Dec. 20-án Marosvásárhelyen 81 éves korában meghalt Gagyi László író /sz. Fintaháza, 1910. jún. 22./ /Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 24./

Dec. 20-án Gagyi László /Fintaháza, 1910. jún. 22. - 1991. dec. 20./ írói munkásságára emlékeztek a Somosdi Általános Iskolában. Gagyi László regényírói, novellista és dramaturgiai munkássága nem intézhető el egyetlen ünnepség keretei között sem, ennek az a célja, hogy a művek elolvasását ösztönözze. Megemlítették fontosabb regényeit: Bánataratók (1934), A kiválasztottak (1938), Pillangó Zsuzsika (1941), Nehéz órák (1943), Tanárok (1956). Gagyi László volt tanár, kiadói lektor, az Igaz Szó szerkesztője (1953-tól 1959-ig), könyvtáros és több irodalmi folyóirat és napilap munkatársa. /Fazakas Attila: Gagyi Lászlóra emlékezve. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 8./

Kövesdi Kiss Ferenc Riadóra szól a harang – A mezőség településeinek helyzetképe (1981-1991) című kötetének sajtó alá rendezésével a Kráter Műhely Egyesület tiszteletét rótta le egy tiszta, megszállott ember hatalmas szellemi teljesítménye és egy szomorú sorsú magyar vidék sokat szenvedett népe iránt. Kövesdi Kiss Ferenc /Székelyköves, 1913. jún. 29. –Marosvásárhely, 2004. júl. 22./ magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett, de hivatását jobbára szórvány tanítóként, pontosabban lévitaként végezte, aki egyszerre folytatta a templomi és az iskolai szolgálatot. A magyar királyi hadseregbe vonult be, szovjet hadifogságba került, Foksániból szabadult. Megszállott ember volt, élő legenda, nemzetmentő apostol. Lehetett volna főállású újságíró, egyetemi professzor is, de helyét és választott küldetését egy pillanatra el nem hagyta. A szórványmagyarsági gyerekeket fogta magyar szóra, magyar betűre, s a szórványmagyar templomokban hirdette magyarul Isten igéjét. Maroskeresztúr, Székelyföldvár, Fintaháza, Ákosfalva, Szentgerince, Marosvásárhely – ezek életútjának fő állomásai. Elismerései: Juliánus -díj, Makkai Sándor díj, a Debreceni Egyetem tiszteltbeli doktorátusa. Néptánccsoportok szervezése, vezetése, művelődési és gazdasági előadások, számtalan megjelent cikk és két verseskönyv fémjelzik életútját /Derengő tűzzel (1977), Reménységdajkálók (1977)/. Egész életében gyűjtötte az anyagot nagy, átfogó, mezőségi művéhez. A könyvből még életében napvilágot látott számos cikkrészlet, sőt könyv alakban megjelent ízelítő is. A Kráter Műhely Egyesületben sajtó alá rendezett, a napokban megjelentetett kötet Kovács Attila Zoltán főszerkesztő, Turcsány Péter költő, könyvkiadó, valamint Papp Vilmos református lelkész munkáját dicséri. A könyv, Vetési László utóhangját idézve, Erdély legszomorúbb vidékéről, a Mezőségről szól. Az óromániai betelepítések tették fokozatosan szórványmagyarrá a Mezőséget. A kötet olykor az esszé, máskor a helytörténeti tanulmány, ismét máskor a képek és a közvetlenül megszólaltatott magyar ajkú panaszok nyelvén szól. Idézve Vetési László végszavát: „Van e még valaki, aki Kövesdi Kiss Ferencen, e megszállott emberen, e csodálatos prófétán kívül jobban ismerné a Mezőséget, a sokat szenvedett, szomorú tartományt, Székelyföldnek talán legtöbb megpróbáltatást átélt vidékét? Van e még valaki, aki vállalja azt, amiről mi leginkább csak beszélni szeretünk: nemcsak az utat dombról dombra, faluról falura, de háztól házig, lélektől lélekig is? Verseskötetekkel, kórustörténetekkel maga mögött az utóbbi évtizedek legfájdalmasabb könyvét tette le – nem az asztalunkra, hanem a lelkiismeretünkre. Riadóra szól a harang....még szólnak a rogyadozó harang-lábakon, ledőlés előtt álló tornyokban, vagy idegen templomokban, de még mindig szólnak. Halljuk meg a hangját.” /Pósa Zoltán: Riadóra szól a harang. Könyv a szórványmagyarság településeiről, Magyar Nemzet Online, ápr. 29./

Tóth István emlékezete
Tóth István költő emlékét idézték a költészet kedvelői 2016. március 18-án, Kedei Zoltán festőművész műtermében, a marosvásárhelyi Várban. A tisztelgő műsorban elhangzott Elekes Ferenc Kié itt a dér? című írása, majd rövid ismertető a tudós költő, irodalomtörténész, tanár munkásságáról, Doszlop Lídia Naómi közreműködésével.
