A Firenzében megtartott Európai Unió-csúcs jún. 22-i munkálatain jelen voltak a társult országok kormányfői, Romániát Ion Iliescu elnök és Teodor Melescanu külügyminiszter képviselte. Iliescu elnök kiemelte, hogy nemcsak a társult országok óhajtják a csatlakozást, hanem maga az Európai Unió is érdekelt abban, hogy ezek az országok - mint a gazdaságilag fejlett országok információ- és technológia-áradatának nagy felvevő piacai - az érdekszférájába kerüljenek. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 25./

"Bíró Béla a Magyar Hírlap hasábjain szólt hozzá az egyetem vitájához. Mint mindig, kiállt a mérsékeltek mellett. Victor Ciorbea miniszterelnök váratlanul bejelentette a magyar egyetem visszaállítását. A Babes-Bolyai Tudományegyetemen belül maradás híveinek /Cs. Gyimesi Éva/ legfőbb /"szakmai"/ érvei egyszerűen hamisak. Az, hogy nincs elég magyar oktató, minden magyar szintű oktatás ellen felhozható. Miért nem taníthatnának a magyar oktatói gárda kialakításáig a román tanárok? Fiatal romániai magyar értelmiségiek százai kerültek ki mostanában külföldi egyetemekről Budapesttől Firenzéig, közülük esetleg többen is hazatérnének. Bíró Béla kiáll Törzsök Erika, a HTMH elnöke mellett, akit többen hibáztatnak cikkéért. Bíró Béla szerint Törzsök Erika cikke a Bolyai Egyetem visszaállításának reális alternatívája előtt íródott. A visszaállítás ügyében Andrei Marga rektor is hajlíthatatlannak látszik, a maximum, amire hajlandó, a román dominancia legalizálása. Bíró Béla szerint az egyetem ügye megosztotta a romániai magyarságot. A román tévé esti híradójában Tőkés László püspököt láthatta a román néző, amint az egyetem azonnali megnyitását követeli. Bíró Béla következtetése: "Ha a független magyar egyetem kiharcolható, kutya kötelességünk kiharcolni, s ha ez a mai helyzetben sem látszik azonnal és minden átmenet nélkül elérhetőnek, azt kell elérnünk, amit e pillanatban biztosan el lehet, a Babes-Bolyai belüli magyar részleget." /Bíró Béla: Románia: az átalakuláshoz idő kell. = Magyar Hírlap, máj. 8./ Érthetetlen Bíró Béla kijelentése, hogy az egyetem ügye megosztotta a romániai magyarságot. Nem osztotta meg, hiszen mindenki azt követeli, kivéve Cs. Gyimesi Évát és három tanártársát."

"Háromszáz éve valósult meg az erdélyi román görög katolikus egyház Rómával való uniója. Erre emlékező nemzetközi tudományos szimpóziumot tartanak Kolozsváron. A szervezők: a balázsfalvi (erdélyi) Görög Katolikus Metropolia, a tudományegyetem Görög Katolikus Teológiai Kara és Történelem-Filozófia Kara. A nov. 22-i megnyitó ünnepségen az egyháztörténelmi eseményt méltatták beszédükben dr. Andrei Marga egyetemi professzor, oktatásügyi miniszter, a Babes-Bolyai Egyetem rektora; dr. Jean-Claude Périsset apostoli nuncius-érsek, II. János Pál pápa romániai képviselője, Lucian Muresan, a Görög Katolikus Egyház metropolita-érseke, a Romániai Püspökök Konferenciájának elnöke; Virgil Ercea püspök, a Görög Katolikus Teológiai Fakultás dékánja és dr. Toader Nicoara előadótanár, a Történelem Filozófia Fakultás dékánja. Képviseltették magukat az erdélyi történelmi egyházak is. Rangos kül- és belföldi tudósok tartanak előadást. Ilyen témák is szerepelnek: "Firenze előtt és Brest után. Latinellenes vita Moszkvában és Kijevben a XV-XVII. századokban", "A kommunista kormányzat és a katolikus egyház a francia diplomácia távlatában". Gyulafehérváron, 1697 március 21-én mondták ki először az uniót a római katolikus egyházzal, amit megismételtek ugyanott "nagy zsinaton", 1700 szeptember 5-én. Az uniót elfogadó román papság ugyanolyan jogokat kapott, amilyenekkel a római katolikusok rendelkeztek. A bécsi udvar és Kollonich bíboros közbenjárására a római Hitterjesztés Kongregációja engedélyezte nekik a bizánci rítus használatát. /Fodor György: Görög katolikus jubileumi szimpózium. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 25./"

1992-ben, amikor a Mátyás-szoborra durva kezek felszegezték az "igazságos" eszményképét lerombolni hivatott plakettet, a magyarság néma körmenettel tiltakozott. Ekkor született meg az Amaryllis alapítójában, László Bakk Anikóban a Mátyás Napok ötlete. Idén immár tizedszerre gyújtotta meg László Bakk Anikó a Mátyás Napok gyertyáit. Febr. 22-én a Ferencesek templomában az ünnepi mise után, a Schola Gregoriana Monostorinensis énekléssel köszöntötte a X. Mátyás Napok közönségét, majd dr. László Ferenc beszédében emlékezett a templomépítő, a könyvtáralapító, kultúrát pártfogoló igazságos Mátyás királyról. Febr. 23-án a budapesti Kobzos Kiss Tamás és a Canlar együttes török zenével ismertette meg a Mátyás szülőházában összegyűlt érdeklődőket. Febr. 24-én a Zeneakadémián Székely Sebestyén diavetítéses előadása képet nyújtott a reneszánszkori Firenzéről. Ezután a Musica Historica együttes reneszánszkori zenéjére az Amaryllis tánccsoport udvari táncokat mutatott be. /Kulcsár Gabriella: X. Mátyás Napok. Múlt a jelenben. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 26./

"Az 1949 januárjától a Rákosi-rendszer zsarnoksága helyett a szabadságot választó, Firenzében, majd Londonban megtelepedő Cs. Szabó László - aki 1972-es nyugalomba vonulásáig a világhírű angol rádió, a BBC magyar osztályának munkatársaként dolgozott - erdélyi származású. Nevében a Cs. betű Csíkcsekefalvát jelenti. Erdély különben is be nem gyógyuló sebe Cs. Szabó Lászlónak, írásai állandó visszatérő témája, gyermekkorának emlékeit vallomásos esszékötetekben, elbeszélésekben, de versekben is megírta. Cs. Szabó László Erdélyben című önvallomása könyv alakban 1940-ben jelent meg. /Bogdán László: A be nem gyógyuló seb. Cs. Szabó László és Erdély. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 7./ "

"Az újonnan bejegyzett, Mátyás király szellemi örökségét kutató és felmutató Amaryllis Társaság folytatja az immár tízéves múltra visszatekintő hagyományőrző klub-tevékenységet. 1999-től a Corvin Klub mutatja be régi korok szokásait, érdekességeit, természetesen nem hiányzik a rendszeres tánctanítás sem. Szellemi irányító: Székely Sebestyén György, aki idén ezt a minőségét távolról, Firenzéből fogja gyakorolni (egyéves ösztöndíjat kapott). /László Bakk Anikó: Corvin Klub. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 28./"

"Erdő Péter székesfehérvári segédpüspököt nevezte ki a pápa az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye élére. A szentszéki közlemény hangsúlyozza, hogy a 75. életévét betöltött Paskai László bíborosnak az egyházjogi szabályozás szerint kötelezően fel kell ajánlania lemondását. Erdő Péter kinevezett bíboros 1977 és 1980 között az Örök Városban végezte teológiai és egyházjogi tanulmányait, 1986-ban a tekintélyes Gregoriana Pápai Egyetem megbízott professzorának nevezték ki. Erdő Pétert 2000. jan. 6-án II. János Pál pápa avatta püspökké a római Szent Péter Bazilikában. /Erdő Péter az új esztergomi bíboros. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 9./ Idén októberben Erdő Pétert a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) a Jogi Kar és a Római Katolikus Teológiai Kar javaslatára díszdoktorrá avatták. Az eseményen dr. Csucsuja István professzor, a BBTE Történelem Karának dékán-helyettese mondott laudációt, amelyben kiemelte: Erdő Péter professzor hatalmas műveltsége és tudományos munkássága biztos, alapos képzésre épül. 1952-ben született Budapesten. Teológiai és kánonjogi doktorátust, majd egy második PhD fokozatot szerzett teológiából. További tanulmányokat és kutatásokat végzett a Kaliforniai Egyetemen, Berkeley-ben. Legfőbb területe az egyházjog és a jogtörténet. Munkásságát több mint 200 tanulmány és 16 monográfia jellegű könyv foglalja össze. Könyvei és monográfiái között van a Bevezetés a kánonjogba, az Egyházi törvénykönyv fordítása és kommentárja. Az egyházjog teológiája intézménytörténeti megközelítésben vagy az Egyházi alkotmányjog című munkai olyan alapművek, amelyek a szakemberek számára nélkülözhetetlenek. Az egyházjog teológiája és a Bevezetés a kánonjogba megjelent magyarul, németül, angolul, olaszul és ukránul, A kánonjogi tudomány története latin, német, magyar, olasz, spanyol, angol nyelven, az Egyházi alkotmányjog magyar, német, ukrán nyelven, Az egyházjog forrásai olaszul, magyarul, németül és angolul. Könyvei Budapesten, Rómában, Vatikánban, Torinóban, Buenos Airesben, Münsterben, Würzburgban, Lvovban, Pisában, Párizsban és Firenzében jelentek meg. Erdő Péter több, nemzetközileg elismert szakfolyóirat és jól ismert tudományos sorozat főszerkesztője; tanulmányait folyamatosan publikálja nemzetközi és magyarországi folyóiratokban, de gyakran közreműködik a Bari-i, Ljubljana-i, krakkói, lublini püspöki és érseki kiadványokban is. Számos kánonjogi és jogtörténeti forrásművet, kéziratot, és kódexet adott ki. Ezek legjelentősebbike Az egyházjog forrásai. Történeti bevezetés, amely 1999-ben jelent meg Budapesten. Több más forrásmunkát és dokumentumot jelentetett meg az "Archív für Katolisches Kirchenrecht"-ben, az "Österreichisches Archív für Kirchenrecht"-ben és másutt. Munkásságának kiemelkedő területe az ökumenizmus, valamint az egyház és állam viszonyának kérdésköre. 1993 óta a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzora; itt egymás után tanszékvezető, a hittudományi kar dékánja volt, majd 1998 óta az egyetem rektora. 2000. jan. 6-án, II. János Pál pápa Rómában püspökké szentelte, azóta székesfehérvári segédpüspök. Három szentszéki kongregáció, ill. Tanács: a Katolikus Nevelés és a Megszentelt Élet Intézményei Kongregációja, valamint a Pápai Törvényhozó Tanács tagja. /Erdő Péter - új esztergom-budapesti érsek. Műveltsége, munkássága biztos, alapos képzésre épül. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 11./"

Április 27-én Nagyváradon, a Tibor Ernő Galériában a Premontrei Öregdiákok Egyesülete szervezett emlékezést a váradi festőművészekre a Varadinum egyik estjeként. Kiállították Kristófi János festőművész képeit is. Pásztai Ottó, az öregdiák egyesület elnöke köszöntötte a megjelenteket. A Mikesként ismert Münich Ödön átütő sikert aratott 1899-ben Münchenben, majd Firenze, Róma, Velence következett. Nagyváradra 1906-ban tanárként tért vissza. Tibor Ernővel igyekezett nagyváradi festőiskolát létrehozni, kevés sikerrel. A zalaegerszegi születésű Udvardy Ignác festőművész (1877–1961) 1901 és 1922 között tanított a premontrei iskolában. Mezey Lajos (1820-1880) festette a premontrei templom oltárképét és még jó pár, ma is létező templomi festményt. Tibor Ernőt rajzolta a legélethűbb Ady-portrét és Dutka Ákosét. Tibor Ernőt Nagyvárad ihletett festőjeként tartják számon, 1945-ben haláltáborban hunyt el. A városban 1995 óta galéria őrzi nevét. /Lakatos Balla Tünde: Varadinum 2005. Festőművész premontrei diákok és tanárok. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 28./

A József Attila Kör (JAK) írószervezet nemrég véget ért szentendrei fordítótáborának egyik szervezője a csíki származású Dánél Móna volt. Elmondta, hogy idegen anyanyelvű fordítók többek között erdélyi meghívottakkal is megismerkedhettek a táborban. Dánél Móna egyszerre doktorál a budapesti és a kolozsvári bölcsészkaron, a nyugati magyar irodalom neoavantgard irányát kutatja. Négy éve Budapesten, Kolozsváron és csíki szülőfalujában, Pottyondon él, közben ösztöndíjjal Moszkvában, Bécsben, Firenzében is járt. Budapesten erdélyi magyar, romániai magyar lett, míg Firenzében román útlevéllel rendelkező személy, és spanyol és bolgár barátnőinek történelmet kellett mesélnie, hogy miként magyar, ha román... /Gergely Edit, Budapest: Pihegő moha a csíki Pottyondon. Beszélgetés Dánél Móna irodalomkutatóval és -szervezővel. = Krónika (Kolozsvár), júl. 14./

