Teljesült Domokos Pál Péterék álma
Idén is hűen követték a hagyományokat az Ezer Székely Leány Napja szervezői, főleg az imára, a népviseletre, a népdalra, a néptáncra, illetve a népi mesterségekre helyezve a hangsúlyt. Szombaton több mint ezer népviseletes leány, asszony vett részt a Csíkszeredában és Csíksomlyón tartott egész napos rendezvényen.
A népünnepély ezúttal téravató is volt, az összegyűltek, székely ruhások szombaton délelőtt 9 órától közös tánccal vették használatba a felújított Szabadság teret. Szép gesztus volt ez a szervező városi és a megyei önkormányzatok részéről. Sokkal fennköltebb, mégis közvetlenebb volt a hangulat, mintha politikai beszédekkel, illetve szalagvágással került volna sor a tér birtokbavételére.
„Azt gondolom, hogy ennél nem is kell szebb látvány, mint ennyi székely ruhába öltözött leány, hogy a fiataljaink felveszik őseink viseletét. Ez nem is látvány, hanem csoda, amit évről évre a csíkszeredai önkormányzat, a Hargita együttes és az Ezer Székely Leány Napja Alapítvány megszervez nekünk” – mondta a téren Borboly Csaba, a megyei önkormányzat képviselő-testületének elnöke. A Kovászna megyei önkormányzat képviselő-testületének alelnöke, Nagy József is üdvözölte a jelenlévőket, köztük a nagy számban részt vevő háromszékieket, és meghívott mindenkit a hamarosan sorra kerülő Székely Vágtára.
A közös tánc után a szekerek, lovasok és gyalogosok a csíksomlyói kegytemplomhoz vonultak, ahol a szentmisét Böjte Csaba atya celebrálta. A ferences szerzetes a gyermekvállalásra buzdította a fiatalokat. Amint megjegyezte, a szentcsaládnak is könnyebb lett volna Egyiptomban maradni, ahol József mesterségét nagyon megbecsülték. Mégis vállalták a nehézségeket, a gyermekáldást, sőt haza is tértek szülőföldjükre, Heródes országába, pedig ott csak üldöztetésben lehetett részük. Manapság nincs üldöztetés, mégis a karriert vadássza mindenki, általában külföldön és nem szülőföldjén, pedig a szónok szerint itthon is lehet boldogulni. Továbbá, ahogy kiemelte, az élet vállalásánál és gondozásánál nincs szebb és magasztosabb dolog ezen a világon.
A csíksomlyói Hármashalom-oltárnál beigazolódott: teljesült a több mint nyolcvan éve a rendezvényt útjára indító szervezők, a szociális testvérek, illetve Domokos Pál Péter álma. Most már biztosan kimondható, hogy kigyűlt az ezer székely leány, ugyanis a szervezők ezúttal nyilvántartásba vették azokat, akik jelentkeztek az iktatónál. Cserébe a népviseletet felöltők emlékkártyát vihettek haza, amely igazolta, hogy 2012-ben részt vettek a népünnepélyen. Rengetegen jelentkeztek az iktatónál, habár arról volt szó, hogy csak a délutáni órákban veszik nyilvántartásba a személyeket, még este is akadt munka. Ottjártunkkor, este hét óra tájt már 1200 népviseletes lányt, asszonyt és 481 fiút, férfit számoltak.
A települések közül ezúttal Csíkrákosból jöttek – az összlakossághoz viszonyítva – a legtöbben székely ruhában. Pontosan 7,28%-os volt ez az arány, ők vihették haza az esketőszékeket, és lapunk is közülük sorsolta ki az iktatócédulák alapján azt a nőt és férfit, akik egy-egy féléves előfizetést nyertek. Bálint Anitát és András Lászlót a hét folyamán várjuk a szerkesztőségünkbe, hogy iktatókártyájukkal nyereményüket átvegyék.
„Hitében erős, erkölcsében tiszta és önazonosságában szilárd ifjúságot akarunk” – ezzel a jeligével indították útjára egykor a népünnepélyt. A megnyitón felszólaló csíkszeredai polgármester, Ráduly Róbert szerint nem elég csak a népviseletet és a népi kultúrát becsben tartani, hanem a népszámláláskor a székelységünket is vállalnunk kell. Az elöljáró szerint, ha nem valljuk magunkat székelyeknek, az autonómia útjába is akadályokat gördítünk.