Tóth István verseit Székely Szabó Zoltán színművész olvasta fel. Az összejövetelt a Cantuale énekegyüttes nyitotta, és a versek szünetében, valamint zárásként is hangulatos dalműsorral kedveskedett a jelenlévőknek. Nyilas Szabolcs, a csoport vezetője egykori tanítványként idézte a mester emlékét, a beszélgetés keretében pedig Dr. Nagy Attila és Komán János költők szóltak Tóth Istvánról.
Kié itt a dér?
Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél.
Ki tudja, honnan jöttek, mely tengerek felől a sirályok, ellepték a szomszédos tömbház tetejét, naphosszat veszekednek a tenyérnyi pizzán, amit innen lophattak el a nonstop kávézó elől, ahol ricsajjal s részeg csajokkal gyűlnek össze esténkint a hajléktalanok, kezükben villan a pálinkásüveg, s fejükben egy-két új ötlet, hol is húzzák meg magukat hajnalig.
Ha pedig eljön a hajnal, jön vele a dér is.
Kié itt a dér?
Ebben a városban emlékszik még valaki Polgár Pistára, ki vicinális újságíróként Molter nyomában szeretett járni, hogy érezze a handmade dohány füstjének illatát? Nem emlékszik már reá senki. Pedig ő fogalmazta meg, hogy gyöngy ez a város, kényes istennők nyakába való. Ő fogalmazta így meg egy bolt előtt, s azt a nagy igazságot is ő mondta ki, futballista a szeretője annak a nőnek, aki a kirakatban véletlenül észrevesz valami labdát, s egy pillanatra ott meg is áll.
Ezek nagy igazságok.
Akkor születtek ezek a nagy igazságok, amikor még föl sem vetődött ebben a gyöngyvárosban a kérdés:  „Kié itt a tér?”
Most ez a kérdés vetődik fel: Kié itt a dér?
Mert a térről szépen elballagtak jó öregjeink, föl, a dús lombú temetőkbe. Ott piheni földi fáradalmait a csöndes Gagyi László, ki hozta Fintaházáról Pillangó Zsuzsikát a hűs levegővel s a májusi faggyal.
És ki emlegeti ma Papp Ferencet, az írót, ki félrenézve járt a téren, de azért átlátott a kerítés fölött és benézett a kerítés alá is. Senki.
És hová lett a tudós Oláh Tibor? Kinek jut ma eszébe, miként hunyorított az úton, ha találkozott egy baráttal, s elmondta, milyen az élet? Úgy ment el, csöndben, észrevétlen. Hogy ne sírjon érte senki.
Jaj, el ne felejtsem Tóth Pistát, ki olykor fényes verseket írt! Csak Csíkban vette kezébe könyvét egy barátom, Cseke Gábor. Mert itt már senki nem említi nevét.
Kié itt a dér?
Az a dér, mely reáhullott a jóvágású, daliás Csorba András fejére is. Nincs, aki megkérdezze. Elment Kiss Lacival, aki rászólt egyszer Tarr Lacira, ne bántsa sok patkánya közül az egyiket, mert az a patkány nem az övé!
És hányan, de hányan mentek el még? Felsorolni is képtelenség. Krafft, a kettőbe törött tehetség, az álmodozó tekintetű Szőcs Kálmán, kinek erős pálinkát adott a Kultúr alatt a szőke Matild!
