két gyermekkel. De a jóisten segített, felneveltem a gyermekeket, igaz, a szülők segítségével, s osztán 1967-ben elmentem Fogarasra. Ott húsz évig vótam, jártam a gyárba. Amikor nyugdíjba möntem, hazajöttem. Van egy kicsi kert, s úgy. Az egyik gyermekem Fogarason van, a nagyobbik meghalt 42 éves korában. Elég nehéz vót az életem, de a jóisten velem vót.
Szabó Mária, született Marosi: Amíg a férjem élt, addig elég jó sorsom vót. Együtt laktam apósommal, anyósommal, segítségem vót mindig. Most nincsen mellettem senki magyar jóformán, mind románok között lakom, azok pedig velünk nem sokat beszélgetnek. Czika Margit, született Egyed: Huszonkét éves koromban édösanyám meghalt, s itt maradtam legénytestvéremmel és édesapámmal. Majd édesapám is korán halt. Férjhez mentem, lett két gyermekem, és a férjem negyvenéves korában meghalt. Ahol lakom, abban az utcában csak két család van magyar, a többi román.
Hogy történjen valami a közösségért
Igazuk van a kóboriaknak: gyakran váltják itt egymást a lelkészek, a fiataloknak egyfajta ugródeszka kőhalmi segédlelkész korukban. Bedő Judit Boróka csupán másfél évig szolgált kéthetente a kóbori gyülekezetben, most Svájcba készül egyéves tanulmányútra. Gyermekkorában édesapja ebben a faluban szolgált, akkor is hétvégi lelkészként, ezért lelkileg kötődik Kóborhoz. „Önmagában olyan értéket hordoz a szórvány, olyan emberek vannak ezekben a közösségekben, amit már nagyon ritkán találni máshol. Nagyon erős itt a közösségi tudat, és az, hogy egymásért felelősséget vállalnak. Áldott ez a szolgálat, mert örvendenek neki, és nagy igényük van arra, hogy istentiszteletek legyenek, és a közösségért történjen valami.” (folytatjuk)
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mezőkölpényi Nagy Pál emlékére
Az 1924. január 30-án született, 2015. szeptember 4-én elhunyt író, szerkesztő, irodalomtörténész, színházkritikus Nagy Pált szülőfaluja post mortem díszpolgári címmel tünteti ki a napokban zajló mezőkölpényi falunapokon. Érdemeit egy átfogó laudációban Bölöni Domokos író méltatja. Az ő írásának rövidített változatát adjuk közre mai mellékletünkben.
Nagy Pál szívbéli barátja volt Sütő Andrásnak, az író emlékét ápoló baráti egyesület alapítójaként, élete két utolsó évében pedig tiszteletbeli elnökeként munkálkodott irigylésre méltó munkabírással. Diákként láthatta Móricz Zsigmondot a református kollégiumban, személyes ismerőse volt Tamási Áronnak („úgy gondolok rá, mintha élne”), ismerőseinek, barátainak tudhatta a huszadik századi kortárs (és azon belül az erdélyi) magyar irodalom jeleseit és napszámosait, életkorban is előkelő helyezést ért el: Anavi Ádám, Kós Károly, Jánosházy György után következett a sorban.
A kilenc évtized mérlege mutatja, hogy voltaképpen szerencsés ember volt mezőkölpényi Nagy Pál: dolgos életét (a kényszerű háborús szünetet kivéve) azzal tölthette, amihez tanult irodalmárként a legjobban értett, és ami szíve szerint is leginkább a kedvére való volt: olvasással, írással, szerkesztéssel. „Azt szoktam mondani: nincs időm unatkozni, semmit tenni, képzelt babérokon üldögélni. A sors és a körülmények kegyes ajándékának tekintem, hogy öreg fejjel is tehetek egyet s mást a betűvetés mezején, irodalmunk, kultúránk szolgálatában” – vallotta egyik interjújában. Irigylésre méltó szerkesztői múlttal a háta mögött, nyugdíjas irodalmárként, csaknem élete végéig folyamatosan dolgozott. Éveivel vetekedik a válogatás, szerkesztés, elő– és utószó kategóriákba sorolható kötetek száma. Közülük a leglátványosabb a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál megjelent Wass Albert-életmű sorozat (27 cím, 36 kötet) szerkesztése. „A közös szülőföld, a Mezőség szomorú szépségekben bővelkedő világának vonzásában ébredt fel bennem annak idején, s szilárdult meg ez a láthatatlan szálakból szövődött kötődés.”
Dolgos élete során Nagy Pál hűséges közvetítője volt az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom maradandó értékeinek. Összefüggőnek, elválaszthatatlannak tartotta a tollal való munkálkodás valamennyi változatát. Emlékezéseiben, könyvismertetőiben, színibírálataiban mindig ott a távlat, a mű behelyezése ebbe a kettős mezőbe; és ha ízlés-preferenciái, kedvencei vannak is, miközben elutasítja a talmit, az értéktelen, cifra portékát, továbbgondolásra, párbeszédre serkentő recenzióiban nincs helye személyeskedő indulatnak, inkább a megértés, a megbecsülés, a tisztelet kristályosodik ki, a legnagyobbak és a kevésbé nagyok iránt is. Igen hosszú volna a névsor, mégis meg kell említenünk a szívéhez közel álló szerzők közül néhányat: Bánffy Miklós, Kós Károly, Makkai Sándor, Szentimrei Jenő, Molter Károly, Szabédi László, Bözödi György, Németh László,
Áprily Lajos, Vita Zsigmond, Horváth István, Tamási Áron, Nyirő József, Wass Albert, Sipos Domokos, Kemény János, Gellért
Sándor, Tompa László, Tomcsa Sándor, Kacsó Sándor, Kiss Jenő, Sütő András,
Székely János, Fábián Ernő, Veress Dániel, Kabós Éva, Bajor Andor, Fodor Sándor, Beke György, Szőcs Kálmán, Páll Lajos...
Érdeklődési körének két fontos témája a nyelvi szórványosodás és az anyanyelv romlása. „A Székely Mezőség egy kis falujában, Mezőkölpényben születtem, nem messzire Marosvásárhelytől. Ott cseperedtem fel, édesapám ott volt református kántortanító. Ennek a falunak a közösségében és a szomszéd falvaknak az ismeretében ragadt meg bennem a szórványkérdés iránti máig tartó komoly, mély érdeklődés. Ez abban is megnyilatkozott s megnyilatkozik talán manapság is, hogy irodalmárként, nem utolsósorban ennek a tájnak, ennek a szomorú, szépségekben oly gazdag világnak, a mezőségi magyar szórványvilágnak az embereit, íróit, jeles személyiségeit különös szeretettel kutassam föl a múltból, mutassam föl a jelenben. Így kötődött sírig tartó barátságom Sütő Andrással, aki a mezőségi magyar szórványvilág közepéről, Pusztakamarásról indult el világhódító útjára, így kapcsolódtam hozzá a Mentor Kiadó jóvoltából Wass Alberthez (...) Így érdekelt mindig például Kiss Jenő kolozsvári költő lírája, költői világa, és írtam is róla – s tovább sorolhatnám a jeles neveket. Váltig állítom, hogy a szórványkérdés a romániai magyarság legsúlyosabb, legkomolyabb, legmélyebb problémája a jelenben, és az lesz még inkább a jövőben. Szórványnak lenni Erdélyben, szórványnak lenni a Mezőségen, de nemcsak ott, hanem Dél-Erdélyben, Déva, Fogaras környékén, akárhol: történelmi kihívás. Ezt igyekeztem s igyekszem úgy, ahogy tudtam s ahogy tudom, a magam szerény tehetségével tudatosítani, és szolgálni. Amíg még mozgatni tudom a tollamat, a kezemet, addig váltig és továbbra is megmaradok ennek a szórványkérdésnek a bűvkörében, mert ez valóban mélyen hozzám tartozik.”
Publicisztikai jegyzetei a legkülönbözőbb lapokban és folyóiratokban láttak napvilágot. Célkitűzésétől nem tért el soha: „szabaduljunk meg végre a viszálygerjesztő gyanakvások, kihívások rögeszméitől, a gyűlölködés koloncaitól, a mellveregető kivagyiság szólamaitól, s nézzünk szembe bátran, ki-ki a maga háza táján: milyen gennyes gócokat kell eltakarítani az útból. És cselekedjünk felelősséggel, határozottan. Valóban rendezzük végre közös dolgainkat. Alapozzuk meg a jövőt – most, amikor a jóreménység nyílt tengerén hajózhatunk a Szabadság Birodalmának partjai felé.” Töretlen a törekvése, hogy a gondokkal való szembenézést a (sajnos) változatlanul érvényesülő, sőt gyakran sokasodó jogsértések, többségi szélsőséges nacionalista, magyarellenes megnyilatkozások számbavételét a kiútkereső reménykedés jeleivel együtt tárja fel. Ekként sikerült az itthoni történésekről, az erdélyi magyarság társadalmi, szellemi életének alakulásáról lényegi dolgokat megörökítenie a nyomtatott betűk mezején.