Nemcsak a mennyiségi mutatók emelték a rendezvény színvonalát, évről évre nehezebb a dolga az eredeti népviseletet vizsgáló zsűrinek. Egyre több értékes népviselet kerül elő, idén lövétei, gyergyóalfalvi, csíkkozmási és szentdomokosi női székely ruhákat díjaztak, többen is elérték az eredeti szőttes anyag, a kézi varrás és az autentikus öltözeti kellékekért járó maximális pontszámot.
Másfelől, ezúttal egy nagyobb Székelyföldet is sikerült „megmozgatni”, a bukovinai székelyeket Kóka Rozália néprajzkutató, mesemondó, a diószénieket meg Petrás Mária képviselte. Ők voltak az idei tiszteletbeli meghívottak.
Kóka Rozália egy kiállításon keresztül tolmácsolta a bukovinai székelyeket ért tragédiát, 1941-ben ugyanis Bácskába telepítették őket. A fotók elindulásuk előtt készültek, a családok a kényszerből elhagyandó szülői ház előtt álltak a masina elé. Később a különböző állomásokon jól fogadták őket az anyaországiak, de vajdasági tartózkodásuk tragédiába fulladt. Az 1944 októberében visszaköltöző szerbek véres merényletekkel, pogrommal menekülésre kényszerítik őket. 1945 márciusában a Völgységben, egy kis, ezerlelkes, németek lakta faluban, Felsőnánán telepítik le őket. Kóka Rozália, aki ízes népi mesékkel is elkápráztatta a csíksomlyói nyeregben a hallgatóságot, honlapunknak elmondta, csíkzsögödi gyökerekkel is rendelkezik. Amúgy a történetek, illetve az általa hordott népviselet is igazolta, hogy a bukovinai székelyekkel közösek kulturális gyökereink.
Petrás Mária szintén a valamikor menekült, elcsángált székelyeket, a diószénieket képviselte. Egyfelől közszemlére tárta kerámiáit, amelyet a csángó szenteknek ajánlott, másfelől a gyönyörű népdalokkal adott ízelítőt ebből a kultúrából. „Névtelen szentek között nőttem fel, akik a sereg gyermekükkel körülvéve tudtak énekelve szőni, fonni, gyönyörűen hímezni, varázslatossá tenni azt a nehéz világot. Böjttel és imádsággal, Mária erejével elmesszítették a testi-lelki bajokat. Az ő képüket szeretném példaként a világ elé tárni” – vallja az alkotó.
Különben több népi mester termékét is láthattuk, mint az előző években, megcsodálhattuk a díszkovács, fafaragó, gyöngyfűző termékeit és a szőtteseket, beleértve a népviseleteket, ugyanakkor két népi hangszer készítője is kirakódott. Ezúttal furulyát, fidulát, gardont és kobzát is lehetett szemlélni, vásárolni.
Kitettek magukért a táncosok is, jóformán minden csíki településről érkezett csoport, ugyanakkor a Gyergyói-medence, illetve Udvarhelyszék és Háromszék is képviseltette magát. Eső is esett, de ezt is csak égi áldásként könyvelte el a résztvevők többsége. A műsor másfél órával tolódott ugyan, de a közönség nagy része megvárta a rendezvénysorozatot záró előadást, a Hargita együttes Ördöngösök Füzesen című folklórműsorát.
Különben az identitásőrző népünnepélyt jó példaként is felajánlották, a csíkszentkirályi önkormányzat ugyanis az Ezer Székely Leány Napjára időzítette a testvértelepülésekkel tartott találkozóját. „Immár a harmadik testvértelepülés-találkozót szerveztük meg Csíkszentkirályon. Ennek köszönhetően az anyaországból Berekfürdőről, Zalakomárból, Igarból, továbbá Szlovákiából Krasznahorkáról, illetve Kárpátaljáról Iszapéterfalváról fogadtunk vendégeket. A legutóbbiakkal pénteken írtuk alá a testvértelepülési szerződést. Emellett a martonvásári Villő tánccsoportot is vendégül láttuk, ők fel is léptek a népünnepélyen. Korábban mindig a csíksomlyói pünkösdi búcsúra hívtuk testvértelepüléseinket. Most arra gondoltunk, hogy ne csak az egyházi értékeinket ismerjék meg, hanem a kulturális identitásunkat őrző rendezvényeinkből is ízelítőt kapjanak, ezért a küldöttségeket hintókon kivittük a csíksomlyói nyeregbe. Reméljük, hogy ez a népünnepély példaértékű lesz számukra, és a hagyományőrzés őket is arra fogja ösztönözni, hogy otthon indítsanak el hasonló folyamatokat” ‒ mondta honlapunknak Gál Mária csíkszentkirályi kultúrigazgató.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro

Népünnepély Szotyorban
Falunapnak hirdették, de a szotyoriak népünnepélynek becézték, s büszkén mondták, hogy sikeres, éjfélbe nyúló augusztusi dáridó zajlott a Dérlőben.