A Nagyváradtól 65 km-re levő Magyarremete 13. században épült templomával kapcsolatban több mint egy évtizede a középkori magyar és román szakértők heves vitába szálltak abban a kérdésben, hogy kié a templom? Magyarremetén 1944. szeptemberében a bevonuló román katonák egy szomszéd román falu lakosaival együtt feldúlták a falut, 37 magyar ember kivégeztek /köztük 12-14 éves gyerekeket és 60 éven felülieket/. A szomszédos Kishalmágyon további öt remeteit gyilkoltak meg. Mindezek ellenére Magyarremete magyar többségű maradt. A faluban a református templom szentélyét díszítő képeken egymás mellett látható Szent István, Szent Imre és Szent László. Lángi József magyarországi művészettörténész szerint páratlanok a templom festményei. Fontos lenne az állagmegóvás és feltárni a még mindig mész alatt levő további festményeket. Szigeti Ferenc helyi pap elmondta, hogy egyedül a budapesti Teleki László Alapítvány nyújtott támogatást, hogy elkezdődhessen a restaurálás. A templom építésének idejére nincsenek pontos adatok. Az ortodoxok azt állítják, hogy románok építették a templomot, azzal érvelve, hogy a templomban a latin mellett görög nyelvű felirat is van. Némethy Gyula és Virgil Vatasianu művészettörténészek nem tartják kizártnak, hogy a festményeket egy olyan görög festő készíthette, aki az 1478-a firenzei zsinat után hagyhatta el a görög szerzetesközpontok valamelyikét. A zsinat ugyanis rövid életű uniós mozgalmat indított el. Régészek kutatóárkot ástak és a templom alatt temetőre és korábbi templommaradványra bukkantak. /Gurzó K. Enikő: Kié a magyarremetei templom? = Reggeli Újság (Nagyvárad), jan. 11./

Elhunyt Faludy Gyögy /Budapest, 1910. szept. 22. – Budapest, 2006. szept. 1./ költő, regényíró és esztéta. Nemrégen Aradon, a Jelen Házban vendégeskedett. Nyolc éve, nap mint nap, a Nyugati Jelen napilap fejlécének bal oldalán megjelenő “Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk/ és forró, mint forrongó szellemünk!” – Óda a magyar nyelvhez című költeményéből idézett két sora egyszerre csak hagyatékká vált. /Böszörményi Zoltán: Tegnap este Budapesten elhunyt Faludy György. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 2./ Faludy György 1938-ban Franciaországba emigrált. Onnan a német megszállás után Marokkóba menekült, majd 1941-ben áthajózott az Egyesült Államokba. A második világháború után hazatért Magyarországra. 1950-ben koholt vádak alapján letartóztatták és a recski munkatáborba vitték. A tábor felszámolása után 1953-ban szabadult ki. Az 1956-os forradalom után ismét az emigrációt választotta. Londonban, Firenzében, majd Máltán élt, később Torontóba költözött. Az 1989-es rendszerváltás után tért vissza Magyarországra. A költőt 1994-ben Kossuth-díjjal, 1998-ban Pulitzer-emlékdíjjal, 2000-ben Aranytollal tüntették ki. Faludy György nevéhez olyan művek kötődnek, mint az Őszi harmat című verseskötet, a Börtönversek, a 200 szonett, az Erotikus versek és a Jegyzetek a kor margójára. Legújabb kötete, A Pokol tornácán budapesti bemutatóját már nem érhette meg. Új könyve a Pokolbeli víg napjaim és a Pokolbeli napjaim után című kötet folytatása. /Faludy György (1910–2006). = Szabadság (Kolozsvár), szept. 4./ Faludy György 2000-ben, kilencvenéves korában látogatott el először Erdélybe. Olyannyira beleszeretett, hogy azóta valahányszor csak módja volt rá, visszatért Erdélybe. Legutóbb idén májusban találkozhatott vele a kolozsvári közönség. Faludy aktív tagja volt az Erdélyi Magyar Írók Ligájának és főmunkatársa az Erdélyben megjelenő Irodalmi Jelennek. Az utóbbi évtizedben baráti körének java része erdélyi volt, az általa alapított Faludy-díjat évek óta ifjú erdélyi poéták nyerték el. /Az Erdélyi Magyar Írók Ligájának nevében Orbán János Dénes elnök: In memoriam Faludy György. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 4./

Irodalmi konferenciát és költészetnapi felolvasóesteket szervezett az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) április 12-13-án Kolozsváron, Kánon(ok). Pantheon(ok). címmel. Április 12-én az erdélyi magyar irodalmi lapok vezető szerkesztői beszélgettek a magyarországi szerzők erdélyi irodalmi folyóiratokban való jelenlétéről. A rendezvényen részt vett Orbán János Dénes (Irodalmi Jelen), Szilágyi István, Karácsonyi Zsolt (Helikon), Kántor Lajos, Balázs Imre József (Korunk), Fekete Vince és Lövétei Lázár László (Székelyföld), a beszélgetést Egyed Emese vezette. Az eszmecsere „ikerrendezvényeként” délután az ELTE két professzora, Margócsy István és Tarján Tamás irodalomtörténész beszélgetett az erdélyi szerzők magyarországi recepciójáról. A költészetnapi rendezvénysorozat másnap az E-MIL közgyűlésével folytatódott, és erdélyi magyar költők felolvasóestjével zárult. Az ARTISJUS Irodalmi Alapítvány Irodalmi Díjával tüntették ki Vida Gábor írót, a marosvásárhelyi Látó szerkesztőjét a Költészet Napján. A 90 éves Hubay Miklós, a magyar drámaírás klasszikusa, a Magyar Írószövetség és a PEN Club volt elnöke, a firenzei egyetem egykori tanára volt a Korunk Akadémia vendége április 15-én, a Kolozsvár Társaság székhelyén. /Hírek. = Helikon (Kolozsvár), máj. 10./

Bíró Béla nem ment el a Háromszéki Magyarok Világtalálkozójára, Firenzében nyaralt, de a Duna Televíziónak köszönhetően részesei lehetett a történéseknek. Bíró Béla most is hangoztatta tárgyilagosságát: megdöbbentette, hogy a Kovászna Megyei Tanács által kihelyezett táblát egy szomszéd megye útügyi hivatala eltávolította, az is, hogy a Demokrata Párt a székely megyét egyoldalúan román földnek minősítette, tekintet nélkül annak történelmi múltjára és aktuális demográfiai viszonyaira. Azonban a cikkíró felfigyelt arra is, hogy a tévében egy erdélyi ifjú borízű hangon bejelentette a nézőknek, hogy Székelyföld nem Romániában van. Bíró Béla megmagyarázta, hogy Székelyföldet önmagukat székelyeknek is tekintő magyarok lakják, a területet többségükben románok /nem mindig legitim módon betelepített románok/ által lakott területek veszik körül, s a székely megyékben is számottevő román népesség él. Bíró szerint a csőlátásról van szó, az ősi román föld fanatikusait a Demokrata Párt bukaresti vezetői, az ősi magyar föld fanatikusait pedig – az általában tárgyilagos – Duna Tévé vezetése nem intette le. /Bíró Béla: A csőlátás kockázata. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 28./

Gazdag programmal, összesen 45 kulturális rendezvénnyel várja a nagyváradiakat az idei Festum Varadinum. Az egyhetes ünnepség április 20-án, vasárnap a nagyváradi bazilikában szentmisével kezdődik, majd a hagyományos körmenet következik. Az idei ünnepségsorozatot is a négy történelmi egyház és az RMDSZ szervezte. Azokat a jogokat és lehetőségeket mutatják meg a rendezvények, amelyek lehetővé teszik, hogy Nagyvárad és a Partium megőrizze a saját arcát az Unión belül – nyilatkozta Biró Rozália alpolgármester. A nyitónapon a Budapest Táncegyüttes Drakula című előadását mutatják be. A következő napok rendezvényei: hagyományőrző mesterek találkozója, a Szent László Római Katolikus Gimnázium iskolanapja, a civil társadalom napja, a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium iskolanapja, a kultúrák közötti európai párbeszéd esztendejének rendeznek fórumot, valamint zsidó estet tartanak, két ünnepi hangverseny is lesz. A Festum Varadinum április 27-én a hagyományos díjkiosztóval és a Nagyvárad Táncegyüttes Marosmentiek című előadásával zárul. Nagyváradon a Festum Varadinum első napján, április 20-ám nyitják meg Antal Lajos tíznapos kiállítását. A Bihar megyei Hegyközkovácsiban élő asztalosmester Leonardo da Vinci reneszánsz polihisztor, művész és feltaláló elképzelte és megtervezte szerkezeteket elkészítette /kilométermérő taliga, sárkányrepülő, kerékpár, nyomdagép, különféle emelők stb. / A kiállítást a nagyváradi régi malomban, a Metrion Egyesület szervezi, jelezte Demeter Szilárd, az egyesület elnöke. Antal Lajos munkáit szűkebb pátriájában, Nagyváradon első alkalommal láthatja a közönség. Firenzében már három évvel ezelőtt, Rómában tavaly állították ki az asztalosmester aprólékos gonddal elkészített munkáit. Eleinte Lombardi professzor irányításával dolgozott, az időközben szerzett tapasztalatnak köszönhetően mára egyedül dolgozik a mester. /Fried Noémi Lujza: Fából faragott Da Vinci-birodalom. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 16./

Hubay Miklós dráma- és esszéírót, a Magyar Írószövetség és a PEN Club volt elnökét látta vendégül április 15-én a Korunk Akadémia soros rendezvénye. A 90. életévét nemrég betöltött drámaíró irigylésre méltó memóriával idézett fel eseményeket, történeteket a Kolozsvár Társaság székhelyén. Kántor Lajos irodalomtörténész köszöntötte jeles vendégét, majd Kötő József színháztörténész beszélt a meghívott munkásságáról. A Nagyváradon született Hubay Miklós életének legfontosabb helyszínei: Nagyvárad, Budapest, Genf, Firenze. Negyven darabot írt, tanított a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán, 1955–1957-ben a Nemzeti Színház dramaturgjaként dolgozott, majd 1957-ben mindkét állásából elbocsátották. A gyerekeit is kitették az óvodából. Tizenöt éven át nem kapott állást Magyarországon, évekig fordított és a filmgyárnak írt forgatókönyveket. Azután 15 évet töltött Firenzében, ahol katedrát ajánlottak fel neki az egyetemen. /Köllő Katalin: Találkozás Hubay Miklóssal. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 17./

A 20. század magyar története sok-sok vándort, külföldre szakadt hazánkfiát tart számon. Nagy hazatérőt is jó néhányat – olyat azonban, mint Cs. Szabó László, aligha még egyet, mondta el Kántor Lajos december 20-án Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, a Magyar Örökség díj átadásakor. A Szabó családnév elé tett „Cs” betű a Székelyudvarhelyhez közeli, az egykori székelykeresztúri járáshoz tartozó Csekefalvára utal, apja családjára. Az író születési helye Budapest, viszont Homoródfürdőn keresztelték, és az életét-szemléletét meghatározó gyermekkor Kolozsvárhoz köti. Innen szakította ki a történelem, a szülői akarat, és megkezdődött Cs. Szabó László budapesti, majd Európát átcikázó élete. Róma, Firenze, Bázel, Stratford – a tartós emigrációs otthon pedig London. Cs. Szabó amikor tehette, meglátogatta a gyermekkor. A hazalátogatások leghíresebb őrzője, az Erdélyben című kis könyv, 1940-ből, lírai naplójegyzeteit tartalmazza. Cs. Szabó 1984-ben távozott az élők sorából. Nem térhetett haza a Házsongárdba, így hát a sárospataki temetőt, könyvtárnyi hagyatékának őrző helyéül ugyancsak Sárospatakot választotta. 2008 decemberében pedig, posztumusz, a Magyar Örökség-díj tulajdonosa lett. /Kántor Lajos: A hazatérő. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 22./

Elhunyt Hubay Miklós író
Életének 94. évében elhunyt Hubay Miklós Kossuth-díjas drámaíró, műfordító, esszéista.
Hubay Miklós 1918-ban született Nagyváradon. Már első darabja a Magyar Nemzeti Színház repertoárjában szerepelt. 1946-ban a genfi Magyar Tájékoztató Könyvtár kinevezett igazgatója lett, segítségével sok magyar író, képzőművész és muzsikus kapott genfi ösztöndíjat.
Hazatérése után a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanított, valamint a Nemzeti Színház dramaturgjaként dolgozott. Mindkét állásából egy napon bocsátották el. Évekig főként filmgyári forgatókönyveket írt és fordított. 1956. október 27. és 1956. november 2. között a Szabad Magyar Rádió Irodalmi adását vezette a Parlamentben.
Nevéhez fűződik az első magyar musical, az Egy szerelem három éjszakája,amelynek szerzőtársai Vas István és Ránki György voltak.A hosszantartó hazai állástalanság után Hubay Miklós pályafutása 1974–1988 között Firenzéhez kötődik, ahol a magyar irodalmat rendkívül népszerűvé tette az egyetemen. Közben 1981-től öt éven át a Magyar Írószövetség elnöke volt. Kezdeményezésére ünnepeljük a Magyar Dráma Napját. 1987–1996 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára, 1991-től tíz évig a Magyar PEN Club ügyvezetője, majd elnöke – ekkor többek közt nemzetközileg elismerteti az önálló magyar PEN Centrumot Romániában.
Szabadság (Kolozsvár