A kilencvenes évek után egymás után adhatta ki saját munkáit, kötetekben sorjáztak jegyzetei, recenziói, kritikái, emlékezései, ünnepi méltatásai, két válogatás gazdag levelezéséből. Utolsó, nagyon vágyott könyve 2014-ben került ki a nyomdából, Emlékek otthona: tegnapi színház címmel. Hiszen mindig is szíve csücske volt a színház, jelesen a marosvásárhelyi. „Ennek nézőterén érezhettem magamat valóban otthon”, vallotta. Ez a kötet immár színháztörténeti jelentőséggel bír.
Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész, aki a Romániai Írószövetség marosvásárhelyi fiókja, a Sütő András Baráti Egyesület, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány és íróbarátai, egykori munkatársai, olvasói nevében hajtott fejet az életének 92. évében elhunyt Nagy Pál emléke előtt, temetésén, 2015. szeptember 10-én, a marosvásárhelyi református sírkertben búcsúztatta a távozót: „Az iramosan változó időkben Nagy Pál a szorongató történelem különböző arcaival szembesült, olyan írástudóként, akit szüntelenül és szenvedélyesen érdekelnek, foglalkoztatnak, gondolkoztatnak az ‘élet, az irodalom és egyéb apróságok’. Olyan írástudóként, aki nemcsak tanú, szemlélő, hanem résztvevő, alakító, a világon igazítani próbáló ember. Tollal és szóval, az értéket felmutató és az értéktelenséget tagadó figyelemmel kutatta az értelmes lét és cselekvés nehezen felismerhető és még nehezebben járható ösvényeit az összekuszált, fenyegető világban.
Hosszan lehetne sorolni a közlésformákat, amelyekben biztonsággal mozgott. A pontos és igényes szerkesztő, az alapos és nagy tudású filológus, az irodalmat közvetítő, értékelő kritikus fürge tollú publicistaként, jegyzetíróként is szólt az olvasókhoz.”
A sokoldalú és ezer gondú Nagy Pálnak volt egy állandó, meghatározó ügye: a nyelv, amelyen gondolkodunk, beszélünk, írunk – élünk, mondotta Gálfalvi Zsolt. „Együtt töltött szerkesztőségi éveink során és közös ügyek gubancaival viaskodva megtanultam becsülni nyelvi tudatosságát és igényességét, amely írásaiban és bonyolult kéziratokat gondozó hozzáértésében is megtestesült. Gyümölcsöző lenne, ha életművére emlékezve az általa is képviselt nyelvi igényt általánossá tudnánk tenni sajtónkban.”
Tanító és magyarázó ember volt és maradt. A közeli munkatárs és jó barát, Sütő András írta: „A legfőbb ítésznek nevezett utókorral szembeszállni nem lehet. Segíteni viszont az eligazodásban: az írástudók mindenkori kötelezettsége.” Az „eligazító” írástudó Nagy Pál egyik legönérzetesebb, leghasznosabb munkása volt az erdélyi irodalomnak; és bár életében néhány valóban értékes oklevelet, díjat kivéve igazi szakmai elismerésben alig volt része, kortársai tisztelték tudását, adtak a véleményére. Nemcsak tanítványai, hanem a fiatalabb korosztályok tollforgatói, akik igényes szerkesztői támogatását élvezhették, igen nagyra becsülték.
Mezőkölpényi Nagy Pál a Teremtőjétől rá bízott tálentomokkal jól sáfárkodott. Munkásságát, személyiségét a szülőfalu holtában is nagyra értékeli és becsüli, post mortem díszpolgárává avatja.
Isten áldása legyen az emlékén, Isten áldása legyen a kedves szülőfalun!
(Bölöni Domokos) Népújság (Marosvásárhely)

Lelki és kőtemplomot épített (Kibúcsúzott Barót unitárius lelkésze, Kiss Alpár)
Harminchárom esztendő baróti szolgálat után vasárnap kibúcsúzott egyházközségéből Kiss Alpár unitárius lelkész. A nyugdíjba vonuló tiszteletesről nem túlzás kijelenteni, hogy tevékenységével beírta nevét a város történelmébe: abban a korszakban, amelyre az egyházüldözés és rombolás volt jellemző, ő templomépítésbe fogott, és sikerre vitte a kihívásokkal teli feladatot. Kedvezményesen, hatvankét évesen vonul vissza a szolgálattól, mert úgy érzi, már fizikailag és szellemileg is megterhelő számára a közel hatszáz lelkes közösség pásztorolása, jobb lenne, ha helyét tettrekész fiatal venné át. Bár visszavonult, nem szakad el sem templomától, sem az egyházközségtől, mint ígéri, bármikor számíthatnak rá.
Elődei nyomába lépett
– A hetvenes évek derekán egy fiatalember milyen megfontolásból választotta a papi hívatást?
– Az egyház gyermekkorom óta életem része, hiszen édesapám és nagyapám is lelkész volt, azaz a család harmadik nemzedéke vagyok, mely ezt a hivatást választja. Apám szolgálati helyén, Fogarason akarva-akaratlanul szem- és fültanúja voltam az egyházi életnek, a hívekkel való kapcsolattartásnak, a gyermekekkel való foglalkozásnak, és ez természetesen hatott rám. A középiskola elvégzését követően – a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban egy évet, Nagyszebenben hármat jártam – hiába próbáltak lebeszélni a lelkészi pályáról, nem engedtem magam eltéríteni, azt mondtam édesapámnak és nagyapámnak: én is pap leszek, sőt, több, különb, mint ti. Ezt a bölcsködő mondatomat azóta is bánom, mert azt a munkát, amelyet ők végeztek a végeken, nehéz még csak „behozni” is, nemhogy „lehagyni”.
– Milyen volt akkoriban egy teológus, fiatal lelkész élete?
– A teológiára 1974-ben jutottam be, de a kilenc hónap katonaság miatt csak egy év múlva kezdhettem el tanulmányaimat. Szép éveket töltöttem Kolozsváron, ahol menyasszonyommal, Nagyszebenben három évig osztálytársammal, Arankával sokat tanultunk, mellette pedig jó baráti társaságot alakítottunk ki. A végzést követő évek – főleg magánéleti szempontból – nehezebbek voltak, mert feleségemet Besztercére nevezték ki magyar–francia szakos tanárnak, engem pedig Brassóba segédlelkésznek, azaz évekig távkapcsolatban éltünk. Ehhez még hozzáadódott, hogy 1982-ben ösztöndíjat nyertem Amerikába, a Chicagói Egyetem teológiai fakultására, ami további egy évre szakított el minket. Hazatérésemet követően neveztek ki baróti lelkésznek, ekkor lettünk igazán család feleségemmel és az időközben megszületett lányommal. Lelkes kis gyülekezetet vettem át, hamar megtaláltuk a közös szót, és a kezdetektől jó egyetértésben tudtunk együttműködni. Szép időszaka volt ez az életemnek, szívesen gondolok vissza rá.
Ösztöndíjasként Amerikában
– A nyolcvanas évek elején mennyire ment csodaszámba, hogy egy magyar lelkészt ösztöndíjjal kiengedtek Amerikába?
– Azokban az években némileg megengedőbb volt a román hatalom. Talán az ötvenes években történt, hogy egy fiatal ösztöndíjas lelkészünk kint maradt Amerikában, s emiatt évtizedekre elvették tőlünk a Nyugaton tanulás lehetőségét. Szerencsénkre, 1979-ben egyik tanárunkat, egyházunk későbbi püspökét, Szabó Árpádot kiengedték, ő visszatért, és ez lehetőséget adott nekünk, a következő nemzedékeknek, hogy megfelelő ellenőrzést követően mi is külföldön tanuljunk. A nyugati ösztöndíj-felajánlásokat a reformátusok és evangélikusok Németországból, mi pedig az Egyesült Államokból és Angliából kaptuk. Mivel tudott dolog volt, hogy az iskolában tanult francia mellett autodidaktaként én angolt tanultam, névre szóló meghívót kaptam, de azt „úgy” nem lehetett érvényesíteni, a teljes ügyintézést és formaságot végig kellett vinnünk. Versenyvizsgát hirdettek, amelyen az egyetemi tanárok mellett a vallásügyi inspektor (valójában ő volt a szekusunk) is felügyelt, ismernünk kellett Románia kül- és belpolitikáját, Ceauşescu elvtárs beszédeit és a dákó-román kontinuitás elméletét is. Egyvalamit nem kérdezett senki: tudok-e angolul? Mint utólag kiderült, valójában nem is tudtam, hiszen annak, aki a nyelvet könyvből tanulta és gyakorlatban csak az irodalmi konyhanyelvet ismeri, az amerikai akcentus szinte érthetetlen, ezért az első két hónapot nyelvtanulással töltöttem. Nagyon hasznos volt az ott töltött idő! Az emigráns magyaroknak köszönhetően rengeteg helyen megfordultam, számos ismeretséget kötöttem, remek emberi kapcsolatokra tettem szert, melyeknek később még nagy jelentőségük lett.
– Amikor hazatért, el kellett „számolnia” a Securitate előtt a kint töltött időszakról?
– Természetesen! Akkoriban Erdővidéken Fekete László felelt a lelkészekért, aki arra utasított, írásban számoljak be az Amerikában eltöltött évemről. Mivel az egyház is kért hasonlót, nekem készen volt, csak le kellett románra fordítanom. Meglehetősen mérges volt a kapitány, amikor kézhez kapta az írást, hiszen abban nem az állt, ami őt érdekelte volna, nem volt szó a magyar emigrációról, az egyetemen tanultak pedig hidegen hagyták.