Valamikor a faluközpont mellett folyt el az Olt – magyarázta az ünnepséget szervező és megnyitó Rápolti István falufelelős. Itt delelt a csorda, a Dérlőben itatták a jószágot. Azóta új medrében folyik az Olt, de a szotyori nép a helynevet ma is őrzi.
A Tolna megyei Alsónána testvértelepülésről héttagú baráti küldöttség érkezett Sajben Pálné megbízott polgármesterrel, velük tartottak a nánai focisok is. Szerveztek versenyfutást, kerékpárversenyt is. A szotyori ovisok nyitották a műsort, s egymást váltották az ifitáncosok. A sepsikőröspataki Kőrös és a szentgyörgyi Fenyőcske együttes vajdaszentiványi, Csíkszentdomokosi és szatmári táncokat mutatott be, a legifjabbak – Marhát Apollónia és Bálint Balázs, Albert Károly és Csutak Tünde – szólótáncokat. Bodor Andrea és Orbán-Barra Gábor nótacsokorral lépett fel. A műsor végén minden együttes közösen ropta a felcsíki táncot. A koreográfus is helybeli, minden táncot Rápolti István tanított be. A Kónya Ádám Művelődési Ház Molnár Gábor vezette zenekara húzta a talpalávalót. Nótacsokorral kedveskedett a szomszédság nevében a kilyéni Búzavirág kórus is. Estébe hajolva kezdődött a koncert Luppinger Attilával, Husztival, Yessyvel, a sztárvendégek a Bertici fivérek voltak. Ételt-italt, illatos kürtőskalácsot kínáltak a sátraknál, a Salvatore Egyesület tagjai mérték az igénylők vérnyomását, cukorszintjét. Jelen lesznek más rendezvényeken is: a csomakőrösi Sic Fesztiválon és a sepsibükszádi napokon – tájékoztatott Buna Marika. Szeptember elején szotyori küldöttség utazik Magyarországra a nánai találkozó és a szüreti fesztivál meghívottjaként. Miként a polgármester asszony elmondta, Alsónána hat hasonló nevű települést lát majd vendégül: Felsőnánát, Kisnánát, Bakonynánát, Tiszanánát, a felvidéki Nánát és Hajdúnánást.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bukovinától Tolnáig (Hadikfalvi székelyek)
„Elmondták, hogy egy hét vagy kettő, és ki kell menni Bukovinából. Apámék csináltak ládákat deszkából, és abba pakoltak. Jószágot nem volt szabad hozni, csak az ágyneműt és a felvevő ruhát. A ládákat kivitték tehervagonokba, mi személyvonatokkal jöttünk, az emberek külön, az asszonyok a gyermekekkel megint külön.” Benkő Márton akkor tizenkét esztendős volt, de azoknak a napoknak minden pillanatára emlékszik. Hetvenöt esztendővel ezelőtt hagyta el a kilencgyermekes család a bukovinai Hadikfalvát, néhány hét alatt velük együtt több mint tizenháromezer bukovinai székelyt telepített le a magyar kormány a frissen visszafoglalt Bácskába. Alig telt el három esztendő, és a székelyeknek menekülniük kellett a visszatérő szerbek elől. A telet legtöbben Zalában töltötték, 1945 márciusában a gelencei származású Bodor György kormánybiztos szervezte meg újabb letelepedésüket Tolna, Baranya és Bács-Kiskun megyében. Szenvedéseik egy apró morzsáját Benkő Márton és felesége nemrég teveli otthonukban mesélték el.