Évszázados alkotói örökségünk
A neves szerző két nagy fejezetben foglalja össze időrendben mindazt, amit több évtizedes kutatómunkája eredményeként korábban már könyvekben vagy tanulmányokban Erdély és azon belül Kolozsvár képzőművészetéről megírt és publikált.
Most megjelent szintézisében* a város 19–20. századi építészeti, festészeti, grafikai, iparművészeti és szobrászati alkotásairól olvashatunk, olyan nagy ívű áttekintéssel, amely az erdélyi magyar szellemi élet mindenkori központjához illik. A könyv alcímében a szerző alkotói örökségről beszél, ám ennek bemutatása és esetenként egy-egy műalkotás vagy művészi pálya avatott elemzése révén a befogadó közeg jellemzésére is sor kerül. A könyvben nem egyszer vetődik fel a kérdés: hogyan sáfárkodik a város lakossága az évszázados alkotói örökséggel? A kiadvány első részében a 19. század elejétől kísérhetjük végig az első világháború befejezéséig több generáció kiemelkedő mesterei, a legfontosabbnak tartott alkotók és képzőművészeti jelenségek számbavételét. Különálló fejezetekben foglalja össze a szerző az iskolákban, nyomdákban működő kőnyomatműhelyek tevékenységét, kiemelten tárgyalva Bara Gábor szerepét. Barabás Miklós és Szatmári Pap Károly jelentős kolozsvári szereplését követően több kismester, portré- és életképfestő életéről és munkásságáról kapunk rövid pályaképet. Jelentős helyet foglalt el a város képzőművészeti életében a 19. század végén az Erdélyi Múzeum-Egyesület képtárának kialakulása és története, amelynek egyik fő szereplője Pósta Béla régész volt. Színvonalas építészeti, szobrászati és iparművészeti műalkotások gyarapodását látjuk ebben az időben, amelyben Pákéi Lajos építész vállalt vezető szerepet. Majd a millenniumi évek reprezentációs alkotásainak betetőzéseként állítják fel Fadrusz János Mátyás-király szobrát a Szent Mihály-templom közelében. Végül a háborús pusztítások tüntetnek el számos olyan szobrot és emlékművet, amelynek az avatóünnepségén elhelyezett virágcsokrok még nem hervadtak el. A két világháború közötti időszak első meghatározó intézményeként indul a román művészeti főiskola, amely a 30-as évekig működik Kolozsváron. Összerdélyi képzőművészeti kiállítást szerveznek 1919-ben, és a kiállítás katalógusában Emil Isac bevezetője román, magyar, német és francia nyelven jelenik meg. Eközben köztéri szobrok és emlékművek kerülnek le az eredeti helyükről és vándorolnak másodlagos elhelyezésre, néha a házsongárdi temetőbe. A könyv egyik alapgondolata, hogy mindezek ellenére Budapest elvesztése után Kolozsvár ekkor válik igazán az erdélyi magyar művészeti élet központjává. Az erdélyi román művészeti élet körképének megrajzolása szintén nagy érdeme a kötet szerzőjének. Különösen szép sorok szólnak Kós Károly, Szolnay Sándor, Szervátiusz Jenő heroikus művészetszervező munkásságáról, a Barabás Miklós Céh összetartó erejéről, a Műcsarnokban folyó lázas alkotómunkáról vagy László Gyula művészettörténészi és kritikusi közreműködéséről, a 40-es évek nagy, csoportos kiállításairól. A második világháborút követő évtizedek képzőművészeti folyamatainak egyik vonzó pillanata – a kis Firenze káprázata – bukkan fel a könyvben, amikor a Ion Andreescu-főiskolába csapatostul érkeznek tehetséges festő-, szobrász- és grafikusnövendékek. Azonban ez a szép ambíció a nemzetiségi intézményrendszer folyamatos leépítésével, majd teljes megszüntetésével párhuzamosan zajló szocreál térfoglalás nyomán gyorsan elillanó ábránd marad. Murádin Jenő Kolozsvár közel két évszázados képzőművészeti életét összefoglaló nagy munkája lényegében a 20. század 70-es–80-as éveinek – történelmi tapasztalatunkból érthetően – keserű számvetésével ér véget. Nem sóhajt fel megkönnyebbülten történész szerzőnk a ’89 utáni történéseket illetően sem. Bár az „átmeneti kor indulatainak lecsillapodása(?) után” némiképp reménykedve zárja a könyvét: „túl közel vagyunk a rálátásos ítélethez, de érezhető: dinamikusabb mozgásterekben kezd újraépülni az arculatot váltott művészeti élet. Kolozsvár éppen múltjából merít erőt kultúrája és művészete jövőjéhez”. *Murádin Jenő: Kolozsvár képzőművészete. Alkotói örökségünk a 19–20. századból. ARTprinter Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2011.
Jánó Mihály. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Közlemény
, 2012. szeptember 6–7-én, az Európai Néppárt (ENP) két olasz tagpártjának a meghívására az Európai Parlament Néppárti Frakciójának Elnöksége Firenzében tartotta kihelyezett bővített ülését, illetve hagyományos, évenkénti tanulmányi napjait. A tanácskozás második napján, szeptember 7-én, pénteken José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke, valamint Herman van Rompuy, az Európai Tanács elnöke is jelen voltak és előadást tartottak az „európai projekt válságáról”, illetve „a szociális piacgazdaság védelméről”.
A gazdasági válságról szóló panelt Joseph Daul frakcióvezető nyitotta meg, azt hangsúlyozván, hogy „a problémát nem Európa okozza, hanem – éppen ellenkezőleg –: Európa a választ jelenti a súlyos válságra”.
Barroso elnök alapozó előadásában rámutatott, hogy a kezdeti pénzügyi válság a továbbiakban gazdasági, szociális, politikai, sőt bizalmi válsággá szélesedett ki, melyre – a demokrácia viszonyai között – „politikai választ” kell közös erővel találnunk. Ebben az értelemben szólva, valóban „több Európára” („more Europe”) van szükség, ami egyben „jobb Európát” („better Europe”) is jelent, melynek megvalósítása révén az Unió és tagországai megerősödve kerülhetnek ki a sokrétű válságból. Beszédében a Bizottság elnöke síkraszállt az európai és nemzeti demokrácia alapvető értékei, a szabadság, a jogállamiság és az emberi jogok, továbbá Európa egységének megőrzése és a szociális piacgazdaság fenntartása mellett. A rövid- és hosszútávú válságkezelés sikeréhez az Európai Néppárt „a szolidaritás és a felelősségvállalás szintézisének a megteremtésével” járulhat hozzá – jelentette ki az elnök. Kérdésre válaszolva, hozzátette: „A válság kezelésére nem elégségesek – az egyes tagországokban alkalmazott – belpolitikai eszközök, hanem európai eszközökre van szükség”.
A tanulmányi napokhoz szorosan kapcsolódott a Néppárti Frakció – szintén hagyományossá vált – sorrendben immár 15. konferenciája az Egyházakkal és vallási intézményekkel folytatott párbeszéd (Dialogue with Churches and Religious Institutions) keretében. Emlékezetes, hogy a megelőző intézményes néppárti–egyházi párbeszéd helyszínéül, tavaly novemberben Esztergom szolgált.
Az európai gazdasági válság és annak következményei című tanácskozást pénteken délután Jan Olbrycht lengyel EP-képviselő, az ENP-frakció kultúrák közötti párbeszédért és vallási ügyekért felelős alelnöke nyitotta meg. Joseph Daul frakcióvezető üzenetét is tolmácsolva, azt hangsúlyozta, hogy: „a Néppárt az egyetlen olyan európai parlamenti politikai csoport (frakció), mely – a keresztény-demokrácia révén – közvetlenül kapcsolódik a keresztény értékekhez, amelyek egyben egyetemes értékek”.
A vendéglátók nevében Mario Mauro és Giuseppe Gargani olasz néppárti delegációvezetők szóltak az egybegyűltekhez. Az előbbi az egyházak politikai és szociális megoldásokhoz való hozzájárulását méltatta, az utóbbi pedig „a politikusok keresztény inspirációjának” a fontosságáról szólt. A firenzei érsekség képviseletében Claudio Maniago vikárius üdvözölte a résztvevőket.
A párbeszéd első ülésszakának előadói között szerepeltek: Othmar Karas osztrák képviselő, EP-alelnök, Gino Battaghia, az Olasz Római Katolikus Püspökkari Konferencia ökumenikus igazgatója, Aimilianos Bogiannou európai ortodox egyházi képviselő, Joseph Levi firenzei főrabbi, Rüdiger Noll, az Európai Egyházak Konferenciájának (CEC) vezető képviselője, valamint Katharina von Schnurbein, az EB politikai tanácsadója. A tanácskozás központi témáját a Lisszaboni Szerződés európai–vallási párbeszédre vonatkozó 17. cikkelyének a gyakorlatba ültetése képezte.
Az előadók közül többen is elismeréssel szóltak arról, hogy a nevezetes 17. cikkely jelentéstévője Tőkés László európai alelnök volt. Tudnivaló, hogy az Európai Parlament Elnöksége az egyházi párbeszéd intézményesítésére vonatkozó határozatát idén januárban fogadta el. Az EP Bürójában az egyházi ügyek jelenlegi felelőse Surján László alelnök, aki a délutáni tanácskozás záróbeszédét tartotta.
A hozzászólások rendjén erdélyi képviselőnk elismeréssel szólt arról, hogy az európai néppárti frakcióban megerősödni látszik a keresztény értékek iránt elkötelezett „keresztény-demokrata szárny”. Az európai–egyházi párbeszéd gyakorlatba ültetéséről szóló zárójelentéséről szólva, elégtétellel hangsúlyozta, hogy – pártállásuktól függetlenül – az EP Elnökségének valamennyi tagja egyhangúlag szavazta meg/fogadta el az erre vonatkozó határozatot.
A párbeszéd természetét illetően erdélyi képviselőnk egykori előterjesztésének azt a pontját idézte, mely szerint a párbeszédnek konkrét politikai témákra kell irányulnia. Ebben az értelemben nyújtott tájékoztatást a szeptember 1-jei, sepsiszentgyörgyi tüntetésről a visszaállamosított Székely Mikó Református Kollégium ügyében, mely egységes módon maga mellé állította az erdélyi római katolikus, református, evangélikus és unitárius egyházakat. Romániai magyar egyházaink egymás iránti testvéri szolidaritással fordultak szembe a posztkommunista visszarendeződés útján járó Victor Ponta-kormánnyal, és szálltak síkra a kommunizmus idején jogtalanul elkobzott egyházi tulajdon visszaszolgáltatása mellett.
Tőkés László ennek kapcsán egyházi párbeszédet és együttműködést szorgalmazott annak érdekében, hogy a görögországi macedónok, a szerbiai vlahok, valamint a romániai csángómagyarok szabadon használhassák anyanyelvüket templomaikban, illetve istentiszteleteiken.
Az egyházi–politikai párbeszéd másnap, szeptember 8-án, szombaton a hírneves Santa Croce Bazilika refektóriumában folytatódott.
Carlo Casini levezető elnök, az EP Alkotmányjogi Bizottságának vezetője elsőként Mario Mauro olasz néppárti delegációelnöknek adta meg a szót, aki XVI. Benedek pápa Caritas in Veritate enciklikáját idézve, az etika és politika keresztény-demokrata felfogás szerinti összefüggéseiről értekezett.
Othmar Karas képviselő előadásában radikális, strukturális gazdasági változások szükségességét hangsúlyozta az Európai Unióban.
Anna Zaborska szlovákiai delegációvezető a gazdasági válsággal együtt – és részben annak következményeként – a helyzetet súlyosbító európai spirituális válságról szólt.
Az ezzel együtt járó „antropológiai válságra” mutatott rá Carlos Simon Vasquez, a Szentszék családügyi szakértője az európai demográfiai helyzet vonatkozásában, határozottan kiállva a házasság – mint egy férfi és egy nő kapcsolatán alapuló – közössége mellett.
Hölvényi György egyházügyi államtitkár a mélyreható magyarországi szociális, munkaügyi reformokról, továbbá a hátrányos helyzetű emberek – köztük a cigányok – „szociális befogadásának” (social inclusion) a konkrét programjairól nyújtott tájékoztatást.
A muzulmánok képviseletében Izzedin Elzir olaszországi egyesületi vezető különösképpen az Európába bevándorló hitsorsosainak a súlyos problémáival foglalkozott.
Pjotr Mazurkiewicz atya, az EU Püspökkari Konferenciája Bizottságának (COMECE) főtitkára előadásában a különböző neműek természetes kapcsolatán alapuló házasságot vette védelmébe, a háromgyermekes családmodell mellett érvelve az Európában előállott demográfiai válság leküzdése érdekében.
A konferencia vitáját megnyitó beszédében Tőkés László, vallási ügyekben illetékes volt EP-alelnök az 1989-es temesvári felkelés emlékét idézte fel, melynek hátterében – egyebek mellett – szintén egy súlyos gazdasági válság húzódott meg. De nem csupán a Ceauşescu-rezsim tartotta éhen, sötétségben és hidegben országa népét, hanem az egész kelet-közép-európai térség társadalmait hasonló válság sújtotta, melyből a '89-es rendszerváltoztató mozgalmak mutattak kiutat – mondotta. Othmar Karas véleményét osztva, erdélyi képviselőnk a jelen helyzetben is gyökeres, strukturális gazdasági, gazdaságpolitikai átalakulásokat sürgetett az EU-ban. Ez kiváltképpen létkérdésnek számít a volt szovjet tábor országai számára, amelyekben a kommunizmusból örökölt súlyos gazdasági örökséget a jelenlegi európai válság következményei tetézik – mutatott rá képviselőnk.
A párbeszédben álló egyházakra helyezve a hangsúlyt, Tőkés László a szükséget látó, szenvedő emberekkel sorsközösséget vállaló egyházak hite általi „inspiráció” fontosságát emelte ki a politikusok felfogásában, a gazdasági és a szociális politikában. A megszorító intézkedések nem elégségesek, többre van szükség: a szeretet, a szolidaritás, a humanizmus „politikájára”. Az egyházak erkölcsi kötelessége és mindenkori hivatása erre – is – felhívni a puszta statisztikákban és tárgyias gazdasági, pénzügyi megoldásokban gondolkozó, nem egyszer a nélkülöző emberek mindennapi gondjaitól, bajaitól is elidegenedett politikusok, illetve politikai intézmények figyelmét – mondotta erdélyi képviselőnk, aki mindezek kapcsán az erdélyi – magyar – egyházak közösségi szolgálatára, valamint a sokrétű válságot többszörösen megszenvedő, többségi diszkriminációnak alávetett nemzeti kisebbségek sajátos gondjaira is kitért.
Szolidaritás és felelősség – a néppárti tanulmányi napok, valamint az egyházi–politikai párbeszéd központi üzenete tömören és lényegretörően ezzel a két szóval foglalható össze.
Firenze – Nagyvárad, 2012. szeptember 9.
Tőkés László
EP-képviselő
Sajtóirodája