– Beérte ennyivel, nem próbálkozott másként?
– Bár további lépést nem tett, de azért megfigyelés alatt tartott. Különösen éreztem ezt a fajta „gondoskodást” 1985-ben, amikor erdélyi körútján Baróton felkeresett a Magyar Baráti Kör tagja, Sass Magda, aki később Nobel-díjas írónk, Kertész Imre felesége lett. Bekísértek a rendőrségre, ahol a securitate megyei vezetői faggattak órákon át, hogy mit keres itt ez a fehérnép, miről beszélgettünk, mit tudtam meg az amerikai magyarokról. A történet vége az lett, hogy Magdát felszólították, negyvennyolc órán belül hagyja el az országot, s öt évre ki is utasították, engem pedig még 1989-ig szigorúbb felügyelet alatt tartottak és folyamatosan megfigyeltek. Valószínűleg mindenkiről tudtak, aki a kapumon belépett. Később jutott tudomásomra, hogy ugyanez az ügy miatt hurcolták meg Farkas Árpádot, Sylvester Lajost és Seprődi Kiss Attilát is.
A templomépítő
– Ilyen körülmények közt miként sikerült elkezdeni a templomépítést?
– A nyolcvanas évek közepén nem is mertünk templomépítésben reménykedni: már annak is örvendtünk, hogy 1986-ban megkaptuk a lelkészi ház bővítésére az engedélyt. Házunk kicsi szobájában nem volt más, csak ötven szék, egy úrasztala és egy harmónium, ami egy átlagos hétvégén elégnek is bizonyult, de ünnepnapokon annyian jöttek, hogy nemcsak a veranda, de szó szerint a hálóágyam is tele volt hívőkkel. Annyit sikerült elérnünk, hogy a lelkészi lakás bővítését – a szoba és a veranda közti falat kivettük volna, hátra fele pedig néhány méterrel megtoldottuk volna – engedélyezték. Mielőtt nekifogtunk volna a munkának, beköszöntött 1989 decembere, mi pedig gondoltunk egy merészet, s bejelentettük az egyházközségnek, hogy hisszük, többet is elérhetünk, templomot fogunk építeni. Ebben az időszakban annyi pénzünk volt, mint egy Dacia ára, azaz hetvenezer lejünk, amiből még a tervezett bővítést is nehezen lehetett volna megoldani, hát bizony sokan kételkedtek sikerünkben. Éppen ennek a kétkedésnek az eredménye volt, hogy a tervkészítést úgy sem lesz belőle semmi alapon teljes egészében rám bízták, így felkérhettem a fiatal és tehetséges Kovács Kázmért, hogy az általam Amerikában látott modern stílusban készítse el a terveket. Ekkor értékelődtek fel igazán külföldi kapcsolataim. Írógépen írt, indigóval sokszorosított leveleket küldtem amerikai, angliai, svájci, németországi és magyarországi egyházi személyeknek, gyülekezeteknek, ismerőseimnek és alapítványoknak, s mondhatni, mindenhonnan segítséget kaptunk. A munkának 1990-ben fogtunk neki, a templom alapját önkéntes munkával mi magunk ástuk ki, felszentelését néhai püspökünk, Erdő János végezte 1995. szeptember 10-én. Harangunkra még várnunk kellett, mert azt csak new jersey-i, summiti testvérgyülekezetünk áldozatos segítségével tudtuk a marosvásárhelyi Rácz-műhelyben megöntetni; felszentelésére egy évre rá került sor, a szolgálatot Szabó Árpád végezte.
– A templom nem kizárólag egyházi ügyet szolgál, hanem befogadója a kulturális eseményeknek is...
– Így van! Templomunkban kétszáz szék van, de ha a szükség úgy hozza, akár ötszázan is elférünk. Néhány éve, amikor Kányádi Sándort Baróton fogadtuk, legalább félezren zsúfolódtak be falaink közé, de megtelik akkor is, amikor az Erdővidéki Közművelődési Napokon vagy Barót Napok alkalmával a szervezők megkeresnek, fogadjuk be őket a jó akusztikával rendelkező termünkbe. Szívesen teszünk eleget ezeknek a kéréseknek, mert ezt a hajlékot azért építettük, hogy Istent, nemzetet és kultúrát egyaránt szolgáljon.
– Három éve Barót városa – ahogy az oklevél fogalmaz – „templomépítő és közösségszervező munkájáért, Barót hírnevének öregbítéséért” díszpolgári címmel tüntette ki. Fontos önnek ez az elismerés?
– Nem itt születtem, de ez a cím visszajelzés számomra, hogy nemcsak én érzem úgy, a Baróton töltött bő harminc év alatt erdővidékivé váltam, ezért bevallom, igencsak jólesett az elismerés.
– Még fiatal, alig hatvankét éves, mégis korhatár előtt kérte, hogy nyugdíjazzák. Miért?
– Nehéz döntés volt, de tisztában vagyok azzal, teljesítőképességem már nem a régi, fizikailag és szellemileg sem érzem úgy, hogy napról napra úgy tudnék dolgozni, ahogy azt megszoktam, ezt pedig megérezné az egyházközség is. Új lendületre van szüksége a gyülekezetnek, azt pedig csak egy új, lelkes fiatal tudja megadni. Szó szerint három percre leszek a templomtól, tanáccsal és mindennemű támogatással az új lelkész mellett állok – nem csak én, de az egyházi életben oroszlánrészt vállaló feleségem is, és míg erőnk engedi, szolgálunk.
Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ma is hatnak a kommunista bűnök
Mellőzve érzik magukat: több mint 200 volt politikai fogoly is jelen volt Félixfürdőn, a Volt Politikai Foglyok Romániai Szövetségének (AFDPR) XXIV. kongresszusán, és a legtöbben panaszkodnak. Ugyanakkor elnökük szerint „nem átadják a tisztségeket, hanem kihalnak belőlük”.
Kétezernél is kevesebb személy él ma már azok közül, akik saját bőrükön tapasztalták meg a kommunista diktatúra romániai változatának kegyetlenségét a börtönökben, politikai foglyokként. Lassan kihal a ma még valamelyest élő emlékezet, és a meghurcoltakkal együtt beláthatatlan távolságba került a valós és teljes igazságtétel – ami a rendszerváltás után is elmaradt, és a mai napig késik. Romániában is, akárcsak a többi volt kommunista országban. A meghurcoltak azonban még próbálnak összetartani: szövetségük Félixfürdőn, az egyik szállodában tartotta országos tanácskozását, és a helyszínen újabb infókat is megosztottak velünk arról, hol tart (illetve hol stagnál) a romániai elszámolás, a szembenézés a közelmúltbeli vészkorszakkal.
Módosítást akarnak
Tegnap zárult tehát a Volt Politikai Foglyok Romániai Szövetségének (AFDPR) XXIV. Kongresszusa, és a háromnapos tanácskozáson arról is határoztak, hogy több törvénymódosítást kezdeményeznek. Az AFDPR-nek 34 megyében van helyi szervezete, ezeknek a képviselői vettek részt a legfőbb döntéshozó és konzultációs fórumukon, mintegy 200 küldött volt itt, Félixen. Köztük például a néhai Corneliu Coposu rokonai, valamint egy olyan nő, akit 15 évesen ítéltek 20 éves börtönbüntetésre, ellenállási tevékenysége miatt. Octav Bjoza, a szervezet elnöke elmondta: az országban 37.737 olyan személy van még, aki a kommunizmusban elszenvedett meghurcoltatásokért jogosult életjáradékra, közülök 995 Bihar megyében. Gond azonban, hogy a közvetlen hozzátartozóik (többnyire a gyermekeik) sokszor nehezen juthatnak be a kedvezményezetti körbe. Ezért a tömörülés arról döntött: kezdeményezik, hogy a parlament módosítsa a vonatkozó, 1990/118-as számú jogszabályt, tételesen bevéve annak hatálya alá a meghurcoltak gyermekeit is. Továbbá változtattatnának a jogállásukkal kapcsolatos 2015/217-es számú törvényen is, mert az szerintük túlságosan interpretálható jelenleg.
Octav Bjoza egyébként kongresszusi záróbeszédében azt mondta, a kommunista bűnök sok vonatkozásban még ma is kísértenek az országban. Ugyanakkor többször panaszkodott a központi sajtóra, amely szerinte „Teljesen semmibe vesz minket, nem törődik velünk, nem, hogy ők nem keresnek, de ha mi megyünk, akkor is agyonhallgatnak. Amikor személyesen mentem be például az Adevărulhoz, akkor sem változott semmi”. További gondja a szervezetnek például, hogy ugyan a kommunista visszaélések egyes konkrétumairól szóló dokumentumaik archívumszerűen rendezve vannak, ám mégsem tudják archívumszerűen működtetni az egészet, mert az előírt tárolási körülményeket (nedvességszint, hőfok, stb.) már nem tudják biztosítani. Ezért olyan megoldást keresnek (egyelőre hiába), amely révén biztosan megmenekülnének a dokumentumok. Az elnök hozzátette: az AFDPR támogatja ugyanakkor az bukaresti ortodox gigakatedrális, a románok által is sokat bírált Nemzet Megváltása Katedrális építését, sőt, azt szeretné, hogy az épületben emlékhelyet kapjanak a kommunista diktatúra áldozatai. Belső szervezési ügyeikre térve Octav Bjoza ironikusan jegyezte meg, hogy náluk nem nagyon szokott tisztújítás lenni, mert az előrehaladott életkorok miatt „itt nem átadják a tisztségeket, hanem kihalnak belőlük”.