Tevel a Tolna megyei Völgység második legnagyobb települése. A Bonyhád székhelyű dunántúli járást az ezerhétszázas évek közepétől német telepesek lakták, a XIX. század végén a lakosság 85 százalékban német, ami csak a második világháborút követően változott meg. 1945-ben megkezdődött a németek kitelepítése, ekkor maradt a 2500 lakosú Tevel házainak négyötöde üresen, ezekbe a Bácskából menekülő székelyeket és a csehszlovák-magyar lakosságcsere következtében Felvidékről kitelepítetteket helyezték el. Az addigi sváb falu ekkor vált kétharmad részben magyar településsé. A közel ezernégyszáz lakost számláló Tevelt jelenleg 80 százalékban székelyek lakják. A közösségi élet két helyi civil szervezetben, az 1989-ben alakult Székely Körben és a tíz évvel később alapított Teveli Fiatalok Egyesületében nyilvánul meg. „Őseidnek szent hitéhez, nemzetednek gyökeréhez, testvér, ne légy hűtlen soha” – olvasható a 2014-ben megnyitott tájház székely kapujának feliratán. Az egykori istállóból közmunkával épített létesítményben a Székely Kör bukovinai székely népviseletet bemutató szobát rendezett be, a közösségi teremben pedig dalos estéket, találkozókat tartanak. A teveli fiatalok tánccsoportja évente közel harmincszor mutatkozik be a környék falvaiban és fesztiválokon. Részt vesznek a hagyományos bonyhádi Székely Találkozón és a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége által kétévente más-más helyszínen rendezett Bukovina Fesztiválon, amelyen a Bukovinából elszármazott lengyelek, ukránok, moldvaiak is bemutatkoznak.
A semmiből indultak
Benkő Mártonék portája olyan rendezett, mintha mindig vendéget várnának. A székely embernek sem a háza, sem az udvara nem lehet rendetlen, nem állna jól neki – mondja a házigazda, és feleségével együtt készségesen mesél az 1941-ben megkezdődött kényszervándorlásukról és teveli megtelepedésükről. Benkő Márton: Kilencen voltunk testvérek, most már sajnos csak négyen élünk, három lány és én. Az öcsém egyhetes volt, amikor Hadikfalváról elindultunk. Nehezen, de túlélte. Szabadkán le is vették a vonatról anyámat a gyermekkel, mert az öcsém megbetegedett, majd néhány nap múlva jöttek utánunk. A vagonokkal elhoztak Bajmokig, és lovas kocsikkal vittek a házakhoz, ott kijelölték, hogy ki hová kerül. Beraktak a házakba, tetszett, nem tetszett, nagyon válogatni nem lehetett. Örültünk, ha valahova el tudtunk bújni. 
A semmiből indultunk. Apám vonatvezető volt Bukovinában, de már ott leszázalékolták, mert az egyik lába megbénult. Valahol úton voltak, elakadtak a nagy télben, és akkor az egyik fele megfagyott. Az ő nyugdíjából volt egy kis pénzecskénk, azt átutalták Bácskába. Kaptunk tizenkét hold földet, vettünk egy lovacskát, és azzal a földet megműveltük. Kicsik voltunk, de mentünk, mint a fürjék, dolgoztunk. Én voltam a legnagyobb, nekem kellett a legtöbbet dolgozni, és így elmaradtam az iskolából. A kilenc testvérből ketten voltunk legények, az a kicsike, aki akkor született, és én, a többi leány volt. Tizenkét éves voltam, de már jól befogtak a munkába. 
Menekülés Bácskából
– 1944 őszén menekülni kellett, aki pedig ott maradt, azokat a szerbek mind lekaszabolták. Negyvenkettőről biztosan tudjuk, hogy legyilkolták őket, de attól sokkal többen voltak. Hallottuk, hogy összeszedték, ásattak velük egy gödröt, és aki élt, nem élt, belelökdösték őket, leöntötték mésszel. Most emlékmű áll azon a helyen.
Több tízezer magyart is érintő népirtásról van szó, amelyet jugoszláv partizánalakulatok és a szovjet Vörös Hadsereg követett el. Akiket Benkő Márton említ, ismerősei voltak, név szerint tudná sorolni legyilkolt szomszédait, ismerőseit. Az 1944–45 telén történt vérengzés után Délvidéken csak az Al-Duna mentére 1883-ban, gátépítés céljából kitelepített három székely közösség maradt meg: Székelykeve, Hertelendyfalva és Sándoregyháza. Benkő Márton szerint ezek a székelyek szívósak voltak, már szinte otthonosan éltek a dunai síkságon, míg az ő nemzedékük könnyebben eltiporható jövevény volt Bácskában, aki pedig túlélte a népirtást, annak menekülnie kellett.