És elment Szécsi András, ki potyára sírt estig a székelykeresztúri temetőben, mert nem az volt anyjának a sírja, amelyet ő gyertyákkal vett körül.
Egyszer utánam kiáltott messziről, álljak meg már, mert két hete keres engem. Kérdem, mi a baj, Bandi. Semmi, öregem, csak az, hogy fizess egy flekkent!
Kié itt a dér?
Ki tudná megmondani? Mert ide hullott le közénk a dér. Azok közé, akik még vagyunk. De hogy vagyunk?
Hát úgy vagyunk, darabokra hullva vagyunk. Az egyik itt van, ezen az oldalon, a másik ott, a másik oldalon.
Oldalakra szakadt ez a város, nem pedig fertályokra, mint régen volt szokás. Vagy amiként falun volt szokás, az Alszeg és Felszeg. Tekintetünk egymásnak szegve, ha találkozik az egyik oldalon lévő a másikkal.
Még szerencse, hogy eddig még egymásnak nagyon nem estünk neki. Csak mások estek nekünk, mi pedig nekik. Azon vitázva, hogy kié itt a tér.
És amíg ezen vitázunk, egyre hull közénk a dér.
Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél.
(Az írás eredetileg a Népújság, 2011. október 29-i, szombati számában jelent meg.)
Elekes Ferenc
Szólnak a várbeli harangok
„Szólnak a várbeli harangok,/ mint egy idegen csillagon:/ aki ily csendben menetel,/ attól egy szót sem vehet el/ kihallgatás vagy tilalom.”
Tóth István költő, műfordító, irodalomtörténész, kritikus, drámaíró, egyetemi tanár, 1923. október 25-én született Tenkegörbeden. Elhunyt 2001. szeptember 16-án (77 évesen), Marosvásárhelyen. Marosvásárhelyen a Nyár utcában élt és alkotott. Özvegye Fekete Erzsébet.
Szülei: Tóth István és Lupás Mária voltak. 1944-ben érettségizett. 1944-1948 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, francia–magyar szakos hallgatója volt. 1948-1963 között Nagyváradon középiskolai tanár, 1953-1954 között igazgató volt. 1963-1983 között a Marosvásárhelyi Tanárképző és Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet esztétikatanára volt. 1979-ben doktorált a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 1983-ban nyugdíjba vonult. 1991-től a gyulafehérvári Római Katolikus Hitoktató Tanárképző tanára volt.
Latin nyelvű humanista és kortárs francia költőket fordított.
Művei. Versek: Ódák és elégiák (1957), A kalászok lehajolnak (1961), Névtelen emlékek között (1964), Vízválasztók (1967), Amerre jártam (1968), A szétszedett szobor (1971),Jégbuborékok (1973), Európa kövei között (1975), Törékeny tükrök (1979), Sziklás parton (1980), Antifóna (1983), Napvárás (1984), Ha azt mondom, hogy élek… (1987),Közös nevező (1994), Párbeszédek és limerickek (1995), Herbárium (1998), Besztiárium(2000).
Drámája: A koszorúper (1981) . Irodalomtörténeti és esztétikai tanulmányai: Irodalmi műveltségünk főbb korszakai: Őskor és középkor (1994), Reneszánsz és manierizmus(1995), Értékek és mértékek (1998). Műfordításai: Miron Radu Paraschivescu legszebb versei (1963), Jó reggelt, Párizs! Kortárs francia költők versei (1969), Alkinoosz kertje. Humanista költőink Janus Pannoniustól Bocatius Jánosig (1970), Írásjelek a földön. Francia nyelvű belga költők (1972), Erdélyi féniks. Misztótfalusi Kis Miklós öröksége (közzéteszi Jakó Zsigmonddal, 1974), Múzsák fellegvára. A kolozsvári latin nyelvű humanista költészet antológiája (1977), Pápai Páriz Ferenc: Békességet magamnak, másoknak (1977), Eugène Guillevic legszebb versei (1978), Tótfalusi Kis Miklós halotti kártája (Jakó Zsigmonddal, Weöres Sándorral, 1978), A feledés kapuja. Edmond Vandercammen versei (1979), Talált kincs. Német költők antológiája I-II. (1981), A tűz és a rózsa. Jean Rousselot versei (1986), Ha azt mondom, hogy élek… Válogatott versek és műfordítások (1987), Kolozsvári emlékírók 1603-1720 (Köllő Károllyal és Puskás Lajossal, 1990), Phoebus forrása. A váradi laton nyelvű humanista költészet antológiája (Nagyvárad, 1996).