Bihar, a hóhér
Kivétel viszont az AFDPR Bihar megyei szervezete, amelynek élén viszonylag fiatal vezető van: Lucian Silaghi, aki a nagyváradi színház igazgatója is volt, jelenleg a műemlékvédelmi hivatalt vezeti. Ő a kongresszuson azt emelte ki: Váradon legalább igyekeznek méltó emléket állítani az áldozatoknak. Ennek egyik jeleként azt ajánlotta mindenki figyelmébe, hogy a váradi várban idén április óta külön múzeuma van a témakörnek. Váradon is volt ugyanis olyan tranzitláger, ahol a hatalomba berendezkedő kommunisták az elhurcolandó németeket, románokat, magyarokat gyűjtötték össze. Ez a vár mai E szárnyában működött. 2011-ben például a G épület falába rejtett feljegyzést is találtak az egyik elhurcolttól: a sárguló lapra rótt pár sorban bizonyos Andreas Dittrich emlékez(tet)ett arra, hogy itt dolgozott. „Ma 1947 augusztus 21. van, és 1947 március 20-a óta vagyok itt a lágerben. Német vagyok, és így állnak a dolgok itt ma. Andreas Dittrich, 42 éves” – áll a lapon. Az összegyűjtöttek többségét aztán jellemzően Târgu Jiuba, vagy Temesvárra vitték, kényszermunkatáborba, a német nemzetiségűek többségét viszont a Szovjetúnióba deportálták. Nagyváradon más épületekben is működtek fogdák, kínzókamrák, vallatószobák: a Securitate ingatlanában, illetve a börtönben is.
Bihar megye egyébként a román gulágok feltöltésében is az élen járók között volt a második világháború után, amikor a kommunisták megszerezték a hatalmat. Ekkor a náci kollaboránsok ellen való harcot ürügyként használva tízezrekkel igyekeztek leszámolni: lehetőleg mindenkivel, aki ellenállt volna az újabb önkényes hatalom kiépülésének, aki aktuális, vagy akár potenciális ellenséget jelentett a kommunistáknak, vagy akár csak úgymond túlságosan független volt. Megyénkből a lakosság 1,4%-át hurcolták el, ami az első tízben biztosított helyet Biharnak. A legfiatalabb áldozat 15 éves volt.
Táborok
Fürtös Róbert kutatása szerint már a háború vége után, azaz 1945 végéig, a legfontosabb táborok Zsilvásárhely, Slobozia, Ciurel (Bukarest közelében), Turnu Măgurele, Caracal, Felsőtömös (Timişul de Sus) voltak. Voltak megyék, ahol öt vagy három tábor is létezett: Arad megyében Borossebes (Sebiş), Pankota (Pâncota), Doroszlófalva (Drăuţi), Nagyhalmágy (Hălmagiu) és Arad, Brassó megyében Földvár (Feldioara), Barcaszentpéter (Sânpetru) és Brassó, Bihar megyében pedig Köröstárkány (Tărcaia), Belényes (Beiuş) és Nagyvárad. Gyakorlatilag minden megyében működött hosszabb-rövidebb időszakban internáló tábor, vagy legalább a csendőrség/rendőrség által felügyelt fogva tartási központ. A fogdák, börtönök és munkatelepek 1958-ban már adminisztratíve is két nagy csoportra tagolódtak: a „forradalmárok” fogva tartására szánt létesítmények (Nagyenyed, Szamosújvár, Fogaras, Galac, Zsiláva, Csíkszereda, Piteşti és Râmnicu Sărat) és a köztörvényes elítélteknek szánt helyek. Az 54 börtön, 37 munkatábor, 8 kiskorúak és 2 gyerekek befogadására szánt létesítmények mellett, a Börtönök Főigazgatóságának számos „termelő” jellegű egység volt alárendelve. És ne legyenek illúzióink: Sztálin halála után ugyan átmenetileg enyhültek a fogva tartás körülményei (katasztrofálisról nagyon rosszra), ám az 1960-as években ismét romlottak. És a kommunista rezsim a bukásáig, azaz 1989-ig folyamatosan figyelte, zaklatta, üldözte, büntette azokat, akik nem a szekerét tolták…
Brosúra az elnyomásról
A kongresszuson mutatta be és osztotta ki a jelenlévők között dr. Cristina Puşcaş kutató azt a kiadványt, amely az Ellenállás és elnyomás Bihar megyében címet viseli. A brosúra jellegű kiadvány külön-külön román, magyar és angol nyelven is megjelent, összesen azonban csak 500 példányban. Nyolcezer lejes uniós támogatásból adták ki, és adatokat tartalmaz a kommunista elnyomás Bihar megyei vonzatairól. Fő célja ugyanakkor a váradi várban idén megnyitott múzeum és emlékhely népszerűsítése. Ez a lapunkban már bemutatott létesítmény a vár K épületében van.
Szeghalmi Örs / erdon.ro

A szórványmagyarság peremén
Első alkalommal kaptak ajándék tanfelszerelés-csomagot Brassó megyei, vidéken magyarul tanuló kisdiákok. A program célja odafigyelni a szórványmagyarság peremén élő gyermekekre és a program által bátorítani a családokat, hogy a magyar anyanyelvű oktatást válasszák számukra. Minden gyermek korosztályának megfelelően összeállított csomagot kapott, többek közt tornazsákot, órarendet, ceruzákat, színes ceruzákat, írószereket, radírt, hegyezőt, kézimunka-felszerelést, rajzfelszerelést és többfajta füzetet, összesen körülbelül 21 terméket. Alsórákoson 41, Apácán 37, Barcaújfaluban 33, Darócon 26, Datkon 12, Kacán 11, Keresztváron 51, Kőhalomban 33, Krizbán 9, Nagymohán 19, Olthévízen 29, Székelyzsomboron 29, Tatrangban 16, Ürmösön 22, Zernyesten 7 diák, Fogarason 30, Halmágyon 5 gyerek vehette át az iskolakezdési csomagot. A program szervezője a Brassó Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács, főtámogató az RMDSZ. (RMDSZ-tájékoztató) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Súlyosan megsebesített két embert a medve Fogarason
Egy 39 éves férfire és egy 14 éves lányra támadt hétfőn reggel egy medve Fogarason. Mindketten megsebesültek, de eszméletüknél vannak – tájékoztatott Ciprian Sfreja, a Brassó megyei katasztrófavédelmi felügyelőség (ISU) szóvivője.
„Az incidensre reggel 7 óra 35 perckor került sor, a város egyik utcájában, egy tömbház mellett. A férfin horzsolások vannak, a lányt a bal csípőjén megharapta a medve. A férfi saját lábán ment a kórházba, a lányt egy mentőautó szállította be” – idézte Sfreját az Agerpres hírügynökség. A múlt héten a fogarasi erdészet képviselői kilövési engedélyt kértek egy medvére, amelyet többször láttak a házak környékén.
A környezetvédelmi ügynökséghez további öt, Brassó és Fogaras környékén garázdálkodó medvére kértek kilövési engedélyt. A Brassó megyei állatvédő egyesületek képviselői ezzel szemben azt kérték a környezetvédelmi minisztériumtól, hogy ne adjon kilövési engedélyt, hanem találjanak más módszert arra, hogy az állatok ne jöjjenek le az erdőből a településekre élelemért. Krónika (Kolozsvár)

Ahol más értéke van az emberéletnek
Fogarasi medvejárás
Tüneményes sebességgel megadta a kilövési engedélyt a környezetvédelmi miniszter a fogarasi „medvejárás” ügyében. A háromszéki elöljárók nem értik, mi a különbség aközött, hogy egy székely ember sérül meg egy medvetámadás következtében, vagy egy fogarasi.
Úgy látszik, hogy nem ugyanannyi az emberélet értéke Fogarason, mint nálunk – vélekedik Fodor István. A bodoki polgármester azt mondja: idén éppen 25 kárjelentést tett le, volt közöttük mindenféle termény, juh, kecske, tehén, szamár és méhkaptár is, de még arra sem méltatták, hogy elutasítsák, nemhogy jóváhagyták volna. – Örömmel látom, hogyha Fogarasra megy be a medve, akkor azonnal intézkednek. Ha hozzánk jön be, az nem számít. Vajon nem ugyanolyan emberből vagyunk? Tucatjával vannak olyanok, akiket bántott a medve, akiknek orcáját egész életére elcsúfította, vállát-lábát megsebezte, azok nem számítanak. Tényleg kár a fogarasi kislányért meg azért a férfiemberért is, de ott most volt először, arra azonnal lehet kilövési engedélyt adni? – háborog a polgármester.