Egy szerkesztő énjeiről és az irodalom jövőjéről
Balázs Imre József 1999 óta szerkesztője a Korunknak, 2008 májusától pedig a lap főszerkesztője. Januártól Kovács Kiss Gyöngy veszi át tőle a stafétát. A leköszönő főszerkesztővel a tizenhárom évről, illetve arról a majdnem öt esztendőről beszélgettünk, amelyet az 1926-ban alapított és többször újraindított, illetve újradefiniált lap élén töltött.
– Visszanézve erre a főszerkesztői időszakra – kezdte a beszélgetést Balázs Imre József, aki a múlt év utolsó napjaiban a Zólya Andrea Csilla Irodalmi paródia és parodisztikus beszédmódok az erdélyi magyar irodalomban című, a Komp-Press Kiadónál 2012-ben megjelent monográfiája bemutatása alkalmából tartózkodott Székelyudvarhelyen – el kell mondanom, hogy azt igyekeztünk kipróbálni, hogy még milyen lehetne egy folyóirat, melyek azok a plusz-tartalmak és lehetőségek, amelyek túlmutatnak a nyomtatott lapon. Nagyobb hangsúlyt fektettünk a rendezvényekre. Legalább havi egy-egy alkalommal tartottunk irodalmi esteket és történelmi előadásokat Kolozsváron. Emlékezetes pillanataink voltak, amikor egyik történész-munkatársunkkal százötven-kétszáz olvasója szeretett volna találkozni, hasonlóan emlékezetes volt több jeles írónk számára szervezett est is, amikor kétszáz fő fölötti érdeklődőt számoltunk. Kipróbáltuk az elektronikus lehetőségeket is, nemcsak a folyóirat tartalmát töltöttük fel a honlapunkra, hanem a Korunk.org webhelyet portálként kezdtük üzemeltetni, frissítettük rajta a cikkeket, beszámolókat közöltünk a lapszámok megjelenése közti időszakokban lezajlott eseményekről, hozzászólásokat fogadtunk. A másik újdonság a Korunk Akadémia-képzések megteremtése volt, amelyben Kántor Lajos folyóiratszerkesztői, Horváth Andor műfordítói csoportot hozott létre, én magam kreatív írás műhelyt működtettem. Annyit mondanék erről a korszakról, hogy egyazon időben a mi látványos kísérleteinkkel, igencsak megcsappantak a forrásaink. Mi expanzióban gondolkodtunk, de ez alatt az anyagi lehetőségeink egyre szűkösebbek voltak.
– Ismereteim szerint volt egy magyarországi kísérlet is. A Korunk megvetette ott a lábát, oly módon, hogy rendszeresítette a közönségtalálkozókat a budapesti Bem moziban, ahol könyvstandot is üzemeltetett egy időben. Aztán ott van a Korunk szerkesztőinek és a szerkesztőséghez közelálló képzőművészeknek egy másik több évtizedes projektje is, a Korunk Galéria…
– Kezdjük a Korunk Galériánál, amelyik régebbi történet. 2005-ben a szerkesztőség költözni kényszerült, s ezzel a korábban bejáratott kiállítóhelyünk is megszűnt, hiszen a kiállításokat addig a nagy szerkesztőségi teremben szerveztük. Néhány évig ideiglenes helyszínen léteztünk, az Unitárius Püspökség számunkra felajánlott tanácstermében, de az a hely nem volt hosszabb távon megfelelő, hiszen a legnagyobb jóindulat mellett is csak korlátozottan rendelkezhettünk felette, és nem minden fajta kiállításhoz volt alkalmas tér. Sikerült felújíttatnunk a szerkesztőség mostani épületének alagsori helyiségét, ahol egy mini-galéria, a Korunk Stúdiógaléria jött létre. Két-három éve itt kezdtük újra a kiállítás-szervezést, Szabó András kollégánk végzi ezt a részfeladatot. Természetes, hogy megújulás is járt ezzel, s ma inkább a kísérletező fiatalok terepe a hely… Egy ideig, körülbelül másfél éven át havonta mentünk Budapestre, valóban működött a Korunk Budapesti Porta, ahol mozi, kávézó, könyvstand, vetítőhelyiség állott a rendelkezésünkre, és jó hangulatú közönségtalálkozókat lehetett tartani. Az Új Budapest Filmstúdió lakta azt az épületet, akik támogatták ezt a projektünket, aztán hasonlóan jártak, mint mi Kolozsváron, az önkormányzat eladta az ingatlant, a Ráday utcába költöztek, ahol már nem voltak adottak a körülmények arra, hogy havi rendszerességgel lap- és könyvbemutatót tartsunk.
– Ez idő alatt a Korunk szerkesztői nem feledkeztek meg a hazai közönségről sem, hiszen zajlottak a Korunk-estek. Ugyancsak havi rendszerességgel felbukkant a lap és a Komp-Press valamelyik friss kiadványa a legkülönbözőbb városokban. Elmondható, hogy a székelyföldi városokban változatlan az érdeklődés a Korunk munkája iránt? És mi van a szórványban? Milyen érdeklődés mutatkozik, ha Brassóban, Nagyszebenben, Temesváron vagy Szászrégenben hirdetnek közönségtalálkozót?
– Tudjuk, hogy a lap- és könyvterjesztés legjobb módja a személyes kapcsolattartás. Ma is van értelme annak, hogy hárman-négyen is elutazzunk egy-egy helyszínre. Nagyon jól működik ez a típusú találkozási forma. Az emberekben él az igény, hogy a szerzőink és a szerkesztőink felbukkanjanak a városukban. A törzsközönségünk ott is megvan, ahol kevesebb magyar él. A könyvkiadási rész sikerrel egészíti ki a lapot, azokat is megszólítja, akik a havi folyóiratszámokat nem követik. Úgy időzítünk egy-egy bemutatkozást, hogy vagy a friss lapszám témája, vagy az éppen akkor kiadott kötet valamilyen formában illeszkedjék ahhoz a környékhez, ahová „kiszállunk”. A Komp-Press kiadványai általában kapcsolódnak az érintett vidékhez, onnan való a szerzők egy része, vagy a feldolgozott témák jellege olyan, hogy szélesebb érdeklődésre számíthatunk abban a régióban.
– Hány kötet jelenik meg évente a Komp-Press gondozásában?
– Általában nyolc-tíz könyvünk van.
– Mennyire kapcsolódik a könyvkiadás a laphoz?
– Elég szorosan, hiszen a könyvek szerzői többnyire a folyóiratba is írnak. A könyvek által is ugyanazt azt értelmiségi közönséget célozzuk meg. Nem az eladott példányokon mérjük az értéket. Akár a művészeti könyveket, akár a tanulmány- és esszéköteteket nézzük, akár a színészekkel készült életút-interjúkat, ezek mind hiánypótló kiadványok.
– Körülbelül milyen népes lehet az olvasói tábor?
– A Korunk valamivel ezer példány fölött jelenik meg nyomtatott változatban. Ehhez ma már érdemes hozzágondolni az internetes olvasottságot, hiszen egy hónapos késéssel mindig felkerül a portálunkra a teljes lapszám pdf-változatban. Ez többszöröse a hagyományos olvasótábornak: több ezer olvasót jelent havonta.
– Miért van olyan sok apró betű a Korunkban? Ha a mostani tipográfiát, ha a korábbit nézzük, mindjárt meggyőződhetünk arról, hogy a folyóiratba nagyon sok értékes tartalmat igyekeznek belegyömöszölni a szerkesztők. Nem lehetne ezen változtatni?
– Az arculattervezőnk, Könczey Elemér is havonta ugyanezt mondja, mert ő sem ért egyet ezzel a koncepcióval. Csak egy módon tudnánk rajta változtatni: ha elhagynánk az írások egy részét. A másik változat, hogy terjedelmesebb lapot adjunk ki, de az állandó költség-korlátok miatt ez sem reális alternatíva. Tudni kell azt is, hogy minden hónapban több kiváló minőségű kézirat jön be a laphoz, mint amennyit képesek vagyunk közölni. Nagyon sok az eleve megrendelt kézirat, hiszen tematikus lapszámaink vannak, amelyek tartósabbá, a szoros értelemben vett aktualitáson túlmutatóvá teszik az egyes lapszámokat. Ezeket a szempontokat kell mérlegelnünk a tipográfia alakításakor.
– Mi okozta ezt a kívülről váratlannak látszó szakmai fordulatot, a főszerkesztői feladatkörtől való megválást?
– Nem váratlan, hiszen a 2012-es évben, ahogy a lap impresszumában is szerepelt, kutatói szabadságon voltam, miközben persze továbbra is írtam a lapba. A főszerkesztő-helyettesek és a belső munkatársak irányították a munkát. Volt egy másfél éves ösztöndíjam, amellyel több hónapnyi időt töltöttem külföldön: Párizsban, Budapesten, Firenzében, Canterburyben jártam többek között, ösztöndíjas kutatóként vagy konferenciarésztvevőként. Összehasonlító irodalmi kutatásokkal foglalkozom, a magyar-román-francia irodalmak avantgárd rétegeit vizsgálom. Körvonalazódni kezdett egy olyan anyag, amelyet akár több könyvben tudok majd megírni, több év alatt, s nemzetközi szinten is relevánsnak tűnik. Vagyis előtérbe került az irodalomtörténész-énem. A Korunk szerkesztését én mindig egy másik munkahely mellett végeztem…
– A kolozsvári bölcsészkaron való tanítás mellett. Ez a foglalatosság megmarad?
– Természetesen. Maradok a BBTE magyar irodalom tanszékén. Az egyetem kifejezetten elvárja a kutatómunka folytatását a tanároktól. Az ottani feladatköreim is bővültek egyébként az elmúlt néhány évben, az alap- és a mesteri képzésben egyaránt tanítok, szakdolgozókat, tanári fokozati vizsgákra készülőket irányítok. E változások következménye részben, hogy az a kétfajta munka, amit eddig párhuzamosan végeztem, egyre kevésbé működtethető együtt. A 2012-es esztendőben egyébként jó, fontos lapszámok készültek, a főszerkesztői stafétát tehát teljes bizalommal adom át Kovács Kiss Gyöngynek, és folytatom ugyanakkor az irodalmi és kritikai rovat szerkesztését, ami lényegesen kevesebb adminisztratív feladattal jár.
– Hol tartózkodik, hol él, hogyan alkot a következő én, a Balázs Imre József nevű költő?
– Nem panaszkodom, eléggé életre kelt. Gondolom, a változó élethelyzetek, a kultúra-dús és jórészt ismeretlen környezet inspiratív az irodalom szempontjából. 2012-ben egyébként egy gyermekverskötete is megjelent ennek az énnek, Blanka birodalma címmel, a kolozsvári Koinónia Kiadónál.
– A lap jövője biztosítva van?
– Hasonló mértékben, ahogyan eddig, a közeljövőben is mutatkoznak a források, de ez ugyanakkor egyfajta állandó bizonytalansági állapot is, több évre visszamenőleg. Az a pénzügyi helyzet, amelyben a Korunk van, egyébként jórészt a többi kulturális folyóiratra is jellemző. Én úgy látom, hogy minden kulturális kiadványnak végig kell gondolnia a jövőre vonatkozó stratégiáit.
– Mi lesz a jövő? Hiszen hallani, hogy patinás lapok és folyóiratok függesztik fel a papíralapú megjelenést és mennek át kizárólagosan a világhálóra?
– Átalakulóban az olvasótábor is. Még megvan, él, olvas az az értelmiségi réteg, amelyik ragaszkodik a papírhoz, de hosszú távon elkerülhetetlenül a facebook-nemzedék kerül túlsúlyba, amelyik az elektronikus csatornákat használja. Én személy szerint konzervatív vagyok az olvasási szokásaimat tekintve, de fontosabbnak tartom, hogy az emberek olvassanak, mint azt, hogy a nyomtatott formához ragaszkodjanak…Úgy látom, hogy manapság már megvannak az eszközök ahhoz, hogy az irodalom mint olyan az elektronikus térben is képes legyen működni és hatni. A kultúra, az írott kultúra képes a túlélésre, természetesen, még akkor is, ha nem tudjuk pontosan megjósolni előre a majdani létezési formáit.
Balázs Imre József
József Attila-díjas költő, kritikus, egyetemi+E7 oktató, szerkesztő. Székelyudvarhelyen született, 1976-ban. Matematika–fizika szakon végzett a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnáziumban. 1994–1998 között a kolozsvári BBTE magyar–angol szakos hallgatója. 1998 óta tanít az egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékén, 2004 óta adjunktusként. 1999 óta a Korunk irodalmi és kritikarovatának szerkesztője, 2008–2012 között a lap főszerkesztője. 1996 óta rendszeresen publikál verseket, irodalomkritikát, tanulmányokat folyóiratokban, antológiákban, napi- és hetilapokban. Kolozsváron él, legfrissebb kötetei: Az új közép (tanulmányok, Szeged, 2012), Blanka birodalma (gyermekversek, Kolozsvár, 2012).
Simó Márton
Székelyhon.ro,