– Zalai kitérővel érkeztek Tevelre. Hogyan fogadták a helyiek a nincstelen székelyeket? 
– Amikor Bácskából menekültünk, lovas kocsira raktuk a holminkat. Bonyhádvarasdnál megestéllettünk, félrehúztunk, hogy ott megaluszunk. Édesanyám kiszedte a pokrócokat, vastagabb ruhákat, betette a kocsi alá, oda mi befeküdtünk, és ott aludtunk. De hajnalra jött egy nagy eső, felemelt minket a víz. Tiszta csuromvizek voltunk. Akkor anyám, szegény, összeszedte a holmit, betette a kocsiba, és mentünk tovább gyalog a lovas kocsi után. Zala megyében töltöttük a telet, s amikor a németeket kitelepítették Tolna és Baranya megyéből, megüresedtek a falvak, és minket azoknak a helyébe tettek.
– Mári néniék családja miként élte meg a menekülést?
Benkő Mártonné Bíró Mária: Bácskában Babapusztán laktunk, onnan jöttünk Tevelre. Azt mondták, olyan helyre menjünk szállásra, ahol otthon vannak a háziak. Így tettünk. Volt egy sváb öregasszony, Rózsika néni és az unokája. 1945 tavasza volt, kellett indítani a vetést, kukoricát, krumplit, mindent. Apám azt mondta: Jöjjön, Rózsika néni, és mutassa meg, hol vannak a földjei. Meg is mutatta, így ugyanazt a földet műveltük, amely a házhoz tartozott. Hét hónapig voltunk együtt. Mi mentünk a mezőre, Rózsika néni főzött nekünk, még együtt is aludtunk. Olyan volt, mint egy nagymama. Ősszel hazajött a férje Németországból, és akkor mondta apám neki: Gyuri bácsi, maradjon itt. Volt vagy öt szoba, mehettek volna oda, ahova akarnak, de a házigazda azt mondta: Nem, Bíró bácsi. Maga kapta a házat, magának fáj, hogy ide kellett költöznie, nekem pedig azért fáj, mert én építettem. Akkor elmentek Tolnára. 
– A svábok is katolikusok voltak, és önök is. Segített-e ez az együttlétben?
Benkő Márton: Ha valami baj volt, közös volt, ha valami jó volt, közös volt. Engem 1954-ben besoroztak, háromnapos volt a kislányom, és bevittek. Tapolcán voltam a tüzéreknél, kivezényeltek egy erdőbe, és szerencsénk volt, hogy nem kaptunk tűzparancsot, mert nem volt, aki adjon. Annyi harckocsi, mint égen a csillag, szervezetlenség. Aztán Zalaszentgróton bevittek egy iskolába, körbevettek harckocsikkal. Egyszer jön Szőcs Gáspár rokonom, s mondja: Márton, visznek Oroszországba. Sírt, hogy most mi lesz, ő megszökik. Mondom neki: Azt ne csináld, lelőnek, mint egy kutyát. Aztán visszavittek Zalaegerszegre, de nem volt mit ennünk. Semmi nem volt. Akik közeli faluban laktak, elmentek, és hoztak otthonról élelmet, abból ettünk néhány napig. Akkor önfejűleg elhatároztuk, hogy hazamegyünk. Nem volt főnök senki, ki merre látott, elindult gyalog. Itthon dolgoztunk sokat a gazdaságban. Ki volt mérve a föld, azt műveltük. Inkább agyagos ez a föld, de megvoltunk. Elmentünk búcsúra a testvéremhez, komához, felültünk a lovas kocsiba, elmentünk Izménybe, Mányokra, Felsőnánára, a közelebbi községekbe, és azok is eljöttek ide, így szórakoztunk.
– Voltak-e valaha látogatóban Bukovinában?
– A bonyhádiak többször, de mi nem. Az unokánk is járt, Ágika, Hadikfalván. Mi nemrég Bácska felé jártunk, egy táblára ki volt írva Bajmok, akkorát dobbant a szívem. Amit mi ketten éltünk, az szép élet volt, de egyébként nagyon nehéz.