Fodor István előtt „nem világos”, hogy miként tartják be az oly sokat emlegetett procedúrákat a fogarasi medve esetében, ha „most hirtelen kilövik”. A kilövési engedélyhez csatolni kellett volna ugyanis, hogy mennyi ideig monitorizálták a medvét, és meggyőződtek róla, hogy a veszélyt okozó egyedről van szó. Fodor szerint „Bodokon a felszeg már köszönőviszonyban van a medvéjével” annyiszor látták, mégsem kaptak engedélyt a kilövésre, ez a fogarasi pedig csak egyszer járt ott, vajon „hogy fogják ezek megtalálni” – teszi fel a kérdést a polgármester. Fodor szerint „a vadászatot arra találták ki”, hogy egyensúlyt tartsanak a természetben, a gyenge egyedeket kilőjék, az erősek pedig fejlesszék a fajt.
– Ezek az anyamedvék, amelyikek a leggyengébbek, s ide a falu határába leköltöztek, s van vagy 3-4 bocsuk, ezek soha nem fognak visszamenni az erdőbe. Nem csak azért nem, mert megszokták a „könnyű életet”, hanem azért sem, mert a domináns hím nem engedi, vagy esetleg elpusztítja a bocsokat, hogy párosodhasson. Emiatt értelmetlen az elköltöztetés is, mert ezek nem fognak sehol az erdőben élni, esetleg nem hozzánk, hanem más faluba ülnek be – véli a polgármester.
Sepsibükszádon két medvére és egy farkasra kértek kilövési engedélyt, de őket sem méltatták válaszra. Bács Márton Csaba arról számolt be, hogy a nyár folyamán 12 medvetámadásról készítettek jegyzőkönyvet, amely különböző nagyságú kárral járt, de „az nem érdekel senkit”. László Béla kilenc medvére kért kilövési engedélyt, ebből hármat megkapott. A Kovászna Megyei Vadásztársaság elnöke ezeket „be is váltotta”. A szakember szerint legalább 25 medvét kellene kilőni a körzetében ahhoz, hogy valamennyire rendbe jöjjenek a dolgok. Információink szerint további három medvére van engedély, ám valahányra hiányzik a minisztérium által kiadandó iktatószám.
Amint megírtuk, hétfőn Fogarason, egy tömbház előtt, egy 14 éves lányra és egy 39 éves férfire támadt egy medve. Az egyedre már kedden kiadták a kilövési engedélyt. Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Katonai hagyományőrzés a Tekse alatt
Nem volt könnyű az élet, de könnyen viseltük – fogalmazta meg a zalánpataki Farkas József, amikor a régmúlt időkről és unokájáról, Préda Barnáról kérdeztük.
Azt mondta, amit lehetett, mindent elmesélt unokájának, ennek köszönhető, hogy már gyermekként érdeklődött a régi katonai egyenruhák iránt, és húszévesen úgy ismerte a hadtörténet helyi vonatkozásait, mintha maga is részt vett volna valamilyen hadi eseményben.
Tavaly avatott kis helyi múzeumában a népi hagyományok tárgyi emlékei mellett kiállította a zalánpataki családoktól összegyűjtött katonai emlékeket is, és büszke arra, hogy ősei között voltak magas rangú tisztek és hősök is. Préda Barnának közel háromszáz katonai fényképből álló gyűjteménye van, amelyet a faluban talált házról házra járva. A családok ragaszkodtak a fotókhoz, az eredetit megőrizték, de megengedték, hogy a fiatal gyűjtő lefotózza. Ezeket elektronikus formában tárolja, amit kinyomtatott, abból album készült, és megtekinthető a helyi múzeumban.
Elmondta, hogy a nagytatájától kapta az ilyen irányú indíttatást, aki sokat mesélt neki. „Kezdtem a legendákat meseszerűen elmondani, valósággal beleöröklődött, amit mondtam” – fűzi hozzá Farkas József.
– Üknagymamám testvére, Kasléder János főtörzsőrmester volt az Osztrák–Magyar Monarchiában Fogarason – meséli Préda Barna. – Részt vett a háborúban, kikerült Magyarországra, az őszirózsás forradalom is ott érte, és onnan hazajött Erdélybe. A felszerelése egy része Magyarországon maradt, itt négy kitüntetése és a kalapcímer látható. Nagyon sok kitüntetést vásároltam itt, Székelyföldön és Magyarországról, olyanokat, amelyeket megkaphattak idevaló katonák is. Dédnagytatám őrvezető volt mindkét világháborúban. Galíciában megsebesült, hazahozták és itthon, Erdélyben ápolták. Aztán 1916-ban betörtek a románok, és a sebesültekből létrehozták az erdélyi portyázó különítményt. Sebesültként ismét felvette a harcot a románokkal, 1917-ben Olaszországba került és ott fogságba esett. Aztán szabadult, a négyéves magyar időben ismét behívták, leventeoktató volt, harcolt Csobánosban mint 13-as székely határőr, és ott vesztette el hősi halált halt fiát. Haladt a csapatokkal, Idecs pataka előtt az ötven év fölöttieket elengedték és hazajött.
Hősök emlékezete
Zalánpatak nem felejti el hőseit, bizonyíték rá, hogy nemcsak Préda Barna könyvében és múzeumában lelhetőek fel a helyi háborús emlékek, hanem az elmúlt években maradandó jeleket is állított a falu. 2013-ban avatták fel annak a zászlónak a talapzatát az iskola udvarán, amelyet 1942-ben állítottak és a román megszállás után, 1947-ben bontottak le, az avató alkalmából a zászlót ezúttal is a felvidéki lévaiak adományozták, mint a négyéves magyar időben. 2016 novemberében az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, valamint a két világháború zalánpataki elesettei előtt tisztelgő emléktáblákat helyeztek el a római katolikus templom falára, idén pedig, Kisboldogasszony napján (szeptember 8-án) kopjafát állítottak Bedő László tanító, magyar királyi zászlós emlékére. – Bedő László zászlóstiszt volt, ő szervezte meg a falu védelmét hetvenhárom esztendővel ezelőtt. Mozgósították a huszonhármas korosztályt, amely kimaradt a sorozásból, és ekkor ő már megfelelő katonai kiképzést kapott a leventeoktatás során – eleveníti fel a múltat Préda Barna. – Hazafutott Barótról, ott volt tiszt, és értesítette az embereket, hogy Köpecnél betörtek a románok. Fegyver volt, mert a háború alatt mindig volt, és megszervezte a védelmet. Eldöntötték, ha jönnek a vasgárdisták, akkor felveszik a harcot. Végül a vasgárdisták nem jutottak el Zalánpatakig, a román csapatok pedig békésen vonultak át a településen, viszont a német és a magyar katonák összecsaptak velük, és akkor jutottak nagy tömegek fegyverhez, mert a románok menekülés közben elhagyták a fegyvert. Szárazajtáról jöttek be román érzelmű fiatalok, és éjjelenként rettegésben tartották a zalánpatakiakat. Lövöldöztek a levegőbe, és a helyiek velük vették fel a harcot, egészen Szárazajtáig kergették őket.
Egyenruhában megváltozik az ember
A Csíkmadarasról vásárolt második világháborús zászlósegyenruha Préda Barna kis múzeumának egyik különleges darabja. Új tulajdonosa csak néhányszor viselte, mintájára saját egyenruhát készíttetett, és abban jelenik meg a különböző történelmi megemlékezéseken. Úgy tartja, az egyenruha tartást ad az embernek, nemcsak külsőleg, de lelkileg is. Két barátjával, a kézdivásárhelyi Szima Csabával és a gelencei Kerekes Áronnal szervezik a 24-es kézdivásárhelyi határvadász hagyományőrző zászlóaljat, közelebbről szeretnének toborzót tartani és az állományt feltölteni:
– Fontosnak tartom a katonai hagyományőrzést, hisz székelyek vagyunk, a székely ősi katonanemzet. Fontos, hogy ezeket a hagyományokat is továbbvigyük, szemléltessük, hogy milyen volt az akkori katonaélet és a felszerelés. Törekszünk ezt minél korhűbben átadni, és úgy tűnik, a gyermekek is szeretik. A hagyományőrző táborok után a szülők elmondják, a gyermek rendben tartja a ruháját, mind megeszi az ételt, amelyet eléje tesznek, nem válogat, sokkal fegyelmezettebb. Ezt az örökséget kötelességünk őrizni és továbbadni, ebben látom a hagyományőrzés lényegét. Fekete Réka / Háromszék; Erdély.ma

Középkori régészet Erdélyben
Beszélgetés Csók Zsolttal, az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum archeológusával
Az erdélyi középkori telepkutatás még ma, fél évszázaddal Ferencziék cikke után is mostohalánya a hazai régészeti kutatásnak, hiszen eddigi középkori ásatásaink elsősorban az ispánsági várakra, plébániatemplomra, püspöki központok épületeinek látványosabb emlékeire koncentráltak. Mind a szakma, mind a nagyközönség ezektől a helyszínektől várja a nagy történelmi kérdések megválaszolását, de pont az elhanyagolt kicsi települések adhatnak választ az urbanisztikai és demográfiai kérdésekre – véli Csók Zsolt régész.