Kultúránk nápolyi követe: Amedeo Di Francesco
Amedeo Di Francesco professzor neve valóságos fogalom a magyarságtudománnyal foglalkozók körében, nemzetközi hungarológiai kongresszuson figyeltem fel arra, hogy a dallamos nevű tudós a tanácskozások elnökségében foglal helyet, tíz évig a Nemzetközi Hungarológiai Társaság elnöke is volt. „Balassi-kutató” – közlik kérdésemre suttogva, amitől a csodálkozás csak fokozódik az emberben. Nos, legutóbb a Sapientia Egyetem csíkszeredai konferenciáján találkoztam vele, a nápolyi L’Orientale Egyetem magyar tanszékének vezetője volt szíves válaszolni pár kérdésemre. Előbb a tanszékről és diákjairól beszélgettünk. – A mi egyetemünk neve azért A Keleti, mert egy 18. századi kezdeményezésre épül. Annak idején a kínaiak kollégiumának hívták, mert azok tanultak ott, akiket kínai misszióra készített fel az egyház, és keleti nyelveket kellett tanulmányozniuk. A L’Orientale magánintézményként kezdte, negyven éve már állami egyetem a megfelelő ösztöndíjrendszerrel, mindennel. Nálunk persze mindenkinek kötelező tandíjat is fizetnie, aránylag nem túl nagy összegről van szó. Olaszországban a hungarológiai tanszékeknek egész hálózata működik, hét egyetemen tanítják a magyar nyelvet és irodalmat: Nápolyon kívül Rómában, Firenzében, Padovában, Udinében, Milánóban és Bolognában, ezeken a magyar tanszékek helyzete szilárd. Hogy a jövőben mi lesz, az persze kérdéses, de egyelőre, ahogy a székelyek mondják: mi erősek vagyunk – neveti el magát.
Saját tanulmányairól is elárul egy-két részletet:
– Én egyetemista koromban találkoztam a magyar kultúrával, ahogy viccesen mondani szoktam, mindig vonzódtam a „furcsa” dolgokhoz. Hosszú ideig tanultam latinul, ógörögül, nagyon szeretem az ókori irodalmat, de vonzódom a kelet-európai kultúrákhoz is. A közép-európai műveltségek iránti érdeklődésem vezetett el a magyar, a horvát kultúrához is. Nem utolsósorban azért, mert a gimnáziumban a tanárok nem tudták pontosan megmondani, mi is történt a kontinensnek ebben a felében. Kiváló vendégprofesszoraim voltak Rómában: Balázs János és Szauder József. Magyarországon először ösztöndíjasként 1969-ben jártam a debreceni nyári egyetemen, azóta még számtalanszor. Szerencsés voltam, hogy ilyen kiváló tudósoktól tanulhattam. Nem voltunk sokan, nemegyszer hárman talán. Többnyire baloldali érzelmű diákok, én azonban nem politizáltam, a kommunizmus kimondottan taszított. De nem támadt ebből bonyodalom, mert én a 16. századi irodalommal kezdtem. Hogy azt a szakot végeztem-e? Nem voltunk olyannyira szigorúan szakokra osztva, de szakdolgozatomat valóban Balassi Bálint Szép magyar komédia című pásztorjátékáról írtam. Balassi tudott olaszul, fordított is olaszból, én pontosan ezt a fordítást és átdolgozást elemeztem. Sokáig foglalkoztam a reneszánsz kori olasz irodalommal, és így találtam rá e témára. Az olasz irodalmi nyelv a Dante-féle toscanai dialektusból alakult ki, Pietro Bembo volt az a kiváló tudós és költő a 16. században, aki megteremtette a Dante utáni olasz irodalmi nyelvet. Az ő nyomán ismerte meg Balassi Petrarca költészetét, és lett maga is petrarkista költő. Igen, Balassi lépést tartott a kor irodalmi fejlődésével. Nagyon érdekes a magyar kultúrában, hogy mikor szinkronban, mikor késésben van a Nyugathoz képest, de nem is így kellett volna mondanom, inkább az az igazság, hogy Balassi után a históriás énekek, a hagyományos verselési formák nyomultak előtérbe a reformáció és a török hódoltság korában. Családomban csak én tudok magyarul, ha elvonulok szép magyar könyvtáramba, az az én külön világom.
– Balassi mellett milyen súlypontjai vannak még munkásságának? – Balassival már régen nem foglalkozom, most Zrínyi Miklós köt le. Nagyon tetszik a Szigeti veszedelem és annak horvát változata is, én horvátot is tanultam az egyetemen, és tudom élvezni ezt a magyar–horvát párhuzamot. De Erdélyben vagyunk: nagy szerelmem Dsida Jenő. Nagy költő. Magyarországon tanulmánykötetet várnak tőlem róla, már tizenegy tanulmány el is készült, csak a kötet összeállításával késlekedem. Májusban Dsida-konferenciára is meghívtak, sajnos Amerikában leszek éppen, de tanulmányomat elküldöm, befejezésén dolgozom.
Az olaszországi hungarológiai tanszékek jövőjéről, a tanárutánpótlásról óvatosan nyilatkozik. Fájlalja, hogy a mai diákok „nem annyira bátrak”, mint az ő fiatalkorában, az angol, a kínai ma a sláger, azt remélik, hogy ezekkel könnyebben jutnak majd álláshoz. A L’Orientalén különben 11 ezer diák tanul. A hungarológiai tanszéken ketten dolgoznak, legutóbb hét magyar diák érkezett hozzájuk az Erasmus-programnak köszönhetően. Nápolyban román tanszék is létezik, a professzor elmeséli, hogy dékán korában sikerült a felszámolástól megmentenie. A takarékossági hullám szele megcsapta ezt az intézményt is, az amerikai tanszéknek akarták adni azt az állást, nagy „kelet–nyugati csata volt”, mondja nevetve, de sikerült megőriznie, ma az újlatin filológia erős ágazatnak számít. A magyar állam korábban cserelektort küldött, most ez nincs, de jól kiépített személyes ismeretségi háló biztosítja a szükséges kapcsolatot.
Amedeo Di Francesco professzor ma választmányi tagja a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaságnak, melynek elnöke a finn Tuomo Lahdelma – a tudományág egy másik élő „fogalma”.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bemutatták a művészettörténeti Táguló horizontot
Soós Zoltán, a Maros megyei múzeum igazgatója, Orbán János, a Marosvásárhelyi Kulturális Központ munkatársa és Spielmann Mihály történész ismertette kedd este a Bolyai-klubban a Táguló horizont című, művészettörténeti tanulmányokat tartalmazó kötetet.
A fiatal művészettörténész-nemzedék a B. Nagy Margit örökségét viszi tovább, a Kovács András által felnevelt generáció arra vállalkozott, hogy feltérképezi mindazt az örökséget, amely a művészettörténet szempontjából fontos. Máris sokat tettek ezért, de még mindig hosszú az út, sok a tennivaló – hangsúlyozta Soós Zoltán.
A 2001-ben Marosvásárhelyen megszervezett művészettörténeti konferencia előadásait magába foglaló kötetet Spielmann Mihály ismertette. Kijelentette: „Ha ezeket a közleményeket olvasom, akkor egyáltalán nem látok törést, szakadékot, áthághatatlan ellenentétet a régiek, a László Gyulák, Entz Gézák, Gerevichek, Genthon Istvánok, Balogh Jolánok vagy Marosi Ernők művei és e maiak között. Mindet magasfokú tudományosság, józan mértéktartás és ugyanakkor tág, táguló kitekintés, összefüggés-keresésés, szemléleti bizonyosság jellemzi. Azaz a különbség legfennebb a stílusban, az egyéni megközelítésben különbözik. De ez a fajta különbözés még ebben a kötetben is közlőtől közlőig egyéníthető”.
A kötetben tizennyolc tanulmány olvasható, a köztük felbukkanó témák: a XIII. század építészete és annak elméleti-gyakorlati vizsgálata Esztergom-Gyulafehérvár összefüggésben (Raffay Endre); Nagyvárad és Firenze, olasz kalmárok, Ozorai Pipo – Philippo Scolari, és a püspöki székhely építészete (Prajda Katalin); a kecskeméti református templom és az erdélyi későreneszánsz építészet lehetséges kapcsolatai, debreceni mesterek, Kecskemét és Fogaras, Nagyenyed vagy Boroskrakkó (Székely Gábor); a Teleki Téka építészeti tervei és a megvalósulás, könyvtárépület típusok, a csarnokkönyvtár (Orbán János); a lebontott vásárhelyi ferences templom belső berendezése, rekonstrukciós kísérlet, szétszóródó műkincsek, oltárok (Barabás Kisannna); a Szentkereszty család árkosi kastélya, 19. századvégi kastélyépítészet (Bordás Beáta); a marosvásárhelyi Református Kollégium díszterme, tornacsarnoka, elemi iskolája, Nagy Győző építészmérnök, tervező „ébresztése” (Oniga Erika); Lechner-utánzók, a kiskúnfélegyházi városháza, az ún. magyaros szecesszióról, némi referenciával a marosvásárhelyi Ferenc József közművelődési palotára (Brunner Attila); Sándy Gyula építész pályájának első szakasza az első világháborúig, stílusa, építészeti megoldások, önállóság és epigonizmus (Bodó Péter); női építészek, a nőemancipáció és a Műegyetem konzervativizmusa, ismeretlen nőépítészek az I. világháború előtt Paulas Erika, Erdélyi Szerén, Préda Ilona (Mészáros Zsolt); művelődéstörténet, útinapló, európai utazás, mit tudott Teleki József, a jövendő koronaőr az építészetről, a főurak ízlésvilága a 18. században (Tóth Áron), Mikes Kelemen, a száműzött, arcképeinek festői, grafikai, éremveretes ábrázolásai időben és térben, arcképtípus a 18. században, a francia hatás (Tüskés Anna); szobrászat és szobrászok, művésztelepek Nagybánya, Kecskemét, Hódmezővásárhely és Szolnok szobrászai a festők között, miért is csatlakoztak a művészkolóniákhoz, művészetpolitika a 20. század elején, Ferenczy Béni, Telcs Ede, Ligeti Miklós, Kisfaludi Strobl Zsigmond és társaik (Gulyás Dorottya); Zsögödi Nagy Imre, festészeti, primitivizmus, életöröm, Breughel és Rabelais, hatások, kivonulás a természetbe, Székelyföld és inspiráció (Veress Ferenc); Leon Alex, grafika, expresszionizmus, baloldali elkötelezettség, Ukrajna, zsidó művészsors Erdélyben és Magyarországon a második világháború előtt és alatt (Hörcher Eszter); Vass Tamás, életút, tényleg elfelejtették, a lázadó grafikus,a művész, az ember, a tökéletes rajztudás dícsérete és átka, régi vásárhelyi kiállítások, kudarcok és szerelmek, a zseni (Portik Blénessy Ágota); kézimunka, egyházművészet, úrasztali terítők, keszkenők rátét himzései selyem alapon, hogyan készültek, a Küküllői Református Egyházmegye gyülekezeteinek inventáriuma, 17-19. századi főúri asszonyok adományai (Horváth T. Iringó) és végül csak látszólag kilógó értekezés a XIX. századvégi iparoktatás és népművészet, háziipar, a Székelyföldi Iparművészeti Múzeum és az iparművészeti múzeumok, mesterségtanulás mint a társadalmi fölemelkedés lehetősége a paraszti közegből, támogatás és iskolalapítások (Székely Miklós).
Antal Erika
maszol.ro,