Díjai: Marosvásárhelyi Írói Egyesület díja (1969), Román Írószövetség díja (1984).
Irodalom Szekér Endre: T. I. törékeny tükrei. Forrás 1987/10. – Tófalvi Zoltán: Magunkról szólok. Beszélgetés T. I. költővel. Kelet–Nyugat 1990/12–13. – Sebestyén Mihály: Közös nevező. Látó 1994/10.
Összeállította: Bölöni Domokos. eloszekelyfold.wordpress.com

A Marosvásárhelyi Magyar Baptista Gyülekezet
500 éves a reformáció
Kik a baptisták, és mi közük van a reformációhoz?
Erre a kérdésre többször az volt a válaszom, hogy ugyanolyanok, mint a reformátusok a mi hitvallásunkban. A különbség két területen kiemelkedő: a keresztség gyakorlásában és az egyház vezetése, szervezése tekintetében.
A „baptista” megnevezés a görög „baptizó” szóból származik, amely „alámerülést” jelent. Nem mi választottuk magunknak, azért ragadt ránk, mert az első keresztyén gyakorlathoz hűen végezzük a hitvalló felnőttkeresztséget a víz alá merítés által.
Hisszük az apostoli hitvallást, mi is örömmel gondolunk a reformáció által létrehozott szellemi ébredésre, és örömmel valljuk magunkénak annak szellemi örökségét.
Sola scriptura, vagyis egyedül a Biblia bír isteni tekintéllyel, ezért a Szentírás hitünk és életgyakorlatunk legfelsőbb mércéje.
Sola fide, azaz egyedül hitből és hit által van az üdvösség, nem cselekedetekből. A hitből kapott megigazulás gyümölcsei a jócselekedetek, és nem a megigazulás megszerzői.
Sola gratia, jelentése egyedül, kizárólag kegyelemből van üdvösségünk. Bűnös emberként nincsen bennünk semmi, ami Isten kegyelmét kiérdemelné, vagy hogy jóindulatát felénk fordítaná.
Solus Christus, vagyis egyedül, kizárólag Krisztus a mi közbenjárónk. Ő egyetlen áldozatával kiengesztelte az Isten jogos haragját, és ő lett az egyetlen út az Atyához.
Soli Deo gloria, azaz egyedül Istené a dicsőség, mert mindent ő végzett el üdvösségünkért. Az örökkévaló Fiát adta értünk, a hitet is Ő adja, igéje által, mely Szentlelke meggyőző munkájaképpen jut a szívünkbe, és továbbra is a Szentlelke vezet el a Krisztushoz való hasonlóságra.
Szeretnénk a „Semper reformanda” szüntelen reformációt is gyakorolni: ha észrevesszük, hogy tanításunkban vagy jellemünkben eltérünk az Úr Jézus Krisztusétól, akkor azonnal visszatérjünk.
Nem gondoljuk, hogy mi lennénk az egyedül üdvözítő egyház, hanem elfogadjuk, hogy Istennek gyülekezete nem korlátozható külső egyházi keretekre. Azonban mi, baptisták, igyekszünk szorosan ragaszkodni a Szentírásban kijelentett igazságokhoz hitünkben, gyakorlati életünkben.