– Ferenczi István és Géza közel ötven éve írták meg paradigmatikusnak számító manifesztójukat az erdélyi településkutatás és középkorkutatás régészeti hiányosságairól. Hogyan jellemeznéd az azóta eltelt 50 évet, az erdélyi településkutatás régészeti perspektíváit?
– Az erdélyi középkori telepkutatás még ma, fél évszázaddal Ferencziék cikke után is mostohalánya a hazai régészeti kutatásnak, hiszen eddigi középkori ásatásaink elsősorban az ispánsági várakra, plébániatemplomra, püspöki központok épületeinek látványosabb emlékeire koncentráltak. Mind a szakma, mind a nagyközönség ezektől a helyszínektől várja a nagy történelmi kérdések megválaszolását, de pont az elhanyagolt kicsi települések adhatnak választ az urbanisztikai és demográfiai kérdésekre. Erdélyben Furu Árpád építesz munkáját emelhetjük ki a késő középkori és újkori településkutatás terén. Az eddig felfedezett középkori településeink mind mentőásatások során kerültek elő: autópályák, terelőutak, útszélesítések, befektetési projektek során. Kiemelendőek Zeno Karl Pinter szebeni régész ásatásai ilyen téren, de Aranyosgyéres környékén is sikerült egy Árpád kori falut találni, Magyarnádason pedig Árpád-kori falurészlet került elő.
Most készül egyébként egy paradigmatikusnak is mondható doktori tézis Dan Culic zilahi kollégánk kutatásaiból amely a teljes erdélyi, bánsági és partiumi XI–XIII. századi településfejlődést áttekinti. A téma monumentalitása egyben azt is mutatja, mennyire kevés adat áll a kutatók rendelkezésére. Szilágy megyében azért van már néhány jól dokumentált példa: Egrespatakon egy falurészlet került elő, Zilah központjában pedig egy középkori településmagot tártak fel. Egy másik téma amely terén nagyon rosszul állunk az irodalmi (levéltári) forrásokból ismert XIII–XIV–XV. századi eltűnt falvak esete: bár az Erdélyi Múzeum-Egyesület kutatóközpontjában Jakó Zsigmond és tanítványai – a Jakó-iskola – mára már óriási eredményeket ért el ilyen téren, egyelőre ezt nem tudjuk régészetileg is alátámasztani, nem létezik például egységes adatbázis ilyen téren. Ezeknek a súlyos hiányosságoknak az egyik fő oka az erdélyi szakemberhiány. Persze, a középkori régészet hiányosságai és problémái össze sem hasonlíthatóak a régészetnek olyan területeivel, amelyek jóformán hiányoznak Romániában mind az oktatásból, mint a gyakorlatból: mifelénk nem tanítanak urbánus (városi) régészetet, barlangrégészetet, iparrégészetet sem. Barlangrégész tudtommal 2-3 van az egész országban (Mihai Rotea és Călin Ghemiş emelendő ki itt).
– Jelenleg középkori régészetet kevés helyen és kevés embertől lehet tanulni. Hogyan áll jelenleg Romániában a középkori régészet oktatása és melyek a legsürgősebb teendők ilyen téren?
– Erdélyben jelenleg csak Szebenben lehet régészeti középkorkutatást tanulni. A középkorászképzés kolozsvári hiányából is fakad, hogy ma a mintegy 800 bejegyzett romániai régészből csak alig néhány magyar középkoros régész dolgozik Erdélyben: Botár István (Csíkszereda), Darvas Lóránt (Csíkszereda), Sófalvi András (Székelyudvarhely), Nyáradi Zsolt (Székelyudvarhely), Györfi Zalán (Marosvásárhely), László Keve (Marosvásárhely), Soós Zoltán (Marosvásárhely), Bence Ünige (Marosvásárhely), Bordi Zsigmond Lóránd (Sepsiszentgyörgy), Romat Sándor (Nagykároly), Szőcs Péter Levente (Szatmárnémeti), Mihálka Nándor (Nagyvárad), Köpeczny Zsuzsanna (Temesvár), Lupescu Radu (Kolozsvár), Demjén Andrea (Kolozsvár). Az erdélyi középkoros régészeink nagy többsége Magyarországon, az ELTE-n vagy a CEU-n tanult. Kiemelendő persze azoknak a magyarországi kollégáknak is a neve, akik kutatásaikban érintik Erdély területét is: Benkő Elek akadémikus, Mordovin Maxim (ELTE) neveit kell feltétlenül megemlíteni.
Természetesen, akad néhány jelentős román régész is, aki Erdély középkorával foglalkozik, ezek közül megemlítendő az iskolateremtőnek is mondható Adrian Andrei Rusu (Kolozsvár), Oana Toda (Marosvásárhely), Diana Iegar (Kolozsvár), Florin Mărginean (Arad), Anca Niţoi (Szeben), Zeno Karl Pinter (Szeben), Claudia Urduzia (Szeben) és Daniela Marcu Istrate (jelenleg a bukaresti Régészeti Intézet munkatársaként). Független régészként, cégével ő volt az egyébként, aki a legnagyobb középkori régészeti projekteket vezette Erdélyben: ő ásta például a kőhalmi várat, a szászkézdi templomot, Fogaras és Erdőd várát, Brassó és Szeben központját, a somlyói Báthori-várat és a gyulafehérvári román kori templomot is, amely Erdély legrégebbi keresztény templomaként vonult be a köztudatba. A régiek közül kiemelendő még Radu Popa, Petru Iambor (Kolozsmonostor és Doboka régésze), Ștefan Matei (kolozsmonostori ásatások) és Ștefan Pascu (Doboka vár) neve, bár utóbbit már a maga korában is élesen bírálta például Bóna István, a magyar régészettudomány egyik legjelentősebb alakja.
A szebeni oktatás mellett ma, Kolozsváron sajnos csak magyarországi vendégelőadóktól lehet néha régészeti alapismereteket elsajátítani. Ezekhez társul a kolozsvári középkorászok (Lupescu Mária, Rüsz-Fogarasi Enikő, az EME középkor szakos kutatói) kurzusai és szemináriumai. Sajnos talán ez is az oka annak, hogy ma a Történeti Intézet hallgatói közül tízből legfeljebb 1-2 ember választja kutatási területeként Erdély középkorát, bár az évi 10-12 elsőéves hallgatóból azért mostanában akadt 4-6, aki középkorra szakosodott, tehát egy feljövőben lévő szakmáról beszélhetünk. A századfordulós Pósta Béla-iskola és a román régészeti hagyományok miatt értelemszerűen mifelénk nagy hagyománya van a klasszikarégészetnek és a római provinciális régészeti oktatásnak, de fontos lenne a középkori régészet oktatása is, hiszen a legnagyobb jelenlegi műemlékvédelmi projektjeink középkori épületeink felújításához kötődnek és gyakorlatilag szakemberhiányban szenvedünk. T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)

Szolgálat a „végeken”, ahol egyre ritkább a magyar szó
Életre szóló élményt, rengeteg szeretetet kapnak a Petőfi-ösztöndíjasok
„Egyik legnagyobb eredményünknek tartjuk, hogy tevékenységünk alatt gyakorlatilag megkétszereződött a fakultatív magyarórákra járó gyermekek száma. Jelenleg három különböző kor és tudásszint szerinti csoportban zajlik ez a foglalkozás a hatékonyabb tanulás érdekében” – hangsúlyozta Bokor Csongor és Hollanda Tímea, a Petőfi-program két ösztöndíjasa a velük készült beszélgetés során. A két lelkes, munkája iránt elkötelezett fiatal a Brassó megyei Fogarason vállalt szolgálatot, ahol tudásukhoz és a lehetőségekhez mérten próbálnak tenni a szórványban élő magyar közösség megmaradása érdekében. Az RMDSZ nagyváradi kongresszusa már 2011 februárjában határozatban nyilvánította november 15-ét, Bethlen Gábor (1580–1629) erdélyi fejedelem születésének és halálának napját, a magyar szórvány napjává. A szövetség idei központi rendezvényét ma tartja Szamosújváron, a Téka szórványközpontban.
Példaértékű szolgálatot teljesít a „végeken” Bokor Csongor és Hollanda Tímea: két lelkes fiatal, akik a Petőfi Sándor Program ösztöndíjasaiként a tudásukhoz és a lehetőségekhez mérten tenni próbálnak a szórványban élő magyar közösségek megmaradásáért. A Kárpát-medencei magyar szórványközösségek támogatására 2015-ben meghirdetett Petőfi-program keretében a magyar állam több mint hatvan ösztöndíjat oszt ki a nemzet iránt elkötelezett, közösségszervező tevékenységekben jártas személyek számára. A pályázat nyertesei kilenc hónapon keresztül megfelelő kiképzés után a célországban, a fogadó szervezettel és a kijelölt mentorral együttműködve erősíteni próbálják az adott település helyi magyarságának azonosságtudatát.