Temetők találkoznak Kolozsváron: Firenzétől Kaliforniáig
A Házsongárdi temető szakmai bemutatásával kezdődött ma délután a 8 ország (Anglia, Amerikai Egyesült Államok, Ausztria, Magyarország, Olaszország, Portugália, Románia, Spanyolország) húsznál több szakemberének részvételével zajló háromnapos temető-szeminárium Kolozsváron. A nemzetközi és helyi figyelemfelkeltés, a Házsongárd turisztikai hasznosításának előmozdításán túl a szervezők (a budapesti székhelyű Teleki László Alapítvány és a kolozsvári Házsongárd Alapítvány) abban bíznak, a szeminárium áttörést fog jelenteni a Házsongárdi temetőben található több száz kiemelkedő örökségi értéket képviselő sír, síremlék és kripta megőrzésében.
Firenzéből, Lisszabonból, Barcelonából, Budapestről, Bécsből, Bolognából, Londonból és Kaliforniából is érkeznek többek között azok a szakemberek, akik A mulandóság emlékkövei – A történeti temetők örökségi értékeinek megőrzése témakörben szervezett nemzetközi szemináriumon tartanak ínyencségnek számító előadásokat. Köztük olyan témákat is találunk, mint például a londoni Highgate temető jövőjét fürkésző előadás, a firenzei svájci tulajdonú „Angol temető” bemutatása, de elbarangolhatunk a barcelonai, new orleansi vagy a híres bécsi központi temetőbe. A találkozó méltó befejezéseként Egyed Emese szerkesztett és Diószegi László rendezett műsort Gyertyaláng címmel a Házsongárdi temetőről szóló versekből és írásokból, a THÉ-Trupp Egyetemi Irodalmi Színpad, a Concordia vonósnégyes és a Tokos Népzenei Együttes közreműködésével. A konferencia díjtalan, programjaira minden érdeklődőt szívesen várnak a János Zsigmond Unitárius Kollégium épületébe. Szabadság (Kolozsvár)

Nagykárolyban jártunk - a jubileum folytatódott
Idén kettős jubileumot ünnepelnek a piarista nővérek. 1889. június 24-én, Firenzében, Boldog Celestina Donati megalapította a Piarista Családhoz tartozó Kongregációt, melynek lelkisége Kalazanci Szent József sajátos nevelői szolgálatából forrásozik. Hivatásukkal, életükkel arról a Jézusról tesznek tanúságot, aki befogadja, magához öleli és megáldja a gyermekeket. Ezért küldetésüknek érzik főleg a szegény gyermekek és fiatalok érzelmi, kulturális, szociális és vallási értékekben való harmonikus és teljes növekedését. Tíz éve szolgálnak Nagykárolyban, ahol egy családtípusú gyermekotthont és egy napközit működtetnek. Az alábbiakban Kürti-Bokor Judit nagykárolyi piarista nővér beszél nekünk rendjük történetéről, múltjáról, jelenéről és hivatásáról.
Rendünk 1889. június 24-én született meg Firenzében, a város patrónusának, Keresztelő Szent János születésének az ünnepén. Tizenkét éve jöttünk haza Tünde nővérrel, két évet a gyulafehérvári egyházmegyében szolgáltunk, és 2004-ben, tíz éve telepedtünk le Nagykárolyban.
Celestina anyának egy szentéletű piarista lelki vezetője volt, Celestino Zini, aki olyan nagyon szerette Kalazanci Szent Józsefet, hogy ezt a ragaszkodást, szeretetet átültette az ő szívébe is. Celestina anya tulajdonképpen miatta lett piarista. Tizenkilenc évesen határozta el, hogy nővér lesz, és negyvenegy éves korában alapította a rendet. Nem volt szándékában egy új rendet alapítani, de rá kellett jönnie, hogy egy olyan sokoldalú hivatás, mint az övé, mindenképpen piarista. Ezért alapította a kongregációt, és ezért létezünk ma mi is.
Celestina anya tanítónői oklevéllel rendelkező fiatal nő volt, aki 1890 januárjában egy ingyenes népiskolát hozott létre a nővértársaival együtt fiatal lányok számára. Első művét követte még számtalan iskola, majd megszületett az első bentlakásos iskola lányok számára. Létrejöttek ezt követően az első óvodák, az első művészeti és szakmai iskolák, melyek a fiatal lányokat varrni, hímezni tanították, hogy meg tudjanak élni. 1899-ben nyitotta meg kapuit az első gyermekotthon a bebörtönzöttek lányai számára. Ez már olyan ház volt, ahol a gyerekek a mindennapjaikat élték. Olaszország-szerte nagyon sok ház nyílt, hisz sok volt a hivatás. Celestina anya életében már tizennégy ház működött. A külföld felé történt nyitást 1985-re tesszük: Olaszországon kívül Brazíliában, Nicaraguában és Kongóban is vannak közösségeink.
Kürti-Bokor Judit - Szathmáry Melinda
piarista.hu/node/1963

Átadták a Pro Cultura díjakat
„A közönség nem akart leengedni a színpadról!”
A megyeháza Európa termében december elején XIII. alkalommal adták át a művészetek területén kiemelkedő teljesítményt nyújtott bánsági személyiségeknek a Pro Cultura Timisiensis díjakat. Az életműdíjnak is felfogható senior Pro Cultura díjat idén nyolc kulturális személyiség érdemelte ki, köztük Airizer Csaba operaénekes, aki több mint 20 évig volt a temesvári Román Opera magánénekese. A Pro Cultura díj fiatal művészeknek járó változatát a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház két művésze is megkapta az idén: Molnos András Csaba színművész és Albert Alpár, a társulat díszlettervezője.
Airizer Csaba temesvári, majd budapesti operaénekes Kolozsváron született, Zenei tanulmányait 1972-ben fejezte be Bukarestben a Ciprian Porumbescu Zeneakadémián. Ezt követően 20 évig a Temesvári Román Opera magánénekeseként működött. 1991-től a Magyar Állami Operaház tagja, 109 opera, vokál-szimfonikus- és operettszerepet énekelt. Operaházi tagsága alatt nagy sikerrel mutatkozott be a Mózes, A kékszakállú herceg vára c. operák címszerepében, valamint a Ramphis (Aida), Fasolt (A Rajna kincse), Mefisztó (Faust), Alvise Badoero (La Gioconda) szerepekben. Meghívott művészként énekelt Firenzében, Velencében, Párizsban, Montpellier-ben, Lille-ben, Amszterdamban, Bréguez-ben, Barcelonában, Kölnben, Buenos Airesben, Sao Paolóban, Rio de Janeiróban, Tokióban, Vancouverben, Moszkvában, Novoszibirszkben, Belgrádban, Újvidéken, Jeruzsálemben stb. „A közönség a legjobban a Mefisztó alakításomat fogadta – nyilatkozta a díjátadás alkalmából lapunknak Airizer Csaba –, volt olyan előadás, hogy ötször kellett elénekelnem Mefisztó rondóját, nem akartak leengedni a színpadról!”
Albert Alpárt, a temesvári magyar társulat díszlettervezőjét Dobre Kóthay Judit elismert látványtervező, Molnos András Csaba színművészt pedig Szekernyés Irén újságíró méltatta Dobre Júlia, valamint Liliana Cîra Niculescu tolmácsolásában.
„Albert Alpár a legnagyobbak közé tartozik. Vérbeli profi. Tudja, mit jelent díszlet-jelmez tervezőnek, de mindenekelőtt tudja, mit jelent színházi embernek lenni. Képzőművészként a maga eszközeit és művészi adottságait kihasználva áldoz Thália oltárán, alkotásaival teremtve értelmet a néma és mély színházi térben. Vele született szenvedélye a formák, anyagok és a színpad iránt tette őt szakmája egyik legkiemelkedőbb alkotójává.” (Dobre Kóthay Judit)
„Molnos András Csaba színművésznek a lelke, a szenvedélye a szakmája. Állandóan kereső és fáradhatatlan megfigyelője az életnek. Nincs és nem is volt soha művészi vagy szellemi vezetője. A polgári élet, a pillanat, az emberi létalap gondolatainak, a lényegek és eszenciák megértésére törekszik, azzal az ősi kíváncsisággal felvértezve, mely a legnagyobbak sajátja. A kérdésekre és felmerülő problémákra maga próbál válaszokat és megoldásokat találni. Tudja, hogy nincs abszolút igazság, és minden válasz csak ideiglenes, míg ez a szenvedély, az állandó keresés az, ami egyedül és kizárólag örök”. (Szekernyés Irén).
A Pro Cultura Timisiensis díjak kitüntetettjei emlékplakettet, oklevelet és 700 lej (senior díj), illetve 500 lej (ifjúsági díj) pénzjutalmat kaptak a megyei önkormányzattól.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Felfedni a természet szépségét – Ötven éve hunyt el Szopos Sándor festőművész
„Méltóképpen ápolja az utókor nagyapám emlékét, akinek műveiből több gyűjteményes kiállítást is szerveztek” – mondta el a Krónikának Borbély Gyöngyi, az 50 éve Kolozsváron elhunyt, csíkszeredai születésű Szopos Sándor grafikus, festőművész unokája.
Mint kifejtette, szeretette volna, ha az alkotó különböző múzeumokban – Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Budapesten – található munkáiból gyűjteményes kiállítást is létre lehetett volna hozni az évforduló alkalmából, viszont az alkotások öszszegyűjtése és szállítása sokba kerülne, így sajnos nem valósulhat meg a terv.
Borbély Gyöngyi azt is elmondta, hogy Szopos Sándor emlékére – aki többek közt a kolozsvári Farkas utca 4. szám alatt is alkotott – az épület falán emléktáblát tervez állítani a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság.
„Nagyapám sírját a Házsongárdi temetőben műemlékké nyilvánították a Gergely Erzsébet vezette Házsongárd Alapítványnak köszönhetően. Amikor Szopos Sándor meghalt, díszsírhelyet utalt ki az állam neki és feleségének, a kegyhely viszont már műemlék is, és ennek nagyon örülünk” – tette hozzá a festő unokája.
A realista-idealista művész
„Realista-idealista művész, akárcsak Munkácsy vagy Ferenczy Károly. Nem törődött a jelenkor divatos művészeti megnyilvánulásaival, nem hódolt semmilyen befolyásnak, csak azt festette, amit érzett, látott vagy szívvel felfogott. Művészi hitvallása: felfedni a természet jelenségeinek szépségét az ember előtt. Őszintén és átérezve ábrázolta az embert” – írta a festőről Piskolti Gábor az 1969-ben Marosvásárhelyen szervezett gyűjteményes emlékkiállítás katalógusában.
A székely nemesi származású Szopos Sándor 1881. szeptember 8-án született Csíkszeredában. Középiskolai tanulmányait a Csíksomlyói Római Katolikus Főgimnáziumban végezte 1900-ban, a budapesti Képzőművészeti Főiskolán 1904-ben rajztanári oklevelet szerzett, ahol Székely Bertalan, Hegedűs László, Zemplényi Tivadar, Révész Imre voltak a mesterei.
1905-től Ditróban, Gyergyószentmiklóson tanított. Első önálló kiállítását 1911-ben szervezték Gyergyószentmiklóson. Ebben az időben ismerkedett meg a Békási-szorosban és Gyilkos-tó környékén dolgozó Nagy Istvánnal, akinek szülőföldet ábrázoló festészete mély benyomást tett rá.
1913-ban a nagybányai festőiskolában Réti István irányításával dolgozott, majd 1915-től a dési Állami Főgimnázium rajztanára volt, ott-tartózkodása alatt festőiskolát vezetett. Képzőművészeti írásai jelentek meg a korabeli napilapokban, folyóiratokban, többek között A Hirnök, a Pásztortűz, a Kolozsvári Szemle, az Ellenzék közölte cikkeit.
Erdély több múzeumában is őrzik a hagyatékot
Szopos Sándor 1926-ban tanulmányutat tett Bécsben, Münchenben, Firenzében, Rómában, Assisiben és Velencében is. Az összefogás szép példájaként az 1929-es sepsiszentgyörgyi székely tárlaton Nagy Imrével közösen, támogatásként felajánlott festményeikkel segítették a csíkdelnei Szent János-templom restaurálását.
1934-ben véglegesen Kolozsváron telepedett le, a Piarista Főgimnáziumban, a Marianum polgári iskola tanárképzőjében, az Unitárius Kollégiumban és Tanítóképző Intézetben tanított. 1935-től Tóth Istvánnal közösen festőiskolájuk működött az Unitárius Kollégiumban. 1940-ben Corvin-koszorúval tüntették ki, majd a Madéfalvi veszedelem című festményéért megkapta az Esterházy Pál-díjat.
1942-ben Lármafát gyújtó csíki székelyek című festményével a Lotz Károly-aranyérmet nyerte el. 1946 és 1953 között a kolozsvári Népi Képzőművészeti Iskola önkéntes tanára volt, 1952-ben Nagy Alberttel és Fülöp Antal Andorral a kolozsvári képtár festményeit restaurálta. 1954. december 24-én 73 éves korában hunyt el.
Hagyatékából 22 olajfestmény a Csíki Székely Múzeumban található, 53 grafikai és festészeti alkotás a marosvásárhelyi képtárba került, munkáit őrzik még a kolozsvári és budapesti múzeumok. Tavaly februárban állították ki Önarckép című, nemrég restaurált festményét a kolozsvári Szépművészeti Múzeumban.
Kiss Judit |
Krónika (Kolozsvár)