Gyökereink – rövid történelmi áttekintés
A reformáció harmadik és legradikálisabb ágaként emlegetett anabaptista mozgalomból származtatjuk eredetünket. Az anabaptista jelentése: újrakeresztelő. Azért nevezték így őket, mert a gyerekkeresztséget érvénytelennek tartották, a felnőtteket újrakaresztelték a Krisztusba vetett hitük alapján. Először gúnynévként alkalmazták az anabaptista nevet, azután nemzetközileg elfogadott szakkifejezés lett a teológia és történettudományi irodalomban. Különösen érdekes, hogy több helyen anabaptista csoportok jöttek létre majdnem egy időben, egymástól függetlenül Európában. Ez úgy történt, hogy a Szentírást olvasva többen rájöttek arra, hogy a bemerítés kérdésében, az egyház-állam kapcsolatát tekintve, valamint az egyházi hierarchikus vezetést illetően a reformátorok nem jutottak elég messzire. Voltak szélsőséges vonalai is az anabaptizmusnak. A reformáció főbb ágai, mind a lutheri, mind a kálvini vonal az anabaptisták egyházszervezetét több dologban példaértékűnek tartották, mégis üldöznivaló tévtanítóknak vélték. Úgyhogy mind a katolikus, mind a reformátori egyházak, mind a hatóságok egész Európa-szerte üldözték őket. Egyedül Bethlen Gábor erdélyi fejedelem biztosított számukra letelepedési lehetőséget, vallásszabadságot és adómentességet az 1622-es kolozsvári országgyűlésen. Majd 1625. augusztus 25-én a Bethlen Gábor által kiadott kiváltságlevéllel a Morvaországból érkező habán kézművesek (hutteriták) Alvinc környékén telepedtek le. Közöttük voltak jeles orvosok, tanítók. Az anabaptisták munkássága nagyban elősegítette Erdély iparának és kereskedelmének felvirágoztatását. A mai baptisták és az akkori anabaptisták közötti történelmi folytonosság megszakadt, és még teológiai vonatkozásban sem teljesen azonos. Szellemi őseinknek tartjuk őket, mert teológiai, etikai és egyházszervezeti párhuzamok találhatók a mai baptisták és az akkori anabaptisták között.
A tényleges, ún. modern kori baptisták 1609-ben jelentek meg Hollandiában, amikor Amsterdamban az első baptista gyülekezet megalakult. Úgy történt, hogy a királyi önkényuralom elől Hollandiába menekülni kényszerülő puritánok között többen felismerték a bemerítés fontosságát egy menonita gyülekezet hatására (Menno Simons reformációkori anabaptista vezető után hátramaradt gyülekezet), és bemerítkeztek. Így közel 40 taggal alakult az első baptista gyülekezet. Vezetőik John Smith és Thomas Helwys voltak. Mivel a politikai helyzet enyhült, Thomas Helwys 1612-ben hazautazott Angliába, és ott is alakítottak baptista gyülekezeteket. Majd az újra feltámadt üldözés következményeként 1639-ben eljutott e felekezet Amerikába is, ahol több baptista gyülekezet jött létre.
Európában 200 évvel később terjedt el a németországi Johann Gerhard Oncken (1800-1884) által, akinek egész Európára kiterjedt látása volt, és tőle maradt fenn az a híres mondat, hogy „minden baptista egy misszionárius”.
Németországból Magyarországon keresztül Erdélybe is eljutott a baptista hit a XIX. sz. második felében. Az úttörő munkások között érdemes megemlíteni Rottmayer Jánost, aki 1866-ban Kolozsvárra költözött, és a skót misszió megbízott bibliaterjesztőjeként több társával együtt sokfelé eljuttatták az evangéliumot. Ennek eredményeképpen megtért Kornya Mihály (1844-1917) Nagyszalontán. Ő volt az erdélyi baptista misszió legkiemelkedőbb alakja, aki munkatársaival együtt több mint 11.000 embert merített be, és ennek következményeképpen 1875-1920 között 220 gyülekezet is alakult. Ugyanakkor sok lelkipásztort és missziómunkást is szolgálatba állítottak. Mindezt elérték annak ellenére, hogy a baptista úttörők munkáját általános ellenszenv, üldözés és sokféle akadály nehezítette.
Napjainkban a baptisták a legnagyobb protestáns gyökerű vallásfelekezet a világon. Gyülekezetei több mint 220 államban és országban vannak jelen, és körülbelül 120 millió tagja van.
Romániában ma több mint 1700 gyülekezet létezik 150.000 taggal és hozzátartozóval. Országunkban a gyülekezetek a Baptista Gyülekezetek Uniójába szerveződnek, amely 1920-ban jött létre, székhelye Bukarestben van. A Romániai Magyar Keresztyén Baptista Gyülekezetek Szövetsége, mely magában foglalja a magyar baptista gyülekezeteket, országunkban része a Román Baptista Gyülekezetek Uniójának. Székhelye Nagyváradon található.