„Baróton születtem és nőttem fel, később Kolozsváron, majd Budapesten tanultam. 2010 óta szervezője vagyok a Kanadai Rákóczi Alapítvány Diákok Határok Nélkül programjának. A velem együtt ebben a civil mozgalomban tevékenykedő önkéntesek jó része korábban már részt vett a Kőrösi Csoma Sándor Programban. Ők ajánlották nekem, hogy jelentkezzek, és az alapítványtól kaptam a pályázathoz szükséges egyik ajánlást is. Sikeresen pályáztam, a 168 interjúra behívott jelentkező közül ötvenünknek sikerült a felvételi. Később még jobban megnőtt a program iránti érdeklődés. Mindez 2015-ben történt, a Petőfi Sándor Program megvalósulásának első évében. Kilenc hónapos megbízatást kaptam, és a számomra kijelölt céltelepülés a Brassó megyei Fogaras volt. Utólag megtudtam, hogy az akkori fogadószervezetem, az unitárius egyház Háromszék-Felsőfehéri Egyházkörének Esperesi Hivatala és a mentorom, Török István esperes kérésére olyan ösztöndíjast küldtek ide, aki ismeri a román nyelvet is” – idézte fel a kezdeteket Bokor Csongor. Elmondása szerint minden ösztöndíjasnak a közösség és a fogadószervezet jellege miatt más a feladatköre. Egyes helyeken kimondottan néptáncot oktatnak, vagy weboldalt szerkesztenek, vagy csak a fogadószervezeten belül tevékenykednek. „Én feladatul kaptam a fogarasi teljes magyar közösség megszólítását, felekezeti hovatartozástól és kortól függetlenül. Utólag elmondhatom, hogy áldásos és szerencsés helyzetben voltam, hiszen a szülővárosom, Barót és a színmagyar kistérség, Erdővidék, ahonnan jöttem, csupán 80 kilométerre fekszik Fogarastól. A program második kiírásában nem vettem részt, de az önkéntesség jegyében maradtam Fogarason, így Tímeával közösen folytathattuk az elkezdett tevékenységet. Jelenleg a Fogarastól mintegy 18 kilométerre található Brassó megyei Halmágy település Evangélikus-Lutheránus Egyházközségének ösztöndíjasa vagyok, ahol szintén nagyon sokrétű tevékenységet folytatunk a mentoraimmal, az egyházközség vezetőivel” – mesélte Csongor, akinek hivatalosan hiába járt le az ösztöndíja, annyira megszerette Fogarast, hogy nem tud elszakadni tőle, és továbbra is a szívén viseli az itt élő magyar közösség sorsát.
Csongorral ellentétben Tímea számára nem volt idegen és szokatlan a szórvány világa, ugyanis Brassóban született, ahol szintén megfogyatkozott számú magyar közösség él. Az Áprily Lajos Főgimnáziumban érettségizett, és vallomása szerint az akkori osztályközösségükből csupán ő választotta egyedül a magyar nyelvű továbbtanulás lehetőségét. „2016 februárjában önkéntesen csatlakoztam Bokor Csongor akkori fogarasi ösztöndíjas missziójához, és négy hónapon át segítettem a közösségben kifejtett munkáját. Később a program második kiírására én is jelentkeztem, és a bíráló bizottság pozitívan értékelte korábbi, illetmény nélküli önkéntes tevékenységemet. Következésképpen a program második megvalósulásban én lettem Fogaras ösztöndíjasa, Csongor pedig önkéntesen velem együttműködve tevékenykedett tovább” – tudtuk meg Tímeától.
A két különböző közegből Fogarasra került fiatal meglehetősen elkeserítő helyzettel szembesült. A településen jó pár éve sem egységes, sem összevont formában nem létezik intézményes magyar nyelvű oktatás. Fakultatív magyarórákat kezdtek tartani a gyermekeknek, mely tevékenységhez a református egyház biztosít termet. Ezt a munkát előttük egy idős tanárnő végezte önkéntesen, mellé csatlakoztak a fiatalok, akik az utóbbi két évben teljesen átvették ezt a nemes, de ugyanakkor nem könnyű feladatot.
Magyar nyelvtanulás a szórványban
„Nagyrészt vegyes házasságból származó gyermekekről van szó, akik között nagy különbségek vannak, sokuknak idegen nyelvként kell tanítanunk a magyar nyelvet. Büszkén mondhatjuk, hogy az elején 15 gyermekkel kezdtük, jelenleg harminc fölé nőtt a számuk. Egyik legnagyobb eredményünknek tartjuk, hogy tevékenységünk alatt gyakorlatilag megkétszereződött a magyarórákra járó gyermekek száma. Jelenleg három különböző kor és tudásszint szerinti csoportban zajlik ez a foglalkozás a hatákonyabb tanulás érdekében. A magyar nyelv elsajátítása mellett fontosnak tartjuk ugyanakkor a közösségépítést már a legfiatalabbak körében is, ezért játékos, korszerű módszerekel próbáljuk elérni ilyen irányú fejlődésüket, a zene nyelvén is közeledve feléjük” – számolt be munkájukról Csongor és Timi. A felnőtteknek külön programokat szerveznek: elindították és sikeresen működtetik a Babits Mihály Önképzőkört, amelynek keretében általában kéthetente neves közéleti személyiségeket, kutatókat, színjátszó csoportokat, előadóművészeket hívnak Fogarasra. A legelején Erdővidékre támaszkodtak, de azóta érkeztek előadók Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, de még Budapestről is. A fogarasiakkal is több alkalommal sikerült eljutniuk Erdővidékre, ezzel is erősítve a székely–szórvány kapcsolatot, valamint a helyiek magyar identitását. Létezik egy húsz-harminc fős, jószerével idősebbekből álló aranycsapat, mely minden, általuk szervezett eseményen képviselteti magát. Úgy vélik, a nagyobb feladat inkább a közösség passzív, közömbösebb részének megszólítása, ami többé-kevésbé sikerült néhány programuk során, amikor több mint százan gyűltek össze egy-egy önképzőkörön. „Tevékenységünk csúcsa az I. és a II. Fogarasi Magyar Nap megszervezése szabadtéri rendezvény formájában a református egyház udvarán, színpaddal, sátrakkal, egész napos színes programokkal. Mindkét eseményen ötven erdővidéki önkéntes segített be, s a rossz idő ellenére is több száz fogarasi és környékbeli vett részt rajtuk. Minden bizonnyal az ehhez hasonló rendezvények szólítják meg leginkább az embereket. Ezek voltak az általunk elindított, bevezetett főbb programok” – számoltak be nagy lelkesedéssel a fiatalok. Mindemellett tevékenyen részt vesznek a négy magyar történelmi egyház életében, segítik őket munkájukban, valamint megpróbálják színesebbé tenni a már sokéves hagyományokkal rendelkező, bejáratott megemlékezéseket, ünnepségeket, rendezvényeket. Jelenleg a halmágyi evangélikus egyházzal közösen egy ifjúsági találkozó megszervezésére készülnek, amelynek célja a fogarasföldi és környékbeli fiatalság találkozása, ismerkedése, kapcsolatteremtése.