Akik már Tolnában születtek
„Mindig azt hittem, hogy mi igazi hadiki székelyek vagyunk, aztán kiderült, hogy az Asztalos név az Andrişan magyarosításából született. Bukovina nagyon nagy olvasztótégelye a nemzetiségeknek” – ezt Asztalos Zoltán, a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének elnöke mondja, akinek már a szülei is Tolnában születtek. A történelem és német szakos fiatalember, aki a második egyetemnek számító jogi karon szakdolgozatot írt az 1886-os első állampolgársági törvényről, korosztályára nem feltétlenül jellemző módon nagyon sokat tud a régi dolgokról. Azt mondja, szülei sokat dolgoztak, csak nyugdíjas korukban jött el az idő, hogy utána olvassanak a történteknek, és most jönnek rá igazán, hogy milyen sok szenvedésen ment át a családjuk. „Nekem nagy szerencsém volt. 1998-ban tartottak itt, Tevelen egy székely találkozót, utána indult a tánccsoport, érettségi után én is odakerültem. A Székely Körben voltak olyan emberek, akik közül sokan sajnos már nem élnek, akik megélték a hazatelepítést, és el tudták mondani a történteket. Akik akkor csöppentünk ebbe, sok mindent hallottunk. A kisdorogi származású Csibi Krisztina volt a táncoktató, áradt belőle a múlt iránti érdeklődés, nem lehetett elmenni amellett, amit tőle hallottunk.”
Asztalos Zoltán sokáig nem értette, hogy az első hazatérési igazolvány, amely kezébe került, miért származik 1940-ből, holott a bukovinaiak kitelepítése 1941-ben történt. Megtudta, hogy nagyapja menekült a román katonaság elől, és éppen akkor voltak az első próbálkozások a magyar kormány részéről, hogy a bukovinai népcsoportot áttelepítsék, és Teleki Pál későbbi miniszterelnök fel is ajánlotta, hogy az ő Szatmár megyei birtokaira telepítsenek székelyeket, így állították ki az első hazatérési igazolványokat. Asztalos nagyapja is megkapta, és beállt magyar katonának.  Az 1941-es kitelepítésnél minden bukovinai családnak kiállítottak egy négynyelvű, fényképpel ellátott hazatérési igazolványt, azzal indultak útnak. Beleírták a családtagokat és minden fontos adatot róluk, még a szemük színét is. „Nagyon érdekes, hogyan lettek magyar állampolgárok a bukovinai székelyek. Az első állampolgársági törvény 1886-ban jelent meg, és abban szerepelt a községi illetőség, hogy melyik ország területén van a település, ahol az illető lakik, ezáltal ő annak az államnak a polgára. Az 1886/4-es törvényt a tömegesen hazatelepülők állampolgárságának szabályozására hozták, hogy magyar állampolgárok is lehessenek. Nagyon szövevényes, hogy ki hogyan lesz magyar állampolgár. Elméletileg csoportos honosítással válnak magyar állampolgárrá.”
A temetők kötnek Bukovinához
Nehéz megmondani, hogy akik Bukovinából indulva Bácskán és Zalán keresztül érkeztek a Dunántúlra, akik ősei Hadikfalva, Istensegíts, Fogadjisten, Andrásfalva, Józseffalva régi temetőiben nyugszanak, azoknak a székely embereknek hol van az otthon. A fiatalok számára egyértelmű: Tolna, Baranya és Bács-Kiskun megye falvai a szülőföldjük.
Asztalos Zoltán: Nekünk már itt van az otthon, csak a temetők kötnek Bukovinához. Ebből sok vita van időnként, hogy milyen erős még a kapocs, mennyire szeretnénk megtartani. Hadikfalva már nem az a település, amelyet otthagytak nagyszüleink. Jelenleg egy fejlődő kisváros ötezer lakossal, senki sem magyar, már a régi házak sincsenek meg. A régi temetőben a sírok nagyon rossz állapotban vannak. Próbálunk gyűjtögetni, hogy karban legyen tartva, de kérdés, miként. Egy ideig egy fiatalember évente vitt oda csoportot, rendbe rakták a sírokat, lefestegették a kő fejfákat, hogy lehessen látni, hol nyugszanak székely őseink.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)