A baptisták már a kezdetektől harcoltak az egyén lelkiismereti és vallásszabadságáért. John Locke angol filozófus így nyilatkozott: „A baptisták hirdették elsőként a világon a teljes, hiteles, igazságos, egyenlő és pártatlan vallásszabadság lehetőségét”.
Ugyanakkor a modern keresztény misszió indítványozói is, amit William Carey (1761–1834) misszionárius neve fémjelez, akit a modern missziómozgalom atyjaként tartanak számon.
Gyülekezetünk története
Marosvásárhelyre a baptista misszió 1914-ben jutott el azáltal, hogy egy házat bérelve erre a célra, rendszeres alkalmakat kezdtek tartani. Székelyföldön már jóval korábban megjelentek baptista közösségek. A Brassó és Maros megye közti nagy területet Lőrik István prédikátor látogatta, a már meglévő 63 misszióállomást.
1924-ben merítkeztek be az első marosvásárhelyi baptisták, összesen kilencen. Bihar megyéből való V. Nagy Lajos munkálkodott 1924–1928 között, őt 1928-tól 1933-ig Lacikó Péter váltotta fel, aki itt kezdte frissen a szolgálatát. A harmincas évek elején bekövetkezett pénzügyi válság miatt a hívek mind elköltöztek. Majd 1938-ban újraalakult a gyülekezet – egészen 1940-ig – a Szántó utcában, 1940–1950 között pedig a Bolyai téren, egy házban tartotta összejöveteleit. Imaházként szolgált 32 éven át (1950–1982) az Eminescu u. 32. sz. alatti ház. A körülmények több okból sem voltak megfelelőek az egyre növekvő gyülekezetnek, amelyet már dr. Vass Gergely pásztorolt 1949–1990 között. Ennélfogva a gyülekezet elhatározta, hogy imaházat (templomot) épít már 1956-ban, ennek érdekében imádkozni és gyűjteni kezdtek.
Együtt a román testvérekkel
A hatvanas évek második felétől a városba költöző román baptisták is egyre többen csatlakoztak gyülekezetünkhöz. Az volt a gyakorlat, hogy az istentisztelet nagy része magyarul folyt, de volt igei üzenet románul is, és imádságok, énekek mindkét nyelven. Szép bizonysága volt annak, hogy Krisztusban „Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban”. (Gal 3,28.) Gyakorlati okokból azonban nem volt ideális helyzet. Hogy mindkét csoport a saját anyanyelvén tarthassa az istentiszteleteket, megegyeztek, hogy külön gyűlnek. Aztán 1979 júniusától sikerült a román testvéreknek is a Szabadság utca 12. sz. alatt imaházat kialakítani. Ebből lett aztán a Szabadság utcai baptista gyülekezet. Még azután alakult egy román baptista gyülekezet a Parângului utca 4A sz. alatt. Gyülekezetünkből más csoportok is váltak ki a 90-es évek elején és végén. De Isten kegyelméből és segítségével mindig újra megerősödött, és fenn tudott maradni. Gyülekezetünk lelkipásztorai voltak: 1990–1999 Vass András, 1999-ben rövid ideig Mike Béla, 1999–2008 között dr. Borzási István, a jelenlegi lelkipásztor 2004-től szolgál.