HOME JOGOK
MACHIAVELLI ÉS AZ AUTONÓMIA
Már nem éri meg a minőségbe fektetni. Trükközni, az éri meg. Ez a legnagyobb romániai magyar tabu.
Nemrég hozta a Transindex idei tabulistáját. Ebben 11 újságíró mondja el nekünk, hogy szerinte melyek a mi nagy tabuink. Ezeket az asszerciókat összegezve tettük közzé. Ugyanezt a felmérést bő egy évtizede is megcsináltuk. A listának akkor is, ma is bizonyos utóélete kerekedett, az emberek egymásnak küldözgették, sajtóanyagok készültek belőle, talán kisebb vitákat is gerjesztett, stb.
Az idei lista, néhány pozitív tanulsága ellenére, három okból is csalódást okozott. Az egyik, hogy nagyjából ugyanolyan, mint a korábbi, vagyis vagy semmi nem változik, vagy már egyenesen tabukliséink lettek.
A másik, hogy ostobán politikus/politikumellenes. Véleményem szerint semmi sem banálisabb már, mint a politikusok anyagi helyzetét piszkálni, semmi sem banálisabb már, mint egykori minisztereket börtönbe zárni, viselt dolgokat teregetni. Aki szerint ez ma tabu, valószínűleg nem sokat ért abból, ami meghatározza az utóbbi pár évet. Vannak, akik a politikusok melletti szolidaritási akciókat bírálják, ami szerintem már súlyos lényegvakság. Összegezve: a tabu nem a politikusok anyagi helyzete. Talán inkább az, hogy ezek a korrupcióellenes erődemonstrációk hogyan történnek, és miért történnek. A nagy tabu pont a korrupcióellenes harc cél- és eszköztára. Biztonságosabb és több elismeréssel is jár, ha egy romániai magyar újságíró a politikusok kiváltságait sérelmezi, és nem a három betűs inkvizíciós intézményeket bírálja. Tabuklisésedés, politikus-para ide vagy oda, nem ez a legnagyobb problémám a kialakult listával, hanem az, hogy a listáról hiányzik a nagy tabu. A legnagyobb tabu. Ami annyira sikeresen álcázza magát, hogy hipnotikus kegyeleti állapotban tarja újságíró kollégáimat. De erről kicsit később, előbb Machiavelli.
Machiavelli különféle – hibásan, vagy részben hibásan neki tulajdonított – sátáni aforizmáival maradt a köztudatban. A fejedelem című, szélsőségesen józan politikai management kézikönyve pont azzal sokkol, hogy még naivan és szinte jóindulattal fogalmazza meg azt, ami a modern corporate világ csúcsragadozóinak cselekvéskultúrájában már ösztönös és magától értetődő. Machiavelli esetében hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy ez az ember a maga nemében hazafi volt, például szerinte semmilyen védelmet nem nyújtanak Firenze számára a minden elkötelezettség nélküli zsoldos hadseregek, és katonai reformot sürgetett. De nem ez az, ami miatt fontosnak tarom a jó öreg tanácsadó nevét szóba hozni. Hanem egy metaforája miatt.
A fejedelemnek – és bizonyos értelemben a népnek is – rendelkeznie kell valamivel, ami egyféle érték minden érték felett. Ami koherenciát ad tetteinek, de gyors adaptációs ösztönt is, ha arra van szükség. Ami kondiban tart. Ez a virtú. A vírtú összetevője egyféle méltóság, akár egyféle szép- és arányérzet is, de sok minden más is. Akár ambivalens tulajdonságokat is összegezhet, de a legfőbb jellemzője, hogy cselekvő. A virtú egy olyan fantasztikus kompozit, ami a vezetőt és népét über-életképes kondiban tartja. A virtú az, amitől tudsz élni a lehetőségekkel és adaptálódni, ha a lehetőségek Fortunája elkerül. A virtúnak nincs vegyértéke, Machiavelli is óvatos, amikor a virtúról beszél. De abból, amit a bölcs politikai tanácsadó mond, nyilvánvaló, hogy a fejedelem és népe nem szarakodik hülyeségekkel, nem magyarázza meg, hogy miért nem lehet, és nem retteg a kudarcoktól. És: szeret élni, mert elképzelni nem tudja, milyen lehet nem szeretni élni.
És most vissza a romániai magyar tabutárhoz. Hogy áll most a romániai magyar virtú az akár 11 évvel ezelőttihez képest? Hogy állunk általában a teljesítménnyel? Hogy állunk a minőséggel? Vajon a politikai lehetőségeink önmegvalósítási korlátaink is egyben, mint ahogy az újságírók nagy része remélni szereti? Nem inkább az van, hogy már nem tudunk élni a nyilvánvaló lehetőségeinkkel sem?
Annak idején, 1991-ben, Machiavelli könyve nagyon rossz minőségű barna papíron jelent meg nálunk, a Téka sorozatban. Rossz megfogni, alig olvasható. A logika az lehetett, inkább jelenjen meg sok minden gyenge hordozón, de legalább kaphassa kézbe a tanult világ. Létezik még ez, mármint a nyugtalan felelősségérzet, hogy a romániai magyar elit kapjon meg mindent, ami szellemi gyarapodásához szükséges? Vajon Horváth Andor, aki a Téka sorozatot szerkesztette, és többek között ezt a Machiavelli kötetet csinálta, gondol-e arra most, hogy az értelmiségi dolga, hogy atmoszféraként óvja a virágzó romániai magyar bolygót? Hát, nem hiszem. Mert nem hiszem, hogy józan ember gondolhat hasonlóra anélkül, hogy kicsit nevetségessé váljon önmaga előtt.
Mert már nem éri meg a minőségbe fektetni. Trükközni, az éri meg. Keresni egy biztonságos szerepet, pár biztonságos gondolatot és egy kis közösséget, amely kibúvót biztosít tagjainak, az éri meg. És ez a legnagyobb romániai magyar tabu: hogy már nem éri meg minőséget gyártani, mert sok munka, sok pénz, sok frusztrációt szabadít fel, akár buta támadásokat provokál, és kevés közösségi elégtételt nyújt. Lehet kicsit jó, lehet nagyon szórakoztató, de alapjában véve már nem éri meg. És ez nem (csak) politikai fejlemény.
Hogy megfordítható-e a “nem éri meg” trend? Valószínűleg igen, de előtte el kell jutnunk magáig a kérdésig. Klisévé kell tenni ezt a szerintem meghatározó tabunkat. És innen válik a kérdés politikaivá is. Mert ez az a pont, ahol a politizálást meg lehet tisztítani a fétisektől – és igen, a régiek paródiáiként működő fiataloktól, azoktól a bénító érdekcsoportoktól is, amelyek Szatmártól Marosvásárhelyig ügyeltek arra, hogy még a szótárból is eltűnjön a cselekvés meghatározása.
Kelemen Attila Ármin
Transindex.ro

Ritka Giotto-másolatra bukkantak egy mezőségi elhagyatott templomban
Műhelykonferencián mutatja be a Möller István Alapítvány a mezőségi középkori épített örökség feltárás eredményeit. Ezek között legjelentősebbnek azt tartják, hogy a Beszterce melletti Kiszsolna középkori templomában olyan freskóra bukkantak, amely a Giotto által a római Szent Péter-székesegyház számára készített Navicella mozaik hű másolata. 
A mozaik 17. századi megsemmisülése miatt a másolatok különleges értékkel bírnak. A Giotto-mű elkészülte utáni száz évből eddig csak három ilyet ismertek: egyet Firenzéből, egyet a hozzá közeli Pistoiából és egyet Strasbourgból. Közülük egyedül a firenzei az, amely nem csak alapvonásaiban, hanem részleteiben is másolta Giotto képét, pontosan úgy, ahogyan a most előkerült, nagyjából a firenzeivel egyidős kiszsolnai falfestmény is. Transindex.ro

A Mezőség kulturális örökségének megóvásáról tartottak konferenciát Budapesten
MTI - A Mezőség középkori szakrális építészetének feltárása érdekében folytatott kutatások eredményeiről és terveiről számoltak be szakemberek a budapesti FUGA Építészeti Központban rendezett konferencián és műhelytalálkozón csütörtökön.
A Mezőség településein a magyarság aránya egyre csekélyebb, azonban a jelentős részben szórványnak számító vagy teljesen kihalt gyülekezetek templomai nagyon sok kincset rejtenek. A területeken folyó kutatások elsődleges célja, hogy az ott végzett munkák eredményei széles körben ismertté váljanak, ezek segíthetik, hogy az emlékek fennmaradjanak annak ellenére, hogy a létüket befolyásoló körülmények egyre romlanak - hangsúlyozta Kollár Tibor a rendezvényt szervező Möller István Alapítvány képviseletében. A konferencia apropóját az a felfedezés adta, hogy Giotto di Bondone egy elpusztult mozaikjának a hű freskómásolatát találták meg az alapítvány örökségvédői az erdélyi Kiszsolna romos középkori templomának falán.
Kollár Tibor hangsúlyozta: az alapítvány célja a műemlékek kutatása, megóvása és ismertté tétele, hiszen az ismertség az egyik legfontosabb eszköze annak a folyamatnak, amellyel megakadályozható, hogy a kiszsolnai templomhoz hasonló épületek teljesen megsemmisüljenek.
Papp Szilárd művészettörténész elmondta, hogy az eredeti Giotto-mozaik a 17. században semmisült meg, így a róla készült másolatok különleges értékkel bírnak. A Giotto-mű elkészülte utáni száz évből eddig csak három ilyet másolatot ismertek: egyet Firenzéből, egy másikat Pistoiából a harmadikat Strasbourgból. Közülük egyedül a firenzei az, amelyik nemcsak alapvonásaiban, hanem részleteiben is másolta Giotto képét, pontosan úgy, ahogyan a most előkerült, nagyjából a firenzeivel egyidős kiszsolnai falfestmény is. A művészettörténész beszámolt arról is, hogy a templom évtizedek óta használaton kívül, romosan áll, boltozatai részben már beomlottak és mára a teljes összedőlés fenyegeti annak ellenére, hogy a templom még ma is jelentős értékekkel bír.
A program további részében Szakács Béla Zsolt Északkelet-Erdély Árpád-kori szakrális építészetéről tartott előadást, Weisz Attila a Mezőség műemlékeinek kutatásairól értekezett, Marosi Ernő pedig Egy új feliratos kő Kercen címmel tartott előadást. A programot a pusztuló mezőségi emlékek sorsáról és megmentési lehetőségeiről szóló kerekasztal-beszélgetés zárja. maszol.ro