Fogarason is járt a Mikulás
„A közösség első perctől kezdve befogadott és támogatott minket. Az életre szóló élményen, a sok elismerésen és megbecsülésen túl valami mást is kaptunk tőlük, a rengeteg szeretetet, ami előrevitte tevékenységünk sokrétűségét, további lendületet és motivációt adva nekünk. Bizakodóak vagyunk, hogy az általunk elindított programok a jövőben nélkülünk is megvalósulnak majd. Mi kifejezetten hagyományteremtő szándékkal szerveztük meg a Fogarasi Magyar Napokat, és az eredmények azt igazolják, hogy mindez nem volt hiábavaló, sőt fejlődőképes a programunk ezen része, de ugyanezt elmondhatjuk az önképzőkörökről és a gyermekfoglalkozásainkról is. Az egyházak képviselői nagymértékben segítik a munkánkat, egyház nélkül gyakorlatilag nincs lehetőség megmaradni a szórványban, ez különösen igaz itt Fogarason” – szögezte le Csongor és Tímea. Ahhoz, hogy ezt a tevékenységet sikeresen éljék meg, és pozitívan tudják értékelni az elért eredményeket, rengeteg hit és elhivatottság szükséges – hangsúlyozták érdeklődésünkre. „Ez sokkal több mint egy megbízatás vagy munka. Itt a jövő nemzedéke és Babits, Mikszáth, Árva Bethlen Kata, a magyar irodalom és történelem nagy, Fogarashoz köthető alakjainak kultusza közötti kapocs, valamint a magyar közösség és a magyar nyelv használatának megmaradása a tét. A Petőfi-programban kifejtett tevékenységünk hozzájárul az egyre nagyobb méreteket öltő asszimilációs folyamat lassításához és a magyar identitás megőrzéséhez. Mi abban hiszünk, hogy a közösség erejével meg tudjuk szólítani az embereket, kicsiket és a nagyokat egyaránt. Mindent a közösségért teszünk, és ami ennél is fontosabb, hogy velük együtt próbálunk tenni értük. Állandó megújulással, a közösség igényeire figyelve, mi is, a program is és a fogarasi magyarság is sikeresek lehetünk a jövőben” – összegezte Csongor és Tímea. Papp Annamária / Szabadság (Kolozsvár)

Jó lenne odafigyelni a fogarasi szórványmagyarságra is
Beszélgetés Szász Tibor református lelkésszel a közösség gondjairól
A Brassótól 67 kilométerre, Nagyszebentől 76 kilométerre, az Olt bal partján fekvő Fogarason napjainkban meglehetősen megfogyatkozott számú magyar közösség él. Számukra gyakorlatilag csak az egyház jelenti a megmaradás szigetét az őt körülvevő „nagy román tengerben”. Nemrég ott jártunk és betekintést nyerhettünk a fogarasi magyarság életébe, a helyi református lelkésszel, Szász Tiborral folytatott beszélgetésünk pedig megerősítette számunkra mindazt, amit már korábban sejtettünk arról, hogy milyen gondokkal és nehézségekkel is küszködik megmaradásáért ez a közösség. A legnagyobb veszélyt a vegyes házasságok gyakorisága jelenti, amely a magyar önazonosságtudat teljes elvesztéséhez vezet, és ugyanilyen elszomorító, hogy az anyanyelv használata sok család esetében immár másodlagossá vált. A helyzetet tovább súlyosbítja a fogarasi magyar tannyelvű oktatás megszűnése, amelyet azóta is az egyház próbál valamelyest pótolni fakultatív magyarórák megszervezésével. Ebben a küzdelemben az elmúlt időszakban nagy segítséget nyújtottak az egyháznak a magyar kormány által meghirdetett, a szórványvidékek megsegítésére irányuló Petőfi Sándor Program ösztöndíjasai, Bokor Csongor és Hollanda Tímea. (Velük készült interjúnkat lapunk november 18-i számában olvashatták, Szolgálat a végeken, ahol egyre ritkább a magyar szó, 3. old.) A szépen rendbe tett református templom és parókia, a korszerű gyülekezeti terem, a felújított egykori iskola, az ebben kialakított vendégszobák az ide látogatóknak azonban mind azt sugallják, hogy az egykori Fogaras vármegye székhelyén ma is erős, nagyszámú magyar közösséget találunk. Jóllehet a valóság ennél sokkal elkeserítőbb, a település magyar történelmi múltjától nem lehet eltekinteni, hiszen a „nyomok” – a vár, a templom, az iskola – ott állnak, láthatók. Olyan személyiségek kapcsolódnak Fogarashoz, mint Bethlen Gábor és I. Apaffy Mihály erdélyi fejedelmek, illetve utóbbi felesége, Bornemissza Anna, továbbá Teleki József, Fehér vármegye főispánja és felesége, Árva Bethlen Kata, akinek sírja a református templom mellett található, sírkövét pedig udvari papja, Bod Péter készíttette. De folytathatnánk a sort Mikszáth Kálmánnal (1892 és 1910 között a város képviselője volt), és az 1908 és 1911 között itt tanító Babits Mihállyal, vagy az 1918-ban, mindössze kilenc esztendős korában Fogarasra került Ignácz Rózsa íróval, akinek a város az eszmélés időszakát jelentette. Az inkább borúlátó jövőkép ellenére az egyház és segítői megpróbálnak lehetőségeik szerint mindent megtenni annak érdekében, hogy ez az örökség ne semmisüljön meg, és ha szórványsorsban is, de megmaradjon a kisváros magyarsága.
– Mennyire tehető jelenleg a város magyarságának aránya? Mindez hogyan tükröződik a felekezeti hovatartozás szempontjából? – kérdeztük Szász Tibor református lelkészt.
– Fogaras jelenlegi magyar lakossága körülbelül ezer fő. Felekezeti megoszlás: református 650, római katolikus 200, magyar evangélikus 50, unitárius 100. Nyilván a pontos lélekszámról az adatokat a testvéregyházak esetében nem tudom, de nagyvonalakban ez az általam ismert statisztika. Ezenkívül körülfog bennünket „a nagy román tenger”, hiszen a város lélekszáma papíron 30 ezerre tehető, de ebből körülbelül 10 ezren külföldön dolgoznak, különösen az ifjú és a középnemzedék. Megjegyzem, hogy Fogarason a kilencvenes évek után tíz ortodox templom épült, és csupán hab a tortán a központban levő úgynevezett katedrális, ami természetesen nem az, mert akkor püspöki székhelynek kellene lennie, de így jobban hangzik, mint az egyszerű „biserica”.
Néhány évvel ezelőtt próbáltam elindítani egy ökumenikus mozgalmat városi szinten, ami meg is valósult, és kezdetben szépen működött. Imahéten minden templomban összegyűltünk istentiszteletre, s a szász evangélikus, valamint római katolikus lelkésszel magyarul, németül és románul szóltunk a gyülekezethez. Ez az embereknek tetszett, a pópáknak azonban nem, így öt év után jegeltük az ügyet. Közben megjelent az ortodox egyháznak egy rendelete, miszerint vegyes házasság esetén a másik egyházhoz tartozó félnek, pl. reformátusnak el kell hagynia vallását, és át kell keresztelkednie az ortodoxra. Addig nem volt probléma, ha mindkét egyháznál kívántak esküdni a fiatalok. Ez a törvényük megjelent a helyi román lap, Buna ziua Făgăraş 2015. július 24-i számában is. Attól kezdve nesze neked ökumenizmus, közeledés stb...
– Mit jelent tömb-, illetve szórványvidéken lelkészként dolgozni, hiszen mindkét helyzetet alkalma volt megtapasztalni? Utóbbi többet jelent, mint egyszerű szolgálatot, inkább missziónak tekinthető?
– A tömbmagyarság viszonylag biztonságban érzi magát, hiszen azt tapasztalja, hogy mindenfelől egyfajta védőbástya veszi körül őket. Itt adott az anyanyelv szabad használata, még akkor is, ha ezt próbálják fentről korlátozni, hasonlóképpen az óvodák, iskolák stb. A szórványban viszont egészen más a helyzet. A legnagyobb veszélyt a vegyes házasságok jelentik, hiszen a beolvadás hosszabb távon az identitástudat elvesztéséhez vezet. Következésképpen a magyar nyelv – az anyanyelv – másodlagossá válik, olyannyira, hogy végül az anyanyelv gyengül és sorvad el. Elég egy nemzedék is ahhoz, hogy ez bekövetkezzen. Ha a szülők nem fordítanak kellő figyelmet gyermekük nevelésére, vagy nem érdekli őket, hogy ez milyen közegben történik, már megvan „az eredmény”. Ez különösen ott veszélyes, ahol a szülők még otthon is románul beszélnek a gyermekeikkel. És itt próbál segíteni, ha még tud, az egyház.
Szász Tibor: szolgálatunk elsősorban misszió
Vallásórákon szembesültem azzal, hogy a gyermekek nem tudnak magyarul olvasni. Körülbelül öt éve megszűnt a magyar oktatás Fogarason, és a mostani gyermekek már nagy bajban vannak. Ezért hoztam létre a Magyar Közösségi Házat, ahol fakultatív magyarórákat tartunk, de ugyanakkor ide csalogatjuk a város magyarságát is felekezetre való tekintet nélkül különféle rendezvényekre. Szolgálatunk, tehát mindenképpen misszió, és nemcsak a templomi istentiszteletekre korlátozódik, hanem sokirányú és sokoldalú.
– Hogyan próbálják meg összetartani ezt a maroknyi, és egyre jobban fogyatkozó magyar közösséget?
– Heti rendszerességgel tartunk biblia- és vallásórákat két csoportban, de minden egyéb rendezvénynek is helyet adunk. Kéthetente megtartjuk a Babits Önképzőkört meghívott vendégelőadókkal, amelyben segítenek a Petőfi-ösztöndíjasok, ifjúsági táborokat, gyülekezeti kirándulásokat szervezünk, lehetőleg a többségben magyarok lakta vidékekre. Továbbá megtartjuk nemzeti ünnepeinket közösen a magyar történelmi egyházakkal, évente felváltva más templomokban. Külön ki szeretném emelni az idén immár másodszorra, gazdag programmal megszervezett Fogarasi Magyar Napokat, amely kiváló, áldott lehetőségnek bizonyult a közösség számára a találkozásra és kikapcsolódásra rohanó világunkban.
– Sikerül-e együttműködni a helyi önkormányzattal, illetve egyéb intézményekkel, politikai és civil szervezetekkel? Kapnak-e valakitől segítséget?
– Ez csak részben/néha valósul meg, főleg, ha választások vannak. A Communitas Alapítvány, az RMDSZ megyei szervezete szokott segíteni, de ezek csekély összegek. Más támogatást nem igazán kapunk. A templomunkat megjavítottuk, gyülekezeti termet készítettünk, a régi iskola épületét felújítottuk, amely jelenleg Magyar Közösségi Házként működik, vendégházat létesítettünk stb., mindezt saját erőnkből, Isten segítségével.
– Vajon hova vezethet a jövőben ez az út? Van-e remény arra, hogy Fogaras magyarsága megmaradjon?
– Mindez nagy titok. Csak reménykedni merünk… De jó lenne az odafigyelés a fogarasi szórványra is, hiszen nincs a világ végén, főútvonalon fekszik, és a tömbmagyarságtól alig 100 kilométerre található. Ahogyan a távolabbi, Hunyad megyei szórványközösségre odafigyelnek egyesek, és segítik az ottani magyar közösséget – nem kimondottan egyházi támogatásra gondolok itt –, miért nem történhetne ez meg a mi esetünkben is? Ha ez működne, talán több erőt, reményt nyújtana. Papp Annamária / Szabadság (Kolozsvár)