Az építkezés csodája
Először azt tartjuk isteni közbeavatkozásnak, hogy az egyházellenes kommunista rendszerben imaházépítési engedélyt kapott a gyülekezet, ami akkor nagyon ritka volt. A második csoda a gyülekezet felépítése esetében tanúsított összefogás volt. A gyülekezet viselte az építkezés terhét. A szakemberek és minden munkaképes férfi és nő a munkahelyi programjuktól függően délelőtt vagy délután ide érkeztek a munkahelyről, és innen indultak munkába, itt is étkeztek. Itt töltötték szabadságukat a munkával. Továbbá más baptista testvérek és a lelkipásztorok sokat segítették fizikai munkával is az építkezést. A Tudor Vladimirescu utcában már korábban megvett két telekre 1981-ben kezdtek el építkezni. 1982 végén már a lelkipásztori lakás földszintjén kialakított imateremben tudtak gyűlni. 1984-ben fogtak neki az imaház építésének. Azalatt, amíg nem voltak megfelelő körülmények, sokszor tapasztalta gyülekezetünk a testvéri összefogást más egyházakkal is, amiért hálásak vagyunk Istennek. Többször tartottak menyegzőt a református templomban, ugyanakkor bemerítéseket az adventista imaházban. Végül a példaértékű összefogás eredményeképpen 1989 októberében megnyitották az imaházat. Jelen voltak egyházi képviselők majdnem minden felekezetből. (Meg lehet tekinteni a youtube-on A marosvásárhelyi magyar baptista imaház megnyitója címmel, két részből áll.)
A jelen
Gyülekezetünk 100 baptistát tart számon, amiből 60 rendes úrvacsorázó tagunk van. A számok közötti különbség magyarázata az, hogy nálunk a gyerekek nem válnak automatikusan taggá, hanem csak ha már érett döntést hoztak Jézus Krisztus mellett, és a bemerítkezésben is vállalták az Úr Jézus követését. Az egyházfegyelmet is komolyan vesszük, amit Kálvin János az élő egyház ismérvei közé sorolt. Tehát, ha valamelyik tag bűnben él, és nem hajlandó megtérni belőle, felfüggesztődik a tagsága addig, amíg lelkileg helyreáll. Az ilyeneket hozzátartozóként tartjuk számon. Ezeken kívül még járnak hozzánk más felekezetű családtagok, barátkozók, illetve baptista diákok, akik éppen itt tanulnak. Valójában jóval több emberrel foglalkozunk, mint amennyit a fentebb említett számok mutatnak.
Az igazi hívő ember szereti az igét, és rendszeresen kíván táplálkozni belőle, ugyanakkor szereti a testvéreit is. Ezért alkalmainkon általában aki csak ott tud lenni, ott van. Egy-egy vasárnapi istentiszteleten a jelenlévők száma 50-70 között van.
Imaházunk a Tudor Vladimirescu u. 50. szám alatt, a Mureş Mall mögött, a Poklos-patak partján található.
Rendszeres összejöveteleink vannak vasárnap de. 10-től, du. 5-től. Bibliaóra szerdán 19 órától.
Ezenkívül még imaalkalmaink vannak több csoportban, ifjúsági alkalmak hetente, vasárnapi iskola gyerekeknek a délelőtti istentisztelettel párhuzamosan. Havonta van mosolyklub 3-11 éves gyerekeknek, és fiatal házasoknak alkalom. Ezekre szívesen várunk mindenkit. Szoktak is jönni alkalmainkra nem csak baptisták. Nyaranta több tábort is szervezünk gyerekeknek és fiataloknak egyaránt.
Célunk mindezzel, hogy az Úr Jézus parancsát teljesítsük: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek” (Máté ev. 28,19-20a). Ez megvalósul az ige hirdetése és személyes bizonyságtételünk által. Vágyunk, hogy az Úr Jézus Krisztust ismertessük meg minél több emberrel, hogy megtérjenek és örök életet nyerjenek. Hiszen nem elég a vallásosság. Személyes, élő kapcsolatra van szükség, ami a hit és megtérés által jön létre.
A marosvásárhelyi gyülekezethez tartoznak kisebb közösségek, imaházak, és a helyi lelkipásztor látogatja őket: Radnóton, Héderfáján, Fintaházán. Ezeken kívül a megyében még vannak baptista gyülekezetek, leánygyülekezetek és misszióállomások a következő helységekben: Erdőszentgyörgy, Havadtő, Kelementelke, Gyulakuta, Székelyvaja, Havad, Makfalva, Szováta, Kibéd, Nyárádmagyarós, Nyárádszereda, Szászrégen, Kisfülpös, Gernyeszeg, Körtvélyfája, Abafája, Marossárpatak. Ezeken a helyeken van rendszeres összejövetel, legtöbb helyen imaház is. Kelemen J. Sándor lelkipásztor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)