Beszélgetés Soós Zoltánnal
Ahol érdemes lesz élni
Felkészült fiatal szakemberekből álló csapatával értékes, hangulatos rendezvényeket szervező intézménnyé alakította a megyei múzeumot. A munkája közben elsajátított kultúrmenedzseri tapasztalat birtokában Marosvásárhely polgármestereként szeretné bizonyítani, hogy képes a város átalakítására is. Soós Zoltán történész, archeológus, a Maros Megyei Múzeum igazgatója, az előválasztási szavazatok többségét megszerezve a magyar szervezetek közös jelöltjeként száll harcba a polgármesteri tisztségért.
A mai Marosvásárhelyt a Funar-korszak végi Kolozsvárhoz hasonlítja. "Van egy nagy lehetőségekkel rendelkező város, amelynek élén egy olyan személy áll, aki klientúrájával gátolja, leszorítja a fejlődést. Ideje kiszabadulni ebből a méltatlan helyzetből" – hangsúlyozza. Ötgyermekes apaként egy polgárbarát városról álmodik, ahol érdemes és kellemes élni. Ahonnan nem mennek el a fiatalok, mert tiszta a levegő, jól működik az oktatás, az egészségügy, a közszállítás, jó a közbiztonság és vannak munkahelyek. Elcsépelt szólamok ezek, vagy eddigi eredményei alapján elhihetjük Soós Zoltánnak, hogy valóban képes lesz az ígért változások beindítására? A megtett útról és elképzeléseiről a napokban beszélgettünk.
– Hogyan sikerült emberközelbe hozni a múzeumot, meghódítani a közönséget?
– Vannak, akik azt tartják, hogy a kultúra nem "profitképes", csak pénzt nyel el, ezért a hiánya nem jelent nagy problémát. Franciaország példájából kiindulva, ahol a nemzeti össztermékben a kultúra nagyobb szerepet játszik, mint például az elektronikai iparág, a fanyalgó vélekedéseknek az ellenkezőjét szerettem volna bizonyítani. Azon kívül, hogy költséges és befektetést igényel, mint minden, amiről azt szeretnénk, hogy működjön, a kultúra egy idő után képessé válik a jövedelemtermelésre, kellemes hangulatot teremt, megfogalmaz valami újat, és közben javítja az emberek közérzetét. Észre kell vennünk, hogy Európa egyre inkább felfedezi Erdély szépségeit. Marosvásárhelynek is vannak olyan adottságai, amelyekre építeni lehet. Ennek ellenére a helyzete, szerepe visszaesőben van, miközben a környező nagyvárosok, mint például Kolozsvár vagy Nagyszeben, óriásit léptek előre.
– Kultúrmenedzseri tevékenységéből mit tart a legsikeresebbnek?
– Szakképzetlen emberekből, tönkrement épületekből, ismeretlen állományokból álló intézményt vettem át. Ott ültünk egy kisebb kincsesláda tetején, hiszen a Kultúrpalota részben már a múzeum kezelésében volt, szép, értékes épületekkel rendelkeztünk a belvárosban, de ezek csak szürke foltokat jelentettek. Az adottságokat látva, egyrészt a leromlott épületállományt kellett helyrehozni, majd megtölteni tartalommal, hogy azok a helyek, amelyeket használunk, szépek, kellemesek, vonzóak legyenek. Ugyanakkor azt is világosan láttam, hogy sok évtizednyi butítás után egy jó kiállítással nem tudjuk bevonzani a közönséget. A Múzeumok éjszakája volt a fordulópont, ami évről évre gazdagabb, változatosabb lett, míg 2015-ben elértük a 20.000. látogatót. A megyei múzeumnak jó nevet szerezve bekerültünk egy olyan körbe, ahol értékesebb és jobb kiállításokat is megpályázhattunk. Románia ókori arany- és ezüstkincseinek a bemutatása látványos, gazdag és szemléletes anyag volt, több ezren tekintették meg. Időközben elkezdtük a kapcsolat kiépítését a budapesti Szépművészeti Múzeummal. Intézményünk számottevő gyűjteménye lehetővé teszi, hogy kölcsönözzünk és cserébe szép kiállítási anyagot kapjunk anélkül, hogy fizetni kellene érte. Kialakítottunk egy három kiállításból álló nemzetközi keretegyezményt; a napokban záruló metszetkiállítás után következik a Szépművészeti Múzeum Zichy-gyűjteménye, ami elsősorban reneszánsz és barokk festészeti alkotásokból áll, és a Toulouse-Lautrec-anyagot is szeretnénk Marosvásárhelyre hozni. Májusban lesz egy kiállításunk Róth Miksa munkáiból, a következő évben a Kultúrpalota díszítését megálmodó Körösfői Kriesch Aladár alkotásait szeretnénk elhozni Marosvásárhelyre, 2017-ben egy nagy Thorma János-kiállításra készülünk. A beindult rendszerben folyamatosan érkeznek a felajánlások, amelyeknek helyt adunk, hogy a körforgásban maradjunk. A flexibilitást kellene megvalósítani a várospolitika tekintetében is. Marosvásárhely óriási hiányossága, hogy a városnak nincs átgondolt stratégiája sem gazdasági, sem kulturális, sem turisztikai, sem egyéb téren. Csak görgetjük előre az életet, egy-egy híresség koncertjével fűszerezve. Az összeget, amit erre a célra elköltenek, sokkal hasznosabb dolgokra lehetne fordítani. Kétségtelen, hogy kell egy-egy ilyen élmény, azt viszont hiányolom, hogy ezeknek az eseményeknek nincsen hozzáadott értéke, ami megmaradna a városnak. Párizs vagy Firenze nem attól lett annyira híres és gazdag, hogy töménytelen pénzt költött a kulturális rendezvényekre, hanem a saját gyűjteményeit, értékeit fejlesztette, ami a későbbiekben már önmagát reklámozza. Hasonlót érzek a múzeum esetében is. Míg kezdetben óriási erőket kellett fektetni abba, hogy becsalogassuk a marosvásárhelyieket, ma már létrejött egyfajta bizalmi kapcsolat, hogy amit a múzeum szervez, azok általában színvonalas kiállítások. A napokban zárul egy rendkívül izgalmas anyag, a Szamársziget szellemkatonái, és jön Székelyudvarhelyről az Anna, egy érdekes koncepció alapján szervezett néprajzi tárlat, majd készülünk a 400 éves királyi város történetét bemutató kiállításra a várban.
– A napokban tett panaszt a polgármesteri hivatal által kihelyezett, helyenként félrevezető adatokat tartalmazó, részben egynyelvű táblák miatt. Mikor lesz minden rendben a várban és a vár körül is?
– A terv szerint a munkák át vannak adva és a vár látogatható is.
– Ez nem annyira egyértelmű, ha a Vártemplom körüli övezetre gondolok, és a rosszindulatú gáncsoskodásra, amivel a templomba igyekvőket feltartóztatják a főkapunál.
– Maga a templom, mivel egyházi tulajdon, nem került be az uniós pályázatba, de a törvény értelmében a város támogathatná a felújítását. Ha sikerülne uniós pénzt nyerni, az még jobb lenne. A régészeti feltárásokkal kapcsolatosan, mivel azok az előre nem látott munkálatokhoz tartoznak, a kivitelezést illetően haladékot kapott a város és a múzeum. Sajnos, a hivatal még mindig bosszantja a marosvásárhelyieket, és egyes kapusok valóban nem engedik be a Vár sétány felől a templomba tartó idős embereket.
– Mikor nyílik meg az üvegkupola, mi lesz a kapubástya sorsa? Visszakapta-e a múzeum?
– Az üvegkupolát turisztikai információs központnak képzelték el, alagsorában illemhelyekkel, szolgálati helyiségekkel. Beüzemelését, működését a szakma, a látogatók fogják eldönteni.
A helyi tanács határozata értelmében a múzeum visszakapja a kapubástyát, amelyben a jövő évre tudjuk visszaépíteni a vár történetéről szóló kiállítást.
– A természetrajzi részleget nem lehetne-e egy másik helyszínen népszerűbbé tenni?
– Az épület, mint tudjuk, iparmúzeumnak készült, a terek is ennek megfelelőek, ezért nem kifejezetten alkalmasak a természetrajzi anyag elhelyezésére. Nem titkolt szándékunk, és az állatkert igazgatójával is beszéltünk erről, hogy a 70.000 darabot számláló szép gyűjteménynek új részleget kellene felépíteni az állatkert szomszédságában, ahol egy planetáriumot is be lehetne rendezni. Városvezetőként a Somostetőn egy hangsúlyos fejlesztést indítanék el, a szecessziós épített örökség mellett ugyanis az állatkert a másik olyan vonzereje a városnak, amit sokan látogatnak meg más megyékből is. Nagyon fontos lenne, hogy az orvosi egyetemtől egy új bekötő út épüljön az állatkertig, ami biztonsági szempontokat is szolgálna. Jelenleg a nagy terhelés miatt fennállhat a befulladás lehetősége, és az állatkert megközelíthetetlenné válik a mentő- és a tűzoltókocsik számára, ami hosszabb távon a fejlődést gátolja. Ha az új részleg megvalósulna, a megürülő épületben szeretnénk visszaállítani a népművészeti és iparmúzeumot. A főtéri néprajzi részleget patinásan szép, elegáns tereivel hosszabb távon egy modern galériának képzelnénk el.
– A város, amelynek az élére pályázik, sokkal nagyobb "múzeum", mint a megyei, amelyet vezet. Milyen meggondolás, elképzelés alapján vállalkozik a megmérettetésre?
– Meggyőződésem, hogy nagyon sokáig olyan személyek álltak a város élén, akik egy konjunktúra által kerültek oda. Megpróbáltak valamit, de nem látták át a város szerepét, nem volt egy olyan átfogó stratégiájuk, ami nemcsak arról szólt, hogy melyik utat aszfaltozzák le, hanem arról is, hogy milyennek akarják látni Marosvásárhelyt tíz vagy húsz év múlva, és ennek érdekében mit kellene tenni a költséges és értelmetlen dolgok helyett. Bernády Györgynek azért volt sikere, mert olyan dolgokat akart megvalósítani, amelyek maguktól adódtak. Fontosnak tartom az egyetemeket, az orvos- és gyógyszerészképzést, a gyógyszergyártó cégek jelenlétét, számukat kedvezményekkel még növelni lehetne, és érdemes a biotechnológia irányában is elmozdulni, mivel egy rendkívül nyereséges vállalkozás. Az "egészségipar" is fontos terület lehet, de hiába van a megyei orvosi ellátás előkelő szinten romániai viszonylatban, a nyugatabbra levő viszonyokat megismerve itthon egy nagy "leszakadást" kell tapasztalnunk, miközben megdöbbentő összegeket nyelnek el a kórházak.
– Tudom, hogy egy összetett távlati fejlesztési tervet nem lehet egy-két mondatban összefoglalni, mégis arra kérem, hogy említsen meg néhány célpontot!
– Jelenleg bele vagyunk fulladva a Bernády-korból maradt infrastruktúrába, ami meghatározza a város működését, mindennapjait. Új útvonalakat kellene megnyitni a Maros völgyén, ami uniós támogatással kivitelezhető. A jelenlegi polgármester óriási hibája és hiányossága, hogy a metropolisz-övezet adta lehetőségeket nem használta ki a város. A közös projektek hiánya miatt nincsenek terelőutak. Miközben zajlott a csörte, a cirkusz és záporoztak a demagóg magyarázatok, háttérbe szorult az a lehetőség is, hogy van egy olyan repülőterünk, ami Erdélyben egyedi adottságú, s fejlesztése rövid idő alatt komoly munkahelyteremtő eszköz lehetne, ha nem telepedett volna rá egy eltunyult államapparátus. Ha nem is teljes mértékben, de privatizálni kellene úgy, hogy egy kontroll-csomagot megtartson a megyei tanács. Körülbelül 400.000 utas fordult meg tavaly, ami az országban a negyedik helyre emelte. Minimális fejlesztésekkel, több járattal elérhetnénk a második, harmadik helyet is. Kolozsvár nagy hátránya, hogy nem tudják növelni a röptér felületét, nálunk sokkal jobbak a lehetőségek. Építő elképzelés hiányában egyik napról a másikra megyünk előre, igazi balkáni életművész stílusban.
– Pedig voltak látványos tervek, amelyek a lakosokhoz eljuttatott különböző kiadványokban is megjelentek…
– Azok sajnos az ötvenes évek elképzeléseit tükrözik.
– Megígérték a főtér forgalmának az elterelését is, ami hiú ábrándnak tűnik. Bár kétségtelen, hogy rendkívül költséges, nem lehetne-e a föld alá terelni a gépjárművek áthaladását?
– A városrendezési tervben szerepelni fog a főtéri forgalom föld alá vezetése, ami sokkal hamarabb megvalósítható, mint a terelőutak építése, ami sok kisajátítással jár. A közművezetékek bonyolítják ugyan a helyzetet, mert azok átszerelése nagyon nagy munka, a főtér viszont közterület, ezért hamarabb el lehetne kezdeni.
– Csak ne olyan legyen az eredménye, mint a múlt év végi hajrának!
– Az uniós támogatást olyan városoknak adták, ahol infrastruktúrára költhették a pénzt, mert volt már arra egy előzetes elképzelés. A helyenként hasznos útjavítás mellett a Bolyai tér műemlék aspektusában sajnos olyan kárt okoztak, amit nehéz lesz helyrehozni. Bár a teret is sétálóutcává lehetné alakítani, az uniós projektben való részvétel miatt öt éven át nem lehet hozzányúlni. A kerékpárutak kiépítését már három éve megszavazta a tanács, de a polgármester nem akarja végrehajtani.
– Anna, Gellért, Jázmin, Áron, Máté – aki öt gyermeket vállal manapság, annak a bátorsága nyilvánvaló, még akkor is, ha a gyermekneveléssel járó munka zöme az édesanyára, Soós Orsolyára hárul, aki angol-román szakos tanárként a női tudományokból mesterizett. Hogyan lehet a nagycsaládot összeegyeztetni a karrierépítéssel?
– A család lényege és központja a gyermek, nagy áldás és öröm is az életünkben, meghatározza a munkánk értelmét és mindig új erőt ad. Rengeteget tanulok a gyermekeimtől, akik nap mint nap rákényszerítenek a változásra. Ahogy nőnek, úgy kell alkalmazkodnunk, hiszen ők is folyton változnak. Nagy élmény megtapasztalni velük a világot, mivel új szemléletet hoznak. Rajtuk keresztül kerültem kapcsolatba az óvodával, iskolával, és gyakorló szülőként jobban látom a hiányosságokat, problémákat. Bosszant például, hogy a jelenlegi városvezetés sok pénzt költ olyan dolgokra, ami várhatna még, és közben az iskolák bútorzata 30-40 éve nincs kicserélve. A szülői közösség tagjaként a gyermekeim osztálytermét felújítottuk, de véleményem szerint nem normális, hogy a szülők költségére valósuljanak meg ezek a javítások. A városnak van erre pénze, ezért adófizetőkként elvárnánk, hogy a költségek felosztása ésszerűbb legyen. Az idén erre is irányoztunk egy nagyobb összeget, de kifogásolható a pénz elköltésének a módja. Több baráti céget juttatnak előnyhöz, aminek az a következménye, hogy nem jó minőségű és mégis drága munkát végeznek. Ezen kell változtatni.
– Vásárhely korántsem tartozik a gyermekbarát települések közé. A központban ott van a tér, ahol egy tenyérnyi vonzó játszóhely sem várja a gyermekeket. Szülőként mi erről a véleménye?
– A mai várospolitika elhibázott iránya, hogy az autósoknak rendel alá mindent. A belvárosban nagyon érződik, hogy nincsenek olyan terek kitalálva, ahol gyermek és szülő kellemesen el tudna tölteni egy délutánt. Azt kellene elérni, hogy a kihasználatlan területek élhető, élvezhető helyszínekké alakuljanak. A Vár sétány is úgy újult meg, hogy kérésünk ellenére a játszóteret felszámolták, holott a tanulmányokban még szerepelt. A macskakővel borított nagy térnek legalább a felét át kellene alakítani egy igazi játszótérre. A lakónegyedekben kampánycéllal megújítják ugyan a játszóhelyeket, de három-négy év alatt tönkremennek. Ma, a civilizált világban egészen más felfogás szerint képzelik el, rendezik be a gyermekek szórakoztatását célzó tereket. Ebben a városban nagyobb játszmák folynak, s kevés jó ötlet valósul meg. Az élhetőséget számolják föl, s a fantáziátlan aszfalt és a rossz minőségű munkával lerakott "piskótakövek" veszik át a zöldövezet helyét.
Ha sikerül a magyar választók szavazatát megnyerni, a jelenlegi pazarlás, a rendkívül költséges, de gyenge minőségű beruházások helyett egy átgondolt és jól felépített városgazdálkodással élhető és jól menedzselt várossá alakítható Marosvásárhely. Ehhez 20-30 felkészült szakember szükséges, akik nagyobbrészt készen állnak erre a feladatra. Reménykedünk a választók bizalmában, hogy közösen értékeljük át Marosvásárhely jövőjét.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)